Gazdasági Ismeretek | Világgazdaságtan » Meleg Anita - Az alulértékelt valutaárfolyam

Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Kar Gazdaságelméleti Tanszék Az alulértékelt valutaárfolyam hatása Nyíregyháza, 2003. október 22 Készítette: Meleg Anita 2003/2004. tanév I félév II. évfolyam Gazdálkodási szak Levelező tagozat C csoport Tartalomjegyzék 1. A devizapiacról általában 3 2. A leértékelés hatása 6 3. A magyar árfolyampolitika az 1968 utáni időszakban 12 4. Valutaárfolyam-politika 14 5. Az 1929-1933évi gazdasági válság hatása 15 6. A fizetési mérleg és a valutaárfolyam korrelációja 17 7. A valutaárfolyam alakulásának főbb tényezői 19 8. A közvetett devalváció gazdaságpolitikája 21 9. A csúszó árfolyamrendszer, az infláció és a kamatalakulás kapcsolatáról általában 21 10. Irodalomjegyzék 28 2 1. A devizapiacról általában Mivel a különböző országok, különböző pénznemeket használnak, így szükséges volt a devizapolitika kialakulása a n

emzetgazdaságok közötti érintkezés, ill. a kölcsönös kereskedelem szempontjából is. A devizapolitika révén teremt az ország kapcsolatot a belső és a külső pénzügyi rendszer között. Az árfolyam nem más, mint valamely valuta egységnyi mennyiségének más valutában kifejezett ára. Az árfolyam olyan piaci kategória, melyet a valuta/deviza kereslete/kínálata határoz meg. Fő feladata, hogy a világgazdasági változásokat közvetítse a belgazdaság szereplői felé. Elméleti feltevések szerint az árfolyam a paritás kategóriája körül ingadozik. Ez a viszonylag zárt, kis külkereskedelmi forgalommal rendelkező országok esetén fenntartható elméletnek tűnt, ezzel szemben a tőkepiaci műveletek liberalizálásával, valamint az országok gazdaságának növekvő nyitottságával a s pekuláció szerepe egyre nagyobb lett az árfolyam megállapításában. Ennek figyelembevételével a p aritás kategóriája is folyamatosan változott az elmúlt

évtizedekben. Mikroszinten vizsgálódva az exportőr, illetve az importőr minden olyan esetben közvetlen kapcsolatba kerül a devizaárfolyam-jegyzéssel, amikor a külkereskedelmi szerződés nem hazai pénznemben történő fizetést ír elő (ez a nem konvertibilis valutájú országok vállalatai számára magától értetődő gyakorlat). A kereskedők egyrészt az előkalkulácó, másrészt az elszámolás során kerülnek kapcsolatba a h azai árfolyamjegyzéssel. A vállalatok a legtöbb országban a kereskedelmi bankoktól szerzik be, illetve a kereskedelmi bankoknak adják el a devizát. A kereskedelmi bankok árfolyamjegyzése általában nem független a központi bank (jegybank) hivatalos árfolyamjegyzésétől. Az árfolyamrendszernek széleskörű nemzetgazdasági hatásai vannak, befolyása az inflációs várakozásoktól, a külkereskedelemben részt vevő vállalatok árfolyamkockázatán és a jövedelmezőségen keresztül az ország külgazdasági

egyensúlyának alakulásáig terjed. Ha a hazai kiadások összege meghaladja a nemzeti jövedelmet, akkor a folyó fizetési mérleg deficitessé válik. Amennyiben a portfolió- és működőtőke-beáramlás ellensúlyozza a folyó mérleg deficitjét, akkor az árfolyam fenntarthatónak tekinthető; a valutatartalékok csökkenése és az adósságállomány növekedése esetén viszont nem tartható fenn a túlértékelt árfolyam. Az egyensúlyi árfolyam az átalakulási folyamat alatt többször megváltozhat, másrészt szükség van korrekcióra a deviza reálértékének megőrzése miatt. 3 Amikor árfolyamról beszélünk, meg kell különböztetnünk hivatalos és piaci árfolyamot. A hivatalos árfolyamot állami elhatározás alapján alakítják ki, míg a piaci árfolyamot a piaci kereslet-kínálat változása határozza meg. A devizák hivatalos árfolyama az egyes országok jegybankjainak hivatalos devizaárfolyam-jegyzése formájában keletkezik. A

devizaárfolyam-jegyzés a konvertibilis valutájú országokban többnyire független a devizakitermelési, illetve felhasználási szektortól (egyszintű árfolyamrendszer). Többszintű árfolyam alkalmazására – mint amilyen hazánkban volt korábban a kétszintű árfolyam, ahol az árfolyam megállapításának elve más a kereskedelmi és a nem kereskedelmi (turista-) forgalomban – általában ritkán kerül sor. Magyarországon a hivatalos árfolyamot a jegybank állapítja meg, ami egybe eshet a p iaci árfolyammal, ha azonban magasabb annál, akkor túlértékeltségről, ha pedig alacsonyabb, akkor alulértékeltségről beszélhetünk. Az árfolyamtípusok szempontjából lényeges kérdés, hogy liberalizált vagy kötött devizagazdálkodást folytat-e egy ország. Liberalizált devizagazdálkodás esetén (ahol a valuta konvertibilis) a kormányok szabadon dönthetnek arról, hogy valutájuk hivatalos árfolyamát bejelentik-e vagy sem. A hivatalos árfolyam

deklarálása azt jelenti, hogy a kormány a nemzeti valuta árát a számára legfontosabbnak ítélt valutában határozza meg. Ha egy konvertibilis valutájú ország deklarálja a hivatalos paritást, tisztáznia kell a hivatalos és a piaci paritás viszonyát is. Mivel utóbbi kettő eltér egymástól, az állam dönt arról, hogy a piaci értékítéletet mennyiben engedi érvényre jutni. Ennek alapján • vagy a hivatalos árfolyam a meghatározó, és a piaci árfolyam ettől nem, vagy csak előre meghatározott szűk sávban térhet el, • vagy a piaci árfolyam szabadon és folyamatosan mozoghat. Attól függően, hogy a hivatalos árfolyamban milyen gyakran és milyen mértékben ismeri el az állam a piac hatását, létezik • rögzített árfolyam: az árfolyamot csak végszükségben módosítják; • kúszó árfolyam: az árfolyam folyamatosan követi a piaci viszonyok változását; • csúszó-rögzített árfolyam: a hivatalos árfolyam

rendszeresen időközönként követi a piaci viszonyokat (ilyen a jelenlegi forintárfolyam); • flexibilis árfolyam: az árfolyam teljes mértékben a piacon alakul ki. 4 bizonyos A valutapiacon alakulnak ki a valuták egymáshoz viszonyított árai, azaz a valutaárfolyamok. A valutaárfolyamon a k ülföldi valuta hazai valutában kifejezett árát értjük. A valuták árfolyama, ára piaci kategória, így a k ereslet, kínálat viszonyának megfelelően alakul ki. Az árfolyamok hosszabb távon az értékarányokat fejezik ki, mivel tükrözik a valuták vásárlóerő-arányát. Az így kifejezett árfolyam növekedése a hazai valuta leértékelődését, az árfolyam csökkenése a hazai valuta felértékelődését jelenti. Az állam megszabhatja valutájának árfolyamát. A valuta árát, árfolyamát számos tényező befolyásolja, többek között:  Az országok közötti vásárlóerő-arányok;  A piaci kereslet-kínálat;  Az adott állam

gazdaságpolitikája, devizagazdálkodási rendszere;  A valuták átválthatósága, konvertálhatósága. Hazánkban a hivatalos árfolyamokat a Magyar Nemzeti Bank naponta jegyzi, az árfolyamlap nyilvános, közlik a napilapok, a valuta forgalmazásával foglalkozó pénzintézetek, pénzintézeti tevékenységet is folytató intézmények. Az MNB aktív árolyam-politikát folytat, ami azt jelenti, hogy a nemzetgazdaság érdekeinek megfelelően a világpiaci áringadozások figyelembevételével rugalmasan változtatja a forint valutákhoz való átváltási arányát, azaz le-, illetve felértékeli a valutát egy korábbi állapothoz képest. A valuta leértékelése (devalválása) ösztönzően hat az exporttevékenységre és drágítja, tehát a fékezi az importot. Az árfolyam meghatározására többféle módszer ismert, megállapítható: o Aranytartalom alapján; o Vásárlóerő-tartalom alapján; o Valutakosár segítségével. A valutakosár segítségével

