Gazdasági Ismeretek | Államháztartás » Tóth Zoltán - Liberális korporatizmus

Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Főiskolai kar Gazdálkodási szak Összehasonlító gazdaságtan Liberális korporatizmus Nyíregyháza, 2003. 11 22 Tóth Zoltán II évfolyam C. csoport 2003/2004 tanév I. félév Tartalomjegyzék: - Liberális korporatizmus - Korporatizmus fogalma - A liberális korporatizmus alapfogalmai - A liberális korporatizmus gyakorlata Európában - Az Európai Unió és a liberális korporatizmus - John Meynard Keynes - Liberális korporatizmus Magyarországon A neokorporatizmus elmélete a hetvenes évek elején került a t ársadalomtudományi érdeklődés középpontjába. A mai elnevezésének több változata is létezik: Korporatizmus, neokorporatizmus, korporativizmus, neokorporativizmus. A „vi” képző beiktatása pusztán ízlés kérdése, a „neo” előtag azonban lényegi kérdés. A „korporatizmus”, „korporatív rendszer” ugyanis a két világháború közötti fasiszta

Olaszország gazdasági berendezkedésének elnevezéére is szolgál így lényegesnek tartjuk a mai, demokratikus korporatizmus e rövid előtaggal történő megkülönböztetését. Ennek ellenére, a külföldi szakirodalom gyakori a rövid és egyszerű corporatism kifejezés használata a demokratikus korporaizmus elnevezése. Liberális korporatizmus: Alan Siaroff kanadai politológus használta először ezt a kifejezést 24 fejlett ipari demokráciában végzett empirikus vizsgálata során. A liberális korporatizmus a fejlett ipari társadalom és demokratikus politikai rendszeren belül a nemzetgazdaság összehangolt, kooperatív és rendszerbe szervezett irányítása az állam, az egységes szakszervezetek és a munkaadók közreműködésével (ezen utóbbi két fél közvetlenül az ágazatokban is együttműködik), mely együttműködés mindhárom szereplőnek hasznára válik. Korporatizmus fogalma Philippe Schmitter szerint a korporatizmus olyan

érdekképviseleti rendszerként definiálható, amelyben az azt alkotó egységek korlátozott számú, egységes, kötelező, nem versengő, hierarchizált és funkcionálisan megkülönböztetett kategóriákba szerveződnek, melyeket az állam elismer, illetve engedélyez (esetenként létre is hozhat), és amelyek képviseleti monopóliummal rendelkeznek saját kategóriájukban. Thoma László meghatározása szerint a korporatív intézményről akkor beszélünk, ha az érdekképviseleti szervezetek között folyó egyeztetések, konfrontáció és kooperáció az állam részvételével folyamatossá és szisztematizáltan rendezetté válik, tehát intézményesül. Az állam részvétele és az egyeztetések intézményesülése egyaránt nélkülözhetetlen eleme ennek a fogalomnak. A liberális korporatízmus alapfogalmai Érdek Az utóbbi időben az egyéni és a csoportérdek egybeesik, addig a liberális korporatizmus esetében azt lehet feltételezni, hogy a

csoportérdek különbözik az egyénitől, sőt a szerveződés során csoportérdek befolyásolja, alakítja ki az egyének az érdekét. Ha például a szakszervezeteket tekintjük, annak bizonyos tagjai lehetnek sztrájkra hajlamosabbak, ah a többség és a vezetőség különböző megfontolások alapján azonban a problémák békés rendezését tartják előnyösebbnek, akkor meggyőzik erről a tagság többi részét, s így válik a csoportérdek az egyéni érdek formálójává. Csoport Ezen elmélet szerint a csoportot magát meghatározza az érdek, amelyet képvisel, illetve fordítva, az adott érdek is hat a csoport szerkezetére, méretére, tulajdonságaira. A csoportok között továbbá különbséget is kell tenni. Bár ezek a legkülönbözőbb érdekek köré szerveződnek. Közülük a leginkább befolyásosabbak a gazdasági-társadalmi érdekeket képviselők. Ezen csoportok az állam különböző szerveivel kapcsolatban állnak, részt vesznek a

szakpolitikák kialakításában, és esetenként megállapodást is köthetnek ezekkel, amely a kapcsolatoknak egy magasabb szintjét képviselik, megállapodás esetén ugyanis nemcsak az államot „kötelezik” az adott szó betartására; a korporatív csoport vezetőségének biztosítania kell, hogy a tagság is megállapodásnak megfelelően járjon el. Természetesen ezek a „korporatív” csoportok elsősorban a munka világában szerveződnek: a szakszervezetek és a munkaadói szervezetek. A csoportok közötti efféle megkülönböztetés azzal is jár, hogy a liberális korporatízmus elmélete elismeri az ilyen, korporatív struktúrában is a csoportok létezését. A társadalmi gazdasági szférán kívül eső csoportok ugyanis nem hierarchizált jellegűek, kompetitívek. Hatalom A hatalom tekintetében a l iberális korporatizmus elmélete a csoportok befolyása közötti különbséget emeli ki. Ez a különbség abból adódik, hogy a csoportok

