Politika, Politológia | Tanulmányok, esszék » Varga Karolina - Három választás Magyarországon

Varga Karolina - Három választás Magyarországon (Az 1990-es, 1994-es és 1998-as országgyûlési képviselõválasztások összehasonlító kritikai elemzése) A pártok és a pártszerkezet átalakulása Mint az elõzõ tanulmányokból is kitûnik, a választási rendszerben meghatározó szerepet játszanak a pártok. A választópolgárok alapvetõen pártokban, azon belül is parlamenti erõkben gondolkodnak, a pártok pedig - a kezdeti nehézségek után - egymástól jól elkülöníthetõ politikai irányvonal kialakítására törekszenek. A magyarországi pártszerkezet még korántsem tekinthetõ kialakultnak, a pártok pólusfoglalási periódusa még a harmadik választással sem zárult le. Jól illusztrálja ezt a pártszakadások gyakorisága, a koalícióalakítás következetlensége, valamint a programtörekvések jelentõs módosulása. 1989-90-ben soha nem látott sokszínûség jellemezte a magyar pártstruktúrát: hatvannál is több pártként bejegyzett

szervezet létezett, melyek programjaik alapján csak nehezen voltak megkülönböztethetõk. Talán csak az MDF volt kedvezõbb helyzetben - korai megalakulása folytán jól elhatárolható volt már, és a Magyar Szocialista Párt (MSZP), mely az MSZMP utódpártjaként jött létre. A történelmi pártok is ismertségükre építettek, de ez csak az idõsebb generációnak nyújtott segítséget. Általánosan elmondható, hogy a pártok múlthoz való kapcsolatukat tekintették önmeghatározásuk legfontosabb elemének, ami azért zavarba ejtõ, mert változást ellenzõ politikai csoport egyáltalán nem található ekkor a politikai palettán. A kontúrok kirajzolódásában némi elõrelépést hozott a "négy igenes" népszavazás, mely elõször követelt kampányszerû politikai megnyilvánulást a politikai élet új szereplõitõl. A hagyományos jobb - bal orientáció még hiányzott, a kormányzat - ellenzék szembenállás volt meghatározó. A késõbb

parlamentbe került pártokról elmondható, hogy a kampány alatt értek igazi párttá és váltak a politikai élet tartós szereplõivé. Az MDF az 1990-es választási kampány meghatározó szereplõje, majd a választások gyõztese. A kezdeti kereszténydemokrácia bizonytalanság értékrendje után mellett, a nyíltan szociális kiáll a nyugat piacgazdaság - európai útját kínálva programjában. Kormányzati pozícióhoz jutva azonban nem képes valóra váltani a rendszerváltáshoz fûzött reményeket, elveszti a kapcsolatot választóival, így 1994-ben jelentõs vereséget szenved. A választási kudarc a párton belüli ellentéteket is kiélezi, a pártszakadás (Magyar Demokrata Néppárt - MDNP) tovább gyengíti helyzetét. 1998-ra már kétségessé válik, hogy a párt önállóan képes-e a listás küszöb meghaladására, ezért alárendelt szerepben vállalja a választási együttmûködés a Fidesz - MPP-vel. A döntés beváltja a

hozzá fûzött reményeket, a párt 1998-tól ismét kormányzati szerepet tölt be. 1990-ben a másik meghatározó tényezõ az SZDSZ. A nyugat - európai kapitalizmus magvalósítását zászlajára tûzve, a liberális erõk képviselõjeként jelenik meg. 1990-94 között ellenzéki pártként megõrzi támogatottságát, miközben egyedül marad a politikai középvonalban. 1994-ben a szocialisták mögött végez a második helyen, és vállalja a nagykoalícióban való részvételt. Ez a párt népszerûségének visszaesését váltja ki, mivel a túlnyomóan antiszocialista szavazóbázis nem tolerálja a kormányzati pozíció érdekében vállalt kompromisszumot. A nyílt koalíciós csatározások, a sikertelen ágazatok irányítása tovább csökkenti a támogatottságot, miközben az MSZP által hangoztatott további együttmûködés hihetetlenné válik. 1998-ra a párt hétszázezer szavazót veszít, ami még a "parlamenti mérleg nyelvének" szerepét

is elérhetetlenné teszi. Ez a szerep 1990-ben és 1998-ban is az FKgP-nek jutott. Történelmi hagyományokból táplálkozva, a földtulajdonviszonyok rendezésének szükségességét hangoztatva felvállalja a falusi idõsebb generáció képviseletét. Szervezettsége 1990-ben még bizonytalan, ám a párt vezetõjének meghatározó személyisége mindvégig érvényesül. Ez az oka az elsõ ciklusban bekövetkezõ pártszakadásnak is, ami jelentõsen megtépázza a párt népszerûségét. Az 1994-tõl ellenzéki szerepbe kényszerült párt népszerûsége tovább csökken, nem utolsósorban a radikális megnyilvánulások gyakorisága miatt. A választások közeledtével megáll a jobbratolódás és a Fidesz - MPP-vel vállalt 2. fordulós együttmûködés az egyesült jobboldal gyõzelméhez, valamint a párt koalíciós részvételéhez vezet. Talán a Fidesz tekinthetõ a legnagyobb változást felmutató erõnek. 1990-ben még gyakran az SZDSZ ifjúsági tagozataként

emlegették. Az SZDSZ rendszerváltási programját követték és a szigorú belépési korhatár is erre engedett következtetni. 1992-tõl a párt lassú térnyerése követhetõ nyomon, ami annak köszönhetõ, hogy nem bocsátkozik ideológiai csatározásokba, és politikusai a múlttól való elhatárolódásuk mellett a kormányzat hibáiért sem tehetõk felelõssé. Ekkor kezdõdik a lassú irányváltás, fokozatos jobbratolódással, ami 1994-ben még nem jár nagy eredményekkel. Az 1998-as választásra készülve azonban a párt a konstruktív ellenzékiség megvalósítására törekszik, a választói bázis kiszélesítése érdekében eltörlik a tagsági korhatárt és ezt kifejezve nevük Fidesz - Magyar Polgári Pártra (Fidesz - MPP) változik. Az 1998-as választási gyõzelem annak köszönhetõ, hogy a párt rövid idõ alatt képes a széttöredezett jobboldal integrálására, a kormányzati sikerek elismerése mellett alternatíva felmutatására.