határozzák meg az ECU (az Európai Unió elszámolási egységének), az SDR (a Nemzetközi Valutaalap elszámolási egységének) árfolyamát. Magyarország is valutakosár alapján határozza meg az árfolyamot. Beszélhetünk:  Hivatalos árfolyamról: az az árfolyam, amit az állam központilag állapít meg;  Piaci árfolyamról: a kereslet-kínálat hatására a piacon kialakult árfolyam. 5 A hivatalos és a piaci árfolyam közötti kapcsolat alapján az árfolyam lehet:  Rögzített (fix): az árfolyamok egy meghatározott sávban ingadozhatnak a kinyilvánított paritás körül, a sávból való kilépést a jegybank devizapiaci intervencióval – a kereslet vagy kínálat mesterséges befolyásolásával – akadályozza meg;  Kötött: hatósági úton rögzítik az árfolyamot; az árfolyamot nem a keresletkínálat befolyásolja, hanem a k ülkereskedelmi egyensúly, a b elföldi árszínvonal védelmének érdekében hatósági úton

változtatják, általában a kötött devizagazdálkodást folytató országokban jellemző;  Rugalmas (flexibilis): az árfolyam szabadon változik a k ereslet – kínálat hatására. Az első két esetben az árfolyam le- és felértékeléséről, az utóbbi esetben le-, illetve felértékelődéséről beszélhetünk. 2. A leértékelés hatása A leértékelés hatására először megdrágul az import hazai pénzben, a külföldi pénzben kifejezett exportárak csökkenhetnek, de hazai pénzben nőhetnek. A leértékelést – előbbi hatások miatt, átmenetileg – exportösztönző illetve importkorlátozó (a fizetési mérleg passzívumát csökkentő) eszközként alkalmazzák. A tapasztalat szerint a leértékelés egy idő után egyértelműen megnöveli a hazai inflációs rátát. Ha a leértékelő országnak nincsenek exportálható árualapjai vagy kihasználatlan kapacitásai, akkor a belső ellátás nehezedik, az exportbevételnek nincs belső árufedezete,

ennek következményként is nő az infláció, tehát a leértékelés kedvező hatása nem marad tartós. Másrészt a l eértékelés hatása függ attól is, hogy milyen az export importtartalma. Ha ez alacsony, akkor a leértékelés (ceteris paribus elv alapján) valóban külgazdasági expanziót vált ki. Szélesebb értelemben vizsgálva a kérdést, a folyó fizetési mérleg egyéb tételeit is bekapcsolhatjuk az elemzésbe. Leértékelés esetén olcsóbbá válik az ország a turisták számára (s a hazai polgárok számára drágul a külföld), vagyis az idegenforgalmi egyenleg nőhet devizában (amennyiben persze a szolgáltatások színvonala megfelelő és vannak kihasználatlan kapacitások). Ezzel egyidejűleg ugyancsak olcsóbbá válhatnak a hazai szállítmányozók, ami a fuvardíjakat mérsékelheti. Az ellenkező oldalon jelennek meg a külföldiek osztalékai, amelyek leértékelődnek, vagyis a devizában kimutatott profitráta 6 csökken, igaz

olcsóbbá, és így kívánatosabbá válnak a hazai vállalatok a külföldiek számára. Az egyes országok gazdasága eltérően fejlődik, eltérő az infláció mértéke, ezért a változatlan paritások egy idő után már nem fejezik ki a valóságos teljesítményeket, így szükségessé válik a valuta le-, illetve felértékelése. A hetvenes években rendszeressé vált az egyes valuták le-, illetve felértékelése, azaz megváltozott a valuták egymáshoz viszonyított átváltási aránya. A megváltozott arányok követése az árfolyamjegyzésben megfelel a n épgazdaság valóságos érdekeinek, hiszen – a régebbi arányokhoz viszonyítva – és a leértékelt valuta kevesebbet, a felértékelt valuta többet ért. A külföldi valuta felértékelésének (tehát – az adott relációban – a forint leértékelésének) eredménye a magyar exportőr számára az, hogy egységnyi devizakövetelésért – a régebbi arányokhoz viszonyítva - több forintot

kap, míg a külföldi valuta leértékelése (adott relációban a forint felértékelése) esetén – ugyancsak egységnyi devizakövetelésre és a régebbi arányhoz viszonyítva – kevesebb forinthoz jut. A nemzetközi valutáris viszonyok egyrészt a nemzetközi gazdasági és politikai kapcsolatokat tükrözik, másrészt a nemzetgazdaságok közötti reálkapcsolatok fenntartásának és bővítésének pénzügyi feltételeit biztosítva igen aktív szerepet játszanak. A valutáris rendszer funkciói:  A gazdasági hatékonyság általános fokozása  A nemzetgazdaságok eltérő (egymást gyakran keresztező) céljainak egyidejű szolgálata  A nemzetközi pénzügyi-valutáris kapcsolatok zavartalanságának biztosítása  A jövedelmeknek az országok, országcsoportok és/vagy régiók közötti kívánatos – igazságos – elosztása. A gazdasági hatékonyság kritériuma azt a k övetelményt támasztja a r endszerrel szemben, hogy a nemzetközi

gazdasági kapcsolatokban olyan valutáris-pénzügyi mechanizmusra támaszkodjanak, amely segíti az általános jólét fokozását, s a korlátozottan rendelkezésre álló erőforrások felhasználásával valamennyi nemzetgazdaság számára optimális jövedelemszerzést biztosít. A kulcskérdés tehát az hogy: a valutáris rendszer milyen mértékben képes hozzájárulni a GDP növekedéséshez? 7 A vezető országok – USA, Nagy-Britannia és Franciaország - mindinkább éreztették, hogy va lutájuk nemzetközi pozíciójának védelme jóval hatékonyabb lenne és kevesebb áldozattal járna, ha sikerülne a rövid távú spekulációs támadásokkal szemben valamiféle jegybankközi együttműködést kialakítani. Az 1931-1936 közötti időszak minden koordinációt nélkülöző és tulajdonképpen egymás rovására végrehajtott leértékeléseiről kiderült, hogy nem képesek a gazdasági teljesítményt növelni, az exportot fokozni. Az 1936-os

frankleértékelés eredményeként a három vezető valuta árfolyamát általában reálisnak tartották, s mindinkább erősödött a felismerés, hogy közös erővel kellene megakadályozni a valutapiaci spekuláció nemkívánatos árfolyam-módosító hatását. A francia leértékelési döntést az USA és Nagy – Britannia messzemenően támogatta. E lépést – beleértve a l eértékelés konkrét mértékét is – elengedhetetlenül szükségesnek tartották Franciaország gazdasági, politikai és pénzügyi stabilizálásához. A leértékelést követően Franciaország megszüntethette rendkívül szigorú importkvótarendszerét, amit a régi aranyparitás fenntartása érdekében (a frank túlértékeltsége miatt) vezettek be. A frankra a leértékelést követően változatlanul nagy nyomás nehezedett. Igen erőteljes tőkekivitelre került sor, így a frank piaci árfolyama hamarosan reálisnak tartott (vásárlóerő-paritásos) szint alá esett. A frank

alulértékeltsége ellen jelentős jegybanki intervenciókra került sor Az EK-tagországok a gazdasági fejlődés szintjét és ütemét – irányát, valamint szerkezetét is beleértve – a világgazdaságnak viszonylag homogén régióját alkották. A valutakígyó a befelé rögzített és kifelé lebegő árfolyamok működésének eredményeként jött létre. Az EK-tagországok valutáinak együtt kellett lebegniük A lebegő árfolyamok trendjét a vezető tagországok valutáinak pozíciója határozta meg. Nagyon hamar kiderült, hogy a gyengébb pozíciójú tagországok csak akkor maradhatnak a kígyó résztvevői, ha jegybankjaik nemcsak a belső, de a küldő árfolyamokat is folyamatosan intervenciókkal védik. Az EK-valuták részvétele a kígyóban mind nehézkesebbé vált A krónikusan gyengélkedő valuták - a francia frank, a belga és luxemburgi frank, a dán korona -, valamint a folyamatosan erősödő valuták egyre határozottabban különültek el

