Játékok | Számítógépes játékok » Monkey Island 4 végigjátszás

ESCAPE FROM MONKEY ISLAND VÉGIGJÁTSZÁS (Rendezői változat) Habár a Monkey Island 4. r észe nem különösebben fekszi meg a gyomrát a rutinosabb kalandoroknak („rutinos” alatt értve azokat, akik a hülyeségek hatalmas tengeréből ki tudják szűrni a használható információkat, a hiányzó lyukakat pedig a roppant tudományos „bináris keresés” nevű módszerrel - tudniillik mindent használnak mindennel - ki tudják tölteni), szerkesztőségünk mindent elkövetett, hogy első kézből származó információkat szerezzen Mr. Threepwood viselt dolgait illetően. Sasa pasa, játékrovatunk Allah áldotta szerkesztője, pénzen és pofonon megszerezte hitetlenektől a hiteles naplót, amelyet a jeles kalóz saját kezűleg vetett papírra saját szeműleg látott kalandjairól. Reméljük, mindenki sminket néz, mert csak itt, csak most és csak az Eltévedt Klub nézőinek következik a kórtörténeti dokumentum első nyilvános bár dramaturgiai okok miatt

erősen vágott - publikációja: „Üdvözöllek téged, kedves ismeretlen Olvasóm, aki kihalásztad a tengerből a naplómat tartalmazó palackot, és reményeim szerint a benne foglaltakat továbbadod az utókornak, vagy akár a szemetesládának, mely probléma eldöntését józan belátásodra bízom. Hadd bocsássak előre pár szót a magam személyéről. Már magam sem tudom az idejét, de legalább tíz év telt el azóta, hogy partra mostak a h ullámok Melee IslandTM szigetén, amely akkoriban valahol a Karikarib-tenger közepén vesztegelt, akkoriban kalóz-jelölti funkcióban. Márminthogy én, ugyanis a 17. sz Hajós Alfréd szakmunkásképző elvégzése után némi szakmai gyakorlatra volt szükségem, hogy képzettségemnek megfelelő munkát találjak. Nyugdíjbiztosítóm prospektusa, valamint pszichológusom zárójelentése arról győztek meg, hogy leginkább rettegett kalózi státuszban tudnék a legkevesebb zökkenővel beilleszkedni a társadalomba.

Jónövésű (jó közepes), csinos fickó voltam abban az időben, arcomat tejszínűre sütötte a nap. Sőt, néhány folt is volt az arcomon, amit én a hold és egyéb égitestek sütésének tulajdonítok (meg talán annak, hogy pár kedves olvasó túl gyakran mutogat a monitorra magyarázás közben). Vonásaimon a férfiasság és a kivételes elmerő váltakozott a szerénység és a keresztényi szeretet egyszerű lenyomatával. Elöljáróban talán ennyit magamról Mindazok a hihetetlen történések, amelyeket az alábbiakban részletezni kívánok, azután vették kezdetüket, hogy sikerült elhessegetnem azt az átkot, amely aranyos feleség-jelöltemet, Elaine Marley kormányzó szépségét szó szerint szoborszerűvé tették. (Ez egy másik történet, amit momentán nem akarok részletezni - majd elküldöm egy másik üvegben.) Az én drága Elaineemmel mindig azt terveztük, hogy ha egyszer egy pár leszünk, három hónapos nászútra megyünk egy kis

kétárbocos fedélzetén, lehetőség szerint olyan helyre, ahol nincs túl messze a tenger. Így is tettünk, és bensőséges együttlétünket szinte alig-alig zavarta az a h úsz-harminc kalózból álló vidám baráti kompánia, akiket magammal hoztam. A mézeshetek remekül sikerültek, és már épp hazafelé tartottunk, midőn egy szép napon, amikor a tenger sós illatát beszíva a múlt eseményeiről elmélkedtem a fedélzeten, érdekes eseményre figyeltem fel. Éppen azon töprengtem, hogy mikor az egyetlen hülye névből álló hadi felszerelésemmel a Melee IslandTMre vetett a történelem és a víz sodra, ki gondolta volna, hogy egy (sőt: több!) szép napon legyőzöm az ördögi LeChuck szellemkalózt, minden túlvilági lények legfertelmesebbikét, és enyém lesz a K arikarib-tenger legbájosabb kormányzati hivatalnokának a keze! Te gondoltad volna, kedves olvasóm? Na ugye! Én se. Épp itt tartottam gondolatmenetemben, mikor felharsant az én drágám

hangja: - Guybrush! Fejezd már be az álmodozást, és segíts! Ahogy feleszméltem töprengésemből, álmélkodva vettem észre, hogy a Karikarib-tenger egyik különleges attrakciójának, a h ajnali csáklyás kalóztámadásnak váltunk tárgyává. Nem tudom, láttál-e már kalózhajót, kedves olvasóm - fenséges és egyben vérfagyasztó látvány! Főárbocán halálfejes lobogót lenget a szél, telis-teli van kalózokkal, ágyúk meredeznek belőle mindenfelé és oldalán félméteres betűkkel ott virít a szívet rémülettel eltöltő felirat: KALÓZHAJÓ! Jelen látogatóink a fair play szabályait messzemenően figyelembe véve a támadó kalózok számára rendszeresített piros-fehér mezt viselték (így könnyen meg lehetett különböztetni őket a védekező kék-feher mezes csapattól), és éppen a fedélzetünk elözönlésével foglalatoskodtak. Társaságunk az én kis kardos (és most egyben szekercés) menyecskémmel az élen lelkesen próbálta őket

ebben megakadályozni, de a helyzet úgy festett, hogy ezt a meccset nem a tizenegyesek fogják eldönteni - így tehát azonnal a v iadal közepébe vetettem magam. Illetve vetettem volna, ha ebben nem akadályoz meg, hogy valaki valamely titokzatos oknál fogva a főárbochoz láncolt. Ez persze csak átmenetileg tartott fel. Egy jól irányzott mozdulattal felrúgtam a közelemben álló parázstartót, elegánsan a rüsztömre vettem az egyik elgurult faszéndarabot, majd dekázni kezdtem vele. (Nem tudom, tudod-e, kedves olvasóm, de az izzó faszén viszonylag meleg.) Ahogy a lánc engedett, az árboc körül jobbra araszoltam, majd egy alkalmas pillanatban a közelben álldogáló megtöltött ágyú felé passzoltam, aminek meg is lett a várt hatása: az ágyúból kilógó kanóc azonnal lángra kapott, a derék mozsár hatalmas detonáció kiséretében oldalba lőtte a kalózok mellettünk parkoló hajóját, ami úgy süllyedt el, mintha valamely kalóz lyukat fúrt volna

a fenekébe. (Már a hajónak, természetesen.) A fedélzetünkön ragadt támadók azonnal megadták magukat, és az én drágaságom nem csak egy forró puszival ajándékozott meg, hanem végre el is oldozott az árbocomtól. Alkonyattájt érkeztünk meg Melee Island kikötőjébe. Gyorsan a fedélzetre pakoltuk a kalózok szokásos cumóját (hajóláda, rablott kincsek, Elaine kalapdoboza), majd vidám mosollyal léptünk a parthoz vezető pallóra. .ami azonnal le is lohadt, amidőn megláttuk, hogy semmi nyoma a kormányzó fogadásakor szokásos ceremóniának. Sehol egy zászló, sehol egy fogadóbizottság, sőt: sehol senki! - Mit jelentsen ehhez? - pillantott körbe gyanakodva Elaine. - Talán ma mindenki korábban bújt ágyba - próbáltam találgatni. - Akár elmehetnénk még egy háromhónapos nászútra! Elaine-t ez szemlátomást nem nyugtatta meg, mint ahogy az sem, hogy egy másodperc múlva izgatottan előgaloppozott valahonnan Timmy majom, és kétségbeesetten

közölte a riasztó hírt: - Úúúk-úúúúk-ííííp! - Ingyen grog van a SzennynyTM Bárban? - hüledeztünk. - Ííííík-csíííí-úúúúp! - 74 dolcsit nyertél bingón, de mindet elbuktad, mert a gyümölcsös gépen nem állt be a h árom banán? - találgattam. - ÚÚÚP-ÚÚÚP-ÚÚÚP! - Jesszusom! Valami baj van a kormányzói rezidencián! - kiáltottuk megdöbbenve. Ahogy felügettünk a dombtetőn álló kis lakunkhoz, azonnal beláttuk, hogy Timmy igazat mondott: itt té nyleg nagy baj van. Szolid kis kertünk nyugalmát teljes mértékben feldúlta egy cseppet sem rokonszenves kinézetű fickó, aki furcsa számokat dünnyögve az orra alá épp azzal volt elfoglalva, hogy egy katapultból sziklatömböket lövöldözzön az otthonunkra. Egyelőre kevés sikerrel, de a nagy számok törvénye alapján ennek a s zerencsétlen sorozatnak is vége kellett szakadjon. - Hé, mit csinál, jóember? - ordított rá Elaine. - Mégis mit gondolnak? Szanálom a

kormányzói palotát. Ettől a rossz szokásától semmi esetre sem volt hajlandó eltérni, még akkor sem, amikor Elaine közölte, hogy ő a kormányzó. Kiderült viszont, hogy mi történt: a szigeten elterjedt a hír, hogy Elaine meghalt (egyes vélemények szerint belehalt a házasságába, de én persze semmi esetre sem adnék hitelt egy ilyen rosszindulatú pletykának), a kormányzói poszt tehát betöltetlen. Az én drágám azonnal a tettek mezejére kívánt lépni: amíg ő visszatér a városházára, hogy újra az élők sorába soroltassa magát, rám két feladatot osztott. Felcsillanó szemmel próbáltam javasolni a hátcirógatást és a lábmasszázst, amit ő némi gondolkodás után erélyesen későbbre halasztott jelen pillanatban az reszortommá az vált, hogy valahogy leállítsam a katapultos ürgét, még mielőtt célba talál, valamint hogy elutazzak a Lucre IslandTM-re, ahol a Marley família ügyvédei nyilván tudnak valami tanácsot adni az

ügyben, hogy hogyan tudna Elaine törvényesen visszakerülni kormányzói hivatalába. Miután az én kis drágám távozott, szóba elegyedtem az ürgével, mivel katapultját nem engedte babrálni. Az általa mormolt számokról kiderült, hogy tüzérségi lőképelemző adatok akarnak lenni, de fogalma sincs, hogy mit jelentenek. Az egyedüli találatot ez idáig a ház melletti kaktuszon tudta elérni, és most éppen azokból az adatokból próbálja a házra átszámolni őket. Az után érdeklődve, hogy vajon mivel lehetne rávenni a tüzérségi támadás felfüggesztésére, két lehetőséget is előtárt: VÉGLEGES megoldáshoz egy csomó ügyvédre lenne szükség (mintha Elaine is valami ilyesmit említett volna), de ÁTMENETI szünetet hozhat az is, ha kivenné a szakszervezet által garantált tízperces tízórai-szünetét - amire mellesleg tízóraira szolgáló ropogtatnivaló hiányában kevés az esély. Miután pályamódosítási javaslataimat, miszerint

legyen rettegett kalózaim dicső egyike, mondvacsinált okokra (a szerződésére) hivatkozva elvetette, magára hagytam gonosz cselekedeteivel, és szétnéztem a p arkban. Ennek növényeit valamikor egy nagyobb tétel grog társaságában töltött éjszaka folyományaként különböző állatok formájára vágattam, és látványuk az ízlésemet illetően még most is ugyanazzal a nyomasztó érzéssel töltött el. A vicces kinézetű, Y-alakú kaktusz viszont szemlátomást jól tűrte a tüzérségi zárótűz találatait. A parkból kifelé bandukolva komolyan fontolóra vettem, hogy leugrom a sziklaszirtről: búcsút intettem egy ostoba kalandjátéknak, aztán. .inkább hagytam a francba az egészet, és lementem a városba A főtéren több érdekes dolog is magára vonta a figyelmemet. Például amikor az órára pillantottam, három órát mutatott Amikor kicsivel később megint rápillantottam, megint három órát mutatott. Megdöbbentő egybeesés! A másik

furcsaság az volt, hogy a városban egy ideje nyilván lemehettek a telekárak, mert a legtöbb házra az ’Eladva’ táblát függesztették. Ez alól kivétel volt a Nemzetközi Mojo Ház, ami különféle mágikus voodoo-cikkek kereskedelmi forgalomba hozatalával foglalkozott a szigeten. A házba belépve természetesen roppant misztikus hangulat fogadott, meg egy csomó érdektelen limlom (köztük egy voodoo babával, amelyet most csak azért nem vettem fel, mert nem vagyok érintett vadidegen emberek megkínzásában - leszámítva a csomagküldő szolgálatokat). A falon levő különös tükörben különös látvánnyal szembesültem, amitől gyorsan elhátráltam a helyiség közepén levő hatalmas kézig, amelynek minden egyes ujját elmélyült tanulmányozásnak vetettem alá: találkoztam például egy minden kétséget kizáróan hüvelyk ujjal, a minden ujjak legkommunikatívabbjának számító középső ujjal, és a többitől egy kissé elütő mutatóujjal.

Miután az utóbbit meghúztam, természetesen a kéz méretéhez illő kaliberű szellentésre számítottam, de úgy látszik, van ujj a nap alatt: mindössze a tükör perdült meg, és a túloldalához rögzített karosszékben trónolva ismerős alak jelent meg: a Voodoo Lady, védő szellemem, mentorom és általános okkult szakértőm korábbi kalandjaimból! (Nyilván otthagyta Pollo Islandet, mert az ottani riválisa, Riva Lisa, voodoo- helyett TNT-mágiát ajánlott a kártyavetőknek. Azon meg nem csodálkoztam, hogy pont itt találkoztam vele, tudván, hogy öt játékra szóló exkluzív szerződést kötött a LucasartsTM nevű rettegett kalózbandával.) Hát mit ne mondjak, most is egy rakás újdonságot tartogatott a számomra! Megtudtam például, hogy mitől olyan üres a sziget. Nemrég egy titokzatos befektető érkezett Három-sziget környékére, aki egy Sydney nevű egzotikus helyről származik, és szép sorban felvásárolta a bennszülött kalózok

ingóságait. Aki nem volt hajlandó áruba bocsátani vagyontárgyait, afelett különféle inzultus küzdelmekben diadalmaskodott: mindenkit legyőzött sértegetős vívásban, sértegetős dartsban, sértegetős szkanderban és sértegetős golfban. (Ha nem tudnád, kedves olvasóm, mifelénk bármilyen párbajt nem az adott műfajban való jártasság, hanem a párbaj közben egymás fejéhez vágott sértések döntenek el. A sértegetős vívásban például nem az győz, akinek élesebb a kardja, hanem az, akinek élesebb a nyelve, és olyan beszólásokat tud az ellenfele fejéhez vágni, amire annak nincs riposztja.) Értékes infokat kaptam az Elaine által jelenleg rámbízott feladatokat illetően is - még ha némelyik kicsit misztikusan fogalmazódott is meg. A házunkat ért katapultos támadás megszüntetése kapcsán például megtudtam, hogy a gravitáció az én legjobb barátom, mert ami felment, az le is jön, és egyébként a dolgok erejét célszerű önmaguk

ellen fordítani. Ennél azért kicsit kézenfekvőbb volt az útbaigazítás Lucre IslandTM irányába: egyszerűen oda kell hajózni. Teljesen felesleges is lenne olyan apróságokon fennakadni, hogy momentán nincs hajóm - szerezni kell egyet! Talán a megfelelő legénység toborzása sem okozhat különösebb gondot egy kalózvárosban (még ha az oly kiürültnek tűnik is), és az is csak átmeneti probléma, hogy fogalmunk sincs a sziget hollétéről. A bináris keresési módszeren kívül (márminthogy addig hajókázunk párhuzamosan a szélességi és hosszúsági fokok mentén, míg meg nem találjuk) esetleg még járható útnak kínálkozik egy navigátor szerződtetése, amelyből kellő létszámú darab (vagyis egy) éppen a Szennyny Bárban tartózkodik. A Voodoo Ladyvel még felelevenítettünk egy-két régebbi közös emléket, sőt, megpróbáltam vásárolni egy-két voodoo ke gytárgyat is, de sajnos a legtöbb árujából momentán kifogyott és az