1990-ben a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) még a kormánykoalíció résztvevõje. A választáson elért eredményét meghatározó katolikus irányultságának köszönheti. 1994-ben még jobban szerepel a Fidesznél, ám együttmûködési képességét behatárolja generációs jellege és ideológiai zártsága. Mûködését sorozatos belsõ csatározások jellemzik, ami itt is pártszakadáshoz vezet. Közben a párt fokozatosan jobbra tolódik, az FKgP-vel és a MIÉP-pel keres együttmûködési lehetõséget. Szavazótábora 1998-ra annyira lemorzsolódik, hogy a parlamentbe jutás 5%-os küszöbét sem tudják teljesíteni. Az MSZP az egykori kormánypárt utódjaként vett részt az 1990-es választásokon. A rendszerváltás utáni elsõ ciklus ellenzéki szerepet jelent a párt számára, de a rendszerváltó hangulat visszaszorulásával, 1993-tól megerõsödése tapasztalható. A kormányzati erõk alternatívájaként visszafogott programmal jelentkezik, melyre

a szociális érzékenység, és a reálpolitikai szakszerûség a jellemzõ. A baloldali politika reális képviselõjeként megnyeri az 1994-es választásokat, melyben szerepe van a várt gazdasági fellendülés elmaradásának is. Kormányzópártként hozott gazdaságpolitikai döntései azonban nehezen egyeztethetõk össze egy balközép párt eszmeiségével, ez választói körében visszatetszést is kelt, ám a gazdasági helyzet javulásával visszaszerzi elvesztett támogatóit. Mindvégig megõrzi balközép gyûjtõpárt jellegét, melynek nyomán a legstabilabb és leginkább elhatárolható politikai tényezõnek tekinthetõ. Bár 1997 végén még reális az esélye a kormányzati pozíció megtartására, a jobboldali összefogás nyomán 1998-ban újra ellenzéki pozícióba kényszerül. A kisebb pártok közül a Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP) az MDF-bõl kivált politikusok által alapított szélsõjobboldali politikai erõ. Elõször az 1994-es

választásokon vesz részt, ahol megszerzi a költségvetési támogatáshoz szükséges 1%-nyi szavazathányadot. Ez biztosítja a párt számára a fennmaradást és a következõ választáson való részvétel lehetõségét. 1998-ban 5% feletti eredményével parlamenti képviselethez és önálló frakcióhoz jut, bár csak listán szerzett mandátumokkal rendelkezik. A másik oldalon a szélsõséget a Munkáspárt (MP) képviseli. Bár mindhárom választáson indult és mindig elérte a költségvetési támogatottsághoz szükséges eredményt, továbbra sem rendelkezik parlamenti képviselettel. Az MP az egyetlen politikai erõ, akinek helyzetét érintette a bejutási küszöb felemelése, mivel 1998-ban 4%-ot meghaladó eredménnyel végzett. A két szélsõséges pártra jellemzõ, hogy a többi politikai erõ kerüli a velük való szorosabb együttmûködést, mert szövetségük ugyanannyi választót el is rettent, mint amennyit megnyer a párt számára.

Meglepõ azonban a hasonlóság a két párt külpolitikai irányultságában: eltérõ indokkal ugyan, de mindkettõ ellenzi Magyarország integrációs törekvéseit és a NATO-ban való szerepvállalását. 1998-ra tehát a magyarországi pártstruktúra lényeges változásokon esett át. A pártok egyre jobban megkülönböztethetõk ideológia, társadalmi - gazdasági beágyazódás és kulturális kötõdés szerint, a múlthoz való viszony iránymutatása helyett a jövõre irányuló programok jutnak kulcsszerephez. A politikai paletta letisztulása figyelhetõ meg és a pólusfoglalás egyre jobban kivehetõ. Még mindig nincs azonban stabilnak mondható pártszerkezet, és politikai váltógazdaság sem alakulhatott még ki. Így könnyen elõfordulhat, hogy a hirtelen nagy támogatottságra szert tett pártok némelyike visszaesik, mivel tartós pártpreferenciák hiányában a választói mentalitást pillanatnyi érdekek motiválják. Rémisztõ példa erre a KDNP, mely

az elsõ ciklusban még kormányzati tényezõ, a harmadikban pedig már a parlamentbe jutáshoz sem elegendõ a támogatottsága, vagy az MDF és az SZDSZ, melyek az elsõ ciklusban vállvetve végeztek az elsõ - második helyen, a harmadikban pedig épp csak be tudtak jutni a parlamentbe. De a fordítottjára is van példa: a Fidesz két ciklus alatt tett szert olyan társadalmi támogatottságra, mely kormányalakító pozícióhoz segítette. A választói magatartás jellemzõi - Területi és társadalmi tagoltság A választási eredmény kialakulásában döntõ szerepe van a választópolgárok aktivitásának és pártpreferenciáinak. A választásokon való részvétel és a pártválasztás mindig az egyén döntése, ám megfigyelhetõk bizonyos tendenciák, melyek arra engednek következtetni, hogy a választásra jogosultak életkor, társadalmi helyzet és lakóhely szerint olyan csoportokba sorolhatók, melyek választási magatartása némileg eltér egymástól.

Különösen az osztályidentifikációs csoportképzésen alapuló felmérések eredményei sikeresek, amikor is a választópolgár maga sorolhatja be magát objektív tényezõk és életérzése alapján egy csoportba. Korántsem tehetõ azonban egyértelmû megfeleltetés a csoportjellemzõk és az egyes választók által tanúsított magatartás közé, mivel még nem alakulhattak ki a politikai tagoltság demokratikus államokra jellemzõ tartós szerkezetei. Ezen kívül a pártok belsõ szerkezete is képlékeny, a belsõ válságok pedig elrettentik a választókat. Bár a mindennapok sokszor túlságosan is átpolitizáltak, a választásra jogosultaknak csak mintegy 2-3%-a tagja valamely politikai szervezetnek, a tartós pártkötõdés még elhanyagolható. (A tartózkodó állampolgári magatartás jele, hogy a párttagság 1990. és 1998 között majdnem felére csökkent) Mint a rendszerváltó országokban általában, hazánkban is " a választói

magatartást legerõteljesebben és legközvetlenebbül a hatalmi rendszer mûködésének és teljesítményének állampolgári minõsítése befolyásolja"[1], vagyis az, hogy a választók hogyan értékelik a kormány négyéves munkáját és az ellenzéki erõk által felkínált alternatívákat. A választói magatartás elsõsorban a pártok kampánystratégiáira van kihatással, de jól jellemzi a demokrácia stabilitását és fejlettségét is. Ezért külön érdemes vizsgálni a választásokon való részvétel és a pártválasztás tekintetében jelentkezõ befolyásoló tényezõket. Bár hazánkban az eddig megrendezett három parlamenti választás mindegyike érvényes volt, jelentõs a választásoktól távolmaradó állampolgárok száma. Míg Nyugat - Európában az átlagos részvételi arány 75-80% körül változik, addig hazánkban ez az érték 56%-tól 69%-ig ingadozik. Egyaránt megfigyelhetõk területi és idõbeli változások, de életkor és

társadalmi státusz is befolyásol, fõleg azért, mert a részvétel vagy távolmaradás a polgár politikához való viszonyulását is tükrözi. Részvételi arányok az országgyûlési képviselõválasztásokon:[2] 1. forduló 2.forduló 1990 65,77% 45,44% 1994 68,92% 55,12% 1998 56,26% 57,01% 1990-ben a választóknak csak mintegy 50%-a tulajdonított különösen nagy jelentõséget a választásoknak. Ez azzal magyarázható, hogy a változást sokan tényként fogták fel, és nem láttak nagy különbséget az egyes politikai tényezõk között, de nagy szerepe volt a korábbi társadalmi és politikai berendezkedésnek is, mely egyáltalán nem szocializált politikai aktivitásra. A pezsgõ politikai élet és az új politikai elit megnyilatkozásai pedig azt a látszatot keltették, hogy a távolmaradás inkább indifferens, nem pedig deviáns. 1994-re a részvételi arányok kismértékû növekedése tapasztalható és kiemelendõ, hogy az érvénytelen

