Pszichológia | Tanulmányok, esszék » Ritter Teodor - Ha a rossznál van rosszabb is, már elég, hogy jó legyen feltételezése

A „ha a rossznál van rosszabb is, már elég, hogy jó legyen” feltételezése Ha egy szenvedés mértékét úgy mérjük fel, hogy a szenvedést egy másik szenvedéshez viszonyítjuk, és a két szenvedés mértéke közötti relációt (azt, hogy a szenvedés mértéke kisebb, nagyobb vagy egyenlő a másik szenvedés mértékével) határozzuk meg, akkor a szenvedés mértékének felmérését a szenvedés relatív felmérésének nevezem. Ha egy szenvedés mértékét úgy mérjük fel, hogy a szenvedést önmagában vesszük, akkor a szenvedés mértékének felmérését a szenvedés abszolút felmérésének nevezem. Sem a relatív, sem az abszolút felmérésnek nem kell valamilyen pontos mennyiségi értéket szolgáltatnia, hanem többnyire mindkettő megmarad az olyan pontatlan fogalmaknál, mint a „sokkal kisebb” vagy a „nagy”. Az emberek között elterjedt az a feltételezés, hogy ha a rossznál van rosszabb is, már elég, hogy jó legyen. Másként

fogalmazva ez a feltételezés azt mondja ki, hogy ha egy szenvedésnél találunk nagyobb szenvedést, akkor attól a szenvedő szenvedése már kisebb is lesz. Ennek a feltételezésnek alapvetően két változatát különböztethetjük meg Az első és leggyakoribb változatában zavarosan keveredik egymással a szenvedés relatív és abszolút felmérése. Eszerint a változat szerint pusztán attól, hogy egy szenvedés relatív felmérése során találunk a szenvedésnél nagyobb szenvedést is, a szenvedés önmagában véve, az abszolút felmérésének értelmében kisebb lesz. Ami nyilvánvaló képtelenség A második, sokkal ritkább változatában a feltételezés mindössze arra vonatkozik, hogy ha egy szenvedés relatív felmérése során találunk a szenvedésnél nagyobb szenvedést, akkor az ahhoz viszonyítva, de nem önmagában véve lesz kisebb. Ebben a tanulmányban a feltételezés első változatára csak mint a „torz változatra”, a második

változatára pedig csak mint a „tiszta változatra” fogok hivatkozni. A feltételezés torz változatát általában alattomos indokokból használják, tehát ez a változat nem annyira tévedésnek, mint inkább öncsaló hazugságnak tekinthető. Alapvetően háromféle feladata van. Az első az, hogy a szenvedést okozó ezzel próbálja meg az általa okozott szenvedést kisebbnek mutatni. A feltételezés ekkor a bűnösség tudatát hivatott elhárítani, s olyan látszatot kelt, mintha nem a szenvedést okozó, hanem a szenvedésbe taszított lenne az érzéketlen, a még nála is nagyobb mértékben szenvedőkkel szemben. Illetve olyan látszatot is, mintha a szenvedésbe taszított túlérzékeny lenne és túldramatizálná a másokéhoz képest jelentéktelen szenvedését. „Hogy rendszeresen megaláztam, majd kidobtam a gyerekemet az utcára? Nem értem miért roppant össze, amikor mások a háborúban mindenüket elvesztik. Azok mit mondhatnának?” – ez a

fajta pszichopata logika húzódik meg a ilyenkor a torz változat mögött. A második feladata ennek a változatnak az, hogy alkalmazói az előbbihez hasonló módon, az együttérzést hárítsák el vele azokkal szemben, akiknek ugyan nem maguk okozták a szenvedést, de akikkel kényelmetlen lenne együtt érezni. „Hogy 15 évesen kidobtak és most a hajléktalanszállón laksz? Tudod hány újszülött hal éhen Afrikában?” Ez a fajta gondolkodásmód nyilván megfelel annak, aki nem kívánja a lakását felajánlani a hajléktalan tizenévesnek, de a tehetetlen részvét fájdalmát sem kívánja vállalni. A torz változat első és második feladata összefonódik, hiszen a segítség megtagadója már maga is szenvedést okoz, a szenvedés okozója viszont egyben a segítség, s az a mögött esetleg megtalálható együttérzés megtagadója is. Végül a torz változat harmadik feladata az, amikor valaki a saját szenvedését mutatja kisebbnek vele. Erre azért is