egymástól. A leértékelődés inflatorikus hatása mind erőteljesebben jelentkezett, s ez tovább fokozta az inflációs várakozásokat. A gyengülő pozíciójú gazdaságok valutáinak mesterségesen fenntartott árfolyamai mind jelentősebb túlértékeltséget eredményeztek, ami az egyre alulértékeltebb német márka irányába heves tőkeáramlási rohamokat gerjesztett. A rugalmas árfolyamok hívei általában azt hangsúlyozzák, hogy az árfolyam szabad mozgásával a fizetésemérleg-egyensúlyhiány negatív belgazdasági következményei kivédhetők: deficit esetén a valuta leértékelődése megakadályozza a munkanélküliség 8 túlzott növekedését, aktívum esetén az árfolyamemelkedés viszont antiinflációs hatást fejt ki. Két ország vagy régió „A” és „B” helyzetét elemezve, könnyen belátható, hogy ha a kereslet „B” ország termékeitől „A” ország termékei felé tolódik el, „B” országban az exportjövedelmek

csökkenése miatt recesszió és munkanélküliség jelentkezik, míg „A” országban a túlkereslet miatt inflációs nyomás bontakozik ki. Amennyiben „A” országban a monetáris politika megengedi, hogy az árak emelkedjenek, a cserearányok „B” javára módosulnak, s így annak igazodásai terhei némileg csökkennek. Az „A” ország restriktív monetáris politikája viszont megakadályozza a r elatív árak és így a c serearányok kellő változását, ami „B” ország igazodási terheit drasztikusan növeli. „B” országban a reáljövedelmeket csökkenteni kell, s ha ez a cserearányok változásával nem történhet meg – mivel „A” ország árai nem növekedhetnek, „B” országé pedig nem csökkennek -, „B” gazdaságban a termelés – és foglalkoztatottsági szint csökkentése elkerülhetetlenné válik. Robert Mundell hangsúlyozza, hogy az aktív országok szigorúan restriktív politikája rögzített árfolyamok mellett

világgazdasági recessziót eredményez. A passzív országok megfelelő árfolyam – korrekcióval, leértékeléssel nem állíthatják helyre meggyengült nemzetközi versenyképességüket. S mivel a r elatív árak nem tudnak besegíteni az igazodásba, a f izetési mérleg deficitjével, s így a gazdaság súlyos recessziójával törvényszerűen számolni kell. Az optimális valutaövezet elméleti összefüggéseivel foglalkozott McKinnon is. Nézete szerint a nyitott gazdaságoknak rögzített árfolyam-politikát kell folytatniuk. A gazdaság nyitottságát a nemzetközi kereskedelem/GDP magas aránya (export + import a GDP százalékában kifejezve) jelzi. Ha a n em kereskedelmi (nem kompetitív) szektor aránya a GDP-ben alacsony, akkor az árfolyam-ingadozás által indukált erőforrás-újraelosztás a relatíve szűk nem kereskedelmi szektor számára igen súlyos zavarokat okozhat. A nem kereskedelmi szektor termelési volumenét és árszintjét egyaránt

rendkívül ingataggá tenné a gyakori árfolyam-, illetve belső cserearány-változás. Számszerűen is alátámasztotta érvelését: ha a n em kereskedelmi szektor súlya 40 % , akkor a kompetitív termékek keresletének a valuta erősödése miatt bekövetkező 10 %-os csökkenése a nem kereskedelmi szektortól mintegy 15 %-os termelésnövekedést követelne. Ennek hiányában az árfolyam-erősödés a reál GDP értékét csökkentené. A 15 % -os termelésnövekedés a szektort túlzottan drasztikus igazodásra kényszerítené. Amennyiben a valuta iránti keresletkínálat változása átmeneti jellegű volt, a nem kereskedelmi szektor nem kényszerül indokolatlan termelésbővítésre. Zárt (vagy csekély mértékben nyitott) gazdaságoknál a 9 rugalmas árfolyamok nem járnak a fenti zavarokkal, mivel a n em kereskedelmi szektor jelentős súlya mellett az árfolyam-ingadozásból fakadó sokkhatások – a reál GDP értékének lényegesebb változása nélkül

– viszonylag gyorsan felszívódnak. A monetáris unió a részt vevő országok valutáinak végérvényes rögzítését jelenti, mely lehetővé teszi – de nem feltétlenül követeli meg – a közös valuta használatát. A közös valuta bevezetése, ha a rögzített árfolyamrendszer hosszú távon zavartalanul működik, pusztán technikai lépés. A valutaárfolyam-elméletek általában megegyeznek abban, hogy minőségi különbséget tesznek az ún. külső és belső sokkhatások között A „sokk” a nemzetgazdaság működési feltételeinek valamiféle kedvezőtlen, előre nem jelzett, kiszámíthatatlan változását jelenti; valami olyan negatív fejlemény, amely alapvetően rontja a gazdasági teljesítményeket. Eredetüket tekintve megkülönböztetik a külső és belső, illetve gazdasági és monetáris jellegű sokkhatásokat. Külső sokkhatások esetén általában indokoltnak és hatásosnak tartják a leértékelést, mely a relatív árakon

keresztül a gazdaság külső piaci pozícióját javítja. Belső eredetű sokkoknál a leértékelés csak akkor jelent érdemi segítséget, ha a versenyképesség gyengülését nem a hibás monetáris politika okozta. Empirikus vizsgálatok alapján az Európai Bizottság arra a nem egészen meglepő megállapításra jutott, hogy az exportkereslet csökkenését követő leértékelés a leértékelő országokban nem tudta megakadályozni a termelés visszaesését, illetve a reálbérek esését. A leértékelés a t agországok igazodási terheit csak részben csökkentett, mivel annak ellenére sem volt elkerülhető a termelés bizonyos fokú visszaesése, illetve hosszabb távon a reálbérek csökkenő trendje. Emögött az állt hogy az exportkereslet csökkenését elsősorban nem az „árversenyképesség” gyengülése okozta. A valutaértékelést követően az infláció az EU-országok mindegyikében erősödött. A leértékelés az azonnali gazdasági igazodás

kényszerét csökkenti, a termelési volumen és a bérszínvonal igazodási reakcióját késlelteti. Mindennek azonban komoly ára van: mindenekelőtt az inflációs ráta emelkedése. Hosszú távon relatíve erőteljesebb áremelkedéssel kell számolni, mint ami rögzített árfolyam mellett bekövetkezne. Ez két dologra hívja fel a figyelmet:  A nominális leértékelés, bár módosítja a r eálárfolyamot, nem képes a versenyképességet oly mértékben javítani, hogy a belgazdaság az igazodási terhek (termelésivolumen-, reálbércsökkenés) alól teljesen mentesüljön. 10  A belgazdaság igazodási terheinek mérséklődése nemcsak részleges, de időleges is: a relatíve erőteljesebb infláció, s így a reálárfolyam – erősödés tendenciája miatt a nominális árfolyam versenyképesség-javító hatása igen rövid idő alatt eltűnik. Leértékeléssel a termelés azonnali, drasztikus visszaesése valóban megakadályozható, de a

nominális egyensúlyi szintre való visszatérés sokkal több igényt igényel, s az elnyújtott igazodás mellett az inflációs nyomás fokozódik. Végül is a nominális árfolyamváltozás tartósan nem képes a reálárfolyamra hatni. A külföldi valuta leértékelődése azt jelenti, hogy a külföldi valuta egysége kevesebb hazai pénzzel lesz egyenlő. Fix és kötött árfolyamok esetén fel- és leértékelésről, rugalmas árfolyamok esetén fel- és leértékelődésről beszélünk. A leértékelés feltételezett pozitív hatása, hogy ösztönzi az exportot (az exportőr devizabevételének megnő a belföldi pénzben kifejezett ellenértéke) és fékezi az importot azáltal, hogy megdrágítja az import beszerzéséhez szükséges deviza értékét belföldi pénzben kifejezve. A felértékelés elvárt előnyös hatása egyben a leértékelés hátrányos hatása, és megfordítva. Ezért általában akkor kerül sor leértékelésre (illetve leértékelések

sorozatára), ha a folyó fizetései mérleg egyenlegének javítása kap elsőbbséget a gazdaságpolitikán belül, illetve akkor értékelik fel a valutát, ha a külföldi inflációs ráta nagyobb a belföldinél és a belföldi árszint védelmét tekintik elsődleges fontosságúnak. Egy ország valutája leértékelődik, ha  Magas az inflációs ráta,  Jobban növekszik az import mint az export,  Alacsony a kamatláb A nemzeti valuták egymással versenyző aktívákként szerepelnek a pénzeszközök nemzetközi piacán, így a különböző valutákban tartott portfólió esetén, ha valamelyik valuta gyengül, a tulajdonosok igyekeznek azt helyettesíteni relatíve keményebb valutákkal. A különböző valuták között fennálló helyettesítési és komplementaritási viszonyok vezethetnek ahhoz, hogy egy adott országban folytatott expanziós monetáris politika nemcsak saját valutáját gyengítheti, hanem azokat a valutákat is, amelyek addig