szavazatok száma csaknem 50%-val csökkent. Ez egyrészt annak köszönhetõ, hogy a polgárok fontosabbnak értékelik a választásokon való részvételt, mint korábban, másrészt pedig annak a ténynek, hogy alapvetõen kormányleváltó hangulat uralta a választásokat. A gazdasági - társadalmi változások ugyanis nem váltották be a hozzájuk fûzött reményeket és a választók mintegy 1/3-a volt elégedetlen az általa korábban támogatott párt munkájával. Az elégedetlenség ugyanakkor nem egyértelmûen részvételnövelõ tényezõ, hiszen politikától való elfordulást is eredményezhet. (Elemzõk szerint 1998-ban az MSZP stabil szavazóbázisának jelentõs hányada épp ez okból maradt távol a választásoktól.) Nagyon aktív volt azonban a választási kampány, már megjelentek a konkrét célokat megfogalmazó, jövõbetekintõ programok, valós alternatívát kínálva. Ez mindenképpen a részvétel emelkedéséhez járult hozzá. 1998-ra

meglepõen visszaesett a választásokon való részvétel, olyannyira, hogy 31 egyéni kerület mellett két területen, Hajdú-Bihar megyében (48,84%) és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében (49,58%) is érvénytelen az elsõ forduló. Ez széles társadalmi rétegek depolitizáltságára enged következtetni, és a távolmaradók között feltehetõleg nagy az elégedetlen polgárok aránya is. A polgárok ismét nem tulajdonítanak nagy jelentõséget a választásoknak: alapvetõen nincs kormányleváltó hangulat, a koalíció esélyei meglepõen ígéretesek. A várakozásokkal ellentétes eredményben a szokatlanul csendes kampány is közrejátszott, amit jól érzékeltet az, hogy a két forduló közötti élénk politikai agitáció hatására elõször fordult elõ, hogy a második fordulóra emelkedtek a részvételi arányok. A második fordulóra ugyanis rendszerint csökken a választói részvétel. Ez több indokra vezethetõ vissza. Egyrészt a köztudatban élõ

vélekedés szerint az elsõ forduló a fontosabb, hiszen ez után már kiderül, hogy melyik párt nyerte a területi listás választást, és csak itt követelmény az 50% feletti részvételi arány. Másrészt a második fordulótól távolmaradók jelentõs része olyan pártra, illetve jelöltre szavazott, aki eredménytelenül szerepelt. Azok számára, akikben még nem alakultak ki másodlagos preferenciák, itt végleg elvész a választások jelentõsége. Ezért játszottak nagy szerepet 1998-ban a pártközi megállapodások, melyek konkrét jelöltet kínáltak az elsõ fordulóban sikertelenebb jelöltekre szavazók számára. A választásokon való részvétel területi megoszlásban is jelentõs ingadozásokat mutat. A legaktívabb és legpasszívabb megye között akár 23% feletti eltérés is tapasztalható az elsõ fordulóban. (1990-ben Vas megyében 76,81%, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében 53,71% volt a részvétel.) A megyék aktivitási sorrendje meglepõen

állandó: az élen mindig Vas, Gyõr-Moson-Sopron és Veszprém megye, valamint Budapest áll, míg a sort rendszerint Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyék zárják. Mindhárom választásra jellemzõ, hogy a dunántúli megyék és a fõváros aktívabb, mint az ország keleti része. Ez azzal magyarázható, hogy a fõváros - vidék, kelet - nyugat törésvonal gazdasági, és társadalmi kulturális különbségeket is jelent, melyek e területeken egymást erõsítõ hatásokként érvényesülnek. A pártok kampánytevékenysége is szerepet játszik ebben a megoszlásban, mert szinte valamennyi alkalmazott stratégia Budapestre koncentrál. A fõváros - vidék ellentéthez hasonló tendencia érvényesül szinte valamennyi nagyváros és a vonzáskörzetébe tartozó kistelepülések részvételi adataiban is, ami ugyancsak a kampánytevékenység regionális differenciáltságának hatásával indokolható. A választók társadalmi státusza is szerepet

játszik a választásokon való részvételben. A politikától és a választásokon való részvételtõl következetesen elzárkózók a választásra jogosultaknak mintegy 10%-át teszik ki. Körükben nagyon magas a marginalizálódott réteghelyzetûek és a fiatalok aránya. Elõbbiek esetében a valószínû motivációs tényezõ a kiábrándultság és csalódottság, míg utóbbiak körében az egyre nagyobb méreteket öltõ politikai közöny játssza a legnagyobb szerepet. Általánosságban elmondható, hogy választójoguk gyakorlásában a férfiak aktívabbak a nõknél, a részvételi szándék az életkorral arányosan egészen 70 éves korig és az iskolai végzettséggel is arányosan növekszik. Hasonlóan befolyásolja a részvételi hajlandóságot a foglalkozás és a jövedelem mértéke is. A pártválasztás társadalmi beágyazottsága még ennél is összetettebb és változékonyabb képet mutat. Még a harmadik választásokra is érvényes, hogy „

nincs még kellõen kiérlelt, szervesült kapcsolatrendszer a pluralitást megjelenítõ pártok és érdekképviseletek, valamint a politikai tagoltság legfontosabb objektív meghatározói, a tulajdon, a politikai értékek, a hatalmi befolyás, a munka világa és a tudás közt."[3] Tehát még mindig nagyon magas a szilárd pártkötõdéssel nem rendelkezõ, rendszerint pillanatnyi megfontolás alapján választó polgárok aránya. Általános tendenciák azonban már itt is érvényesülnek. A választók elõnyben részesítik azokat a jól szervezett pártokat, melyek széles társadalmi rétegeket szólítanak meg kidolgozott, pozitív programmal. A negatív kampány, a félelemkeltés és a szélsõséges megnyilvánulások taszítják a szavazókat és a tengerentúli választási stratégiák sem hoznak számottevõ eredményt. Az aktív kampány fõleg vidéken azonban nagy eredményeket ért el, csakúgy, mint országos hírû politikusok indítása vidéki

egyéni körzetekben. Mivel a pártszerkezet a választók számához viszonyítva még mindig nagyon tagolt, nem számíthatnak számottevõ sikerre azok a pártok sem, akik csak egy szûk társadalmi réteg képviseletét kívánják felvállalni. De a pártok általában nem is vállalkoznak meghatározott rétegek speciális érdekeinek képviseletére, mert a gazdasági helyzet folyamatos átalakulására tekintettel még e szûk réteg tartós támogatására sem éreznek garanciát. Mivel pártok szavazóbázisai egyáltalán nem szilárdak - nagyon nagy a szavazatáramlás két választás között, nagyon nehéz megállapítani egy párt tényleges támogatottságát. Eddig mindhárom választáson egy párt jelent meg a politikai alternatíva hordozójaként és gyûjtõpártként magába szívta a gyenge pártkötõdésû tömegeket. Így a gyõztes párt listás eredménye jelentõsen meghaladja stabil támogatói arányát, de ez a népszerûség soha nem tartós. A

