Politika, Politológia | Felsőoktatás » Bevezetés a politikatudományba

Bevezetés a politikatudományba Meteorológia hasonlat! Előrejelzés csak a látványos része, a politika olyan, mint az idôjárás: mindnyájunkat érint, mindenkinek van róla véleménye; de nehéz pontosan kiismerni törvényszerűségeit DE MÉGSEM időjárás - befolyásolható! - polititkai jelenségeknek az empirikus tudományok módszereivel való tanulmányozása - tárgya: politika, módszere: változó - politika: társadalmi folyamat, amelynek keretében megszületnek a közösség egészére nézve kötelező erejű döntések - mindenki ismeri, az emberek viszonya ellentmondásos - aki közönyös, az sem léphet ki belőle, legfeljebb másoknak engedi át a terepet! - Hogyan definiálhatjuk a tudományt általában? A tudomány módszeres kutatással elért, rendszerbe foglalt tudás, amelynek igazságtartalma (a kellô módszertani képzettséggel rendelkezôk által) ellenôrizhetô és felülvizsgálható. - Ez magában foglalja azt is, hogy a tudomány -

szigorú módszertani kánonjai ellenére - nyitott vállalkozás, amely fejlôdik, és mind ismeretanyagában, mind pedig kutatási és vizsgálati módszereiben változik, mélyül és gazdagodik. - Elengedhetetlen ismérve marad azonban elméleteinek racionális vitában való levizsgáztathatósága, s eredményeinek meghatározott módszerek jegyében történô ellenôrizhetôsége. A modern tudományelmélet és ismeretelmélet szóhasználatában ezt a tények verifikálhatósága (igazolhatósága) és az ôket magyarázó hipotézisek, teóriák falszifikálhatósága (cáfolhatósága) követelményének nevezik. - A társadalomtudományoknak, s ezen belül a politikatudománynak azonban nemcsak tényekkel és azokat magyarázó elméletekkel van dolga, hanem az emberi viselkedést orientáló és vezérlô értékekkel is. - A politikai cselekvésnek és gondolkodásnak egyaránt konstitutív elemét alkotják az értékelések. Már az is, hogy mi számít ténynek egy

adott tudományágban, gyakran elôzetes értékelések függvénye. Hogyan tehetünk szert akkor az objektivitásra, elfogulatlan és tárgyilagos, pártatlan ítéletre, ami a tudomány lényege? Hiszen a politika telis-tele van vitákkal és konfliktusokkal. Értékmentesség - A pozitivizmus gondolati tradíciója a társadalomtudományokban az értékmentesség követelménye mellett állt ki. Egy másik, életfilozófiai ihletésű társadalomtudományi illetve kultúrtudományi hagyomány ezzel szemben azt állítja, hogy az értékek szerepét nem kapcsolhatjuk ki a társadalom és történelem vizsgálatából. (az értékmentesség is értékítélet) A dialektikus-kritikai hagyomány (tehát például a marxizmus vagy a frankfurti iskola) még ennél is határozottabban állítja az értékmentesség lehetetlenségét. - Mik is ezek az értékek, amelyekrôl a vita folyik? A modern társadalomtudomány álláspontjáról nézve az értékek "az

elônybenrészesítés általános szabályai" (standards of preference), vagy másként fogalmazva, általános orientáló eszmék vagy kategóriák. Ezek lehetnek formálisak, mint például a jó-rossz, igaz-hamis, szép-rút, barát-ellenség stb. értékorientációs kategóriapárok; de a politikában inkább olyan értékekkel van dolgunk, amelyek tartalmi jellegűek, mint pl. a szabadság, egyenlôség és testvériség, a közjó, a biztonság, rend és az igazságosság stb. Rawls, öko!!! Politikai magatartásunkat és ítéleteinket valóban áthatják ilyen értékek. Ezek azonban csak a cselekvés általános irányát határozzák meg, de sem konkrét célját, amelyeket az emberek az értékekre hivatkozva követnek, sem pedig cselekvésük konkrét tartalmát nem szabják meg. - A konkrét tartalmak és célképzetek az idô és a hely függvényében változnak. Az embereket az érdekek megosztják, az értékek viszont inkább integrálják, mivel magasabb

absztrakciós szinten fogalmazódnak meg. Wallerstein: - a múltra vonatkozó kijelentés jelenben való társadalmi cselekvés - a jelenben mindannyian elkerülhetetlen termékei vagyunk saját hátterünknek, neveltetésünknek, személyiségünknek, társadalmi szerepünknek és azoknak a struktúrált társadalmi kényszereknek, amelyeken belül működünk. Max Weber - Max Weber, aki elsô ízben fogalmazta meg határozottan a társadalomtudományok értékmentességének követelményét, tisztában volt minden társadalomtudományi vállalkozás elkerülhetetlen értékvonatkozásaival. - Maga is hangsúlyozta, hogy a kutatót kezdettôl fogva, tárgyának kiválasztása és meghatározása során, módszereinek megválasztásában és eredményeinek értékelésében, a fogalmak használata során értékek vezetik. - De tudatában volt annak is, hogy az elvont értékek gyakran elrejtik a valóságos érdekütközéseket. Például a "jólét" fogalmában, amely egy

olyan "objektív" tudománynak az egyik alapfogalma, mint a közgazdaságtan, (mint ahogy a politikának is egyik célértéke), szerinte benne foglaltatik a világ összes elôítélete. Weber ezért nem követelt semmi egyebet, mint azt, hogy a társadalomkutató legyen tisztában saját vezérlô értékeivel, és lehetôség szerint explikálja azokat, vagyis tegye a nyilvános vita számára hozzáférhetôvé. Hangsúlyozta továbbá a különbözô társadalmi szerepek eltérô viszonyát az ilyen értékekhez. A politikus például természetesen hivatkozhat értékekre és állást foglalhat bennük, az egyetemi oktató lehetôleg tartózkodjon politikai értékítéletek megfogalmazásától, és ne tévessze össze a katedrát a szószékkel. Nem normális? - A politikatudomány nem megállapodott, "normális" tudomány (Thomas Kuhn tudományelméleti felosztása szerint), abban az értelemben, hogy egységes tárgya, módszere, fogalomkészlete stb.

lenne, amelyeket egységes elméleti keretben értelmezhetnénk Inkább olyan tudomány, amely még keresi a maga önazonosságát, s amely természeténél fogva tele van elméleti polémiákkal. - Eleddig a politikaelmélet egyetlen irányzata sem volt képes egy olyan koherens általános elméletet létrehozni, amely összevethetô lenne az általános közgazdasági vagy szociológiai elméletekkel. Ezért, mint egy neves német politológus, K v Beyme megjegyzi, a politológia egyik elméleti irányzata sem tarthat igényt a kizárólagosságra. Csak a módszerek és elméleti megközelítések pluralizmusa és kölcsönös kritikája segítheti elô tartósan a diszciplina fejlôdését. Egy régi tudomány, új paradigmával - nem tegnap született (Arisztotelész, Machiavelli, Hobbes stb.) - közjog, történettudomány és politikai filozófia határán - önállósulás - A politikáról való racionális gondolkodásnak és rendszerezett ismereteknek hosszú történeti

hagyománya van; a politikatudomány mégis az egyik legfiatalabb társadalomtudományi diszciplina. Hiszen a politikát már Arisztotelész a legfontosabb tudományként tartotta számon, amennyiben a polisznak mint a jó élet keretének helyes berendezésével foglalkozik, amitôl minden más függ. Ugyanakkor a modern politikatudomány mégis csak e század elején kezdett önállósulni és külön társadalomtudományi szakként fellépni. - A nagy hagyományú London School of Economics and Politics már nevében is ennek az átfogó politikatudománynak a nyomát ôrzi, éppúgy mint francia és német megfelelôi. Érdekességként említem, hogy ennek az átfogó jellegű politikatudománynak, amely a gyakorlati ismeretek kompendiumaként jelent meg, Németországban a Polizeywissenschaft nevet adták. Ez nem rendôrségtudományt jelent; az elnevezés inkább a görög polisz szógyökre utal vissza, amelybôl a politika neve is származik. A Polizeywissenschaft éppen