tendenciaszerűen követték az adott valutát vagy erősítheti azokat, amelyeknek a trendjei eltérnek az adott valuta trendjétől. 11 Mivel egy adott valuta iránti keresletet befolyásolja az összes többi valuta iránti kereslet, az adott valuta iránti kereslet – ennélfogva az árfolyama – befolyásolja az összes többi valuta iránti keresletet és azok árfolyamait. Ez a sokoldalú összefüggés igen érdekes árfolyamváltozásokat eredményezhet. Például egy adott országban bekövetkezett változások okozhatják egy másik ország valutájának felértékelését, ami továbbgyűrűzve a harmadik valuta felértékeléséhez és a negyedik valuta leértékeléséhez vezet. 3. A magyar árfolyampolitika az 1968 utáni időszakban A 80-as évek elején a n emzetközi adósságválság kezelése kényszerítette Magyarországot a nemzetközi pénzügyi intézményekhez való csatlakozásra. A Nemzetközi Valutalap Alap tagországaként igénybe vehető

hitelnek általában feltétele egy olyan irányú intézkedéssorozat, amely a fizetőképesség fenntartását elősegíti. Egy ilyen gazdaságpolitikai csomagban a felértékelés elfogadtatása elképzelhetetlen, a h azai valuta leértékelése magától értetődő beavatkozási eszköz. A leértékelés mértéke 1-15 százalék között változott és a várható időpontot általában előre ki lehetett számítani. A leértékelés viszonylagosan nagyobb mértéke és az időpont tervezhetősége a pénztulajdonosokat olyan „spekulációra” késztette, amely garantálta, az árfolyam-nyereséget. E nem kívánatos hatás kivédésére változtatták meg az árfolyamkiigazítás technikáját: a ritkább és egyszeri nagyobb mértékű leértékelést a gyakoribb és egy-egy alkalommal kisebb mértékű leértékelés gyakorlata követte. 1995 március 16-tól a korábban eseti jelleggel végrehajtott árfolyamszint-kiigazítást a forint előre bejelentett

és naponta végrehajtott csúszó leértékelése váltotta fel. Június végéig napi 0,06 % (havi 1,9 %) a második félévben napi 0,042 % (havi 1,3 %) leértékelés történt a valutakosárral szemben. A Magyar Nemzeti Bank előre bejelentette, hogy 1996 első, majd második félévében a havi leértékelési ütem 1,2 %, amely ütem fokozatosan csökkent, így 1998. június 15-től 0,8 %, 1999 júliusában 0,5 % A forint árfolyamát az általánosan elterjedt szokásnak megfelelően valutakosár alapján határozzák meg, amely eredetileg megközelítően tíz valutából állt és az egyes valuták részarányát (súlyát) a jegybank a magyar kereskedelmi forgalom elszámolásainak devizaszerkezete alapján évente állapította meg. 1991-től a valutakosár összetétele többször változott. 1991 december 9 –1993 augusztus 1 között az USA dollár és az ECU 50-50 %-ban, 1993. augusztus 2 – 1994 május 15 között az USA dollár és a német márka 12 50-50

%-ban, 1994. m ájus 16-tól az ECU és az USA dollár 70-30 %-ban szerepelt a valutakosárban. 1997 január 1-jétől az ECU-t ismét felváltotta a német márka majd, 1999 január 1-jétől az euró, így a jelenlegi összetétel: 70 % euró és 30 % USA dollár. A forint valutakosárhoz viszonyított arányát valutaparitásnak tekinthetjük, amelyhez képest a forint árfolyama +/- 2,25 %-os mértékben térhet el, azaz +2,25 és –2,25 %-os határon túl a jegybank előre bejelentett módon kötelezően interveniál. Az árfolyamjegyzés technikáját illetően beszélhetünk úgynevezett közvetett árfolyamjegyzésről, ahol a hazai pénznemet veszik állandó tényezőnek és a változó pedig a külföldi valuta. Európában és a világ nagyobb részén a közvetlen jegyzés gyakorlatát alkalmazzák, ahol a külföldi valuta az állandó tényező, és a kereslet-kínálat hatását, vagyis az érte fizetendő pénz mennyiséget kezelik változó tényezőként. A

valutaárfolyam alakulása a k ereslet-kínálat hatásától, azaz a piaci viszonyoktól függ. A keresletet és a kínálatot viszont számos gazdasági tényező befolyásolja, így például jelentős mértékben az ország általános nemzetközi forgalmát tükröző fizetési mérleg, pillanatnyi helyzete is. A valuta elértéktelenedési folyamata hasonlóan nem közömbös a v alutaárfolyam szempontjából. Napi- és hetilapjaink meglehetősen gyakori témája az egyes államokban lezajló olyan intézkedések elemzése, amely a pénz hivatalos értékének megváltoztatásával, a leértékeléssel vagy felértékeléssel foglalkozik. A pénz értékének intézményes változtatása nyilvánvalóan egy állam gazdaságpolitikai céljait hivatott megvalósítani. Mivel a valuták, devizák legjelentősebb mozgásterülete a nemzetközi kereskedelem, a l eértékelés befolyásolja az export illetve importtevékenységét az országnak. A leértékelő állam egy

külkereskedőjére nézve a következő hatás következik be. A leértékelés után ha a kereskedő nem változtatja meg az eladási árát, akkora a megváltozott arány miatt már a kereskedő több pénzt kap a bankjától. Bevétele növekedett hazai pénzben kifejezve anélkül, hogy a termelés, az értékesítés, egyáltalán bármely gazdasági területen változás történt volna, magának az ország fizetőeszközének a leértékelésén kívül. A kereskedő növelheti exportját mindazon területeken, ahol nem történt a nemzeti pénz értékében hivatalos változtatás. Az export általános bővülése a nemzetgazdaság számos egyéb területére is igaz. Természetesen valamennyi „nem – leértékelő” állam kereskedője hátrányos helyzetbe kerül a piacon, nem lévén lehetősége az árengedményre. Érthetően igencsak „barátságtalan” lépésnek minősítik az ily módon szerezhető előnyt. A közgazdaságtan éppen a piaci harcra való

utalással nevezi a t úlzott leértékelést kereskedelmi háborúnak, avagy valutadömpingnek. 13 A leértékelést – ha átmeneti jelleggel is – gyakran használják az ország nemzetközi egyensúlyi helyzete helyreállításának megkísérlésére, hiszen a leértékeléssel növelhető az export, ami devizális bevételt jelent, és korlátozódik az import, ami a kiadások csökkenését eredményezi. Közelmúltunk gazdaságtörténeti kuriózumaként emlegetik a h etvenes évek elején lezajlott dollárleértékelést, illetve azok nem várt hatását. Az Egyesült Államok nemzetközi fizetéseinek hiánya már közismert jelenség volt. Az amerikai eladósodást jelentősen befolyásolták az akkor kulmináló vietnámi háború hihetetlen összegű költségei. Az amerikai gazdaság és a dollár „védelmében” Nixon elnök a leértékeléshez folyamodott az 1971 karácsonyát megelőző napokban. Feltételezték, hogy a megnövekedett exportból származó

külföldi bevételek csökkentik az Egyesült Államok számos egyéb, kereskedelmi tételeken kívüli, meghatározó jelentőségű külföldi tartozásainak nagyságát. A meglepetés akkor történt, amikor a többletből „származó” megnövekedett fizetőképes kereslet nem a belföldi, azaz amerikai termékek irányába fordult. Az amerikai fogyasztók nyugatnémet fejlett technológiájú gépi berendezéseket, kanadai nyersanyagokat és japán gyártmányú fogyasztási cikkeket vásároltak a „többletpénzen”. A leértékelésből származó többletpénz tehát importtermékekre, méghozzá az ismert módon „megdrágult” importtermékekre költötték. Így fordulhatott elő az a gazdaságtörténeti „csoda2 az Egyesült Államokban, hogy a leértékelés eredményeként a korábban többletet mutató külkereskedelmi elszámolás hiánnyal zárult. Ez a jelenség utoljára a múlt század utolsó évtizedében fordult elő az Egyesült Államokban. 4.