szervezettsége, illetve mobilizációs képessége különböző: a csoportok a szerveződés során arra törekednek, hogy képviseleti monopóliumhoz jussanak. A csoportok befolyása közötti különbség tehát ezen monopol helyzetből adódik. Ebből következik, hogy az ugyanazon érdek mentén egy esetlegesen időben később alakuló csoport természetes módon hátrányosabb helyzetben van, mint az, amelyik korábban megszerezte a képviselet monopóliumát az adott kérdésben. Állam Általában a kormányzat szinonimájaként használják, például abban az értelemben, hogy a makroszintű tárgyalások részvevői a munkaadói és munkavállalói szervezetek, illetve az állam. Az állam a folyamatoknak nem pusztán csak reaktív szereplője, felhasználja a csoportok speciális információit, erejét, illetve szervezettségét a különböző szakpolitikák kialakításában. Az állam szelektálhat is az azonos területen működő érdekcsoportok között,

amennyiben kijelöl közülük egyet vagy többet, és azt közhatalmi jogosítvánnyal ruházza fel. A liberális korporatízmus tehát feltételezi a csoportok és az állam egymásrautaltságát, és implicit módon feltételezi a két szféra közötti kvázi erőegyesúlyt. A liberális korporatizmus gyakorlata Európában A modern jóléti állam és a liberális korporatizmus érdekegyeztetési modell együttes kialakulása az európai társadalomfejlődésre jellemző. (társadalom elemzési struktúrája magába foglalja a p olitikai, gazdasági és jogi alrendszerek halmazát.) Az észak-amerikai modern társadalom fejlődésben a különböző érdekű csoportok konfliktusai, és ezek tárgyalásos megoldásai az állami szerepvállalás körén kívül esnek. Elsősorban az európai és észak-amerikai társadalmak alapstruktúráiban fellelhető különbségeket, például a társadalmi konfliktusok eltérő mintáit kell hangsúlyozni, azonban téves lenne a tiszta

alapokból levezetni a fejlődés különbségeit. A liberális korporatizmus elméletének fénykora 1970-es évekre tehető. Philippe Scmitter, az elmélet egyik legjelentősebb szakértőjének számító svájci tudós szerint azonban ez az időszak csak a k orporatizmus legismertebb „felbukkanása” – szerinte ugyanis a 19. század vége óta húsz-huszonöt évenként kerülnek előtérbe a korporatív rendszerek. A fogalom az első világháború után került ismét előtérbe, lényegesen gyakorlatiasabb és az állam által kezdeményezett formában a korporációk a húszas évek Mussolini fémjelezte Olaszországában jöttek létre, illetve némileg módosított formában követőre találtak Portugáliában, Spanyolországban és Franciaországban. A második világháború után pedig a kontinentális Európában kialakult a liberális korporatívnak nevezett szociális dialógus rendszerek, melynek iskolapéldáját Ausztria, a Német Szövetségi Köztáraság,

illetve a skandináv államok adták, s melynek kialakulását mindenképpen segítette a k eynesi elméleti alapokon nyugvó gazdaságpolitika. A nyolcvanas évekre azonban számos világgazdasági, gazdaságpolitikai, illetve politikai változás eredőjeként a liberális korporatizmus kimúlt. A korporatív elemek jelenlegi visszaszivárgása a politikai rendszerekbe alapvetően különbözik a korábbi ciklusoktól. A fasizmus időszakában kialakított úgynevezett államkorporatizmus, illetve a második világháború után létrejött liberális korporatizmus egyértelműen az ezen irányba ható politikai, illetve gazdaságpolitikai körülmények között alakult ki. A kilencvenes években azonban nem következett olyan mélyreható politikai, gazdaságpolitikai vagy gazdasági változás, amely indukálhatta volna a jelenlegi fejlődést: demokratikus politikai berendezkedés van Nyugat-Európában, amely keretet adott a liberális korporatizmus kialakulásának, majd

nyolcvanas évekbeli meggyengülésének, a liberális gazdaságpolitika alapvetően nem változott elterjedése óta, s elsöprő gazdasági válság vagy kiemelkedő növekedés sem következett be a kilencvenes években. Bruszt Lászlót a s zakmai közvélemény a n yugat-európai korporatív rendszerek avatott szakértőjeként tartja számon, hiszen a nyolcvanas évek közepén több tanulmányt jelentetett meg a korporatizmus elméletéről s konkrétan az osztrák érdekegyeztetési rendszer működéséről. Mint ismeretes, a hetvenes nyolcvanas évek nemzetközi politológiai irodalmának egyik fővonulata, az úgynevezett „korporatizmusvita” éppen a jóléti államhoz kapcsolódó politikai intézményrendszer körül bontakozott ki: vajon a jóléti állam válsága egyben a munkaadói és szakszervezeti érdekképviseletet magukba integráló hatalmi struktúrák végét jelenti-e, avagy azok inkább megújulásra túlélésre képes, tartós politikai

