Politika, Politológia | Konzervativizmus » Giró-Szász András - A spanyol Néppárt útja a hatalomba - ideológiai, szerkezeti, személyi átalakulás

Giró-Szász András - A spanyol Néppárt útja a hatalomba ideológiai, szerkezeti, személyi átalakulás „A gazdasági, szociális ügyekben elkötelezett menedzser típusú, illetve jóléti állam akkor hozhat sikeres döntéseket, s lehet eredményes, ha döntéseit bizonyos erõkoncentráció birtokában hozza meg és hajtja végre. A menedzser típusú állam követelményeinek nem felel meg az a megoldás, amely szerint a gazdaságra vonatkozó elhatározások kompromisszumok révén születnek meg.” A spanyol Néppárt története Ha általában a konzervativizmusról, a hagyomány és tapasztalat-tiszteletrõl beszélünk, akkor Spanyolország jut az eszembe. A spanyol történelemhez, történelmi eseményekhez szervesen kapcsolódik, azokat átitatja, egyben sokszor irányítja a konzervatív gondolkodás, a konzervatív politikai ideológia. Egy soknemzetiségû, ellentétek által szabdalt országban szinte természetes, hogy a társadalom megosztottsága

következtében a politikai paletta is erõsen tagolt, s ezen belül a konzervativizmus is mindig megosztott volt. Ennek következtében a jobboldali spanyol politikai erõk és az élükön álló politikusok egyik legfontosabb feladata politikai irányzatuk egységének megteremtése volt. Mind a történelmi múltban – a XIX század folyamán és késõbb, a Franco-rendszer elõtti korszakban –, mind a demokratikus átmenet idején a fõ probléma a fragmentáció volt. A jelenlegi spanyol jobbközép politikai erõket és – sikereinek betudható sajátos helyzete következtében – az európai konzervativizmust is leginkább képviselõ, a Franco-rendszer bukása után létrejövõ, majd az 1990-es évek legelején megújhodó Alianza/Partido Popular vezetõ személyiségei fõ feladatuknak tekintették és minden erejükkel arra törekedtek, hogy az összes konzervatív, illetve kereszténydemokrata erõt egységesítsék, valós és kreált ellentéteiket elsimítva, egy

mozgalomba tömörítsék. Az spanyol konzervativizmus – sok más nemzeti jobboldali eszmerendszeren alapuló politikai mozgalomhoz hasonlóan – eredendõen a francia forradalom elutasításából táplálkozott. Ugyanúgy, mint európai ideológiai testvérei, elfogadta az Istentõl származó erkölcsi rendet, amelynek biztosítását a vallásban és az egyházban látta. A konzervativizmus általános ismérvei jellemezték. Alapvetõen bizalmatlan volt az emberi természettel kapcsolatban, annak gyenge és esendõ volta miatt, elfogadta az emberek eredendõ egyenlõtlenségét, a társadalmi különbségek létét és az elit kormányzás szükségességét, valamint a magántulajdon által garantált társadalmi rendet és személyes szabadságot. Félelemmel és bizalmatlansággal figyelte a „haladást”, mert ez felborította a hagyományokat. A konzervatív, mérsékelt jobboldali erõk jellemzõ jegyei napjainkra jelentõsen módosultak. Így történt ez

Spanyolországban is, kiegészülve az ország sajátosságaiból adódó jellegzetességekkel. Nem csak a rohanó, politika-formáló hatása következtében mindenképpen alapvetõ XX. század hagyta rajta nyomait a spanyol konzervativizmuson, hanem sajátosan – a Franco-rendszer utáni politikai konszolidáció következtében – olyan szerepeket is felvállalt és céljaikat magáévá tette, amelyek korábban más politikai irányvonalak sajátosságai voltak. Így történt, hogy a jelenlegi spanyol jobbközép, konzervatív erõ, a spanyol Néppárt sikeresen magáévá tette a liberálisok jó néhány politikai és gazdasági elképzelését, amelynek következtében nem csak egy erõteljesebb nyitás jellemezte a pártot a politikai centrum felé, hanem több politikai vetélytársának – köztük a legnagyobbnak, a spanyol baloldalt tömörítõ PSOE-nak is – kihúzta a lába alól a talajt. A mai spanyol konzervatív gondolkodást tehát leginkább – mindezen

ismérveket figyelembe véve - a stabilitásra való törekvés jellemzi. Ez nem egyenértékû a változás tagadásával, inkább azt hangsúlyozza, hogy ez egy hosszú és buktatókkal teli folyamat, amelyet valakinek vezetnie kell. Gazdasági értelemben kiemelendõ a magántulajdon védelme, valamint a gazdasági élet alapja a gazdasági szabadság. A mai spanyol konzervativizmus a személyi szabadságjogokat elismeri, bár él bizonyos korlátokkal, s ellenzi az antiszociálisnak tartott viselkedési formákat. A Franco halála után meginduló demokratikus átalakulás során létrejövõ jobboldali, jobbközép spanyol politikai erõk a hátuk mögött hagyott, de el nem felejtett Franco-korszakot nem tagadták meg, de politikai eszméiket, jelszavaikat, példaképeiket nem ebbõl a spanyol társadalmat megosztó periódusból választották, hanem a XIX. századi, illetve korai XX századi ideológiai elõfutáraikhoz nyúltak vissza, s keresték a párhuzamokat.[1] A Franco

halála utáni periódus demokratikus szárnypróbálgatásai, a nemzetiségek és területi érdekek által tagolt ország, illetve a múlt nyomasztó emléke következtében a spanyol pártpalettán egyszerre számtalan jobboldali, konzervatív politikai erõ jelent meg, aminek következtében a középtõl jobbra elhelyezkedõ szavazók voksai szétoszlottak. A konzervatív fragmentáció tehát valódi veszély lehetett volna, ha a baloldal idejében magára talál és megerõsödik. Ez azonban ekkor még nem történt meg, s csak 1982-re tudták soraikat rendezve megszerezni a parlamenti többséget, s ezzel a kormányzati pozíciót is. A jobboldalon elhelyezkedõ politikai pártok – akár konzervatívok, akár nacionalisták – egymással versengtek a választók szimpátiájáért. Ennek ellenére a centrumtól kissé jobbra elhelyezkedõ – a kereszténydemokratákat, a liberálisokat és a szociáldemokratákat összegyûjtõ – Adolfo Suárez vezette UCD[2] nyerte az

1977-es és az 1979-es választásokat is. Az akkor még a spanyol egységet és keménykezû politikát hirdetõ Alianza Popular és a tartományok autonómiáját célul kitûzõ nacionalista pártok, mint a baszk PNV,[3] vagy a katalán CiU[4] egymást tekintették a fõ ellenségnek, annak ellenére, hogy ideológiailag az országos konzervatív pártok és a nacionalista regionális pártok sokkal közelebb álltak egymáshoz. A Manuel Fraga Iribarne által létrehozott Alianza Popular, illetve a belõle kinövõ Partido Popular ideológiai alapjait, a társadalomhoz való viszonyának kereteit az 1874-es Bourbon restauráció idején kiemelkedõ szerepet játszó, a spanyol konzervativizmust meghatározó Cánovas de Castillo[5] gondolataiban és elképzeléseiben lehetett megtalálni. Szerinte a konzervatív gondolkodás és életszemlélet, s az ebbõl kinövõ politikai ideológia lényege a törvények és a rend tisztelete. A törvények az erõs végrehajtó hatalmat, míg

a rend a társadalmi összecsapások nélküli közrendet jelentették nála. Elsõdleges célként nem egy erõs konzervatív pártot nevezett meg, hanem erõs és „tartós” konzervatív osztály létrehozását, amelynek következménye lehetett egy szilárd, kellõen beágyazott konzervatív politikai erõ. A spanyol ún. ’98-asok nemzedéke[6] korszakának kiemelkedõ konzervatív politikusa, Cánovas egy historizáló elemeken nyugvó, egyben az új korszak kihívásaihoz igazodó történelmi modellt keresett. Egy egységes, katolikus, konzervatív és békés Spanyolországot tûzött irányzatának zászlajára. Elsõként integrálta a szabadságot a konzervativizmus ismertetõjegyei közé, azzal a fenntartással, hogy ezt az ország érvényes törvényei között lehet a legjobban a megvalósítani, s a szabadság alapja a rend, nemcsak anyagi, hanem erkölcsi-törvényi értelemben is. Az ideológiai bázis megtalálásánál a Partido Popular esetében talán

még fontosabb volt a generációváltás, vagyis egy olyan korosztály hatalomra jutása, amely már indulatok nélkül tekinthetett vissza a múltba, s nem kellett magyarázkodnia ideológiai változásai miatt, s nem szenvedett a múltja miatti lelkiismeret-furdalástól. Nyilván attól tartva, hogy a konzervatív gyökerek miatt végképp összemossák õket a francoistákkal, a spanyol Néppárt vezetõ politikusai következetesen tagadták, hogy a párt bármilyen konkrét, a spanyol történelemben már szerepet játszott mozgalomtól származna. Ehelyett a spanyol történelem elmúlt kétszáz évébõl összegyûjtötték azokat az eszméket, eszmerendszereket, amelyekkel azonosulni tudtak, és ezekbõl építették fel a Partido Popular értékrendjét.[7] José María Aznar, a spanyol Néppárt elsõ számú embere, pártját egyrészt az 1812-es liberális alkotmány[8] örökösének, másrészt a nemzeti piac elsõdlegességét nem elfeledõ, a társadalmi, gazdasági,

jogi modernizáció továbbvivõjének tartotta. A Néppárt által képviselt alapelvek és az általuk vallott értékrend tekintetében azonban nem engedte, hogy légüres térbe kerüljenek egy esetleges rossz, vagy a realitásoktól elrugaszkodott, a társadalom számára eladhatatlan definícióval, hanem ezt elkerülendõ a többi mozgalomhoz, politikai erõhöz, párthoz viszonyítva határozta meg a néppárt helyét, szerepét és jövõbeli feladatait.[9] A Partido Popular minden vezetõ személyisége kifejezetten és határozottan mindig tagadta a szélsõségesnek, az 1978-as alkotmány elfogadásával meginduló demokratikus folyamatba nem illeszkedõ jobboldallal való rokonságot. Nem derül ki azonban egyértelmûen, hogy Aznar értelmezésében a sokszor vitatott múltbéli események, folyamatok, pl. a polgárháborút követõ Franco-korszak történéseinek megítélése hogyan jelenik meg. E téren a jelenlegi spanyol miniszterelnök – nyilvánvalóan a

pragmatikus és emocionális okok keveredése miatt - szokatlanul óvatosan, gyakran kétértelmûen fogalmazott. Ezért is riogathatott sokáig a spanyol baloldal hatékonyan a jobboldali restauráció veszélyével, mert Aznar nem volt hajlandó egyértelmûen elítélni a francoizmust, s elhatárolódni tõle. Bár diktatúraként beszélt róla, de egyértelmûen elismerõen nyilatkozott a hatvanas évek gazdasági intézkedéseinek az országra kifejtett pozitív hatásairól. Ezzel a múlt reakciós, liberális értékeket elutasító jobboldala és a PSOE jelképezte baloldal között valahol középen helyezte el a Partido Populart, hangsúlyozva annak centrumpárt voltát, és kiemelve az általa képviselt mérsékelt és a liberális értékeket. A Partido Popular a XIX és XX századi spanyol politika liberális és a mérsékelt konzervatív örökségének felvállalásával alakította és formálta a spanyol társadalomban róla alkotott képet. A spanyol politikai

életet már a XIX. században is két nagy párt váltógazdálkodása jellemezte. A két párt között nemcsak a konfliktusok, hanem az együttmûködés is gyakori volt. Vezetõik, képviselõik ugyanazokat a társadalmi osztályokat képviselték Aznar értelmezése szerint a Partido Popular mindkét mozgalomtól örökölt, vagyis - bár a kontinuitás némiképp megszakadt a harmincas években - valójában történelmi pártról van szó, amely folytatta a Konzervatívok és a Liberálisok - mérsékeltek és fontolva haladók - nem túl merész, óvatos, monarchiabarát politikáját, vegyítve a konzervatív és a liberális elemeket. Az 1980-as évek közepétõl a spanyolországi konzervatív, jobbközép irányzatokat összefogó politikai erõ, az Alianza, késõbb Partido Popular a XXI. századra készülve négy ideológiai alappillért fogalmazott meg: szabadság, esélyegyenlõség, szolidaritás, igazságosság. Ezek a politikai-ideológiai elképzelések már nem

kimondottan konzervatív gondolatok, a párt politikai átalakulását követve inkább néppárti politikai szervezõdésre utaló törekvések, amelyekkel elsõsorban a pragmatikus alapon szavazó, a politikai centrumhoz – elvei és érdekei alapján – kötõdõ spanyol szavazót szólították meg. Az elsõ alappillérnél, a szabadságnál a Partido Popular elsõsorban az egyéni kezdeményezések szabadságát, a lehetõségek kihasználását értette, amelyeket az államnak nem szabad elfojtania, mert többek között ezt tekintik a fejlõdés ösztönzõjének, amely eredményességén, hatékonyságán egy egész társadalom életképességét le lehet mérni. A szocialista elképzelések túlzott – a gazdaság és a társadalom egészséges életképességét korlátozó – szociális gondoskodása helyett inkább lehetõségeket kívántak biztosítani az állampolgároknak arra, hogy saját munkájukkal fenn tudják, s el tudják tartani a megfelelõ szinten

magukat, s alkalmuk nyílhasson az elõrelépésre is. Az esélyegyenlõség kapcsán az állammal szemben fogalmaztak meg elvárásokat és követelményeket. Gazdasági és folyamatracionalizálási okok miatt megengedhetetlennek tartották a túlzott állami bürokrácia jelenlétét. A bürokratikus racionalizálás mellett azonban az államnak el kellett tudnia látni azokat a feladatait, amelyek az állampolgárok esélyegyenlõségét szolgálják. A hatékony állam feladata, hogy mindenki számára biztosítani tudja az olyan alapvetõ szolgáltatásokat, mint biztonság, igazság, egészségügy, oktatás. A harmadik céllal, a szolidaritással, egy olyan új területre tévedt a spanyol konzervativizmus, amely egyértelmûen elfogadottságának növelését jelentette, s reális esélyt a politikai centrum megszerzésére. A spanyol Néppárt a középosztály rokonszenvére és természetesen a választások idején voksaira is számított akkor, amikor meghirdette ezt a

politikáját. A konzervatívok soha nem vitatták, sõt egyik alaptézisüknek számított a társadalomban meglevõ egyenlõtlenségek elfogadása. Ezeknek a végleges felszámolását soha és semmiképpen sem tûzték ki célul. Mindezeket figyelembe véve, mintegy megtartva, de egyben meghaladva hirdette meg a Partido Popular, hogy az egyenlõtlenségek csökkentése miatt, a legszegényebbekkel, a hátrányos helyzetû rétegekkel szemben fel kell vállalni a szolidaritás szükségességét. Az igazságosság alatt a törvénytiszteletet értették, s azt, hogy az autonóm és a központi államigazgatásnak tisztában kell lennie, hogy hatalmuk csak átmeneti. Az igazságszolgáltatásnak függetlenek kell lennie más hatalmi ágaktól és mindenkinek egyenlõ elbírálást kell biztosítania. A konzervatívok itt egyértelmûen a szocialista politikusok túlzott hatalmát, sorozatos visszaéléseit és a PSOE[10] utolsó két kormányzati ciklusában burjánzó korrupciót

ítélték el, és ígértek gyökeres változásokat. Így párosulhat a párt programjában a szabadság és törvénytisztelet; az erõs, centralizált állam; a két, egységes párt váltógazdálkodáson alapuló stabilitás, amelynek elõfeltétele az egységes jobboldal megteremtése; a monarchia és a hagyományos értékek: család és egyház támogatása. Mindezeknek az elérése, egy hiteles és a spanyol társadalom többsége által elfogadott politikai erõ létrehozása hosszú idõt, nem kevés energiát, s sok – kudarcok utáni – ismételt talpraállást követelt meg. Elhibázott stratégia, politikai kudarc „Ahogy az emberek egész életük alatt megõrzik gyermekkoruk emlékeit, a pártok mélységesen szenvednek gyökereik, múltjuk emlékeitõl, hatásaitól.” [11] 25 évvel ezelõtt nyugodtan azt lehetett mondani az európai konzervatív pártokról: „ellenállnak, de gyõzni nem tudnak”.[12] Ez sajátosan értelmezve, de igaz volt