azoknak az átfogó ismereteknek a tárházát nyújtotta, amelyek szükségesek voltak az államigazgatás feladatainak az ellátására. Az egyes társadalmi területeket az igazgatás szemszögébôl tárgyalták. Az ilyen értelemben vett politikatudománynak ugyan nagy tekintélye volt, és a politikai bölcselet keretébe foglalva "királyi tudománynak" számított. Mégis elsôsorban technikai jellegű ismereteket nyújtott, mely fôleg az abszolút állam merkantilista belpolitikáját és a gyarmatosító külpolitikát szolgálta, illetve az államigazgatás növekvô információs szükségletét fedezte. - A modern politikatudomány ezzel szemben egyre inkább specializálódott, és különvált a gazdaságtudománytól, a jogtól és a történelemtôl - amelyekhez mindmáig a legközelebb áll , és a szociológiához hasonlóan önálló társadalomtudománnyá vált. - Szaktudományként való önállósulásának és fejlôdésének elsôsorban két

feltétele volt. 1. Az egyik a modern társadalom kifejlôdése a maga bonyolultabb belsô viszonyaival, 2. a másik a szaktudományok önállósodása a társadalmi és humán tudományok területén is - Szaktudományként való önállósulásának és fejlôdésének elsôsorban két feltétele volt. 1. Az egyik a modern társadalom kifejlôdése a maga bonyolultabb belsô viszonyaival, 2. a másik a szaktudományok önállósodása a társadalmi és humán tudományok területén is - A modern demokrácia megtörte a hatalom misztikumát, és a politikai folyamatokat átlátható, demokratikusan befolyásolható és formálható dolognak láttatta. Nem véletlen ezért, hogy a politikatudomány kialakulása legkorábban az Egyesült Államokban kezdôdött meg, ahol már a múlt század végén jelentkezett, és a század eleje óta létezik a politológusoknak szakmai egyesülete is az American Political Science Association formájában. - politikatudomány: modern változata az

USA-ban, előkészítő tendenciák Nyugat-Európában, fontos változás a legyen helyett a van, demokráciával kapcsolódik egybe, ld. terjedése (II vh után, Kelet-Európa) - Woodrow Wilson: politikatudományi professzorból lett elnök, - A világ legjobban intézményesült politikatudománya ma is az Egyesült Államoké, ahol a legtöbb ilyen tárgyú publikáció létezik, ahol a társadalomtudományi képzés jelentôs részét adja a politológia. Az amerikai politikatudomány nyelve és módszertani arzenálja dominál a modern politológiában; az amerikai kutatók igen nagy számban vannak képviselve a nemzetközi szakmai szervezetekben, az IPSA-ban (International Political Science Association) és az általa szervezett tudományos konferenciákon. - A politika természetének megváltozását az elmúlt korokhoz képest a leglátványosabban a modern jóléti állam kifejlôdése jelezte. A modern állam igazgatása és az állam szervezô és igazgatási

tevékenysége az egész társadalom viszonylatában mintegy "sűrűbbé" teszi a politikai valóságot. Ma nyilvánvalóan sokkal több minden válik politikai döntések tárgyává, mint valaha, amikor sok mindent még a szokás, a tradíciók irányítottak. - Ezáltal a hatalmi és uralmi viszonyok egyrészt átláthatóbbá, ugyanakkor összetettebbé, komplexebbé is váltak. Ezt az új, a politika által is közvetített valóságot már nem lehetett a hagyományos államtudományokba belefoglalni. 1. A politikatudomány csak demokratikus társadalmakban léphet fel és fejlôdhet Autoritariánus vagy totalitariánus társadalmakban nem létezik, vagy ha korábban már létezett, hibernált állapotba kerül. A politika rendszeres tanulmányozása szervezett és nyilvános hivatás, s nem űzhetô ott, ahol az ehhez szükséges szabadságjogokat nem tartják tiszteletben. Az uralmi viszonyok feszegetését a hatalom képviselôi fenyegetônek érzik, és még

demokráciákban is elôfordul, hogy akadékoskodásnak fogják fel, és gátolják a fejlôdését. A németországi politológiát kezdetben demokrácia-tudománynak is hívták, és elsô tanszékeit és intézményeit még az amerikai megszállás idején és amerikai nyomásra létesítették a háború után a német egyetemeken, ahol korábban az államjogi-államelméleti szemlélet uralkodott - Ausztriában és egy sor más országban a szociáldemokrate reformpolitika hordozójaként erôsödött meg, és Magyarországon is összekapcsolódott a reformok sorsával. A politikatudomány fejlődési szakaszai - A múlt század végén a legfejlettebb országokban létrejöttek a liberális jogállamiság rendszerei és intézményei. Megszilárdult a képviselői demokrácia intézményrendszere és a hatalommegosztás jogi szabályozása a végrehajtó, törvényhozó és bírói hatalom között, s szinre léptek a modern politikai élet főszereplői, a politikai pártok is.

A jogállamiság kialakulását mint alkalmazott tudomány, a jogtudomány kisérte végig, s így a politikatudomány kezdetei is az állam- és jogtudomány keretei között jelentek meg. A kontinentális Európában, ahol az állam szerepe hagyományosan igen nagy volt a társadalom életében, a jogtudományok központi szerepe még sokáig megmaradt a társadalomtudományok között, s még ma is érezteti a hatását, főleg a politika elemzésében. 1. A múlt század végén kialakuló politikatudomány fejlődésének első fázisában azonban mindenképpen a liberális jogállamiság mint jogi intézményrendszer elemzésére koncentrált. A politikát mint egy nemzeti keretek között kialakuló intézményrendszert fogta fel (polity), azaz a politikai szférát szinte kizárólagosan csak az intézmények mint a politika "csontváza" alapján értelmezte és vizsgálta. A politika mint az intézmények működése és az emberek-csoportok sajátos viselkedése

még érdemben alig vetődött fel a vizsgálat tárgyául, hiszen a politika még csak kevésszereplős kamaradráma volt az állam színpadán. A felnőtt lakosság választójoga még igen korlátozott volt, a teljes választójog megadására a legfejlettebb országokban is csak az első világháború után került sor. 2. A két világháború közötti válságszakaszban a demokráciák a jogállamiság konszolidálására törekedtek és csak a második világháború után került sor az egész felnőtt lakosság választójogán alapuló "tömegdemokráciák" elterjedésére a gazdaságilag fejlett országokban. Ezzel radikálisan megváltozott, jelentős mértékig kitágult a politika fogalma is. Mindjobban a tömegek politikai viselkedésének vizsgálata - sőt annak előrejelzése a közvéleménykutatás révén - került a vizsgálat középpontjába a politikatudományban is, a politikai szociológia segitségével, matematizált-kvantifikált

eszközökkel is. A politikatudomány fejlődésének ebben a második szakaszában a figyelem középpontjában már nem az intézmények voltak, hanem a politika tényleges, tapasztalatilag is megfigyelhető folyamata mint az emberek nagy csoportjainak politikai viselkedése és az azt meghatározó tényezők (politics). Előtérbe kerültek a pártok és azok funkciói a társadalom életében, mint olyan szereplők, akik közvetítenek az állami politika és az érdekcsoportokra tagolt társadalom között. A pártok viselkedése a politikai piacon csak az embereknek a választói viselkedése alapján vált érthetővé, s viszont, az emberek politikai viselkedése leginkább a pártokhoz kötődött. Feltárultak az emberek politikai viselkedésének különböző szintjei (a helyi vagy az országos politika iránti érdeklődés) vagy típusai (teljesen passzív, csak a választásokon aktív emberek, illetve a pártok aktív támogatói és a politikai élet hivatásos

szereplői), s ezzel a politika széles szinpadon lejátszódó sokszereplős társadalmi drámává vált. 3. A hatvanas-hetvenes évektől a politika, s vele a politikatudomány is, fokozatosan fejlődése harmadik és egyben jelenlegi szakaszába lépett. Mind jobban nem pusztán az emberek viselkedése, hanem maga a politikacsinálás, a döntéshozatali folyamat került az érdeklődés középpontjába. Már azok a bizonyos régi görögök is érdeklődtek a "kormányzástan" iránt, de a történelem évezredeiben ennek tapasztalatai és szabályai egy szűk politikai elit tevékenységét illették. A második világháború utáni tömegdemokráciákban - legelőször és mindenekelőtt az Egyesült Államokban - azonban a politikacsinálási avagy döntési folyamat kiszélesedett a társadalom egészére és szinte valamennyi kérdésre. Ezzel jelentkezett mindinkább az alkalmazott politikatudomány, de már korántsem úgy, mint pusztán alkalmazott