utánpótlást szállító hajó sem érkezett meg még a Dinky IslandTM-en levő nagyker lerakatból. A szívem szakadt meg, kedves olvasóm, amikor megtudtam, hogy nem leszek tulajdonosa egy láthatatlanná tevő nyakláncnak, amelynek segítségével észrevétlenül be lehet osonni a női öltözőkbe. A főtér sarkán bekanyarodva két roppant ismerős alakba botlottam. Ők valamilyen titokzatos okból kifolyólag abszolút nem tartottak engem ismerősnek, és különösen nem akartak jövendő legénységem sorai közé tartozni. Pedig én ezt a két a pofát mintha már láttam volna valahol Először a Keelhaul, a világ leggyorsabb kalóz speed metal bandájának alapító tagjait sejtettem bennük, de aztán amikor arról érdeklődtem, hogy nem láttam-e esetleg őket a Monkey IslandTM környékén, csak kiderült az igazság: hiszen ez Carla, Melee IslandTM Kardmestere, és elválaszthatatlan cimborája, Otis! Enyhén szólva még nehezteltek rám egy picit, amiért

ottfelejtettem őket a Majomszigeten (ja, bocs: TM), habár valahogy azért sikerült szerencsésen hazavergődniük Melee IslandTM-re (Otis azóta is majmokat lát mindenütt). A sorsuk azóta kevéssé szerencsésen alakult: mint oly sokakat, Carlát is legyőzte sértegetős vívásban a titokzatos ausztrál befektető, és mivel a háza volt a tét, azóta kénytelen az utcán sértegetni a napi betevő falatjáért, míg Otis visszatért jelenleg igencsak pangó eredeti szakmájába, amelyet ő „az anyagi javak igazságos alapon történő újra felosztásának” nevez, a kerületi bíróság pedig „útonállás”nak. (Egyébiránt tiszteletbeli elnöke azon kalózok érdekvédelmi szervezetének, akiket flúgos kapitányuk ottfelejtett valami kies helyen.) Carla elmondásából az is kiderült, hogy egykori legénységem harmadik tagja, Meathook is visszatért eredeti hobbijához, amely kifejezés legnagyobb meglepetésemre nem a r észegeskedést, hanem a f estegetést

takarta. A jó öreg Húskampó ugyanis becenevét is onnan nyerte, hogy teljes mértékben híján volt kezeknek. Carláékat még nyomasztó gazdasági helyzetük sem csábította legénységem sorába, hiába ígértem nekik fűt, fát, új autót, holtig tartó megbecsülést, hatalmas kincset, zsíros kormányzati állást. Bár az utóbbinál azért valami megmozdult Carlában: némi töprengés után azt ígérte, hogy ha szerzek nekik egy zsíros, életfogytig tartó kormányzati állást, nyugdíjjal és főleg: lepecsételt, aláírt szerződéssel, akkor esetleg hajlandóak még egy útra velem. Ennyiben is maradtunk Hamarosan a k ormányzói hivatal elé értem, de mivel Elaine-t nem akartam akadályozni saját maga hivatalos újjáélesztésében, lépteimet inkább a közeli Szennyny Bár felé irányítottam, azzal a nem titkolt hátsó szándékkal, hogy némi grog után már teljes mértékben képtelen leszek bármerre is irányítani őket. Az ivóba lépve először

az egyik tartógerendába fúródott kardra lettem figyelmes (úgy látszik, lemaradtam egy kiadós testmozgásról), kihúzni viszont nem próbáltam meg, mert meg voltam győződve arról, hogy nem én vagyok a törvényes király. Átható pillantásom ezután két kalózra esett, akik minden kétséget kizáróan a darts nevű sportnak hódoltak. Miután szóba elegyedtem velük, megtudtam, hogy Melee IslandTM Legfőbb Bajnokának címéért vetekszenek, aki majd indulhat a Háromsziget Bajnokának járó trófeáért - és mellesleg tök döntetlenre állnak. Ezen irányú elfoglaltságukra hivatkozva nem is óhajtottak belépni legénységem sorába se. Be kell vallanom, kedves olvasóm, hogy tényleg nem volt piskóta a két fickó, mert amikor azzal hecceltem őket, hogy úgysem találnak el egy általam kiválasztott célpontot, halálos biztonsággal trafálták telibe, lett légyen az ökörszem, tripla hetes, a b ejárat feletti koponya bal szemürege, a konyhaajtón lógó

mentőöv, a kissé megviselt állapotban lévő felfújható kardhal a kocsma hátsó fertályában, vagy akár az a fickó ott fent. (Óh, bocsáss meg, kedves olvasóm, hogy az a barom bedobta a monitorod üvegét! Miután egy arra járó gittegylett renoválta, remélem visszatérsz hozzám.) Miután a kissé fárasztó társalgástól csak még jobban megszomjaztam, eredeti úticélomhoz, a bárpulthoz trappoltam, ahol mindenféle gyanús koktélokat, de mindenekelőtt: grogot kívántam arcomba önteni. Nem elég, hogy a csapos feleségem nevén szólított, a lélekemelő itóka kiadásától is teljes mértékben elzárkózott, míg valami irattal nem igazolom, hogy betöltöttem a törvényes kort. Amikor felháborodottan megkérdeztem, hogy nem nézek ki 14 é vesnek, akkor azért békülékenyebben megjegyezte, hogy ő személy szerint egy olyan 15-nek saccol, de biztonsági okokból - még bevonnák az engedélyt! - csak a legalább 23-nak kinézők kapnak személyi

nélkül is grogot). Dühömben már épp a Grogsegélyszolgálatot akartam tárcsázni, amikor meghallottam, hogy ő hajlandó lenne beállni a csapatomba. Ettől kissé megenyhültem irányában, bár tegyük hozzá, hogy a toborzás most sem hozott számottevő eredményeket a legénység létszámát illetően: miután megtanácskozta a d olgot a k ocsma tulajával, néhány heveny becsületsértés jelenlegi munkakörében marasztalta. Úgyszintén negatívnak bizonyultak a perec beszerzésére irányuló próbálkozásaim: az utolsó tálkát a hátsó részen fetrengő részeg vitte magával, és belső előírás, hogy a vendégek nem szaladgálhatnak a kezükben ilyesfajta nassolnivalóval: még elperecelnének. Kaptam viszont egy olyan jótanácsot, amire egyedül nyilván soha nem jöttem volna rá: hajót rendszerint a kikötőből szoktak szerezni az ilyesféle távolságleküzdő szerkezetre vágyók. Kicsit lehangoltan (és nagyon szomjasan) baktattam a kocsma

hátsó felébe, ahol találkoztam a bár Ignatius Cheese nevű tulajdonosával. Ő tovább folytatta lefelé történő hangolásomat, amikor hosszú történeteket kezdett mesélni felmenőági rokonsága, a Sajt család jeles tetteiről. Miután ezt kisebb lelki sérülésekkel átvészeltem, őt is megpróbáltam legénységem sorába csábítani. Lévén tapasztalt navigátor, akármilyen kalózexpedícióra azért nem vállalkozott: nem érdekelte a védtelen halászfalvak felprédálása és kifosztása, úgyszintén hidegen hagyta a kincskeresés vérszomjas brigantikkal - viszont menten felcsillant a s zeme, amikor arra céloztam, hogy aegy csapat holdkóros kretént kéne elvezetnie a Lucre IslandTM-re, ahol a feleségem ügyvédeivel kell találkoznom! A problémája már csak az volt, hogy jelen pillanatban egész nap a bárjában kellett tanyáznia, mert ha csak egy pillanatra is kitenné a l ábát, rögtön kilopnák alóla (az ausztrál befektető ugyanis már erre is

kivetette a hálóját). Abban viszont benne volt, hogy velem tartson, ha legyőzöm sértegetős szkanderban. Így tehát felgyűrtem az ingujjamat, és egymásnak feszültünk. - Te vagy a legrondább teremtmény, akit életemben láttam! - Mert még sohasem néztél a feleségedre. - Sínbe fogom rakatni a karjaidat! - Miért, tán nővérnek tanulsz? . és így tovább, a sértések és a riposztok ebben a kedélyes hangnemben repkedtek ide-oda Cheese nem volt nehéz ellenfél, mégha másoknak talán többször is neki kellett volna veselkednie, hogy eltanulják tőle a megfelelő riposztokat. Amikor a harmadik rosszul megválaszolt sértés után az asztalra döntöttem a kezét, máris beljebb voltam egy navigátorral. A szemközt lévő asztalnál ülő kalóznál a grogfogyasztás szemlátomást már erősen túllépte a még egészségesnek mondható kereteket, így eszmecserénk nem bizonyult különösebben informatívnak (már legalábbis számomra). A „Boldog

szülinapot!” feliratú lufijából ítélve talán valamiféle évfordulót ünnepelhetett magányos barátunk, és a hatalmas kicsapongást még egy csupornyi pereccel is megtoldotta. Azonban mihelyt megpróbáltam elorozni tőle, a részegek jellegzetes szokása szerint azonnal magához tért, legalábbis arra a kis időre, amíg ezt megakadályozta. Így tehát áthidaló megoldáshoz folyamodtam: visszakocogtam az előtérben dartsozó kalózokhoz, és megkértem a kicsit, hogy heccből ugyan találja már el a részeg lufiját. Az újabb telitalálatot követő detonáció végleg az álmok tengerére száműzte az illuminált ünnepeltet, én pedig a perecét magamhoz véve kisétáltam a bárból. Kalandra éhes szívem a kikötőbe hajtott, ahol minden álmaim netovábbja várt: egy pénzbedobós grogautomata! Lelki szemeim előtt teljesen pozitív jövőkép rémlett fel - mindaddig, míg eszembe nem jutott, hogy nincs egy fityingem se. Hirtelen mélypontra zuhant

hangulatomon az sem sokat javított, amikor szóba elegyedtem a kikötő uraként közrettegésnek örvendő testes hölggyel. Mint ahogy a grogmixer is jelezte a bárban, kissé vonalas bürokrata volt a drága: csakis hivatalos engedéllyel rendelkező személy, csapat vagy entitás hagyhatja el a kikötőt, megvesztegetési próbálkozás vagy egyéb kiskapu keresése eleve halott próbálkozás! Nálam rosszabbul már csak a grog mellett heverő biciklibelső érezhette magát, amit valami súlyos stressz a kipukkadás állapotába juttatott. Hogy ne legyen oly magányos, magamhoz is vettem, majd visszakocogtam a kormányzói palotához. A tüzérségi támadás változatlan hevességgel folyt, szerencsére különösebb eredmény nélkül. A kőhajigálásban azonban azonnal szünet állt be, mihelyt odakínáltam a rosszarcú tüzérnek a pereces tálkát, aki azonnal félre is vonult, hogy rágcsálási célokból kivegye szakszervezeti pihenőjét. Kissé idegesen tért vissza,

mikor nekiálltam piszkálni a katapult célzóberendezését, és dühösen morogva visszaállította a kaktusz adataira. Ettől ötleteim támadtak: odakocogtam az Yalakú kaktuszhoz, és rátekertem a biciklibelsőt, ami ettől határozottan úgy festett, akár egy gigantikus csúzli. Újabb pereckínálás és katapultbütykölés után kiderült, hogy úgy is működik: az újrakalibrálást követően kilőtt első szikla pillanatokon belül vissza is érkezett a katapulthoz, az pedig szépen legördült a szakadékba. Munkaeszközének csúf pusztulása szörnyen elrontotta a tüzér napját is. Túlságosan Elaine sem volt boldog, amikor megjelent, és vázolta a tényállást: - Baj van. Még mindig halott vagyok - Ne aggódj, drágám! Én a halottkémi zárójelentés után is szeretni foglak - próbáltam vigasztalni. -.olyan sokáig voltunk távol, hogy azt hitték nem jövök vissza, és azok a m arhák ott a városházán halottnak nyilvánítottak. - És engem? Mit

mondtak rólam? -.és úgy döntöttek, hogy eladják a holmijaimat és lerombolják a villát - Az én cuccaimat is eladták?! - .és ami a legrosszabb, új választásokat írtak ki a kormányzói tisztségre - Hmmmm - morfondíroztam -, talán én is indulhatnék. -.és ismered a mondást: ha csak egyetlen jelölt van, akkor csak egyetlen -.választás! - mondta be a végszót egy kissé érdekesen öltözött figura, aki ekkor toppant be a parkba. Személyében megismertük azt, akit Charles L Charles néven emlegettek városszerte, és aki már most mint jövendő kormányzó adta elő magát. Néhány szerényebb becsületsértés után peckesen elvonult, mondván, hogy meg kell még ráznia néhány választója kezét és magasba emelgetni a gyermekeiket. Elaine ki is adta nekem a következő feladatot: mindaddig a bontási végzés érvényben van, bármikor beparkolhat a kertünkbe egy újabb katapult - így tehát amíg ő felveszi a választási harcot Charles ellen, nekem

irány a Lucre IslandTM! Miután Elaine eltrappolt a házunk irányába, én is követtem őt, majd szerény kis lakunk nappalijában újra szóba elegyedtem vele. Több érdekes ötlettel is előálltam jövőnket illetően: javasoltam például, hogy hagyjuk itt a fenébe ezt az egészet, és nyissunk valami modernebb vállalkozást, mondjuk melee.com címen, illetve megvillantottam azt a lehetőséget, hogy rohamozzuk meg a városházát, és ejtsük túszul a sziget teljes lakosságát - sajnos egyik alternatíva sem nyerte el maradéktalanul az én kicsim tetszését. Amikor előhozakodtam a problémámmal, hogy nem tudok engedély nélkül hajót szerezni, akkor azért megpróbált a maga módján segíteni: átmenetileg rámbízta Melee IslandTM Nagypecsétjét, amely igazolja, hogy valaki a k ormányzó nevében jár el. Elaine asztalán találtam egy biankó kormányzati szerződést, amit azonnal oda is adtam neki aláírásra. Valami ilyesmire vágytak Carláék - így

tehát el is kocogtam hozzájuk Carlának határozottan tetszett a dolog. Otisnak kevésbé, mert az a gyáva dög kiszúrta, hogy ezzel a kormányzati szerződéssel nem jár penziókiutalás és ingyenes fogászati ellátás. Az a szerződés ugyanis, amire ők ácsingóznak, a villánk hátsó részén, az ablak mellett álló komódon található. Miután Elaine szignálta, már csak egy akadálya van annak, hogy felcsapjanak a r ettenetes Threepwood-ármádiába - a hajó teljes hiánya. Hajóhoz még mindig a kikötőben a legkönnyebb hozzájutni. Felmutattam a barátságtalan matrónának a kormányzói nagypecsétet, aki ha hanyatt nem is esett tőle (erre ugyanis alkatilag képtelen), azért csak észrevette, hogy én roppant fontos személyiség vagyok: tisztelettudóan a felségem feleségének szólított, és a számomra kiutalt hajóhoz vezetett. A mólónál remekebbnél remekebb kabrió kalózhajók parkoltak (néhány DeLuxe is), de mindenesetre az én leendő