Spanyolországra is, ahol Franco tábornok diktatúrája után a spanyol konzervatív pártoknál ellentétes irányzatokat lehetett megfigyelni. A Demokratikus Centrum Unió (UCD), egy konzervatív reformista párt a demokratikus átmenet alatt sikert ért el, de nem volt képes ellenállni, illetve fennmaradni.[13] Az UCD az elsõ két választáson a szavazatok mintegy 35 százalékát szerezte meg, s így többségi kormányt tudott alakítani, majd, mint az 1982-es választások legnagyobb vesztese tûnt el, mivel a támogatottsága 6 százalékra csökkent. A Népi Szövetség (AP), olyan politikai erõ volt, amelyet a spanyolok többsége erõsen a jobboldalra helyezett, s amely bár az 1976-os politikai változás óta folyamatosan jelen volt a spanyol politikai közéletben, de nem volt képes jól szerepelni, sikereket elérni. Habár az 1982-es választásokon az AP a második legtöbb szavazatot kapott párt lett, megszerezve a szavazatok mintegy egynegyedét és a

parlamenti helyek közel egyharmadát, még mindig messze volt a Spanyol Szocialista Munkáspárt (PSOE) eredményeitõl. A spanyol képviselõházi választások eredményei, 1977-1986 Pártok 1977 1979 1982 1986 % hely % hely % hely % hely PCE[14] 9,3 20 10,8 23 3,2 3 4,7 7 PSOE 29,9 118 30,5 121 47,3 202 44,1 18 UCD 34,8 167 35,1 168 6,2 11 CDS[15] 2,8 2 9,2 19 8,4 16 6,1 9 25,9 107 26,1 105 AP PNV 1,7 8 1,6 7 1,8 8 1,5 6 CiU 3,7 11 2,7 8 3,6 12 5,0 18 Egyébb 12,7 10 13,2 14 9,2 5 9,2 11 Össz: 100,0 350 100,0 350 100,0 350 100,0 350 Forrás: Linz, J.J: The new spanish party system Sage, London 1980 Nagyságrendileg ez a távolság fennmaradt az 1986-os választásokon is, de megnõtt a szocialista kormány parlamenti többségét biztosító variációs lehetõségek száma, s ez is hozzájárult ahhoz a folyamathoz, amely az AP szervezeti válságának megoldásához, illetve régi, a megújulástól óvatosan távolmaradó vezetõk háttérbeszorításához vezetett. Ez a

fejezet arra törekszik, hogy bemutassa azokat a politikai és választási elemeket, amelyek az AP sikertelenségét okozták. Az AP fejlõdését vázoljuk fel a frankóista diktatúra utáni konzervatív aspektusokkal rendelkezõ szervezettõl a második legerõsebb spanyolországi párttá válásáig, amely a legnagyobb ellenfele lett így az akkor kormányon lévõ szocialistáknak. * Mintegy tíz éven keresztül az AP figyelemre méltó szervezeti, politikai identitásbeli változáson ment keresztül, amely kihatott támogatottságára a választásokon. Az AP fejlõdése során igyekezett fõ karaktereit megõrizni, de idõvel belátta, hogyha a centrum irányába akar nyitni, ezeket is felül kell vizsgálnia. Három jellegzetességet emelhetünk ki, amelyek jellemezték az AP-t, s amelyek végig megmaradtak az átalakulási folyamat idején: 1. Az alapító-vezetõ, Manuel Fraga Iribarne rendkívüli fontossága Fraga a frankóista rendszer exminisztere volt, akinek

politikai ideológiája párhuzamosan alakult át pártjának ideológiájával, s ebbõl kifolyólag volt képes úgy az AP-t, mint saját magát politikailag elfogadtatni. 2. Folyamatos és állhatatos kísérletezés a párt politikai ideológiájának megfogalmazására és választási célcsoportjának kialakítására. Mindkettõ – az ideológiai finomítás-változtatás következtében természetesen a szavazói kör is – hihetetlen változásokon ment át másfél évtized alatt. 3. Megkísérelni minél nagyobb tömegek számára vonzóvá tenni a pártot a választási koalíciók politikája által, amely legfontosabb része volt az AP visszatérésének. Ezáltal próbálták meg bizonyítani a spanyol választók elõtt, hogy semmiféle formában nem kívánják örökségként hordozni a frankói korszakban gyökeredzõ hegemón párt utódjának képét. Az AP elsõ lépései lényegében a „meghiúsított szándékok és ambíciók” története.[16] 1976

végén alapították az Alianza Popular-t, mint néhány meghívott párt szövetségét, amelyek a valóságban nem léteztek, hanem csak néhány frankóista miniszter politikai terveiben szerepeltek.[17] Vezetõi 50 százalék körüli eredményben reménykedtek az elsõ demokratikus választásokon, amelyet 1977 júniusára írtak ki. Várakozásukkal ellentétben meg kellett elégedniük mintegy 4,5 százalékos eredménnyel, amely 16 hely elfoglalására volt elég a spanyol Képviselõházban. Alárendelt helyzetbe kerültek az UCD-vel szemben, s csak egy másodvonalbeli, marginális pozíciót tudtak elfoglalni az új spanyol pártrendszerben. Az AP sikertelensége azon alapult, hogy nem ismerték fel a spanyol választók ideológiai mértékletességét, s így jelentõs szavazókat irányítottak a jobb-közép pártok, mint az UCD, illetve a bal-közép pártok, mint a PSOE felé. Mindezek miatt – s talán azért, mert megérezte azt, hogy egy párt, amely a szélsõjobb

és a jobboldal között helyezkedik el, s természetes folytatója a frankóista ideológiai vonalnak, az kétséges legitimitással rendelkezik az új, demokratikus spanyol pártrendszerben -, 1977-ben Fraga létre kívánt hozni egy nagy konzervatív-liberális pártot, amely sokrétû összetétele által a teljes jobb-közép ideológiai terét lefedte volna. A problémát sokan az AP vezetõinek stílusában, illetve a párt politikai ideológiájának tartalmi összetevõiben látták, amelyeket már nem lehetet figyelmen kívül hagyni a jövõben. Az AP túlbecsülte választási vonzerejét, illetve azt, hogy saját oldalán tudja aktivizálni a Franco-rendszer reformista, „liberális” irányzatát anélkül, hogy számolt volna azzal, hogy az új demokratikus verseny keretében a spanyol társadalom jelentõs, többségi része nem kívánta olyan párt jelenlétét, amellyel összemosható a reakciós vagy autoriter jelzõ. Az AP alulbecsülte saját imázsában a

neofrankista elemek jelentõségét, s figyelmen kívül hagyta, hogy mind a provinciális és nemzeti vezetõi, mind a képviselõi listákon lévõ jelöltjeik között rengetegen voltak az elõzõ rendszer prominens személyiségei közül, valamint túlbecsülte saját szavazói politikai orientációjának szilárdságát.[18] Ezen jellegzetességek fontossága a párt jövõjét tekintve evidens. Az AP-rõl és az UCD-rõl alkotott kép a választók körében Az AP-rõl formált Az UCD-rõl kép formált kép az AP-ra összes az UCD- összes szavazók választó re választó szavazók Frankóista Igen 73% Nem 23% Demokratikus Igen 47% Nem 30% Politikai konfliktuskezelés Igen 36% Nem 39% Keresztény értékek Igen 72% Nem 5% Vállalkozásbarát Igen 70% Nem 7% Munkavállalói érdekek képviselõje Igen 25% Nem 52% 69% 10% 17% 55% 33% 41% 33% 47% 72% 5% 61% 18% 24% 53% 68% 13% 47% 30% 71% 8% 70% 6% 68% 10% 74% 6% 60% 15% 65% 13% 15% 64% 60% 17% 36% 42%

Forrás: Linz, J.J–Gómez Reino, M– Orizo, FA–Vila, D: Informe sociológico sobre el cambio político en España, 1975-1981, Euroamerica, Madrid 1981. A választók közel háromnegyed része tartotta az AP-t frankóista utódpártnak, s mintegy felének az volt a véleménye, hogy ideológiája, személyiségei, felépítése semmiképpen nem demokratikus, s harmaduk véleménye szerint alkalmatlan volt a spanyolok közötti politikai konfrontáció feloldására. A választók háromnegyede tartotta a pártot a keresztény értékek védelmezõjének, s közel azonos arányban vélekedtek az AP vállalkozásbarát politikájáról. Ezzel szemben csak mintegy negyedük gondolta azt, hogy az AP politikája megvédi, illetve használ a munkásoknak. Habár néhány ezek közül az AP-re vonatkozó jellemzõk közül elhalványodhatott, az UCDnek sikerült elérnie, hogy sokkal nagyobb mértékben fogadják el legitim demokratikus politikai pártként. Az UCD szavazói bázisát

megkülönböztette még az AP-étõl az ideológiai profil is. Az AP szavazóinak többsége kifejezetten szimpatizált az ezt megelõzõ autoriter államberendezkedéssel, s egy viszonylag széles rétege nosztalgiával gondolt a változások elõtti, a demokratikus átmenetet megelõzõ idõszak politikai rendszerére, amely politikai gondolkodásuknak, társadalmi felfogásuknak jobban megfelelt. Azt mondhatjuk, hogy szavazóinak jelentõs része a frankóista ideológia folytonosságának biztosítása miatt sorakozott fel mögötte.[19] Ehhez a képhez hozzátartozik még, – a spanyol Szociológiai Kutatások Központjának (Centro de Investigaciones Sociológicas – CIS) kutatásai szerint – a spanyol választók egy ötfokozatú, a bal-jobb irányultságot mérõ skálán az AP-t 4,3 ponttal helyezték érezhetõen a jobboldalra, míg az UCD ugyanitt csak 3,2 pontot kapott, ami jóval inkább egy jobbközép pártnak megfelelõ érték. Az UCD szavazói még inkább

középre sorolták pártjukat, s az általuk megítélt érték csak 2,7 volt. [20] Ezek az összetevõk, illetve az AP-rõl kialakult és a fentiekben vázolt kép meghiusította egy olyan nagy liberális-konzervatív párt kiépítését az AP számára, amely a politikai palettán a PSOE és a szélsõjobb között helyezkedett volna el. Semmivé foszlottak választási reményei, mivel helyette az UCD-nek sikerült a spanyol választókban lejátszódó ideológiai átalakulást leginkább összekapcsolnia saját politikájának kialakításával. Az AP 1978-79 folyamán kísérletet tett ideológiájának a követelményekhez való alakítására. Ennek a politikai piacosításnak a következményeként el kívánta hagyni azokat a vonásokat, amelyek következtében, mint a leginkább demokratikus-rendszer ellenes párt élt sok spanyol választó szemében. Nyitnia kellett a választók irányába Fraga részvétele az alkotmányozásban kiváló alkalom és lehetõség volt a

párt imázsának átalakítására, aminek következtében csökkent az AP demokratikus legitimitását megkérdõjelezõk aránya, s ezáltal Fraga kezdeményezése egyértelmûen pozitív hatást váltott ki pártjának megítélése szempontjából.[21] Az Alkotmány megszavazásának pillanatában az AP parlamenti képviselõcsoportja megosztott maradt. A Fraga képviselte irányzatra leadott igenlõ szavazatok lehetõvé tették az AP számára, hogy eltávolodjon az ezzel frontálisan szembehelyezkedõ, a „történeti frankóizmus” elsõbbségét és felsõbbségét hirdetõ szélsõséges és a politikai élet többi tényezõje számára elfogadhatatlan párton belüli csoportosulástól. Ez a párton belüli szakadás is hozzájárult ahhoz a szövetséghez, amelyet – az új általános választások közeledtével – az AP kötött különbözõ, a mérsékelt jobboldalhoz tartozó politikai csoportokkal és személyekkel, amelynek következtében konzervatív

választói bázisa kiszélesedett. Így születhetett meg 1979 elsõ hónapjaiban a Demokratikus Koalíció (Coalición Democrática – CD, ezentúl AP-CD), magába foglalva az AP mellett mindazon liberális-konzervatív és kereszténydemokrata politikai csoportosulásokat, amelyek valamely oknál fogva nem integrálódtak az UCD-be. Mindezek ellenére az AP-CD az 1979 márciusában megtartott választásokon ismételten kudarcot vallott, mégpedig felülmúlva az 1977-es fiaskót. Mindössze a szavazatok 6 százalékát, illetve 9 képviselõi helyet szerzett meg. Ez körülbelül 10 százalékkal kevesebb, mint amire számítottak. Hihetetlen módon redukálódott az AP-CD választói bázisa Nem csak megtartotta utolsó helyét az országos pártok között, hanem mintegy 400.000 szavazatot is vesztett. Az 52 választókerületbõl 45-ben az AP-CD nem került be a parlamentbe Az AP 1977-es választóinak mintegy egynegyede ekkor - 1979-ben - már az UCD-re szavazott.[22] Az

1979-es választási magatartás kétségtelen jellemzõje volt ez a szavazói preferenciaváltoztatás, amely kialakította azt a tartós szavazati megoszlást, amelyet hosszú idõn keresztül csak minimális voks-vándorlás jellemzett a pártok között.[23] Nagyon fontos imázs-módosító erõ volt, hogy az AP-CD úgy határozta meg magát, mint egy a politikai palettán jobbközépre sorolt politikai szövetséget, amely egy kétségtelenül konzervatív, de már demokratikus politikai, illetve egy neoliberális elemeket tartalmazó gazdasági programmal rendelkezik. Stratégiája az UCD-vel való versenyben gyökerezett, s megpróbálta megtalálni ideológiai spektrumának középpontját, ahol a spanyol választók többsége elhelyezkedett. Az volt a taktikája, hogy egy mértékletes, mérsékelt érzelmûekre építõ programot vállal fel, megvádolva benne az UCD balos kormánypolitikáját, így próbálva meg visszaszerezni azokat a konzervatív szavazatokat, amelyeket

eddig vetélytársa realizált.[24] Azonban ezek az átalakítási törekvések nem jártak sikerrel Az AP 1977 óta tartó ideológiai átformálása, illetve a Demokratikus Koalíció létrehozása nemcsak hogy nem vonzotta a centrum szavazóit, hanem az AP-CD-rõl kialakult, túlzottan konzervatív és autoriter képet sem volt képes megváltoztatni, s így elfogadhatatlan maradt sok spanyol választó számára.[25] A leadott szavazatok a választók ideológiai besorolása alapján 1979-ben Szavazat AP-CD Szélsõ bal 1 2 3 1 4 2 5 2 6 6 7 16 8 17 9 28 10 15 Szélsõ jobb Választók UCD PSOE 7 2 2 10 71 82 71 72 57 67 33 47 67 80 25 9 8 5 7 6 6% 5% 15% 16% 31% 12% 5% 6% 1% 2% Forrás: José Ramón Montero: Los fracasos políticos y electorales de la derecha española: Alianza Popular 1976-1986. In: Revista Española de Investigaciones Sociológicas 39 JulioSeptiembre de 1987 Az AP-CD stratégiai kudarca még inkább szembetûnõ volt az UCD sikere mellett. Az UCD

sikerébõl megmutatkozott, hogy ez a párt eredményesen oldotta meg azt a feladatot, hogy a jobbközép, a jobboldal és a szélsõjobb képviselte eszmeiség között választó szavazók nagy többsége rá adja le a voksát. Az AP-CD nem tudta megszerezni a számára kívánatos támogatottságot a jobboldali, konzervatív szavazók körében, sõt a lehetõ leggyengébb formáját hozta. Ebben a formában alakult ki a spanyol konzervativizmus kétpólusossága – az UCD és az AP-CD – az 1970-es évek végére. Az elsõ, amely folyamatos átalakulása révén és kiváltságos helyzetébõl hasznot húzva kormányra jutott, míg a második túlságos konzervativizmusa miatt a politikai rendszer marginális szereplõjévé vált. Mindazonáltal, azok az események, amelyek 1979 és 1982 között történtek, radikálisan módosították a pártok saját belsõ rendszerét és sajátosságait és a konzervatív erõk közötti kapcsolatokat. Ez az átalakulás az UCD

eltûnését, illetve az AP-nek a konzervatív oldal középpontjába kerülését, fõszereplõvé válását hozta magával. Stabilitás gyõzelem nélkül Annak ellenére, hogy parlamenti csoportja olyan kicsire redukálódott, az AP fontos szerepet játszott az 1979-ben megalakuló törvényhozásban. Hozzájárultak az UCD parlamenti meggyengüléséhez és a PSOE relatív megerõsödéséhez, s ezáltal ahhoz, hogy az eddig mindkét párttól távolságot tartó kisebb pártok alternatív segítségként jelenhessenek meg akár az egyik, akár a másik nagy párt számára a többségi kormány kialakításánál.[26] Az AP politikai súlya progresszíven nõtt végig a törvényhozási periódusban, amely valószínûleg két dolognak volt köszönhetõ: a párt újjászervezésének, amely nem sokkal az 1979-es törvényhatósági választások után indult meg, illetve az UCD fokozatos felbomlásának, amely tulajdonképpen az 1980 márciusa és 1982 májusa között

megtartott különbözõ regionális választásokon következett be. A kevéssel ezután, 1982 októberében megtartott általános választások csak megerõsítették a helyi választásokon korábban tapasztaltakat: az UCD eltûnt a spanyol politikai színtérrõl, s helyére az átalakult AP került, az új spanyol pártrendszer második legerõsebb pártjaként. Az AP 1979 decemberében megrendezett III. Nemzeti Kongresszusa jelentette az intenzív átalakulási folyamat kezdetét. A párt egyik vezetõje találóan - mint a párt történetének döntõ pillanatát - minõsítette ezt a kongresszust.[27] Egy kifejezetten erõs, elnöki hatalmon alapuló struktúrát hoztak létre, amelynek vezetését Manuel Fraga Iribarne számára ajánlották fel. Ezen kívül az AP ideológiáját jelentõsen közelítette a jobbközép politikai elképzeléseihez, mivel legutóbbi választási kudarcának okait egyértelmûen a jobboldali ideológiai és politikai beskatulyázásával