államtudomány, hanem a társadalom minden tagját mint politikai szereplőt érintő folyamatok egésze a politika teljes szinpadán. . A politika, s vele a politikatudomány harmadik korszakát, mint a sokszereplős politikai folyamatok egész társadalomra kiterjedő alkalmazott tudományát és annak gyakorlatát nevezzük közpolitikának (public policy). Igy a közpolitika valóban a köz-ügyek intézése a "köz", azaz az emberek sokasága által, olyan területeken elsősorban, amelyeket a magyar köznyelv is közös ügynek tekint mint a közoktatás, köz-egészségügy, köz- művesítés stb.stb Mi a tárgya? A politikai valóságot sokféle aspektusból vizsgálhatjuk, amelyek mindegyike annak más és más oldalát világíthatja meg. A politikát vizsgálhatjuk: 1. hatalom szempontjából 2. intézményi-szociológiai aspektusból 3. az intézmények értelme, teleológiája szempontjából 4. emancipatív-utópikus aspektusból - Ennek megfelelôen a

politikatudomány tárgya lehet: 1. a hatalmi harc, miként azt Thukydidestôl kezdve Machiavellin át Max Weberig, Leninig és Carl Schmittig láthatjuk. 2. irányulhat magának a fennálló politikai rendnek és intézményeinek a vizsgálatára is Leírhatja ezeket és elemezheti egymáshoz való viszonyukat, összeférhetôségüket, a köztük lévô munkamegosztást, függôségeket stb. 3. Az intézmények értelmére való rákérdezés arra irányul, hogy miként, milyen intézményi megoldásokkal valósítható meg egy közjóra orientált, "helyes rend". Ennyiben kritikusan vizsgálhatja a meglévô intézmények hiányosságait, reformelképzeléseket fogalmazhat meg velük kapcsolatban stb. 4. Végül a politika öltheti egy nagy történelmi végcél, egy nagy társadalmi terv megvalósításához vezetô taktikai lépések és stratégiai tervezés formáját is. (marxizmus) - Hogyan fogják fel az elmélet szerepét a politikatudományban? K. v Beyme szerint

a politika elméletei három műveletet foglalnak magukban: 1. megállapítják a politikai tényeket, vagyis azt, hogy mi van 2. megállapítják a kauzális viszonyokat, s ezekre építve prognózisokat állítanak fel arról, hogy a jövôben mi lesz 3. következtetéseket vonnak le arra nézve, hogy mit tartanak kívánatos fejleménynek, és reflektálnak arra, hogy mi legyen. - Az elméleti tevékenységnek ez a három eleme - a deskriptív, az analitikus-prognosztikus és a preskriptív - persze nem egyenlô súllyal volt jelen a politikai gondolkodás történetében és az egyes elméleti illetve tudományos irányzatokban sem. - a német politológus, Ulrich Alemann, amikor az elméletek státusát vizsgálja a politikatudományban. Az elméletek absztrakciós foka szerint a következő fokokat különbözteti meg: léteznek: 1. mikroszintű elméletek (egy-egy konkrét kutatás elméleti hipotéziseként) - pl miért nem mentek el az emberek vasárnap szavazni? 2.

középszintű elméletek (mezo-elméletek, középtávú elméletek) - pl választási elméletek 3. makro-elméletek - pl konfliktus v konszenzus, mi tartja össze a társad-at, intézmények - nem indukcióval születik, autonómiája van a való világgal szemben 4. mega-elméletek (világnézeti orientációk szerint elkülönülô nagy izmusok) - ideológiák 5. meta-teóriák - tudományelméleti perspektívák - pl értékmentesség Iskolák, áramlatok: A német politikatudományon belül például visszatérôen három nagy elméleti paradigmát szokás megkülönböztetni: a 1. normatív-ontológiai 2 az empirikus-analitikus és 3 a dialektikustörténeti (vagy más néven: dialektikus-kritikai) irányzatot 1. a normatív-ontológiai irányzat - Az irányzat lényege az, hogy a normatív elem hangsúlyozásával szembeszegül az empirikus kutatásnak azzal a kizárólagos igényével, hogy a tudomány csak objektív, fizikailag megtapasztalható, megfogható megfigyelésekre

építhet és csak abból kiindulva teoretizálhat. Szerintük viszont a kutatónak a társadalom és a politika értelmérôl, céljáról adott értékelései nem pusztán szubjektív tévedések, hanem alkotóelemei magának az elméletnek. Ahogy a politikai valóságnak is alkotó részei az értékek - nem létezik politikai cselekvés valamilyen állásfoglalás nélkül, amely értékválasztást is magában foglal - Az ontológiai jelzô itt arra utal, hogy az irányzat hívei egy létezô erkölcsi rendbôl, egy objektív értékrendbôl indulnak ki, szemben a modern értékrelativizmussal és erkölcsi nihilizmussal. Ez a magyarázata a visszatérésnek pl Arisztotelész gyakorlati filozófiájához De ilyen objektív erkölcsi értékrend uralkodott a keresztény teológiában is, és a humanista világnézetben is. A politika célja itt egy jó rend megvalósítása, a jó élet és erényes polgár és államférfi eszményének megfogalmazása. A társadalom és

politika értelmére vonatkozó nagy elmélet megfogalmazásához képest, amelyre törekednek, az empirikus kutatás csak szôrszálhasogató aprómunka, alacsony szellemeknek és szociáltechnológusoknak való. 2. dialektikus-társadalomkritikai irányzat - Marx és Hegel hatása - jellemzői: 1. történetiség - fejlődésbeli meghatározottság 2. totalitás - egész elsődlegessége és részek felettiség 3. dialektika - fejlődés forrása és hatjóereje az ellentmondásosságban 4. rendszerkritika: üzenete rendszerváltoztató, ami lett, megváltoztatható A dialektikus-történeti vagy társadalomkritikai irányzat általában a marxi kritikai hagyományhoz kötődő, sajátos neomarxista vagy poszt-marxista irányzat, amely ugyan búcsút mond a klasszikus marxizmus determinista világképének, dogmatikusságának, de társadalomkritikájának sok elemét megôrzi. Fôleg a frankfurti iskola képviselôit sorolják ide: Adorno, Horkheimer, Marcuse, Habermas és Offe

írásait, valamint a kritikai szociológia számos más képviselőjét az angolszász világban. 3. empirikus-analitikus irányzat: a. kritikai racionalizmus b. rendszerelmélet (strukturális-funkcionális változatában) - Az empirikus-analitikus irányzat a tudományok egységének koncepcióján alapul, azaz nem tesz különbséget a természet- és társadalomtudományok között. Ebben a pozitivista filozófia tradícióit követik. a. A kritikai racionalizmus szerint - amelynek fő képviselője Karl R. Popper, (Németországban Hans Albert), a tudományos megismerés problémákból indul ki. Elemzi a problémahelyzetet, feltárva annak alapvető tényeit. A tudományos elmélet nem egyéb, mint tények feltárásán alapuló általánosítások sora, amelyek magyarázatot kívánnak nyújtani a problémára, s alkalmasint feltárják a megoldás lehetséges útjait is. A kritikai racionalizmus szerint azonban valójában nincsenek véglegesen igazolt elméletek - minden