bárkámnak is voltak bizonyos vonásai, amitől még a legvérszomjasabb kalózok is felkapták volna a fejüket. Az ’Ízléses Hölgy’ névre keresztelt járgány ugyanis tetőtől-talpig (akarom mondani: orrdísztől tatig) rikító rózsaszínre volt mázolva. Kétségbeesésemet már csak a kikötői szabályzat három alapvető pontjának ismertetése növelte: 1. Hozza vissza ugyanilyen (vagy jobb) állapotban a hajót. 2 A legénység és a személyzet az utazás során köteles a mentőöveket viselni 3 A hajó csakis hivatalos célokra használható - semmi oktalan száguldozás! Hamarosan megérkezett az ámuló legénységem és navigátorom, és heveny undorunkat leküzdve, útra keltünk Lucre IslandTM felé. Az utazás enyhén zűrös volt, de azért viszonylag épségben vetettünk horgonyt célunknál. A legénység elszéledt, a n avigátor pedig nekiállt kijavítani az árbocot, a k ormánylapátot és a fedélzetet (utóbbiba valaki például a ’ Mama,

segíts!’ feliratot véste). Ahogy felkocogtam a városba vezető lépcsőn, egy kacsába botlottam. Egy szárnyas még bármire jó lehet, így gyorsan a zsebembe süllyesztettem, majd egyenesen a b íróság felé vettem az utamat, amit már csak azért sem volt különösebben nehéz megtalálni, mert a többi épület zárva volt. Nem tudom, kedves olvasóm, hogy volt-e már szerencséd ügyvédekkel beszélni - legalább olyan nyomasztó érzés, mint egy rózsaszínre pingált hajóval közlekedni a kalózoktól hemzsegő temgeren! Valamilyen furcsa okból kifolyólag kizárólag a pénz körül forognak a gondolataik, így nem tanúsítottak különösebben nagy érdeklődést házam lebombázása ügyében - mindaddig, amíg ki nem derült, hogy asszonypajtás a kormányzó. (Illetve az volt Vagy az lesz) Ettől rögtön felélénkültek Mielőtt széleskörű jogi kutatásokba merültek volna e bonyolult ügy kapcsán, még sikerült kivernem belőlük Marley nagypapa

levelét, amelyet az unoka házassága esetén kellett továbbítaniuk. Ebben nagy vonalakban az alábbiak álltak: a nagypapi reméli, hogy lánya tökös kalózlegényt talált élete párjának (ez idáig stimmel), és Lucre Bank széfjében lapuló esküvői ajándékának szívből örülni fogunk. Ez tartalmazza egyrészt az esküvői ajándékát (amelyet sajnálatosan holt állapotának betudhatóan sajnos nem tudott személyesen kézbesíteni), másrészt a Marley-villa tulajdonlevelét, harmadrészt pedig a K arikarib-sziget legsötétebb titkának, a Mindentütő Sértésnek kulcsát, ami ötször olyan ütős, mint a Nagy Durranás! Édes. Gondolkoztam rajta, hogy még elidőzök az ügyvédeknél egy darabig (például bíróság elé idéztetem a szoftveripar fejlesztőit, amiért a hardverkövetelményeket még a s zimpla kalandjátékoknál is elképesztő magasságokba kergették) - aztán inkább jobbnak láttam, ha elhagyom ezt a nyomasztó helyet, és átvonulok a

szomszédos bankba. Valaki már várakozott előttem a pultnál. Pontosabban nem várakozott, hanem ordítozott Utazási csekket akart beváltani, pont akkora sikerrel, amekkorával az utazási csekkek beváltása szokott járni. Az ügyfélszolgálatot ellátó kisasszony bájos mosollyal meredt a semmibe, miközben arról beszélt, hogy sohasem hallottak még egy ilyen vicces „A-usz-trá-li-a” nevű helyről, és sosem láttak még egy ilyen furcsa állatot, amelynek az erszényéből egy másik kisebb kandikál ki. (A múlt héten még igen, de azóta változtak a belső rendelkezések.) A Mr Mandrill nevű ügyfél dühösen széttörte a sétapálcáját, aztán dúlva-fúlva elcsörtetett, én pedig szóba elegyedtem a pult mögött álló bankár kinézetű idősebb úrral, akiről kiderült, hogy bankár, és roppant elfoglaltságára hivatkozva áthajtott a vidám hölgyhöz. A Britanny nevű hölggyel elmés csevegést folytattam számlabetétekről és -kivétekről,

megpróbáltam kölcsönt felvenni, hogy átfessem a hajómat vagy befektessek egy életfogytig tartó csokoládé kalózhajóba - aztán kinyögtem, hogy Marley tata cuccáért jöttem. Miután a l evéllel és a nagypecséttel igazoltam magam, a b ankár nyomban hozzámtotyogott és bevezetett a páncélteremben. Az egyik széfből hamarosan előkerült az öreg ütött-kopott tengerészládája, ami telis-tele volt különféle szeméttel. Ahogy elmélyülten turkáltam benne, enyhén meglepő dologra lettem figyelmes: a bankár közben visszavonszolta magát a pulthoz, és elképedve érdeklődött tőlem, hogy mit keresek itt kint, amikor bent turkálok a ládában? Közöltem vele, hogy a grogautomatát keresem, előhúztam egy pisztolyt és nekiálltam kirabolni a bankot. Bentről elképedve figyeltem, hogy mit művelek kint, de aztán hamarosan bejöttem a páncélterembe, bemutatkoztam magamnak a saját nevemen, pisztolyt fogtam rám, és magamhoz ragadtam a ládámat.

Enyhén felháborodva közöltem magammal, hogy a másik én nem én vagyok, mert az igazi Guybrush sokkal jóképűbb a másik magamnál. Ennyiben maradtunk, merthogy a m ásik én tényleg nem én voltam, mert levette az álarcát - és mit tesz isten, tényleg sokkal rondább volt nálam! Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy a ládámmal együtt kikocogjon a páncélteremből, és rámzárja az ajtót. A dolgok ismét a szokásos medrükbe kerültek: nyakig ültem a pácban.” Szolgálati közlemény következik: a szokásos karácsonyi túltengés miatt a palackpostát most sajnos csak félig (pontosabban: harmadáig) tudtuk bemutatni nektek, de ha a hitetlenek vissza nem rabolják, vagy hirtelen felindulásból vissza nem hajítjuk a tengerbe, akkor a következő számunkban folytatjuk. Addig ne menjetek sehová, mert különben úúúp-csííí-ííík folyt. Úúúp-csííí-ííík, helló ismét, esetleg yikes! (Nem kívánt rész törlendő.) Ezzel azt szeretnénk a

magunk visszafogott módján kifejezni, hogy mégsem hajítottuk vissza a tengerbe a múltkori számban megkezdett Guybrush-naplót (bár ahogy így elnézzük, tán jobban tettük volna), sőt fittyet hányva a jóízlés legelemibb szabályainak, megkíséreljük folytatni: „Miután rosszarcú rosszakaróm az ajtó bezárásával biztonságba helyezett bennünket a bank páncéltermében, és - a beszűrődő zajokból ítélve - tovább foglalatoskodott a bank egyéb helyiségeiben fellelhető értéktárgyak eltulajdonításával, terepszemlét tartottam. Találtam egy fegyvernek látszó tárgyat (egy öreg kardot), egy közepes és egy nagyobb méretű szivacsot, egy hasonmásom által elejtett zsebkendőt P.P monogrammal (alatta egy kis szivaccsal) Marley tata széfjébe pillantva leltem még egy zenélő dobozt, és hah! Az óvatos após végszükség esetére biztonságba helyezett itt egy apósüveget, khm, akarom mondani: laposüveget, színültig groggal, amit

természetesen grog and drop megoldással természetesen azonnal a z sebembe is süllyesztettem. A kijutás egyetlen lehetséges módjának még mindig a páncélajtó tűnt, bár a puszta kezes megoldás kevés sikerrel kecsegtetett. Ugyanígy nem járt sikerrel a zenélő doboz, és a kacsa, mígnem idővel eljutottam a kardig, amelyet az alsó pántnál használva meglepő eredményre jutottam. Eltörtem A pánt viszont meglazult egy kicsit, és így a csonka markolatot bele tudtam ékelni a résbe, ahova belegyömöszöltem még a legkisebb szivacsot. Némi grogot cseppentettem rá, amitől azonnal megduzzadt, és tovább tágította a repedést. Az eljárást tovább folytattam a közepes szivaccsal (+grog), majd a n aggyal (+grog), aminek meg is lett a várt eredménye: elfogyott a grog. Mellékhatásként viszont a repedés már annyira kitágult, hogy a pánt (és vele az ajtó) egyszerűen kiszakadt a falból. Ahogy kitrappoltam az ajtón, derék alteregóm épp befejezte a

bankrablást, egy utolsó bemutatkozást rebegve meglépett, előttem pedig elsötétedett a világ. Amint a képernyővel együtt kezdtek megvilágosodni emlékeim, a dutyiban találtam magam Canard felügyelő, a rend marcona őrének társaságában, aki megnyugtatott, hogy egy pár hét múlva, amint véget ért a vakációjuk, visszatérnek a bírák, és lefolytatják a tárgyalásomat. Hiába próbáltam bizonygatni, hogy a rablást egy orrnélküli rabló (Pegnose Pete) követte el, és csak azért mutatkozott be többször is az én nevemen, mert nyilván valamiért megorrolt rám - azt még Canard felügyelő is érezte, hogy ez az állítás nemcsak hogy fejlett képzavar, de némileg sántít is. Bár a börtön kinézetre egy középkori kínzókamra sajátos bájával bírt, „házi őrizetnek” titulált fogságom azért nem nélkülözött bizonyos humánus vonásokat: szabadon mászkálhattam a szigeten (a bokámra kapcsolt Tök KényelmetlenTM márkájú voodoo

lábbilincs úgy is meggátolt volna a távozásban), sőt annak sem volt különösebb akadálya, hogy esetleg tisztázzam magam a felmerült vádak alól, már amennyiben 1. előkerítem a szajrét; 2 felfedem az igazi tettes kilétét; 3 bizonyítékot hozok róla, hogy a kis mesém mégis igaz. Sajnos Pegnose Pete hollétét illetően nem kaptam felvilágosítást: amennyiben rendelkezett volna ilyen információval, Canard már rég hűvösre tette volna, ha nem is a bankrablásomért, hát egy olyan 300 rendbeli egyéb bűncselekmény elkövetéséért. Az enyhén fárasztó eszmecsere után felvettem a földről a csirkehájat, amelyet alkalmasint a sarokban álló komfortos vasszűz tüskéinek kenésére használhattak tréfás kedvű pribékek, aztán átballagtam a hátsó fertályba, ahol egy nálam szerencsétlenebb sorstársam téblábolt egy cellában. Nini, Otis! Szegény marhát azért vetették rács mögé, mert elkövette a legrettenetesebb bűntettet, amiről a

szigeten valaha is hallottak: virágot szedett egy furcsa kiejtésű idegen virágágyásából! Ilyen rendbontás eleddig példa nélkül állt a sziget történetében, és Canard szerint szabadulása körülbelül addigra várható, mire bebizonyítom úgynevezett ártatlanságomat. A dutyi előtti szökőkútnál ismét találkoztam Brittanyvel, a bájos ex-banki alkalmazottal, aki elvesztvén állását most a showbizniszben látta karrierjének lehetőségét. Mielőtt részletesebben kifejtette volna elképzeléseit, hanyatt-homlok átmenekültem a tér másik oldalára, ahol nem kevésbé nyomasztó beszélgetést folytattam az Illatok és Érzékek bolt piperkőc tulajdonosával, Hugoval. Az eszmecsere nyitányaként rámspriccelt valami szörnyű parfümöt a mostanában roppant népszerű Eau de LeChuck márkából, amitől mindenki úgy illatozhat, mint egy pár száz éve halott szellemkalóz. Hugo egykoron szintén kalózként kereste kenyerét, de mióta elvégezte Ozzie

Mandrill Postai Kalózátképző Tanfolyamát, azóta megtanulta, hogy büdös folyadékok árusításával és sprickolásával lényegesen hasznosabb tagja lehet a társadalomnak. Szajréval teli zsákot cipelő, orrnélküli bankrablót ugyan nem látott mostanában, ELLENBEN látott engem, hasonló ténykedés közben, amint eltűnök a sziget legsötétebb erdejének mélyén. Öööö Biztos, ami biztos: magamhoz vettem egy üvegcsét a gyanús LeChuck odorból, továbbá egy üreset a Hugo melletti halomból. Hugó jeles boltjával szemközt leltem meg a Pálcák Házát, amely a sziget kalózokból/turistákból álló népességének sétapálca igényeit igyekezett igen magas színvonalon kielégíteni. Amint betettem magam mögött az ajtót, az hirtelen újra kicsapódott, és a bankban egyszer már látott úriember viharzott be rajta. Dühösen odacsörtetett az egyik állványhoz, lekapott róla egy igen szépen megmunkált darabot, majd eltrappolt valami titokzatos cél

irányába. A Freddie nevű tulajjal szóba elegyedve megtudtam, hogy a sétapálca-biznisz meglehetősen pang a szigeten, és ha az imént látott Ozzie Mandrill nevű uraság nem törne össze hetenként egy nagyobb tételt, akkor valószínűleg lehúzhatná a rolót és egy újabb brazíliai őserdő menekülne meg a kivágatástól. (Ellenben ha egyszer Mr. Mandrill kifizeti a számláját, akkor Freddie végre nyugdíjba vonulhat) Miután leadtam a r endelést a s peciálisan az én sétálási szokásaimhoz szabott pálcára, újabb értékes adatokhoz jutottam Pegnose Pete utáni nyomozásomban. Tartózkodási helye ugyan továbbra is ismeretlen maradt (bár Freddie is hallott valamit arról, hogy az erdő mélyén rejtőzködhet), viszont megtudtam, hogy mi történt az orrával: egy véletlen baleset folytán lerágta egy kacsa. Ettől kicsit elkerekedtek a szemeim, de Freddie sietve hozzátette, hogy ő semmilyen hitelt nem ad az ilyesfajta mendemondáknak (sőt:

kacsáknak!): a kacsáknak ugyanis köztudomásúan nagyon kicsi fogaik vannak, és teljes mértékben elképzelhetetlen, hogy valaki anélkül vár végig egy ilyen, akár órákig is elhúzódó kellemetlen beavatkozást, hogy közben orvosi segítséget keresne. Anatómiai ismereteim ilyetén bővítése után összekapartam a padlóról azt a kevéske faforgácsot, amit Mr. Mandrill a botját magához véve hullajtott a földre, aztán gyorsan magára hagytam a beteget. A dutyi előtti téren ismét megálltam egy percre a kútnál, de természetesen nem Britanny jövendő karriertörténetét újra meghallgatni, sokkal inkább némi vizet vételezni az üres kölnis üvegcsébe, ami így most már házi készítésű parfümmé avanzsált. Legközelebbi célom a horgászbolt volt, amely bizonyos szempontból komoly konkurenciát jelentett Hugo Illatok és Érzékek bizniszének: a boltban terjengő légkör azt sejttette, mintha valahol egyfajta különös hal rohadt volna.

