Gazdasági Ismeretek | Államháztartás » Kormos Judit - Állami kiadások és az állam által támogatott programok

Gazdasági és Társadalomtudományi Kar Nyíregyházi Főiskola Gazdálkodási Szak Levelező tagozat Állami kiadások és az állam által támogatott programok Készítette: Kormos Judit A csoport Tartalom Bevezetés 3. oldal Általános szakirodalom 3. oldal A jóléti politikák elemzési eszköztára 9. oldal A közkiadás-politika változása a jóléti államokban 14. oldal A hazai közkiadás-politika-az államháztartási reform 15. oldal A hazai alakulása nemzetgazdaság teljesítőképességének várható 16. oldal A költségvetési ráfordítások 17. oldal A drága állam 18. oldal Források 19. oldal 2 Bevezetés Dolgozatom célja bemutatni, hogy a különböző államokban hogyan viszonyul egymáshoz az államok által támogatott programok és az állami kiadások szerkezete. Először áttekintem a témához kapcsolódó szakirodalmat, majd a konkrét tényeken alapuló elemzés alapján fogalmazom meg a levonható tanulságot.

Általános szakirodalom Peter L. Berger: A kapitalista forradalom című művében úgy véli, hogy a gazdasági növekedés kézben tartására irányuló kormánypolitika nem váltja be a hozzá fűzött reményeket és a várt hatás ellenkezőjét váltja ki. A néppárti stratégiák lelassítják a gazdasági növekedést, ezáltal a munkalehetőségek számát is. A Harmadik Világ helyzetének vizsgálatakor jutott erre a következtetésre, ezért nem jelenti azt, hogy globálisan érvényesül a hipotézis.1 A jóléti állam intézményi keretei2 Intézményi oldalról a jóléti politikák összességét értelmezhetjük a közkiadások mentén, valamint vizsgálhatjuk a jóléti intézmények együttesét a politikák tartalma, kiterjedtsége és kombinációja szerint, s ennek alapján tipizálhatjuk az egyes jóléti államokat. A jóléti programokon keresztül megnyilvánuló állami aktivitás egyik jellemző mutatója az e területre irányuló közkiadások nemzeti

össztermékben elfoglalt aránya. Ha a jóléti kiadások alakulását szemügyre vesszük az eltelt közel egy évszázadban, olyan folyamatot láthatunk, amely összhangban látszik állni az ú n. Wagner-törvénnyel – eszerint az ipari társadalmak fejlődése a közkiadások arányának szakadatlan növekedésével párosul (Wagner 1958). Míg a jóléti kiadások GDP-hez viszonyított aránya a századforduló idején csak Németországban és Svájcban haladta meg a 3 százalékot, addig 1940-re szinte valamennyi fejlett tőkés ország elérte vagy meghaladta az 5 százalékos küszöbértéket. A jóléti költségvetés leglátványosabb – a gazdasági növekedés átlagos ütemét jóval meghaladó – növekedése a 60-as évek második felétől a 70-évek végéig figyelhető meg. Az OECD-országokban a szociális kiadások átlagos aránya (az oktatást nem számítva) az 1960-as 10 százalékról 20 százalék körülire emelkedett 1980-ig (OECD 1985 1994). Ebben

az időszakban a pénzbeli transzfer, az egészségügyi, valamint az oktatási kiadások szinte valamennyi országban elérték, illetve meghaladták az összes közkiadás felét. A 80-as évek közepe óta viszont a W agner-törvény érvényessége kifulladni látszik. Bár ebben az időszakban egyes országokban – így Nagy-Britanniában és az Amerikai Egyesült Államokban – olyan politikai erők kerültek kormányzati pozícióba, amelyek a radikális „államtalanítás” programját tűzték zászlajukra, és szinte mindenütt napirendre került a k özkiadások megfékezésének feladata, a j óléti kiadások arányának csökkenése helyett annak stabilizálódását figyelhetjük meg. Az 1. táblázat az OECD-definícóknak megfelelően mutatja be a jóléti kiadások mértékét a fejlett országok csoportjában (Svájc és Luxemburg kivételével) a 90-es évek elején. Megállapítható, hogy a jóléti költségvetés átlagosan a nemzeti össztermék mintegy 28

százalékát képviseli, az oktatást is beleértve, de anélkül is meghaladja a 2 2 százalékot. Ugyanez az adat az európai országok esetében 30, illetve 25 s zázalék. A legnagyobb tételt átlagosan az idősekre fordított nyugdíj és egyéb kiadások jelentik, majd ezt követik az aktív korúakra, illetve a 16 éven aluliakra fordított transzferek (bár nem minden országra igaz ez a sorrend). Az egészségügyi közkiadások megközelítik a GDP 6 s zázalékát, az oktatási ráfordítások pedig az országok zömében meghaladják az 5 százalékot. Ugyanakkor jelentős 3 különbségek figyelhetők meg az egyes országok között: a legnagyobb arányban költekező Svédország mintegy két és félszer múlja felül a sort záró Japánt. Az átlagot jelentősebben meghaladó értékeket felmutató országok között találhatjuk meg valamennyi skandináv országot, valamint olyan kontinentális európai országokat, mint Hollandia, Franciaország, Belgium,

Ausztria vagy Olaszország. (Nyugat-)Németország, amely korábban az élcsoportba tartozott, az adatok tanúsága szerint körülbelül az OECD-átlagnak felel meg. Az angolszász országok Nagy-Britannia kivételével mind alatta maradnak az OECD-átlagnak: Japán mellett a legkisebb jóléti költségvetéssel rendelkező államok is – mint Ausztrália és az Egyesült Államok – közülük kerülnek ki. A viszonylag szegényebb „beérkező” OECD-tagállamok – Portugália, Spanyolország és Görögország – szintén szerényebb jóléti kiadással rendelkeznek, bár jóléti kiadásaik GDP-n belüli aránya nem annyival kisebb a többi országénál, mint amennyivel az adott országok (jobb híján az egy főre jutó GDP segítségével közelíthető) gazdasági ereje. Ahhoz azonban, hogy a jóléti állam tevékenységének egészét, illetve az egyes jóléti államok közötti különbségeket megragadhassuk, a kiadások csak részleges fogódzókat adnak A

kiadási szintek puszta összehasonlítása esetén érzéketlenek maradunk a s zükségletek közötti eltérésre: így a lakosság eltérő életkori összetételére, a transzferek előtti szegénység és egyenlőtlenség szintjére vagy a munkanélküliség nagyságára. Így például ugyanaz a nyugdíjkiadás eltérő megítélésre adhat okot, ha a nyugdíjasok aránya a lakosságon belül az egyik országban 10 s zázalék, míg a másikban 20 százalék. Továbbá a kiadások vizsgálata elfedi azt a módot, ahogy a jóléti kiadások felhasználásra kerülnek. Ugyanaz a kiadás eltérő elosztási következménnyel járhat, valamint eltérő „minőségű” jogosultságokhoz és intézményi keretekhez kapcsolódhat. Végül, a kiadások nem tükrözik a jóléti újraelosztás és az állami beavatkozás más aspektusainak – adózás, szabályozás – a tartalmát, illetve a következményét sem. 1. táblázat: A jóléti kiadások a GDP százalékos arányában

