Történelem | Felsőoktatás » Civilizációtörténet 476-tól az ezredfordulóig

Civilizációtörténet 476-tól az ezredfordulóig A Kelet-Római Birodalom és az ortodox kereszténység A Keletrómai Birodalmat nem sújtották nagyobb támadások, bár fenyegetések érték az államot és kisebb betörések is. Valószínűleg a fenyegető hun veszedelem elhárítására fejezték be 413-ban Konstantinápoly új szárazföldi védőfalát, majd ezt hosszabbították meg a tenger felől támadó vandálok ellen. A hunoknak fizetett segélypénzek aránylag súlyos pénzügyi terhet jelentettek, de korántsem hatottak olyan bénítóan, ahogy eddig hitték. Az V. század a Keletrómai Birodalomban a tartós virágzás kora volt Sardis és Antiochia virágzott, a császárok és a magánemberek érdeklődése is a Szentföld felé fordult: jámbor zarándokok és utazók vittek gazdasági fellendülést. Alarik gót csapata 396-ban Athént is kifosztotta, de még sikerült nagyjából újjáépíteni (pl. a Hadrianus könyvtárat) A keleti államigazgatásban

mellőzték a latint, mint hivatalos nyelvet, ez fontos lépés volt a két birodalomrész önálló fejlődése útján. Meg kell azonban jegyezni, hogy a klasszikus irodalom és a keresztény vallás iránti vonzódás mind két birodalom-résznek jellemzője volt. A legnehezebben megoldható kérdés és a legnagyobb probléma, amivel a kelet-római résznek foglalkozni kellett a vallásegység kérdése volt. Az arianus eretnekséget I Theodosius eredményesen fojtotta el a 380-as évek elején tartott Konstantinápolyi zsinaton, de közvetlen származékait, a nesztorianizmust és a monofizita vonalat már nem tudta megsemmisíteni. Az Arianizmus az isteni lények hierarchiáját állította fel: eszerint az Atyaistennek alá van rendelve a Fiúisten, aki közvetítő az Atya és a teremtett világ között. (Az arianizmust keleten sikerült elfojtani, de a népvándorlással a birodalom határai közé szorított barbárok általában az arianizmust vallották). Nesztorius, 428

óta konstantinápolyi pártiarka volt, s azt állította, hogy Krisztus két természete, az isteni és az emberi közül csak az emberi testesült meg. Következésképp Szűz Mária, az ember Krisztus anyja, nem anyja az istennek. Megtagadta tehát Máriától az istenanya jelzőt, amely pedig az eddigi felfogás szerint megillette. Nestorius tantételeit különösen az alexandriai pátriárka, Ciril támadta, Nestoriust a niceai zsinat elítélte és száműzték, műveit pedig elégették. Az alexandriaiak hatása a monofizita állásponthoz közelítette a keleti egyházat, amely a nesztoriánizmusnak ellentéte volt. Azt vallotta, hogy Krisztus isteni és emberi természete egy és oszthatatlan. Ezt a nézetet Leo pápa támadta, az efelé hajló epheszoszi zsinatot zsiványbandának nevezte és bevádolta őket Theodosiusnál. A császár halála után összeülő khalkedóni zsinat elítélte ugyan a monofizitákat, de Leó pápa egyeduralomra törő terveit is

megakadályozták, a keleti egyház nem ismerte el Róma püspökének elsőbbségi igényét. A vallási egységet tehát nem sikerült elérni, pedig a császár emellett kötelezte el magát. A monofizitizmus egyre erőszakosabb lett, s elsáncolta magát a kopt nyelvű Egyiptomban, a szír nyelvet beszélő palesztinai és szíriai egyházakban és az armeniai egyházban. A perzsa Mezopotámiában viszont a nesztorianizmust követték Justinus 519-es trónra lépésével, de főleg utóda Justinianus alatt a harcias ortodoxia jutott szerephez. Ez a változás az Itáliában uralkodó ariánus gótok háta mögött kínált diplomáciai szövetséget a keresztény Róma és a bizánci udvar között. Tehát Róma és Konstantinápoly összefogni készült Ravenna, Teoderik fővárosa ellen. Uralkodásának utolsó évében Teoderik a jó viszony fenntartása érdekében hozzájárult ahhoz is, hogy I. János pápa Konstantinápolyba látogathasson. Ez volt az első alkalom, hogy a

római pápa a keleti fővárosban járt. Ott olyan lelkesedéssel fogadták, hogy ez csak mélyítette a s zakadékot Teoderik és római alattvalói között. János pápa hazatérése után ravennai háziőrizetben halt meg, s hamarosan követte őt Teoderik is. Erre felerősödtek a keleti kísérletek a nyugati területek megszerzésére. Jusztinianus 527-ben lépett a trónra, s szinte nyomban hozzákezdett 2 a római jog újjászervezéséhez és kodifikálásához. Ekkor keletkeztek a Digesták formájában a klasszikus kori Római Birodalom társadalomtörténetének legfontosabb leírásai, a magánjogi gyűjtemények. A Jusztiniánus ellen kitört Nika-felkelés elfojtásakor Konstantinápoly nagy része leégett, ez lehetőséget adott egy nagyszabású újjáépítésre. A legszebben sikerült munka az újjáépített Hagia Szofia székesegyház volt, amelynek megpillantásakor Jusztinianus így kiáltott fel: Salamon, túltettem rajtad! 537-ben szentelték fel.

Justinianus fő célja a nyugat felszabadítása volt, s ennek érdekében felhasználta a barbárok háta mögött kiépített diplomáciai kapcsolatokat, s a Belizár vezette hadsereget. Itália visszahódítása Narses vezetésével 553-ban fejeződött be, de az a klasszikus világ iszonyú pusztításával járt. 554-ben létrehozták Itália kormányát, de abban a római senatori osztály nem kapott szerepet, s a R avennában felépített exarchatusi kormányzat pompáját Róma elszegényedése árán érték el, ami a klasszikus világ végét jelentette. A létrehozott báb-állam nem tett semmit a v édelem megszervezésére, így nem tudták megakadályozni, hogy a langobárdok az 560-as évek végén meghódítsák Itáliát. Justinianus halálakor, 565-ben a hagyományosan római fennhatóság alá tartozó területekből többet mondhatott magáénak, mint az V. században bármelyi előde A visszahódítás költségei azonban súlyosan megterhelték a Kelet-Római

Birodalom erőforrásait, a hadsereget elvonták a perzsiai és dunai arcvonalról. A nyugati római területek pedig a barbár királyok viszonylag jóindulatú gondoskodása alatt jólétben éltek, s ennek éppen a keleti fölszabadítás vetett véget: a Konstantinápolyból kormányzott birodalom szegény provinciájává süllyedt. Justinianus császár uralma után (527-565) 900 é vvel, 1453-ban a törökök kezére került Konstantinápoly. „Sohasem volt és sohasem lesz szörnyűbb esemény ennél” – vélekedett egy görög író. A Nyugatot váratlanul érte a hitetlenek nagy diadala, amely megrendítette az egész keresztény világot. Nemcsak egy állam bukott el, hanem maga a római civilizáció Megszakadt a klasszikus földközi-tengeri civilizáció egyenes átöröklése. Olyan téma ez, amelynél segít a történet végének ismerete, azt mellőzve is, hogy az elején kezdenénk. Bizánc tekintélye és hagyományai még hanyatló állapotukban is ámulatba

ejtették az idegeneket, akik számára a b irodalom káprázatos múltját sugallták. A császárok mindvégig viselték az „augustus” jelzőt, a polgárok „római” névvel illették magukat. Az Hagia Szofia évszázadokon át a legnagyobb keresztény templom volt, ahol gondosan ápolták a görögkeleti vallást, amelynek kevés hitbeli vetélytársa volt, mivel a korábban nyugtalanságot okozó tartományokat bekebelezték a m ohamedánok. Tegyük hozzá: az arab világban éppen azért arathatott sikert a m ohamedán hit, mert a k eleti keresztény vallás kegyetlensége és türelmetlensége miatt nem tudta megtartani az addig keresztény, vagy zsidó hívőket. A kereszténység elétűnt az iszlám hódításával számos olyan területről, ahol nem sokkal azelőtt a népesség java része Krisztus-hívő volt. Ezer év alatt igen sok zavar támadt Keleten és Nyugaton egyaránt. Bizáncot ugyancsak megtréfálta a történelem: örökségének egyes vonásait

módosította, másokat kiemelte, egyeseket pedig eltörölt. Justinianus korához képest persze nagyon átalakult a birodalom, ámbár sohasem vált teljesen mássá. Az ókor és Bizánc között nem húzódik éles választóvonal A birodalom súlypontjának keletre tolódása már Nagy Konstantin uralma előtt megkezdődött, amikor városa, Konstantinápoly egy világbirodalom székhelye lett, örökölte Róma törekvéseit. A császári tisztség különösen kirívó példája a fejlődés és a konzervativizmus vegyíthetőségének. Hivatalosan 800-ig nem vitatták azt az elméletet, mely szerint a b izánci császár az egész emberiség világi uralkodója. Ám abban az évben megkoronáztak és „császárként" üdvözöltek Rómában egy világi uralkodót, Nagy Károlyt, és ezzel megkérdőjelezték a bizánci császár kivételességét. Kölcsönösen megsértette a k ét birodalomrész egymás érzékenységét, és nem fogtak össze az arab veszély ellen.