sor kerülhet, mert a torz változatot ilyen módon alkalmazó fél attól, hogy ha ezt nem tenné, akkor mások aláznák meg az első és második feladatát teljesítő torz változattal. Mivel a feltételezés torz változata többnyire hazugság, ezért egyáltalán nem meglepő, hogy sok esetben kiegészül a szenvedés mértékének szándékoltan hibás relatív felmérésével, egy adott szenvedés és egy csak látszólag nagyobb szenvedés összehasonlításával. A családjában megalázott majd kidobott tizenéves például a legtöbb esetben nagyobb kínokat él át mint az, aki a háborúban veszíti el a szüleit és az otthonát. A kidobott tizenéves ugyanis elszigetelten szenved, nem a sok ezer sorstársától erőt merítve, ráadásul ha a háborúnak kitett tizenévest szerették, akkor az elég életerőssé válhatott elviselni a válságos helyzeteket, míg a gyermekkorától alpári játékoknak kitett kamasz egy olyan szocializáltságot kap, amitől akkor

is összeroppanna, ha egyébként kedvező feltételek közé kerülne. A feltételezés tiszta változatát, azokban az esetekben, amikor használják egyáltalán, gyakran használják teljesen őszintén, sőt még csak tévedésbe sem esve. Ha például valaki megszúrja az ujját, majd két perc elteltével szemtanúja lesz egy életveszélyes autóbalesetnek, akkor ezt a tiszta változatot használva, a valóságnak megfelelően várhatjuk el tőle, hogy ne a még mindig fájó ujjával foglalkozzon, hanem az autóbaleset áldozataival. Ebben az esetben ugyan az ujjának fájdalma nem lesz kisebb, legfeljebb annyiban, amennyiben a figyelem elterelődése maga is csökkenti a fájdalmat, azonban az ujjának fájdalmánál egy sokkal nagyobb szerencsétlenség játszódik le előtte. Az ujjának fájdalma pedig nem egy olyan nagy szenvedés, hogy attól ne tudna a nagyobb szerencsétlenségre figyelni. Az ilyen esetekben valóban van értelme a szenvedések jelentőségét

súlyozni, s háttérbe szorítani bizonyos, relatív értelemben kisebb, és abszolút értelemben sem nagy szenvedések figyelemben való részvételét. (Három megjegyzés. 1: A „legfeljebb” kifejezést nem arra kell érteni, hogy a fájdalomcsökkentő hatás itt csekély, hanem arra, hogy a feltételezés tiszta változata ettől még a valóságnak megfelelő marad annyiban is, amennyiben nem feltételezi a másik szenvedéshez viszonyítva kisebb szenvedés csökkenését, pusztán annak a másik szenvedéshez viszonyított relatívan kisebb jellege miatt. Önmagában attól, hogy az ujj fájásánál létezik nagyobb szerencsétlenség is, az ujj fájása még nem lesz kisebb, hanem csak a figyelem elterelődése az a nem feltétlenül bekövetkező esemény, ami csökkenti a fájdalmat. 2: A szerencsétlenség alatt nem feltétlenül szenvedést kell érteni, hiszen ha a balesetben résztvevők elvesztik az öntudatukat és meghalnak, akkor ők nem szenvednek, csak azok,

akiknek hiányoznak. Viszont ha meghalnak, akkor nem élnek át többé boldogságot sem, s ez szerencsétlenség rájuk nézve. A szenvedés fogalmát ezért ennél a példánál az általánosabb, boldogság hiánya fogalomra kell cserélni. 3: Létezhetnek olyan esetek, amikor nem várható el, hogy valaki egy az övénél nagyobb szenvedésre odafigyeljen, mert az ő szenvedése is túlságosan nagy ahhoz.) Természetesen a feltételezés tiszta változatát is fel lehet használni a korábban említett, alattomos módokon, illetve ha a feltételezés torz változata pusztán tévedés eredménye, akkor a mögött nem feltétlenül állnak ott a bemutatott, alattomos stratégiák. Ritter Teodor, 2006.1008