Valutaárfolyam-politika A valutaárfolyam – politika mindig a nemzeti pénzrendszer kialakításával van összefüggésben, amely egyben meghatározza a hazai pénznem hivatalos árfolyamát is. Az állam ezután eldönti, hogy milyen mértékben avatkozik be a p iaci árfolyam alakulásába. Ebből a szempontból vizsgálva többféle árfolyam-politikai gyakorlat van: a szabadon ingadozó árfolyam gyakorlatánál az állam nem avatkozik be a valutaárfolyam ingadozásába és szabadon engedi a p iaci automatizmust érvényesülni. A mai tőkés viszonyok között szabadon ingadozó árfolyam a szó igazi értelmében nem létezik, mert számos, az árfolyamot manipuláló eszköz működik. 14 a fejlett tőkeországok az intervenciós pontok által szabályozott valutaárfolyampolitikát folytatják. Ez az árfolyampolitika a valuta árfolyamának bizonyos határok közötti ingadozását engedi meg, de a h atárokat az állam befolyásolja, mégpedig tudatos beavatkozás

útján, a k ereslet és kínálat mesterséges irányításával. Azt a legmagasabb, illetve legalacsonyabb árfolyamot, amelynél az állam beavatkozik, intervenciós pontoknak nevezzük. E politika teljesen megfelel a Nemzetközi Valuta Alap előírásainak, ezért az Alap támogatja az országokat a hivatalos árfolyam ilyen jellegű szabályozásában. a rögzített valutaárfolyam-politika lényege, hogy az állam a meghatározott hivatalos árfolyamtól nem enged eltérést, és jogi szankciót érvényesít, ha eltérnek ettől az árfolyamtól. 5. Az 1929-1933évi gazdasági válság hatása Az 1929-1933. évei gazdasági válság végérvényesen bebizonyította, hogy a megváltozott viszonyok között az aranypénzrendszer elavulttá vált, mi több, az is világossá vált, hogy a monopolkapitalista társadalomnak már nem felel meg az aranystandard. Ennek feladásával valamilyen manipulált jellegű valutarendszer bevezetése vált szükségessé. A gazdasági válság

után kialakult pénzrendszerek lényegében három típusba sorolhatók. Angliát a manipulált valutarendszer jellemezte, letértek az aranyalapról, és a valutaárfolyamot nyíltpiaci műveletekkel befolyásolták. Az Egyesült Államokban bevezették a fix „aranyár” rendszerét, vagyis a rugalmas aranystandardét. A valutaválság idején a világban három valutaövezet jött létre. A gazdaságilag függő helyzetben lévő országok nemzeti pénzeiket két fontos kereskedelmi valuta, a font és a dollár egyikéhez kötötték, vagy kitartottak az aranyparitás mellett. Az előbbi esetben valutáik paritását dollárban vagy fontban határozták meg, részben tehát függővé tették nemzetgazdaságukat az érintett fontos kereskedelmi valuta alakulásától. Ily módon először a sterlingövezet jött létre, természetesen azon országok részvételével, amelyek szoros kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatokat tartottak fent Nagy Britanniával és a pénzpiaci

központtal, Londonnal. A dollárövezet elsősorban latin-amerikai államokból állott, amelyek valutaárfolyamaikat a dollárhoz kapcsolták. Ezek elsősorban nyersanyagtermelő országok voltak. Az egyes valutaövezetek tagállamai tartalékaikat természetesen az adott 15 kulcsvalutában tartották, ami szintén kevéssé hatott ezen államok gazdasági, illetve pénzügyi függetlenségének irányába. Az aranyövezet Franciaország irányításával alakult meg néhány európai állam részvételével, amelyek a h armincas évek második feléig ragaszkodtak korábbi aranyparitásaikhoz. A valutaválság - természetes módon – jelentős változásokat eredményezett a tőkésállamok valutapolitikájában is. Az 1929-1933. évi gazdasági válság és a párhuzamosan kialakult általános valutaválság az egyes pénzrendszereknél teljesen elszakította a p énzjeleket – az egyes nemzeti valutákat – az aranytól. Az így kialakult mesterséges

eszközökkel befolyásolt, azaz manipulált valutarendszerek: a rugalmas aranystandardre épülő rendszer vagy a valutamonopólium intézménye együttesen jelentette mind a következményét, mind pedig az okát a kialakult és erősödő gazdasági egyensúlyhiánynak. A második világháború tovább erősítette az imperializmus azon vonásait, amelyek kizárták az aranypénzrendszerhez való visszatérés lehetőségét. Megnőtt az Egyesült Államok gazdasági és pénzügyi hatalma, miközben az európai országokban szinte teljesen megsemmisült a termelő apparátus, párhuzamosan pedig lecsökkentek pénzügyi tartalékaik. A legtöbb államban általános valutáris zavar és infláció uralkodott, valamint átmenetileg ugyan, de megszakadtak a nemzetközi gazdasági kapcsolatok. Ezen folyamatok együttesen növelték azt a különbséget, amely a gazdasági és pénzügyi hatalom tekintetében kialakulóban volt az Egyesült Államok és az európai országok

között. Továbbá az utóbbiak számára szükségessé vált a múltban felhalmozott tartalékaik felélése. Az Egyesült Államok részesedése a világ termelésében és kereskedelmében egyre jobban növekedett, aminek természetesen megvolt a maga pénzügyi vetülete is. Növekedett a dollár iránti kereslet mind a háború alatt, mind a háború utáni években. A nyugat-európai államok valutáinak gyenge pozíciója növelte a dollár stabilitásának vonzerejét. Ezen országok számára – részben az egyoldalú kereskedelem miatt – a dollár a legkívánatosabb valutává vált. Az európai tőkésországok szállító- és versenyképessége a külföldi piacokon meggyengült, és valutáik az USA-dollárral szemben általában felülértékeltté váltak, azaz a valós helyzetben még eredetileg meghatározott értéküknél is kevesebbet értek a dollárhoz viszonyítva. Az említett tényezők egyenes következményeként az európai országok fizetési

helyzete nagymértékben rosszabbodott: fizetési mérlegük átlagos évi hiánya 1946-1949ben – együttesen – meghaladta az 5 milliárd dollárt, amely összeg az ezen években lebonyolított exportjuk átlagos évi értékének háromnegyedét jelentette. A valutáris helyzet 16 feszültségeit mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy a szóban forgó években a fizetési mérlegek deficitje együttesen megközelítette az 1945 végi arany- és devizatartalékok háromszorosát. A fizetési mérleg deficit mintegy kilenctizede az Egyesült Államokkal lebonyolított forgalomban jelentkezett. Ezért beszéltek ezekben az években dollárhiányról Az 1929-1933 közötti gazdasági világválság elsősorban pénzügyi válság volt. Az országok fizetési mérlegének egyensúlya megbomlott, valutaleértékelési hullámok váltogatták egymást, a világkereskedelmi áruforgalom az 1929. évinek kb a kétharmadára zsugorodott. Az 1929-1933 évi világggazdasági

válságot követő időszakban Keynes elmélete vált elfogadottá az irányított árfolyamokról és a szabályozott valutaforgalomról. Keynes hangsúlyozta, hogy a valutapolitikát a foglalkoztatottság növelésének a szolgálatába kell állítani, és a belső árszínvonalat a hitelpolitika segítségével kívánatos kialakítani. A hagyományos jegybankpolitika számára ez teljesen új gondolat volt, és mindinkább uralkodóvá vált az a felfogás, hogy a jegybankoknak a pénzmennyiség megszabásában nagyobb szabadságot kell biztosítani, mint amilyet az aranyvalutához való kötődés lehetővé tett. A váltóárfolyam nagyobb ingadozásainak mérséklésére és a belső árszínvonal befolyásolására alkalmas eszközök között adott esetben olyan eltérések lehetnek, amelyek a valutapolitikát arra kényszerítik, hogy az egyik célt feláldozza a másik cél érdekében. Mindezek a m egfontolások általánosították a valutapolitika, illetve a