laza kötõdésû tömegek viselkedése ugyanis meglehetõsen kiszámíthatatlan és ideológiailag meghatározatlan. Mindemellett a parlamenten kívüli pártok csak szilárd szavazóbázisukra számíthatnak, a laza kötõdésûek a parlamenti pártokat részesítik elõnyben. Jellemzõ továbbá, hogy a választók ugyanazon párt egyéni jelöltjét részesítik elõnyben, amelyik párt területi listájára szavaztak. Bizonyos területi tagozódás azonban a pártválasztásban is nyomon követhetõ. Elsõsorban a történelmi tradícióknak köszönhetõ az FKgP hagyományos támogatottsága az alföldi megyékben, vagy az MSZP sikerei Kelet - Magyarországon. A nyugat - dunántúli megyék liberális, esetleg jobbközép irányultságúnak mondhatók, de itt a kampánynak és az elõzõ ciklusban felmutatott eredményeknek jelentõs szerepe van az elsõ hely megszerzésében. Emellett minden jelentõsebb párt stabil szavazóbázisán belül kialakulóban van egy, szociológiai

ismérvek mentén is elhatárolható szilárd mag. E kör egyelõre nagyon szûk rétegeket ölel fel, így a pártok többsége számára még a parlamentbe jutást sem biztosítja. Gyakori problémája továbbá a pártoknak a generációs jellegû meghatározottság. Az MSZP stabil támogatói például a középosztályi rétegek negyven év feletti korosztályából kerülnek ki jellemzõen, de a párt a fiatalok számára egyáltalán nem képes alternatívát kínálni. (A párt vezetõi a harmadik ciklus közepén kezdenek csak komolyan foglalkozni e kérdéssel.) Így nemhogy új szavazókat nem tud stabil bázisába integrálni, de támogatói számának csökkenése várható. A Fidesz-MPP már a második ciklusban felismerte e generációs zártság veszélyét és tudatos, lassú irányváltással törekedett egyre szélesebb választói bázis kiépítésére. Ez - a harmadik választáson való sikeres szereplés tapasztalatai alapján - eredményes taktikának

bizonyult. 1998-ra a politikai erõviszonyok lassan tisztázódnak, a választók két közel azonos nagyságrendû politikai tényezõ mögött sorakoznak fel. Ez már egy megszilárdult demokrácia képét tárja elénk. Ennek ellenére még mindig nem beszélhetünk konkrét összefüggésrõl a választott párt karaktere és a teljes szavazóbázis társadalmi szerkezete között. A választói magatartást különbözõ szociális faktorok együttesen, akár egymással ellentétesen is befolyásolják, csak annyi mondható ki biztosan, hogy a lényegi jegyeiben hasonló társadalmi státusz egymáshoz közeli politikai orientációkat eredményez. A pártok stabil szavazóbázisa még mindig csekély méretû. Ebben nagy szerepet játszik, hogy nem tudnak tartósan vonzó programot kínálni és megvalósítani kellõen széles társadalmi réteg számára. Ezért a megszerzett társadalmi támogatottság könnyen elvész, elõre prognosztizálhatatlan a lehetséges

erõátrendezõdés mértéke. Ennek fényében elmondható, hogy a választások kimenetelét elsõsorban a labilis választók támogatása dönti el, akik azonban nem politikai, sokkal inkább gazdasági vagy erkölcsi szempontok szerint nyújtanak támogatást a pártoknak. Verseny a támogatókért - Kampányok és hatásaik Hazánkban tehát meglehetõsen nagy a bizonytalan pártpreferenciájú választópolgárok aránya. Ezért jut különösen nagy politikai jelentõséghez a kampány, hiszen ilyenkor a pártok összes eszközükkel próbálják maguk mellé állítani a még hezitáló választókat. Bizonytalan választóknak, és így még a kampány által jelentõsen befolyásolhatónak azokat a polgárokat tekinthetjük, akiknek van esetleges jelöltjük, de gyenge a kötõdésük, vagy akik még nem tudják, kire szavazzanak, és végül akik még abban sem biztosak, hogy egyáltalán részt vesznek-e a választásokon. A kampány legáltalánosabb feladata a

jelöltek és a pártprogramok megismertetése és megkedveltetése a választókkal. Ezen túlmenõen minden országban más a szerepe és a lefolyása, különösen a régi demokráciák különböznek e tekintetben a rendszerváltó országoktól. De a Magyarországon eddig megrendezett választások kampányai is jelentõs eltéréseket mutatnak, mind a felhasznált eszközökben, mind céljaikban, valamint belpolitikai környezetükben és eredményükben is. Bár 1990 óta a politikai élet ciklusokon átívelõen igen aktív, a kampány idejére a pártok, politikusaik és a sajtó is átalakul. A politika ilyenkor a hétköznapok minden szegletében igyekszik jelen lenni. A kampányidõszakra vonatkozó szabályokat a választási eljárásról szóló 1997. évi C törvény VI. fejezete tartalmazza E szerint a hivatalos kampányidõszak a választások idõpontjának kihirdetésétõl a kampánycsend kezdetéig tart (40.§ (1) bek) A kampánycsend az az idõszak, amikor már

semminemû kampánytevékenység nem folytatható. Ez a szavazást megelõzõ nap nulla órájával veszi kezdetét (40.§ (2) bek) A kampány idejére nagyon felértékelõdik a tömegkommunikációs eszközök és a reklám szerepe. Mivel azonban az esélyegyenlõség elvét mindvégig szem elõtt kell tartani a választási folyamatban, az egyes pártok által a közszolgálati médiákban felhasználható mûsoridõ, valamint a kampány egészére fordítható anyagi források mértéke is szigorúan szabályozott. 1990-es kampány több szempontból is megkülönböztetett szereppel bír. Alapvetõ funkciója az ismerkedés az új politikai lehetõségekkel, a választói szereppel, a rendkívül sokszínû politikai tényezõkkel. A fõ politikai irányvonal minden pártnál azonos: cél a demokratikus átalakulás biztosítása, a belpolitikai stabilitás megõrzése mellett. Jellemzõek a „jelszószerûen hangoztatott, felületes értékláncok a pártok többségénél:

1. politikai értékek: nemzet - szabadság - Európa () 2. ideológiai értékláncok: antikommunizmus - kereszténység - történelmi (dicsõ) múlt 3. társadalmi viszonyok terén: család, gyermek - vállalkozás, tulajdon - létbiztonság."[4] Nem jelentkezik viszont a politikai megnyilvánulásokban az ipari szerkezetátalakítás, a munkanélküliség orvoslása vagy a környezõ népekkel való békés kapcsolatok programja és ez a választók egy részében bizonytalanságot kelt. Mivel a pártok fiatalok, és az átmenet meglehetõsen gyorsan zajlik, nincs is idõ jól felépített stratégiák kidolgozására és érvényesítésére. Szintén a rendszerváltással magyarázható, hogy a kampányban visszatérõen hangoztatott célként szerepel a választások tisztaságának és demokratikus lefolyásának biztosítása. Ez a sajtó politikai szerepvállalásában érvényesül leginkább. Az elektronikus média, azon belül is a közszolgálati televízió

meghatározó orientáló szerepet tölt be. (Ötperces bemutatkozást biztosít valamennyi párt számára, majd a programok felvázolásának lehetõségét kínálja egyórás tematikus vitamûsorok keretében.) A nyomtatott sajtó is fokozott pártsemlegességre törekszik. A hetilapok és folyóiratok szintén az iránymutatás szándékával jelennek meg, de jellegükbõl adódóan azokhoz az értelmiségi rétegekhez jutnak el elsõsorban, akik politikai meggyõzõdése már kialakult a kampány idejére. A plakátok azonban meglepõen nagy hatást érnek el. Jól ismertek és az egyes pártokra jellemzõek, így állandó társadalmi párbeszédre késztetnek, emellett szinte minden településen felfedezhetõk, ezek válnak elsõdleges információforrássá az aktív pártpolitikától elzárt településeken. Bár hamar kirajzolódik a két meghatározó politikai tényezõ - MDF és SZDSZ -, nem alakul ki igazán éles kampány. Az SZDSZ nyíltan vállalja a konfrontációt

a még hivatalban lévõ kormánnyal, harsány antiszocialista kampányt indít az MSZP ellen, melyben mindvégig élvezi a Fidesz támogatását is. Ezalatt az MDF a „nyugodt erõ" jelszavát hangoztatva mérsékelt kampánytevékenységet folytat. A felhevült politikai hangulatra jellemzõ, hogy a népszerûségi mutatók ennek nyomán az SZDSZ javára módosultak. Ez némi irányváltást eredményez az MDF stratégiájában: nyíltan kizárják az együttmûködés minden lehetõségét az utódpártokkal és felvállalják a diktatúra maradványai elleni küzdelmet az élet szinte minden területén. Az FKgP, a KDNP és az MSZP politikai szerepvállalásának fõ jellemzõje, hogy parlamentbe jutásukat egy-egy jól körülhatárolható társadalmi réteg pillanatnyi szimpátiájának köszönhették. Az FKgP a falusi földmunkás középparasztság, a KDNP a katolikus keresztény középosztály, az MSZP pedig a régi állampárt híveinek és a gyors

változásoktól visszariadók egy részének támogatásával tudott képviselõhelyeket szerezni. Az 1994-es választási kampány számos újdonsággal szolgált. Megjelentek a jól szervezett stratégiák, nyugat - európai és tengerentúli politikai módszerek a pártok eszköztárában, az immár demokratikus választásokban tapasztalatokkal rendelkezõ választók könnyebb megnyerését szolgálva. Továbbra is jellemzõ, hogy két meghatározó politikai erõ küzd a gyõzelemért, de a kampány körülményei mégis alapjaiban megváltoztak. A fõ motiváció az egyik oldalon a kormányzati pozíció megtartása, a másikon pedig a kormány leváltása. A rendszerváltással együtt remélt gazdasági fellendülés elmaradt, sõt az ország gazdasági helyzete tovább romlott, miközben az életszínvonal is visszaesett. A társadalom politikai irányultságában enyhe baloldali fordulat tapasztalható, elõtérbe került a szociális biztonság és a stabilitás

kívánalma. Ennek következtében a közhangulatot „leváltó hangulat" jellemzi, így már a korai közvéleménykutatások a koalíció bukását prognosztizálták. A kormány épp ezért nagyon aktív kampánytevékenységbe kezd. Stratégiája ötvözi a visszafogott sikerpropaganda és a dinamikus negatív kampány eszközeit. Fõ célja, hogy elbizonytalanítsa az MSZP mellé állt választókat, a visszarendezõdés lehetõségét felvázolva. A politikai hangulat a választások közeledtével mind feszültebbé válik, a megnyilatkozások hangvétele egyre élesedik, majd a harc médiaháborúba torkollik. A kampány aktív csatározásait jól jellemzi, hogy az OVB többször figyelmeztet az etikai normák megsértésére. A drága kampányfogások, a kormány meggondolatlan költekezése és a „baloldali veszély" jelszava azonban a kívánttal ellentétes hatást vált ki. A kampány kezdetén ugyanis még nem látszik, melyik párt lenne alkalmas

a kormány leváltására. Miközben az MDF - a kormányzati kampánytevékenység meghatározó tényezõjeként - elsõsorban az MSZP lejáratására koncentrál, a választók egyre inkább a kormány egyetlen lehetséges alternatívájának látják a szocialistákat. A párt valóban felkészült az 1994-es kampányra: szociális értékeket középpontba állító programja jól érvényesült az ideológiai alapú támadások kereszttüzében, képesnek mutatkozott a gyûjtõ - kormányleváltó párt szerepének betöltésére. A koalíció negatív kampányának hatása azonban a többi ellenzéki pártot is érinti. Az SZDSZ elzárkózott a kormány heves antiszocialista irányvonalától és liberális alternatívát megjelenítõ, pozitív tartalmú kampánnyal jelentkezett. Érdekes eleme kampányának az Egyesült Államok pártjaitól kölcsönzött utcai riport, ami alkalmas a széles társadalmi rétegeket mozgósító program felvázolására. A Fidesz még a

fiatalokat megragadó, nagyszabású köztéri kampánnyal jelenik meg, de az irányváltási szándékot már érzékelõ választók kiváró álláspontra helyezkednek. A jól felépített kampány a véletlen szomorú közrehatásával zárul: Horn Gyula, az MSZP elnöke autóbalesetet szenved, ami ismét a pártra irányítja a választók figyelmét. 1998-ban a kampány már a fejlett demokráciák nyugodt hangulatát idézi. Két, megközelítõleg egyezõ nagyságú politikai csoportosulás küzdelme zajlott, elsõsorban szakmai alapú programok és kritikák jegyében. A kampány ezért 1994-hez képest csendesnek tekinthetõ Az ország gazdasági helyzete lényegesen jobb, mint négy évvel ezelõtt, a növekedés folytatódása várható. Nem tapasztalható a társadalomban egyértelmû leváltó hangulat, sõt a közvélemény kutatások 1997. végén még az MSZP biztos gyõzelmét valószínûsítik Kiegyensúlyozott, taktikus párharc bontakozik ki a jobboldalt

egyesítõ Fidesz-MPP és a koalíció meghatározó tényezõje, az MSZP között. A korábbi kampányokkal ellentétben a kormány kampánytevékenysége meglepõen inaktív. A „Tartsuk a jó irányt!" jelszava mögött nem áll kidolgozott program a következõ ciklusra, de még egyértelmû kampánystratégia sem rajzolódik ki. Az MSZP, figyelmen kívül hagyva a kormányzati tevékenységgel elégedetlen választók elvárásait, sikeresnek értékeli az eltelt négy évet, miközben még a koalíciós együttmûködés sem tûnik megingathatatlannak. Az SZDSZ, kisebbik koalíciós partnerként nem támogatja feltétlenül az MSZP törekvéseit, mert céljának jobban megfelelne, ha mérséklõdne hátránya a választási eredmények tekintetében. Ám a párt liberális érzületû szavazótábora sem biztosítja a feltétlen támogatást számára, hiszen a szocialistákkal vállalt koalíció politikailag nagyon nehezen indokolható csak meg. Emellett a sikertelenebb