Ezzel végletesen eltávolodtak egymástól. 3 A bizánci császárok azonban nyugati társaiktól eltérően politikai és vallási teljhatalommal is rendelkeztek (ezt az igazgatási formát nevezzük cezaropapizmusnak), és Isten földi helytartójának tartották őket. A keleti császár olyan igazi zsarnok volt, mint nyugati társai sohasem. A fontos állami vezető hivatalnokok csak neki tartoztak felelősséggel Ezzel magyarázható, hogy a bizánci politika központja a császári udvar volt, ott lehetett ugyanis befolyást gyakorolni a hatalomra, szemben a Nyugattal, ahol a ráhatás a lassan kifejlődő testületi és képviseleti intézményeken keresztül érvényesült. Keleten tehát elmosódott a vonal világi és egyházi hatalom között, nyoma sem volt az egyház és állam Nyugaton kialakult ellentétének. A császári hatalom célja az életét tápláló ortodoxia és egyház megőrzése volt. Helyénvaló volt tehát, hogy szentté avatták a legtöbb korai

keresztény császárt, mint ahogy a pogány császárokat is istenítették. Bizáncban a császárok előtt szokásos, rituális módon földre kellett borulni, mozaik képmásukon fejüket dicsfény övezi, akárcsak az utolsó pogány császárok ábrázolásain, a fénykoszorú ugyanis a napisten kultuszához tartozott, s ez a Szaszanida uralkodóknál is megtalálható. Ám a császár mindenekfölött keresztény uralkodóként bizonyította hatalmát és tekintélyét. A császári tisztség tehát megtestesítette Bizánc keresztény örökségének nagy részét. Ez az örökség sok egyéb területen is élesen választotta el egymástól a keleti és a nyugati birodalmat. E szempontból főleg a későbbi görögkeleti egyházat jellemző sajátosságok fontosak. A keleti papság inkább eretnekségnek tartotta a mohamedán vallást, mint pogányságnak. A klérus és a társadalom viszonyában is volt különbség: a császári tisztség mögött több szinten nyert

fontosságot az egyházi és világi emberek szövetsége. Ennek egyik jelképe volt a papi házasság: a görögkeleti papság sohasem különült annyira el a társadalom többi részétől, mint a római katolikus. A görögkeleti egyháznak ezért van mindmáig a társadalmat megszilárdító nagy szerepe. Legfőképp pedig ezért nem emelkedhetett ki belőle a pápasághoz mérhető egyházi hatalom. A hatalom központja a császár volt, tisztsége és felelőssége az azonos rangú püspököknél magasabbra emelte. A Nyugattól való elkülönülés egyrészt politikai eredetű volt: fokozatosan lazultak a kapcsolatok; másrészt a sajátos eltérő jellegből fakadt. A katolikus és görögkeleti hagyományok kezdettől különböztek, bár eleinte csak kis eltérés mutatkozott. A latin keresztények idegenkedve fogadták azokat az engedményeket, amelyeket a görög keresztények a szíriai és egyiptomi egyháznak adtak. De a kereszténységen belül az ilyen engedmények

tartottak életben bizonyos többközpontúságot. Róma és Konstantinápoly elkülönülése akkor vált fontossá, amikor a másik három jelentős keleti patriarkátus, Jeruzsálem, Antiochia és Alexandria az arabok kezére került. A keresztény világ kétnyelvűsége fokozatosan elhalt, nyugaton a latin, keleten a görög nyelvet használták. A VII század elején megszűnt a latin hivatalos nyelv szerepe, ekkor már a hadseregben és az igazságszolgáltatásban is a görög vált egyeduralkodóvá. Igen fontosnak bizonyult, hogy a hivatalnoki kar görögül beszélt. Amikor a keleti egyház kudarcot vallott a mohamedánok körében, új területekre terjesztette ki térítő tevékenységét és az északi pogányok körében jelentős sikert ért el. Konstantinápolynak sikerült Délkelet-Európa és Oroszország keresztény hitre térítése, sőt a török európai hódításának 150 éve alatt is egyre nyugatabbra, pl. Magyarország területére is kiterjesztették az

ortodox hitet a r ácok, görögkeleti szerbek áttelepedésével. Akkor tehát, amikor a kereszténység Európában éppen erős defenzívában volt. Érdekes, hogy a Kazár Kaganátussal, a magyarokkal szövetséges nagy sztyeppei birodalommal nem értek el sikert: a kazárok 740 körül inkább a zsidó vallást választották. Ebből következett, hogy a szláv népek egy része nemcsak a görögre épülő írott nyelvet vette át, hanem alapvető politikai eszméik többségét is. A szláv népek óvatosságát az is erősen indokolta, hogy velük szemben a katolikus Európa többször került ellenséges viszonyba. A keleti egyház a s zerzetességet mindig többre értékelte, mint az egyházi hierarchiához túlzottan ragaszkodó római katolikusok: a keleti egyházban igen nagy a szent emberek, a 4 szerzetesek tisztelete: pl. püspök csak a szerzetesekből lehet A korai egyház hellenisztikus háttere mindig kedvezett az elmélkedésnek: így a keleti egyházak mindig

nyitottan fogadták a helyi hatásokat, s érzékenyek voltak a hagyomány erejére. Ám ugyanakkor jellemzőjük az is, hogy a hosszan elhúzódó vitákat dogmatikus módon, hatalmi szóval zárják le. Különleges tiszteletben részesítették az ikonokat, imádat tárgyai, s ennek olykor az ikonfestészet csúcsteljesítményei felelnek meg. (Ellenük folyt a képromboló mozgalom 730-843 között) A bizánci örökség nemcsak birodalmi és keresztény tartalmú volt, kialakulásához Ázsia is hozzájárult: szerepet játszottak benne a k eletre mutató kereskedelmi kapcsolatok és a hellenisztikus kelet bonyolult kulturális hagyományai is. Ez ekkor már nem jelentette szinte soha a klasszikus Hellaszt, hanem mindig csak a hellenisztikus keletet. Kis-Ázsiában elsősorban a városlakó kisebbség beszélte a görög nyelvet. Az V-VI századi területi veszteségek után fizikailag is megnőtt Ázsia jelentősége, hiszen csak egy keskeny sáv maradt a birodalom birtokában az

európai szárazföldből. A bizánci birodalom politikai tekintélye, hadászati jelentősége, diplomáciai és bürokratikus tapasztalatai, de még jelentős adóbevételi és emberanyag-tartalékai miatt sem látszott még hanyatlásakor sem válsággal küzdőnek. Hosszú távon társadalmi alapjai bizonyultak a leggyengébbnek: válságba került a kisbérlő parasztság s általában a kisember biztonsága. A birodalom határát a perzsák, avarok, arabok, bolgárok és szlávok, később a magyarok támadták. Szakadatlanul hadakozni kényszerült A VIII-X század ezen belül a felemelkedés, megerősödés és a területszerzés időszaka volt, legjelentősebb uralkodója a magyarokkal is szövetséget kötő és a magyarokról fontos jellemzést készítő Bölcs Leó (717) volt. A X században bámulatos tetőpontját érte el a keleti civilizáció. Ezt a Bizáncba érkező pogány orosz küldöttség szinte szavakkal ki sem tudta fejezni: azt tudták csak írni az Hagia

Szofiában látott szertartásról, hogy „Isten lakozik ott az emberek között.” A gazdasági alapok azonban már meggyöngültek, a kereskedelem elhalt, a kisparasztok nagy tömegei mentek tönkre. uralkodóvá vált a nagybirtokosok osztálya Sokasodtak a háborús vereségek. 1071-ben elvesztették a törökökkel szemben Kis-Ázsiát, bolgár felkelések voltak a birodalmon belül és terjedt a bogumil eretnekség. Velence tengeri hatalmának felemelkedése Bizánc 300 éves hanyatlása árán jött létre. A keresztes mozgalmak és háborúk is a Bizánci Birodalom testéből hasították ki államaikat. A XII század végén jelentkezett azonban a legfőbb ellenség: Szaladin, egyiptomi kalifa, aki 1171-ben megdöntötte a Fatimidák uralmát összefogta a muzulmánokat. (Őt tartják a Levante moszlim visszahódítása hősének) 1204-ben Konstantinápolyt elfoglalták és kifosztották a velenceiek által uszított keresztes hadak. A velenceiek ekkor vitték el a hippodrom

bronz lovait, melyek azóta is a Szent Márk székesegyházat díszítik. Kelet és nyugat között nem lehetett volna brutálisabb a szakítás A császárok ugyan 1261-ben visszatértek, de Bizánc életereje elfogyott, ám kimúlásáig még 200 év kellett. A haldoklás haszonélvezője Velence és Genova volt, amelyek uralták Bizánc gazdaságát és kereskedelmét. Görögkeleti kereszténység A bizánci kultúra a szláv népek sajátjává lett görögkeleti kereszténységben gyökerezett. Ez olyan felmérhetetlen következményekkel járt, amelyek közül több ma is befolyásolja életünket. Legfőképpen az orosz állam és a többi modern szláv nemzet nem kerülhetett volna be Európába, s ma sem tekinthetnénk őket oda tartozóknak, ha nem vették volna fel a kereszténységet. A XIII század kezdetén a f olyamat lezárásaként számos olyan szláv nép jelent meg, amelyik az önálló fejlődés útjára akart lépni. Kialakult egy jellegzetes szláv

civilizáció, bár voltak ezen belül különbségek is: Lengyelország, Csehország és Szlovákia szorosabban kötődik a Nyugathoz, mint a Kelethez. 5 Sok mindent éltek túl a szláv népek, mivel időnként – nevezetesen a XIII. és a XX században – azonos erővel szorongatta őket mind a Nyugat, mind a Kelet. A szlávok egész története figyelemre méltó túlélési képességről tanúskodik. Szorgos földművesek voltak, szívesen átvették mások kultúráját és mesterségbeli fogásait, s rendszerint túlélték azokat, akiktől tanultak. Történetük szempontjából fontos, hogy a VII században a kazár és a bolgár nép akadályként választotta el őket a dinamikus iszlám hatalomtól. A két erős nép abban is segítette a szlávokat, hogy területük mentén eljutottak a B alkánra, majd elérték az Adriát, Morvaországot és Közép-Európát. A Balkán délszigeten létszámban már a X században túlsúlyra kerültek. Az első szláv állam