jegybankpolitika új célkitűzéseit, és így született meg a manipulált valuta elmélete, valamit gyakorlata. Ez olyan valutarendszer, amely a pénz mennyiségével aktívan befolyásolja az árszínvonalat, a valutapolitikát pedig nem az aranyfedezet, hanem a b elföldi pénzszükséglet szerint formálja. Erősen túlhajtottnak bizonyult az a felfogás, amely az árszínvonal állandósítását tűzte ki a valutapolitika céljául. 6. A fizetési mérleg és a valutaárfolyam korrelációja A valutaárfolyam és a f izetési mérleg egyenlegének helyzete szoros korrelációban van. Az árfolyam politika a gazdaságpolitika egyik fontos eszköze, és csak a gazdaságpolitika többi tényezőjével együtt képes hatni a fizetési mérleg egyensúlyban tartására. Az árfolyam politika egyik megteremtésének. 17 jelentős tényezője a külső egyensúly Az elméleti vizsgálódás tárgya: miként alakul a valutaárfolyam és ez hogyan hat a fizetési mérleg

egyenlegére és fordítva, a fizetési mérleg egyenlege miként befolyásolja a v alutaárfolyam alakulását. Az aranystandard-rendszerben viszonylag könnyű volt a valutaárfolyam vizsgálata, mert a különböző valuták egymáshoz viszonyított értékarányát – a valutaparitást – aranytartalmuk határozta meg. Az aranystandardrendszerben a valutaárfolyamok csak az alsó és felső aranypontok által megszabott határok között térhettek el a valutaparitástól. A második világháború utáni nemzetközi valutáris rendszerben, az aranydevizarendszerben a valutaparitás már a valuták közötti bonyolult értékviszonyokat fejezi ki. Az 1944 júliusában a Bretton Woods-ban kötött egyezmény a nemzetközi valutáris kapcsolatok olyan rendszerét alkotta meg, amelyet aranydeviza-rendszernek (aranysdevizastandardnak) nevezünk. Az aranydeviza-rendszer 1971 augusztusában megszűnt Ezzel megszűnt az 1945-1971 közötti rögzített árfolyamok rendszere. Helyébe az

árfolyamlebegtetés lépett Ez azt jelenti, hogy a valutának nincs törvényes rögzített, nemzetközileg egyeztetett paritása, a jegybankok megszüntették azt a k ötelezettségüket, hogy valutájuk árfolyamingadozását meghatározott sávon belül tartsák, és ezt intervenciókkal védjék. Hagyják, hogy a valuta árfolyama – a keresletnek és a kínálatnak megfelelően – szabadon ingadozzék. A kereslet és kínálat döntő mértékben a fizetési mérleg pozíciói szerint alakul és eszerint változik a v alutaárfolyam is. A valutaárfolyam viszont visszahat a f izetési mérleg egyenlegének az alakulására. Rögzített vagy rugalmas árfolyam Széles körű nemzetközi vita tárgya, hogy a rögzített vagy a mozgó árfolyam előnyösebb a világkereskedelem fejlesztése, az országok gazdasági növekedése és stabilitása, an emzetközi valutáris rendszer egyetemességének megteremtése szempontjából. A valuták le-, illetve felértékelése

valamennyi országot kisebb-nagyobb mértékben érinti. Valamely valuta le-vagy felértékelése általában láncreakciókat vált ki, több ország hasonló mértékben le- vagy felértékeli valutáját, és ez a folyamat nemzetközi valutáris válságba torkollhat. A rögzített árfolyam feltételezi az országok gazdasági egyensúlyát és stabilitását, a fizetési mérleg egyensúlyát, a valuták belső vásárlóerejének változatlanságát, vagy hasonló ütemű változását. Hiszen a különböző ütemű inflációk, a nemzeti valuták vásárlóerejének eltérő változásai, az egyes országok fizetési mérlegeinek tartós passzívumai megváltoztatják a valuták tényleges paritását. A rögzített árfolyam – ha ez ténylegesen funkcionálhatna – összekapcsolja az érdekelt országok valutapolitikáját, ami 18 közvetve az országok gazdaságpolitikájának a közelítését igényli. Ismeretes, hogy a Bretton Woods-i egyezmény a nemzetközi

valutáris rendszer keretében az árfolyamok stabilitására törekedett. Az egyezmény szerint a valutaárfolyamok csak nagyon szűk sávban térhettek el a hivatalosan rögzített árfolyamoktól. A mozgó árfolyam követi a valuták vásárlóerő-paritásának változásait, ak ereslet-kínálat hatására alakul, közgazdaságilag reálisabb kapcsolatot teremt az egyes országok fizetési mérlege, árszínvonala és a gazdaság egyéb tényezői között. Növeli ugyanakkor a gazdaságilag erősebb országoknak az előnyeit, tágabb teret biztosít a valutaspekuláció számára. 7. A valutaárfolyam alakulásának főbb tényezői Az egyes országok saját valutájuk hivatalos árfolyamát szuverén módon határozzák meg. E döntésüket azonban számos objektív tényező határolja be. A valuták árfolyamának alapja – a vásárlóerő-paritás és a fizetési mérleg helyzetéből fakadóan – a valuták iránti keresletkínálat alakulása. Ha egy országnak

tartósan aktív a fizetési mérlege, akkor nő a szóban forgó ország valutája iránti kereslet, ugyanis az adósok fizetési kötelezettségeik teljesítésére vásárolják meg a szállító ország valutáját. Ha egy országnak tartósan passzív a fizetési mérlege, akkor a passzívum arányában emelkedik külföldön az adott ország valutájának kínálata. A valuta túlértékeltséget lehet korrigálni azzal hogy leértékelik a valutát és ezzel törekszenek helyreállítani a hazai és a többi valuta közötti viszonylagos arányosságot. Ez a fizetési mérleg viszonylagos egyensúlyának a helyreállítását serkenti, mert az import megdrágul és ez az importra fékezőleg hat, az exportot növeli, mert a külföldinek kevesebb saját valutát kell adni az exportáló ország valutájáért. Ha alulértékelt a hazai valutaárfolyam, akkor belföldön többet lehet vásárolni érte, mint külföldön. Külföldön viszont nő a kereslet az alulértékelt

valutával szemben, mert az alulértékelt valuta vásárlásával nagyobb vásárlóerőre lehet szert tenni. Az alulértékelt valutájú ország cserearányai romlanak, mert egységnyi hazai munkáért kevesebb nemzetközi munkát kap cserébe, mint reális valutaárfolyam mellett kapna, és így nemzeti jövedelmének egy részét átengedi a külföldi vásárlónak. Mindezek a körülmények arra kényszerítik az országokat, hogy valutaárfolyamaik megállapításánál a reális valutaparitásokat vegyék figyelembe. Az egész nemzetgazdaság érdeke a reális valutaparitás megállapítása. Ha a valutaárfolyam túl magas, akkor az csökkenti a komparatív előnyök helyes számbavételét, szűkíti az exportálható áruk körét. Bár 19 komparatíve még előnyös lehet ezen áruk bővítése, de növeli az importot és szűkíti a komparatíve előnyös importhelyettesítést. A valutaárfolyam alulértékelt volta ugyancsak előnytelen az egész nemzetgazdaság

számára. Az alulértékelés ugyanis túl szélesre nyitja az exportálható áruk körét, és olyan cikkek exportja is előnyösnek tűnhet, amelyek komparatíve a nemzetgazdaság számára már előnytelenek, túl szélesre nyitja az importhelyettesítés lehetőségeit is, mert a megdrágult import növeli az autarkiás tendenciákat. Ha a f izetési mérleg passzív, akkor ezen ország valutája iránt csökken a kereslet, növekszik a kínálat, ami az adott valuta árfolyamának a csökkenését okozza. Az alacsonyabb árfolyam elősegíti az exportot, növekszik a világpiaci versenyképesség. Az alacsonyabb valutaárfolyamban az exportőr érdekelt, az exportálható áruk köre bővíthető, mert az exportőr magasabb ráfordításai is megtérülnek, és az exportált áruért kapott külföldi valutáért otthon nagyobb pénzösszeget kap, mint magasabb valutaárfolyam esetén. Az importált áruk hazai ára emelkedik, mert az importált áruk kifizetéséhez szükséges