OECD-országok a 90-es évek elején) A transzferek: idősek B C A+B+C D A+B+C+D transzferek: egészségügyi nem összesen oktatás összesen közkiadások idősek Ausztrália 3,6 3,8 5,6 13 5,1 18,1 Ausztria 15,0 4,0 5,6 24,5 5,5 30,0 Belgium 9,8 8,6 7,0 25,4 5,0 30,4 Dánia 8,2 14,9 5,3 28,4 7,2 35,6 Finnország 7,5 13,3 6,3 27,1 5,7 32,8 Franciaország 12,2 8,3 6,8 27,3 5,5 32,8 Görögország 12,8 4,0 4,0 20,9 3,4 24,3 Hollandia 9,9 13,1 6,0 29,0 6,9 35,9 Írország 6,1 9,2 5,6 20,1 6,2 26,3 Japán 5,0 1,8 4,8 11,6 4,4 16,0 4 Kanada 4,4 7,6 6,9 18,8 6,8 25,6 NagyBritannia 10,4 8,1 5,5 24,0 4,8 28,8 Németország 9,7 7,1 6,1 22,9 4,0 26,9 Norvégia 7,7 13,9 7,1 28,7 5,7 34,4 Olaszország 15,3 3,2 6,5 25,0 5,0 30,0 Portugália 5,5 5,8 4,1 15,4 4,2 19,6 Spanyolország 7,9 6,6 5,5 20,0 2,2 22,2 Svédország 11,7 13,9 7,7 33,3 6,5 39,8 Új-Zéland

6,7 6,3 6,0 19,0 6,1 25,1 USA 5,8 3,5 5,2 14,5 4,8 19,3 8,7 7,9 5,9 22,4 5,3 27,6 9,8 9,3 6,2 25,3 5,9 31,2 OECD átlag Magyarország (1993) (1996: 20,2) Források: OECD-országok: OECD (1994), oktatás: OECD (1992); Magyarország 1993: Világbank (1995), oktatás: UNICEF (1995); tentatív adat 1996: Lelkes (1997), becslés. Megjegyzések: A nem oktatási kiadások adatai az EU-országok esetében Svédország, Finnország és Ausztria kivételével 1991-re, míg a többi ország esetében 1990-re vonatkoznak, Görögország adatai az 1989-es évnek felelnek meg. Az oktatási kiadások az 1988-as állapotoknak vagy az ahhoz legközelebbi elérhető adattal rendelkező évnek felelnek meg, Németország adatai a nyugati tartományokra vonatkoznak. Az idősekre irányuló transzferkiadások magukba foglalják a nyugdíjkorhatárt betöltöttek közösségi nyugdíjkiadásait, beleértve a kötelező, de nem államilag adminisztrált nyugdíjprogramokat is,

valamint az egyéb pénzbeli juttatásokat és segélyeket, illetve a nem egészségügyi szolgáltatásokat is. A nem idősekre irányuló transzferkiadások tartalmazzák a cs aládi juttatásokat (pl. családi pótlék, szülési segély), a munkanélküliséggel, foglalkoztatással kapcsolatos közkiadásokat, az egyéb szociális juttatásokat beleértve a lakástámogatásokat, valamint a n em nyugdíjas korúaknak fizetett nyugdíj jellegű transzfereket (korkedvezményes, rokkantsági és özvegyi nyugdíjak). A jóléti államok közötti hasonlóságok és különbözőségek megragadására tesznek kísérletet a jóléti államnak azok a tipológiái, amelyek a kiadások mellett az egyes intézményi jegyek, valamint az intézményekben „megtestesülő” politikai ambíciók alapján osztályozzák az egyes jóléti államokat, illetve a lehetséges programkonfigurációkat. Ezek közül itt most csak néhány fontosabbal foglalkozunk. Az egyik gyakran használt

osztályozás Lebeaux és Wilensky (1965) nevéhez fűződik, akik megkülönböztették a reziduális és az univerzális jóléti államokat. A reziduális jóléti állam meghatározásuk szerint elsősorban mint a szegényekre koncentráló védőháló funkcionál, így főként jövedelemigazoláshoz kapcsolódó közösségi segélyprogramokat működtet. Ezzel szemben az univerzális jóléti államokban a közösségi programok kiterjednek valamennyi társadalmi csoportra. E kételemű modellhez képest Titmuss (1958) a reziduális jóléti állam mellett két további típust is megnevezett, az „ipari 5 teljesítmény alapú” rendszert, valamint az „intézményesített” jóléti államot. Az előbbit teljesítmény- és hozzájárulás-orientált foglalkozási vagy társadalombiztosítási programok jellemzik, míg az utóbbiban jelentős az állampolgári jogosultságok szerepe, amelynek keretében az állam „intézményesített” módon vállal

kötelezettséget polgárai jólétének fenntartásában. Közvetlenül Titmussra támaszkodik az egyik legújabb keletű és a jóléti állammal foglalkozó irodalomban legnagyobb hatású kategorizálás, amelyet Esping-Andersen (1990) alkotott meg, Esping-Andersen három „jóléti rezsimet”, a liberálist, a konzervatívat és a szociáldemokratát definiál. a) A liberális jóléti rezsim. A liberális jóléti rezsimben a jövedelemigazoláshoz kötött segélyek mellett az állampolgári juttatások és a társadalombiztosítás szerepe viszonylag kisebb jelentőségű. A jogosultságok esetében elsősorban a szigorú rászorultsági elv érvényesül, és a gyakran lokálisan adminisztrált segélyek igénybevevői ki vannak téve a társadalmi megbélyegződésnek („stigmatizálódásnak”), ami a munkára való ösztönzés tudatosan alkalmazott tradicionális liberális technikája. Ugyanakkor, a magasabb jövedelmű csoportok esetében az állam ösztönzi a p

iaci megoldások igénybevételét: a társadalombiztosítási programok ebben a rezsimben csak minimális juttatásokat biztosítanak, így a középrétegek jelentős mértékben a kiegészítő, illetve magánbiztosításra támaszkodnak. Mindez, legalábbis Esping-Andersen szerint, „duális társadalmat” eredményez, amelyben a legrászorultabbak a jóléti államtól függnek, míg a többség a piac által differenciált jóléti szolgáltatásokat vesz igénybe. Ennek következtében a fennálló jóléti programok mögött álló politikai támogatottság gyenge. Így paradox módon a jóléti állam elleni támadások az alacsony kiadással rendelkező liberális rezsimben lehetnek a leghatásosabbak. EspingAndersen szerint az olyan angolszász országok, mint az Amerikai Egyesült Államok, Kanada és Ausztrália, jól reprezentálják ezt a jóléti klasztert. b) A konzervatív jóléti rezsim. A konzervatív rezsimekben a közösségi jóléti programok jóval

kiterjedtebbek és magasabb juttatást biztosítanak, mint a liberális jóléti államban, és ezért a magánbiztosítás és a munkahelyi programok szerepe inkább marginális. Az ilyen rendszerben a társadalombiztosítás játssza a központi szerepet, ahol a jogosultságok a foglalkozás, a társadalmi státus szerint erősen differenciáltak, és ezért az alacsonyabb jövedelműek javára történő újraelosztás csak korlátozottan valósul meg. Ez a differenciálás megmutatkozik abban is, hogy a kötelező biztosítási programok gyakran az egyes foglalkozási csoportok szerint szegregáltak, és ezeket – a konzervatív bismarcki tradícióknak megfelelően – korporatív alapú, a munkáltatók és a munkavállalók képviselőiből álló önkormányzati testületek adminisztrálják. Továbbá, a konzervatív rezsimekben az adókból finanszírozott jóléti programokban az egyházak részvétele is jelentős. A konzervatív ideológiai örökséget és a