tudásunk hipotetikus. B. A politikai rendszer részint empirikus, tapasztalati fogalom, részint pedig elméleti fogalom, vagyis a létezô politikai rendszerek sajátosságaiból elvonatkoztatott elméleti magyarázó keret. 1. Mint tapasztalati fogalom, a politikai élet egészének intézményesen szervezett rendjét foglalja magában. Magában foglalja az államhatalmi és kormányzati intézményeket és egymáshoz való viszonyukat, a politikai akaratkialakítás egész folyamatát, azaz a pártok rendszerét, az érdekszervezeteket, a politikai kultúrát, a politikai szocializáció területét, a politikai kommunikáció intézményeit és fórumait. 2. Mint elméleti fogalom, a rendszerelmélet a modern természettudományokból származik, a fizika és kémia, valamint a biológia területén kezdődött el e századi karrierje. A rendszer fogalma reális fizikai ill. biológiai rendszerek általános ismérveit modellálta, amelyekben az elemek össszefüggnek egymással,

határozott struktúrát alkotnak, azaz olyan tartós belső rendet mutatnak, amely világosan elkülönül a környezettől, amelyen belül fennállnak. A rendszer strukturális fogalma az elemek közötti meghatározott kapcsolat, illetve kölcsönhatás rendjének stabilitását tartja szem előtt. A rendszer addig képes fennmaradni, amíg képes feldolgozni a környezetéből érkező hatásokat, és szelektív reagálással alkalmazkodva megőrizni belső struktúráját a külső környezettel szemben. A rendszer maga is része lehet átfogóbb szuperrendszereknek, illetve önmagán belül is rendszerszerű szerveződéseket, alrendszereket produkálhat, amelyek meghatározott funkciókat látnak el. A rendszer funkcionális fogalma zárójelbe teszi a rendszer belső struktúráját, azt “fekete dobozként” kezeli, amelyen belül különböző állapotok uralkodhatnak. Működését az input-ok (bemenetek), azaz a kívülről jövő hatások szabják meg. Ezeket a

rendszer feldolgozza, és válaszul sajátos output-okat (kimeneteket) teremt, amelyek az újabb inputokkal együtt egészében egy visszacsatolásos szabályozást eredményeznek. A rendszer: - a környezethez való viszonyában lehet nyitott vagy zárt; - az idő függvényében statikus vagy dinamikus; - a funkciótól függően lineáris vagy nem-lineáris; - struktúráját illetően rugalmas vagy merev; - a viszonylatok száma szerint egyszerű vagy komplex; - formáját tekintve visszacsatolt vagy sem. Almond - A politikai rendszereknek ugyanúgy teljesíteniük kell a négy alapvető funkciót. Ezért a politikai rendszeren belül a következő differenciálódás zajlik le: A - a források mozgósítása és az érvényesítés: az igazgatási bürokrácia. (adókivetés, rendfenntartó szervek) G - a vezetés rendszere: a kormányzat (értékeli az inputokat, döntéseket hoz) I - a támogatás rendszere: érdekegyesületek, pártok, választások (követelések és

támogatások) L - a legitimációs rendszer: alkotmány, értékrendszer (alkotmány és jogrend, politikai értékek és normák) Az AGIL–séma tehát olyan kulcsot ad a kezünkbe, amely az összes társadalmi alrendszeren belül további differenciálásra alkalmazható. Az általa képzett alrendszerek között kölcsönhatások léteznek, amelyek együtt egy mozgó egyensúlyt alkotnak. David Easton politikai rendszerelmélete Konkrétabban írja le a politika világát az a politikai rendszerelmélet, amely D. Easton (kanadai) nevéhez fűzôdik. A társadalmi rendszer egymással összefonódó alrendszerek komplex együttese. A politikai rendszer, éppúgy, mint a gazdasági vagy a kulturális, a társadalom differenciálódásának folyománya. A politikai rendszernek mint társadalmi alrendszernek is, mint Eastonnál láttuk, jól definiálható funkciói vannak. - Két fő feladata mindenütt: 1. az egész társadalomra nézve kötelezô erejű döntések meghozása, 2.

ezek elfogadtatása a társadalom tagjaival, szankciók terhe mellett Amennyiben ezeket a funkciókat nem tudja teljesíteni, politikai, sőt nyomában társadalmi válság alakulhat ki. Ha az elsô funkció nem teljesül, irányítási válságról vagy kormányozhatatlanságról szokás beszélni. ha a második marad el, akkor bizalmi vagy legitimációs válságról beszélünk. Gabriel Almond. Célja az összehasonlító kutatások alapvetô modellezése volt, amelyet The Politics of Developing Areas c. művében elkezdett Almond ugyanis a fejlôdô országok tanulmányozása során felismerte, hogy az állam, a nemzet, a kormány és az ellenzék fogalmai mögött ezekben az országokban egészen más valóság húzódik meg, mint a fejlett országokban, ahonnét ezek az összehasonlítás alapjául vett fogalmak származnak. Ezért az általános rendszerelmélet keretébôl kiindulva egy olyan komparatív fogalmi keretet alkotott meg, amelyben értelmezni lehet ezeket az

eltéréseket is. Az alapfogalmakat itt is a struktúra és a funkció jelentik. A struktúra az egymással összefüggô szerepek rendszere, amely empirikusan észlelhetô és leírható. Például egy bírósági tárgyaláson más szerepeket játszik a bíró, a vádló és a vádlott, az ügyész és a védô, a tanúk stb. Ezek a szerepek összefüggô rendszert alkotnak, amelyet egyetlen struktúraként írhatunk le. Almond a következô két fô állítást teszi. 1. minden politikai rendszernek létezik politikai struktúrája, azaz vannak benne olyan rendszeres cselekvési formák, amelyek révén fenntartják a rendszert. 2. Minden politikai rendszer ugyanazon alapvetô funkciókat tölti be A politikai rendszer, mint tudjuk, csak egyike a társadalom alrendszereinek, amelyek mind néhány specifikus funkcióra épülnek, s amelyekkel a politika is kölcsönhatásban áll. Almond négy input-funkciót és három output-funkciót különböztet meg. Az input-funkciók: 1. - a

politikai szocializáció és rekrutáció A politikai szocializáció az a folyamat, amelynek során az egyéneket bevezetik egy-egy ország politikai kultúrájába. A család, az iskolai nevelés, a vallás és a médiák azok a fô ágensek, amelyekben al alapvetô politikai beállítódásokat, értékeléseket, ismereteket és emóciókat kialakítják. Erre épül a politikai rekrutáció, amely az aktív politikai szerepeket betöltôk kiválasztódását és kinevelését jelenti. Pl pártpolitikusok, parlamenterek, stb., egyszóval egy ország politikai elitjének az utánpótlási folyamatáról van szó 2. - az érdekartikuláció az érdekek megfogalmazásának funkciója a társadalom meglévô szükségletei alapján. Ez a funkció közvetít a polgárok mindennapi élete és a magas politika között. Az érdekek világos megfogalmazása elengedhetetlen ahhoz, hogy a polgárok igényeinek és szükségleteknek megfelelô politikai döntések szülessenek az illetékes

döntéshozó fórumokon. Az artikulálatlan, "néma" érdekek nem léteznek mint ilyenek. Azoknak a szükségleteit, akik ilyen értelemben nem jutnak szóhoz, s akik ezért nyomást sem tudnak kifejteni érdekeik érvényesítésére, a döntéshozók természetesen elhanyagolják. 3. - az érdekaggregáció a megfogalmazott, felszínre jutó érdekek összeterelésének, “nyalábolásának”, összefogásának folyamata. Ez fôleg a pártok funkciója, amelyek arra hivatottak, hogy a sokféle réteg közös érdekeit általánosítsák és egyetlen politikai programban egyesítsék és képviseljék. Azok a pártok lesznek sikeresek, amelyek képesek erre 4. - a politikai kommunikáció az információk közvetítésének folyamata és mechanizmusa, amely a társadalom és a politikai döntéshozók között - jó esetben oda-vissza - zajlik. négy output funkcióra osztotta fel: extraktív, disztributív, regulatív és szimbolikus teljesítményekre. 1. Az extraktív