Bulgária lett, noha a bolgárok nem szláv népek voltak, hanem török jellegű nép. A szláv elem fokozatosan szorította háttérbe a török elemet, nyelvcsere is bekövetkezett, míg a VII. század végén megjelenő bolgár állam már szláv jellegű, és nyelvű volt. Ennek az államnak a függetlenségét Bizánc 716-ban ismerte el Olyan területen alapított tehát államot egy idegen törzs, amely hosszú ideje a bizánci birodalomé volt. Állandó ellenségeskedésben éltek egymás mellett, Bulgária fontolgatta Róma és Konstantinápoly egymás ellen való kijátszását is. Fordulópontot jelentett 865, a mikor a bolgár fejedelem megkeresztelkedett, s ettől kezdve a bolgár államnak keresztény államnak számított. Ez mérföldkő volt a szláv népek keresztény hitre való térésében. A nagy tét a kialakuló szláv civilizáció jellege volt. Létrejöttében két kiváló férfiú játszotta a főszerepet: Szent Cirill és Szent Metód, akik a

görögkeleti világban máig is nagy tiszteletnek örvendenek. Cirill nevét máig is őrzi a cirill betűs ábécé, amely a Cirill által megteremtett ún glagolita ábécéből fejlődött ki, s a görögkeleti szláv népek máig is használják. Ez az ábécé gyorsan terjedt a bolgár papok közvetítésével , s gyorsan eljutott Oroszországba is, amely nemcsak a kereszténység terjedését, hanem a szláv kultúra kifejlődését is lehetővé tette. Ez a kultúra potenciálisan nyitott volt különböző hatások befogadására, de a legmélyebb hatást a keleti ortodoxia gyakorolta rá. A növekvő katonai erejű kijevi Rusz seregei 860-ban támadtak rá Bizáncra. A támadók a keleti szlávokat leigázó varégek, azaz vikingek voltak, akik először Novgorodban vetették meg a lábukat, hajós népként a folyóvölgyeken leereszkedve hódították meg a szlávokat. Az új fejedelemség életében a kereskedelem jelentősége volt a legnagyobb, s Bizánctól is előnyös

kereskedelemi szerződéseket csikart ki. A fiatal állam a folyóvölgyeken keresztül államszövetséget hozott létre a F ekete-tengertől a Baltikumig, s ezt 945-ben említik először Rusz néven. Az államalakulatot a kereszténység vonta Bizánc érdekkörébe Kijev kezdett elszakadni a viking hagyománytól, Skandináviától, s egyre inkább dél felé fordult. Vlagyimir nagyfejedelem tette Oroszországot keresztény állammá: 986-988 körül a görögkeleti kereszténységet fogadta el maga és népe számára. (A legendák szerint a mohamedán vallást a szesztilalom miatt utasította el.) A görögkeleti papok azóta is elismerik, hogy a kereszténység fordulópontot hozott az orosz történelemben és a művelődésben. Vlagyimirt 200 évvel később ezért a tettéért avatták szentté. A nagy egyházszakadás (1054) A keresztény egyház alapításától fogva Krisztus testének vallotta magát, mely tagjainak sokfélesége ellenére egységes szervezetet alkotott.

Az ortodox teológusok az apostoli hagyományt a kezdeti időktől fenyegető szakadár mozgalmakkal szemben (arianizmus, nesztorianizmus, monofizitizmus, nemzeti egyházak: kopt. szír, örmény stb) az egység megőrzését tűzték ki célul. Az una ecclesia eszméjét politikai téren a IV századi keresztény császárok támogatták. A kor felfogása szerint monoteizmus és monarchia szoros összefüggésben állt: egy Isten-egy birodalom-egy császár-egy egyház. A Római Birodalom 6 földrajzi kiterjedése és kettős pilléren nyugvó kulturális öröksége azonban nemcsak a két birodalomfelet távolította el egymástól, hanem a görög és a latin egyházakat is. Ezt a történelmi folyamatot az V. századtól a barbár inváziók és az új germán királyságok létrejötte gyorsította fel. A szétválás történelmi feltételeit paradox módon éppen a keresztény római monarchia létrehozói és a monarchikus egyház megálmodói, Konstantin és Theodosius

teremtették meg. Konstantinápoly megalapításával (324) és a birodalom kettéosztásával (395) alakult ki az a helyzet, amelynek következtében a korai középkor folyamán keleten az Imperium Romanum jogfolytonosságának letéteményeseként létrejött a görög nyelvű és kultúrájú Bizánci Birodalom, miközben a barbárok által szüntelenül fenyegetett nyugati birodalomfélben a császárság bukása után (476) a latin egyház mindinkább egyedül találta magát. A bizánci császár, illetve az őt képviselő ravennai exarcha politikai fennhatósága Itáliában a VI. századtól névlegessé vált. Róma püspöke autonóm félként tárgyalta beözönlő barbár hódítókkal, közvetítő szerepet játszva az új nyugati államalakulatok vezetői és Bizánc között. A pápaság önállósulása és a frankokkal kötött szövetsége a VIII-IX. században alapjaiban változtatta meg a császárság és Róma viszonyát, s ezzel a görög és a latin egyház

későbbi sorsát is megpecsételte. A két egyház elkülönülését közvetlenül mégsem a Karoling-kor történelemformáló politikai eseményei váltották ki. A külső politikai változások és az egyházak belső fejlődésének bonyolult összjátéka vezetett a végső szakításhoz, amelyet oly sok véglegesnek látszó hasadás előzött meg, hogy a kortársak közül senki sem sejtette, hogy az 1054-ben történtek immár végérvényesen külön utakra terelik a két egyházat. A Bizánctól függetlenedő pápaság Kis Pipin frank király 754-ben kibocsátott adománylevele révén territoriális hatalommá vált Itáliában. Róma és a frankok együttműködése 800 karácsonyán folytatódott, amikor III. Leó (795-816) a S zent Péter bazilikában a Nyugat császárává koronázta Nagy Károlyt. Ezzel semmibe vette a bizánci császár politikai igényeit: a nyugati császárság felújítása ugyanis azt fejezte ki, hogy Bizánc itteni hatalmának véglegesen

befellegzett. Ez egyidejűleg a pápaság presztízsének hihetetlen növekedését jelentette, hiszen ettől kezdve a császár hatalmát a pápától nyerte el. Nagy Károly megkoronázásakor nem történt más, mint hogy a pápa megtartotta a legfőbb lelkipásztori, szellemi hatalmat, de a világit az új császárra bízta. Ezt az értelmezést maga Nagy Károly fogadta el a legkevésbé, de mást nem tehetett. A pápai teljhatalom gondolata már készen állt. A Adorján pápa egy Nagy Károlyhoz írott levelében 790-ben már „az egész világ fejének” nevezte Rómát, majd kifejtette, hogy a Szentszék felett senki sem ítélkezhet. Ezzel Róma kivonta magát a b izánci és a g ermán császárok doktrínális és bírói fennhatósága alól, szakított az öt patriarchátus (Jeruzsálem, Róma, Konstantinápoly, Antiochia, Alexandria) egyenlőségének elvével és önmagát tette meg a kereszténység vezető egyházává. Már ez is elég lett volna ahhoz, hogy

Konstantinápoly és Róma amúgy is feszült viszonya elmérgesedjék. A nyugati egyház ráadásul dogmatikai újításokat is bevezetett: a r égóta vitatott új szövegű Credot vezette be 800-tól (amelyben a Szentlélek a Fiútól is származik, s amelyet mi ma is használunk). Ez az elhíresült „filioque”-kérdés fél évszázad múlva ismét felvetődött, s a szakadást megelőző legnagyobb viszály forrása lett, amit ugyan 869-ben elsimítottak, az egység formálisan helyreállt, de a béke nem. A világi hatalmak gyámkodását lerázó, sőt azoknak diktáló pápaság ekkor már a kereszténység vezető hatalmának tartotta magát, míg a görögök továbbra is az 5 patriarchátus egyenlőségét vallották, s a császár egyházfőségét elismerték. Dogmatikus téren a filioque kérdés osztotta meg az egyházat és a nyugati és keleti hívek egységét. Szokásaiban és liturgiájában mindinkább eltért egymástól a kettéváló egyház. Bizáncban nem

tiltják a papok 7 nősülését felszentelésük előtt, megtartják a szombati böjtöt és nem kovásztalan kenyeret használnak az eucharisztiában. A szakadásra azonban csak a pápaság XI. századi megújulása és megerősödése után került sor abban a Konstantinápolyban, ahol hasonló tisztulási folyamat ment végbe a pátriarchátus élén. A vita a filioque formulán és a kovásztalan kenyér használatán robbant ki 1054. június 21-én, s az lett a következménye, hogy a pápai küldöttség a konstantinápolyi pátriarchát kiátkozó bullát az Hagia Sophia oltárára helyezte. A békítési kísérletek mind a mai napig nem jártak eredménnyel: a filioque formulát a bizánciak még a t örök fenyegetés árnyékában sem fogadták el. Irod.: Nanofszky György szerk: Kereszténység, katolicizmus, ortodoxia Windsor Kiadó Budapest, 1996. Az iszlám és a Közel-Kelet átalakulásai A Krisztus utáni 500 előtti évezredben rövid megszakításokkal több

iráni központú óriásbirodalom ostromolta a Nyugat kapuit. Az Akhaimenidák Nagy Sándoron és utódain keresztül Rómára hagyták az istenkirályságnak az ősi Mezopotámiában gyökerező eszméjét és külsőségeit, majd ezek Rómától a Bizánci Birodalomra szálltak át, mely a Szaszanidákkal állt harcban. Perzsia és Róma elkápráztatta egymást majd végül hozzájárultak egymás pusztulásához: szembenállásuk mindkettő számára végzetes lekötöttségnek bizonyult, amikor erőforrásaikra és figyelmükre másutt lett volna szükség. A Szaszanida perzsa birodalomban a politikai és vallási egységet a zoroasztrizmus államvallássá tétele teremtette meg. A papság által hirdetett hittételek viszont már erősen eltértek a Zaratusztra által eredetileg hirdetett szigorú monoteizmustól: középpontjában Ahuramazda, a teremtő állt, akinek földi képviselője a király volt. A Római Birodalom kereszténnyé válása után az egymás ellen harcoló

birodalmak vallási különbségének jelentősége megnövekedett: Perzsiában üldözték a keresztényeket. Mindkét birodalomban üldözték azonban a manicheusokat, akik Mani, perzsa vallási tanító nyomán a monoteista vallásokkal szemben a szigorú dualizmust hirdették. Szerintük a világot a jó és rossz kettősségének kozmikus drámája teremti és irányítja. A manicheizmus ötvözte a zsidókeresztény hitelveket a perzsa miszticizmussal A manicheizmus hívei az üldözés elől KözépÁzsiában és Kínában találtak menedéket, ahol a hit a XIII századig virágzott A Szászánidák a keresztény csoportok közül csak a nesztoriánusokkal szemben tanúsítottak toleranciát, de csak azért, mert a rómaiak üldözték őket. Az ortodoxokkal szemben csak ígérték a türelmet. A perzsa-római háborúk váltakozó szerencsével folytak, s lényegében a K elet-Nyugat küzdelmét jelentették, amelyet 1000 évvel korábban a görög-perzsa háborúk indítottak