kereszténydemokrata ihletésű jólétiállam-felfogást tükrözi a családnak szánt speciális szerep is a j övedelem fenntartásában, amely a tradicionális egykeresős családmodellnek felel meg. Ezért a szolgáltatások, különösen azok, amelyek lehetővé tennék a nők munkerőpiacra való belépését, alulfejlettek. A konzervatív jóléti állam így alapvetően a „passzív” pénzbeli transzferekkel és a családfenntartók munkaerő-piaci pozíciójának védelmével avatkozik be a piac működésébe. Esping-Andersen a kontinentális európai jóléti államok csoportjában – többek között Németországban, Ausztriában, Franciaországban és Olaszországban – véli felfedezni a k onzervatív rezsim intézményi jegyeit. c) A szociáldemokrata jóléti rezsim. A konzervatív rezsimtől eltérő módon valósul meg az állam domináns szerepe a s zociáldemokrata rendszerben, amelynek létrejöttét EspingAndersen részben a szociáldemokrata pártok

tartós kormányzati szerepére vezeti vissza. Itt kiterjedt állampolgári alapon definiált jogosultságok, illetve (közel) univerzális egységes 6 összegű transzferek (pl. univerzális alapnyugdíj) egészülnek ki a jövedelemtől függő társadalombiztosítási juttatásokkal. Ennek következtében a jövedelemfenntartás (többek között ezért is rendkívül költséges) rendszere egyszerre tölt be „jövedelemkisimító”, illetve biztosítási és jövedelmi csoportok közötti redisztribúciós funkciót a szolidarisztikus elveket intézményesítve. Mivel a jóléti programok „ernyője” egységesen kiterjed a lakosság egészére, beleértve a középosztályokat is, a jóléti államnak ez a típusa széles politikai koalíciót teremt e programok támogatására. Esping-Andersen szerint ebben a rezsimben valósul meg a leginkább az egyén piacnak való kiszolgáltatottságának felszámolása vagy az ő megfogalmazásában a munkaerő

„árutlanítása” (decommodification). Ugyanakkor, ez a rezsim a nők „emancipálásának” szociáldemokrata programját követve csökkenti a tradicionális családtól való függőséget is, többek között a gyermekvállalás és -nevelés költségeinek részleges társadalmasításával. Ennek megfelelően a különböző jóléti szolgáltatások – így a bölcsődei ellátás vagy a közösségileg szervezett idősgondozás – a többi rezsimhez képest itt a legkiterjedtebbek. Továbbá, részben a jóléti programok magas költsége miatt, ez a rendszer épít leginkább az aktív munkaerő-piaci politikákra és a m agas foglalkoztatási arány fenntartására. Esping-Andersen véleménye szerint ezek a jegyek leginkább a skandináv jóléti államokat és elsősorban Svédországot jellemzik. Esping-Andersen három jóléti rezsimjének jellemzői Jóléti rezsim Liberális–reziduális Konzervatív Szociáldemokrata Szociális jogok alapja Rászorultság

Osztály és státus Alanyi, állampolgári Szervezési elv Segélyezés és jelentős Társadalombiztosítás rész magánbiztosítás Állampolgári garanciák és társadalombiztosítás Adminisztráció A központi és helyi Korporatív alapú állam kombinációja és önkormányzat a piac Állami A piac szerepe a jóléti Jelentős szektorban Korlátozott Kicsi A magánbiztosítás szerepe Jelentős Korlátozott Kicsi A jövedelem- Jelentős Korlátozott Kicsi 7 igazoláshoz kötött juttatások szerepe A szolgáltatások szerepe a jóléti programokon belül Korlátozott Korlátozott Jelentős A teljes foglalkoztatásra irányuló politikák szerepe Kicsi Korlátozott Jelentős A redisztribúció mértéke Alacsony Közepes Jelentős A jóléti intézmények szerepe Piackorrigáló Státus konzerváló Egyenlősítő Társadalmi jelleg A társadalom kettészakadása Család és egyház Középosztályos A szegénység mértéke Magas

Mérsékelt Alacsony Példák Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália Ausztria, FranciaSkandináv államok ország, Németország, (elsősorban Olaszország Svédország) Forrás: Esping-Andersen (1990) és Esping-Andersen–Micklewright (1991) Esping-Andersen munkássága új lendületet adott a jóléti államok összehasonlító elemzésének, amely korábban elsősorban a kiadásokban megmutatkozó keresztmetszeti és időbeli különbségek elemzésére és magyarázatára koncentrált. Az összehasonlító elemzések újabb generációja a jóléti programok intézményi és egyéb kvalitatív jegyeit jellemző függő változókat alkalmaz a jóléti államok közötti különbségek leírására, például a jóléti kiadások GDP-hez viszonyított arányában megmutatkozó szóródás helyett. Érdekes módon ezek a munkák az intézményi különbségek szempontjából egyes politikai változókra – így a pártkonfigurációkra vagy a szakszervezetek

szervezettségére – teszik a hangsúlyt, ellentétben a kiadási különbségeket magyarázni kívánó többváltozós elemzésekkel (Korpi 1989; Palme 1990; Janoski és Hicks 1994.) 8 A jóléti politikák elemzési eszköztára A társadalompolitikáról, szociálpolitikáról folytatott vitákban gyakran felmerül az az érv, hogy a k özgazdasági elemzés nem ad alkalmas eszköztárat a s zociálpolitikai folyamatokat elemezni szándékozó kutatók kezébe. Ez az ellenvetés jobbára abból a tévhitbôl származik, hogy a gazdasági elemzés eszközei (módszertana) eleve meghatározzák azokat a következtetéseket, amelyeket aztán gyakorlati (gazdaság- vagy szociál-) politikai javaslatok megfogalmazásához használunk fel. A jóléti állam politikai gazdaságtanának áttekintése során abból kell kiindulnunk, hogy a jóléti újraelosztással kapcsolatos döntések alapvetően allokációs (szűkös erőforrások alternatív felhasználási lehetőségek

közötti elosztásával kapcsolatos) és disztribúciós (a társadalom különböző tagjai és különböző csoportjai közötti osztozkodási arányokat érintő) természetűek lehetnek. Az allokáció és a disztribúció azonban mindig meghatározott intézményi környezetben valósul meg, és fordítva, az allokációs és disztribúciós döntések peremfeltételei egyben egy meghatározott intézményi konstellációt is körülírnak. A probléma megfogalmazása: allokációs és disztribúciós döntések és intézmények A szűkös erőforrások alternatív felhasználási lehetőségek közötti elosztására vonatkozó (tehát definíció szerint közgazdasági természetű) döntési opciók a jóléti állam hatókörén belül ugyanúgy fennállnak, makro- és mikroszinten egyaránt, mint a g azdaság más területein. Allokációs döntések makro- és mikroszinten egyaránt sűrűn előfordulnak (Barr 1987). Makroszintű allokációs probléma például a