vagy elvonó funkció arra vonatkozik, hogy milyen módon teremti elô a politikai rendszer azokat a pénzügyi, személyi és dologi erôforrásokat, amelyekre feladatai ellátásához szüksége van. 2. A disztributív vagy elosztó funkció a javak és szolgáltatások elosztási módjára vonatkozik Milyen társadalmi csoportok profitálnak pl. a szociális törvényhozásból, s melyek veszítenek rajta? Kinek a javát szolgálja az ingyenes oktatás, mely rétegek fizetik meg pl. a kulturális dotációt stb.? 3. A regulatív vagy szabályozó funkció a kormányzati beavatkozás mélységére vonatkozik az egyes társadalmi szférákban. Ennek lehetôleg az adott szférák sajátosságainak megfelelô eszközökkel kell megtörténnie, ösztönzések és tilalmak révén stb. Ahol nem így van, ott nemcsak az autonóm területek önállóságát, de hatékonyságát is sértik, aláássák belsô normáikat, racionalitásukat. 4. A szimbolikus teljesítmények az

identitásteremtô és megerôsítô aktusokra utalnak, amelyekkel a politikai rendszer növelni akarja társadalomintegráló képességét (ünnepi ceremóniák, beszédek, katonai díszszemlék, címerek és zászlók stb.) Ezek ugyanakkor alkalmasint az ellenkezőjéhez is vezetnek, ha például olyan integrációs szimbólumokat erőltetnek, amelyekkel kapcsolatban nincs általános társadalmi konszenzus. Ilyenkor a rituálék erőltetése elvezethet az integrációs képesség csökkenéséhez is. (Ld a vitákat az országcímerrôl) Mire jó a rendszerelmélet? Heurisztikus funkciója, mint már Almond esetében is láttuk, abban áll, hogy azonos társadalmi funkciók betöltésére létrejött különböző struktúrákat vizsgálhat és összehasonlíthat egymással. Milyen sajátos politikai struktúrák (intézmények és szervezetek) alakulnak ki az input és output funkciók betöltésére? Az egyes alrendszerek miként differenciálódnak és hogyan kapcsolódnak

egymáshoz? 4. A politikatudomány tárgya: a politika A politika a társadalmi élet fontos területe: az a folyamat, amelynek során meghozzák a közösség egészére nézve kötelezô erejű döntéseket. A politika ezért mindenki számára ismerôs, mégis sok vonatkozásban ismeretlen, bonyolult, gyakran rejtélyes világ. A rossz nyelvek szerint a politika olyan, mint az idôjárás: mindnyájunkat érint, mindenkinek van róla véleménye; de nehéz pontosan kiismerni törvényszerűségeit. Szeszélyes változásai miatt még azt sem könnyű megmondani, hogy holnap mi fog történni. 1. A politika köznapi fogalma - mindenekelôtt a "magas" politika, ami távol áll saját életünktôl, és alig vagy egyáltalán nincs rá befolyásunk. Ugyanakkor tudjuk, hogy a kormányzati politika intézkedései révén nagyon is befolyásolhatja a saját életünket. 2. A politika fogalmának főbb történeti változatai A politika jelentése történetileg is igen változó

volt. Köztudott, hogy a politika szó a szabad görög városállam, a polisz nevébôl származik. Az ógörög demokrácia nagy gondolkodója, Arisztotelész szerint a politika lényege a városállam mint közösség helyes vagy jó rendjének kialakítása. Egy hasznos fogalmi tipológia Alemann és Forndran egy érdekes tipológiát állított fel a lehetséges politika-fogalmakról. A politika definícióit aszerint csoportosítják, hogy azok mit helyeznek a meghatározás középpontjába. 1. Állam: A politika az állam céljairól és megvalósításuk legjobb eszközeirôl (intézmények, formák, tevékenységek) szóló tanítás (Brockhaus, 1903., Bd 13 236 old) 2. Vezetés: A politika fogalmán az embercsoportok vezetésének művészetét (annak rendjét és végrehajtását) értjük." A Bergsträsser, idézve Noack: Was ist Politik? München, 1973 19 3. Hatalom: A politikai tudomány a társadalomtudományok azon speciális ágaként definiálható, amely az

államot a hatalom aspektusa szempontjából tárgyi-kritikai elemzésnek veti alá, valamint az összes egyéb hatalmi jelenséget és más célkitűzéseket aszerint vizsgálja, hogy mennyire függnek össze többé-kevésbé közvetlenül az állammal. 4. Hierarchia (uralom): "A politikai tudomány célja a fölé- és alárendelés viszonyainak és az emberek viselkedésére való hatásuknak a vizsgálata." G Burdeau, 1964 5. Rend: "A politika a helyes rendért folyó harc" O Suhr, 1950 6. Béke: "A politika tárgya és célja a béke A béke a par excellence politikai kategória" D Sternberger, 1961. 7. Szabadság: "A politikai tudomány a szabadságról szóló tudomány" Franz L Neumann, 1950 8. Demokrácia: "A gyakorlati-kritikai politikai tudomány egy olyan politikaelmélet megalkotására törekszik, amely integrálja a társadalomkritika eredményeit. A demokrácia fogalma képezi a vezérfonalat a társadalom politikailag

releváns uralmi struktúráinak elemzésében." J Kammler, 1968 9. Konfliktus: "A politika olyan társadalmi cselekvés, amely arra irányul, hogy a társadalmi konfliktusokat értékek útján kötelezô érvénnyel szabályozza." G Lehmbruch, 1968 10. Osztályharc: "A politika a társadalmi élet minden területét átható harc az osztályok és pártjaik, az államok és a világrendszerek között társadalmilag-gazdaságilag meghatározott érdekeik és céljaik érvényesítésére." Wörterbuch der marxistisch-leninistischen Soziologie, 1969 340. Az idézett szerzôk (Alemann-Forndran) ezeket a definíciókat három szűkebb csoportba osztják szét: 1. guvernamentális (1-4), 2 normatív (5-8), és konfliktus-orientált (9-10) 1. Az elsô csoportban (1-4) az állam, vezetés, hatalom és uralom, hierarchia mind arra utalnak, hogy a parancsolás és engedelmeskedés az állam keretein belül minden politika alapja. Az állam valóságos metafizikai

létezésre tett szert a múlt században; az uralom szélesebb fogalmát Weber pl. azért is hangsúlyozta, hogy ne mindig csak az államra és intézményeire gondoljanak a politika kapcsán. 2. A normatív politikafogalmak (5-8) a helyes rendre, békére, szabadságra és demokráciára mint központi értékekre irányulnak. Azt, aminek a politikának lennie kellene ezen értékek szerint, kritikai mérceként állítják szembe a politikai realitással. A béke is értékfogalom, amennyiben nemcsak a fizikai erôszak távollétét jelzi - ennek olykor diktatúrák is megfelelnének -, hanem a belsô és nemzetközi béke fogalmába beleértik azt is, hogy leépítsék az egyenlôtlenséget és igazságtalanságot. 3. A konfliktus-orientált politika-fogalmak (9-10) a politikának az osztályok és csoportok harcaként való felfogásához kapcsolódnak. (A konfliktus-elméletek reneszánszához ld Ralf Dahrendorf konfliktus-elméletét.) A konfliktusorientált definíciók

között különbség van a tekintetben, hogy a konfliktusokat antagonisztikusnak, rendszert szétvetônek fogják-e fel, mint a marxista változataiban, vagy pedig olyannak, amelynek kihordása stabil játékszabályokon és közösen elfogadott értékeken nyugszik (liberális-pluralista változatok, Laskitól Fraenkelig és másokig.) A politika fogalmának egy hasznos modellje: a politológiai háromszög Mindezek valóban kifejezik a politika lényeges oldalait, de nem merítik ki a politikai jelenségek teljes körét. Ezért is terjedt el a modern politológiában a politika egy sajátos háromdimenziós szemléletmódja. : policy, politics, polity 1. A közpolitika a közösség egészét érintô politikai döntéseket és a közcélok megvalósításukra irányuló stratégiát foglalja magában. Âltalában valamilyen társadalmi problémából indul ki, azokra keres tartalmi megoldásokat. Programot alkot, amelynek konkrét céljait azután a kormányzati eszközök