hazai pénz összege növekszik. Természetesen az importált áruk drágulása az egész hazai árszínvonal vonatkozásában begyűrűzik, és megemeli azt, ami a reálbérek színvonalára csökkentőleg hat. Az importált áruk megdrágulása, a reálbérek csökkenése következtében az import mindinkább csökken. Az export növekedésével, az import csökkenésével a fizetési mérleg passzívuma fokozatosan apadni kezd, a fizetési mérleg mindinkább egyensúlyba kerül, és végül a fizetési mérleg aktív egyenleget mutat. Az exportnövekedés és az importcsökkenés a belföldi termelésre ösztönzőleg hat, csökken a munkanélküliség, nő a kapacitáskihasználás, fokozódik a beruházási tevékenység. A fizetési mérleg egyenlege és a valutaárfolyam alakulása között szoros korreláció fedezhető fel. A valutaárfolyam együtt jár a kamatlábak változásával, a hitelmegszorítással, illetve –bővítéssel, a belső felhasználás

visszaszorításával, illetve bővülésével, a tőkeexporttal, illetve – importtal, a beruházások bővülésével, valamint korlátozásával. Azonban az egyensúlyi valutaárfolyam önmagában nem képes megteremteni a fizetési mérleg egyensúlyát és emellett még befolyást is gyakorolni a belső egyensúly megteremtésére. A fizetési mérleg alakulására az egész belső és külgazdaságpolitika együttesen hat, és megfordítva, a f izetési mérleg alakulása befolyást gyakorol a belső és külső gazdaságpolitikára. Ennek egyik nagyon fontos és lényeges eszköze a valutaárfolyam, amely azonban csak a többi gazdaságpolitikai tényezővel együtt érvényesítheti hatását. Az országok szuverén módon állapíthatják meg nemzeti valutájuk 20 árfolyamát, ezt azonban objektív feltételek határolják be. Egy adott ország számára nem mindegy, hogy saját nemzeti valutája más országok valutájának árfolyamával szemben alul- vagy

felülértékelt. 8. A közvetett devalváció gazdaságpolitikája A közvetett devalváció lényege az, hogy a valutaleértékelés hatását a fizetési mérleg egyensúlya irányába nem tényleges valutaleértékeléssel, hanem a gazdaságpolitika eszközeivel, így például importadókkal, vámokkal, keresletcsökkentő és árakat növelő forgalmi adókkal, exportszubvenciókkal, kamatlábemeléssel és hitelnyújtás szigorításával érik el. A leértékelést helyettesítő költségvetési eszközök döntően az export- és importárufogalomra terjednek ki, és ez tartalmilag többes árfolyamot eredményez a különböző árucsoportokra vonatkozóan. A közvetlen leértékelést bizonyos mértékben nemzeti presztízsveszteségnek tekintik. A leértékelés lehetőségét korlátozzák egyes nemzetközi egyezmények, jegybankok közötti megállapodások. A nemzeti valuta leértékelésének általános sémája az, hogy a l eértékelés következtében növekszik

az exporttermék versenyképessége, mert a külföldinek kevesebb valutát kell adni érte, másrészt drágul az import mert a külföldi valutáért több hazai pénzegységet kell adni. Elsősorban az importtermékek drágulnak meg, de ez begyűrűzik az áruk túlnyomó többségére és megemeli az általános árszínvonalat. Ha nem emelik meg a béreket, akkor ez a nominálbérek vásárlóerejének a csökkenésével jár. 9. A csúszó árfolyamrendszer, az infláció és a kamatalakulás kapcsolatáról általában A csúszó árfolyamrendszer bevezetésének céljai közé tartozik általában a külső versenyképesség visszaállítása, illetve megőrzése, az inflációs várakozások lehűtése és ezáltal a külső és belső makrogazdasági egyensúly megteremtése. A rendszer a külső egyensúlyhoz azzal járul hozzá, hogy kiszámítható módon növeli a export és az import termékek árát, ösztönzi az exportra, illetve az importhelyettesítésre

történő termelést. Másrészt amennyiben a gazdasági szereplők elhiszik az árfolyam-kiigazítás előre meghirdetett mértékét ez mérsékli a sokszor önmagukat beteljesítő spekulációs leértékelési várakozásokat, illetve fékezi az inflációs várakozásokat, a bérinflációt, valamint a 21 kamatlábakat. A kamatlábak csökkenése miatt a hozamgörbe ereszkedő tendenciába vált, ami nemcsak a beruházásokat ösztönzi, de az államadósság kamatterhein is könnyít. Általánosságban: az előre bejelentett árfolyamrendszer következetes alkalmazásával és összehangolásával a gazdasági szereplőknél megnövelhető az egész gazdaságpolitika szavahihetősége, és ezáltal ösztönözhetők a belső megtakarítások, a külföldi és a belföldi beruházások, a foglalkoztatás, ami aztán elvezet a tartós növekedéshez. Az új mechanizmus azonban csak akkor képes befolyásolni az inflációs várakozásokat, ha a csúszás mértékének

kialakítása csökkenő leértékelési ütemet vetít előre. Fontos, hogy a bevezetést követően a kormányzat és a jegybank következetesen ragaszkodjon a felállított ütemtervhez, és amíg a rendszer szavahihetősége nem megalapozott, addig ne próbálja a csúszás mértékét felemelni vagy ütemét egy egyszeri leértékeléssel megszakítani. Az inflációra természetesen sok más tényező is hat, és a csúszó-árfolyam alapú stabilizációs programokban is idővel újabb inflációgerjesztő tényezők bukkanhatnak fel, mint például a tőkebeáramlás felerősödése, a kezdeti monetáris és fiskális szigor fellazulása, valamint a kezdeti reálbércsökkenés korrigálása. A rendszer egyik problémája lehet, hogy egyszerre kell hozzájárulnia a f olyó fizetési mérleggel és az inflációval kapcsolatos célkitűzések teljesüléséhez, miközben a két célkitűzés más leértékelési ütemet kívánna. Amennyiben az új mechanizmust bevezető

ország külpiaci pozíciói nem a elvárt kedvező irányban alakulnak, a folyó fizetési mérleg hiánya a tervezettnél lassabban apad, s előfordulhat, hogy a pénzügyi vezetés a csúszás mértékét a kívánatosabbnál csak óvatosabban csökkenti. Ezáltal viszont tovább erősíti az inflációs várakozások merevségét és a költséginflációs nyomást. 1995 folyamán a forintot összesen 29,9%-kal értékelték le a valutakosárral szemben, ebből 14,9%-nyi a csúszó leértékelés keretében történt. Az árfolyam-intézkedések következtében jelentős mértékben csökkentek a forint leértékelésére vonatkozó várakozások és megszűnt a spekuláció, amit az mutat, hogy március közepétől a forint ismét a sáv erősebb széléhez ragadt. Az árversenyképesség reáleffektív értelemben (ipari nagykereskedelmi árindexszel számolva) éves átlagban 5,8%-kal nőtt; a munkaerőköltség-alapon mért index pedig átlagban 18,4%kal, amelynek mintegy

egyharmada a szigorú hazai bérkorlátozásnak és a hazai versenyszektorban jelentősen megnőtt jövedelmezőségnek tulajdonítható. A csúszó leértékelésnek nemcsak inflációs várakozásokat csökkentő szerepe van, hanem elméletben a b elföldi kamatszintet is meghatározza, a f edezetlen kamatparitáson 22 keresztül. A képlet szerint a leértékelés éves mértékének és a külső kamatszint országkockázattal növelt együttes értéke a hazai kamatszínvonalat adja. A fedezetlen kamatparitás miatt tehát a belföldi kamatszint kívülről, a fejlett országok kamatszintjén keresztül határozódik meg; ha az ottani kamatlábak csökkennek, az a hazai kamatokat is mérsékli. A fejlett országok kamatszintjére rakódik még rá az országkockázati prémium, aminek megállapításához különböző becslési módszerek alkalmazhatók. Amennyiben a kamatszint nem mehet le az előzőekben meghatározott kívánatos szintre, mert például a kormányzati

deficit finanszírozási igénye nagyon magas, úgy a d evizabeáramlás, a „ forró pénzek” beáramlása felgyorsulhat. A pénzkínálat növekedésén keresztül ez persze előbbutóbb leszorítja a kamatokat az adott szintre A forró pénzek beáramlása kiszolgáltatottá teszi a gazdaságirányítást, ugyanis a többi „feltörekvő”, azonos kockázatú ország dollárban mért reálkamatszintjeit tartják szem előtt a spekulánsok, s így a kamatok csökkenése esetén a forró pénzek egyszerre távozhatnak el, ami sokkszerű kiigazítást követel meg (pl. desterilizáció, intervenció stb.) Ugyanakkor a belföldi kamatszínvonalnak feltétlenül összhangban kell lennie az inflációval, hisz semmiképpen sem szakadhat el attól a szinttől, amit a megtakarítási hajlandóság fenntartása indokol. Elméletileg előfordulhat az az eset, hogy a kormányzat a leértékelési ütemet az inflációhoz képest túl alacsonyan állapítja meg, és így a f edezetlen