magyarázta. Mindezek után az AP-t, mint egy liberális-konzervatív pártot határozták meg, amelyhez a reformista, népi és demokratikus jelzõk kapcsolódtak. Ezen meghatározások segítségével kívánták létrehozni az új jobboldalt, amely magába foglalta a klasszikus konzervativizmust és a tipikus catch-all párt jellegzetességeit. Sajátosságait tekintve hasonlatossá vált így az AP a nagy angolszász konzervatív pártokhoz. Ugyanakkor megtalálható volt bene a spanyol jobboldalt mindig is jellemzõ szokásos profil: az ország egységének és centralizálásának preferálása, az erõs állam koncepciója, a törvény és rend központi szerepe, a keresztény gondolat és kultúra fõsége és a nagyon erõs antimateriális morál, az ún. nagy társadalmi alapintézményeknél, mint a család, az egyház vagy a hadsereg, illetve a hagyományos értékek képviselete a válással vagy az abortusszal kapcsolatban.[28] Politikai stratégiáját a természetes

többség elérése köré építette. Miután az így átalakított, s a demokratikus pártrendszer számára is elfogadhatóvá vált AP megnövelte népszerûségét és támogatottságát, megteremtette a lehetõséget a spanyol pártrendszer leegyszerûsítéséhez, amellyel így lehetõvé vált, hogy a két nagy politikai irányt képviselõ párt párharcává alakuljanak át a választási küzdelmek. Ez nem jelentette a szigorúan vett bipoláris pártrendszer megjelentét, hiszen a fennmaradó „kisebb” pártok jelentõsége is megnõtt, mint a koalíciós kormányok alakításához szükséges tényezõké. Az AP vezetõi számára a centrum sem ideológiailag, sem politikailag nem létezett, s így képtelenek voltak saját pártjukat reprezentálni. Ebbõl következett, hogy a spanyolok többsége bár már elfogadhatónak tartotta az AP-t, illetve az általa képviselt ideológiát, s nem vonták kétségbe létét a demokratikus politikai palettán, de egyértelmûen

nem a centrumhoz, hanem a jobboldalhoz kapcsolták. Az AP célja a természetes többség megszerzése volt, – tehát azoknak a konzervatív szavazatoknak a megszerzése, amelyeket korábban az UCD-re adtak le –, azáltal, hogy szétverték az UCD által korábban összehozott mesterséges koalíciót. Az innen kiváló konzervatív irányultságú kisebb pártok és szervezetek természetesen az AP politikai és ideológiai vonalát tekintették annak a fõ iránynak, amellyel azonosulni tudtak, s így szép lassan bele is olvadtak. Ez által a folyamat által vált az AP a spanyol politikai pártrendszer jobbközép vezetõ pártjává, s az egész pártrendszer második legerõsebb politikai szervezetévé az 1980-as évek elejére. Az 1982-es általános választások eredménye Pártok 1982 Szavazat Képviselõ Pártok PCE PSOE UCD CDS AP PNV CiU Egyéb Összesen 1982 Szavazat 3,2% 47,3% 6,2% 2,8% 25,9% 1,8% 3,6% 9,2% 100% Képviselõ 3 202 11 2 107 8 12 5 350 Forrás:

Linz, J.J: The new spanish party system In: Electorial participation: A comparative analysis, Sage, London 1980. Rövid történetében másodszor fordult elõ, hogy az AP vezetõi tévedtek az elérendõ cél kijelölésében és nem látták a pártot lehetetlen helyzetbe hozó irreális és megbélyegzõ kapcsolatok tarthatatlanságát. A természetes többségen alapuló stratégia terve nem vette figyelembe a politikai középre szavazók ideológiai preferenciáját, s figyelmen kívül hagyta az UCD szavazóit az AP-tõl elhatároló tényezõket is. Mindezek mellett elmondható, hogy ez az a periódus, amikor mûködni kezdett az a politikai szövetségi rendszer, amelynek tagjait az AP maga köré gyûjtötte. Az AP progresszív szervezeti megerõsödése éles kontrasztot mutatott az UCD felbomlási folyamatával. Ugyanakkor azonban az AP nem tudott saját belsõ konfliktusaival foglalkozni, mert az UCD visszaszorulása impulzívan hatott az eddig háttérben maradó

konzervatív csoportokra, amelyek igyekeztek ekkor az AP alternatívájaként megjelenni.[29] Ezek közül talán az egyik legfontosabb a Vállalkozók Szervezeteinek Spanyol Szövetsége (Confederación Espanola de Organizaciones Empresariales - CEOE), amelynek vezetõi osztoztak az AP-vel hibás feltételezéseikben a mérsékelt jobboldal megerõsödésérõl, s túlértékelték azt a segítséget, amit egymásnak nyújthattak.[30] A galíciai és andalúziai autonóm választások megmutatták azokat a szimptómákat, amelyek az UCD visszavonhatatlan eltûnését jelezték, valamint azt, hogy kormányzati pozícióját nem a jobboldal, hanem a PSOE által képviselt bal-balközép veszi majd át, valamint, hogy az UCD helyét most már egyértelmûen az AP vette át.[31] Ezeket az elõrejelzéseket csak megerõsítették az 1982-es parlamenti választások. Mindezek következményeként, az AP egy olyan új koalíció alapjait hozta létre, amelyben a résztvevõ különbözõ

regionális pártokkal és a Népi Demokrata Párttal (Partido Democrata Popular – PDP), amelyet kevéssel azelõtt alapítottak nagyjából megszerezték az UCD kereszténydemokrata bázisát.[32] Az AP-PDP által elért választási eredmények nagyon látványosak voltak. Mintegy öt és fél millió új szavazatott szerzett így az AP választási szövetsége, amely következtében közel 26 százalékos eredményt ért el a választásokon, amely 107 parlamenti helyet biztosított képviselõi számára. Amíg 1979-ben az AP-CD 45 választási körzetben nem tudta elérni a parlamentbe jutási küszöböt, addig az AP-PDP választási szövetség 1982-ben már a fentebb leírt eredményeket érte el. Amíg 1979-ben az AP-CD választási koalíció csak 2 választási körzetben szerzett második helyet és 18-ban harmadikat, addig az AP-PDP 1982-ben 7 körzetben lett elsõ, és az összes többi körzetben a második helyet érte el, kivéve Baszkföldet és Katalóniát, ahol

megmaradt gyengébb támogatottsága. Az új szavazatok nagy részét az UCD-tõl átvándorló szavazóknak köszönhetõen szerezték meg, hisz az 1979-ben az UCD-re szavazók mintegy 40-48 százaléka (közel 2,5-3 millió szavazó) pártolt át az új konzervatív koalícióhoz.[33] Jellemzõ összefüggése volt a választásoknak a részvétel lényeges növekedése és a választói preferenciák változása. A szélsõjobboldali politikai erõk szavazatainak kétharmadát szintén az AP-PDP választási koalíció kapta, amelynek következtében nem sokkal a választások után a szélsõjobboldali erõk feloldódtak az AP-PDP-ben vagy megszûntek politikai tényezõként mûködni. Mindezekbõl következik, hogy az AP-PDP választóinak legnagyobb része az UCD régi szavazói közül került ki, mialatt a hûséges AP szavazók - akik 1979-ben és 1982-ben is az AP-re szavaztak - csak a pártra szavazók egyharmadát tették ki. Mindezek mellett azonban a konzervatív

oldal alul maradt a választási küzdelemben, s a PSOE nyerte meg azt 1982-ben. Ennek okait két dologban kereshetjük: az AP elõzetes várakozásaival szemben a korábbi UCD szavazók mintegy 16-27 százaléka adta le szavazatát a szocialistákra, ezáltal az AP-PDP mintegy 800 ezerrel kevesebb szavazatot kapott, mint az UCD 1979-ben, ami hozzájárult a PSOE rendkívüli megerõsödéséhez, s egyben megnövelte a különbséget a spanyol politikai pártrendszer elsõ két pártja között. Míg 1979-ben az UCD és a PSOE közötti különbség nem haladta meg az 5 százalékot, illetve mintegy 50 képviselõi helyet, addig 1982-ben a PSOE mintegy 20 százalékos elõnyre tett szert – ez a 20 százalék több mint 4,5 millió szavazatot jelentett –, aminek következtében megduplázhatta parlamenti helyeinek számát. Az AP-PDP második helyének másik okaként azt a kudarcot kell megemlíteni, amely következtében az AP-PDP ekkor még nem tudta elfogadtatni magát a spanyol

választók körében, mint a jobbközép összefogó ereje. Az 1982-es választásokon az AP-PDP választóinak növekedése egyértelmûen a jobb, illetve a szélsõjobb irányából történt, és így igazából ekkor még képtelen volt betölteni az UCD korábbi középpárti szerepét. Az UCD katasztrofális szereplése ellenére is még mindig a spanyol politikai rendszer harmadik legnagyobb pártja maradt, s mintegy 6 százalékot szerzett a választásokon. A leadott szavazatok a választók ideológiai besorolása alapján 1982-ben A pártra szavazók véleménye Választói megoszlás AP-PDP UCD CDS PSOE Szélsõ bal 1 1 50 4% 2 63 7% 3 84 17% 4 2 2 2 83 19% 5 8 14 4 53 22% 6 38 20 6 18 10% 7 74 6 2 6 10% 8 81 3 1 8 8% 9 86 3 2 2% 10 62 7 1% Szélsõ jobb Forrás: José Ramón Montero: Los fracasos políticos y electorales de la derecha española: Alianza Popular 1976-1986. In: Revista Española de Investigaciones Sociológicas 39 JulioSeptiembre de 1987 Az AP-PDP

kormányra-kerülési elképzeléseinek valóraváltása attól függött, hogy milyen ügyesen tudja magához kapcsolni – koalícióra lépni vagy beolvasztani – a többi nem baloldali erõt, s így megszerezni a politikai közép szavazatait is. Ez a feladat késõbb is megmaradt, s az elkövetkezõ választások politikai harcai is eme döntõ kérdés körül forogtak. Az 1982-es választási eredmények rengeteg kérdést vetettek fel a spanyol pártrendszer, a pártpolitikai paletta stabilitásának jövõjét illetõen.[34] Ebbõl azonban még nem következett az, mint ahogy az AP-PDP vezetõi gondolták, hogy végérvényesen helyettesíthetik az UCD-t ebben az új, „kétosztatú” pártrendszerben, s csak idõ kérdése, hogy az 1982-ben a PSOE-ra voksoló politikai közép-szavazó a jövõben az AP felé forduljon, ezáltal megkönnyítve kormányra kerülését. A választásokból az AP vezetõ politikusai téves következtetéseket vontak le, mivel nem mérték fel

reálisan az eredmények mögött rejlõ társadalmi változásokat. Elõször is a konzervatív vezetõk rosszul magyarázták az 1982-es választásokon történt szavazói preferenciaváltozást. Véleményük szerint, a szavazatok nagymértékû mozgását a spanyol választók ideológiai beállítottságának változása, s nem a kommunisták (PCE) krízise, illetve az UCD széthullása idézte elõ, amely két párt régi szavazói új politikai preferenciákat kerestek.[35] Másodszor, alábecsülték azokat az atitüdbeli és ideológiabeli különbségeket, amelyek elválasztották saját választóikat a jobb-közép szavazóitól. Itt elsõsorban az UCD, illetve a CDS szavazóira gondolok Az AP vezetõ politikusai megpróbálták a szocialistáktól jobbra elhelyezkedõ tömegeket egy mederbe, egy párt szavazótáborába terelni. Harmadszor és az elõbbiek következményeként, túlértékelték az 1982-es választások kétpólusú pártrendszer felé mutató

jellegzetességeit. Az UCD eltûnésével számukra lezárult egy átmeneti korszak, amely után a két nagy párt - a baloldali PSOE, illetve a jobboldali AP versenyzett egymással a centrumpárti pozícióért. Így beteljesedhetett a konzervatívok kívánsága, amit egyébként Fraga Iribarne már 1980 óta folyamatosan hangoztatott, s így, egy az angolszász modellhez hasonlatos pártpolitikai felosztás alakulhatott volna ki.[36] Az 1982 októberi választások után négy éve volt az AP vezetõinek, hogy a fentiekben vázolt elképzeléseiket valóra váltsák. Az eredmény: várakozásaik közül egyik sem váltotta valóra a hozzá fûzött reményeket. Nem következett be a spanyol választók ideológiai preferenciáinak változása, sem a politikai közép szavazói nem lépték át azt a politikai határvonalat, amely õket az AP-tõl elválasztotta, s a baloldal ellenes politikai irányzatokat sem sikerült eggyé kovácsolni. Az AP politikai stratégiájának kudarca

azonban – a várakozásokkal szemben – nem robbant olyan nagyot, mert néhány látványos siker csökkentette valódi mértékét. Az igaz, hogy az AP-PDP nem volt képes felvenni a versenyt a PSOE-val, s így nem lehettek számukra igazából eredményesek azok az idõközi választások, amelyeket 1983 és 1985 között tartottak, mivel még mindig nem voltak vonzóak a politikai közép szimpatizánsai számára. Ezek helyi önkormányzati és autonóm területi választások voltak Baszkföldön, Katalóniában és Galíciában. Az elsõ két helyen a helyi pártok (PNV, CiU) mellett a PSOE szerezte meg a második helyet. Az AP csak elnökének, Fragának szûkebb pátriájában, a mindig is jobboldali érzelmû Galíciában tudott sikert elkönyvelni, azonban itt sem szerezték meg a szükséges abszolút többséget, mivel a politikai közép szavazóit itt sem tudták maguk mögé állítani. A konzervatív vezetõk számára éppen úgy kudarccal végzõdött a nagy

koalíció megformálása, amely integrálta volna az összes, a spanyol szocialistáktól jobbra elhelyezkedõ politikai csoportosulásokat, s amely hivatva lett volna megtörni a PSOE többségét az 1986-os általános választásokon. Mindezen elképzelésekkel szemben a konzervatív koalíció csak kisebb változásokon esett át ebben a periódusban. Átkeresztelték magukat Népi Koalícióvá (Coalición Popular –AP-CP), és sikeresen integrálták így az AP-vel már korábban is együttmûködõ PDP mellé a Liberális Pártot (Partido Liberal - PL), amely azonban közismerten nem rendelkezett komoly választói támogatással, s így nem tudta alapvetõen segíteni a konzervatív koalíció elmozdulását a politikai közép irányába. Az AP-CP nem tudta kihasználni a kedvezõ alkalmat a tényleges változtatásra, ahogy azt más európai konzervatív pártok hasonló helyzetben tették.[37] Ezek a tünetek, ezek az ellentétek, amik az AP-CP-t belülrõl jellemezték,

oda vezettek, hogy egyfajta apátiai lett úrrá a párton, ami lényegében egyet jelentett azzal, hogy még mindig nem képes a spanyol konzervatív politikai erõket képviselni akaró AP-CP kormánytényezõvé válni, s ezáltal ismételten a szocialisták kerültek - nem kis mértékben ennek a konzervatív apátiának köszönhetõen kormányra. Nem meglepõ következménye mindennek, hogy a spanyolok mintegy kétharmad része úgy gondolta ekkor, hogy az AP-CP együttmûködésnek kevés vagy egyáltalán semmi eredménye sincsen, nem oldotta meg a konzervatív oldal problémáit, s többségük az AP-CP-t csak egy szélsõséges koalícióban tudta elképzelni, s általános vélekedés volt mindezekbõl adódóan, hogy a konzervatív oldal még nem érett a kormányzási feladatok ellátására. Mindezeket betetõzte, hogy az AP-CP olyan tartózkodó álláspontot tett magáévá Spanyolország NATO tagságával kapcsolatban, egy annyira zavaros, ellentmondásos és

megalkuvó magatartást, amely mögé már nem tudtak sem a szövetséges európai konzervatív pártok, sem saját spanyol szavazói bázisuk egységesen felsorakozni.[38] Az 1986 júniusi parlamenti választások mutatták meg igazán a konzervatív stratégia hibáit: ismét megosztásra került a politikai közép, mivel országos szinten a CDS és a Demokratikus Reform Párt (Partido Reformista Democratico - PRD) is az itt elhelyezkedõ választókat kívánta megszólítani, míg regionális szinten, Baszkföldön a PNV, illetve Katalóniában a CiU jelentett alternatívát azoknak a szavazóknak, akik nem a szocialistákra kívántak szavazni. Ezen alternatíváknak a sikere, valamint a választási végeredmény jól megmutatta, hogy még mindig jelentõs szakadék húzódik a politikai közép és a jobboldal között. A választási kampány fontosabb témái közé került két eddig ismeretlen kérdés: az egyik az, hogy hogyan lehet elkerülni, hogy a PSOE abszolút