Nem is egy, hanem rögtön kilenc fajta! - javította ki megjegyzésemet a bolt enyhén cinikus tulajdonosa, aki egykoron szintén a kalózok keserédes kenyerét ette, viszont mostanában kénytelen halcsalit árulni. Fancsali képéről az derült ki, hogy nem csali-fan, viszont amíg további hülye szóviccekken elmélkedtem, újabb adatokat kaptam Pegnose Pete-et illetően, miszerint a rejtekhelyéhez vezető mocsárból még soha nem keveredett elő emberfia. A helység tisztátalan ura ezenkívül felhívta figyelmemet a shop napi extra ajánlatára, az ingyenesen hozzáférhető, majdnem lejárt szavatosságú halcsalira, amely kétségkívül meghatározó összetevője volt a helység kilenc komponensű légkörének. Még érdekesebb látványosság várt a helység sarkában: egy igazi bolhacirkusz! Csak nem bolhákkal, hanem termeszhangyákkal. Hát ez édes Ki termeszt manapság termeszt? - merengtem, amint a termeszállásban közlekedő ízeltlábúak produkcióját

figyeltem. Aztán eszembe villant, hogy az ilyetén jellegű hangyabandázásnak nincs sok teteje (például ebben is különbözik a bolhacirkusztól), tehát inkább magamhoz ragadtam egyet a gyengélkedő halcsalikból, és kimenekültem a friss levegőre. Itt volt az ideje, hogy kicsit alaposabban is szétnézzek a szigeten, tehát az ügyvédek irodája melletti kapun kivonultam a városból. A sziget északi részén levő mocsár tényleg hordozott egyfajta különleges bájat, de egyelőre nem próbáltam felfedezni. Világéletemben mocsárillatú kölnire vágytam, így tehát a kölnisüveg segítségével magamhoz vettem némi szutykot a stég melletti tócsából, aztán elballagtam a sziget nyugati oldalán terpeszkedő ingatlanba. Ha bementem volna a házba, akkor időnek előtte megtudom, hogy ez Ozzie Mandrill tulajdonát képezi - de mivel egyelőre ilyen jellegű tudásra momentán még nem volt szükségem, magamhoz vettem a szökőkút előtt heverő rózsát, és

visszakocogtam a városba. A bank közelében rátaláltam a Protézisek Házára, ahol Vaksi Dave kínálta portékáját azon kalózoknak, akik enyhén amortizálva érkeztek haza legutóbbi kalózkodásukból. Elefántcsontból készült gumírozott lábakon, csinos vaskampókon és elegáns műkezeken legeltethettem szememet, az utóbbit gyorsan a z sebembe is süllyesztettem, aminek neszére ugyan a s zemfüles Dave azonnal felfigyelt (újabb képzavar - mindegy, ő úgysem látja), de megnyugtattam, hogy csak a zenedobozom csilingelését hallja. (Ha esetleg nem rettegett kalóz lennék, hanem mondjuk játéktervező egy LucasArts nevű kétárbocos fedélzetén, akkor esetleg nem felejteném benne ezt a bugot a játékban: a műkezet ugyanis elméletileg csak akkor tudtam volna ellopni, ha előbb a zenedobozt leteszem a pultra, és a nyekergés leple alatt nyúlom meg - így viszont elég volt az is, ha csak nálam volt. Lehet, hogy miután befejeztem ezt a kalandot, elvégzek

egy kalózmegjavító tanfolyamot és elmegyek bétatesztelő másodtisztnek a flottájukba.) Vaksi Dave-vel szóba elegyedve természetesen azonnal a gyenge üzletmenetre terelődött a szó, viszont neki kivételesen nem egy titokzatos ausztrál ingatlanspekuláns okozta a fő gondját (ezzel egyébként nyilván egyedül van az egész környéken), hanem az, hogy megszökött a majma. Ugyan Dave megmaradt érzékei csodálatosan működnek (a szagáról megismer minden kuncsaftot), azonban az üzletmenethez elengedhetetlenül szükséges papírmunka látószervek hiányában kissé körülményesen megoldható: mióta a Pongo nevű főemlős ismeretlen helyre távozott, senki nem tudja kezelni a sajátos kartotékrendszert, és úgy még ebben a s peciális ágazatban is egy kicsit nehéz prosperáló vállalkozást vezetni, ha nem tudja a cég, hogy melyik megrendelőnek milyen pótalkatrészt kell leszállítania. Aktuális problémái mellett még roppant elmés

beszélgetést folytattunk Dave-vel a művégtag piac divatos irányzatairól, vicces (?) történeteket mesélt saját maga szórakoztatására, de sajnos azt nem sikerült kivernem belőle, hogy műorrot rendelt-e mostanában valaki. Így tehát megpróbáltam rendkívüli szimatját a javamra fordítani, és az orra alá dugtam a P.P monogrammal ellátott zsebkendőt, amit a bankban találta Dave szipogása már eddig is jelezte, hogy némi meghűléssel küszködik, és sajnos nem tudta azonosítani a roppant gyenge szagot, viszont jelezte, hogy ha valaki koncentráltan dugná ugyanezt az orra alá, akkor biztos felismerné. Így tehát nekiálltam én is zsebkendőt szagolgatni, amelyből minden egyes szippantás után újabb és újabb odorok szabadultak fel. A szagokat előidéző alapanyagokat a házi gyártmányú kölnimbe sűrítettem, amely ezidáig már tartalmazott két összetevőt: a kútvizet és a vízihulla szagára emlékeztető mocsárvizet. A harmadik szag olyan

volt, mintha valaki hikorifával füstölt volna halat (döglött halcsali az üvegbe), a negyedik arra emlékeztetett, mintha egy favágó belevágta volna az ujjait (faforgács az üvegbe), az ötödik pedig az eddigiekhez képest egészen kellemes volt (virág az üvegcsébe). Az így elkészült szörnyű turmixból egyetlen sprickolás elég volt ahhoz, hogy Dave azonosítsa egyik legjobb vevőjét, aki valóságos garmadákban rendeli tőle a műorrokat. A név ugyan mintha álnév lett volna, viszont a mocsárban megjelölt lakhely kétségtelenné tette, hogy Pegnose Pete-ről van szó. A gond már csak ott volt, hogy a mocsáron keresztülvezető út a kartotékrendszerben volt tárolva, amelynek kezelője egy ismeretlen banánköztársaságba távozott. Így tehát kénytelen voltam én próbát tenni az elmés szerkezettel, amely három tárcsán elhelyezkedő hat figurából állt. Első kísérlet: majom-majom tökfej Eredmény: Sam N. Max Nocsak Második kísérlet:

tökfej-tökfej-nyuszi Eredmény: Manuel J Calavera. Hm, az tényleg egy haláli fej, egyszer mintha láttam volna fandangót táncolni Ennyi próbálkozás viszont egy átlagos kalóznak i s elég lett volna a kartotékozó kezelésének megfejtéséhez. Az ábrák az ABC bizonyos betűinek felelnek meg, sorrendben: Nyuszi: A-D Pálma: E-H Tökfej: I - M Majom: N-T Banán: U - Z Ezek alapján nem volt nehéz a Dave által megadott név kezdőbetűinek ábráit kiforgatni. A Pegnose Pete házához vezető út viszont meglehetősen érdekesen festett: az égtájak jelölése ugyan elég egyértelműnek tűnt, a hozzájuk rendelt adatok azonban már kevésbé. Talán időpontok lennének? Leballagtam a partra, ahol két, átlagban délceg (na jó, egy kövér és egy cingár, de az átlagban délceg) kalóz sakkozásssal múlatta az idejét. Az idő múlását egy antik sakkóra volt hivatott jelezni, amelynek ellopása néminemű akadályokba ütközött, lévén folyamatos

használatban. A sakkozók nem láttak ornélküli rablót, ami nem különösebben meglepő, mert tulajdonképpen senkit nem láttak, aki nem sakkozik. A délcegebb termetűvel szóba elegyedve viszont nemsokára kiderült, hogy a kevésbé délceg gyengéd érzelmekkel viseltetik Britanny, az ex-pénztáros kisasszony iránt, és elég sokat szórakoztatva ugyanőt a képzeletemben létező látványosságokkal, sikerült elérnem, hogy felborítsa az egyik bábut. Márpedig a sakk vérrel és vassal írott íratlan szabályai szerint, ha valaki hozzáér egy figurához, azzal lépnie is kell. Ettől az úriember enyhén szólva ideges lett, és a másiknál is csak annyi erőfeszítésembe került egy bábu felborítása, hogy hirtelen Britanny-t észleltem a horizonton. Néhány nehézsúlyú becsületsértést (amelyek között elhangzott például a nagyon komoly „majommolesztáló” is) követően az addig viszonylag nyugodt parti hirtelen átváltott a kalózok között

oly népszerű sértegetős sakkba. A szemben álló felek teljes figyelmüket egymás figurái tengerbe hajigálásának szentelték, én pedig szépen a hónom alá csaptam az órájukat, és távoztam. A kikötő végében egy pennyt találtam a földhöz ragasztva. Anyagi biztonságom megalapozása érdekében számos vidám órát töltöttem vele - aztán rájöttem, hogy TÉNYLEG oda van ragasztva, szóval inkább eltrappoltam a mocsárba. Most végre igazán elememben érezhettem magam: a vén tengeri medve ismét a habokat hasítja! Igaz ugyan, hogy csak egy ócska dereglyén, de a rózsaszínre pingált kalózhajóm után azért ez mégiscsak néminemű minőségi előrelépést jelentett. Egy darabig saját ötleteim szerint hasítgattam a vizet, de néhány „Tudod az időt tábla?” meggyőzött róla, hogy körbe-körbe járok. (Mondjuk egy látványosság mocsári körutazásom alkalmából különösen szíven ütött: lefogadom, hogy valahol, egy messzi-messzi

galaxisban ezt az izét X-Wingnek neveznék.) A behajózás színhelyén letettem tehát a dereglyére az órát, és a kartoték útmutatásai alapján eveztem tovább. Hamarosan egy rozsdás vaskapuhoz értem, amelynek túloldalán én jöttem szembe magammal. Illendően köszöntöttük magunkat, majd túloldali énem, átnyújtott nekem egy csontvázkulcsot, minden kalandjátékok leghasznosabbikát. (Lehet például kapukat nyitni velük) Ez a kapu ugyan reménytelenül zárva volt, viszont a másik Guybrush a kezembe nyomott még egy hatalmas mordályt (Na megállj, Pegnose!), valamint - ha esetleg ez nem lenne elég - egy gumicsirkét, görgővel a közepén. (Ez nyilván mindent üt) A kaput addig ostobaság lett volna kinyitni, míg meg nem bizonyosodok róla, hogy az a másik fickó nem megint Pegnose Pete Guybrushnak álcázva, így tehát a legegyszerűbb megoldást választottam: megkérdeztem, hogy milyen számra gondolok. Eltalálta! Ő tényleg én vagyok! Ennek

örömére kinyitottam a kaput, megdicsértem magam, hogy milyen ravasz vagyok, és mielőtt a másik én továbbevezett volna, még a kezembe nyomott egy kötelet, ami köztudottan szintén roppant hasznos holmi kalandok fennforgása esetén. A kapu ugyan nyitva állt, de én ettől függetlenül arra mentem tovább, amerre a kartoték irányított. Némi evezés után hamarosan a kapu túloldalán érkeztem vissza ugyanide, emezen az oldalon pedig ismét megjelentem. Hogy nehogy valami szörnyű időparadoxon elragadjon a fentebb említett messzi-messzi galaxisba, ügyesen lejátszottam az előbbi duettet még egyszer. Odaadtam magamnak a k ulcsot, a m ordályt és a cs irkét, megmondtam magamnak, hogy milyen számra gondolok (-tam az előbb), megdicsértem magam, megvártam, hogy a másik Guybrush kinyissa a kaput, aztán a kezembe nyomtam a kötelet, ami még ugyebár hasznos lehet és búcsút intettem neki. Ugyan a gumicsirkéért (görgővel a közepén!) egy kicsit fájt a

szívem, de az felvidított, hogy a kapu nyitva maradt, ugyanis a kartoték szerint nekem a túloldalról most déli irányban kellett továbbhaladnom. Hamarosan megérkeztem Pegnose kunyhójához. A mólón felbaktatva hirtelen hangok ütötték meg a fülemet. A hallgatózás bocsánatos bűnébe esve megtudtam, hogy Ozzie Mandrill bérelte fel Pegnose-t arra, hogy elrabolja Marley tata hozományát, amely egy fontos részét tartalmazza a Mindentütő Sértésnek (ezzel egyszer-s-mindenkorra kiseperhetné a kalózokat a környékről) - és persze egy füst alatt engem is befeketítve itt ta rtson a szigeten, távol az én kicsi kormányzójelöltemtől. Miután Mandrill eltrappolt ördögi dolgait intézni, úgy gondoltam, itt a z ideje leszámolni orrnélküli imitátorommal. Először úgy gondoltam, hogy megiszom az összes rumját, amit a kunyhó előtt felejtett, és soha többé nem tud grogot főzni. Aztán úgy döntöttem, hogy ez a b üntetés nem elég.

Megérdemelte, hogy a l eggyengébb pontján intézzek támadást ellene: kacsát rántottam, és a rettenetes szárnyast behajítottam a kunyhó ablakán! Az idilli csendet egy másodpercen belül fülsüketítő sikoltozás verte fel. Pegnose kirohant a kunyhóból, de a mólón kicselezte a vadul hápogó baromfit, és újra fedezékbe tudott húzódni a kunyhó mélyén. Az újabb kacsás támadás tehát némi előkészületeket igényelt: a csirkehájjal impregnáltam kissé a lábtörlőt, és így a következő kirohanás egy hatalmas zakózással fejeződött be. Pegnose gyönyörű ívet írt le a levegőben, majd a móló szélén álló faketrecbe zuhant. Az így elkészült kis szeretetcsomagot büszkén nyújtottam át Canard felügyelőnek, elmeséltem neki a történetet Mandrillről és Pegnoseról. .és vártam, hogy levegye rólam a voodoo lábbilincseket A ketrecben dühöngő gonosz or(r)vtámadóm azonban azt ordibálta, hogy semmi bizonyítékom nincs arra, amit

állítok, és sajnos a felügyelő osztotta ezt az álláspontot. A szajré hollétét illetően még kínvallatással sem tudtam semmit kihúzni Pegnose-ból (az Úr talán megbocsátja, de hápogtam neki), így tehát kénytelen voltam ismét magam utána eredni az ártatlanságomat tanúsító bizonyítékoknak. Eltrappoltam a bankhoz, ahol az egykori bankár kissé rezignáltan álldogált egykori jeles intézete előtt. Folytattunk némi eszmecserét az aktuális pénzügyi lehetőségekről: szerinte kicsit megzavarta az ügymenetét, hogy kiraboltam (de remélte, hogy élvezem a pénzét), továbbá az sem tesz túl jót a forgalomnak, hogy Canard felügyelő lepecsételte a bűntett helyszínét, és árgus szemekkel őrködik rajta, hogy a tárgyalásig senki ne mehessen be. A közelben egy csatornafedőre lettem figyelmes, amelynek fedelét nem tartott sokáig eltávolítani a kardmarkolattal. Ez mondjuk be is esett a csatornába (nem baj, úgyis törött volt és büdös

is), viszont készen állt a terv: a város csatornarendszerén kerül fogok behatolni a bankba! Egy szippantás a mélybe azonban meggyőzött arról, hogy a terv alapjaiban rossz. Valami más megoldásra van szükség. A csatorna fedelének hátlapjára pillantva két felirat ötlött a szemembe: Mindy szereti Fredet, és Larry szereti Mindyt. Hopp! - ezt a hülyeséget én már hallottam valahol egyszer A nyomok tehát ismét a P rotézisek Kastélyába vezettek. Vaksi Dave-nél ismét a haveroknak szánt ajándék után érdeklődtem, ajánlatát az ingyenesen hozzáférhető holmikra szűkítettem, és így mindjárt értelmet nyert az utoljára kissé lökötten hangzó története. Amikor a történetbe ugyanazokat a neveket helyettesítettem be, amelyeket a csatornafedőn olvastam, megajándékozott valamivel, amire ugyan nem vonatkozik a szokásos minőségi és pénzvisszafizetési garancia, viszont roppant extra: néhány négyzetméternyi szuperrugalmas, szintetikus