birtokában megvalósítani igyekszik. A közpolitikai cselekvés a politikának a legfontosabb tartalmi mozzanatát alkotja. A közjót célozza meg, szem elôtt tartva a közösség általános érdekeit. A politikát ugyanakkor nyilvánosan igazolt eszközökkel, törvényes úton kívánja érvényesíteni. A közpolitika terén világossá válik, hogy a politika nem merül ki a konfliktusokban és harcokban. Ellenkezôleg, a politikai érdekharcok is mindig valamilyen politikai közösség keretében zajlanak, a közjó meghatározásáért folynak. Tehát a konszenzus - a célokban és eszközökben való egyetértés, közmegegyezés - legalább olyan fontos eleme a politikának, mint a konfliktus, azaz az ellentétes érdekek harca. Ahol nincs már tere a közpolitikának, és megszűnt az elemi közmegegyezés, ott felbomlik a politikai közösség, s nem alkot többé egységet. 2. A politika másik oldala a társadalmi szereplôk közötti küzdelem az

erôforrásokért, az érdekek és értékek érvényesítéséért. A politika ebbôl a szempontból nyílt, konfliktusos küzdelem a közérdekű döntések befolyásolásáért és az ehhez szükséges hatalom megszerzéséért. Ez a harc nyitott és bizonytalan kimenetelű, bár az egyes szereplôk érdekérvényesítési esélyei korántsem egyformák. 3. A politikai folyamat azonban nem teljesen szabályozatlan küzdelem Politikai intézmények nyújtanak teret a harc megvívásához, és egyben szabályozzák is annak lefolyását. A közpolitika is a meglévô intézmények keretében zajlik. Ezek az intézmények a történeti fejlôdés során alakultak ki és szilárdultak meg, váltak tartós hagyománnyá, amelyek elôírják a helyes és eredményes viselkedés normáit a politikában résztvevô felek számára. A politika vázolt dimenziói persze csak az elemzés céljára választhatók külön egymástól. 1. Állam (state) A politika tudományos fogalmát Weber

szerint csak az állam, a hatalom és uralom összefüggésében definiálhatjuk. A politika elsődleges jelentése is az állam mint politikai szervezet vezetése. Az állam uralmi szervezet, amely egy megadható földrajzi területen belül tartós jogrendet érvényesít, azáltal, hogy igazgatási stábja a fizikai erôszak alkalmazásával és fenyegetésével él. Ezért definiálja Weber az államot a következôképpen: ”Államnak nevezzük a politikai intézményes üzemet, ha és amennyiben igazgatási stábja sikerrel veszi igénybe az erôszak monopóliumát a rend(szer) érvényességének biztosítására." Egy másik, közismertebb definíció szerint (A politika mint hivatás c. műbôl): “az állam az az emberi közösség, amely egy meghatározott területen belül (sikerrel) veszi igénybe a legitim fizikai erôszak monopóliumát."Ezekbôl a definíciókból láthatjuk, hogy Weber a politikát és az államot nem a célja felôl definiálja, hanem

értékmentesen, az általa alkalmazott és rá jellemzô eszközök oldaláról. Az állam tehát modern értelemben két döntô elemen nyugszik. 1. egy tartósan fennálló igazgatási és jogrenden, amelyhez az állami bürokráciának tételesen igazodnia kell, s amelynek érvényessége egy adott felségterületen mindenki cselekvésére vonatkozik, akár tagja az államnak, akár nem. 2. A legitim erôszak monopóliumán, amely felett az állam a saját felségterületén rendelkezik Bárki más csak annyiban és olyan mértékben rendelkezhet az erôszak eszközei felett, amennyiben erre az államtól felhatalmazást vagy felszólítást kap. Az állam szó eredetét egyesek a status publicusra és a nyilvánosság képzetére vezetik vissza; újabb kutatások szerint többféle forrásból származik: az olasz kommunák és signoriák, valamint a nyugat-európai monarchiák képezték az alapját. Olaszul lo stato néven merült fel elôször Hagyományosan az államot három

dologgal definiálják: államterülettel, az államnépességgel és az állami erôszakhatalommal. Miben különböztethetô meg az állam más társulásoktól? 1. kényszertagság (vs egyház v egyesület) 2. kettôs tagság általában kizárt 3. területileg határolt 4. sokféle érdeket közvetít egy általános érdeket képviselve 5. tartós berendezkedés 6. szükségszerű társulás, nem létezhet ember rajta kívül, míg más egyletekbôl kimaradhatnak 7. a fizikai erôszak monopóliumával rendelkezik az általa képviselt rend érvényesítéséhez 8. az állam szuverén, ellenôrzést gyakorol a többi társulás felett a saját területén 2. Hatalom (power) Max Weber: "a hatalom az az esély, hogy akaratunkat mások ellenállásával szemben is érvényesíteni tudjuk, bármin nyugodjék is ez az esély." - Ez a megfogalmazás azért szerencsés, mert rövidsége ellenére a hatalom leglényegesebb vonásait tartalmazza. 1. utal arra, hogy a hatalom

cselekvésen alapul 2. és két fél kölcsönös kapcsolatában realizálódik 3. kifejezi azt is, hogy a hatalom sohasem abszolút, hanem számolnia kell az ellenállással Ezért az alávetettek is bizonyos hatalommal rendelkeznek ellenállásuk révén, amely a hatalomgyakorlást igen megdrágíthatja azok számára, akik nincsenek tekintettel az alárendeltek érdekeire. 4. az a megfogalmazás, hogy "bármin nyugodjék is ez az esély", arra is utal, hogy a hatalomnak többféle forrása lehet. A hatalom alapulhat befolyásoláson, rábeszélésen, manipuláción és végsô esetben nyers erôszakon. Mindezek a különbségek nagyon is meghatározhatják a hatalom minôségét. Popitz antropológiai tipizálása: 1. Akcióhatalom - másik megsemmisitésének lehetősége 2. Szimbolikus hatalom - a másik szellemi autoritásáak elfogadásán alapszik 3. Instrumentális hatalom - technikai fölény 4. Információs hatalom 3. Uralom (authority) Az uralom és hatalom

megkülönböztetése még fogasabb kérdés, és elméleti irányzatoktól is függ, miként magyarázzuk. Max Weber: az uralom az az esély, hogy egy társadalmi viszonyban vagy kapcsolatban megadható személyek köre meghatározott tartalmú parancsoknak engedelmeskedni fog. - A parancsolás és engedelmesség viszonya tehát a fô tartalma az uralomnak. Ha a hatalom valamiféle képesség az erôfölény érvényesítésére, akaratunk keresztülvitelére mások akarata ellenében is, akkor az uralom mindenekelôtt viszony, a parancsolás és engedelmeskedés viszonya, amely társadalmilag meghatározott. A király csak azért király, mert hozzá a többiek alattvalóiként viszonyulnak. A hatalom Max Weber szerint általánosabb és elvontabb fogalom, mert a fölény érvényesítésének képessége az élet minden területén érvényesülhet, egészen a legintimebb kapcsolatokig. Az uralom viszont szorosabban a társadalom szervezetéhez, s közelebbrôl a politika

területéhez kötôdik. - közvetlenül kapcsolódik valamilyen előjoghoz vagy intézményhez - fontos, hogy konkretizálható, azaz megadható azoknak a személyeknek a köre, aki az uralmon lévők utasításait végrehajtják 4. Befolyás (influence) A hatalom és a befolyás között nincsen kínai fal: erre utal az is, hogy a hatalom demisztikáló felfogása azt a befolyás fogalmához közelíti (ld. Weber és Dahl definícióját: "A hatalom az az esély, hogy egy társadalmi kapcsolaton belül akaratunkat mások ellenszegülésével szemben is érvényesíteni tudjuk, bármin nyugodjék is ez az esély." (Weber szerint az ember minden tulajdonsága hozzájárulhat ehhez az esélyhez): - Dahl: "A-nak annyiban van hatalma B felett, amennyiben B-t olyan cselekvés megtételére tudja késztetni, amit az enélkül nem tenne meg." Ezek a hatalom olyan definíciói, amelyek alapvetően az egyik embernek a másik feletti befolyására épülnek. Mégis