meg. A harc tetőpontja a VII. század elején az ókor utolsó világháborúja volt, s valószínűleg az általa okozott pusztítás mért végzetes csapást a K özel-Kelet hellenisztikus városi civilizációjára. 627-ben zárult le a P erzsia és Róma közötti párharc, s ekkor már egy másik konfliktus került a világtörténelem gyújtópontjába. Eddigre mindkét birodalomnak túl sok ellensége volt, már határain belül is, mindkét hatalom kifáradt és belülről is átalakulóban volt. A Szászánida Birodalmat az arabok győzték le, 651-ben utolsó uralkodóját saját alattvalói ölték meg. Az ázsiai nomádok A történelem színpadán ekkor jelentek meg a közép-ázsiai nomádok. Ezek a népek közel 1500 éven keresztül olyan világtörténelmi hajtóerőt jelentettek, amely lökésszerűen és 8 zűrzavarosan ugyan, de a germánok nyugati beözönlésétől Kelet-Ázsiában a k ínai állam újjáéledéséig éreztette hatását. Kiindulópontjuk a

kontinentális Ázsia száraz, a politikai nyomásokkal, a hódítási szándékkel szemben zárt, de a vallási és kulturális hatásokkal szemben nyitott hatalmas terület. A terület a füves sztyepp és a s ivatag határán, Tibet és Irán fennsíkjai illetve a szibériai erdőöv védelmében fekszik. A terület azokig a fontos oázisokig nyúlik le – Buhara, Szamarkand, Merv – amelyeken keresztül haladtak az évezredek óta Kínát a Nyugattal összekötő karavánutak, és a selyemút is. Ezek a lovas nomád, tehát vándorló életet élő népek genetikai állományuk szempontjából kevésbé, kulturálisan viszont jelentősen különböztek egymástól, lökésszerűen, váratlanul került Európa szeme elé egyikük-másikuk. Ezek közé a népek közé tartoztak a szkíták, a hsziung-nuk (egyesek szerint a hunok és magyarok közös ősei, ellenük építették a Kínai Nagy Falat). Ezek a népmozgások más nomád népeket is maguk előtt toltak a nagy birodalmak

határára. A mozgalmak először a Krisztus előtti III században, majd a Krisztus utáni 350 körül kezdődtek. Ez utóbbi hun korszak Európában (Magyarország területén is) 451-ben a catalaumi csatamezőn vereséggel végződött. A hsziung-nuk Mongóliából induló újabb csoportja, az avarok népe a VI. században már a mai Magyarország területén élt, és hatott Európára. Ők forradalmasították az európai lovas hadviselést a kengyel behozatalával, amely korábban, betörésükkor előnyt jelentett számukra. Az avarokat maga előtt tolta 550 tájától egy Mongóliából ekkor kiinduló nép, a törökök népe, amely a vasművességet magas fokon művelte. A törökök egyes törzsei hullámszerűen játszottak fontos szerepet Kelet-Európa és Oroszország későbbi történelmében: ilyen törzseik voltak a zsidó hitű birodalmat alkotó kazárok, a magyarokkal együtt és utánuk telepedő besenyők és a később Magyarországra telepedő kunok. A türk

népek jellegzetes, nagy erejű, de rövid életű, laza törzsszövetségen alapuló birodalmakat alkottak. E birodalmakba többféle népet befogadtak (pl a vándorló magyarok egy ideig a Kazár birodalomhoz tartoztak, s ennek kötelékében harcoltak a bizánciak oldalán). A török népek igazi ereje, a hódító iszlám lett. A hódító iszlám Az idők során az iszlám, a kereszténységet kivéve minden más vallásnál nagyobb terjeszkedési és alkalmazkodási képességről tett tanúbizonyságot. Olyan különböző és egymástól távoli népek kerültek a vonzáskörébe, mint a nigériaiak és indonéziaiak, de még az arab civilizáció szívében, a Nílus és a Hindukus közötti területen is igen eltérő kultúrákat és éghajlati zónákat egyesített és egyesít ma is. Holott a világ történelmét formáló tényezők közül, kezdetben a legkevesebb erőforrással rendelkezett (ebben talán csak a zsidó vallás múlja alul!). Érdekes megemlíteni, hogy

a zsidóság saját nomád gyökerei ugyanabba a barbár, nyers és elmaradott törzsi társadalomtípusba nyúlnak vissza, mint amelyből az iszlám első seregei kikerültek. Ugyanabban a földrajzi környezetben született tehát mindhárom nagy monoteista vallás: a zsidó, az iszlám és a keresztény. Az iszlám története Mohameddel kezdődik, aki 570 körül született Hidzsászban szegény beduin családban. Nem ő volt az első, aki az egy igaz istenről prédikált, hiszen ugyanez volt az istene Ábrahámnak és a zsidó prófétáknak, s e zsidó próféták közül volt az utolsó a názáreti Jézus. A törzs, amelyből Mohamed származott a zsidók őseiként is számon tartott korai sémi pásztortörzs volt, bármennyire is kínos ez ma egy arab számára. Arábia csak a sivatagosodás miatt vált ilyen barátságtalan, élhetetlen vidékké, amilyen ma. Virágzó királyságok léteztek itt, amelyek Dél-Arábiában öntözőrendszerekkel műveltették földjeiket,

az öntözött oázisokon kívül pedig bőven volt fű az állattartáshoz. A Krisztus előtti V. században ezek a királyságok elpusztultak, a pásztornépek délről északra vándoroltak 9 A VI. századra egyes oázisok népessége túlzottan megnövekedett, ezt a n épességet a hagyományos patriarchális társadalmi gyakorlat már nem tudta igazgatni. Ilyen hely volt Mekka is, ahol Mohamed élt. Jelentős oázis és zarándokhely volt, ahová a Kába kő tiszteletére hatalmas tömegek zarándokoltak. Mekkánál keresztezték egymást a Jement és a mediterrán kikötőket összekötő karavánutak. Sok hatás érte tehát az itteni arabokat: egyrészt az egykor pásztorkodó népek egy része egyre inkább a kereskedelemben találta meg a helyét (Mohamed is egy gazdag kereskedő özvegyét vette feleségül), másrészt a kereskedés és a nagy forgalom révén találkoztak a keresztény és zsidó hatással. Az oázislakó, kereskedő arabok előbb voltak

keresztények, vagy zsidók, mint moszlimok. Nyugtalanító társadalmi problémák, átalakulások jellemzik tehát ezt a kort, s ezekre hatékony megoldást kínált Mohamed rendszere. Mohamed nagyszerű teljesítménye abból nőtt ki, hogy megfigyelte a különbséget egyfelől az arabok, másfelől a zsidók és a keresztények között, akik mind azt az istent imádták, akit Allah néven a saját népe is ismert. Míg a keresztényeknek és a zsidóknak voltak szent irataik, amelyből hitet meríthettek, addig az ő népe ilyennel nem rendelkezett. Mohamed 22 éven át hirdette a kinyilatkozást, prófétált, s az eredmény az emberiség egyik alapvető könyve, az Allah által sugallt Korán lett, illetve később Mohamed próféciáit is leírták. A Korán közvetlen jelentősége nyelvészeti, s ilyen értelemben Luther bibliafordításához mérhető: a Koránban kikristályosodott egy nyelv. A Korán tehát nemcsak tartalma miatt lett az arab kultúra kulcsfontosságú

dokumentuma, hanem azért is, mert írott formában terjesztette az arab nyelvet. A Korán azonban sokkal több ennél: egy látnok műve, aki szenvedélyesen vallja az égi kinyilatkoztatást, s amely híven tükrözi Mohamed szellemi géniuszát és erélyét. Mohamed passzív eszköznek, Isten szószólójának vallotta magát, ezt tükrözi az iszlám szó is, mely behódolást, megadást jelent. Ugyanakkor azt is vallotta, hogy az ő helyzete különleges: ő az utolsó próféta, mert az előtte járók, akik magyarázták Isten akaratát, eltorzították azt. Ő tehát az igaz próféta, aki által Isten utoljára nyilatkozott meg a teremtett világnak. A Kába követ, mint a tisztelet helyét megtartotta, az összes arab istenséget eltakarítatta, csak a szüzet a gyermekkel kímélte meg. Jézust és az istenanyát az iszlám prófétaként tiszteli Mohamed Allah kizárólagos szolgálatát követelte, a monoteizmust megalkuvást nem tűrően hirdette. Meghatározta az

üdvözüléshez vezető utat, meghatározott egy társadalomra és személyre vonatkozó kódexet. Követelései szembeállították a megtérteket, Allah követőit a régi vallás híveivel, adott esetben törzsbeliekkel. Mohamed tanítása a v érségi köteléket a hitnek rendelte alá: a közösség erejét a hívők testvérisége, nem pedig a rokoni kapcsolatok adják. Az iszlám vallásnak 5 sarkalatos előírása van. 1 A sahádá, az „Egy az isten, Allah, és Mohamed az ő prófétája” formula vallása. 2 A napjában ötszöri Mekka felé forduló ima, ennek elnevezése szalát. 3 Az alamizsna, ennek egy része önkéntes, a másik része kötelező, s bizonyos jövedelemhányadot a hithű moszlimtól az állam gyűjt be. 4 A böjt, melynek ideje a ramadán (a mohamedán holdév 9. hónapja), amellyel azt ünneplik, amikor Allah először nyilatkoztatta ki Mohamednek a Koránt. A ramadánban hajnaltól napnyugtáig kötelező a felnőtt moszlimoknak a böjt. 5 A