nemzeti összterméknek a fogyasztás és a beruházások közötti megosztása vagy az állami újraelosztáson belül az oktatási, egészségügyi, nyugdíj-finanszírozási kiadások megosztására vonatkozó döntés. A mikroszintű erőforráselosztási problémák közé tartozik például egy kórház igazgatójának az a döntése, hogy a kórház szűkös költségvetéséből egy drága gyógyeszközt szerezzen-e be, amellyel néhány ember életét megmentheti vagy a pénzt inkább kevésbé látványos, ám sok ember szenvedését megkönnyítő eszközök beszerzésére fordítsa. Az erőforrás-elosztási (allokációs) döntéseknek azonban mindig vannak disztribúciós következményei. Ha például a kormány vagy a parlament úgy dönt, hogy emeli a nyugdíjakat és befagyasztja a családi pótlékot, akkor egyben azt is mondja, hogy nagyobb mértékben aggódik a nyugdíjasok életszínvonala miatt, mint a gyermekes családok életszínvonala miatt. Hasonlóképpen,

a mikroszintű allokációs döntések is, végső soron, másoknak és másoknak biztosítanak esélyt, és ennél talán még fontosabb, hogy a választott technikák más és más egyéni erőforrás-allokációs döntéseket implikálnak, tehát végső soron ösztönzési–ellenösztönzési szempontból sem közömbösek. A társadalmi-gazdasági rendszer egészének karaktere végső soron allokációs és disztribúciós döntések sokaságának eredőjeként alakul ki. Az allokációs és disztribúciós döntések intézményi technikái azonban nagyon sokfélék lehetnek. A versenygazdaság tiszta tankönyvi eseteiben magukra hagyott árszabályozó piacok működnek: az elosztást az árak és az egyes szereplők döntései („dollárszavazatok”) határozzák meg. Vannak azonban olyan esetek, amikor (legalábbis a gazdasági javak egy szűkebb körére vonatkozó főbb) döntéseket valamilyen demokratikus szavazási procedúra révén határozzák meg: ilyenkor a

szereplők szavazás révén döntenek az elosztásról. Ennek egyik altípusa a közvetlen (participatív) demokrácia, amikor az adott közösség tagjai közvetlenül döntenek a felhasználásról, a másik eset pedig a reprezentatív demokrácia, amikor a tagok a döntéseket képviselőikre delegálják. A képviselők (pártok) ezek után nem minden egyes esetben kérdezik meg az érintetteket, 9 hanem a döntési kérdésekre adott válaszok egy csomagját, illetve az adott válaszok kiválasztására szolgáló elveket, hüvelykujj-szabályokat, algoritmusokat ajánlanak fel (ideológiát, gazdaság-, illetve, szociálpolitikát kínálnak, pártprogramok révén). A közösségi szintű allokáció leggyakoribb implementációja a bürokratikus elosztás, amelynek esetében az elosztást adminisztratív úton határozzák meg. Ennek ismét sokféle intézményi technikája lehetséges, az egyik, amikor az allokációt az érkezési sorrend határozza meg (sorban állás),

a másik esetben a bürokrácia dönt valamilyen elosztási algoritmusról (kiutalás.) A jóléti állam esetében valójában nem másról van szó, mint arról, hogy az allokációs döntések egy részét kiveszik az árszabályozó piacok hatóköréből, és más allokációs procedúráknak vetik alá őket. Az állami szerepvállalás természete szempontjából fontos kérdés, hogy maga a beavatkozás indokolható-e hatékonysági, méltányossági érvekkel vagy egyszerűen csak az adott javak természetére vonatkozó a priori állítással. Az irodalom általában azokat a javakat sorolja a meritokratikus javak közé, amelyekről a közvélemény vagy a döntéshozók úgy vélik, hogy a f ogyasztásuk nem bízható teljes mértékben az egyéni preferenciákra. Efféle javak esetében általában azt tartják, hogy az egyéni fogyasztást (legalább részben) ki kell venni a dollár-(forint-)szavazatok hatóköréből, elérhetőségüket függetleníteni kell a

fizetőképes kereslettől. Végül is azt, hogy egy adott gazdaságot „piaci” gazdaságnak vagy „tervgazdaságnak”, esetleg valamilyen fajta jóléti államnak kell-e tekintenünk, alapvetően az dönti el, hogy az adott intézményi konstellációban az allokációs és disztribúciós döntések milyen kombinációja érvényesül. Az állami beavatkozás egyrészt a k ülönféle szabályozási tevékenységekben, másrészt közvetlenül jövedelem-újraelosztó programok működtetésében, harmadrészt pedig a közületi szektor egy részének működtetésében ölt testet. Az allokációs és disztribúciós döntések eredményeképpen végső soron ezeknek az intézményi megoldásoknak alakul ki egy „portfoliója”. Az állami beavatkozás fokozatai Ha feltételezzük, hogy létezik valamilyen társadalompolitikai cél, amelynek alárendelten működnek a jóléti intézmények, akkor mikroszinten számbavehetjük a különböző juttatástípusokat, illetve az

állami beavatkozás lehetséges formáit e juttatások biztosításában. Az állam beavatkozásának legszolidabb módját azok az esetek jelentik, amikor az állami beavatkozás révén egyszerűen korlátozzák a fogyasztói döntéseket, de nem szabnak meg (explicit) követelményeket a szolgáltatók tulajdonformája szerint. Az állam efféle szabályozási tevékenysége mindazonáltal adott esetekben meglehetősen fontos és kiterjedt is lehet. Máskor pénzbeli transzfereket nyújtanak azok számára, akik nem rendelkeznek elegendő forrással a társadalmilag normálisnak tartott életvitelhez. Ismét máskor a szolgáltatást továbbra is rábízzák a magánkínálatra, viszont dotációk (ártámogatások) révén próbálják az egyes fogyasztók preferenciáit befolyásolni. Végezetül a piac működésébe beleavatkozhatnak úgy is, hogy a szóban forgó javakat természetben nyújtják. Az „állam” ebben az esetben egyszerre finanszíroz és szolgáltat. A

beavatkozás legdrasztikusabb módja az, amikor az állami szolgáltatás mellett betiltják vagy lehetetlenné teszik a magánszolgáltatók működését. a) Szabályozás. A szabályozás vonatkozhat mindenekelőtt a gazdasági együttműködés keretfeltételeinek, szabályainak megteremtésére. Másodsorban szabályokat vezethetnek be adott termékek vagy szolgáltatások minőségére vonatkozóan (pl. amikor higiénés szabályokat vezetnek be az élelmiszer-kereskedelemben, engedélyhez kötik bizonyos foglalkozások – például az orvosi szakma – űzését, illetve megerősítik a fogyasztói érdekvédelem különféle intézményeit. Harmadrészt a s zabályozás vonatkozhat adott termékek vagy szolgáltatások 10 mennyiségére is (példák: a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás, kötelező iskoláztatás, kötelező társadalombiztosítási hozzájárulások). b) Pénzbeli juttatások. A közösségi jóléti programok keretében nyújtott

juttatásokat megkülönböztethetjük aszerint, hogy azok pénzben vagy természetben valósulnak-e meg. A pénzbeli juttatásokat tovább csoportosíthatjuk. Így megkülönböztethetünk egyfelől hozzájáruláshoz kötött (társadalombiztosítási jellegű) juttatásokat, amelyek lehetnek fix összegűek, függhetnek a korábbi jövedelmektől, esetleg a hozzájárulás mértékétől. A pénzbeli juttatások újabb csoportjaiba tartoznak azok a hozzájárulástól független transzferek, amelyek ismét csak lehetnek egyfelől jövedelemfüggő, illetve jövedelemigazoláshoz kötött segélyek vagy esetleg univerzális, illetve „demogrant” típusú kategoriális juttatások (pl. társadalmi alapjövedelem vagy általános negatív jövedelemadó, családi pótlék, népnyugdíj, illetőleg ezek valamilyen kombinációja.) Egy további, a valós költségvetési kötetekből nagyon gyakran „kifelejtett”, ám esetenként jelentős tételt jelentő típusba sorolhatjuk az