vannak lényeges különbségek a hatalom és a befolyás között: 1. A befolyás nem jelenti az akarat teljes érvényesítését, inkább csak dózisokban érvényesül, egy olyan kölcsönhatáson belül, amelynek tartósságától függ a befolyás fenntartása. 2. A befolyás általában eszköz bizonyos politikai célok elérésére, míg a hatalom öncél is lehet 3. A befolyást realitásként kell kezelni, nem pedig puszta esélyként; csak a gyakorolt befolyás létezik, a többi csak képzelgés. 4. Lényeges különbség még az is, hogy a befolyásolási helyzet lehet egyaránt aszimmetrikus vagy szimmmetrikus. A hatalom ezzel szemben lényegében aszimmetrikus befolyást jelent, éppúgy, mint más oldalról a függés. A befolyás éppúgy, mint a hatalom, sok mindenen alapulhat. Mértékét azonban az szabja meg, hogy 1. milyen fenyegetést tud képviselni valaki (politikai szankcionáló képesség); 2. hogy milyen ösztönzést képes nyújtani (milyen gazdasági

források felett rendelkezik) 3. és végül, hogy mennyire képes megszabni mások tájékozódását (kommunikációs képesség: a nyelvhasználat definíciója, a nyilvános közlések feletti dominancia, szellemi-ideológiai túlsúly révén). A média, a társadalmi nyilvánosság intézményei a befolyás övezetei; a közéleti politizálás szintén befolyás és nem hatalom kérdése. Az újságíróknak általában jelentôs befolyásuk van, de nincs hatalmuk, és ez igaz a politológusokra és más tudományos szakértôkre és tanácsadókra, művészekre és egyéb közéleti személyiségekre. A befolyás adott esetben lefordítható hatalomra, a politikai hivatalok és döntések megszerzése értelmében. Mégis mindig más marad Legjobb példája ennek a médiabefolyás, amit tévesen szoktak médiahatalomnak nevezni. A médiában való befolyásért persze hatalmi eszközökkel is folyhat a küzdelem, igénybevehetik a gazdasági erôt, a törvényt és a jogot is.

5. Demokrácia (democracy) A demokrácia a modern politikai szemantika kulcsfogalma. Senki nem térhet ki elôle, manapság már a demokrácia ellenségeinek is a demokráciára kell hivatkozniok. Nagyon sokféle tartalmi definíciója van, amely rendszerint egy-egy fontos oldalát emeli ki és afelôl értelmezi a demokráciát: népszuverenitás, egyenlôség, részvétel, többségi uralom, tolerancia, az uralom ellenôrzése és korlátozása, alapjogok, hatalommegosztás, jogállamiság és szociális államiság, általános választások, nyilvánosság, vélemények versengése, pluralizmus Etimológiailag: démosz + kratein. Egy népszerű politikai definíciója: "democracy is the rule of the people, by the people, for the people." (Lincoln, 1863) (A demokrácia a nép uralma a nép által és a népért.) Történetileg mást jelentett, mint manapság: nem társadalmi forma volt, hanem az állami uralmi szervezet formája. Osztályuralom volt, de a rossz osztály,

a szegények, nincstelenek, a plebs, a csôcselék uralma. Ez az értékelése a középkoron túl is tartotta magát Csak a francia forradalom óta értékelôdött fel a fogalom. Azóta a demokrácia már nemcsak egy kormányzati v uralmi formát jelent, hanem társadalmi mozgalmak által kitűzött célokat és fejlôdési tendenciát. A demokrácia-elméletek három fô válfaja: 1. A hagyományos liberális demokrácia-elmélet az angol képviseleti demokrácia elvére: a felelôs kormányzás gondolatára épült. Ez kevésbé a beleszólásra épül, inkább a képviselet elvére és a felelôsséget hangsúlyozza a részvételi jogok helyett. 2. Pluralista demokrácia-elméletek: az igazság eldönthetetlen, az erôk egyensúlyára épített uralmi szervezet kell. 3. Az elitek demokráciája: "A demokrácia a döntések meghozásának olyan intézményi rendje, amelyben egyesek a nép szavazataiért folyó versenyben tesznek szert döntési jogosítványaikra."

(Schumpeter) Ennek egyik válfaja Downs gazdasági demokrácia-elmélete, aki a homo politicust a homo economicus mintájára értelmezi. Mindenki érdekei racionális mérlegelésével juthat a legnagyobb egyéni haszonhoz, és ez motiválja választói magatartását és a demokratikus döntéshozatali eljárások elfogadását is. 4. A kritikai szellemű, participatív illetve anarchista demokráciafelfogás a fentieket bírálja Nem mondanak le a demokrácia eredeti normáiról, amelyek nevében bírálják annak valóságát. (Ide sorolják Habermast is.) 5. A szocialista demokráciafelfogás: a demokrácia eszméje az osztályuralom nélküli társadalomhoz kapcsolódik. A polgári demokrácia elfedi az osztályuralmat, amelyben a formálisan demokratikus intézmények és eljárások csak reprodukálják a társadalmi egyenlôtlenséget. Ez a tartalmi demokrácia követelésének lényege 6. Luhmann: a rendszerelmélet szemszögébôl a demokrácia nem értékkérdés, hanem a

komplex társadalmak egyik funkciója, amelynek az a célja, hogy hatékony döntéshozatal mellett is fenntartsa a társadalom komplexitását. Konfliktus és konszenzus A konfliktus két társadalmi elem közötti ellentét, amely a társadalom struktúrájában gyökerezik. (Dahrendorf) Konfliktusvonalak (törésvonalak): egy döntés szorgalmazóit és ellenzôit minden politikai kérdésben megosztó ellentétek. Olyan társadalmi csoportokat választanak el - osztályok, vallási csoportok, etnikai közösségek -, amelyek eszmei vagy anyagi érdekeinek képviseletét külön pártok vállalják fel. A konfliktusokat sokáig valami káros, a társadalmi rendet bomlasztó dolognak tartották. Azonban az újabb szociológia kimutatta, hogy a konfliktus minden társadalom folyamatos működésének természetes velejárója. A harmonikus, konfliktusmentes társadalom felfogása utópikus, konfliktusmentes társadalom csak a konfliktusok elnyomásának a talaján jöhet létre. Az

önkifejezés szabadságának elfojtása viszont ugyanúgy lappangó konfliktusokat teremt, amelyek alkalmasint váratlanul, robbanásszerűen törnek felszínre, vagy ha nem, akkor megbénítják a társadalom dinamizmusát, útját állják a társadalmi fejlődésnek. A konfliktus ellenpárja a konszenzus fogalma. A konszenzusnak két jelentése is van, amelyre az angol nyelvben két kifejezést is használnak. Az egyik a consent, a beleegyezés valamibe, a hozzájárulás egy politikához, amit a mi aktív közreműködésünk nélkül határoztak el, de amit valamilyen okból elfogadunk, nem lépünk fel ellene. A másik a consensus, a megegyezés értelmében, amely két tárgyaló, egyformán aktív fél között jön létre. A két fogalom összekeverése - illetve megkülönböztetésének a hiánya - gyakori, és lehetőséget ad politikai manipulációra is. Amikor társadalmi közmegegyezésről beszélnek, akkor lényegében a consensus erős fogalmára utalnak,

miközben leggyakrabban nem nyílt megállapodásról, hanem csak valamiféle hallgatólagos beleegyezésről van szó. A konfliktus és konszenzus egymás reflexiós kategóriái is, amin azt értjük, hogy soha nem fordul elő, hogy minden konfliktusos lenne, illetve hogy teljes lehetne az egyetértés; a mértékek a lényegesek. Minden társadalomban létezik a magától értetődő konszenzusnak egy széles köre, ami nem képezi vita tárgyát; és léteznek olyan kérdések, amelyek viszont megosztják az embereket. A politikában ennek a ténynek nagy jelentősége van: az is politikai kérdés, hogy hol húzzuk meg a konszenzus és konfliktus határát. 7. Legitimitás (legitimacy) A legitimitás fogalmát a szó modern értelmében Max Weber vezette be a társadalomtudományba. Az uralmi viszony reflexív jellegébôl adódik, hogy minden uralom igazolásra szorul. A hatalmasok soha nem szűnnek meg bizonygatni uralmuk jogosságát, azt, hogy a fennálló hatalom gyakorlása