ágazatok irányítása is az SZDSZ által adott kormánytagok irányítása alá tartozott. Az ellenzéki oldal meghatározó tényezõje a Fidesz-MPP. A választások elõtt már másfél évvel meghirdetett egy pozitív, jövõbe mutató programot, melyben - elismerve a koalíció elért eredményeit - a változás és továbbfejlõdés vonzó ígéretét fogalmazta meg. Emellett képesnek mutatkozott a jobboldali politikai erõk integrálására: az MDF-fel kötött megállapodás alapján 78 közös jelöltet indítottak az egyéni kerületekben. A megállapodás értelmében a két párt a töredékszavazatokon 2/3-1/3 arányban osztozik, domináns a Fidesz-MPP. Az MDF az alárendelt szövetséget részben a jobboldali gyõzelem, részben pedig saját parlamenti helyének biztosítása érdekében vállalta. A koalícióképesség és a szilárd együttmûködés e korai deklarációja pozitív értéküzenetet hordozott. Az FKgP kezdetben még versenyben állt a Fidesz-MPP-vel a

jobboldali vezetõ szerepért, ám korántsem volt olyan vonzó programja az el nem kötelezett választók szemében. Újdonsága a kampánynak az egyházak aktív szerepvállalása: A Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevelében hívta fel a híveket a tudatos választói magatartásra. A körlevél nem nevez meg pártokat, de megfogalmazza, hogy a kis pártokra leadott szavazatok veszendõbe mennek és ösztönöz az esélyesek támogatására. Röviddel a körlevél közzététele után az evangélikus egyházi vezetés is hasonló tartalmú üzenetet intézett híveihez. Ennek azért volt különös jelentõsége, mert egyrészt az egyházak mindeddig elzárkóztak a politikától, másrészt a hívõ választópolgárok aktivitása az átlagosnál magasabb. Mivel az elsõ forduló eredményei nagyon kiegyenlített képet mutattak és a részvételi arányok minden eddiginél alacsonyabbak voltak, a kampány súlypontja az eddig megszokottól eltérõen a két forduló

közötti idõszakra helyezõdött. (Különösen abban a két megyében volt nagyon aktív a kampány, ahol az elsõ forduló érvénytelen volt.) Ekkorra már az MSZP is érzékelte, hogy mozgósítania kell távolmaradt szavazóit, az SZDSZ pedig, látva, hogy pozíciói jóval gyengébbek a vártnál, kiállt koalíciós partnere mellett, mialatt Fidesz-MPP további együttmûködésre törekszik a jobboldalon. A hirtelen aktívvá váló kampány csúcspontja a két vezetõ párt miniszterelnök-jelöltjeinek televíziós vitája. Ez, a szintén tengerentúli sajátosságokat hordozó kampánymûsor meglepõen sikeresnek bizonyult. Hatalmas érdeklõdés kísérte a felkészült pártvezetõk szakmai jellegû vitáját, amiben a két program elõször állt szemben egymással a kampány során. Ezen idõszak nagy meglepetése a Fidesz-MPP és az FKgP második fordulós választási együttmûködésének váratlan bejelentése. A kölcsönös visszalépések (az FKgP 82, a

FideszMPP 20 körzetben mond le az indulás jogáról) következtében a második fordulóban 145 helyen a Fidesz-MPP és az MSZP párharcára került sor. A Fidesz-MPP kooperációs képessége révén tehát a másodlagos pártpreferenciák szempontjából a második fordulóra az MSZP kizárólagos alternatívájává tudott válni. A pártok tehát a három kampány során szinte minden ismert kampánystratégiát felvonultattak a szavazatok megszerzése érdekében. Általánosságban elmondható, hogy a magyar választók elzárkóznak az éles hangvételû, negatív kampányt folytató pártoktól, viszont fokozottan értékelik az együttmûködési képességet és a pozitív programok felmutatását. A pártok kampánytevékenysége alapvetõen különbözik attól függõen, hogy a párt kormányzó vagy ellenzéki szerepben várja-e a választásokat. Mivel a gazdasági átalakulás hazánkban még a harmadik választásra sem zárult le, a kormány tevékenységének

megítélésében központi szerepet játszik az életszínvonal és a gazdaságirányítás alakulása. Emellett általában elmondható, hogy az ellenzéki pártok felkészültebb programmal jelentkeztek, aminek minden alkalommal nagy szerepe volt a választók támogatásának elnyerésében. További érdekessége a kampányoknak, hogy minden alkalommal két meghatározó politikai erõ versengett egymással, a második és harmadik választásokon egy-egy a kormány és az ellenzék oldaláról. Ez azonban még nem jelenti a hazai pártszerkezet bipolarizálódását, inkább csak azt, hogy azok között dõl el a választási küzdelem, akik képesek szélesebb tömegek integrálására. A parlament összetételét azonban ez a tendencia mindeddig még nem érintette. A választások eredményei Az eddig lezajlott három általános országgyûlési képviselõválasztás igen eltérõ eredményekkel zárult. A harmadik ciklusra kialakult erõviszonyok már alig

emlékeztetnek az 1990-es helyzetre, annak ellenére, hogy a parlamentbe bekerült pártok körében alig történt változás. Lényeges átcsoportosulást érzékelhetünk, ha a kormányzat és az ellenzék összetételét vizsgáljuk, hiszen elsõ választásokon parlamenti tényezõvé vált hat párt mindegyike betöltötte (vagy jelenleg is betölti) mindkét pozíciót. 1990-ben 28 párt indított jelöltet, 19 állított területi és 12 országos listát. A parlamentbe 6 párt került be. A választások összesített eredményei alapján gyõzött az MDF: megszerezte a listás szavazatok 24,73%-át, valamint 114-et a 176 egyéni mandátumból, így övé a parlamenti helyek 42,75%-a, összesen 164 mandátum. A párt eredménye alapján Antall József, a párt miniszterelnök-jelöltje kapott kormányalakítási megbízást. Ahogy azt már a kampány alakulásából látni lehetett, a második helyen az SZDSZ végzett a listás szavazatok 21,39%-val, de csak 35 egyéni

kerületi mandátummal. A parlamentben 24,35%-ot, 92 képviselõi helyet mondhat magáénak. Harmadik az FKgP: listán 11,73%-ot, egyéniben 11 mandátumot szerzett, a parlamentben összesen 44 képviselõje foglal helyet. Negyedik az MSZP: 10,89% listás eredménye mellett 1 egyéni képviselõhelyet szerzett, összesen 33 mandátummal rendelkezik. Ötödik a Fidesz: 8,95% és 1 egyéni képviselõi hely, összesen 21 mandátum illeti meg. A hatodik helyen végzõ KDNP összesen szintén 21 mandátumot szerzett, de 6,46%-os listás eredménye mellett 3 egyéni képviselõje is bejutott a parlamentbe. A pártok mellett még 6 független képviselõ is tagja volt az alakuló parlamentnek. Mint ahogy azt várni lehetett, a politikai élet a rendszerváltás után dinamikusan jobbra tolódott, a keresztény - nemzeti erõk együttesen megszerezték a szavazatok 44,17%-át. Ebben nagy szerepe lehetett annak, hogy az MDF mögött felsorakozott a keresztény-nemzeti szavazóbázis, míg