Hádzzs, a mekkai zarándoklat minden moszlim számára életében egyszer kötelező. Az öt alappillér mellé szokták érteni a dzsihádot is, ami tulajdonképpen a hit védelmének a kötelezettségét jelenti, azaz azoknak a moszlimoknak a védelmét is, akiket a hitükért üldöznek. A szigorú hitelvek, amelyek a meglévő társadalmi berendezkedést felkavarták, Mekkában kivívták a törzsi vezetők ellenállását. Mohamed ezért választott székhelyének egy másik oázist, ahová 622-ben híveivel átköltözött. Ez a hidzsra, azaz az áttelepülés, ez lett a moszlim időszámítás kezdete, az oázist pedig Medinának, „a próféták városának” nevezték el. Mohamed itt má r nem hitelvek kinyilatkoztatásával, hanem a t ársadalom megszervezésének gyakorlatias tudnivalóival foglalkozott. Így alakult ki az, hogy nem pusztán a hit dolgait, 10 hanem az egész életvitelt: ételt, italt, öltözködést, házasságot, háborút: tehát mindent

igyekeztek meghatározni, szabályozni. Az iszlám különleges tulajdonsága itt kezdett megmutatkozni: hogy olyan vallás, amely egyszersmind civilizáció és közösség is. Az iszlám testvériség jegyében kezdődött meg Arábia többi törzsének, zsidóknak és araboknak alávetése. Olyan társadalmat épített, amely megőrizte a hagyományos törzsi keretek jelentős részét, megtartotta a patriarchális szervezetet, ha nem került szembe az iszlám testvériséggel, sőt Mekka, mint hagyományos zarándokhely jelentőségét is megőrizte. A másik két monoteista vallással fenntartotta Mohamed a kapcsolatot, vallotta, hogy ugyanazt az Istent imádják, sőt prófétáik tiszteletét is elismerte. Emiatt tehát nem lett volna baj a monoteista vallások között. Kimondta azonban a hitetlenek kötelező megtérítését, ez viszont már számtalan konfliktus forrása lett, s emiatt tartották a közép- és újkori török iszlám támadásokat barbár betöréseknek

Európában. Mohamed 632-ben halt meg. Utódaira, akik kezdetben mind rokonai voltak (vérségi, vagy házassági) az uralkodói és prófétai hatalom egységét hagyta. Az iszlámban sohasem volt feszültség a vallási és világi hatalom között, s ez volt a mohamedi örökség egyik legértékesebb jellemzője. Utódait nevezzük kalifáknak A patriarchális, Mohameddel rokon kalifák után (661), két államalkotó, tényleges hatalmat jelentő kalifátus jött létre. Az első a 661-ben megalakult Omajjád Kalifátus, melynek központja Damaszkusz volt, a másik a 750ben megalakult Abbászida Kalifátus, melynek központja Bagdadban volt. Az iszlám első századában átrajzolta a térképet a Gibraltártól az Indusig. Most már egy vallás volt az, amely megszabta a folyamat irányát. Az arab félszigeten túljutva a Szászánida Perzsia volt az iszlám első áldozata, 638-ban Jeruzsálem is behódolt az iszlámnak. A VIII század elején már a Hindukuson is átkeltek,

711-ben pedig átkeltek a Gibraltári szoroson (Gibraltár neve is arab: Dzsebel al Tatik, Tarik sziklája) és behatoltak Európába, ahol megdöntötték a vizigót királyságot és végigpotyázták Franciaországot. Az iszlám nyugati előrenyomulása 100 év alatt bámulatos teljesítmény. Az arab hódítás hulláma minden fronton lecsendesedett a VIII. század közepére, de Kínán innen nem akadtak Bizánchoz mérhető ellenfélre Az arabok még legfélelmetesebb ellenségeikkel szemben is számottevő fölényt mutattak. Seregeiket éhes harcosok közül toborozták, akiknek az arab sivatag aligha hagyott más választási lehetőséget. Az oázisok túlnépesedése valósággal lökte előre a hadsereget Ugyanakkor hatalmas erkölcsi fölényt biztosított számukra az iszlám testvériség, a próféta tanításának ígérete és a hit védelmének parancsa. A csatákban fanatikusan harcoló moszlimok legfőbb ígérete az volt, hogy a hitükért elesők bizonyosan a

Paradicsomba kerülnek. A vallási eszme hatalmas tömegeket tudott mozgósítani, szinte fanatizálni. Hittek abban, hogy isten akaratát teljesítik. Az Omajjád kalifátus idején kezdődött a sía mozgalma, a síiták pártjának tevékenysége (mindazon szektákat ide sorolják, akik amellett vannak, hogy Mohamed egyetlen törvényes örököse Ali). Puritán, ortodox mozgalom volt az Omajjád kalifák hatalma ellen, azzal a türelmetlenséggel szemben, amellyel a nem arab moszlimokat igyekeztek kiszorítani. A síiták segítették hatalomra az Abbászida kalifákat, akik elsősorban a keleti arab területekre támaszkodtak, ezért is tették át székelyüket az eddig jelentéktelen Tigris menti kis keresztény faluba, Bagdadba. Az itt kialakult vezető réteg már származására nézve nem volt arab, csak arabul beszélt, az elitben a K özel-Kelet számos népe képviselve volt. Bagdad kozmopolita jellegű várossá fejlődött. Ismét egy nagy birodalom fogta össze az

egész Közép-Keletet, de csak a közös vallás és az uralkodó elit közös nyelve tartotta azt össze. Az iszlám testvériség helyett azonban egyre inkább a dinasztia iránti lojalitás vált a birodalom alapjává és ebben a régi perzsa hagyomány éledt fel. Örökletessé vált a kormányzói tisztség, s a vezíri tisztség is egy család kezében öröklődött. Jól kihasználták a kereskedelemből jövő bevételeket: távoli vidékekkel kereskedtek, s közvetítették a cs erét a K elet és Nyugat között. Ez a k orszak a karavánutak megélénkülését hozta. 11 Az arab területek iszlám civilizációja az Abbászidák idején teljesedett ki. A hatalmas területeket összefogó iszlám politikai szervezete egy alapvetően szintetizáló kultúra bölcsője lett, melyben hellenisztikus, keresztény, zsidó, zoroasztriánus és hindu eszmék keveredtek. Az arab kultúra az Abbászidák idején közelebb került a perzsa hagyományokhoz és Indiához, ez új

lendületet adott neki és fokozta alkotókedvét. Az Abbászida civilizáció sajátossága, hogy vele az arab fordítások nagy korszaka érkezett el, hiszen az arab lett ekkor a Közel-Kelet közös nyelve. Arabra lefordítottak ekkor minden elérhetőt, s ezzel bevezették az arab kultúrába a görög gondolkodást is. Az Abbászida kultúra túlnyomóan irodalmi, már csak azért is, mert oly sok nép között már az arab közvetített. Tömérdek, máig feldolgozatlan és ismeretlen irodalmi mű maradt fönn, amelyek pedig az írott források hiányát is ellensúlyozzák, s amelyek a dráma kivételével minden műfajt felölelnek. Igen sok iskola létezett, az iszlám világ irodalmilag jóval műveltebb lehetett, mint a középkori NyugatEurópa. A VIII századtól megvolt egy kutató szellemű és önkritikus kultúra lehetősége az iszlám birodalomban, ez a lehetőség azonban nem valósult meg. Az arab kultúra Keleten a IX.-X században, az Ibériai félszigeten pedig

a XI-XII században élte fénykorát. Az arab geográfia és a történettudomány lenyűgöző eredményeket produkált, az arabok mégis a természettudományokban jeleskedtek. Máig arab számokat használunk, amelyek révén a műveletek írásbeli elvégzése sokkal egyszerűbbé vált, s amelyeket egy arab aritmetikus tett közzé, bár Indiából származtak. Az arab kultúra közvetítő szerepe mindig lényeges és jellemző volt, de ettől nem volt kevésbé eredeti. Az arab munkák késő középkori latin fordításai és az arab gondolkodók európai hírneve tanúsítja e kultúra minőségét. Az európai nyelvekben máig is használunk olyan arab kifejezéseket, amelyek ugyanerre utalnak: pl. zérus, almanach, algebra, alkímia, tarifa, lant, gitár stb A könyvelésre is arab kereskedők tanították meg a kereszténységet, s a perzsa eredetű orvostudomány tankönyvei évszázadokig voltak az európai orvoslás alapjai. Érdekes, hogy ez a kulturális csere szinte

teljesen egyirányú volt. Az arabok az északi hideg Európa civilizációját szegényesnek tartották Bizánc azonban nagy hatást tett rájuk. A vizuális művészetek közül az építészet hozott maradandó alkotásokat. (Az iszlám azon későbbi tiltása, hogy emberi alakot és arcot tilos ábrázolni, a többi művészeti ágakat jó időre visszavetette). Az építészet a VII századi alapokon fejlődött: egyszerre volt elkötelezett a múlt iránt és sajátosan iszlám jellegű. Célja az iszlám felsőbbrendűségének bizonyítása A belső terek kialakításánál az arabok római technikát és hellenisztikus elképzeléseket valósítottak meg, az eredmény mégis sajátosan iszlám lett. Az iszlám legkorábbi építészeti emléke a 6 91-ben épült jeruzsálemi Sziklamecset. Ez a hely viszont mindhárom monoteista vallás szent helye: a hit szerint itt áldozta fel Ábrahám Izsákot, s Mohamed innen emelkedett a mennybe. Az arab civilizáció nagy alkotói még

javában írtak, amikor a politikai keretek már összedőlőben voltak. Az arabok kiszorultak a kalifátus elitjéből, a hadsereg kifulladt Arab sereg utoljára 782-ben jutott el Konstantinápoly alá, s soha többé nem jutottak ilyen messzire. Hiába tanúsított Nagy Károly tiszteletet Harun al-Rasid iránt, ez már a széthullás ideje volt. 711-756 között az Abbászida iszlám birodalom legnyugatibb tartománya az Ibériai félszigeten megszervezett Al-Andalusz, a mai Andalúzia volt. Az utolsó Omajjád herceg alapította meg a cordobai Omajjád Emirátust, majd 929-ben ezt kalifátussá szervezték. Ez a k orszak igen nagyhatású fejlődést hozott, a legnagyobbat, ami Andalúziában valaha is bekövetkezett. A helyén kialakult kis granadai királyság 1492-ig, éppen az Újvilág meghódításáig állt fenn. Az iszlám nyugati központja azonban tartós és mély hatással volt a nyugati világra. A moszlim Spanyolország városi civilizációjának színvonala messze

felülmúlta a korabeli keresztény világét. Társadalma olyan eredeti és gazdag kultúrával büszkélkedhetett, amely többnyelvű (újlatin, arab és héber) és egyszersmind toleráns volt: a moszlimok megengedték a zsidóknak és a keresztényeknek is vallásuk gyakorlását. A keresztény világ így ismert meg öntözési 12 rendszereket, a narancsot, a ci tromot, a cu krot. Természetesen az arab hatás a s panyol nyelvben, szokásokban és művészetekben a legelevenebb. Az arab világon belüli nagy szakadás a s zunniták és síiták ellentéte mentén következett be. 973-ban a síita Fatimidák Tunéziában saját kalifát választottak és fővárosukat Kairóba tették át. Az Abbászidák bukását az okozta, hogy emberei már szinte csak a törökök, azaz az arabok szemében barbárok közül kerültek ki. A népi ellenállást használták ki a síiták Az Abbászidák báburalkodókként keletebbre húzódtak, Perzsiában uralkodtak, az utolsó