ún. adókiadásokat vagyis az adókedvezmények, a ki nem fizetett adók révén nyújtott transzfereket. Részben azért, mert a mai jóléti rendszerek többsége a kötelező biztosítási programokból nőtt ki, az országok túlnyomó részében a hozzájáruláshoz kötött társadalombiztosítási juttatások képviselik a transzferkiadások legnagyobb hányadát. A szegénypolitika hagyományos eszközének, a jövedelem-, illetve vagyonigazoláshoz kötött transzfereknek a szerepe a társadalombiztosítás kiterjesztésének mértékétől függően visszaszorult, ugyanakkor az utóbbi időben, még az olyan országokban is, ahol e segélyek szerepe csekély mértékűvé zsugorodott, elsősorban a megváltozott munkaerőpiaci körülmények következtében ezzel ellentétes irányú trend figyelhető meg. Az univerzális, illetve kategoriális juttatások viszonylag később jelentek meg (pl. családi pótlék vagy univerzális alapnyugdíj), és jelentőségük változó

az egyes OECD-országokban (például az Amerikai Egyesült Államokban nem létezik családi pótlék). A valamennyi állampolgárra kiterjedő „társadalmi alapjövedelem”, illetve a negatív jövedelemadó pedig inkább a reformjavaslatok szintjén mintsem a gyakorlatban létezik (bár néhány országban – így Kanadában – kísérleteznek a negatív jövedelemadó korlátozott bevezetésével.) Az itt felsorolt transzfereknek eltérő hatása lehet a jövedelemeloszlás, a közkiadások, a munkaerő-piaci ösztönzők, az igénybevételi hányad vagy az egyes társadalmi csoportok politikai magatartása szempontjából. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy az egyes pénzbeli transzferek típusai között nem húzhatunk szigorú határt a gyakorlatban. Ez többek között akkor válik szembetűnővé, ha a transzfereket és az adókat együttesen vizsgáljuk. Bár a jóléti politikákat elemző irodalom elsősorban a középrétegeket előnyben részesítő

adókedvezményekre fordított nagyobb figyelmet, fontos felfigyelni arra, hogy a kategoriális vagy a társadalombiztosítási juttatások adóztatása tulajdonképpen a pénzbeli transzfertípusok kombinálását jelenti. c) Dotációk. A dotációk általános jellemzője, hogy nem a jövedelmeket, hanem az árakat, az adott javak és szolgáltatások igénybevételének költségeit igyekeznek befolyásolni. A gazdaság hatékony működését tekintve más-más hatással járnak a támogatások, illetve és a pénzbeli transzferek. A pénzbeli transzferek elsősorban a munka kínálatát befolyásolhatják, hiszen megváltoztatják a munkába állásra vonatkozó átváltási összefüggéseket. A támogatások ezzel szemben közvetlenül a t ámogatott javak piacán térítik el az árakat az egyensúlyi áraktól. Másodszor, és témánk szempontjából ez is fontos, a különböző támogatási formáknak eltérőek a tehermegoszlási hatásaik is. A meritokratikus javak és

az ártámogatások esetében az elvi indoklás szerint azért kell ingyenesen vagy támogatott áron kínálni a szóban forgó javakat és szolgáltatásokat, hogy azok igénybevétele kizárólag vagy legalább részben a „szükségletektől” függjön. Ugyanezt másképpen megfogalmazva, a támogatott javak iránti keresletet próbálják meg a „kedvező irányba” terelni. A támogatott javak tényleges igénybevétele azonban nem csak a szóban forgó javak árától függ. Továbbra is szerepe van az 11 adott javak fogyasztására vonatkozó fogyasztói preferenciáknak és, ami adott esetben legalább ennyire fontos lehet, a szóban forgó javakhoz való hozzáférés társadalmilag egyenlőtlen esélyeinek. d) A természetbeni ellátások az állam beavatkozásának az előbbieknél extenzívebb formáját jelentik. Míg a pénzbeli transzferek szabad felhasználásúak, a természetben nyújtott szolgáltatások (egészségügy, oktatás, bölcsődei és óvodai

ellátás, munkaerő-piaci szolgáltatások, öreg- és fogyatékos gondozás, élelmiszerkuponok, fogyasztói ártámogatások stb.) jellegzetessége, hogy a kiadások felhasználása bizonyos javakhoz vagy szolgáltatásokhoz kötött. Az egyes jóléti államok között nem elhanyagolható különbségek figyelhetők meg a természetbeni juttatások és szolgáltatások szerepét illetően. A természetbeni juttatások szerepe többek között függ a követett családpolitikától és a nők munkaerő-piaci szerepétől, valamint az intézményi tradícióktól és annak politikai következményeitől. (Így az olyan országokban, ahol a természetbeni juttatások nyújtása állami intézményeken keresztül valósul meg, a közalkalmazotti szakszervezetek ereje lehet az expanzió egyik mozgatórugója.) Közgazdasági szempontból érdekes kérdés, hogy hatékonysági alapon mikor lehet indokolt a természetben nyújtott juttatás a pénzbeli juttatásokhoz képest. Ennek

mérlegelésében többek között szerepet játszhat a piaci kudarcok mértéke az egyes jószágok esetében. Az állami részvétel (a szabályozáson túlmenően) alapvetően kétféle formát ölthet mind a természetbeni ellátások előállításában, mind a készpénztranszferek tekintetében. Az egyik a finanszírozás, a m ásik az adott javak, szolgáltatások előállítása, illetve transzferek nyújtása. Az állami részvétel „tiszta típusát” képviselik például az államilag finanszírozott és állami iskolákban nyújtott kötelező alapfokú oktatás vagy a kormányzat által adminisztrált és általános adókból fedezett segélyek. A tiszta magánpiaci és az állami megoldás között azonban számos köztes intézményi forma is létezhet. Például, a törvényben előírt, de nem adókból finanszírozott vállalati jóléti programok esetén csak a szabályozás, míg a közösségileg finanszírozott magánóvodák esetében csak a

finanszírozás, a közkórházakban igénybe vett, de az egészségügyi biztosítás által nem fedezett szolgáltatások esetén pedig csak a szolgáltatás oldaláról avatkozik be az állam. A „köz” és a „magán” közötti határok tehát korántsem egyértelműek. e) A „jólét vegyes gazdasága”. Az állam a jóléti szektorban való részvételének különböző lehetőségei felhívják a figyelmet arra, hogy bár a fejlett piacgazdaságok esetében az állam részvétele ezen a területen meghatározó, de távolról sem kizárólagos. A jóléti szektorban az állami és nem állami intézmények részben helyettesíthetik egymást (vagyis az állami beavatkozásnak lehet „kiszorítási hatása”), részben egymással komplementer viszonyban állnak. (Ez utóbbi lehetőséget illusztrálja a nyugdíjrendszerekről szóló tanulmány a kötetben az ún. „többpilléres” nyugdíjprogramok példáján) A jóléti szektor „vegyes gazdaságában” az