a liberális politikai erõk és a baloldal az együttmûködés teljes hiányával nézett szembe. A parlamenti mandátumok azonban némileg más arányokat tükröznek. Ez részben annak tudható be, hogy a 4%-os bejutási küszöb miatt az érvényesen leadott szavazatok 15,84%-a elveszett. Az egyéni körzetekben aratott nagyarányú gyõzelmének köszönhetõen az MDF felülreprezentáltsága igen magasnak mondható, ami elsõsorban a parlamentbõl kiszorult pártok rovására valósult meg. Mivel egyetlen párt sem tudott abszolút többséghez jutni, koalíciós kormány alakítására került sor. A koalíció összetételét tekintve két alternatíva kínálkozott: vagy "nagykoalíció" alakul az MDF és az SZDSZ részvételével, vagy a keresztény-nemzeti erõk összefogása teremti meg a stabil kormányzati pozíciót. Az kezdettõl fogva egyértelmûnek látszott, hogy a politikai baloldal ellenzéki pozícióban marad. 1990 februárjában még az SZDSZ

részérõl elhangzottak olyan nyilatkozatok, melyek nem zárták ki egy esetleges nagykoalíció lehetõségét, ám ettõl az MDF mereven elzárkózott. Így végül MDF vezetés alatt hárompárti koalíció alakult az FKgP és a KDNP részvételével. 1994-ben 35 párt állított jelöltet, 19 területi és 15 országos listát, de a parlamentbe ugyanazon hat párt képviselõi jutottak be, mint négy évvel korábban. Ám az arányok jelentõsen megváltoztak. A koalíciós pártok társadalmi támogatottsága jelentõsen lecsökkent - különösen az MDF esetében számottevõ a visszaesés. Ebben a kormányzati tevékenység kedvezõtlen megítélése mellett szerepet játszhatott az is, hogy az elsõ ciklusban a pártok belsõ élete rendkívül zaklatott volt - mind az MDF, mind az FKgP pártszakadáson esett át - melynek következtében a ciklus negyedik negyedére még a koalíció fennállása is veszélybe került. A választásokon elsõ helyen az MSZP végzett.

Megszerezte a listákra adott szavazatok 39,99%-át és elsöprõ gyõzelmet aratott az egyéni kerületekben: 176-ból 149 helyet tudott megszerezni, így abszolút többséghez jutott a parlamentben (54,14%). Második helyen az SZDSZ végzett, lényegesen lemaradva. A listás szavazatok 19,74%-val és 16 egyéni mandátummal valamivel gyengébben szerepelt, mint 1990-ben. A parlamentben 69 mandátumhoz jutott. Az elõzõ választások gyõztese, az MDF mindössze a listás szavazatok 11,74%-át tudta megszerezni és csupán 5 egyéni mandátumot szerzett, összesen 38 képviselõhely illette meg. Negyedik helyen végzett az FKgP, listán 8,82%-ot, az egyéni helyekbõl 1, a parlamentben összesen 26 helyet tudhatott magáénak. Az ötödik - hatodik helyen minimális különbséggel a KDNP és a Fidesz végzett, a listás helyek 7,03-7,02%-val és 22, illetve 20 képviselõhellyel. A különbség csak annyi, hogy míg a KDNP 3 egyéni körzetben is gyõzni tudott, addig ez egyetlen

Fidesz jelöltnek sem sikerült. Szerzett még egy mandátumot az Agrárszövetség és közös jelöltként kerültbe egy képviselõ, a Liberális Szövetség és a Vállalkozók Pártja támogatásával, viszont független képviselõ nem került a parlamentbe. Általánosságban elmondható, hogy a parlamenti pártok együttesen 14,1%-val több szavazatot szereztek, mint az elõzõ választásokon, vagyis egyfajta szavazatkoncentrálódás figyelhetõ meg. A listás küszöb 5%-ra emelése nem befolyásolta a választások eredményét - hacsak nem indirekt módon, a választói magatartásra hatva -, de a küszöb miatt veszendõbe ment szavazatok aránya még mindig nagyon magas:12,66%. A második választás rávilágított a kis pártok hátrányos helyzetére, hiszen ha nem érik el az 5%-ot, nem jutnak képviselethez. De mivel a választók megtartásában nagy hangsúlyt kap a „hasznos szavazatok elve", szavazóbázisuk mandátumok hiányában tovább csökken,

mígnem a költségvetési támogatást biztosító 1%-os határ alá süllyednek és végül felszámolódnak. Ugyancsak hátrányos helyzetben vannak a független képviselõk: a pártjelöltekhez képest lényegesen kevesebb szavazatra számíthatnak, mivel kevésbé ismertek és a parlamentben sem tudják felvenni a versenyt egy frakció érdekérvényesítési képességével. 1994-ben a két élen végzett párt alakított koalíciót - a kormányalakításra Horn Gyula, az MSZP miniszterelnök-jelöltje kapott megbízást. A koalíciós partnerek együttes parlamenti támogatása elérte a minõsített többséget. A felülreprezentáltság megint a gyõztes javára jelentkezett, minden más parlamenti erõ - minimálisan ugyan - alulreprezentált. Ez ismét a kiegyenlítetlen egyéni kerületi versenynek tudható be, akárcsak négy évvel korábban. 1998-ban a parlamenti pártszerkezetben további módosulások következtek be. A választási küzdelemben ekkor került sor

elõször szervezett választási együttmûködésre, aminek a jobboldal gyõzelmében döntõ jelentõsége volt. A választási eredmények tekintetében jelent újdonságot, hogy most elõször szerzi meg két különbözõ párt a listás és az egyéni rendszerben az elsõséget. A jelöltindítás tekintetében az arányok alig módosultak: 26 szervezet állít egyéni jelöltet, 15 területi és 12 országos listát. A parlamentbe ismét 6 párt kerül be, de a KDNP támogatottsága már nem elég a mandátumszerzéshez. Hatodikként a MIÉP jut képviselõi helyekhez, igaz, csak listás ágról. A parlamenti mandátumok arányát tekintve a Fidesz-MPP végzett az elsõ helyen: bár listás szavazatai tekintetében az MSZP-vel szemben alulmaradt (29,48%), 89 egyéni képviselõhelyet szerezve a parlamenti mandátumok 38,34% illeti meg. Az MSZP listás gyõzelme (32,92%) ezzel szemben csak a második parlamenti pozíció megszerzéséhez elegendõ, bár mindössze 14