Abbászidát csak 1258-ban ölték meg a tatárok. Viszont a keletre húzódás miatt megszűnt a Közel-Kelet egysége, az arab iszlám darabokra hullott. Az iszlám természetéből következett, hogy a vallási vezető szerepet nem lehetett tartósan elválasztani a politikai főhatalomtól, így a kalifátus az oszmán törökök kezébe került, amikor ők lettek a közel-keleti történelem meghatározó tényezői. Ők még távolabb tolták az iszlám határát, és mélyen behatoltak Európába is. De arab elődeik műve végső bukásuk ellenére is félelmetesen nagyszabású. Lerombolták a régi római Közel-Keletet és a Szászánida Perzsiát, Bizáncot beszorították Anatóliába, s ezért a nyugat-európaiak is visszakényszerültek a Levantéba. Az arabok idején történt meg az is, hogy Marokkótól Afganisztánig kiirthatatlanul meghonosították az iszlámot. Ebben csak a Bizánci Birodalom türelmetlenségének és kegyetlenségének volt némi szerepe:

tudniillik szinte az iszlám karjaiba hajtotta a már keresztény népeket is. Az iszlám elterjedése sok olyan tekintetben is forradalmi változást hozott, amire nem szoktunk gondolni. A nőket például alárendelt helyzetben tartotta ugyan, de olyan törvényes jogokat adott nekik a vagyonszerzésre, amilyennel sok európai országban a XIX. századig nem rendelkeztek. Még a rabszolgának is voltak jogai, és a hívők közösségén belül teljes volt a szabadság: itt nem voltak kasztok, örökletes és társadalmi korlátok. Ez a forradalom egy olyan vallásban gyökerezett, amely – a zsidó valláshoz hasonlóan – nem határolódott el az élet más oldalaitól, hanem felölelte mindazokat. Az iszlámban nincs szó a szent és a profán, a szellemi és a mulandó megkülönböztetésére, ami a n yugati tradícióban egészen természetes. A moszlimok számára a vallás maga a társadalom, és az általa kovácsolt egység túlélte a politikai megosztottság

évszázadait. Az egység a törvényből és egyfajta szellemi beállítottságból egyaránt következett: az iszlám nem a csodák vallása, hanem a gyakorlaté és az intellektuális meggyőződésé. Az iszlám azon túl, hogy nagy szellemi hatást gyakorolt a keresztény világra, az arabok által uralt területeken messze túl is elterjedt: Közép-Ázsiában a X. században, Indiában a VIII-XI század között, Szudánon is túl a Niger folyóig a XI. században A XII-XVI századi terjedés óta az iszlám ma is Afrika leggyorsabb ütemben növekvő vallása. A mongolok XIII századi áttérésének köszönhetően az iszlám Kínába is eljutott. A XV-XVI században az Indiaióceánon túlra, Malájföldre és Indonéziába is átterjedt A XVI-XVII században volt még egy utolsó, délkelet-európai hulláma is az iszlám terjedésének. Figyelemre méltó teljesítmény ez egy olyan eszmétől, amely kezdetben csak egy maroknyi szegény sémi törzsre támaszkodhatott. De a

tekintélyt parancsoló lista ellenére a X század után egyetlen arab állam sem volt képes az iszlám egységét újra megteremteni. Az arab egység is álom maradt, bár van, ahol ezt az álmot ma is dédelgetik. Kétségtelen eredmény azonban, hogy először fordult elő a történelemben, hogy a Levantétól a Hindukusig terjedő egész térséget egyetlen kultúra itatta át, amely fenn is maradt. Ezen az övezeten belül Róma keresztény öröksége, mint fő kulturális tényező elszigetelten is csak a XI. századik tudott fennmaradni Ezután a Közel-Keleten annyira meggyengült, hogy csak az iszlám által megtűrt közösségekben tudott továbbélni. Még a széteső kalifátussal szemben is az iszlám társadalmi és kulturális intézményeinek szilárdsága lett a döntő: bebizonyosodott, hogy mindegy, hogy milyen nép vezeti az iszlám államokat, nem a politikai egység, hanem a hitbeli a döntő. A X században már 4 hatalmi csoportosulás szervezte az iszlám

világot, 13 közöttük a Fatimidák voltak a legerősebbek. A vezérfonalat azonban hamarosan a török népek vették fel. A kontinentális Ázsia területén a X. század előtt már kialakult a törökségi népek laza nomád törzsszövetsége, amely olyan erőt mutatott, hogy 4 tekintélyes korabeli civilizáció, Kína, India, Bizánc és Perzsia is kereste velük a kapcsolatokat. Ebből az érintkezésből a török népek sokat tanultak, pl. megismerték az írást: az első török felirat a VIII század elejéről származik A X. században a török népek újra mozgásba lendültek Valószínű, hogy most is a Kínai Nagy Faltól indult a menetelés: ekkor kapott új erőre a kínai birodalom, s valószínűleg szinte elrúgta magától az addigra már beépülni kezdő keleti türköket, s ez újabb mozgást indított el. A közép-ázsiai népek ismét egymást tolták előre. Az oguz-törökök benyomultak a szétesett kalifátusba és ott önálló államot

hoztak létre. Egyik csoportjuk, a szeldzsukok már mohamedánok voltak 960-tól. A szeldzsukok nagy kiterjedésű államot hoztak létre Irán területén, hadvezéreiket szultánná választották. A szeldzsukok megtérített népei szunniták voltak (az iszlám ortodox irányzata, mely csupán a Koránt, és a hadíszt, a Mohamedtől származó hagyományt ismeri el.) Nekik sikerült Közép-Ázsia felől jőve először átkelni az iráni fennsíkon, 1071-ben pedig Manzikertnél súlyos vereséget mértek a Bizánci Birodalomra. Jellemző, hogy ezentúl a szeldzsukok magukat tekintették a Római Birodalom örököseinek, s valóban az egykori római területeket tapodták már, s ezért országukat Rum (=Római) szultánságnak nevezték, központja Konya volt. Megkezdték KisÁzsia keresztény lakosságának moszlim térítését, s ezzel fellobbantották a k eresztes hadjáratok lángját is. A többirányú ellenséggel szemben nem tudtak sokáig ellenállni, de ahhoz elég

ideig állt fenn birodalmuk, hogy lehetővé tegyék a szeldzsukok kis-ázsiai letelepedését, valamint a török népeket is magába foglaló közös iszlám kultúra és az intézményrendszer kialakulását. Idejükben nagy erővel folyt az ulemák, az iszlám tanítók és vallási vezetők hatalmának kiépítése, s ez a hatalom az egész Közel-Keleten az iszlám társadalom szinte megingathatatlan alapja lett, függetlenül attól, hogy mely népek vezetik az iszlám országot. A XX századi nacionalizmus megjelenéséig ezek határozták meg a társadalom szerveződését. Az ulemák közvetlen szerveződése egyfajta folyamatosságot biztosított, helyi szinten mindig megőrizte a nyugalmat s megtalálta azokat az erőket, akiknek támogatásával törvényesítették az aktuális kormányzati rendszert. Ez volt az egyik legszembetűnőbb különbség az iszlám és a keresztény társadalom között. Az ulemák vezetői a vallási elitből kerültek ki, nem volt szükség a

nyugati értelemben vett bürokráciára. Ez a vallási elit a legzűrzavarosabb korokban is biztosította az iszlám vallási egységet, s ezzel együtt járt a társadalmi egység is. A szeldzsukoknál kialakult rendszer elterjedt az egész arab világban és az utódállamok is átvették. A másik alapvető intézmény a rabszolgatartás volt, s a szeldzsukok a rabszolgákat elsősorban a hadseregben zsoldosként alkalmazták. A szultán hatalmas támasza tehát személyében is tőle függött, a hadsereg kiállítását nem bízta a hűbéresek ingatag hűségére. Ezek a rabszolgák nemzetiségükre nézve gyakran maguk is törökök voltak, őket hívták mamelukoknak! A szeldzsuk hatalom azonban ingatag maradt, mert még nagyon kevés törökségi nép élt ezen a területen, a mohamedán városok nyelvileg tarka vidéken álltak, ezen a területen el se terjedt az arab nyelv. A szeldzsukok vezette iszlám világ már 1100-ban védekezésre kényszerült a keresztes

hadjáratok ellen és az Ibériai félszigeten is megkezdődött a reconquista, a keresztény visszafoglalás. A szeldzsukok mégis sikereket értek el: megdöntötték a Fatimidák uralmát, majd megállították a tatárok előretörését. Ezzel együtt megkezdődött az iszlám területeken a keresztények üldözése, s ezzel a m ohamedán országok egykor nagy létszámú keresztény lakosságának visszavonhatatlan csökkenése (kiirtása, elüldözése vagy megtérítése). Közben az összezsugorodó, már csupán Trákia töredékén uralkodó Bizánc harcaiban az oszmán törökök segítségét vette igénybe. Az oszmán törökök 1354-ben vetették meg a 14 lábukat Európában, miután előbb már megszilárdították hatalmukat Anatóliában. (1347-ben mindezt megtetézve nagy pestisjárvány pusztította a bizánci lakosságot.) 1400-ra a törökök teljesen körülkerítették Konstantinápolyt, majd újra és újra megostromolták. A bizánci császár