többséget szerezzen a parlamenti választásokon, a másik, hogy mit vár a jövõtõl a Népi Koalíció. Ha sikerül realizálni azokat az elõnyöket, amelyek a választások utáni paktumokból származhatnak, s amely megállapodások következtében már reális eséllyel gondolhattak egy olyan kormány felállására, amelyet a centrum pártjai alkotnának, vagy – mint másik lehetõség – hogy nem sikerül ez a kiemelkedés, mert nem sikerül áthidalni a jobbközepet megosztó szakadékokat. Ezek a bizonytalanságok ekkor még egyértelmûen a taktikusan várakozó álláspontra helyezkedõ Fragának kedveztek, aki mintegy a fejleményeket kivárva, – s addig nem konfrontálódva – mint a kialakulandó jobbközép gyûjtõpárt vezetõ egyénisége kívánt megjelenni. Az AP-CP szellemi megújhodásának akadálya volt az is, hogy a mindennapi politizálásban való részvételük nagyon kicsi területet biztosított arra, hogy egyfajta – a politikai középnek

megfelelõ – konzervatív álláspontot képviseljenek, illetve, hogy a spanyol közvéleményben tudatosítsák ennek a jobbközép vagy mérsékelt jobb irányvonalnak az AP-CP-vel való összekapcsolását. Így nagyon nehéz volt számukra – megfelelõ visszajelzések hiányában – egy olyan politikai-ideológiai kép és felfogás kialakítása, amely a lehetõ legközelebb állna a hagyományosan a legnagyobb mértékben középen elhelyezkedõ spanyol választókhoz. Az AP-CP propagandája vagy programja ekkor visszatért tehát ismét a liberális-konzervatív alapokhoz, amely sokakban rossz emlékeket ébresztett ebben a formában. Egy nyugodt, világos célokat megfogalmazó kampány által kívántak sikert elérni, amely csak óvatosan, finoman támadja ellenfeleit. A kampánynak találóan adták a „tiszta kesztyûs vaskézzel” jelmondatot, azonban maga kampány semmi mást nem tartalmazott, mint a jövõrõl alkotott katasztrofális és apokaliptikus víziókat,

amelyeket a szocialisták gyõzelme esetére jövendöltek. A korábban megígért mértékletesség nagyon gyorsan eltûnt, hisz az AP-CP képviselõjelöltjeinek többsége a párt hivatalos programjától ideológiailag jobbra helyezkedett el. Az általuk hangoztatott változtatások közül a legfontosabb, amelyekre az AP-CP vállalkozott volna, ha megszerzi a gyõzelmet, az abortusszal kapcsolatos szigorítások lettek volna, illetve olyan, az oktatással és a pénzügypolitikával kapcsolatos elképzelések, amelyeket a szocialisták programja is tartalmazott, s a kormányra kerülõ PSOE késõbb keresztül is vitt. Azok az általános és kiemelt igények azonban, amelyek a szabadság, a biztonság és az esélyegyenlõség védelmét kívánták, valamennyire az AP-CP malmára hajtották a vizet, hiszen az ETA (Euskadi ta Askatasuna - Baszkföld és Szabadság) által fémjelzett baszk terrorizmussal szemben – bár minden politikai erõ elítélte azt és elhatárolta

magát – az AP-PC az „erõs állam” politikáját hirdette, ami ha csekély mértékben is, de megnövelte szavazóbázisát. Az 1986 júniusi általános választások eredménye ismételten csak csalódást jelentett az ambiciózus terveket ápoló AP-CP szövetségnek. 5,2 millió szavazatot szerzet meg az AP-CP, amely 26,1 százalékot, illetve 105 képviselõi helyet jelentett számára. Ebbõl a 105 helybõl – ami kettõvel kevesebb, mint 1982-ben – 21 hellyel rendelkezett a Demokratikus Reform Párt és 12 hellyel a Liberális Párt. Ezzel szemben a szenátusban növelni tudta jelenlétét a pártszövetség. Az 1982-es évhez képest kilenc hellyel többet, azaz 63 szenátori helyet szerzett meg 1986-ban, amelybõl 11 a Demokratikus Reform Pártot, 8 pedig a Liberális Pártot illette. A másik két párt, amely szintén a jobbközép szavazókra kívánt építeni a választásokon, összesen mintegy 10 százalékot szerzett. Azonban ennek a 10 százaléknak a

megosztása érdekesen alakult. A PRD számára ez csupán csak 1 százalékot jelentett, míg az 1982-es választásokon csak 2,8 százalékot elérõ CDS-nek 1986-ban a szavazatoknak már 9,2 százaléka jutott. A PSOE sikeresen zárta a szavazásokat, és annak ellenére, hogy mintegy 3 százalékkal kevesebb szavazatott szerzett mint 1982-ben, 1986-ban is sikerült megtartania az abszolút többségét a képviselõházban. A spanyol képviselõházi választások eredményei 1986-ban Pártok 1986 Szavazat Képviselõ Pártok 1986 Szavazat 4,7% 44,1% 9,2% 26,1% 1,5% 5,0% 9,2% 100% PCE PSOE CDS AP PNV CiU Egyéb Összesen Képviselõ 7 184 19 105 6 18 11 350 Forrás: Linz, J.J: The new spanish party system Sage, London 1980 Az a 3 millió szavazat, amivel a PSOE többet tudott szerezni a választásokon, mintegy 18 százalékos különbséget és 79 képviselõvel többet jelentett számára a spanyol képviselõházban. A szocialisták sikeréhez hozzájárult az, hogy

AP-CP ismét képtelennek bizonyult a jobboldal – egész pontosan a PSOE-tõl jobbra elhelyezkedõ politikai erõk – összefogását megteremteni, s így – ugyanúgy, mint korábban 1982-ben – képtelen volt azokat a szavazókat maga mögé állítani, akik az 1977-es és 1979-es választásokon a jobbközépre, azaz az UCD-re adták le szavazataikat. Nem volt képes az AP-CP a centrumra szavazókkal elfogadtatni saját magát, s természetesen a regionális konzervatív pártok is – PNV és a CiU – jelentõs konzervatív szavazóbázistól fosztották meg. A leadott szavazatok a választók ideológiai besorolása alapján 1986-ban Szélsõ bal 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 Szélsõ jobb A pártra szavazók véleménye AP-CP CDS PSOE IU Választók megoszlása 1 10 51 82 90 95 90 3% 8% 21% 24% 21% 8% 6% 4% 2% 2% 1 1 6 40 32 9 2 2 5 54 63 87 90 46 11 7 4 3 5 36 29 10 3 1 - Forrás: José Ramón Montero: Los fracasos políticos y electorales de la derecha española: Alianza

Popular 1976-1986. In: Revista Española de Investigaciones Sociológicas 39 JulioSeptiembre de 1987 Ha szigorúan a számokat tekintjük, akkor a konzervatív politikai erõkre leadott szavazatok az 1986-os választásokon elérték a 42 százalékot, amely már alapjaiban megkérdõjelezte volna a szocialisták kormány-képességét, ha egy politikai párt mögött sorakoztak volna fel. Ezzel szemben ezen a mintegy 42 százalékon négy politikai erõ osztozott, amely lehetõvé tette a PSOE kormányon maradását, sõt a késõbbiekben a megosztott konzervatív oldal tagjainak egymás ellen való gyakori kijátszását. A hatalom elkoptat Az 1989-es általános választásokon a parlamenti helyek abszolút többségét – sorrendben immár harmadszor – a PSOE szerezte meg. A gyõzelemben nagy szerepe volt a szocialisták vezérének, az addigi miniszterelnöknek, Felipe Gonzáleznek. Aki évekig vár a hatalomra, de soha nem éri el, az elõbb-utóbb elkopik. Különösen a

szocialisták gondolkodtak így az 1989-es választásokat megelõzõen. Elégedetten konstatálták, hogy az 1982 óta tartó sikerszériájuknak köszönhetõen sorra „vesznek el” a konkurens spanyol politikai erõk vezetõ személyiségei. Háttérbe szorultak Felipe González mind jobboldali, mind baloldali vetélytársai. Ekkor tûnt el végképp a spanyol politikai süllyesztõben a baloldal hetvenes évekbeli vezéralakja, az eurokommunista tételeivel ismertté vált Santiago Carillo is. Azonban ez a veszteség nem gyakorolt döntõ hatást a választásokon, s érzékelhetõen nem erõsítette meg balról a szocialistákat, mert a Baloldali Egységnek (IU), még idejében sikerült megtalálnia Carillo megfelelõ utódját, Julio Anguita személyében. Anguita, jól képzet, megnyerõ modorú, kifejezetten jó szónok volt, aki nemcsak a kommunisták egységét állította helyre, de szélesebb értelemben vett baloldali összefogást is létre tudott hozni. Az 1989-es

választásokon megszerzett 9,5 százalékkal az IU a harmadik legnagyobb párt lett Spanyolországban. Ezzel az eredménnyel érkezett el szavazóbázisának felsõ határához, hiszen ekkor még a korábban a szocialisták radikális baloldalához tartozókat is elcsábította. Kikopni látszott a politikai palettáról, a centrumba elhelyezkedõ exminiszterelnök, Adolfo Suarez is. Pártja a Demokratikus Társadalmi Centrum (CDS) kétfrontos harcot vívott, s ennek következtében két irányban olvadt fel: egyrészrõl az õt balról támadó szocialista pártban, illetve a jobbról egyre inkább a centrum felé közeledõ Néppártban. Az elkopásra, elfáradásra való utalás azonban nem csak a szocialisták ellenfeleit, hanem magukat a szocialistákat is érintette. Nemcsak a hatalom hiánya, hanem a kormányzás is elkoptat. A nyolcvanas évek végén sorra jelentek meg azok a cikkek és tanulmányok Spanyolországban arról, hogy a több ciklus óta kormányon lévõ PSOE

vezetõ személyiségei is megfáradtak, megkoptak, lendületüket vesztették. Az 1989-es választásokat megelõzõ kampányidõszakban a spanyol választók már nem azt az 1982-ben 39 éves energikus, elsöprõ lendülettel rendelkezõ politikust látták Felipe González miniszterelnökben, s ennek következtében vesztett a fiatal szavazók közti támogatottságából. Ezen korosztály nagy része a balközéprõl két irányban mozdult el. Egyrészt a Baloldali Egységet, másrészt egy jelentõs részük a Néppártot támogatta. A legnagyobb személyiség, aki a szocialisták politikai ellenfelei közül a nyolcvanas évek végére „elkopott”, az maga Manuel Fraga Iribarne, a spanyol Néppárt korábbi vezetõje volt. Elõször megváltoztatta pártjának, az Alianza Popularnak a nevét Partido Popularra, – ezzel mintegy megalapozva az elkövetkezõ és elengedhetetlen arculatváltást –, majd az 1986-os választásokat követõen úgy döntött, hogy nyugalomba

vonul. Fraga gondosan megszerkesztett forgatókönyv alapján játszotta végig a leköszönõ pártvezér szerepét, annak ellenére, hogy igyekeztek az események spontaneitását hangsúlyozni. Hónapokkal korábban, közvetlenül a választások után nyilvánvalóvá vált, hogy a választásokon elindult jobboldali pártszövetség képtelen visszafizetni a korteshadjárat során elköltött – s hitelbe felvett – több százmilliós összeget. Mindezek mellett Fraga frontpolitikusi karrierjére a pontot az 1986 novemberi baszkföldi parlamenti választások tették. A baszkföldi autonóm parlament összetételét meghatározó választásokon meglepetést keltõ végeredmény született. A spanyol szocialisták baszkföldön elõretörtek, s így a PSOE a legtöbb mandátummal rendelkezõ párt lett a baszk törvényhozásban. A szocialisták elsõ helyezését azzal magyarázták, hogy Fraga programtalanságából kiábrándult jobboldali szavazók sokkal inkább a

szocialistákat támogatták, mint helyi nacionalistákat, az így alul maradt Baszk Nemzeti Pártot, a PNV-t. A Fraga, illetve az Alianza Popular körül tömörülõ pártszövetség, a Coalición Popular öt mandátumot vesztett, s így már csak két képviselõjével képviseltethette magát a helyi törvényhozásban. Ebben a vereségben tükrözõdött a maga teljes valójában a konzervatív jobboldal országos válsága. Baszkföldön kellett végleg megértenie a spanyol konzervatív jobboldalnak, hogy hazafias, demokratikus szólamokkal, valamint az ellenfelek szakadatlan gúnyolásával nem lehet érdemi alternatívát állítani a kormányzati pozícióban lévõ szocialistákkal szemben. A konzervatív jobboldal a Franco-diktatúrát követõ idõszakban a szélsõségektõl jól elhatárolva, a polgári demokrácia játékszabályait betartva, ellenzékben szerepelt. 1986-ra azonban elvesztette korábbi markáns jellemvonásainak jelentõs részét. Tétovaság, belsõ

intrikák és politikai széthúzás lett a jellemzõ a Coalición Popular pártszövetségre, s azon belül az Alianza Popularra. Manuel Fraga távozása önmagában még nem jelentette a spanyol konzervatív jobboldal sorainak újrarendezését, a liberálisokkal és más erõkkel való szövetségesi stratégia automatikus megvalósítását. Mindenek elõtt a jobboldalnak szüksége volt egy olyan egyéniségre, akit személyisége predesztinál arra, hogy betöltse a Fraga távoztával keletkezett ûrt a párt vezetése élén. Utóda, aki már az 1989-es választásokon vezette a pártot, a fiatal és energikus José María Aznar lett. Elsõ nekifutásra a szavazatok 25,83 százalékának megszerzésével 106 mandátumhoz juttatta pártját. A Néppárt szervezeti felépítésének és mûködési mechanizmusának átalakítása Az Alianza Popularból Partido Popularrá átalakuló spanyol jobboldalnak a mûködését, szervezeti felépítését is az új idõk kihívásaihoz

kellett igazítania, a lehetõ leghatékonyabbá kellett formálnia. Mindezek eléréséhez személyi és strukturális változtatásokra, átgondolt mûködési mechanizmus kiépítésére volt szükség. Spanyolország sajátos belsõ tagoltsága – 17 autonóm közösség – következtében a spanyol Néppárt is igyekezett ezeket a területi érdekeket figyelembe venni regionális szervezeteinek kialakításakor. Ennek következtében azoknak a regionális politikai szervezeteknek, amelyeket integrált, messzemenõen figyelembe vette érdekeit és nagyon gyakran a decentralizáció alapelvét követve nem szólt bele a helyi napi politikában alkotott politikai állásfoglalásaikba. Mindezek ellenére, a megfelelõ és átgondolt koordinációnak köszönhetõen, sikerült megõrizni a párt teljes egységét, s ezáltal nemcsak megtartani, hanem folyamatosan növelni is politikai befolyásoló képességét a spanyol politikai erõtérben. A Néppártnak a legkisebb

településektõl kiindulva a provinciális és regionális szintû szervezõdésig vannak szervezetei. Ezek többdimenziós hálóját fogják egybe azok a központi néppárti intézmények – Kongresszus, Igazgatótanács, Végrehajtó Tanács, Elnök, Fõtitkár –, amelyek a központi irányításért, az összehangolt, egységes munkáért felelõsek. Mindezek mellett kialakultak olyan speciális központi szervezõdések is, mint a Választási Tanács, illetve a Jogok és Garanciák Tanácsa. A párt legfelsõbb intézménye, politikai legitimitásának letéteményese a Kongresszus. Rendesen háromévente hívják egybe, amikor is a tisztújítás, valamint megelõzõ idõszak elemzõ áttekintése mellett a következõ periódus politikai irányvonalait, a párt irányvektorait határozzák meg. Rendkívüli, váratlan, a spanyol Néppártot vagy a spanyol politikai közéletet alapvetõen érintõ alkalmakkor azonban, valamely kritikus helyzet következményeként szintén

összehívható. A Kongresszusok között a párt irányításának legfõbb szervezete az Igazgatótanács. Meghatározott idõszakonként, négyhavonta legalább egyszer ül össze, hogy a párt életét, politikai elképzeléseit és stratégiáját befolyásoló történéseket figyelembe véve ezekhez igazítsa a néppárti reakciókat. Ugyanígy, a Kongresszusok közötti idõszak munkáját elõsegítendõ hozták létre a párt felsõ vezetése és a néppárti kormány munkájának összehangolását végzõ Végrehajtó Tanácsot. A Végrehajtó Tanács tagjai: · a párt elnöke, · a fõtitkára, · a kongresszus által delegált 35 tag, · az Európai Parlament, a spanyol Szenátus és Képviselõház delegáltjai, · az autonóm városok és közösségek pártelnökei, · a Választási Tanács, illetve a Jogok és Garanciák Tanács elnökei, · a párt regionális elnökei, · a fõtitkár-helyettesek. A Kongresszusok közötti idõszakban a Nemzeti