berendezkedésnek tekinthetők? Bruszt munkái meghatározza erős kötődése a hazai társadalomkutatás politikai színezetét tekintve liberális vonulatához, különösen a reformközgazdászokhoz. A gazdasági liberalizmus és a XX. Századi Európában alapvetően szociáldemokrata fogantatású participáció gondolata (legyen szó akár a társadalmi részvétel közvetlen formáiról, akár az érdekszervezetek politikai rendszerbe való korporatív jellegű bekapcsolásáról) tehát egyaránt fontos hagyomány számára. Az Európai Unió és a liberális korporatizmus Az Európai Közösségek, majd Unió keretein belül közösségi szintre emelkedett és korporatív jelleget öltött a szociális dialógus a szociálpolitika témakörében. Az európai szintű szociális dialógus jellegét azzal indokolják, hogy fő jellemzői a fragmentáltság, a csoportok közötti hierírchia hiánya, a csoportok közötti versengés, illetve az európai szintű csúcsszervezetek

tagszervezeteik feletti ellenőrzés hiánya, illetve a korporatizmus szempontjából elégtelen volna. A kilencvenes években azonban számos ágazati vizsgálat született, melyek közül néhány olyan következtetéssel végződik, hogy európai szinten az adott ágazatban (gyógyszergyártás, fogyasztói elektronika) liberális korporatív jellegű dialógus zajlik az adott ágazatokban a szociális partnerek között. A korporatizmus elismeri, hogy a politikai rendszerben nem minden alrendszer működik korporatív módon. A korporativ elemek megjelenésének legfőbb bizonyítéka a Maastricht-i Szociálpolitikai jegyzőkönyv. John Maynard Keynes Forradalmi fordulatot hozott a közgazdaságtanban John Maynard Keynes (1883 – 1946). Fő műve „A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete” (1936). Az 1929-30 –as világgazdasái válság megrendítette a piaci önszabályozásba vetett bizalmat. A piaci erők működése nem szüntette meg a kapacitás

kihasználtságot és a munkanélküliséget. Keynes keményen bírálta a Say féle elméletet. A gazdaág tényeire támaszkodva bebizonyította és hangsúlyozta, hogy a makrofolyamatoknak a mikroöszefüggésekből közvetlenül nem levezethető önálló törvényszerűségei vannak. Nem véletlenül fogalmazta meg a világ eddigi legsúlyosabb gazdasági válság után elméletének mottóját: „A magára hagyott gazdaság működésképtelen, ezért az államnak szabályozni kell a gazdaságot.” A második világháború után a fejlett országok egész sora a keynesi elméletre alapozta gazdaságpolitikáját. Maga a „makroökonómia” elnevezés is Keynestől származik Liberális Korporatizmus Magyarországon 1990-be Magyarországon fontos változások mentek végbe, amelynek során gazdasági és politikai reformok születtek. Bruszt László szerint legfeljebb a liberális korporatizmus perverz változatának nevezhető, amely Magyarországon kialakult, a kormány

nem is törekedett arra hogy valódi érdekképviseletek alakítson ki. „Valószínűleg a legirracionálisabb politizálás, mely a demokratikus politikai technikákat kíséreli meg felhasználni a társadalom politikai semlegesítésére, s a kormány politikai bázisának erodálódását a gazdasági reform politikai szempontok által vezérelt manipulálásával próbálja meg korrigálni.” Az elemzés szerint tehát az Antall-kormány és a koalíciós pártok politikája egyfelől arra irányult, hogy izolálj a kormányzati döntéseket a parlamenti ellenzéktől és a parlamenten kívül fellépő érdekszervezetektől, másrészt nem éppen következetes lépéseivel visszaszorítsa a r égi szakszervezeti bürokrácia befolyását, valamint „demobilizálja” azokat az új szakszervezeteket, munkástanácsokat, melyek szövetségesei voltak a rendszerváltás során. A tárgyalásos átalakulás szereplői – Bruszt értékei szerint – kívánatos

megerősítésének tehát pontosan a fordítottja valósult meg, Mindehhez a felső szintű hatalmi politizáláshoz járult a munkatörvények deregulációjának hatása, melyek vállalati munkahelyi szinten is megfosztották a dolgozói érdekképviseletet a struktúraváltás folyamataiba (elsősorban a privatizációba) való érdemi beleszólás lehetőségétől. Az ígéretes munkás-menedzser-bürokrata hármas „reformszövetségből” nem lett semmi, mert „az Antall-kormány tudatosan élt (vissza) a többségi demokrácia által kínált technikákkal kirekesztő reformstratégiája politikai feltételeinek megteremtésében”