ijedtében aláírta a pápa főségének behódoló firenzei zsinat okmányát, de papjai azt megtagadták. Újabb nehézség keletkezett tehát, s indult ugyan egy szerencsétlen végű keresztes hadjárat, de Nyugat és Kelet már nem tudott összefogni. A császárváros lényegében magára maradt az oszmán törökökkel szemben. Az oszmán törökök, vagy ottománok A Rum szultánság összeomlása után bukkant fel ez a nép, amely Oszmán utódának tartotta magát, s hasznot húzott a szeldzsuk hatalom összeomlásából, a hatalmi vákuumból. Oszmán nagy vonzerővel rendelkezett, lassan kezdett a „hit harcosaként” viselkedni. Fanatikus hívek gyűltek köré. Igen sajátos intézményeket is kifejlesztettek az oszmánok: a középkori Európa kereskedőcéheihez és egyházi rendjeihez hasonló szervezeteket építettek ki. Felvetődik a kérdés, hogy ezeket tőlük tanulhatta el Európa. Az oszmánok a keresztény és mohamedán kultúrák határterületein éltek,

s ez megfelelő kihívást jelentett szervezettségük kialakítására. Végül is újra egyesítették a régi Kelet-római birodalmat, sőt ki is bővítették azt. Oszmán fia, Orhán vette fel először a szultáni címet a XIV. század elején Uralma alatt kezdődött meg a meghódított területek betelepítése, s ezzel alapozták meg az oszmán törökök katonai erejét. A törökül „jeni cseri” =új hadsereg névvel jelzett alakulat, amely a magyarba janicsár néven került át, az Európában vívott csatákban nélkülözhetetlen gyalogos katonákból állt. Ez fontos újítás volt az Oszmán Birodalom fejlődésében: fokozatosan eltávolodott a sztyeppei lovas nomád harcmodortól. Orhán szilárd államrendet hozott létre, ő teremtette meg az első oszmán-török pénzrendszert. Orhán államának jelentőségét mutatja, hogy a bizánci császár háromszor kért tőle katonai segítséget, s egyik lányát hozzá adta feleségül. Két utóda Szerbia és

Bulgária legyőzésével meghódította a Balkán-félszigetet, 1396-ban Nikápolynál legyőzték a Zsigmond császár vezette hadat és elfoglalták a görög félszigetet. Anatóliát katonai és diplomáciai eszközökkel olvasztották be az oszmán államba. II Mehmed szultán 1453-ban foglalta el a bizánciak, velenceiek és genovaiak által elkeseredetten védett Konstantinápolyt. (Mehmed 70 hajót szárazföldön vitetett át az Aranyszarv-öböl mögé) 1461-ben elfoglalták az utolsó görög városállamot is a Fekete-tenger partján, s ezzel lett tulajdonképpen a hellenizmusnak is vége. Megszállták a Peloponnészoszt, 1526-ban a mohácsi győzelemmel mélyen behatoltak Európába, déli irányban pedig Adenig jutottak. Az oszmán hódítás következményei Az oszmán birodalom léte élesen elválasztotta egymástól Európa keleti részét a nyugatitól. Döntő tényező volt, hogy az egyház túlélte a hódítást, és az Oszmán Birodalom megtűrte létezését.

Bizánc örökségét így tudták megőrizni a leigázott szlávok és a konstantinápolyi pátriárka többé nem fenyegethette a r ómai katolikusokat és a Balkán nemzeti görögkeleti egyházait. A bizánci határokon kívül csak egy hatékony görögkeleti erő maradt: Oroszországé. Európa ilyen megosztottsága kényszerítette rá a portugálokat és spanyolokat, hogy az iszlám tömb megkerülésével törekedjenek Kelet felé (ennek lett következménye Afrika megkerülése, illetve a nyugati hajózás, tehát Kolombusz gondolata). Az Oszmán Birodalomban új, soknemzetiségű hatalom alakult ki. Úgy látszik a forrásokból, hogy Mehmed tudatosan törekedett a többféle vallás jelenlétére: a fővárosba görög telepeseket hozatott, új pátriárkát nevezett ki. A törökök magatartása a zsidókkal és a keresztényekkel szemben jobb és türelmesebb volt, mint a spanyol keresztényeké a zsidókkal és a mohamedánokkal szemben. (Az oszmán törökökkel egy

időben a síiták hoztak létre erős 15 államot az egykori Perzsa birodalom területén Iszfahán székhellyel. Ezt a b irodalmat a szunnita afgán állam szüntette meg, majd a síita állam maradványait az oszmánok és az oroszok osztották fel egymás között). Film: Nagy Szulejmán Irod.: A hódító iszlám A múlt születése Új Képes Történelem sorozat: Nagy vándorlások szárazföldön és tengeren. Budapest, 1994 A nyugati civilizáció és a római katolikus kereszténység Európa Róma összeomlása után még évszázadokkal is jelentéktelen, elmaradott terület Bizánchoz, vagy az arab kalifátusokhoz képest. Határai beszűkültek, lakói ostromlott maradéknak érezték magukat. Az iszlám elvágta Európát Afrikától és a Közel-Kelettől, déli partjain az arabok hódítottak. A VIII századtól északi partvidékeit és a f olyóvölgyeket kegyetlenül rohamozták a vikingek. A IX századtól Kelet felől a pogány magyarok pusztították, s

hazát kerestek maguknak. Európa ellenséges, pogány közegben született Az új civilizáció alapjait barbár és elmaradott viszonyok között kellett lerakni, igen kevés emberrel. Európa még sokáig kulturális importra szorult Építészetét csak évszázadok múlva lehetett összehasonlítani keletével, kialakulásakor kölcsönvette Itália bizánci korszakának stílusát és az arab csúcsíveket. Nem tudott olyan hatékony politikai egységet létrehozni, mint a kalifátusok, sem olyan elméleti hatalmi alapokat találni, mint Bizánc. A szláv kereszténység kulturálisan elkülönült a Nyugattól, így nem sokat adhatott neki, de megvédte a keleti nomádok és az iszlám támadásától. Az Európa elnevezés először a X. században tűnt föl egy spanyol krónikában Ez a terület majdnem teljesen szárazföld volt: noha az Atlanti-óceán szélesre tárult, ekkor még sehová sem vezetett, hiszen az ellenséges vikingek szállták meg Izlandot. A

Földközi-tenger nyugati része arab tónak számított. A X században kezdtek csak biztató dolgok történni: a magyarok kalandozása véget ért, Európa befogadta őket, az arabokkal szemben kezdtek sikereket elérni a kereskedelemben, a vikingek pedig keresztény hitre tértek. A XI század már forradalmi lendületű és fordulatokban gazdag korszak kezdete, melyet igazságtalanul nevez az utókor sötét középkornak. A XI. századig három lényeges változás történt: 1 a z ókori civilizáció középpontjától megkezdődött az eltávolodás, a központ az V-VIII. század között átkerült a Rajna környékére (ebben a változásban az iszlám térhódítása is szerepet játszott). 2 a kereszténység fokozatos előrenyomulása és kolonizáció Kelet-Európában. A keresztény civilizáció előőrsei már régen túljutottak a római határokon (pl. a magyarok felvették a kereszténységet) 3 a barbárok szorítása enyhült, a m agyarok letelepedtek és

megkeresztelkedtek, az északiak pedig megvetették lábukat Anglia, Észak-Franciaország, Szicília és néhány égei-tengeri sziget területén. Európa többé nem volt mások prédája A nyugati kereszténység nagyjából három összefüggő területet alkotott. A Rajna-völgyet övező középső térségben alakult ki a jövő Franciaországa és Németországa. A Földközitenger nyugati partvidékének civilizációja Katalóniát, Languedocot és Provence-t, majd később Itáliát fogta át. A harmadik régió a nyugati és északi külső szegély volt, ahová ÉszakSpanyolország első keresztény államai, Anglia, a kelta népek, Írország és Skócia, s végül Skandinávia tartozott. Ez ekkor még frissen keresztelkedett képlékeny sáv volt A középkori Nyugat hátországa a frank örökségből eredt a Meroving uralkodók hatalma nyomán. Martell Károly létrehozta az együttműködést az egyházzal, így Kis Pipint 754-ben a pápa erősítette meg trónján.

Cserébe Pipin megvédte a pápa hatalmát a longobárdok betörésétől és 756-ban megalapította a jövőbeli Egyházi Államot. Így kezdődött az egyház 16 világi hatalmának 1100 éves korszaka: a pápa ugyanolyan világi hatalmat gyakorolt felségterületén, mint bármely más uralkodó. Ezzel a pápa függetlensége új, gazdasági alapokra is helyeződött, ehhez járult a királlyá való felkenés szokása, amely hagyományozódott. Létrejött a római-frank tengely, és nyomán megújult a frank egyház: nagyszabású hittérítésbe és kolonizációba (a szászok ellen) kezdtek. Nagy Károly uralma alatt 771-ben a teljes frank örökség a kezében összpontosult. 800-ban a pápa koronázta császárrá. Őt szokás az első európaiként emlegetni Hagyományos frank katona-király volt, szerepének keresztény megszentelését mégis igen nagy komolysággal fogta fel. Kötelezettségét a tudomány és a művészet támogatása, templomépítés terén is

komolyan vette. Legyőzte a longobárdokat, országukat a frank örökséghez csatolta, a pogány szászokat megtérítette. Karintia és Csehország megszerzéséért az avarokkal, a vendekkel és a szlávokkal is harcolt, utat nyitott a Dunán Bizánc felé. A Római Birodalom óta nem volt ilyen nagy államalakulat, mint Nagy Károlyé. A császári koronázással (különösen, mert Konstantinápolyban volt már egy császár, aki persze zokon is vette a dolgot!), tudatosan felvállalta a Római Birodalom örökségét és hagyományát. A keresztény királyság egyik feladata volt a hit megvédése a pogányoktól, de a kormányzásban ez a királyság más elveket érvényesített. Védelmezte az egyházat, ám szilárdan ellenőrzése alatt tartotta: vallási kérdésekben is nyilatkozott, mint a frank zsinatok elnöke. Ebben rejlik a későbbi európai felfogás lényege: a keresztény uralkodó nem csupán az egyház megvédéséért, hanem országa vallási életének