Konvent tölti be a párt tanácskozó testületének szerepét, amely minden évben értékeli a párt politikai döntéseit, s azok hatásait a pártra nézve. Felvázolja a megfelelõ és jövõben követendõ politikai irányokat és ügyel a párton belüli politikai egyensúly megtartására. A Nemzeti Konvent magába foglalja: · az Igazgatótanács tagjait, · az autonóm-parlamenti képviselõket, · az Autonóm Közösségek kormánytagjait, amennyiben a spanyol Néppárt tagjai is egyben, · a 15.000 fõsnél nagyobb települések polgármestereit, · a Végrehajtó Tanács által delegáltakat. A spanyol Néppárt elnöksége két részbõl áll: van egy ún. „Alapító Elnök”-i, illetve egy „Nemzeti Elnök”-i pozíció. Ennek okait is a párt személyi megújhodásában kell keresnünk Az Alapító Elnök pozícióját Manuel Fraga Iribarne számára hozták létre, reprezentációs feladatokkal, akkor, mikor a X. Kongresszuson elkerülhetetlenné vált

a párt élén történõ személyi változás. A párt új arculatát csak egy új személy, egy új személyiség képviselhette hitelesen a spanyol társadalom, a választók felé. Ezen új személy titulusa: a spanyol Néppárt Nemzeti Elnöke. A Nemzeti Elnök – jelenleg José Maria Aznar – a párt legnagyobb hatalommal és felelõsséggel felruházott egyszemélyes intézménye. Kényszerhelyzetekben, vagy rendkívüli sürgõs döntés idején a Nemzeti Elnök átveheti párt intézményeinek kompetenciáit, mindaddig, amíg a Végrehajtó Tanács és az Igazgatótanács újjá nem alakul. Kezdetben léteztek alelnöki pozíciók is, amelyekbe Fraga Iribarne saját embereit szerette volna látni, hogy ezáltal kontrolálhassa a fiatal Aznart. A fiatalsága ellenére határozott és már akkor is politikailag erõs Nemzeti Elnök azonban az alelnöki pozíciókat megszüntetve keresztülhúzta ezt az elképzelést, s nyilvánvalóvá tette, hogy nem tûri a párhuzamos

vezetést a Néppártban. A fõtitkári feladatokat ellátó személyt a párt Kongresszusa által a Végrehajtó Tanácsba delegált tagok közül választják. Feladata, különösen a Néppárt kormányra kerülése, illetve José Maria Aznar miniszterelnöki pozíciója óta a párt folyó ügyeinek intézése, a politikai események kapcsán a nyilvános állásfoglalás, stb. Mindezek tükrében elmondhatjuk, hogy a Néppárt szerkezetében és mûködési mechanizmusaiban végrehajtott változtatások, illetve racionalizálások – az ideológiai és stratégiai változtatások mellett – hozzájárultak egy a politikai kihívásokra gyorsan és kellõ megalapozottsággal reagáló, hatékony politikai alakulat kialakításához. A Néppárt hatalmi tényezõvé válása Bár az országos választásokon a Partido Popular 1996-ig nem aratott gyõzelmet, ennek ellenére helyi – önkormányzati illetve tartományi szinten – elért eredményei már egyértelmûen jelezték,

hogy a szocialistáknak komoly vetélytársa támadt. Míg a néppárt 1980 és 1983 között a tizenhétbõl csupán egyetlen autonóm tartományban kormányozott, 1989 és 1991 között már öt, 1995-re pedig nyolc tartományban gyõzedelmeskedett. A nyolcezer önkormányzat közül 1979-ben csupán 2,5 százalék volt, amit az Alianza Popular jelöltje vezetett, ez 1980 és 1983 között 31 százalékra, 1992 és 1995 között pedig 43 százalékra emelkedett.[39] A párt taglétszámát tekintve is két komoly ugrás mutatható ki. Az elsõ az UCD felbomlásakor, amikor is két év alatt – 1982 és 1984 között – 85 ezerrõl 163 ezerre emelkedett a tagok száma. A második a kilencvenes évek elejérõl, amikor komoly alternatív erõi lettek a PSOE-nak. 1989-ben 262 ezer, 1993-ban 326 ezer, míg 1995-ben már 490 ezer tagja volt a pártnak. Csupán a két történelmi tartományban, Katalóniában és a Baszkföldön nem sikerült komoly elõrelépést elkönyvelni, de

ennek okairól, hogy a Partido Popularnak mindkét helyen erõs helyi konzervatív pártokkal kellett megküzdenie, már korábban szoltunk. A helyi jobboldali, nacionalista pártok központosítási vággyal, az autonómiák politikai és költségvetési megrövidítésének szándékával vádolták meg a Néppártot. 1981 és 1993 között az Alianza/Partido Popular tagok ideológiai beállítódása is mérséklõdött. Míg 1981-ben még 50 százalékuk a bal-jobb skálán a 8-10-es értéken jelölte be magát, addig 1993-ban már csak 29 százalék vallotta magát ennyire szélsõségesen jobboldalinak. Míg 1981-ben csupán a delegáltak 26 százaléka helyezte magát a jobbközépre (6-7-es érték), addig 1993-ban már 42 százalék.[40] Bár a Partido Popular 1989-tõl folyamatosan és megszakítás nélkül egyre jobban szerepelt a választásokon, sokan megkérdõjelezték, hogy a szürkének és inkább befelé fordulónak tartott José María Aznar fel tudja-e majd

venni a versenyt a karizmatikus Felipe Gonzálezzel. Mint már utaltunk rá, a spanyol politikai rendszer csaknem a televízió nyilvánossága elõtt alakult ki, tehát egy politikai párt számára döntõ fontosságú volt, hogy vezetõi hogyan „jönnek át” a médián, hogyan képesek átadni gondolataikat, illetve megformálni, és hihetõen-hitelesen képviselni a pártjukról kialakított, kialakítandó képet. Aznar személyével szemben olyannyira sok volt a kétely, hogy felmerült esetlegesen más jelölt indítása.[41] Aznar és González 1989es elsõ összecsapása még nem sejtette a késõbbi súlyos nézeteltéréseket Elsõ országos megmérettetésén Aznar még nem a kormányfõi posztra készült, csak a politikai jobboldalt próbálta meg egy kézben koncentrálni. A közvélemény-kutatások ugyanis még 1989-ben is azt jelezték, hogy a társadalom többsége Adolfo Suárezben, az UCD korábbi elnökében látta a jobbközép erõk esetleges vezetõjét,

még akkor is, ha új pártja, a CDS alig kapott 8 százalék támogatottságot. Aznar kifejezetten óvatos volt a PSOE-vel szemben. Nem akart túlságosan konfrontálódni a kormánnyal, nehogy kemény jobboldalnak bélyegezzék, ezzel ismételten rásütve a francóizmus emlékének bélyegét. A választások után azonban nem kímélte a szocialistákat Megkérdõjelezte az 1989-es választások végeredményét és ennek következtében három kerületben megismételték a szavazást. Mivel a Partido Popular végül – bár minimálisan – több szavazatot kapott, ez elég volt ahhoz, hogy megfossza a szocialistákat az abszolút többségtõl. A két politikus – Aznar és González – viszonya 1991-ben romlott meg végleg. González politikai szövetséget, blokkot hozott létre[42], hogy a néppártot és a kommunistákat (IU) kiszorítsák az intézményi kérdések megtárgyalásából. Aznar válaszul telefonlehallgatással vádolta meg Gonzálezéket, a kormányfõ

pedig nem volt hajlandó fogadni a legnagyobb ellenzéki párt vezetõjét. González és a PSOE még mindig nem vette komolyan Aznart Túlságosan bíztak abban, hogy a spanyol választók olyannyira hozzászoktak a karizmatikus vezetõkhöz – Francótól Suárezen át Gonzálezig –, hogy egy szürke, vékony adótisztviselõ a politikában labdába sem rúghat. Jellemzõ, hogy még a Partido Popularhoz igen közelálló ABC konzervatív napilap sem jósolt nagy jövõt Aznarnak. A néppárt elsõ embere azonban úgy vélte, hogy a karizma túlhangsúlyozása csupán a feudalizmus továbbélése Spanyolországban, egy normális, demokratikus országban egy politikust nem feltétlenül és elsõsorban csak a személyes kisugárzása, hanem hozzáértése, tudása, és felkészültsége alapján lehet és kell megítélni. Miközben González – Fragaval való jó kapcsolata révén – mindent elkövetett, hogy megossza a Partido Populart, Aznar új politikai vitastílust vezet be

a parlamentben: nemcsak a PSOE-t, hanem személyesen Gonzálezt támadta. Aznar semmit sem hagyott megtorlatlanul, szinte naponta bukkantak elõ a szocialisták újabb és újabb korrupciós ügyei. Bár a néppárton belül sem mindenki értett egyet Aznar módszereivel, az eredmények õt igazolták. A közvéleménykutatók elõrejelzései szerint 1993-ban már esély mutatkozott arra, hogy a néppárt az országos választásokon legyõzheti a PSOE-t. A választások kimenetele az utolsó pillanatig kétséges volt, de még utoljára bejött González rémisztgetése a jobboldali veszéllyel. Ennek ellenére a szocialisták csaknem egymillió szavazót veszítettek, akik elsõsorban a kommunisták és a regionális pártok felé vándoroltak el. A Partido Popular szimpatizánsainak száma 6,6 millióról 7,3 millióra nõtt, és a fiatalok és a városi szavazók közül jó néhány korábbi PSOE szimpatizánst is át tudtak csábítani. A PSOE mindössze 1 millió (4

százalék) szavazatkülönbséggel, 38 százalékkal gyõzött. A tartományok nacionalista pártjai további szavazatokat vettek el a néppárttól. Az eredmények azonban így is magukért beszéltek: a Partido Popular az 1989-es újjáalakító kongresszus óta 3 millióval növelte szavazóinak számát, ami ekkorra már meghaladta a 8 milliót. A szocialista-kormányt balról elõzõ kommunisták is 10 százalékot szereztek Marginalizálódott viszont a Suárez-féle CDS és - az európai gyakorlattal ellentétben - be sem kerültek a parlamentbe a zöldek. 1993-ban némileg csökkent a regionális pártokra adott voksok száma, és erõsödött az a tendencia, hogy a szavazók az országos ügyeket szívesebben bízzák a nagy pártokra. A hosszú PSOE hegemónia után megvalósulni látszott Manuel Fraga Iribarne korábban megfogalmazott politikai álma a kétpárti politikai rendszerrõl. A Partido Popular elsõ jelentõs gyõzelmét 1994-ben az európai parlamenti

választásokon aratta. Ekkor már – az elõzõ választásokkal ellentétben – kétmillió vokssal elõzte meg a PSOE-t, és elõnyük tovább növekedett az 1995-ös önkormányzati választásokon. A közvélemény-kutatások szerint a kilencvenes évek közepén a szavazók kétharmada már nem emlékszik – vagy ha igen, akkor már nem érdekli – a diktatúra és a polgárháború. Ennél sokkal elevenebben élnek bennük a szocialisták kormányzásának negatív emlékei – mint a korrupció és a gazdasági megszorítások -, ami további támogatókat szerzett a Néppártnak. Az Aznar ellen 1995 márciusában elkövetett ETA merénylet szintén növelte valamelyest a párt támogatottságát és elsõ emberének népszerûségi indexén is sokat lendített.[43] A döntõ fordulatot az 1995-ös év hozta el. Egyre kevesebben gondolták úgy, hogy a szocialisták kihúzzák az 1997-es választásokig. Az akkor még ellenzékben lévõ néppárti Aznar – annak

ellenére, hogy korábban elõrehozott parlamenti választásokat emlegetett – eltekintett a bizalmi kérdés felvetésétõl és tárgyalásokat kezdeményezett Gonzálezzel. Ám Aznar, felelõs politikusként tudomásul vette, hogy Madridra az 1995-ös év második felében különleges felelõsség hárult. Ebben a periódusban Spanyolország töltötte be – immár másodszor 1989 után – az Európai Unió soros elnöki tisztét. Nem tett volna jót az országnak, ha egy belpolitikai feszültségektõl terhes, válsággal küzdõ, s hatalmában megingott miniszterelnök vezényelte volna le a spanyol félévet, hiszen ez nagymértékben korlátozta volna Spanyolország érdekérvényesítõ képességét és lehetõségeit az Európai Unióban. Kormányra kerülés és kormányzati politika 1996-2000 „A Népi Szövetség hosszú távú célja a nagy jobboldal megszervezése volt, .mindvégig egy célja volt,.meg akarta teremteni az angol Konzervatív, illetve az amerikai

Republikánus Párthoz hasonló jövõbeni párt alapjait.”[44] A szocialista adminisztráció idején kirobbant korrupciós ügyek, illegális pénzügyletek és egyéb botrányok a kormányzó PSOE tekintélyének és egységének megroppanásához, kormányválsághoz és elõrehozott parlamenti választásokhoz vezettek.[45] Az 1993-as választás azonban nem hozta el a várva várt stabilitást. A PSOE csak a katalán nacionalisták parlamenti támogatásával tudott kormányon maradni, miközben az ellenzék új politikaigazdasági visszaélések nyilvánosságra hozásával igyekezett végleg megtörni a szocialisták népszerûségét. Az 1992 és 1996 közötti botrányok következtében a bürokrácia, a megkövesedett intézményesség szimbólumává vált. Ezzel éppen egybeesett a Néppárt megújulása, visszavonultak a Franco-rendszerrel összekapcsolható személyek, és valóban egy még a kormányon lévõknél is „fiatalabb, az átmenet utáni generáció

került elõtérbe.”[46] A Néppárt képtelen volt demokratikus legitimitását megteremteni, ideológiáját modernizálni, mert tartósan rajta maradt a francóizmus bélyege. Ténylegesen kötõdött ugyan a régi rezsimhez, de el tudta fogadni, és híveivel fogadtatni a választások útján történõ megmérettetést. Ideológiailag a tekintély elvét hangoztató, bár bizonyos változtatásokat akceptáló pártként lehetett meghatározni. Politikai palettáján a szélsõjobboldali elemektõl, a francóizmus képviselte eszmeiségen keresztül a tradicionális konzervativizmusig megtalálható volt minden.[47] A Néppárt elõretörése láttán elkerülhetetlenné váltak az elõrehozott általános választások. Hosszú egyezkedés kezdõdött, végül - a spanyol EU-elnökségre hivatkozva - Aznar hajlandó volt 1996 májusáig várni. A közvélemény kutatók három-négy százalékos gyõzelmet jósoltak a Partido Popularnak, de végül alig egy százalékkal,

mindössze háromszázezer szavazattal gyõztek. Aznar így búcsút mondhatott az abszolút többségnek, és a korábban ezért annyiszor kárhoztatott Gonzálezhez hasonlóan õ, illetve pártja is a nacionalista pártok támogatottságára szorul. Máig nem könnyû megítélni, hogy az 1996-os választások valójában a Partido Popular politikai beérésének vagy inkább a PSOE kormányzási kudarcának eredményét mutatják-e. Más szóval: a néppárt nyerte-e meg a választásokat vagy a szocialisták veszített-e el? Egyértelmû azonban, hogy a társadalom változásokra vágyott a szocialisták 14 éves, megszakítás nélküli kormányzása után, amely az alternatíva hiánya miatt már az egypártrendszer benyomását keltette. A politikai visszaélések mellett az 1992-es gazdasági recesszió következményei is a szocialistákat sújtották. A párt 1992 és 1996 között elveszítette szavazóbázisának dinamikusabb részét, a képzettebb munkavállalókat, s a

helyükre a passzív rétegek – nyugdíjasok, háziasszonyok – kerültek. A nyolcvanas évek elején a PSOE választói a fiatal, városi, képzett rétegekbõl kerültek ki, míg egy évtizeddel késõbb a vidéki, idõsebb, relatíve képzetlenebb rétegek alkották a fõ bázist.[48] Bár a számok azt mutatják, hogy 1982 és 1993 között a PSOE szavazóinak száma nem változott, összetételük annál inkább. A választóbázis átalakulása többek között annak köszönhetõ, hogy a szocialisták a nyolcvanas évek végén elõtérbe helyezték a passzív rétegek számára történõ redisztribúciót. A prioritást a nyugdíjak, az egészségbiztosítás és a munkanélküli segélyek szinten tartása jelentette. Ezzel egyidõben a fiatal munkavállalók jelentõs része képtelen volt kilépni a munkaerõpiacra, mert annak nem volt elegendõ a felvevõképessége. A fiatalok problémáját a kormány az oktatási rendszer kiterjesztésével próbálta megoldani.