mandátum, 3,6% a két párt közti különbség. Harmadik az FKgP, a listás szavazatok 13,15%val és 48 képviselõhellyel, negyedik az SZDSZ 7,57%-al és 24 képviselõhellyel. Mivel az MDF listás eredménye nem érte el az 5%-os küszöböt, listás mandátummal egyáltalán nem rendelkezik. Ebben szerepe volt a Fidesz-MPP-vel kötött, számára kedvezõtlenebb pozíciót eredményezõ választási együttmûködési megállapodásnak is. Így mindössze 17 egyéni képviselõje a parlament tagja A MIÉP helyzete pont fordított: az 5%-os határt ugyan meghaladta, de egyetlen egyéni körzetben sem tudott mandátumot szerezni, mind a 14 mandátuma listáról, 11 az országos listáról származik. Az 1998-ban megválasztott parlament tagja lett még egy független képviselõ. Mandátumtöbbsége alapján a Fidesz-MPP miniszterelnök-jelöltje, Orbán Viktor kap kormányalakítási megbízást. Az alakuló koalíció nem hoz túl nagy meglepetést: a három, már a kampány

során is szorosan együttmûködõ párt, a Fidesz-MPP, az FKgP és az MDF köt egymással megállapodást. Az 1994-ben már tapasztalható szavazatkoncentrálódás 1998-ban tovább folytatódott: az 1% feletti eredményt elért pártok megszerezték a szavazatok 99%-át. A pártok parlamenti erõviszonyai azonban minden eddiginél jobban tükrözik a listás támogatottságot - most elõször nincs felülreprezentált erõ a parlamentben. Ez elsõsorban a nagyon kiegyenlített egyéni kerületi küzdelemnek köszönhetõ. A három választás eltérõ eredményeibõl jól látható, hogy „(A) hazai választási rendszer olyan rugalmas keret, amelyben szélsõséges aránytalansági tendenciák is érvényesülhetnek, de akár szuperarányos eredmények is származhatnak belõle."[5] Az arányos vagy aránytalan parlamenti reprezentáció a választási rendszer mellett sok egyéb tényezõtõl is függ: ilyen az egyéni kerületi verseny kiegyenlítettsége, vagy a

választók magatartása, vagy a pártok választási együttmûködése. Az aránytalanságot növelõ tényezõként hat viszont, hogy a területi listás választókörzetek viszonylag kicsik, továbbá hogy még e kis körzetekbõl is „felcsúsznak" mandátumok az országos listára. A választási rendszernek nem is csak az arányosság követelményét kell szem elõtt tartania, különösen nem egy olyan országban, ahol a demokratikus fordulat után még csak a harmadik parlament tölti mandátumát. A pusztán listás választási rendszer ugyan jobban biztosítaná az arányos képviseletet, ám bekerülési küszöb hiányában rendkívül tagolt parlamentet eredményezne és veszélyeztetné a kormány stabilitását is. Ez pedig a demokratikus átalakulás folyamatában feltétlenül védendõ értének tekintendõ. A magyar választási rendszer ebbõl a szempontból maradéktalanul eleget tesz a követelményeknek, mert bár a koalíciós kormányzási formát

teszi jellemzõvé, minden lehetõséget biztosít a parlament és a kormány stabil mûködéséhez. Részben ennek is köszönhetõ, hogy a rendszerváltó országok közül egyedül hazánkban töltötte ki eddig mindkét demokratikusan megválasztott parlament mandátumát, és nem került sor elõrehozott választásokra. Összegzés A rendszerváltás kezdete óta eltelt tíz év töretlen politikai fejlõdésének meghatározó momentumait képezik a parlamenti képviselõválasztások. Ilyenkor a társadalom figyelmének középpontjába kerül a politika. A választásokat megelõzõ néhány hónap történései és a szavazás lefolyása pillanatfelvételt nyújt a demokratikus államrend fejlettségérõl. 1990-ben a változás jelszava volt uralkodó: a pártok rettentõen aktív politikát folytattak, de nem volt idõ kidolgozott programok végrehajtására. A választók zavartan szemlélték a gyakran érthetetlen történéseket: új fogalmakkal és sokszínû,

nagyrészt ismeretlen társadalmi szervezetekkel találták szemben magukat. A tanulás idõszaka volt ez, mind a pártok, mind a választók számára. 1990 és 1994 között megindult a gazdasági átalakulás is. Bár a demokratikus berendezkedést soha egyetlen politikai tényezõ sem kérdõjelezte meg komolyan, a szertefoszlott remények rányomták hangulatukat a választásokra is. Most elõször jelentek meg a pártok szervezett kampánystratégiával, amik részben be is váltották a hozzájuk fûzött reményeket. A választók rendkívül nagy önfegyelemrõl tettek tanulságot: külsõ nézõpontból szemlélték a nagyon aktív kampányt, és az elõzõ választásokat uraló emocionális motiváció helyett a jobb jövõ ígérete mellett döntöttek. 1998 egy „új politikai korszak kezdetét"[6] jelentheti. A demokrácia megszilárdult, a pártstruktúra is lassan stabilizálódik. A társadalmi támogatottság kiegyenlítettségét jól tükrözi, hogy a

választás a jobbközép koalíció és az MSZP, mint a balközép oldal egyetlen stabil támogatottsággal bíró politikai tényezõje között dõlt el. Megjelentek a szélsõséges pártok is, melyek létezése a demokratikus berendezkedés természetes velejárója, de támogatottságuk mindössze 5% körül mozog. A politikai paletta kiegyenlítettsége egy bipoláris pártszerkezet képét vetíti elõre, de ennek elemei még nem kiforrottak. A választók a harmadik választásra hozzászoktak az aktív kampányhoz, és egyre megfontoltabban hozzák meg döntésüket. Stabil pártpreferenciák még nem alakultak ki, de egyre nagyobb szerepet kap az ideológiai kötõdés a pártválasztásban, különösen egy kiegyenlített választási küzdelemben. A demokratikus berendezkedés megteremtése és stabilizálása után a következõ választások feladata a fejlett demokráciákra jellemzõ szilárd politikai hagyományok újjáélesztése, melynek nyomán egyre stabilabb, a

pillanatnyi gazdasági helyzettõl függetlenedõ pártpolitika kialakulása várható. Jegyzetek [1] Gazsó Ferenc - Stumpf István: Választók és pártok a demokratikus átmenetben. In: Magyarország Évtizedkönyve 1988 - 1998. A rendszerváltás Szerk: Kurtán Sándor, Sándor Péter, Vass László. Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány 1998 286-287o [2] Választási eredmények In.: Uo 691-703o [3] Szoboszlai György: Választási rendszer és politikai tagoltság. In: Parlamenti választások Politikai szociológiai körkép. Szerk: Szoboszlai György MTA Társadalomtudományi Intézet Bp. 1990 22o [4] Kéri László: Választások után. In: Parlamenti választások 1990 Politikai szociológiai körkép. Szerk: Szoboszlai György MTA Társadalomtudományi Intézet Bp 1990 55o [5] Szoboszlai György: Hagyományteremtés. A kormány megbukik a választásokon - 1994 In.: Parlamenti választások Magyarországon 1920-1998 Szerk: Földes György, Hubai

László. Napvilág Kiadó Bp, 1999345o [6] Gróth Gáspár: Választások után. In: Magyar Szemle Új folyam 1998/5-6 208o