állami programok és a profitorientált szervezetektől a piacon megvásárolható szolgáltatások mellett fontos szerepet játszanak a cs aládok és egyének közötti önkéntes transzferek, a karitatív és nonprofit szervezetek, valamint azok az alkalmazotti „jóléti csomagok”, amelyeket a vállalatok biztosítanak. (Ez utóbbiak szerepe különösen jelentős az olyan országokban – így Japánban vagy az Amerikai Egyesült Államokban – ahol a közösségi programok kevésbé kiterjedtek és adekvátak.) A „köz” és a „ magán” határainak meghatározása, valamint az állami beavatkozás egyes formái közötti empirikus arányok meghatározása, mindenekelőtt a szereplők nagy száma miatt, igen nehéz gyakorlati, történeti és statisztikai feladatnak tűnik. Egy nemrégiben publikált tanulmány, amely erre tett kísérletet Nagy-Britannia esetében, arra az eredményre jutott, hogy 1995-ben a j óléti szektor egészét tekintve a finanszírozási

oldalon a n em állami részvétel aránya 31 százalék, a s zolgáltatási oldalon 49 s zázalék, míg a (finanszírozás, a szolgáltatás és a szabályozás szempontjából) „tiszta” magánszektor aránya 29 százalék volt (Burchardt 1997). 12 A „köz” és a „magán” határainak meghatározása: analitikus megfontolások Az állami beavatkozás kiterjedésének közgazdaságilag indokolható határait egyfelől a magukra hagyott árszabályozó piacok, másfelől pedig az állami beavatkozás hatékonysági korlátainak bemutatásával jelölhetjük ki. Az állam jóléti célú beavatkozásának közgazdasági elemzése ugyanis arra keresi a választ, hogy milyen hatékonysági indokai lehetnek az állami beavatkozásnak (nagyon leegyszerűsítve erről szól a piac elégtelen működésének okait és hatékonysági következményeit firtató irodalom), illetve arra, hogy adott állami beavatkozási technikák milyen kedvezőtlen következményekkel járhatnak

a piacok hatékony működésére. A közkiadások és a szegénységi ráták nagyságára vonatkozó kutatások szerint az OECDországokban és általában a fejlettebb gazdaságokkal rendelkező országokban az állami jóléti politikák összességében képesek arra, hogy csökkentsék a s zegénységet és a j övedelmi egyenlőtlenségeket. Az egyenlőtlenségek nagysága az OECD-országokban általában csökkent a jóléti államok kiterjedésének időszakában. Az utóbbi évtized azonban mintha ismét az egyenlőtlenségek növekedését hozta volna magával. A szegénység generációs mintái a hetvenes–nyolcvanas években egyre inkább a gyermekes családok szegénységének növekedését mutatták, párhuzamosan azzal, hogy a nyugdíjrendszerek kiterjedése hozzájárult az idősebbek relatív szegénységi rátáinak eséséhez. A nyolcvanas–kilencvenes években megjelent a s zegénységnek egy újabb „arca”: a s zegénységi ráták azoknak a k örében is

emelkedtek, akik jelen vannak a munkaerőpiacon, ám alacsony fizetésért dolgoznak. Tovább mélyültek azonban a munkaerőpiacon bennmaradni képesek és az onnan kiszorulók közötti különbségek. (Atkinson–Rainwater–Smeeding 1995; Förster 1994; Gottschalk–Smeeding 1997). A táblázatban összehasonlításképpen feltüntettük Magyarország 1993-as (illetve 1996-os) hasonló adatait is. Nemzetközi viszonylatban Magyarországot, mint más kelet-európai országot is, a 80-as évek végéig az OECD-átlagtól elmaradó kiadások jellemezték a vizsgált programok esetében (Gács 1987). A fordulatot az átalakulási időszak eleje hozta meg, amikor a (hivatalos) nemzeti össztermékhez képest – amely ekkor több mint 20 százalékkal csökkent – a szociális kiadások jelentősen megugrottak. (Tóth 1994) E tekintetben is hasonló trendek figyelhetők meg a többi közép-kelet-európai országban (UNICEF 1995, Förster–Tóth, 1997). Amint ez a táblázatból

látható, 1993-ban Magyarország olyan relatív kiadási mutatókkal rendelkezett, ami alapján a magasan költekező jóléti államok közé lehetett sorolni. Úgy tűnik azonban, hogy egy olyan jelenség tanúi lehettünk, ami a jóléti visszafogások hiánya mellett inkább a „transzformációs recesszió” következménye volt. Az utóbbi három év alatt, nagyrészt az 1995-ös szigorítási intézkedések hatására, a „szélesen értelmezett” (beleértve az ártámogatásokat, illetve a kulturális kiadásokat) jóléti kiadások aránya 1996-ra mintegy 9 százalékkal csökkent (37,6 százalékról 28,6 s zázalékra) (Lelkes 1997). Ez azt jelenti, hogy 1993-hoz képest a transzfer és egészségügyi kiadások tekintetében a bemutatott 21 or szág sorrendjében Magyarország a 8. helyről visszalépett a 13 helyre, vagyis a Belgiuméhoz és Olaszországéhoz közeli kiadási szinthez képest Görögországhoz és Spanyolországhoz vált hasonlóvá úgy, mint a

80-as években. Ausztrália, ahol a pénzbeli juttatások zöme jövedelemigazoláshoz kötött, egy sajátos esetet képvisel. Fontos figyelembe venni ugyanakkor, hogy az ausztrál transzferek – a klasszikus jövedelemfüggő segélyezéshez képest – nem a l egszegényebbekre koncentrálnak, hanem gyakran a legmagasabb jövedelműeket zárják ki a jogosultak közül. Az ilyen megoldást nevezik az irodalomban „hosszú pipacsnak” (tall puppy). Az átalakított magyar családi pótlék is ilyen jellegű. 13 Az OECD-országok csoportjában a nem egészségügyi szolgáltatások pénzbeli transzferekhez viszonyított aránya 1 é s 34 s zázalék között mozog. Így bizonyos fogyasztási externáliák esetén – ami többek között jelentkezhet az alapfokú oktatásban – célszerűbbnek látszik a természetben megvalósított juttatás. A posztszocialista országokban az átmenet során mindenütt jelentősen növekedett a szegénység és az egyenlőtlenségek