Megváltozott a pártok támogatóinak életkora is: míg korábban a fiatalok nagyrészt a PSOE mögött sorakoztak fel, addig a kilencvenes évek elején már a konzervatív Partido Popular mögé álltak fel. A PSOE tömegbázisát elsõsorban a nyugdíjasok és a munkanélküli rétegek alkották, akik az 1989-es redisztribució fõ haszonélvezõi voltak. A probléma a kilencvenes évek elején, 1992 után jelentkezett, amikor a világgazdasági recesszió elérte Spanyolországot is, és nem volt megfelelõ anyagi háttér a bõséges szociális programokhoz. A legelégedetlenebb választók radikalizálódtak és a szocialistáktól átpártoltak a kommunista IU-hoz. A PSOE vereségéhez tehát nemcsak a korrupciós botrányok, hanem a gazdasági nehézségek is hozzájárultak. A helyzetet 1993 után súlyosbította, hogy a PSOE mindent annak rendelt alá, hogy Spanyolország teljesítse a maastrichti követelményeket, és 1999-tõl mindenképpen a Monetáris Unió tagja

lehessen. A restrikciós politika – amelynek az eredményeit majd az 1996-ban hatalomra kerülõ Néppárt le is aratta – nem adott lehetõséget arra, hogy enyhítsék a rohamosan növekvõ – 20 százalék fölötti – munkanélküliséget. Másrészrõl viszont a Partido Popular hosszú évek ellenzéki felkészülésével valóban megérett arra, hogy a kormányzásban is kipróbálja magát. José María Aznarral új politikus generáció került a parlamentbe, majd pedig a kormányba. Ez nem González és Suárez rendszerváltó, átmenetet levezénylõ generációja, hanem egy annál jó tíz évvel fiatalabb korosztály. González az ideológiai ellentétek dacára jobban megértette magát Suárezzel, Fragával vagy a katalán Jordi Pujollal is, mint ezen újabb politikusi generáció tagjaival és magával Aznarral. Aznar számára a politika már nem paktumok kötését és négyszemközti beszélgetéseket, hanem éles parlamenti vitákat jelentett. Aznar már a

választási gyõzelem elõtt egyfajta második átmenetet – segunda transición – hirdetett.[49] Nehéz pontosan meghatározni, hogy milyen párt is volt a francóista miniszterek által alapított, majd többször megtisztogatott, számos ideológiai irányvonalat magába foglaló, 1996-ban hatalomra került Partido Popular. A jobbközéprõl mindenképpen a centrum felé tartott, de különféle ideológiai vonulatok – mint a kereszténydemokrácia, liberalizmus és a konzervativizmus – továbbra is tetten érhetõk voltak benne. Sokakat aggasztott, hogy a néppárttól jobbra nincs semmilyen erõ, tehát a néppárti támogatók között vannak a korábban félmillió szavazót számláló szélsõjobboldal szimpatizánsai is. Politológiai szempontból egyrészt catch-all, másrészt tömegpártként értelmezhetõ a PP-jelenség. Tömegpárt, hiszen jelentõs számú a tagság és kiterjedt a területi szervezete is. Ideológiai szempontból azonban inkább catch-all

párt, hiszen számtalan ideológiai vonulat kap helyet benne, és választói a társadalom legkülönbözõbb gazdasági, kulturális szegmenseibõl jönnek, az ország különféle részeibõl. Érdekes, hogy a pártválasztásban mind kevesebb szerepet játszott az osztálytudat és különösen a vallásosság, pedig ez utóbbi egy katolikus gyökerû társadalomnál akár döntõ is lehetne. A szekularizáció és az egyház távolmaradása a politikai pártoktól megtette kellõ hatását. A Partido Popular középre húzódása abban is tetten érhetõ volt, hogy korábban elsõsorban a nagyvállalkozók és a jómódúak pártjának tartották.[50] 1996-ra ez az arány 25 százalékra csökkent. 1979-ben a munkások, alkalmazottak aránya az Alianza Popular szavazók között csupán 29 százalék volt, az 1990-es évek második felére ez 39 százalékra nõtt.[51] A néppárt tipikusan catch-all párt lett, mert támogatóinak megoszlása jól tükrözi a társadalom

megoszlását is. Érdekes a vallásos spanyolok pártpreferenciája. Úgy tûnik, hogy a katolikus elkötelezettségnek és a pártválasztásnak ma már kevés köze van egymáshoz, holott a spanyol történelemben a vallás mindig a jobboldal mellé állította a szavazókat. Igaz, a helyzet ebben sem hasonlítható a polgárháború elõtti állapothoz. A katolikus egyház az átmenet óta nem támogatott egyetlen pártot sem és a baloldal sem folytatott harcosan antiklerikális politikát, tehát nem volt mitõl megvédeni az egyházat. A spanyolok vallásossága az utóbbi huszonöt évben erõsen csökkent.[52] Az átmenet elején a vallás még komoly tényezõ lehetett a pártválasztásnál, de már akkor is a mérsékelt erõket erõsítette. 1979-ben a magukat vallásosnak mondók 70 százaléka az UCD-re voksolt, de csak 7 százalékuk a konzervatívabb Alianza Popularra. Jellemzõ, hogy ennél még a PSOE is több támogatást – 20 százalékot – kapott a

vallásosaktól. 1982-ben, az UCD szétesése után a gyakorló katolikusok 38 százaléka az Alianza Populart választotta, 32 százaléka viszont a PSOE-t. A nem-vallásosak már sokkal konzekvensebb pártválasztók voltak, hiszen 66 százalékuk a PSOE-re szavazott, és csupán 2 százalékuk az AP-re. A vallásosak tehát megosztották szavazataik a PSOE és a Partido Popular között, míg a nem vallásosak inkább a PSOE és az IU között.[53] A néppárti szavazók között még mindig jelentõs arányban – a választók fele - voltak gyakorló katolikusok, de õk elsõsorban az idõsebb korosztályból kerültek ki. Az idõ elõrehaladtával a gyakorló katolikusok aránya csökkent, és így a vallás és a politika kapcsolata is egyre gyengült. Az osztálytudatnál és a vallásos meggyõzõdésnél a spanyol választókat sokkal jobban befolyásolta az, hogy milyen ideológiájúnak ítéltek meg egy pártot illetve, hogy saját magukat hova sorolták.[54] Mivel a

pártok nem mindig úgy helyezik el magukat, mint ahogyan a szavazók õket megítélik, nagyon sokat nyomott a latba a párt imázsa. Ezért is lehet döntõ fontosságú a Partido Popular számára, hogy egy centrumpárti imázzsal – bár nem mindig centrumpárti politikával – meggyõzze a választókat arról, hogy egészen más, mint a hajdani konzervatív és erõsen jobboldali elõdje. Ilyen elõzmények után 1996. március 3-án újra elõrehozott parlamenti választásokat tartottak Spanyolországban.[55] A hagyományosan magas részvételi arány[56] mellett bekövetkezett a sokak által prognosztizált hatalomváltás. A jobboldali – magát a ’90-es évek második felében tudatosan centrumpártként meghatározó – Néppárt kapta a legtöbb szavazatot, a leadott voksok 38,85 százalékát, s ezzel 14 év ellenzékiség után lehetõséget kapott a kormányalakításra. A választások eredménye igazolta a korábbi idõszak belpolitikai változásait, annak

ellenére, hogy a Partido Popular és a PSOE között a vártnál szorosabb verseny alakult ki.[57] A PSOE 37,48 százalékos eredményével csak minimálisan maradt le a Néppártról. Ez a szavazati arányt több okból is gyõzelemként értékelték a szocialisták részérõl. A közvélemény-kutatási adatok korábban jóval nagyobb különbséget jeleztek a Partido Popular javára. Ennek a különbségnek a ledolgozásában jelentõs szerepet játszott Felipe Gonzáles korábbi miniszterelnök még mindig meglévõ, s a választások elõtt ismételten megmutatkozó népszerûsége, személyes varázsa, valamint az a körülmény, hogy a spanyol társadalom igen széles rétegei továbbra is Gonzáles személyével azonosították a megelõzõ tizennégy évben elért jelentõs és szembetûnõ fejlõdést. Volt olyan vélekedés, hogy Felipe Gonzáles egyedül nyerte meg a PSOE 141 képviselõházi helyét a pártnak [58] A párt konstruktív, de az ország érdekeit, a

szociális vívmányokat keményen védelmezõ ellenzéki politikát ígért. A szocialisták vezetõi szerint, bár a spanyol társadalom 1996-ban a Néppártra szavazott, nem volt valódi jobboldali fordulat.[59] A közvélemény-kutatások szerint a spanyolok többsége a választások után is balközép érzelmûnek vallotta magát. Joaquín Almunia, a PSOE akkor megválasztott új fõtitkára szerint, 1996-ban a választók valójában nem a Partido Popularra, hanem a PSOE ellen szavaztak.[60] A 350 tagú spanyol alsóházban a választási eredmény 156 képviselõi helyet jelentett a Néppártnak, míg a szocialisták, mint már fentebb említettem, 141 mandátumhoz jutottak. Ez azt jelentette, hogy a spanyol Néppárt által megszerzett képviselõi helyek nem voltak elégségesek – 20 mandátum híján – az abszolút többség megszerzéséhez. A választási eredményhirdetéskor a harmadik helyet az IU szerezte meg 10,58 százalékos eredménnyel, amely 21

képviselõjüknek jelentett belépõt a spanyol alsóházba. A többi szavazaton és mandátumon a regionális pártok osztoztak. A három spanyolországi parlamenti választás végeredményei Kongresszusi Kongresszusi Kongresszusi helyek helyek helyek Év 1989 1993 1996 PSOE 175 159 141 PP 107 141 156 CiU 18 17 16 (katalánok) IU 17 18 21 (kommunisták) PNV (baszk) 5 5 5 CC (Kanári- 1 4 4 szgk) EE (baszk) 2 1 2 Az elsõ kormányalakítás A választások eredménye azonban magáért beszélt: a spanyol néppárt legyõzte a szocialistákat, s ezzel egyidõben a spanyol választók a politikai élet kétpólusosságát is megtörték, és nagyobb szerephez juttatták a kis pártokat. Ez kötelezõen magával hozta, illetve felélesztette – a demokratikus átmenet idején a politikai közélet szerves részévé vált – kompromisszumok kultúráját. A várva várt és már-már tényként kezelt abszolút többség helyett a Partido Popular az 1996-os spanyol választásokon

mindössze egy százalékkal, vagyis csupán néhány százezer szavazattal elõzte meg a szocialistákat. José María Aznar kénytelen volt támogatók után nézni. A kormányalakítási kényszer nem csupán azért jelentett nagy nehézséget Aznar számára, mert olyan politikai erõkkel kellett a hangot megtalálnia, amelyekkel eddig kifejezetten keményen, sokszor támadólag léptek fel egymással szemben, hanem azért is, mert amennyiben nem sikerült volna a kabinetalakítás, akkor Madrid nem csak a maastrichti gyorsról marad le, hanem könnyen a választásoktól választásokig, kormányfõktõl kormányfõig létezõ olasz politikai útra juthatott volna. A sajátos spanyol politikai, regionális és etnikai megosztásból fakadó érdekesség, hogy ugyanazoktól a spanyolországi pártoktól remélt segítséget, amelyek a korábbi idõszakban a szocialista kormány számára jelentettek támogatást. A legkomolyabb támogatásra a katalánok nemzeti pártjától, a

Jordi Pujol vezette Convergencia i Unio-tól számíthatott. Azonban ha megvizsgáljuk, nyilvánvalóvá válik, hogy az jóval inkább ellentmondott a természet törvényeinek, hogy a katalán párt 1993 és 1996 között szövetséget tudott alkotni a szocialistákkal, mint az, hogy a Partido Popularral lépett egyezségre. A katalán nagypolgárságot, illetve kereszténydemokráciát képviselõ CiU, gazdasági és társadalmi elképzeléseit tekintve sokkal közelebb állt az országos konzervatív erõhöz, a spanyol Néppárthoz. Valószínûsíthetõ volt azonban, hogy ezért a támogatásért a katalánok nagyon komoly számlát fognak a néppárti kormánynak benyújtani. Ez a feltételezés minden tekintetben beigazolódott a késõbbiekben, amikor is a kormány támogatásának fejében a katalán helyi adók 30 százaléka maradt meg az autonómián belül saját felhasználásra, az addigi 15 százalék helyett.[61] A kormányalakítási tárgyalások két hónapig

húzódtak el. A Néppárt által korábban hangoztatott központosító elképzelések komoly akadályokat jelentettek kezdetben, azonban azt követõen, hogy a ’90-es évek közepére Aznar visszafogottá tette és a centrumba vitte pártját, hitelessé tette a spanyol mérsékelt jobboldalt a különbözõ spanyol történelmi autonómiákban. Az 1996-ban létrejövõ kormányt kizárólag a spanyol Néppártból delegált politikusok alkották, azonban a stabil kormányzáshoz elengedhetetlen volt a már fentebb említett katalánok mellett a Kanári-szigetek regionális politikai erõi koalíciójának, valamint a baszk nemzeti pártnak, a PNV-nek a támogatása. A Partido Popularnak korábbi erõsen autonómia-ellenes hangvétele ellenére sikerült megállapodást kötnie a nacionalista pártokkal a kisebbségi kormány parlamenti támogatásáról. A katalán, a baszk és a kanári-szigeteki politikai pártok közül a katalán CiU volt a legjelentõsebb. 16 parlamenti helye

lehetõséget adott politikai súlyának a tényleges arányokat meghaladó növelésére, hiszen a többi nacionalista párttal együtt a mérleg nyelvének szerepét töltötte be a spanyol parlamentben. A szolidaritásra kevésbé fogékony Aznar, akitõl mindenki központosító törekvéseket várt, saját választóinak legnagyobb meglepetésére megegyezett az adók újraelosztásáról a katalánokkal. Aznar, lépése után, a szocialista bírálatok kereszttüzébe került. A szocialisták azzal vádolták a Néppártot, hogy anyagi ellenszolgáltatások fejében megvásárolja a regionális pártok támogatását.[62] A szocialisták által szorongatott Aznar segítségére sietett Manuel Fraga, aki Galicia Autonómia kormányzójaként Spanyolország teljes föderális átszervezését szorgalmazta. Azáltal, hogy „túllicitálta” a miniszterelnököt a regionális reformok terén, lényegében élét vette a regionális politikai pártok támogatását biztosító

lépések miatti szocialista támadásoknak. A spanyol Néppárt kormányprogramjában nem szerepeltek meglepetések. Csökkenteni kellett a költségvetési deficitet, a nagyra nõtt bürokráciát, s javítani kellett a foglalkoztatottsági mutatókat. Aznar elutasította azt a tézist, hogy a politikai jobboldalnak a gazdasági jobboldalt kellene szolgálnia, és a teljes gazdasági függetlenségre törekedett és törekszik jelenleg is. Ezt az új pártfinanszírozási törvény részben lehetõvé is tette. Az eddigi jobboldali politikusokkal ellentétben azonban jó kapcsolatokat alakított ki a szakszervezetekkel. Ezt a középre orientálódás jeleként is értelmezhetjük. Ez annál is fontosabb, mivel a PSOE kapcsolata meglehetõsen megromlott a szakszervezetekkel.[63] Aznar viszont minden kongresszusra meghívta az UGT és a CCOO vezetõit, ezzel is sugallva a képet, hogy õ már nem a régi jobboldal. A kormányalakítás idõszakában is tárgyalt szakszervezeti

vezetõkkel, amelynek célja egy új átfogó szociális paktum, illetve konkrét kérdések tisztázása volt. Ezeket a törekvéseit azonban már kormányalakítása kezdetén is nehezen, illetve nem kellõ erõvel tudta publikussá tenni, mert nehezen találta meg a hangot a szocialistákhoz húzó média képviselõvel.[64] Az 1996-os választás megmutatta, hogy a José María Aznar vezette Néppárt sikeresen szabadult meg a francói örökségtõl. Az 1996-os választók jelentõs része már nem Franco idejében töltötte politikai szocializációs idejének jelentõs részét, s azok a fiatalok, akik Franco halálakor, 1975-ben születtek, ekkor, 1996-ban mentek el elõször, hogy leadják szavazatukat. A spanyolok többsége 1996-ra túllépet az ideológiákon. Természetesen még mindig voltak a spanyol társadalomnak olyan szegmensei, amelyeknek még sokat jelentett a múlt, illetve – fõleg a szegényebb mezõgazdasági vidéken – az ideológiai hûség

emlegetése. A spanyol választópolgárok többsége azonban politikai, gazdasági elképzelések vagy etikai viselkedés alapján szavazott. Ha így nézzük, akkor a Néppárt a kellõ idõben, a kellõ helyen és kellõ formában jelentkezett. Nem csak arról volt szó tehát, hogy a spanyol jobboldal megszervezése és a politikai közép irányába történt elmozdulása jelentette a siker kulcsát, hanem arról a párhuzamos folyamatról, hogy az addig kormányzó, korrupciós ügyekbe keveredett szocialistákat büntették úgy a szavazók, hogy elutasításukkal lényegében kiszavazták õket a kormányból. A Partido Popular elsõ kormányzati ciklusa: 1996-2000 „Több párbeszéd, több együttmûködés, több felelõsség, több kompromisszum”[65] Az Aznar-kormány 1996 és 2000 közötti elsõ kormányzati ciklusának tevékenysége alapján elmondható, hogy a spanyol belpolitikai életet a társadalmi-politikai stabilitás jellemezte. A kormányzó Néppárt

továbbra is egységet mutatott, annak ellenére, hogy a jobbközép meglehetõsen széles és heterogén táborát próbálta meg integrálni. Ez elsõsorban azért volt lehetséges, mert a kormányzat gazdaságélénkítõ intézkedéseivel, és a jelentõs mértékû privatizációval, fõleg e politikai felfogást képviselõ társadalmi réteg érdekeit tartotta szem elõtt. A kedvezõ gazdasági folyamatok és eredmények hatására már akkor megmutatkozott, hogy valamelyest nõtt a Partido Popular szavazótábora.[66] A kormány parlamenti helyzete összességében stabil volt, hiszen egyrészt a parlamenti támogatást nyújtó nacionalista pártok a néppárttal megegyezõ ideológiai gyökerekkel rendelkeztek, szavazótáboruk pedig a gazdasági prosperitás legnagyobb és legközvetlenebb haszonélvezõibõl került ki. A néppárti spanyol kormánynak, ahhoz, hogy gazdasági programját minél jobban megalapozza, elengedhetetlenül szüksége volt, hogy ne maradjon ki az