műbőr, amellyel bármely kalóz nevetve pótolhatja mindazt a bőrfelületet, amit egy életnyi kardvívás, tőrpárbaj, illetve esetenként bekövetkező megnyúzatás alkalmával elvesztett. (A könnyebb illesztés kedvéért kicsiny kampókkal szállítva.) Új szerzeményem új perspektívákat is nyitott a bankba való bejutás témakörében: nem a csatornát veszem igénybe, hanem épp ellenkezőleg! Kifeszítettem tehát a műbőrt a csatornanyílásra, nekifutottam, dobantottam - aztán beugrottam a bank emeleti ablakán. Viszonylag épségben landoltam az előtér erkélyrészén. A terepszemle a félhomályban egyetlen kézzel fogható (akarom mondani: zsebre tehető) eredményt hozott: egy légmentesen záródó műanyag dobozt. (Tudjátok, amibe a kalózmamák teszik a kalózgyerekek kalózszendvicsét, amikor azok az erdőbe mennek útonállást játszani.) A falon lógó lánc érdekes gondolatot ültetett el a fejembe: vajon mi történik, ha meghúzom? Felkapcsoltam

a világítást! Fantasztikus, hogy hol tart már a tudomány. Az erkély korlátjára szerelt lámpások érdekes árnyképet vetítettek a falra Ahogy közelebbről megvizsgáltam az egyik lámpást, azt is kiszúrtam, hogy mi okozza az árnyékot: egy műorr! Ahogy kihalásztam, Canard felügyelő masírozott be, és kérte a bizonyítékot. Ami egyébként szerinte nem bizonyított semmit: a műorr esetleg passzol Pegnose-ra, esetleg nem. Bizonyítéknak talán jobban megtenné, ha megtalálnánk a szajrét Hirtelen eszembe jutott, hogy mit csinálhat kicsi feleségem. Épp választási vitát folytatott azzal a fura Charles L. Charles nevű figurával Méléé IslandTM egyik bárjában A vidám és valószínűsíthetően kissé illuminált egybegyűlteknek próbálta megmagyarázni, hogy egy új évezred küszöbén állva a választópolgárok nem követhetik el azt a hibát, hogy egy olyan piperkőcöt választanak kormányzónak, akinek fogalma sincsen egy kormányzati

hivatalnok munkájáról. Ellenlábasa ezzel tökéletesen egyetértett, és mellesleg szebb jövőt, valamint grogot, grogot és megintcsak grogot ígért a tisztelt választóknak. Ugyan némi politikai szűklátókörűségre vall, de az utóbbi szózat lényegesen nagyobb sikert aratott a publikum előtt. Úgy látszott, jó lesz igyekeznem. Úgy távoztam a bankból, ahogy érkeztem: légi úton, az ablakon keresztül. Miután magamhoz tértem a zuhanásból, ismét elkocogtam a horgászboltba. A tulaj azzal a kissé cinikus megjegyzéssel fogadott, hogy nyilván nem tudtam ellenállni a „friss” csali szagának. Ellenállni még tudtam volna, kibírni mondjuk sokkal nehezebb volt - mindenesetre magamhoz vettem még egyet a döglött kishalakból. Hirtelen ötlettől vezérelve betettem a műanyag dobozba, ami kiválóan alkalmas volt önmagam azzal való áltatására, hogy majd friss marad. (Legalábbis nem romlik tovább.) Ezután átgondoltam azt a lehetőséget, hogy

magammal vigyem-e a termeszcirkuszt - aztán úgy döntöttem, hogy termeszetesen igen. A vörösfenyőből készült fakar ideális csalinak bizonyult: a kis fickók villámgyorsan átköltöztek új otthonukba, én pedig némileg tartván a boltos jogos felindulásától - gyorsan magam mögött hagytam a tetthelyet. Épp itt volt az ideje, hogy ismét látogatást tegyek az én derék ausztrál barátom, Mr. Mandrill villájában. A hatalmas nappaliban elborzadva vettem szemügyre szerencsétlen lemészárolt állatokból álló trófeagyűjteményét (leszámítva az éktelen méretű tojást - azt a m adarat biztos roppantul utálnám, ami ilyesmire vetemedik!), majd hosszas eszmecserébe bonyolódtunk, amelyben kifejtette álláspontját a világ dolgairól. Valamiért talán a bögyében lehettem, talán azért, mert első találkozásunk alkalmával, hirtelen nem tudtam, hogy honnan ismerős a neve: sehogy sem tudtam eldönteni, hogy ő az a heavy metal előadó, aki

majomfejeket szokott leharapni a színpadon, vagy az a kiválasztott, aki végre egyensúlyt hoz az Erőbe. (Sértegetős Vívásban viszont tényleg elég jó: egyetlen sértésére sem tudtam a riposztot, bár igaz, egyiket sem értettem.) Mandrill világnézete az igen figyelemre méltó „egy kalóznál csak egy valami lehet büdösebb: két kalóz”-tételen alapult. Mellesleg úgy gondolta, hogy mint érző szívű kapitalista és ingatlanspekuláns, ilyen vagy olyan módon felvásárolja a környék összes ingatlanját, és a környékből vonzó turistaparadicsomot varázsol, kaszinókkal, szállodákkal, „hamisítatlan” natív hangulatot árasztó éttermekkel és hasonló turistacsapdákkal. Ebben a tervben nincs helye a jelenleg kalózkodási szektorban tevékenykedők jöttment seregének, de természetesen megfelelő átnevelés után ők is megkapják, amit érdemelnek: a turisták seregének rengeteg pincérre, takarítóra és konyhai személyzetre lesz

szükségük. - És a gyerekek? - kiáltottam fel. - Mi lesz a gyerekekkel?! - Hogy jönnek ide a gyerekek? - hökkent meg Mandrill. - Nem tudom - feleltem elmélázva. - De ezt ilyenkor mindig meg szokták kérdezni A környék nagy része már eddig is az ausztrál kezére került, de ha egyszer a birtokába jut a Mindentütő Sértésnek, akkor aztán már végképp senki sem állíthatja meg ördögi terve kivitelezésében. Nem különösebben hatotta meg, hogy kihallgattam a beszélgetését Pegnose-zal, amíg nem tudom bizonyítani is állításaimat, bár amikor azzal blöfföltem, hogy megtaláltam a szajrét, azért elballagott utánanézni a d olognak. Előtte azonban megtiltotta, hogy bármihez is hozzányúljak. Amint jártam egyet a kertben, valami titokzatos módon ő is visszatért a nappaliba, így tehát rögtön meg is kezdtem a hozzányúlást a dolgokhoz. A célnak ugyan bármelyik kitömött állat megfelelt, de én a karosszéke mellett álló szimpatikus

kengurut szemeltem ki áldozatnak, amit aztán szépen telefújtam a LeChuck illatú parfümmel. Az első osztályú bűz meg is hozta a várt hatást: Mandrill szokás szerint kettétörte a t érdén sétapálcáját, aztán elviharzott újat csináltatni. Én is visszaballagtam a városba, ahol a Pálcák Házának hátsó részén már ott állt Ozzie új (pontosabban: újrafutózott) sétapálcája, ugyanis az élelmes Freddie mindig ugyanazt ragasztgatta neki össze. Az osztályon felüli minőségű fa teljes mértékben elnyerte termeszeim tetszését is, ugyanis a műkézről testületileg átköltöztek rá. A környezetváltozás talán meghozta az étvágyukat is, ugyanis amint Ozzie magához vette a botot, finom fűrészport hagyott maga után, amerre csak járt. Így aztán nem volt nehéz követni bárhová Visszamentem a Mandrill villába, majd megint azzal blöfföltem, hogy megtaláltam Pegnose szajréjának rejtekhelyét - ezúttal azonban már követtem a vén

trógert az erdőn keresztül. Hamarosan egy kis tavacska tárult elém, valamint Ozzie, aki egyszer csak hirtelen eltűnt a föld alatt. Nemsokára ismét előbukkant, és visszaballagott a fák közé Ahogy körbeszimatoltam a tavacskába benyúló szigeten, a domb mögött egy föld alatti helységbe nyíló rejtekajtóra bukkantam. A helységben némi limlom társaságában találtam egy koponyát, aki nyilvánvalóan nem Murray volt (nem válaszolt, amikor hozzászóltam), valamint egy gombot, amelynek megnyomására fény derengett fel a falat borító hatalmas üveg túloldalán. A helység alatt egy barlang terült el, benne Marley tata hozományával és a bankból lenyúlt szajréval. A barlangba a mély vízbe csobbanva vezetett az út. A fenéken ugyan kissé sötét volt, de ezen gyorsan segítettem: a műanyagdoboz tetejét kinyitva a csalival magamhoz csalogattam egy fluoreszkáló halat, amely imígyen csapdába esve egyfajta mobil lámpaként tengette tovább kicsiny

életét. Így már be tudtam trappolni a barlangba, ahol szépen a zsebeimbe süllyesztettem a pénzeszacskókat és a hajóládát. Amíg azon tűnődtem, hogy mi minden el nem fér egy ilyen cicanadrágban, valami fénnyes pottyant a földre a sok holmi közül: egy kis csavar. Miután ezt is felvettem, visszakocogtam a városba, ahol Canard felügyelőnek átadtam a rablott holmit, valamint a csavart. Az utóbbit bizonyítási eljárás keretében rögtön ki is próbálta az időközben fali kalodában elhelyezett Pegnose-on, aki ugyan meglehetősen tiltakozott az eljárás ellen - viszont a csavar tökéletesen rögzítette a műorrot. A lelelepleződésre elég érdekesen reagált: letépte magát a falról, és kisebb pirotechnikai bemutató közepette szőrén-szálán eltűnt. Ezen kissé csodálkoztunk a felügyelővel, de most már nem volt semmi akadálya annak, hogy leszerelje rólunk a voodoo bilincseket és hazatérjünk Méléé IslandTM-re. Hamarosan összegyűlt a

legénységem a kikötőben, hogy végre felvonjuk rózsaszín vitorláinkat, amikor Cheese bejelentette, hogy további javítási munkálatokra van szükség a hajón. .és hogy csak viccelt, mehetünk haza Odahaza Elaine kitörő örömmel fogadott, és Marley tata végrendeletével azonnal elszalasztotta a v árosházára egyik segédjét, hogy érvénytelenítse a szanálási rendelkezést. Ezután szigorúan a valóság talaján maradva röviden összefoglaltam, hogy miféle kalandokon mentem keresztül. Néhány óra múlva már annál a résznél tartottam, hogy vérengző koalák százai támadtak rám, amikor hirtelen hívatlan látogatót kaptunk Charles L. Charles személyében. Aki aztán hamarosan feltárult igazi mivoltában is, mint LeChuck szellemkalóz. Ő szintén a Mindentütő Sértésre utazik mostanában, és a kormányzóságot csak eszköznek használja fel szokásos ördögi tervei szolgálatában, amelyek között sajnos még mindig szerepel Elaine

kezének elnyerése. Miután állandó ellenlábasom elhúzta a csíkot, családi tanácskozást tartottunk a legsürgősebb teendőkről. Vázoltam elképzeléseimet, aztán elfogadtuk azt, amit Elaine javasolt: ő megkettőzi erőfeszítéseit, hogy a választási kampányban legyőzze Charles/LeChuckot, én pedig addig megpróbálom kideríteni, hogy mi a fene lehet ez a Mindentütő Sértés, ami után LeChuck és Ozzie áhítozik. Utolsó tanácsként Elaine még megjegyezte, hogy ha a helyemben lenne, akkor először megkeresné a Voodoo Ladyt. Levonultam tehát a Nemzetközi Mojo Házba, szokás szerint megrángattam a szoba közepén álló asztal egyik ujját, és már ömlöttek is rám állandó mentorom információi a Mindentütő Sértés kapcsán. Körülbelül annyit hámoztam ki a dologból, hogy a Mindentütő Sértés a valaha volt leghatalmasabb erejű voodoo tárgy, amely képessé teszi használóját olyan ősi nyelven elhangzó sértések kimondására,

amelyektől még a legtökösebb kalózlegény is sikoltva menekül valami puha és sötét Ez nekem kábé úgy hangzott, mintha valaki finnül próbálna belém kötni, de azt már értettem, hogy a kütyü kétszer olyan erős és ötször olyan veszélyes, mint a Nagy Durranás. Az tényleg nem piskóta! Még szerencse, hogy most éppen darabokban van, szóval nem használhatja senki. Hogy ennek az egésznek vajon mi köze lehet Marley tata nászajándékához, arról természetesen fogalmam sem volt, mindaddig, amíg a Voodoo Lady némi mágia bevetésével el nem kezdte kipakolni az öreg hajóládát. Ebből előkerült néhány voodoo kegytárgy, úgymint: egy pár fülbevaló, egy nyaklánc, egy nyakba akasztható toll és öööö. A negyedik holmi („valami kék”) hiányzott a pakkból, tehát öreganyám javasolta, hogy célszerű lenne előkerítenem. Arról ugyan fogalma sem volt, hogy vajon miről lehet szó, viszont misztikus erői megsúgták neki, hogy valahol itt

kell lennie a szigeten. Utolsó jótanácsként azzal bocsátott el, hogy idővel majd meg is kell keresnem azt a hölgyet, aki ezt a sok kacatot viselte. Ennyi voodoo mágia kissé megviseli az embert, így tehát egészségügyi sétát rendeltem el magamnak. A séta célja a s ziget északi részén álló ház volt, amely ezidáig zárva maradt vizsla tekintetem előtt. Ez a rossz sorozat eddig tartott, mert most összefutottam benne egy jó öreg cimborával, Meathookkal. Felelevenítettünk néhány régi közös emléket a Monkey IslandTM-en töltött szép (de többnyire ronda) napokról, megnéztem, hogy tudja-e még beszéltetni a m ellén levő tetoválást (tudja), aztán a jelenre terelődött a szó. Meathook kicsit rendhagyó életutat mondhatott magáénak: ifjú korában a környék egyik legígéretesebb akvarellfestőjének indult, de midőn egy apró baleset folytán két kampó került karjainak végére, kénytelen volt kalózi pályára lépni. Miután

eltöltött velünk némi időt Monkey IslandTM-en, úgy döntött, hogy ő inkább mégsem akar többet kalóz lenni (érdekes, ezzel a véleménnyel nem áll egyedül), és visszatért a művészeti világba. Mostanában viasszal fest, azzal a módszerrel, hogy gyertyákat akaszt a kampóira. A Mindentütő Sértés kapcsán a Voodoo Ladyt ajánlotta információs forrásnak, de Marley nagypapa hozományának negyedik darabjáról azért voltak ötletei. Akvarellfestő korában ugyanis Marley megrendelt tőle egy festményt, amely a Háromsziget környékének térségét ábrázolta, és ezt tudomása szerint az unokája hozományának szánta. A hollétéről sajnos nem tudott közelebbi felvilágosítást adni: amikor elkezdett viasszal festeni, az összes vízfestményét átkente, azok pedig olyan gyorsasággal fogytak el, ahogy készültek. Sokkal beljebb tehát nem kerültem, mindenesetre magamhoz vettem a mester ecseteit ifjonti vödreiből, és levonultam a kikötőbe.