nagysága. Az egyes országok között azonban markáns különbségek vannak mind az induló szinteket, mind a transzformáció során bekövetkezett trendeket, mind pedig az állami politikákat illetően. Úgy tűnik, hogy a reformokat előbb kezdő országokban (Lengyelországban és Magyarországon) előbb kezdődött meg az egyenlőtlenségek növekedése, valószínűsíthető azonban, hogy ebben a tekintetben a többi közép–kelet európai országok (Csehország, Szlovákia és valószínűleg Szlovénia) is „felzárkóznak”. Összességében azonban az egyenlőtlenségek legnagyobb mértéke és az állami politikák egyenlőtlenségek csökkentésével kapcsolatos leggyengébb teljesítménye pontosan azokban az országokban (a volt Szovjetunióban) jellemző, ahol egyébként a szocializmus időszakában a legnagyobb hangsúlyt fektették az egalitárius ideológiákra. (Andorka–Ferge–Tóth 1997; Atkinson–Micklewright 1992; Förster–Tóth 1997) . A

közkiadás-politika változása a jóléti államokban3 A jóléti államok, amelyekben a második világháború után általános tendencia volt a közkiadások növekvő aránya a nemzeti össztermékből, a hetvenes évek közepétől olyan gazdasági kihívás elé kerültek, amely a közösségi szféra finanszírozásának gyökeres újra gondolását és átformálását eredményezte. E gazdasági kihívást több tényező okozta: • Az egyik egy rövid távú sokk, a hetvenes évek közepének olajár-robbanása és a nyomában járó gazdasági recesszió volt, amelyet követően a gazdasági növekedés mindenhol lelassult, a munkanélküliség megnövekedett, s magas szinten stabilizálódott, - s a munkanélküliek ellátásából adódó kiadások növekedtek. • A másik - egy hosszú távú - tényező a népesség öregedése és a n yugdíjbiztosítási rendszerek felfutása, amelynek következtében a n yugdíjkiadások, az egészségügyi ellátás

költségei rendkívül jelentős mértékben növekednek. • Egy további tényező, részint a helyi önkormányzatok (infrastruktúra fejlesztésből és működtetésből adódó) kiadásainak növekedése, az oktatás kiterjedéséből adódó támogatási igény-növekedés részint pedig a központi kormányzati (védelmi, kutatási stb.) kiadások emelkedése volt A gazdasági depresszió következtében szűkös költségvetési kondíciók, s a fenti tényezők következtében növekvő közösségi támogatási igények a nyolcvanas évek elejétől új közösségi finanszírozás-politika dominánssá válását eredményezték. Ennek következtében lelassult, majd megállt a közkiadások aránynövekedése. Lényegében valamennyi fejlett európai országban csökkentették az állam újraelosztó szerepét, növelve a helyi és intézményi szintű gazdálkodási önállóságot és felelősséget. Az önkormányzatok, az oktatás és az egészségügy

finanszírozásában is a normatív alapon vagy a teljesítményelven történő pénzfolyósítás terjedt el. A normatív finanszírozás és a gazdálkodási autonómia az oktatás finanszírozási válságára adott kormányzati válasz, amely gyakorlatilag a 14 hatékonyság növelésének és a k öltségvetési támogatás csökkentésének eszközeként funkcionált. A hazai közkiadás-politika - az államháztartási reform A hazai jóléti és közkiadások a nyolcvanas évek elejétől folyamatosan növekedtek, gyakorlatilag egészen 1994-ig. Az államháztartás kiadásai a G DP-hez viszonyítva 1993-ban 57%-ot, 1994-ben több mint 58 %-ot tettek ki. Ugyanakkor ezen közben Magyarország gazdasági növekedése 1977 ót a megrekedt. A GDP 1980 é s 1990 köz ött átlagosan évi 1,1 %-kal nőtt, 1990-1993 között évi 5,4 % -kal csökkent, majd 1993-1996 között 1,9 % -kal emelkedik. Így 1996-ban az o rszág GDP-je a saját 1980. évi szintjén van A magyar állam

tehát jóval szélesebb, átfogóbb kritériumok alapján ad juttatásokat az adófizetők pénzéből, mint a világ legtöbb más állama. Magyarország tehát az államszocializmus idején „koraszülött jóléti állammá vált", s a rendszerváltást követő első időszakban sem változott ez a tendencia. Az államháztartás kiadásainak ez a szintje, - amely nemzetközi összehasonlításokban is rendkívül magas - s gyakorlatilag fenntarthatatlan. A jóléti szférában mindenképpen vissza kell szorítani az állami, központi adókból finanszírozott részvételt, s ösztönözni az önkéntes munkaadói, munkavállalói hozzájárulásokat, az önkormányzati, a non-profit szervezetek és a közvetlen fogyasztók hozzájárulását. A társadalmi, gazdasági rendszerváltást követően - de lényegében már az azt közvetlenül megelőző időszakban is, a nyolcvanas évek végétől - a magyar kormányok gazdasági programjainak különböző hangsúllyal

meghirdetett és végrehajtott - de leginkább halogatott eleme a nagy elosztó rendszerek reformja, az államháztartás reformja, a stabilizáció. Az államháztartás legjelentősebb problémái tehát a következőkben foglalhatók össze: • • • • Az államháztartási kiadások terjedelme magas, A bevételek mértéke magas, mégsem képes fedezni a kiadásokat, A kiadásokban magas az igazgatás, a nyugdíj, a családtámogatási kiadások, valamint az adósságszolgálat aránya, Az adóbevételek között: - magas a vám, - rendkívül magas a társadalombiztosítási járulék - magas a vállalkozásokat terhelő társasági adó, és - magas az egyéneket terhelő személyi jövedelemadó. 15 Az államháztartás kiadásainak tervezett alakulása az államháztartási reform eredményeként A GDP %-ában Kiadások összes Ebből 1993 2000 körül Hosszú távon 57 % 50 % 45 % általános igazgatás 5% 4% 4% Honvédelem 2% 2% 2% oktatás és

egészségügy gazdasági támogatás és beruházás 11% 9% 11% 7% 11% 6% szociális transzfer 17% 14% 12% (ebből: nyugdíj) (10%) (9%) (8%) Kamat 5% 6% 4% Egyéb 8% 6% 6% Az államháztartási reform - néhány eleme a rendszerváltást közvetlenül megelőzően számos eleme a rendszerváltást követően megvalósult. Így kialakultak a normatív adórendszer és a vámtörvények legfontosabb elemei, lényegében megszűntek a fogyasztói támogatások, megkezdődött a mezőgazdasági támogatások összhangba hozása a nemzetközi megállapodásokkal, normákkal, az államnak a gazdasági életbe történő beavatkozása radikálisan visszaszorult. Megszületett az államháztartási törvény, a k özbeszerzési törvény, majd 1995-ben a kincstár felállítása. Az 1994-es választások után közhatalomra került kormány halaszthatatlan feladatként szembesült a g azdasági stabilizáció és az államháztartási reform felgyorsításának

szükségességével. Így az adórendszer és az adóigazgatás fejlesztésének, a (már megkezdett) társadalombiztosítási és egészségügyi reform folytatásának, a nyugdíjrendszer, a jövedelempótló támogatási rendszer átalakításának szükségességével. Sürgetően került előtérbe a társadalombiztosítási járulék és a vám, vámpótlék bevétel csökkenése miatt az államháztartás kiadásainak csökkentési igénye, a k öltségvetési intézmények körének valamint gazdálkodási, ösztönzési rendszerük reformjának felgyorsítása. A hazai nemzetgazdaság teljesítőképességének várható alakulása A magyar gazdaságnak az elkövetkező évtizedbeli teljesítmény-alakulásáról igen óvatos becslések léteznek csupán. Mára általában elfogadott az a v élemény, hogy a hazai gazdaság valószínűleg rendkívül lassan, de egy mérsékelt ütemű növekedési pályára léphet. Ennek kezdetét eleinte 1995-re, újabban 1997-re, 1998-ra