Európai Unió élfolyamataiból. Éppen ezért, az új spanyol kormány eléggé kemény hangot ütött meg Brüsszellel szemben, s nyomatékosan felhívta az Unió vezetésének figyelmét arra, hogy nagyon komoly következményekkel járhat a közösségre nézve, ha Spanyolország nélkül indítják útjára az Európai Pénzügyi Uniót. Mivel ekkor, 1996-ban Spanyolország gazdasági és pénzügyi mutatói nem tették lehetõvé, hogy az ország automatikusan résztvegyen az EMU következõ fázisában, ezért a spanyol kormány az „idõ megállítását” javasolta, míg a spanyolok is képesek lesznek teljesíteni a maastrichti feltételeket. A kormányzó Néppárt 1999 januárjában rendezte meg XIII. kongresszusát, ahol José María Aznar pártelnök-miniszterelnök ismertette pártja ideológiai vonalának módosulását. E szerint a párt még inkább a politikai paletta közepe felé kívánt elmozdulni, nagyobb társadalmi érzékenységet mutatva.[67] A jelenlegi

kormánypárt nem jobboldali párt, - miként a szocialisták állítják – hanem középpárt, ahogy azt Aznar hangsúlyozta.[68] A munkahelyteremtés prioritásának fontossága az egyik legfontosabb eleme a spanyol Néppárt politikájának. Azért hogy ténylegesen megvalósulhasson, összetett döntéseket és összefüggõ intézkedések sorozatát kellett hoznia. Eme munkahely-teremtési politikának az eredménye, hogy a spanyolországi növekedés meghaladta az európai uniós átlagot. Így 1996- ban 400.980, 1997-ben 371000, 1998-ban 427470 új munkahely, azaz 1200000-rel több tényleges munkahely keletkezett ebben az idõszakban. Az Európai Bizottság által támogatott Stabilizációs Program bevezetésével 2002-ig 1.000000 új munkahely jött még létre A foglalkoztatottak és a munkanélküliek számának alakulása 1996-1998 1996 1998 Különbség számban Foglalkoztatottak 12.173900 13342100 1168200 száma Munkanélküliek 3.617600 2963400 654200 száma

Különbség százalékban +9.6 % -18.1 % Forrás: www.ppes Keresztülvitték a munkavállalók számára megfelelõ feltételeket biztosító speciális akcióprogramokat: az 1997-2000 közötti periódusra vonatkozó Konvergencia Programot, az 1998-as Alkalmazotti Akcióprogramot és a különbözõ foglalkoztatottság növelõ programokat. Az állami általános költségvetésben elõirányzottak folyamatosan növelték a munkahelyteremtõ politika támogatottságát. A közepes és kisvállalkozások számára nyújtott támogatásokat a fiskális és adminisztratív politika javításával próbálták meg hatékonyabbá tenni. A kamatlábak csökkenése – 1998 decemberében 3 százalékra –, lökést adott a pénzügyi fejlõdésnek. A spanyol Néppárt költségvetési reformja elõsegítette a megtakarításokat és a befektetéseket. A szociális politikát kivéve lecsökkentették a közkiadásokat, s elérték, hogy a közkiadások növekedése a GDP növekedéssel

arányos szintre redukálódjon. Így 1998-ban az állami deficit a GDP 1,8 százalékára, az infláció a hetvenes évek óta nem tapasztalt szintre csökkent le. Mindez lehetõvé tette a gazdasági növekedést elõsegítõ befektetések állami támogatását, s liberalizációs intézkedések bevezetésével csökkentették a termelõi szektor kiadásait. A Néppárt kormányzás elsõ ciklusa alatti folyamatos spanyol GDP növekedés magasabb volt az európai uniós átlagnál: 1996-ban 2,3 százalék, 1997-ben 34 százalék és 1998-ban 38 százalék volt. A pénzügyi szektor privatizációja következtében a pénzügyi mûveletek átláthatóbbá váltak az állampolgárok számára. Az Aznar-kormány csökkentette az adókat. A spanyolok érzékelhették, hogy mindezek következtében folyamatosan csökken az állampolgárokra nehezedõ a költségvetési nyomás. A bevezetett reformok következtében a spanyoloknak érzékelhetõen kevesebb adót kellett fizetniük.

Kiemelt célcsoportként kezelték ezeknél a reformoknál a munkásokat, a nyugdíjasokat, illetve a családokat, s így ezek összességében mintegy 6-7 millió embert érintettek. A munkahelyek számának növekedése alapot biztosított a társadalmi párbeszéd és a kormány által a szakszervezetekkel és a munkaadókkal létrehozott általános megegyezés számára. A gazdaság és a munka világában a párbeszéd létrehozta a megegyezést, amely a kollektív alku erejét és az alkalmazottak stabilitását volt hivatva segíteni. Ezek a megegyezések hozzájárultak a munkavállalói szervezetek, az agráriumban dolgozók, támogatásainak javításához, modernizálásához. Elõsegítette a munkavállalók egészségbiztosítását és a részmunkaidõre is kiterjesztette a szerzõdéskötést. A közigazgatásban létrehoztak az állami feladatok megújítására egy fórumot, amely a kormány segítségére volt egy rugalmasabb és modernebb közigazgatás

alapjainak létrehozásában. A spanyolországi autonómiákat tekintve ez a párbeszéd több mint ezer együttmûködési megállapodást tett lehetõvé különbözõ témákban: a kikötõk versenyképességének javítása, infrastrukturális nagyberuházások támogatása és összehangolása, a vidék villamosítása, új oktatási központok létrehozása, a külkereskedelem és a túrizmus támogatása, a spanyol kultúra elsõbbségének támogatása és a szegénység elleni küzdelem. A kormány nyitott volt a párbeszédre az összes politikai és társadalmi erõvel és intézetekkel a közös tervek megvalósításáért. Soha nem volt annyira gördülékeny az egyeztetés a végrehajtó hatalom és a társadalmi szektorok között, mint az 1996-2000 közötti kormányzati periódusban. A spanyol Néppárt vezette kormány megszilárdította, sõt jobbított is a társadalmi jólét vívmányain. A törvény által garantált nyugdíjak emelkedtek A

Társadalombiztosítás minden két befizetõjére jutott egy nyugdíjas, amelyet a befizetõk számának látványos növekedése tett lehetõvé. Elsõ alkalommal lépte túl a befizetõk száma a 14000000, amely 16 millió új tagot feltételez a Társadalombiztosítási Rendszerben az utolsó három évben. 1996 április 2000 március Különbség Különbség számban százalékban Társadalombiztosítási 12.405813 14015664 1609851 13,0 % tagok Átlagos nyugdíj / hó 67.266 75.118 7.852 11,7 % (peseta) Forrás: www.ppes Emelkedett az állami hozzájárulás összege a nyugdíjakban: 1997-ben 5,1 százalék, 1998-ban 5,8 százalék és 1999-ben 5,6 százalék. Ez a nyugdíjak növekedésével járt együtt: 1997-ben 2,6 százalékkal, 1998-ban 2,1 százalékkal és 1999-ben 1,8 százalékkal lett magasabb a spanyol nyugdíjak összege. A spanyol néppárt vezette kormány teljesítette a választási kampányban vállalt céljait, s ezekkel a lépésekkel garantálta a

nyugdíjasok számára ellátmányuk vásárlóerejének reálnövekedését, amelynek infláció-visszafogó ereje is volt egyben. A spanyol Néppárt alkotta kormány több mint 300 milliárd peseta támogatással javította a nyugdíjak vásárló erejét. Ez az összeg tette lehetõvé, hogy a nyugdíjak növekedési üteme a mindenkori áremelkedéseket meghaladja.[69] Megkönnyítették az egészségügyi szolgáltatások igénybevételét egy az 1998-2001-es periódusra kidolgozott új, az országgyûlés által jóváhagyott egészségügy-finanszírozási modellel. Az új modell lehetõvé tette, hogy az egészségügyi költségvetés 1997 és 1998 között 11 százalékkal növekedjen és az ide irányuló befizetések is 40,9 százalékkal növekedjenek ebben a periódusban.[70] Növekedtek az infrastrukturális beruházások és a magánbefektetések. Kibõvítették az országút hálózatot, átalakították az elavult vasúthálózatot alkalmazkodva a XXI. századi

Spanyolországot érintõ európai kihívásokhoz. Befejezték a nagy központokat összekötõ úthálózat kiépítését és javítottak a közúti biztonság szabályozásán. 400 km fizetõ autópálya építésérõl határoztak, mint az állami úthálózat fejlesztési beruházások kiegészítése. A vasúti szállítás kikerült az utolsó évtized folyamatos hanyatlásából és egy figyelemreméltó újjáéledést figyelhetünk meg, amely általános és nem csak egyes frekventált vonalakra jellemzõ. Liberalizációt hajtottak végre a nagy gazdasági szektorok területén. Végéhez érkezett az állami szektor szükséges szanálása és profeszionalizálása. Az állami vállalatok privatizációja során az államhoz 2.700 milliárd peseta folyt be, amely összeget elsõsorban az állami tulajdonban maradt iparvállalatok szanálására, infrastrukturális fejlesztésekre és a közterhek csökkentésére fordítottak.[71] Az elektromos és szénhidrogén

szektorban végrehajtott reformok következtében az energia környezetkímélõbben és olcsóbban jutott el a fogyasztóhoz. A kormány által hozott döntés lehetõvé tette, hogy az 1996 és 2006 közötti periódusban a villamos áram tarifája mintegy 20 százalékkal csökkenjen, míg az azt megelõzõ periódusban – 1986 és 1996 között – 41,5 százalékkal nõtt. A telekommunikáció területén az új vonalas és mobilrendszerek piacon való megjelenésével csökkentek a telefon tarifák. Nagymértékben fejlõdött a kábel- és a szatelithálózat, s ezzel együtt teljesen általánossá vált a számítógépes lefedettség és az Internet használat. Határozott elképzeléseken alapuló szilárd alapot hoztak létre a spanyol mezõgazdaság jövõéért. Stabilizálták az agráriumból élõ népesség számarányát: a teljes aktív népesség 7,7 százaléka él Spanyolországban jelenleg a mezõgazdaságból, s ez pontosan megfelel az Európai Unió

átlagának. Megállították a vidék elnéptelenedésének folyamatát[72] A spanyol agrár szektor pénzügyi megsegítésére és támogatására évi 800-900 milliárd peseta rekordösszeget tudtak fordítani. Az 1999 márciusában a berlini csúcson a következõ hét évre elfogadták a CAP végrehajtását a korlátozások és a segítségek redukálása nélkül. Ezzel szemben, ezekben az években ez a csomag mintegy 100 milliárd pesetával fog növekedni az Agenda 2000 agrár csomagjával kapcsolatos sikeres tárgyalások eredményeként. Ebben – az 1996-2000 közötti – kormányzati ciklusban ismételten meghatározták a spanyol agrárium érdekeit az Európai Unióban. Kiemelten kezelték a zöldség és gyümölcstermesztést és a következõ években szubvenciókkal segítették a szarvasmarha tenyésztést, a tejipart, az olívaolaj-ipart és a borászatot. Kiemelt támogatást sikerült elérniük a halászat és az azzal összefüggõ kereskedelem számára is.

A védelmi kiadásokat érintõ modernizáció is megindult ebben a ciklusban, amelynek célja a spanyol fegyveres erõk költségvetésének csökkentése és hadsereg teljes egészében hivatásossá tétele. 1996 és 1999 közötti három évben megteremtették az anyagi és szervezeti alapját annak, hogy lehetõvé váljon a kormány számára, hogy a hadsereg hivatásossá válását teljes egészében végrehajtsa. A spanyol kormány elsõdleges céljai között elõkelõ helyet foglalt el az oktatás kérdése. Spanyolországban jóval több pénz jutott ebben a ciklusban az oktatásra, mint azelõtt: az oktatásra jutó költségvetési összeg 6,5-6,8 százalékkal növekedett. Az oktatásra fordított összeg az ösztöndíjak és a tanulmányi segítségek tekintetében is nõtt: 9-12 százalékkal. Az elsõ két évben, 1996 májusa és 1998 decembere között 184 új oktatási központot nyitottak meg. Szabályozták a magánkezdeményezésû oktatás rendjét,

támogatva a szabad iskolaválasztást. A Néppárt sikere: a kormányon maradás „Akié a centrum, azé a gyõzelem.” A spanyol szocialisták tizennégy év háborítatlan kormányzás után 1996-ban vesztették el elõször a választásokat. Ezt pozitív vereségként könyvelték el, hiszen akkor csak 1 százalékon múlt a néppárti siker. Az 1996 és 2000 közötti idõszakban a szocialista párt és szavazóbázisa is egyértelmûen a visszavágásra készült. Azonban a 2000-es választásokon sokkal nagyobb fiaskó érte a szocialistákat. Ennek okait több dologgal magyarázhatjuk A spanyol Néppárt kormányon eltöltött négy éve alatt egyértelmûen fellendült a gazdaság, s a választók közvetlenül a „zsebeikben” érezhették ennek hatásait. Mindehhez járult még hozzá a PSOE belsõ válsága, a szocialisták koncepciótlan, határozatlan politizálása az elõzõ négyéves periódusban. Az 1996-os választási kudarcuk után a szocialisták is úgy

gondolták, hogy a tizennégy esztendei kormányzásban megfáradt párt megújulása csak személyi változások árán lehetséges. Ezért változások történtek a párt vezetésében A sokak által megkopottnak tartott González helyett Joaquín Almuniát választották meg a PSOE új fõtitkárának. Az új szocialista vezetõ mérsékelt reformer hírében állt, aki õszinte csodálója volt a brit Munkáspárt Tony Blair által fémjelzett megújulásának. Támogatói abban bíztak, hogy képes integrálni a reformereket és a párt ortodox szárnyát. A legfontosabb érv Almunia mellett azonban az volt, hogy az elõzõ ciklusok szocialista visszaéléseinek során sikerült kívül maradnia mindazon korrupciós és egyéb botrányokon, amelyek bemocskolták Felipe González környezetének számos tagját. Ezek az elvárások nem váltak valóra, részben, azért mert Felipe González nem volt hajlandó teljesen visszavonulni, s a négy év folyamán folyamatosan lebegtette

politikai visszatérését, ezáltal lehetetlenné téve Almunia megerõsödését és elfogadtatását.[73] Mindezek mellett a PSOE elkövette azt az óriási stratégiai hibát, amely a spanyol politikai erõtér állását figyelmen kívül hagyva, a szocialistakommunista egyezséghez vezetett, aminek következtében a politikai centrumot jóformán odaajándékozták a jobbközép Partido Popularnak. A baloldali egymásratalálás csak a jobboldali szavazókat aktivizálta, akik számára a paktum – a nyolcvanas években olyan sikeresen elfeledtetett – polgárháború elõtti idõket idézte. A szocialisták balra nyitását kihasználva a Partido Popular kíméletlenül elfoglalta a felkínált helyet a politikai centrumban. A néppárti siker másik oka az volt, hogy a spanyol Néppárt megfelelõen használta fel a gazdaság fellendülését. Az évi 4 százalékos gazdasági növekedés mellett kevés szavazó volt kormányváltó hangulatban. Mindehhez társult még az is,

hogy a spanyol szocialisták ellenzéki négy éve kifejezetten jellegtelenné, erejét vesztetté tette a pártot. Nem voltak képesek egy olyan agresszív, kemény ellenzéki párt szerepét betölteni, ami az egyetlen esélyt jelenthette volna számukra a politikai hatalomba való visszatérésre. Spanyolországban 2000. március 12-én tartott választásoknak a tétje az volt, hogy a már négy éve kormányzó jobbközép koalíció marad-e hatalmon folytatva a már megkezdet programját, vagy kormányváltás történik, s az ellenzéki szocialisták – a kommunistákkal karöltve – kerülnek kormányra. Az év januárjában még mindenki a kormány vezetõ pártját, a spanyol Néppártot (PP) látta biztos befutónak, de az év elején ismételten aktívvá és erõszakossá váló ETA terrorszervezet által végrehajtott merényletek valamint a szocialistáknak és a kommunistáknak eddig még nem tapasztalt egymásra találása megingatta a Néppárt magabiztosságát

és elbizonytalanította egy pillanatra a nem biztos pártpreferenciával rendelkezõ választókat. A választások idejére azonban minden megváltozott. Bár a közvélemény-kutatások néppárti gyõzelmet jeleztek, azonban ezt a Néppárt 1996-os kisarányú gyõzelméhez hasonló eredményként prognosztizálták. A spanyol sajtó pedig egyértelmûen kétesélyes küzdelemként fogta fel a választási versenyt, s mind írott mind képi anyagában ezt sugallta olvasóinak. S eljött a választások vasárnapja és a vártnál sokkal biztosabban, az abszolút többséget is megszerezve nyerte a parlamenti választásokat a José María Aznar vezette kormánypárt. A választási adatok szerint a spanyol Néppárt csak a már 1996-ból ismert formáját hozta, de ez most elégnek bizonyult a totális sikerhez, mert a nagy ellenfél a Spanyol Szocialista Munkáspárt (PSOE) hihetetlen módon alulmúlta önmagát, magával rántva választási szövetségesét, a Baloldali Egység