Az első utam természetesen a grogautomatához vezetett, amelynek pénzvisszaadó nyílásában egy érmét láttam megcsillanni. Természetesen azonnal visszadobtam, és vártam az eredményt Meg is lett: elnyelte. Erre belerúgtam Belebokszoltam Megráztam Kiabáltam vele Mire kiadott egy nagy halom dobozos grogot, amiből egyet boldogan süllyesztettem zsebembe. A SzennynyTM Bár felé vettem az irányt, hogy megnézzem, mit csinálnak az öreg cimborák. Áááááá! Szörnyű látvány fogadott: kedvenc omladozó kocsmám új menedzsmentet kapott, s a helyén egy csicsás lokál állt, ami a szörnyű Lua Bár nevet viselte. Teli volt turistákkal, fűszoknyás, kalózjelmezes pincérnőkkel, és ami mindennek a teteje volt: nem árultak grogot! Ááááá! Kiszolgálás csakis asztalnál volt, így tehát kénytelen voltam leülni a hajópálya mellé, amelyen giccses csónakok szállították ki a v endégek által rendelt bólékat. Rendeltem valami lángoló koktélt. Amíg

a hajómra vártam, észrevettem, hogy a falon függő kép roppantul hasonlít Meathook komám művészeti stílusára. Közben unalmamban a hajópályát hajtó mechanizmust piszkáltam Meathook ecsetével, és sikerült is minden alkalommal leállítanom a körmenetet. Ilyenkor a konyhafőnök rendszeresen kitört főhadiszállásáról és gyorsan helyrehozta a szerkezetet. Ettől ötleteim támadtak Amikor a lángoló koktélomat szállító csónak visszatérő pályára fordult és eltűnt a tartógerenda mögött, ismét leállítottam a szerkezetetet. A hajó pont a viaszfestmény alatt állt meg, és míg a séf kidübörgött a pályát megszervizelni, besurrantam a konyhába, és beleöntöttem némi grogot a pályát meghajtó szerkezet gőzgenerátorába. Ettől a „meghajtó szerkezet” (két majom) érthetően kicsit elgyengült, odakint a lángoló hajó pedig szép lassan leolvasztotta a viaszréteget a képről. A francia konyhafőnök szíve majdnem megszakadt, de

a cs odaszép giccs helyett nem volt szüksége holmi akvarell térképekre. Így tehát a k ezembe nyomta. Visszaballagtam a kikötőbe, ahol újra szemügyre vételeztem hajómat. Még mindig reménytelenül rózsaszínre volt festve, viszont felfedeztem, hogy az orrárbocát díszítő női figura fülei ki vannak fúrva. Amikor beleraktam a voodoo fülbevalókat, egy meglehetősen goromba hárpia kelt életre személyében, aki ordítva érdeklődött, hogy ki merészelte rózsaszínre festeni. Társalgásunk kissé neuralgikus mederben folydogált a Mindentütő Sértésről, amiről mintha sosem hallott volna, és beszélő majmokról, amivel asszem rám célzott - de miután szép sorban ráaggattam a nyakláncot, a láncon függő tollat és a kezébe nyomtam a térképet, meghatározta a célpontot: Yambalaya IslandTM. Mielőtt kifutottunk volna, megjelent Elaine, és érdeklődött, hogy nem felejtettem-e el valamit? Kivételesen nem tiszta alsóneműre gondolt, mindössze

szerette volna visszakapni a kormányzói pecsétet. Miután a kezébe nyomtam, az alábbi felejthetetlen szavakkal búcsúzott tőlem: Drágám, lehetőleg ne ölesd és/vagy átkoztasd meg magad. Ismét várt a nyílt tenger!” Még van egy palacknyi Guybrush-naplónk, de azt már csak a jövő hónapban postázzuk nektek. Addig tartsatok ki, és fessétek rózsaszínre a hajótokat. folyt. A változatosság gyönyörködtet, ezért úgy döntöttünk, hogy méltán közrettegésnek örvendő Guybrush-naplóinkat új médiára költöztetjük, és áttranszportáltuk a CD-re. Ez kétségkívül némileg tágabb keretet nyújt a naplók - egyébként szigorúan megvágott - szövegének, de amennyiben ezt is sikerülne kinőni, akkor nézünk neki egy újabb médiát! Az esetlegesen fenyegető következő részekkel valamelyik kereskedelmi rádióadón keresztül intézünk támadást a gyanútlan hallgatóság ellen (óránként közszolgálati percekkel, amelyben összefoglaljuk

Méléé IslandTM kormányzó választásának eredményeit); netán nyitunk neki egy komplett tévécsatornát, ahol a nap 24 órájában újabb Guybrush-epizódokat nézhetnének az ilyesmi szórakozásra vágyók. (Utóbbi próbálkozás már annyiban is teljesen formabontó, hogy valószínűleg ez lenne az első délamerikai szappanopera az éterben.) Az ügy egyelőre még tervezési szakaszban van, amíg dűlőre jutunk vele, addig nézzük a harmadik felvonást: “Az út Jambalaya IslandTM-re viszonylag csendesen telt, leszámítva a l egénység szokásos sikoltozását. Miután horgonyt vetettünk, a többiek nekiláttak szokásos feladataiknak: Cheese megpróbálta ismét tengeri utazásra alkalmassá tenni hajónkat, Otis “őrséget állt”, Carla pedig bevonult a városba, hogy szépen leigya magát. Ebben én is követtem (mármint a városba való bevonulásban - a kicsapongásokat azon alkalomra halasztottam, amikor befejeztem a naplómat), bár voltak némi

fenntartásaim a helyet illetően. Kezdődött az egész azzal, hogy csodaszép rózsaszín kalózhajónk két osztályon felüli luxusjacht mellé parkolt be a kikötőbe, az egykoron vidám tivornyáktól és még vidámabb mészárlásoktól hangos sziget összképe pedig a legszörnyűbb példáját szolgáltatta, hogy hogyan is nézne ki az a jövő, amit Ozzie szánt a környék kalózainak: mindenütt giccses turistacsapdák, szuvenírboltok és az idegenforgalom hasonló rémisztő velejárói kerültek a szemem elé, értve ezalatt sajnos a turistákat is. A főtéren udvariasan köszöntöttem a gázlámpát, majd a Star BuccaneerTM kávézó felé vettem az irányt. Az utcára néző ablakon keresztül egy kávéscsészét pillantottam meg, amelyet a kávézóba betérve ugyan a sűrűn burjánzó dísznövényzettől nem lehetett látni - de én ügyesen kikotortam a zöldövezetből. A nevében kalózoknak ajánlott kávézó közönsége pillanatnyilag egyetlen lila

ruhás hölgyből állt, aki maximum rózsaszín hajóm fedélzetén emlékeztethetett volna kalózra. Mint később kiderült, a terebélyes matróna szájsebészként dolgozott és nyaralását töltötte ezen a vidám kis egzotikus szigeten. Jelenleg a kávézó logójával díszített szuvenírbögrék választékával volt elfoglalva, de azért hajlandó volt egy rövid eszmecserére: szó esett többek között a kalózlét/nemlét aktuális kérdéseiről, továbbá - némi meglepetésemre - az első értékelhető nyomot kaptam a Mindentütő Sértést illetően. A térkép hátulján ugyebár megtaláltam az alkatrészek pontos leírását: egy ezüst színű majomfej, bronz kalózkalapban és arany nyélen. Az első kettő ugyan nem volt ismerős a hölgynek, a harmadik viszont igen: az utazási iroda prospektusában látta, hogy pont ilyen a toronyugró verseny első díja. Yikes! - gondoltam felháborodottan, és kiloptam a szatyrából a szuvenírbögrét. A pultnál

újabb megrázkódtatások értek Az első az volt, amikor a pultos közölte magáról, hogy osztályelső volt a kalóziskolában, és hörögni kezdett. A második az volt, amikor kiderült, hogy nincsen grog (a szigeten érvényben levő előírások szerint azt csak a főtér másik oldalán levő Micro Grogéria árulhat), és alternatívaként jeges groggoccinot ajánlott helyette. Egy csésze 350 jambalayai dollárt kóstált, viszont bármikor ingyenesen újratöltötték, ha tulajdonosa úgy kívánta. Ugyan szokás szerint nem volt egyetlen dollárom se, és a kávéscsészéket sem értem el, viszont a z öldségek közül kihalászott csészével már igénybe vehettem ezt az eleinte kissé költségesnek tűnő, de a későbbiekben már kétségtelenül praktikus szolgáltatást. A harmadik szörnyűség az volt, amikor a pultra kitett süteményekből tartottam kóstolót - pedig ezeket azóta utálom, mióta zsákmányra éhes kalózaim seregével megtámadtam egy

Dunkin’ Donutot. Mint a hasonló bagelek máza, ez is szörnyű nyúlós masszává állt össze a számban, amiről úgy döntöttem, hogy ezt a dolgot soha többé nem teszem a számba - ellenben a zsebembe, mint a Mindentütő Sértés egyetlen komolyan számba vehető konkurenciáját e földi siralomvölgyben. A főtér felé véve utamat egy ismerősnek tűnő, borízű hang ütötte meg a fülemet. Murray, az ördögi koponya trónolt a Planet ThreepwoodTM étterem ajtajában (már legalábbis amennyire egy koponya trónolhat), és sajátos stílusban próbálta becsalogatni az arra vetődő fizetőképes turistákat a hét tenger legkalózabb helyén eltöltendő ebédre. Murray remek, ámbátor kissé cinikus cimbora volt, aki már csak azért sem vesztette el soha a f ejét, mert akkor valószínűleg teljes egészében eltűnt volna. LeChuckkal való utolsó viadalom alkalmával egy ördögi vidámpark egyik polcán felejtettem, ahol tovább szőtte a világ

meghódítására vonatkozó terveit. Az azóta történtekről kellemesen elbeszélgettünk, amely eszmecsere részleteitől most inkább megkímélném a kedves olvasót, akinek nyilván épp elég büntetés az én viselt dolgaimról értersülnie. Murray pillanatnyilag nemcsak mint kikiáltó, de kidobó szerepkörben is alkalmazva volt az Ozzie Mandrill tulajdonában lévő étteremben. Ez ugyan karok, lábak, illetve tulajdonképpen bármilyen testrész hiányában kicsit talányosnak hatott, de azonnal meggyőzött, amint egy szerény bemutató keretében kiutasított egy arra járó turistát az étteremből (mégha a bemutató hatásosságából egy cseppet le is vont, hogy a turista már ELEVE kinn volt az étteremből). Azirányú kérdésemre, hogy nem óhajt-e egy hatalmas voodoo-talizmán része lenni (ami ördögi is, természetesen), kitérő választ adott: a festményen levő rajz egyrészt világosan mutatja, hogy a Mindentütő Sértéshez egy majomfejre van

szükség (márpedig ő emberi koponya); másrészt ugyan ördögi, de nem hülye. Ennyiben is maradtunk. A főtér közepét a kedves Kicsi Lafitte (pontosabban: LaFeet) kapitány hatalmas bronzszobra foglalta el, amelynek talapzatán a tábla büszkén hirdette, hogy “Cuius praeda est”. Erről eszembe jutott, hogy mégis csak meg kellett volna vennem a múltkor a “Latin az aljanépnek” című könyvecskét, bár szerintem bármely közelben lakó latin-amerikai barátom úgy fordította volna ezt a kis jelmondatot, hogy “akié a préda” - nyilván nem hiába illették a jeles kapitányt egykoron Prédator névvel a kikötői kocsmákban. A szobrát viszont valószínűleg egy pajszerrel is illethették vandál turistafiatalok, akiknek nem volt rendes (vagyis: kalóz) gyerekszobája, mert a k apitány sapkáját mintha leszelték volna. Hasonló állásponton van a szobrot tanulmányozó turista is, aki egyébként úgy hallotta, hogy a fejfedőt néhány nemkívánatos

kalóz elem vitte magával a közelben levő Knuttin Atollra. A lépcsőn felkocogva egy kicsit magam mögött hagytam a városkát, és a déli részen álló villa felé vettem az utamat, ahol eddigi kalandjaim legmulatságosabb figurájába, Stanbe botlottam. Stan nyilván remekül feltalálta magát Ozzie turistaparadicsomában, lévén mindig is a modern manager manager mintaképe: minden keze ügyébe eső dolgot eladott a közelébe tévedőknek, legyen szó éppen hajóról avagy életbiztosításról. Miután magamhoz vettem az épület oldalánál a ragasztót, szóba is elegyedtem vele. Némi kétségeim voltak, hogy tényleg felismert-e, mindenesetre megtudtam tőle, hogy az életbiztosítási üzlete - stílszerűen szólva - bedöglött, mert üzletfeleinek nagy része szellemmé vált, csakhogy felvehesse tőle a biztosítási összeget. Mostanában viszont a jelenét és a jövőjét két szóban tudta összefoglalni: time share, azaz üdülési jog! (Pontosabban

érdeklődött a Mindentütő Sértést illetően is: azt ajánlotta, hogy esetleg be tudott szereni egy tételt, ha megmondom neki, hogy mekkora kereslet mutatkozik irányában a piacon, és pontosan mekkora tételre is lenne igény.) Biztatására magamhoz vettem egy katalógust, sőt, arra is hajlandó voltam, hogy végighallgassam a koncepció alapjait vázoló előadását, amivel körülbelül úgy három óra alatt végzett is. Ez idő alatt kicsit elszunnyadtam, amit Stan enyhén szólva zokon vett, így tehát miután újra nekifutottunk volna a dolognak, gyorsan felhajtottam a groggoccinomat. Ettől kissé felgyorsultam, ami pont elegendő is volt ahhoz, hogy viszonylag ébren átvészeljem az újabb előadást. A dologból ugyan még mindig nem értettem egy kukkot se, viszont ügyesen kitértem az üzlet elől azzal, hogy előbb megkérdezem a dologról az asszonyt. A hálás Stan eddigi legfigyelmesebb hallgatóját (mármint engem) egy Planet ThreepwoodTM bónusz

kuponnal ajándékozott meg, amivel ingyenes ebédet és italt igényelhettem a minden idők leghíresebb kalózáról elnevezett vendéglátóipari intézményben. Ezzel visszaballagtam a városba, ahol az imént elfogyasztott groggoccino hatása elszállt, viszont a mellékíztől ötleteim támadtak - betértem tehát a Micro Grogériába. Itt összefutottam Carlával, ami ugyevár nyilvánvaló képzavar, lévén legénységem a j eles tagja az érkezésünk óta eltelt időben olyan jelentős előrehaladást ért el az alkoholizálás terén, hogy bármilyen fajta mozgásige használata vele kapcsolatban már a hazugság témakörébe tartozott. Carla továbbra is azért ivott, mert felejteni akar: hogy mit, azt eddigre már sikerült elfelejtenie, de nyilván a Monkey IslandTM-en töltött vidám napjaink állhattak most is a dolgok hátterében. A grog minőségét illetően azonban felettébb elégedetlenkedett, bár az általa elért eredmények szemlátomást meghazudtolták

a kifogásait. Ő nyilván nem Grog JrTM itókát kapott, mint például én, aki továbbra sem tudtam felmutatni személyi igazolványt. A sarokban álló sajátos sporteszköz iránt tudakozódva a pultosnál azt a felvilágosítást kaptam, hogy az nem más, mint az Ádáz Gépdugong. Ahogy egy cowboykocsmába gépbika, kalózkocsmába természetesen tengeri tehén dukál, ha a betérőnek netán némi rodeóra támadna kedve. A sikeres lovasnak járó díj (még egy kupon a Planet ThreepwoodbaTM-ba!) is csalogatóan hangzott, így kipróbáltam egy menetet rajta. Az eredmény mondjuk a várakozásaim szerint alakult: már a tente fokozaton is lerepültem róla. Így tehát a k övetkező menet előtt kissé biztonságosabbá tettem az ülést rajta: ráöntöttem némi ragasztót a nyeregre. A következő két órában a kocsmáros remekül szórakozott - én már kevésbé, és ha szédülve is bár, de törve nem, sikeres menetet tudhattam magaménak. A továbbiakban úgy