a lehetô legjobb, az alattvalóknak is. Maguk az uralomnak alárendeltek persze sokféle okból engedelmeskedhetnek az uralmon lévôknek: félelembôl, megszokásból, tehetetlenségbôl, érdekbôl. Az uralom stabilitását és tartósságát, hatékonyságát azonban jelentôsen megnöveli, ha az alattvalók nemcsak érdekbôl és megszokásból, hanem belsô, morális indítékokból is jogosnak is ismerik el az uralmat. Ekkor az érvényes rend "a példaszerűség vagy a kötelezô erô presztízsével rendelkezik". Legitim a rend, ha a cselekvôk egy érvényes "rend" képzetéhez igazodnak, amelynek törvényességében, jogosságában hisznek. Webert nem érdekli, hogy milyen értékek és normák alapján igazolják az uralmon lévôk uralmukat; a lényeg az, hogy az alávetettek higgyenek ezekben az igazoló eszmékben, és belsô indítékból elfogadják az uralom jogosságát, törvényességét. Felfogásában lényeges, 1 hogy legyenek igazoló

eszmék, normák; 2 hogy az egyetértésre jogosultak elfogadják azokat, ÍGY jóváhagyásukról biztosítva az uralmi gyakorlatot. Típusai:1. A tradicionális uralom az "örök tegnap" tekintélyén, a hagyomány és szokás szentségén és az általa felkent uralkodóval szembeni lojalitáson nyugszik. 2. A karizmatikus uralom egy vezér rendkívüli képességeibe vetett hiten alapul, aki lehet próféta, hôs hadvezér, nagy demagóg stb., s akit a hívôk, kísérôk, tanítványok, alattvalók serege vesz körül és követ. 3. A legális uralom a tételes törvények érvényességébe vetett hiten nyugszik, amelyet racionális szabályok szerint eljáró, kompetens államhivatalnokok, bürokraták gyakorolnak, akik csupán a törvény szolgáiként lépnek fel. "Jogos vagy legitim az a hatalom, amelyet igazolható szabályoknak/törvényeknek (rules) megfelelôen szereztek meg és gyakorolnak, és amely a konszenzus bizonyítékával bír". (Beetham, 3.)

E meghatározás minden elemének analitikus funkciója van. Beetham a legitimitást alapvetően három szintrebontja fel. 1. Az első a legalitás szintje: az a kérdés, hogy a hatalom birtokosa mennyire törvényesen szerezte meg a hatalmát, és a törvény keretén belül gyakorolja-e. 2. A második a normatív igazolások szintje A legitimitáshoz nem elég az, hogy a hatalomnak meglegyen a legalitása, azaz törvényes legyen, hanem legalább olyan fontos az is, hogy maga a törvény, amelyre hivatkozik, igazolható-e olyan közösen vallott morális és politikai elvek alapján, amelyek ésszerűen megvédhetôk. Ezek a legális érvényességen túli morális kérdések Beetham szerint a morálfilozófia és a politikai filozófia sajátos illetékességébe tartoznak. Megvilágítják a legáltalánosabb elveket - arról, hogy mi az igazságos, a helyes, a társadalmilag célszerű, ami mind szükséges a hatalmi viszonyok igazolásához. Újabban már azokat a

feltételeket is vizsgálják, amelyeken az alávetettek beleegyezése és morális engedelmességi ill. támogatási kötelessége egyáltalán nyugodhat. 3. A harmadik szintet a konszenzus kinyilvánításának empirikus bizonyossága alkotja Ez a társadalomtudományi kutatás fő tárgya, amely nem az általános legitimáló elvekkel, hanem egy konkrét hatalmi rendszer legitimitásának mindenkori kontextusával foglalkozik. Mik az okai és a következményei annak, ha az emberek engedelmeskednek a hatalomnak, illetve, ha nem? Az ezekre a kérdésekre adott nemleges válaszok szerint különböztethetők meg a nem-legitimitás eltérő formái: 1. A hatalom illegitim, ha a fennálló törvények megszegésével szerzik meg és gyakorolják Ennek világos esete az, amikor egy politikai erő a legalitás megtörésével jut hatalomra, pl. államcsíny, katonai puccs vagy forradalom nyomán. 2. A legitimitása gyengeségéről beszélünk, ha az uralom elvei nem vagy nehezen

igazolhatók az uralmon lévôk és alávetettek által közösen osztott meggyôzôdések alapján. A hatalom igazolása itt annak kimutatását jelenti, hogy 1. a hatalom az autoritás érvényes forrásából származik; 2 a törvények biztosítják azt, hogy akik uralomra jutnak, meg is van a képességük a hatalom gyakorlására; és 3. a hatalom valamilyen felismerhetô közérdeket szolgál, nem pedig csak a hatalmon lévôk önérdekét. 3. A harmadik szinten, amely a hatalom nyilvános támogatását jelenti, a konszenzus felmondását nyilvánosan és kihívóan demonstráló aktusok esetén a hatalom delegitimálódásáról beszélünk. A konszenzus kinyilvánítása ugyanis döntő fontosságú a legitimitás szempontjából. "A konszenzust kifejezô aktusok, még ha tisztán önérdekbôl teszik is meg, egy morális komponenst visznek bele a hatalmi viszonyba, és normatív elkötelezettséget teremtenek azok részérôl, akik részt vettek benne. Másodszor, az

ilyen cselekedeteknek szimbolikus vagy deklaratív ereje/jelentôsége van" - írja Beetham. (Beetham, 18) Kifejezi a hatalom elismerését, és a kívülállók számára is demonstrálja a legitimitás megerôsítését. A fentiekbôl következik a könyv fô tézise: "A legitimitás nem egyedi minôség, amelyet a hatalmi rendszer birtokol vagy sem, hanem kölönbözô kritériumokon nyugszik, többféle dimenzión, amelyek különbözô szinteken mműködnek, s melyek mindegyike morális alapot nyújt az engedelmességre vagy kooperációra az alávetettek számára." 20 Egy hatalom tehát nagyon különbözô mértékben lehet legitimi, és eltérő mértékben és módon lehet nem-legitim. 8. Érték (value) Érték elsô megközelítésben elsôsorban az, amit értékesnek tartunk. Az érték azonban nem teljesen a szubjektív megítélések függvénye. Azt ugyanis, hogy mit tartsunk értéknek, már gyakran eleve meghatározzák olyan eszmék és orientáló

értékelések, amelyek korábbi választások eredményeként rögzôdtek, áthagyományozódtak, és belénk nevelték ôket. Ezektôl az egyes ember ezért nehezen függetlenítheti magát. A modern társadalomtudomány álláspontjáról nézve ezért az értékek mindenekelôtt "az elônybenrészesítés általános szabályai" (standards of preference), vagy másként fogalmazva, általános orientáló eszmék vagy kategóriák. Az ilyen értékkategóriák lehetnek formálisak, amelyek a tartalomról semmit sem mondanak, mint például a jó-rossz, igaz-hamis, szép-rút, barát-ellenség stb. Ezek az úgynevezett értékorientációs kategóriapárok, amelyeket unos-untalan használunk, és nem kerülhetünk ki. De az élet konkrét területein, így a politikában is egy sor olyan értékfogalmakkal van dolgunk, amelyek tartalmi jellegűek, mint pl. a szabadság, egyenlôség és testvériség, a közjó, a biztonság, rend és az igazságosság stb. Politikai

magatartásunkat és ítéleteinket valóban áthatják ilyen értékek. Ezek azonban csak a cselekvés általános irányát határozzák meg, sem konkrét célját, sem pedig cselekvésük konkrét tartalmát nem szabják meg. A konkrét tartalmak és célképzetek az idô és a hely függvényében változnak. Az embereket az érdekek megosztják, az értékek viszont inkább egyesítik, mivel az értékek magasabb absztrakciós szinten fogalmazódnak meg. (Senki sem harcol a szabadság ellen, mindenki legfeljebb a mások szabadsága ellen harcol.)