teszik. Ugyanakkor a várható növekedés néhány fontosabb jellemzőjét előre lehet vetíteni: 16 • • • • Nagy határozottsággal állítható, hogy nem várható fellendülés, és hogy a fejlődés nem lesz egyenletes. A növekedést elég gyakran restriktív intézkedések, kisebb visszaesések fogják félbeszakítani." a növekedés átlagos évi üteme aligha lesz nagyobb 2-3 %-nál a 2-3 %-os várható átlagos növekedési ütem azonban csak a beruházási ráta emelkedésével valósulhat meg, - a beruházási ráta 25 % körüli nagyságúra növelése viszont a fogyasztásbővülést nem, vagy csupán rendkívül szerény mértékben teszi lehetővé. a várható növekedés ellenére tehát részint elkerülhetetlenek a jövedelemelosztásban a feszültségek keletkezése, a szociális viszonyokból eredő társadalmi-politikai ellentétek, részint nélkülözhetetlen a n agy elosztási rendszerek reformja, amelynek célja a takarékosság és a

rászorultsági elv érvényesítése. Összességében tehát megállapítható, hogy optimális - egy szerény, évi 2-3 %-os növekedéssel számoló - esetben mind a közoktatási stratégia mind a felsőoktatás fejlesztés megformálása során azzal kell számolni, hogy az elkövetkező évtizedben a gazdaság teljesítőképessége nem teszi lehetővé a köz- és felsőoktatásra fordítható források bővülését. Egy ennél nagyobb gazdasági növekedés esetében képzelhető csak el a ráfordítások növelhetősége, - azonban ez sem fogja a GDP-hez mért arány növekedését jelenteni. Általános tendenciának tekinthető, hogy minél kisebb egy ország egy főre jutó GDP-je annál közelebb esik ehhez az összeghez az egy felsőoktatási hallgatóra jutó közösségi kiadás. Ugyanakkor Magyarország sok tekintetben egyedül álló azzal, hogy a felsőoktatás egy hallgatóra vetített közösségi - azaz a m i esetünkben állami - kiadásai a k ilencvenes évek

elején meghaladták az egy főre jutó GDP összegét. A nemzetközi összehasonlítás szerint a hazai felsőoktatás oktató-hallgató aránya fele, harmada volt a nyolcvanas évek végén az európai országokénak. A költségvetési ráfordítások Az elmúlt években magyar állami költségvetés kiadásainak mintegy 6 -7 %-át tették ki a felsőoktatás ráfordítása, ezen belül a költségvetési támogatás 3,6 - 4,4 % körül alakult. Ez a támogatás a GDP-hez viszonyítva 1,1 -1,4 %-ot tett ki. A felsőoktatási intézmények egyéb bevételei tehát az államtól kapott támogatás körülbelül felét tették ki (azaz a teljes működési kiadások mintegy egyharmadát alkották). Az adatok tanúsága szerint a felsőoktatási szféra állami támogatása a központi költségvetésen belül némi ingadozással de közel azonos szinten maradt, ugyanakkor a GDPhez képest egy harmadnyival csökkent. Mindez, mint korábban láttuk a hallgatólétszám igen jelentős

növekedése mellett történt, - s így a ráfordítások fajlagos mutatói igen jelentősen csökkentek. Ha elfogadjuk azt, hogy a hazai felsőoktatás költséghatékonysága nemzetközi összehasonlításban igen rossz, akkor a fajlagos ráfordítás-mutatók csökkenését, mint a költséghatékonyság javulását interpretálhatjuk. Más oldalról ezt a felsőoktatási szféra a források rendkívül nagy mértékű beszűküléseként élte meg, - s az intézmények jelentős része komoly pénzügyi zavarokkal küzd 1995 óta - ugyanis a források beszűkülésével nem tartott lépést az intézmények gazdálkodásának javulása, a k öltséghatékonyságot rontó tényezők kiküszöbölése. 17 A különböző országok felsőoktatás-finanszírozási rendszerei különbözőek részint a forrás szerkezetük és az állami hozzájárulás mértéke szerint, részint az ál lami hozzájárulás folyósítási módja szerint. A felsőoktatásra fordított kiadásoknak

lényegében négy - a források összetétele szerint eltérő - kombinációjával találkozhatunk a fejlett országokban: a. Állami dominancia a finanszírozásban, tandíj nélkül és alacsony intézményi egyéb bevételekkel (pl. Finnország, Norvégia) b. Állami dominancia a finanszírozásban, alacsony tandíjbevétellel és alacsony intézményi egyéb bevételekkel (pl. Franciaország, Hollandia) c. Jelentős állami támogatás, tandíj nélkül és jelentős intézményi egyéb bevételek (pl Németország). d. Alacsony állami támogatás, magas tandíjakkal és jelentős intézményi egyéb bevételekkel (pl. Japán, Egyesült Államok) Magyarország a fenti csoportosítás szerint 1993-ig az a./ pontban felsorolt országok közé, majd ezt követően - a bevezetett mérsékelt tandíj nyomán - a b./ pontba soroltak közé tartozik: a kiadásokat dominánsan az állami költségvetés fedezi, igen alacsony a tandíj, s az intézményi egyéb bevételek is szerény

mértékűek. Ebből a h elyzetből szükségszerű az elmozdulás mind az állami költségvetés teherviselő képességének problémái miatt, mind pedig a felsőoktatási piac kialakulásának előmozdítása okán. A drága állam4 Államadósság/ GDP Állami kiadások/ GDP Eu15 63 Cseh- ÉsztMagyar- LettLitvánia Lengyel- Szlovákia ország ország ország ország ország 19,4 5,8 53,8 13,8 29,1 42,9 42,7 46,9 48,2 36,2 48,1 37,8 31,1 43,1 42,3 Szlovénia 25,3 44,5 Forrás:Gazdasági Hírtükör IX. évf 2003 november 12 oldal A táblázatból kitűnik, hogy Magyarország második helyen áll az állami kiadások GDP-hez viszonyított arányában, azonban az első - Csehország - államadóssága a G DP 20%-ban mérhető, ezért jóval kedvezőbb helyzetben van. Tehát Magyarország tekinthető a volt szocialista régióban a feltüntetett országok között a legköltségesebb államháztartást vezető államnak. Ennek oka többek között, hogy nálunk nagyon

magas a köztisztviselők aránya 18 Források: 1: szöveggyűjtemény 1. kötet 163 oldal 2: Csaba Iván-Tóth István György szerk.: A jóléti állam politikai gazdaságtana (Osiris Kiadó-Láthatatlan Kollégium, Budapest, 1999 3: Dr. Polónyi István: A közkiadás-politika megváltozásának okai a jóléti államokban (EÜ.zlet) 4: Gazdasági hírtükör, IX. évf, 2003 november, 12 oldal 19