döntöttem, hogy nem tudok ellenállni Murray sajátosan csalogató szavainak, és betértem a P lanet ThreepwoodTM-ba. Miután végignéztem a falat borító különleges relikviákat valakinek képzeletében létező életutamról, és elolvastam a különleges étlapot, megszólítottam a sarokban őgyelgő turistát, akitől megtudtam, hogy az igazi Guybrush Threepwood 210 cm magas, az ellenségei vérével átitatott sapkát visel, és állandóan a válla felett repked kedvenc papagájának szelleme. (Nyilván sokkal félelmetesebb vagyok, mint amilyennek eddig gondoltam magam.) Kicsit épületesebb választ kaptam a Mindentütő Sértés után tudakozódva: az ábrán szereplő ezüst majomfej határozottan emlékeztet az étterem különleges alkalmakkor használt korsóira, amelyekben például a kuponokkal nyert italt szolgálják fel. Miután megszólítottam a feleségemről elnevezett pincérnőt, igazi magasságom 190 centire centire növekedett - rólam pedig kiderült,

hogy kétségtelenül nem vagyok azonos magammal, hisz - rajtam kívül - mindenki tudja, hogy Guybrush szüleinek a neve Ginger és Fred. Lemondóan rendeltem tehát valamit az étlapról, és mivel úgyis mindegy volt beértem egy rólam elnevezett hamburgerrel, valamint egy pohár vízzel. Amikor a pincérnő a fizetés módja iránt érdeklődött, jeleztem, hogy kupont akarok beváltani. Némi szarkazmust éreztem ki a hangjából, amikor közölte, hogy a vártnál jóval nagyobb érdeklődés miatt az étteremnek a továbbiakban nem áll módjában az ételadagokat teljes mértékben szervírozni a kupontulajdonosoknak (sőt, egyáltalán bármit is szervírozni!), ellenben az ünnepi korsóban szervírozott aperitifet még igen. Amíg az asztalhoz telepedve az italomra vártam, megszólítottam a közelben őgyelgő köpcös figurát, aki Kristopher Kilometer néven mutatkozott be. Foglalkozását tekintve kalózgrafikus volt, akit az Ozzie Mandrill Szórakoztatóipari

kombinát azért bérelt fel, hogy ingyenes kalóz témájú grafikákat rendereljen az étterembe betérő és szuvenírre áhítozó turistáknak. Természetesen én is kértem egyet. A kép megalkotásához szükség volt néhány paraméterre (kedvenc alkatrészem egy kalózban, kedvenc kalózászati időtöltés, stb.), továbbá az időközben megérkezett Majomfej korsóra - mit ne mondjak, a végeredmény elég súlyos lett, bár a korsó mondjuk kimondottan jól sikerült. Midőn a korsót elcsenve távozni akartam az asztaltól, az éles szemű pincérnő azonnal rámdörrent, hogy a korsókat nem szabad elvinni - nyilván egyéb turisták is járhattak már erre. Az imént elkészült rajzot tanulmányozva azonban mentőötletem támadt: bekentem ragasztóval a rajz hátlapját, majd a képen szereplő majom emblémát összekombináltam azzal a bögrével, amit a StarBuccaneerTM-ben loptam. Az álkorsót kicseréltem az igazival, aztán szépen kiosontam az

étteremből. A kikötő felé vettem az irányt, ahol Cheese még nem végzett a D ainty Lady renoválásával. A parton egy “közösségi” csónakot találtam, amelynek tengerállóságát ugyan a sziget vezetősége nem garantálta (legalábbis a mellette levő táblán ez állt), de én bátran használatba helyeztem. Amint a két sziget között horgonyzó kétárbocos közelébe értem sortüzet adtak le rám. Amint közelebb evezve felháborodottan érdeklődtem e barátságtalan lépést kiváltó okról, Harmadik Ricardo Luigi Pierre M’Benga Chang Nehru O’Hara Casaba admirális (rövidebben: Casaba admirális) azt a választ adta, hogy őt Ozzie Mandrill szerződtette, hogy megvédje üzleti érdekeltségeit a Jambalaya környékén felbukkanó kalóz-gyanús személyektől. Akiket nem sikerül azonnal a tenger fenekére küldenie, azokat a Knuttin Atollra deportálja, ahol mindenki kalózmegjavító tanfolyamot köteles végezni, mielőtt a vásárló-központú

társadalom értékes tagjaként visszatérhetne a szigetre. Az atollon kikötve felkocogtam a sziget tetején álló házikóba, ahol a nyájas Miss Riversnél én is bejelentkeztem az említett szocializációs kurzusra. A tanfolyam első szakaszában mindenekelőtt a kalózszokásokat kellett levetkőznünk, mert aki nem jól vetkőzött, azt Miss Rivers kicsit csépelte a pálcájával. Az elméleti felkészülés utáni vizsga abból állt, hogy csoporttársaimmal három különböző kérdésre kellett válaszolnom. Úgy érzem, hogy a tőlem telhető legnagyobb igyekezettel próbáltam megfelelni a magas elvárásoknak: – Guybrush, mit teszel, ha egy részegnek tűnő turista grogot ajánl neked? – Nemet mondok a grogra. öööö, m égsem: elfogadom, megmérgezem az övét, aztán elrabolom a kincsét! – A kapitányod az Ördögháromszög irányába fordítja a hajót, mit teszel? – Imádkozom a Háromszög isteneihez, és véráldozatot mutatok be nekik a hajósinas

személyében! – Egy szépirodalmi művet olvasgatva a könyvtárban hirtelen egy kincses sziget térképe pottyan ki a könyvből, mire te? – Felkeresek és leölök mindenkit, aki valaha is kivette a könyvet! Továbbá a családjukat, a barátaikat, az ismerőseiket és a háziállataikat is. Aztán megkeresem a kincset Valamilyen titokzatos okból kifolyólag a vizsgám nem a várakozásoknak megfelelően alakult: a megjavulási bizonyítvány helyett némi ordibálást kaptam Miss Riverstől, továbbá az osztály bolondjának járó megtisztelő csákót. A sarokban levő láda tartalma minden igazi kalóz szívét megdobogtatta volna, Miss Rivers ugyanis itt tárolt minden olyan tárgyat, amelyet a nebulóktól elkobzott azon a címen, hogy az fertelmes kalózmúltjukra emlékeztetné őket. Sajnos a vén hárpia árgus szemekkel őrködött felette, így tehát csalvetéshez folyamodtam: kisétáltam, és megnyomtam a ház falán levő tűzjelző riasztócsengő gombját.

Miután a tanárnő riadtan kihömpölygött a tanteremből, gyorsan besurrantam, és magamhoz vettem a sípot, amely csodaszép hangokat hallatott: mintha egy tüdőbeteg papagáj próbált volna részleteket előadni valamely operából. (Momentán csak erre volt szükségem, bár szó se róla, a ládában levő kincsek talán megértek volna annyit, hogy a trükköt még párszor eljátszva magamhoz vegyem mindet.) A csónakkal visszaeveztem a s zigetre, ahol meglátogattam a t oronyugró verseny színhelyét. Éppen Marco Pollo, az örökös bajnok mutatta be feledhetetlen ugrásai egyikét, akivel szóba elegyedtem. Meghallgattam elképesztő karrierjének nyomasztó kezdeti lépéseit, érdeklődtem nála a Mindentütő Sértésről (a díj szerinte is pont úgy nézett ki, mint a rajzomon levő tárgy nyele), továbbá a történetét arról, hogy vajon mit keres itt a világ legnagyobb toronyugrója. Egy halom pénzt, ugyanis Mandrill azért fizeti, hogy egész nap

versenyezzen azok ellen, akik ki mernek állni ellene. Én rögtön be is akartam sorolni magam ezen egyének halmazába, amihez mindenekelőtt ki kellett kérnem a versenybíróság engedélyét. A sportorvosi vizsgálat rövid, ámde annál velősebb volt, és miután az erre a célra szolgáló sátorban magamra öltöttem koponyával és lábszárcsontokkal díszített úszódresszemet, máris kezdetét vehette a vérfagyasztó viadal. Marco egy elegáns rumoshordó-alfamajom-rumoshordó figurával nyitott, amelyet a zsüri mindhárom tagja egyöntetűen 10 ponttal jutalmazott. Miután elhessegettem az éhes sirályokat, én is a mélybe vetettem magam. Szerintem a gyakorlatom kiválóan sikerült és összesített pontszámom is csak alig 25-30 ponttal maradt el a bajnokétól. A trófeát ugyan nem nyertem meg, viszont szóba elegyedtem a zsüritagokkal. A hippi kinézetű bíró elmagyarázta, hogy követnem kell Marco figuráit, ha eséllyel akarok szembeszállni vele, és

elmagyarázta, a toronyugrás alapvető elemeit; az öreg bíró azt javasolta, hogy javítsak a csobbanási technikámom, próbáljam kissé áramvonalasabbá tenni a testemet; a harmadik bíró már egy kicsit nehezebb eset volt: lévén egy költséges vörös hajú felesége, két költséges vörös hajú gyereke, valamint egy költséges vörös szőrű kutyája, kénytelen volt némi korrupcióra - őt ugyanis Mandrill azért fizette, hogy lepontozza Pollo ellenfeleit és így mindig ő győzzön. (Ennyit a bajnoki címek értékéről) Esélyem tehát nem sok volt, mindaddig, amíg bele nem néztem megint a Stantől kapott üdülési katalógusba, ahol mindeddig számomra ismeretlen arcokat láttam, viszont egy bögyös szőke szépségen már első pillantásra is megakadt a szemem. Újabb tanulmányozás után kiderült, hogy a mellette álló férfi, nem más, mint a korrupt bíró, így némi éllel a hangomban érdeklődtem nála, hogy mit szólna a kis vörös felesége,

ha megmutatnám neki ezt a fényképet. Így sikerült is megegyeznem vele, hogy korrekten pontozza a gyakorlatunkat (mármint mind a ketten 10-est fogunk kapni). Újra kihívtam tehát Marcot, majd amikor én következtem, fejemre illesztettem jól megszolgált osztálybohóci csákómat, és könnyen leutánozva a gyakorlatát, lágy csobbanással értem vizet. Eddig még sohasem fordult elő, hogy a kihívó is három 10-est kapott volna A bajnoki cím eldöntése azon múllott, hogy vajon Marco is le tudja-e utánozni az én ugrásomat. A gyakorlatom után Marco előbb elvonult ismét belőni áramvonalas frizuráját, majd bemutatta saját ugrását. Mintha nem pont ugyanazt ugrotta volna, mint én, ennek ellenére kapott két 10-est Meg egy 11-est is, ami mögött én újabb korrupciót szimatoltam, ellenben ő maradt a bajnok. Így tehát kénytelen voltam bizonyos lépéseket tenni a korrekt verseny ügyében: mielőtt újra kihívtam volna, eltereltem Marco figyelmét, és

belenyomtam a bagelből megmaradt ragacsos vackot a hajolajas üvegébe. Ez rögtön fel is keltette egy éhes sirály figyelmét, aztán amikor az újabb döntetlen után ismét neki kellett leutánoznia az én gyakorlatomat, rögtön többét is. Mivel úgy nehéz korrekt toronyugrást bemutatni, hogy közben sirályok kosztolnak az ember hajában, természetesen sikerült is elnyernem a trófeát. Időközben odahaza a célegyenesbe jutott a választási küzdelem, és szemlátomást Charles/LeChuck ingyen grog-kampánya jóval több becsületes kalózpolgár szívéhez talált utat, mint az én drága Elaine-em anti-szellemkalóz hadjárata. Így tehát megint csak sietnem kellett . vissza az atollra, ahol a csónakkikötő egyik lakályos bodegájában Vitéz János-stílusú bábszínház üzemelt a kalózjavító tanfolyamra igyekvő tengeri haramiák kulturális igényeit kielégítendő. A két főszereplő a megtévesztésig hasonlított rám és LeChuckra, bár amint az

utóbbival megpróbálta szóba elegyedni, Hellbeardnak vallotta magát. Amikor megpróbáltam a szaván fogni, gyorsan eltűnt, és a rólam mintázott bábu jelent meg. Tőle megtudtam, hogy azért tudok egyszerre csak egy bábbal beszélgetni, mert ha a dilinyós Casaba admirális valahol kettőnél több kalózt lát meg tereferélni, azonnal sortüzet intéz rájuk. A Guybrush figuránál érdeklődve sikerült előcsalogatnom a bábjátékost is (tényleg Hellbeard), aki olyan szinten nem akart semmit tudni a mindent ütő sértésről, hogy azonnal eltűnt a paraván mögött és a LeChuck bábut dugta ki további eszmecseréhez. Így miután ismét sikerült előcsalogatnom, szépen elköszöntem tőle, majd hirtelen előrántottam a festményt és megmutattam neki az ördögi voodoo tárgy rajzát. Erre sikoltva elrohant, és még a bábjait is hátrahagyta. Miután a zsebembe sülyesztettem őket, kisétáltam a part jobbra nyíló kis tisztására, ahol kedélyes tábortűz

mellett két kalóz beszélgetett egymással. Úgy döntöttem, kitüntetem őket megszólításommal, aminek meg is lett a következménye: ezzel a beszélgető kalózok száma túllépte a Casaba admirális által még elfogadhatónak vélt létszámot. A nőnemű kalóz pánikszerűen elinalt, a kevéssé ijedős másik pedig jelezte, hogy méltóztassak arrébb lépni, mert nemsokára egy ágyúgolyó érkezik arra a helyre, ahol pillanatnyilag állok. A becsapódást, majd az illendő bemutatkozást követően végighallgattam Jumbeaux LaFeet szomorú családtörténetét: a híres Kicsi LaFeet kapitány fiaként látta meg a napvilágot, jelenlegi méreteit pedig mamája genetikai örökségének köszönheti, aki a földkerekség egyetlen nőjeként dicsekedhetett azzal, hogy a fenekére van tetoválva Monkey IslandTM térképe - életnagyságban! A Kicsi LaFeet kapitány emlékét súlyosan meggyalázták az Ozzie Mandrill Szórakoztatóipari vállalkozás gonosz PR-managerei,

akik megpróbáltak a sziget turista-barát arculatát hangsúlyozó reklámfigurát faragni belőle, ráadásul ennek alátámasztására a főtéren álló bronzszoborba beleöntötték a néhai derék kalóz kedvenc sapkáját is. Ezt a rút kegyeletsértést nem sokáig tűrhette az érző fiúi szív, így tehát egy szép napon néhány ismerős kalózzal megtámadta Jambalaya IslandTM-et, visszaszerezte, majd elásta egy biztonságos rejteknek tűnő szikla alá az atyai fejfedőt. A gond az, hogy nem emlékszik rá, melyik is volt az a bizonyos szikla, és a parton egy olyan kétmillió heverészett. Az átlag kalóz szabványos felszereléséhez köztudottan hozzátartozik a vállon üldögélő papagáj, viszont Jumbeaux mindkét vállára jutott egyet. Amikor a létszámfeleslegre felhívtam a gazdi figyelmét, még azt is megtudtam, hogy a papagájokon egy hatalmas voodoo varázslat ül, minek következtében az egyik folyamatosan igazat mond, míg a másik rendszeresen

hazudik. Annak kiderítésére, hogy melyik melyik, igen egyszerű módszert találtam ki – Te vagy az a papagáj, amelyik folyamatosan hazudik? – Nem - mondta az egyik. – Te vagy az a papagáj, amelyik mindig igazat mond? – Igen - mondta a másik. Miután ezzel a tudományos módszerrel elkülönítettem őket egymástól, átsétáltam a kelet felé nyíló partszakaszra a sziklákhoz, majd a síppal magamhoz hívtam őket, hogy segítsenek az ominózus szikla felkutatásában. Értékes tanácsokat is kaptam tőlük - pontosabban kaptam VOLNA, ha nem repülnek egy kört minden válaszuk után, és landolás után is tudtam volna, hogy melyik a hazudós, és melyik mond igazat. Ez újabb tudományos megoldást igényelt: megitattam az egyiket Grog JR-rel (bár groggoccino is megtette volna), így a következő kérdésnél megtudtam, hogy melyik a t ámolygó madár. Így hamarosan rátaláltam a r ejtekhelyre, ahol a papagájok magamra hagytak azzal a problémával, hogy