(IU) néven futó kommunistákat is. Itt nem csak arról van szó, hogy a szocialisták centrumhoz közelebb álló szavazói átszavaztak a Néppártra, hanem arról, hogy szavazóik nagy része nem járult az urnák elé, mert – a választások utáni közvélemény-kutatások szerint – a választástól távolmaradók legnagyobb része baloldali politikai érzelmû volt. Az így abszolút többségre szerzõ Néppártnak már nem kellett feltétlenül koalíciós partnerek után néznie, s kompromisszumok nélkül hajthatta végre gazdaság-, és társadalompolitikáját. Ennek tükrében elmondhatjuk, hogy a választások tényleges vesztese, a szocialisták (PSOE) mellett egy másik politikai erõ, annak ellenére, hogy hozzávetõlegesen ugyanúgy szerepelt, mint négy évvel ezelõtt. Ez a párt a katalánok nemzeti pártja: a Convergencia i Unio (CiU) Spanyolország elmúlt tíz esztendejében nagyon sokszor megfogalmazták – hol burkoltan, hol nyíltabban –, hogy a

katalán pártot és egyben a katalán regionális politikát is uraló Jordi Pujol Spanyolország igazi ura, hisz az egymást követõ bal- vagy jobboldali kormányok számára mindig elengedhetetlenül szükséges volt a támogatása. A 2000 évi választások után erre Aznaréknak nincsen szükségük, s ez merõben új helyzetet teremtett az ibériai ország politikai életében. Az 1996-os és a 2000-es választási eredmények összehasonlítása Pártok 2000-es választási 1996-os választási eredmények eredmények szavazatok %-os mandátumok szavazatok %-os mandátumok arány arány PP 9.921833 44,66 183 9.716006 39,18 156 % % PSOE 7.575969 34,10 125 9.425678 38,00 141 % % CiU 910.932 4,10 15 1.151633 4,64 16 % % IU 1.218166 5,48 8 2.639774 10,65 21 % % Felmerül a kérdés, hogyan sikerülhetett megszereznie az abszolút többséget a Néppártnak? Erre egyértelmû választ ad számunkra – a már korábban részletesen leírt – néppárti politika és annak

eredményei, hisz ma már a korábban olyannyira ideológiák mentén megoszló spanyol társadalom inkább pragmatikus lett és a választásoknál saját és szûkebb közössége jólétére gondol elsõsorban, s ezt érzékelte nagyon jól az egyértelmûen a politikai közepet megcélzó spanyol Néppárt. Összegezve, tehát elmondható, hogy a spanyol Néppárt mostani sikere mögött az elmúlt négy év társadalmi-politikai stabilitása, s az Aznar vezette párt egysége áll. José María Aznar nagyon jól érzett rá már évekkel ezelõtt, hogy a sikeres választásokhoz pártját visszafogottá kell tennie, a centrumba kell vinnie, s hitelessé kell tennie a politikai középvonalat preferáló spanyol társadalom számára. Ez azért nagyon fontos, mert ha az elmúlt két évtized Spanyolországát vizsgáljuk, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy kezdetben az átmenet különbözõ szakaszaiban, majd a megszilárdult demokratikus többpártrendszeren alapuló

politikai életben a fokozódó gazdasági prosperitás következtében a spanyol társadalom felduzzadt középrétegei a számukra legalkalmasabb, egyben a rendszer számára legelõnyösebbnek vélt, kellõképpen konszolidált politikát képviselõ pártot részesítették elõnyben. Azt mondhatjuk, hogy ezeknek a középrétegeknek az érdekképviseletét a marxizmustalanított PSOE és az eszmeileg és személyileg is megújult, magát egyre inkább konzervatív-keresztény jobboldalként aposztrofáló Partido Popular látja el. Mivel a szocialisták figyelmen kívül hagyták ezt, s választási koalícióra léptek a kommunistákkal, törvényszerû volt a néppárti térnyerés a politikai centrumban. Mindezek ismeretében megállapíthatjuk, hogy a Népi Szövetségbõl kinövõ Néppártot Aznar az elmúlt 9 év alatt sikeresen szabadította meg a francói örökségtõl, s létrehozta belõle a modern spanyol jobboldal kereszténydemokrata értékek alapján szervezõdõ,

jobbközép alternatívát kínáló politikai irányzatát, amely nem csak sikeresen indult harcba a választók voksaiért, hanem – az elmúlt négy év tapasztalatai alapján – sikeresen is vezette át Spanyolországot az új évezredbe. Jegyzetek [1]Jovellanes – Cánovas – Maura – Gil Robles [2]Union de Centro Democratico [3]Partido Nacionalista Vasco [4]Convergencia i Unio [5]Antonio Cánovas del Castillo konzervatív politikus és író volt, akit hat alkalommal választottak miniszterelnökké. [6]A ’98-asok politikai, kulturális mentalitását az 1998-ban elvesztett utolsó spanyol gyarmatok – Kuba, Puerto Rico, Guam – miatti letargia és az aranykorra való nosztalgikus emlékezés jellemezte. [7]„Digo renovación, porque no es cierto que vengamos de ninguna parte. Nuestro partido es joven, pero nos consideramos, con legítimo orgullo, herederos de una corriente que, con aportaciones de diverso signo, ha estado presente en la vida nacional durante más

de doscientos años” José María Aznar: España: la segunda transición Madrid, Espasa y Calpe 1994. p17 [8]A spanyol alkotmányfejlõdés kezdetét jelenti a XIX. század elején, 1812 március 19-én elfogadott, ún. cádizi alkotmány, amely nemcsak demokratikussága, hanem nemzeti jellege miatt is kiemelkedõ szerepet játszott a spanyol alkotmányfejlõdés történetében. Az 1812-es alkotmány használta elõször a „spanyolok” kifejezést, az addigi territoriális – kasztiliai, aragón, stb . – kifejezések helyett Már az 1812-es alkotmány magán viselte azokat a sajátos elemeket, amelyek a spanyol kompromisszumkészséget tükrözték, s amelyek végigkísérik az ország alkotmányfejlõdését egészen az 1978-as demokratikus alkotmányig. Nyugat-Európa legújabb alkotmányai, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Budapest 1990. p303 [9]„La corriente reaccionaria ha pretendido siempre descalificar e incluso ahogar los logros modernizadores del pensamineto

moderado y liberal español. Una cierta izquierda ha elaborado, por su parte una visión maniquea de nuestra historia contemporánea, metiendo en el mismo saco todo lo que no se identificaba con sus planteamientos".José María Aznar: España: la segunda transición Madrid, Espasa y Calpe 1994. p17 [10]Partido Socialista Obrero Español [11]„De igual modo que los hombres conservan durante toda su vida la huella de la infancia, los partidos sufren profundamente la influencia de orígenes.” Duverger, M: Los partidos políticos. Fondo de Cultura Económica, Mexico 1965 p 15 [12]Schumann, G. : Konservatismus, Kiepenhauer und Witsch, Colonia 1974 p 154 [13]Layton-Henry, Z.: Conservatism and conservative politics, In: Conservative politics in western Europe, Macmillan, London 1982. p 1-20 [14]Partido Comunista de España - Spanyolországi Kommunista Párt [15]Centro Democratico y Social - Demokratikus és Szociális Centrum [16]José Ramón Montero: Los fracasos políticos y

electorales de la derecha española: Alianza Popular 1976-1986. In: Revista Española de Investigaciones Sociológicas 39 JulioSeptiembre de 1987 p 10 [17]Ezek a következõk: Reforma Democratica (Manuel Fraga Iribarne), Acción Regional (Laureano Lopez Rodó), Acción Democrática Española (Federico Silva Muñoz), Democracia Social (Lucinio De La Fuente), Unión del Pueblo Español (Cruz Martínez Esteruelas), Unión Social Popular (Enrique Thómas De Carranza), Unión Nacional Española (Gonzalo Fernández De La Mora). [18] López Nieto, L.: Alianza Popular Aproximación al estudio científico-político de un partido conservador, Universidad Complutense, Madrid 1985. p31 [19]Linz, J.J–Gómez Reino, M–Orizo, FA–Vila, D: Informe sociológico sobre el cambio político en España, 1975-1981, Euroamerica, Madrid 1981. p19 [20] Az adatok a Centro de Investigaciones Sociológicas (Madrid) adatbázisában találhatóak: www.cises [21]Fraga Iribarne, M.: El canon giratorio

Conversaciones con Eduardo Chamorro, ArgosVergara, Barcelona 1982 p 78 [22]Montero, J.R: Alianza Popular, Coalición Democratica y Coalición Popular (1976-1986) La evolución de la derecha española en la primera decada democratica. In: Los partídos políticos españoles, Centro de Investigaciones Sociológicas , Madrid 1988. pna [23]Santamaría, J.: Transición controlada y dificultades de consolidación: El ejemplo español, In.: Transición a la democracia en el Sur de Europa y America Latina, Centro de Investigaciones Sociológicas., Madrid 1982 p 413 [24]García Morillo, J.:El desarollo de la campaña In: Las elecciones legislativas del 1 de marzo de 1979, Centro de Investigaciones Sociológicas, Madrid 1979. p 189-289 [25]Espin E.: Las fuerzas políticas cocurrentes In: Las elecciones legislatívas del 1 de marzo de 1979, Centro de Investigaciones Sociológicas, Madrid 1979. p 78 [26]Linz, J.J–Gómez Reino, M-Orizo, FA-Vila, D: Informe sociológico sobre el cambio político

en España, 1975-1981, Euroamerica, Madrid 1981. p35 [27]Calero, J. R: La construcción de la derecha española Procet, Murcia 1985 p 207 [28] Fraga Iribarne, M.: El pensamiento conservador español Planeta, Madrid 1981 p98 [29]Caciagli, M.: Elecciones y partidos en la transición española, Centro de Investigaciones Sociológicas Madrid 1986. p 233 [30]José Ramón Montero: Los fracasos políticos y electorales de la derecha española: Alianza Popular 1976-1986 In.: Revista Española de Investigaciones Sociológicas 39 JulioSeptiembre de 1987 p 16 [31]Portero, J.A-Blanco, R-Maíz, R: Las elecciones en Galicia Elecciones al Parlamento, Ediciones Nos, La Coruna 1982. illetve Porras, A: Geografía electoral de Andalucía Centro de Investigaciones Sociológicas 1985. p76 [32]Montero, J.R: Alianza Popular, Coalición Democratica y Coalición Popular (1976-1986) La evolución de la derecha española en la primera decada democratica. In: Los partídos políticos españoles, Centro de

Investigaciones Sociológicas , Madrid 1988. pna [33]José Ramón Montero: Los fracasos políticos y electorales de la derecha española: Alianza Popular 1976-1986 Revista Española de Investigaciones Sociológicas 39. Julio-Septiembre de 1987. p 17 [34]Santamaría, J.: Elecciones generales de 1982 y consolidación de la democracia, In: Revista Española de Investigaciones Sociológicas, 1984/28. p 7-17 [35]Sani, G.-Shabad, G: Adversarios o competidores? La polarización del electorado In: Linz, J.J-Montero,JR: Crisis y cambio: Electores y partidos en la España de los año ochenta, Centro de Estudios Constitucionales, Madrid 1986. p45 [36]Fraga Iribarne, M.: El pensamiento conservador español, Planeta, Madrid 1981 p83 [37]Schonfeld, W.R: Le RPF et lUDF a lépreuve de lopposition, Revue Francaise de Science Politique 1986. p14-28 [38]Montero, J.R: Alianza Popular, Coalición Democratica y Coalición Popular (1976-1986) La evolución de la derecha española en la primera decada

democratica. In: Los partídos políticos españoles, Centro de Investigaciones Sociológicas , Madrid 1988. pna [39] www.ppes/historia/polreg/ayunthtml [40] Molas, I. – Bartomeus, O: Estructura de la competencia política en Espana 1986-2000 Barcelona, ICPS, 2001. p10 [41] A Banesto-elnök Mario Condét, a „spanyol Berlusconit” próbálták csatasorba állítani. [42] PSOE, CDS, CiU, PNV [43] Martínez Cuadrado, M.: La democracia en la España de los años noventa Madrid 2000 p.107 [44] Szilágyi I.: A spanyol többpártrendszer kialakulása és jellegzetességeinek változásai (1977-1993) Múltunk 1995/1. p 70-71 [45] Elõször a szocialista párt illegális finanszírozása körüli botrány kavarta fel a kedélyeket, majd a Banco de Espana elnöke távozott adócsalás miatt, illetve letartóztatták a külföldre szökött országos rendõrfõkapitányt sikkasztás miatt. A végsõ lökést a González-kormány által baszk terroristák likvidálásával megbízott

halálbrigádok létének napvilágra kerülése jelentette. [46] Inotai Edit: Spanyolország: miben más? Joaquín Almunia nyilatkozata In.: Népszabadság 1998.1104 [47] Manuel Fraga Iribarne: El pensamiento Conservador español, Planeta, Barcelona 1981. p. 37 [48] www.cises [49] José María Aznar: España: la segunda transición Madrid, Espasa y Calpe 1994. [50]1979-ben még szavazóinak 42 százaléka felsõ vagy felsõ-középosztályból valónak vallotta magátwww.cises [51] Linz, J.J: The new spanish party system Sage, London 1980 p 85 [52]1973-ban még a spanyolok kétharmada havonta legalább egyszer járt templomba, ami 1978-ra, egyharmadra olvadt. A templomba soha vagy alig járók aránya 23%-ról (1973) 55%ra (1994) nõtt Linz, JJ: The new spanish party system Sage, London 1980 p 89-90 [53]Linz, J.J: The new spanish party system Sage, London 1980 p 91 [54]Linz, J.J: The new spanish party system Sage, London 1980 p 99 [55]A választások korábbi megszervezésére

csak az ország soros Európai Uniós és NyugatEurópai Uniós elnöksége miatt került sor. [56]A választásokon a szavazásra jogosult spanyol választópolgárok 78 százaléka vett részt. [57]A Néppárt elõször 1994-ben, az Európa Parlamenti választáson aratott teljes gyõzelmet, majd a következõ évben, 1995 májusában a tartományi választásokon szerzett jogot a autonómiák többségének irányítására. [58]José María Vera: El rey Felipe o PSOE In.: Época 19960304 [59]Felipe Gonzáles exkormányfõ is hasonlóan – természetesen a vereséget magyarázva – vélekedett. Szerinte Spanyolország történetében az 1996-os választáson aratták a legszomorúbb gyõzelmet – utalva ezzel Aznar pártjára – és itt következett be a legfelemelõbb vereség, amelyet a PSOE ért el. [60]Alumina megválasztása nyilvánvaló megújítást jelentett akkor a szocialista pártban. Bíztak abban, hogy képes lesz integrálni a reformereket és a PSOE ortodox

balszárnyát. Az új fõtitkár Tony Blair feltétlen csodálója és híve volt. Úgy gondolta, hogy õ is - az angol pártvezérhez és miniszterelnökhöz hasonlóan - meg tudja gyõzni a választókat majd, hogy modern, nem piacidegen módszerekkel is biztosítani lehet a társadalmi szolidaritást, a gyengébbek védelmét, az oktatás és az egészségügy fontosságuknak megfelelõ kezelését. In: Inotai Edit: Spanyolország: miben más? Joaquín Almunia nyilatkozata In.: Népszabadság 1998.1104 [61] Hogy érzékelhetõvé váljon az, hogy mekkora összegrõl volt szó, az 1993 és 1996 közötti kormányzati periódus alatt a 15 százalékos visszaforgatás Katalóniának 780 milliárd pesetát, azaz mintegy 6 milliárd dollárt jelentett. [62] A több, mint 8 hetes tárgyalássorozat után A spanyol szocialista lapok - többek között az El País - rögtön kikezdték a Néppárt koalíciós taktikáját. Figyelmeztettek, hogy Aznar és a konzervatívok korábban a

régiók túlzott autonómiáját bírálták, s lám, most még a korábbi szocialista engedményeken is túltesznek. El País 1996 április 26 [63] González túlságosan el volt foglalva a maastrichti feltételek teljesítésével, és a gazdasági recesszió alatt. 1988-tól, de fõleg 1992 után egymást követték a nagy sztrájkok [64] El País, Radio SER, Canal Plus, La Vanguardia, Grupo Zeta [65] A spanyol Néppárt jelmondata 1996-ból. [66] AZ ABC napilap 1999. március 2-i számában megjelent közvélemény-kutatási anyag [67] ABC vezércikke 1996. március 4 [68] A szocialisták természetesen másképpen vélekedtek errõl: „Aznar kormányfõ minden lehetõ alkalommal hangoztatja, hogy semmi közük a régi francóista jobboldalhoz. A politikai centrumot nem elég emlegetni, úgy is kell politizálni. Érdekes, hogy amikor a PP szavazóit akik magukat középre helyezik - megkérdezik, hogy szerintük hol helyezkedik el a Néppárt, egyértelmûen azt mondják: a

jobboldalon.” Inotai Edit: Spanyolország: miben más? Joaquín Almunia nyilatkozata Népszabadság 1998.1104 [69] www.ppes [70] Plan de desarollo de Espana. Madrid, Partido Popular 2001 p45 [71] Plan de desarollo de Espana. Madrid, Partido Popular 2001 p89 [72] 1982 és 1996 között több mint 1 millió földmûves és állattenyésztõ hagyta el a vidéket [73] A spanyolok 70 százaléka úgy gondolta, hogy González visszavonulása a politikától nem végleges, s 41 százalékuk rokonszenvezett volna újbóli politikai szerepvállalásával. El País 1997. június 21