egészéért is felelős. Nagy Károly a püspökökön keresztül az egyházat is a kormányzás eszközévé tette. Székhelyét Aachenben rendezte be, törekedett környezete gazdagítására, szellemi központot alakított ki. Az udvari írásbeliségből eredt a Karoling minuscula, egy megújított és letisztult, a kéziratok másolására alkalmassá tett írás, s ez az írás a nyugati kultúra egyik legjelentősebb eszköze lett. Főként a Biblia másolásában használták ki a lehetőségeit A Biblia terjesztése nem csupán vallási célt szolgált, hanem értelmezésével a Karoling uralmat is igazolni kellett. A sorra felállított kolostori könyvtárak ékességei és kincsei lettek az udvari műhely által másolt bibliák. Ugyancsak Aachenből indult ki a Karoling reneszánsz néven ismert mozgalom, melyet a p apság nevelése és a h it terjesztése érdekében másolt klasszikus szövegek terjesztése jellemzett. Az aacheni palota iskolájában számos ír és

angolszász tudós működött (a leghíresebb Alcuin), akik iskolát teremtettek a keresztény szövegek értelmezésében. Nagy Károly kifejezetten törekedett arra, hogy legfőbb hadúrból keresztény királlyá váljon, s igyekezetét komoly siker koronázta. Ő volt Alcuin első tanítványa, barbár országokban mindaddig nem akadt tekintélyben hozzá fogható személy. Megreformálta a súlyokat és a mértékeket, ő teremtette meg az ezüst fontot, amelyet 240 pennyre osztott, s ez 1100 évig fenn maradt a Brit-szigeteken. Utódai nem tartották egyben a birodalmat: 843-ban a verduni szerződéssel három unokája osztozott. Lothar kapta Lotharingiát, a fővárost és Itáliát, Német Lajosé a germán nyelvű területek tömbje lett, a nyugati területek, a későbbi francia tömb Kopasz Károlynak jutottak. A verduni szerződés nem sokáig maradt érintetlen, mégis fontosnak bizonyult, mert ténylegesen megalapozta a Nyugati és a Keleti Frank Királyságból

kialakuló Franciaország és a Német-Római Császárság politikai különállását. A kettő között elterülő Lotaringia különállása nem volt ilyen határozott, ezzel magyarázható, hogy a történelem során gyakran lesz hódítás és viszály tárgya egyik vagy a másik fél kezében. A nyugati frank királyságban a K arolingok letelepítették a n ormannokat, a C apeting uralkodóház idejére Ile-de-France vált az ország szívévé. A keleti frank részen viszont éppen a széttagoltság vált uralkodóvá: a hercegségekre szétesett államot a politikai széttagoltság a XIX. századik jellemezte Ez a helyzet azonban abból a szempontból előnyös volt, hogy a keleti frank egyház a hercegek versengése és kapzsisága miatt jobban támogatta a császárt. I 17 Ottó megszerezte Itáliát, ezzel egyesítette a német és a római koronát, s a pápa koronázta meg 962-ben. Ezzel született meg a későbbi Német-Római Szent Birodalom, amelynek császárai

augustusnak címeztették magukat, s amely közel 1000 é vig maradt fenn. Ottó uralma alatt alakultak ki a későbbi Németország államszervezetének csírái. Itália fejlődése a VII. században vett új irányt: ekkor dőlt el, hogy nem az északi területek felé hajlik, hanem önálló, mediterrán fejlődést választ. A VIII század derekára nagy részét elfoglalták a l ongobárdok, megtelepedtek, átvették a l atin nyelvet és felvették a k eresztény hitet, de lényegében ellenséges kisebbségként viselkedtek. A kaotikus állapotokat kihasználva egyes városállamok csillaga felemelkedőben volt: Velence 200 éven keresztül folyamatosan terjeszkedett, uralkodója felvette a d oge címet. Délen köztársaságok virágoztak (Gaeta, Amalfy, Nápoly). Skandináviában csak a X. században jelentek meg az első keresztény fejedelmek A pogány normannok ennél jóval korábban megváltoztatták a Brit szigetek és a kereszténység északi peremvidékének

történelmét. Mintegy 4 évszázadon keresztül járták a tengereket, a folyókat, s végül Grönlandtól Kijevig terjedő civilizációt hoztak létre. A norvégok Izland és más szigetek, illetve a távolabbi Nyugat felé gyarmatosítási szándékkal indultak. A svédek, akiket az orosz források varégekként ismernek, inkább kereskedők voltak, míg a dánok többnyire kalózkodással foglalkoztak. Ezért utóbb inkább a dánokat emlegették a f élelmetes vikingekként. A normannok a szigeteket és a Brit sziget partvidékét szállták meg először, a skót és ír szárazföldre csak a IX. században telepedtek be Dublint a vikingek alapították, s hamarosan jelentős kereskedelmi központtá fejlesztették. A legsikeresebb gyarmat Izland lett, ahová nagy számban csak a IX. század végén érkeztek, az államot 930-ban alapították A X. században jöttek létre az első norvég telepek Grönlandon, ezeken a telepeken norvégok 500 évig éltek, ekkor az eszkimók

szorították ki őket. A vikingek rablótámadásai főként a Nyugatot tartották rettegésben. Vannak, akik úgy vélik, hogy kevésen múlt, hogy az egész nyugati frank civilizációt nem semmisítették meg. Az állandó csatározások helyett Kopasz Károly kezdett nekik adót fizetni. A viking támadásoknak a Brit sziget kezdett célpontjává válni: sokat le is telepedtek ott. A dán támadások 851-ben szinte állandósultak, s a dánok már az ország kétharmadát megszállták. Ez ellen lépett fel Anglia első nemzeti hőse: Nagy Alfréd, Wessex királya. Sikeresen harcolt a dánok ellen, sikerült őket megtéríteni és letelepíteni. Közben a többi király közül is kiemelkedett, s az angol királyok vezére, majd egyedüli uralkodó lett, Londont is visszafoglalta, országában erődrendszert épített, a dánok számára településhelyet jelölt ki. Megszervezte királyságát: kialakította a g rófságok határát, amelyek 1974-ig fennmaradtak. Utódai már

egységes Anglia felett uralkodtak, viszont a dánokat nem tudták féken tartani. Sőt Knut, keresztény dán uralkodó megszerezte az Anglia feletti uralmat is és az országot a dán államba olvasztotta (1016-1035). A skandináv örökség nyomokat hagyott az angol nyelvben és társadalomban, Normandia kialakulásában és főként a saga irodalomban. A vikingek hamar beolvadtak ott, ahol már rendezett viszonyokat találtak. A nyugati kereszténység A nyugati egyházé a történelem egyik jelentős sikertörténete, de vezetői az ókori világ alkonya és a XI-XII. század között sokáig érezték magukat elszigeteltnek egy ellenséges világban. A nyugati kereszténység szinte védekező reflexként fejlesztette ki agresszív kérlelhetetlenségét, hiszen egyre rosszabb viszonyba került a keleti kereszténységgel, s végül csaknem elszakadtak egymástól. Ez a k érlelhetetlenség a bizonytalanság egyik jele is volt Nemcsak külső ellenségek fenyegették, az egyház

a nyugati kereszténységen belül is 18 szorongatott volt: küzdenie kellett önállóságáért a világi hatalommal, a pogánysággal és a babonákkal. A kereszténység története jórészt szükségszerűen függ össze a pápaságéval, amely az egyház központi és leghitelesebben dokumentált intézménye. A régi birodalom felosztásával tiszta kép alakult ki: ha Nyugaton volt védelmezője a vallásnak, az csak Róma lehetett, mert nem volt egyházi vetélytársa. Ha pedig a p ápaság, a Pápai Állam vagy maga a pápa került veszélybe, csak a császári udvarba mehetett, hiszen Konstantinápolytól segítséget nem kaphatott. A Kis Pipin megkoronázása utáni 250 évben néha nagyon rossz idők jártak a pápaságra. Róma elsőbbségi igényét arra a tiszteletre építette, ami kijárt neki Szent Péter csontjainak őrzéséért, s arra, hogy nyugaton az egyetlen apostoli egyházmegye volt. A pápaság Nagy Szent Gergely (590-604) pápa nyomán különösen

ügyelt arra, hogy a barbárok megtérítése ne egyes püspökök, hanem az egész egyház közös küldetése legyen, amit a pápaság irányít. Ezzel az egész egyházépítést a pápa a s aját irányítása alá vonta Ezzel a feladattal is a császári Róma örökségének átvételét kívánták a pápák hangsúlyozni. Idővel egy erős olasz állam középpontja lett az a terület, amelyet Kis Pipin ajándékozott a pápaságnak. A császárok pápai megkoronázásában a p ápa leplezett hatalmi igényei bújtak meg. A klasszikus kultúra maradványait a X, században papok mentették meg. Élen jártak ebben a bencések és az udvari iskolák másolói, akik nemcsak a Bibliát, hanem a görög tudomány latin gyűjteményét is átörökítették. A műveltség gyakorlatilag a papsággal azonos fogalom volt Tudást csak a királyi udvarban vagy egyházi iskolában lehetett szerezni, mert egyetemek még nem léteztek. A kultúra nem csupán a valláshoz tartozott, hanem

fejlődését is csak a vallás segíthette elő. Irodalom: Andrea Dué- Juan Maria Laboa: A Kereszténység történeti atlasza. Agapé 1997 J. M Roberts: A szétváló hagyományok kora Képes világtörténelem Budapest, 1999 J. M Roberts: A Távol-Kelet és az új Európa Képes világtörténelem Budapest, 1999 J. M Roberts: Róma és a klasszikus Nyugat Képes világtörténelem Budapest, 1999 Nanovfszky György szerk.: Kereszténység, katolicizmus, ortodoxia Budapest, 1996 Michael Rogers: A hódító iszlám. A múlt születése Budapest, 1987 Duby, Georges: A katedrálisok kora. Gondolat Budapest, 1984