hogy a f enében fogom felemelni ezt az ormótlan követ. Mentő ötletként előhúztam a bábokat, majd rögtönzött előadásba kezdtem velük A nagy ordítozás és a háromfős csődület hamarosan magára vonta Casaba admirális figyelmét is, aki a g utaütés határán utasította a l egénységét, hogy azonnal helyezzék készenlétbe a Tényleg Nagy Ágyút. A detonációt követően magamhoz vettem néhai LaFeet kapitány fejfedőjét, és ezzel a Mindentütő Sértés harmadik darabja is a birtokomba került. Mehettem haza Ahogy otthon betoppantam a kormányzói villába, és ölelésre tártam karjaimat, rögtön földbe is gyökerezett a lábam. Kicsi feleségem egykori székében ugyanis LeChuck terpeszkedett, most már valódi szellemkalóz mivoltában, halmazati büntetésképpen pedig még előkerült Ozzie Mandrill is. A Sértést a két sertés természetesen azonnal elvette tőlem, majd némi vitába bonyolódtak további sorsomat illetően. A még mindig Elaine

kezére áhítozó LeChuck az azonnali likvidálásom mellett tette le voksát, míg Ozzie azon az állásponton volt, hogy sokkal jobb lesz, ha túszként fogva tartanak, míg mindenki szépen valóra váltja a maga kis terveit. Konszenzusos alapon úgy döntöttek, hogy egy kies szigeten helyeznek el, ahonnan nyilvánvalóan lehetetlen megszökni. Amint a parti homokban fekve magamhoz tértem, kissé lehangolva konstatáltam, hogy melyik is ez a sziget. Monkey IslandTM! Már épp azon voltam, hogy feladom, amikor az erdőből kiugrált Timmy majom, és újra lelket öntött belém. Feladat #1: meglépni a szigetről! Feladat#2: megállítani LeChuckot, Ozzie-t és a menetközben még esetlegesen felbukkanó gonoszokat. Feladat#3: új cipőt venni, mert marha meleg a homok. A tisztás sarkában ismeretlen tettes egy feljegyzést szögezett az egyik pálmára, amelyben az egyre növekvő majompopuláció és a korlátoztt banánkészletek közötti gazdasági összefüggések negatív

oldalaira próbált rávilágítani. A HT monogramot viselő tettes kilétére a szomszéd tisztáson azonnal fény derült: a jó öreg Herman Toothrot, pállott szájú cimborám első kalandjaim idejéből még mindig a szigeten tengette nem túl izgalmas életét. Ugyan némi változatosságot csempészett az életébe, hogy egy balesetből kifolyólag pillanatnyilag heveny amnéziában szenvedett, de erre érthető okoból nem figyelt fel. A helyzete némileg javult, amint a fejéhez vágtam a kunyhója előtt talált kókuszdiót: arra már emlékezett, hogy nemrég térdnadrágos kalózok zaklatták idegesítő kérdésekkel, de arra már nem, hogy hol parkol a hajója - így tehát a b eteg még további kúrára szorult. Tovább baktattam észak felé, majd leereszkedtem a k anyonba, ahol egy felborult csille, egy banánszedő és egy bánya bejárata vártak rám. Az elsőn csodálkoztam, a másodikat zsebretettem, a harmadikba pedig bementem. A berendezési tárgyak néhány

különösen nyomasztó emléket kavartak fel bennem, és mivel a folyosó végén álló zárt ajtóval sem tudtam mit kezdeni, gyorsan visszamenekültem a napsütötte tengerpartra, ahol Timmy még mindig magában szórakozott. A banánszedővel leszedtem először egy, majd még egy, végül egy egész halom banánt, amiből egyet Timmynek ajánlva kísérőt kaptam a személyében. A kíséret egészen a bánya kapujáig tartott, ahol a csimpánznak új ötletei támadtak, de újbóli lekenyerezés (illetőleg lebanánozás) után követett először a bányába, majd újabb banán fejében a vasajtóhoz is. Kinyitottam az ajtó alsó részén levő reteszt, majd miután Timmy elszántan utána indult, gyorsan be is csuktam. Erre a túloldalon nagy sivalkodás kezdődött, aminek a felső részben benyújtott banán azonnal véget is vetett, és amíg Timmy ugrált érte, sikeresen ki is nyitotta az ajtó túloldalán levő zárszerkezetet. Az ajtó mögött feltáruló folyosón

egy különös masinériát rejtő terembe jutottam. Amíg déja vu-érzéseimet hessegettem magamtól, a fogaskerekek közé beszorult por- pontosabban „növény”szívóra lettem figyelmes, így a banánszedő kézi készülék ismét remek szolgálatot tett tárgyaim gyarapítása terén. Miután otthagytam a bányát, rövid terepszemlét tartottam a kanyon tetején (igen furcsa alakzatban hevertek itt a kövek), majd felmásztam a sziget keleti részén emelkedő sziklaszirtre. Ennek tetején egy halom kőgolyó, valamint a sziklafalba vágott három akna várt. Minden vájatba behajítottam egy-egy golyót, amelyek közül a jobb oldaliba dobott majdnem agyonverte a kanyonban ugráló Timmyt, a második kirepült a tengerpartra, a harmadikat pedig mintha elnyelte volnba a föld. A sajátos játékot aztán kalózbilliárddá fejlesztettem, és koccra mentem: amint a jobb oldali vájatba dobott kőgolyó megmozdította az első gyökeret, behajítottam a középsőbe egyet;

amint ez elérte a maga gyökerét, repült egy a bal szélsőbe; majd amikor a koccolás után új vájatba került kőgolyó egy újabb gyökeret érintett, még egy bal szélsőbe. Ennyi koccal sikerült is elérni, hogy az egyik kőgolyó egy teljesen új helyre repült: a lávamező közepébe. Ezután felkaptattam a hegytetőn álló katedrálisba. A kapu belső részét díszítő sajátos halálfej dekoráció szemei helyén két csinos „pajzs” mosolygott. Miután a banánszedővel ezeket is lehorgásztam, elégedetten állapítottam meg, hogy ez aztán nem egy egyszer használatos eszköz, az már szentigaz! A kapuval szemközti oltárnál találkoztam Allegro Rasputin atyával, LeChuck Első (Orthodox) Egyházának főpapjával. Igen elmés beszélgetés következett e sajátos vallás még sajátosabb képviselőjével, melynek végén érdeklődtem tőle, hogy felfigyelt-e már arra az érdekes jelenségre, hogy egy lávafolyó hömpölyög keresztül a templomán? Az

éles szemű atya természetesen tudott a szokatlan berendezésről, sőt mi több, be is építette a liturgiába: esküvők alkalmával az újdonsült házaspár azonnal nászutazást is tesz a lávafolyón, és - köszönhetően a Stantől vásárolt azbeszt erősítésű csónakoknak - csak egész ritkán szoktak elégni benne. Rövid unszolás után az atya beleegyezett, hogy házas ember létemre én is menjek egy kört, és amikor beszálltam a nekem rendelt - rózsaszín - csónakba, kifejezte reményét, hogy nem ez az, amelyik léket kapott. Az utazás a hegygerincről a mélybe viszonylag gyors volt, tulajdonképpen kevés sikoltozással, az alant kavargó lávafolyamban már némileg lassabb, viszont jóval idegesítőbb. A katedrálisba tartva korábban láttam, amint Timmy majom valamit behajított a lávató közepén emelkedő sziklaszigetekre, és most épp azon voltam, hogy ezt a banánszedővel lehalásszam - a gondot már csak a sziklaszigetek közötti

dodzsem-szerű kerengés, és a járatokat elzáró többi csónak okozta. Néhány kör után azért sikerült a dolog, és miután a fém tejesflakon a zsebembe került, a sziklaszirtről idelőtt kőgolyó segítségével be tudtam parkolni a lávafolyó túloldalán levő kis öbölbe. A csónakból kipattanva néhány igen szívós növényt vettem észre Miután üzembe helyeztem rajtuk a por- pontosabban „növény”szívót, felfedeztem, hogy a sziget tulajdonképpen gömb alakú, ugyanis a növények által vájt résen leszivárgó láva a sziget túloldalán levő bányajáratot öntötte el. A sajátos termőtalaj miatt a parton álló pálma sem állt kimondottan biztos lábakon, egy jól irányzott rúgással helyre kis hidat készítettem, majd átkelvén rajta a túlpartra, visszasétáltam a kótyagos Herman barátom táborába. Mint említette, legutolsó emlékei egy tejesüveghez kötődtek, így tehát most szellemi rehabilitációs programjának következő

lépcsőjeként ezt vágtam a fejéhez. Újabb jelentős előrelépést értem el: most már mindenre emlékezett a Monkey IslandTM-en történt eseményekből, kezdve az amatőr kalóz koromban látott kannibálokig, azonban emlékezetének fonala teljes mértékben megszakadt ott, amikor először magához tért a szigeten, és egy majom ellopta a harmonikáját. A sokkterápiában tehát még újabb beavatkozások szükségeltettek. Felsétáltam a s ziget északi részére, a m ajmok falujába, ahol találkoztam ifj. Jojoval, a majmok hercegével. Mély és filozófus lelket ismertem meg benne, és az eszmecserét nagyban megkönnyítette, hogy egy ifjúkori baleset következtében kiválóan beszélt angolul. Mint minden szereplőnek a játékban, természetesen neki is megvan a nyomasztó története a múltból (amitől ismét kellemetlen déja vu-érzések kezdtek kínozni), de miután elmesélte, beavatott a majmok legszentebb titkába, a Monkey Kombat rejtelmeibe (ami

mellesleg sok hasonlóságot mutatott a kalózok sértegetős sportjaival). A Monkey Kombatban öt alapállás van: a Bobbing Baboon, a Gimpy Gibbon, a Drunken Monkey, az Anxious Ape és a Charging Chimp. Minden alapállás domináns két másikkal szemben, így ha az egyik fél az ellenfél állására domináns pozícióba ugrik, akkor ütést mérhet rá. A pozíciókat a majomnyelv négy legősibb szavából (oop-chee-ackeek) összeállított háromtagú kombinációkkal tudja váltani - már aki ismeri őket Jojo egyet meg is mutatott, a többi megtanulásához pedig ifjúkori módszerét ajánlotta: lemásolta ellenfelei mozdulatait. Igaz jó sokszor megverték, viszont gyorsan tanult Beszélgetés közben felfigyeltem remek kalapjára, amit ő a „Dicsőség Sityakjának” nevezett, és mint a legjobb Monkey Kombatharcos érdemelte ki. Odaadni természetesen nem volt hajlandó, de azt ígérte, hogy ha már szert tettem némi gyakorlatra, akkor szívesen megküzd velem. A

majomváros egyik kunyhójában érdekes jelenségre figyeltem fel: egy harmonikázó majomra. Ilyen zeneeszköz nem igazán való majom kezébe, és nyilván a m ajom is hasonló állásponton lehetett, mert amint felmutattam neki a „pajzsokat” (amelyek sokkal inkább hasonlítottak két cintányérra), azonnal elhajította. A harmonika tulajdonosának nevéhez kétség sem férhetett, amint megpillantottam rajta a H.T monogramot Viszakocogtam tehát a partra, és hozzávágtam Herman fejéhez. - Hé, tudom hol hagytam el a gatyámat! - ordította, amit én határozottan a gyógyulás jelének vettem. Herman elmondta, hogy az igazi neve nem Herman Toothrot, majd egy hosszú történetbe kezdett, amihez már le kellett ülnünk egy közeli tuskóra. Vagy húsz évvel ezelőtt már éppen a visszavonulás gondolatával foglalkozott, amikor egy ausztráliai vitorlásverseny egyik szünnapján találkozott Ozzie Mandrillal egy kocsmában. Ozzie akkoriban roppant el volt keseredve

afelett, hogy senkivel nem tud üzletet kötni, mire felvidítás céljából mesélt neki a karib-tengeri befektetési lehetőségekről. A másnapi versenyen egy Ozzie vezette bárka beleszorította egy örvénybe, amiből itt, Monkey IslandTM-en keveredett ki. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy enyhe grogos mámorában nemcsak az üzleti lehetőségekről fecsegett neki, hanem a helyi voodoo mágiáról is: háromfejű majmokról, a Nagy Durranásról és persze a Mindentütő Sértésről is. Aztán hozzátette, hogy az igazi neve Horatio Torquemada Marley Ááááááá! Elaine nagypapája, Méléé IslandTM egykori legendás kormányzója. Ugyan erősen nehezményezte, amint családiasan a nyakába borultam, viszont sikerült kihúznom belőle, hogy még nincs veszve az ügyünk: Ozzie-nak ugyanis arról az egyetlen dologról azért nem beszélt, hogy a Mindentütő Sértésnek van egy negyedik alkatrésze is, jelesen: a k ormányzói pecsét, amit - akárcsak Marley nagyapó

- Elaine is mindig magánál tart. Ezután kivonultam a majomváros előtti erdőbe edzeni egy kicsit Monkey Kombatban. Olyan 1520 küzdelem után sikerült az állások és az azok közötti váltások kombinációit megtanulnom, tehát készen álltam a Jojo elleni harcra, ahol már nem hibázhattam. Miután a majomhercegtől elnyertem a kalapját, átsétáltam a sziget végében található gigantikus majomfejhez. A sapkát felhajítottam a fejére, majd miután megpillantottam az orrlyukában a kapcsolót, ismét üzembe helyeztem a banánszedőt - ezúttal utoljára. A majom szája kitárult, és én egy furcsa, irányítóteremnek tűnő helyre jutottam. A rengeteg kapcsoló között felfedeztem egy fontosnak tűnő slotot, amelybe pont beleillett Marley tata pecsétje - és én megtudtam a s ziget titkát. A hatalmas gépmajom hirtelen életre kelt, az irányítóteremben besietett Marley és Jojo is, és a hegynyi méretű robottal megindultunk, hogy leszámoljunk

Ozzie-val és LeChuckkal. Első fázisban szabotálnunk kellett Ozzie Mindentütő Sértés-erősítő berendezését, amelyet a világ legnagyobb búgócsigájában végződő antennatoronyban helyezett el. Felvettem a robottal a hatalmas pallót, átdugtam a legkisebb torony lábazatán, majd a pallóra ugorva egy majmot megszégyenítő ügyességgel felrepkedtem a torony tetejére a robottal. Itt már csak a kapcsolót kellett meghúznom, hogy az adó OFF állapotba kerüljön. Közben a kormányzói villában Ozzie és Mandrill elvették Elaine-től a pecsétet és sikeresen összerakták a Mindentütő Sértést. A voodoo mágiát azonnal ki is próbálták a rakoncátlankodó Pegnose Pete-en, és szemlátomást kitűnően működött. Az egész Karib-tenger térségére történő sugárzás azonban nem működött, mire LeChuck úgy döntött, hogy ő inkább maga oldja meg saját dolgait, és beköltözött a város közepén emelt irdatlan méretű kőszobrába. Időközben

mi is befutottunk a gépmajommal, Ozzie pedig a Mindentütő Sértéssel engedelmességre bírta a gólem LeChuckot - így tehát semmi akadálya nem volt, hogy megkezdődjön a végső összecsapás. Aminek nyilván sohasem lett volna vége, mivel mind a kőszobor, mind a robotmajom minden ütés után visszanyerte az energiáját. Így tehát a Jojo által ajánlott módszert vetettem be: ha legyőzhetetlen voodoo varázslattal kerül valaki szembe, akkor legegyszerűbb, ha saját magával szembesíti a varázslatot - azaz utánozni kezdtem LeChuckot, és mindig abba az állásba ugrottam, amiben ő állt. A többit pedig már mindenki tudhatja a történelemkönyvekből, a naplómnak e helyen VÉGE ”