kamatparitás és a már leírt folyamat miatt a k ockázatmentes befektetések hozamai az inflációs várakozások alá kerülhetnek. Ez negatív elvárt reálkamatlábat jelentene, és a belföldi megtakarítások drasztikus csökkenését és a belföldi kereslet élénkülését, s az infláció növekedését vonná maga után. A megtakarítások visszaesése a likviditás csökkenésén keresztül hiába vezetne kamatemeléshez, az ennek következtében újra beáramló deviza a k amatokat visszakényszerítené a fedezetlen kamatparitás által meghatározott szintre. Végül a kormányzat kénytelen lesz feladni a fizetőeszköz sávban tartása végetti folyamatos intervenciót, és feladja az eredeti, rosszul megállapított leértékelési ütemét, illetve az ország kockázati prémiuma is megemelkedik annyira, hogy kialakuljon az új egyensúlyi kamatszint. Fontos tehát, hogy a várható inflációt és az inflációs várakozásokat helyesen mérjék fel a r endszer

bevezetésekor, és ehhez igazodva alakítsák ki a leértékelési ütemtervet, amit később tartani is képesek. Ugyanakkor a fenti elképzelés azt tételezi fel, hogy a megtakarítások (reál)kamatlábfüggők (neoklasszikus felfogás). A hazai tapasztalatok szerint a megtakarítások nagyobbik részét adó lakossági pénzvagyon-változás gyakorlatilag független a kamatláb alakulásától. 23 Az MNB által készített Monetarista Politikai Irányelvekben, 1999.novemberében 2000 évre csökkenő inflációt prognosztizáltak még pedig a fogyasztói árak növekedési ütemének csökkenésére, a tervezett hatósági áremelések alacsony ütemére, a fiskális politika szigorodására és az árfolyam-, valamint a kamatpolitikai tendenciák fenntartására hivatkozva. A monetáris politikáról is olvashatunk az előbb említett Irányelvekben: „A monetarista politika, mint a gazdaságpolitika részterülete önmagában csak részlegesen és jelentős késleltetések

mellett képes kiigazítani az inflációnak és a külső egyensúlynak az esetleges eltéréseit a k itűzött céloktól. A gazdaság nyitottsága és az árfolyamrendszer kötöttségei meghatározzák a k amatpolitika mozgásterét. Ráadásul a jegybank csak az egészen rövid távú piaci hozamokat tudja közvetlenül befolyásolni az irányadó kamatával, míg a h árom-hat hónaposnál hosszabb hozamok csökkentésére csak a piaci szereplők árfolyam és inflációs várakozásának befolyásolásán keresztül van módja. A forint árfolyamának az elmúlt időszakban megnövekedett sávon belüli mozgása segített abban, hogy a jegybank valamelyest nagyobb mozgástérrel rendelkezzék és a r eálhozamok kialakításában jobban igazodjék a belföldi folyamatok által meghatározott szinthez. A forint nagyfokú konvertibilitása és a hazai tőkepiac integráltsága végső soron gátat szab a túl szigorú kamatpolitikának, hiszen a bankoknak és sok vállalatnak

közvetlenül is lehetőségük van arra, hogy a magas reálkamatú forint hitelek helyett külföldi devizahitelt vegyenek fel.” Az előre bejelentett árfolyampálya, mint a monetáris politika közbülső célja azt a követelményt fejezi ki, hogy a jegybank a hosszú távú célját, az infláció letörését az árfolyamrendszer fenntartásával és hitelességének megőrzésével érje el és ezt ne veszélyeztesse rövid távú antiinflációs előnyökért túlzott reálfelértékelés kikényszerítésével. A hazai pénz piaci árfolyama konvertibilitás esetén, hosszabb távon nem téríthető el jelentős mértékben a paritástól vagy az egyensúlyi árfolyamtól (a túlzott árfolyamtámogatásnak ugyanis határt szab a központi tartalékok nagysága, illetve az ország eladósodásának lehetősége). A magyar monetáris politika meghatározója 1998-ban az árfolyam stabilitásának biztosítása volt. Ezért vezették be 1995-ben a csúszó

leértékelést Ezután 1998nyaráig a forint a sáv erősebbik oldalán tartózkodott, azonban szeptemberben a nemzetközi pénzügyi válság miatt a jegybank kénytelen volt 2,2 milliárd dollárért forintot vásárolni a valutapiacon. Az év végére a forint helyzete stabilizálódott és némi ingadozással ez 24 jellemezte 1999. első negyedévét is A dezinflációt 1998-ban nagyban segítő egyéb külső okok – a csökkenő mezőgazdasági és élelmiszerárak hatása – 1999 végére eltűntek, ill. ellentétes irányú korrekció volt megfigyelhető(pl. a nemzetközi energiaárak alakulásában) Mindez korlátozta az infláció csökkenése terén 2000-re jósolt lehetőségeket, és ismét ráirányította a figyelmet az infláció társadalmi-lélektani környezetből adódó tehetetlenségére és az inflációs várakozások befolyásolásának fontosságára. Ez utóbbinak volt fontos eszköze korábban a forint leértékelési ütemének előre

bejelentett csökkentése. Miközben az 1997-98-as évek nemzetközi tőkepiaci megrázkódtatásai érdemben nem veszélyeztették a rendszer fenntarthatóságát, a leértékelési ütem időnkénti csökkentésével – fenntartható külső egyensúly és az Európai Unió átlagát 2-3 százalékkal meghaladó növekedés mellett – sikeresen járult hozzá a k ülkereskedelmi partnereinkkel szembeni inflációs különbség fokozatos csökkentéséhez. Az árfolyam sávon belüli élénkebb mozgása mindemellett lényegesen mérsékelte az árfolyamrendszer viszonylag szűk ingadozási sávjából fakadó kötöttségeket. Ezeket figyelembe véve tartotta indokoltnak az MNB az árfolyamrendszer további fenntartását. Az akkori vélemény szerint az 1999-ben gyakorolt kamatpolitikát folytatva 2000-ben is a jegybank a reálhozamoknak a belföldi folyamatok által meghatározott szintjéhez igazodhat, anélkül, hogy ez feszültséget teremtene az árfolyamrendszer és a

kamatpolitika között. Egy londoni befektetési bank, a Lehman Brothers elemzésében azt mondja, hogy a jelenlegi, csúszó leértékelésen alapuló árfolyamrendszer akadályozza az MNB-t abban, hogy a monetarista politika feladatait hatékonyan ellássa. Azt állítják, hogy a gazdasági szereplők sávszélesítésre és ennek eredményeként bekövetkező forint felértékelődésre számítanak. A hazai szakértők és az elemzők véleménye megegyezik abban, hogy a jelenlegi kamatpolitika képtelen egyszerre küzdeni az infláció ellen és ugyanakkor kezelni a tőkebeáramlást, ezért szükséges lenne a sávszélesítés. 2,5%-os felértékelődés nem okozna problémát a külső egyensúly fenntartásában, viszont jótékony hatást gyakorolna az infláció alakulására. 1999.január 1-jétől a forint árfolyamát 100%-ban az EURO-hoz kötötte az állam Ezt követően a bejelentett havi leértékelési ütem a forint középparitásának kizárólag az euróhoz

képesti változását jelzi. Ez az áttérés bizonyos mértékig megingatta a forintba vetett hitet, amihez hozzájárult a spekulációs tőkemozgások év elején tapasztalható tendenciája. A kormány tervei 1999-es tervei szerint a cs úszó leértékelés 2001-ben 25 megszüntethető lesz. Ehhez viszont 5% alatti inflációra lenne szükség 2001januárjában a körülmények nem voltak éppen ideálisak az előre bejelentett csúszó leértékelés rendszeréből való kilépéshez (bár vannak olyan vélemények, melyek azt tartják, hogy nem kötelező kilépni, ill. megoldásnak tartanák a sáv kiszélesítését) Az infláció év elei helyzete az európai uniós tagság remélt finisében sem vetett ránk túl jó fényt, hiszen igen hasonlatos volt a hatvanas évek Olaszországának inflációs tendenciáihoz. Surányi György korábban úgy nyilatkozott, hogy szerinte a csúszó leértékeléstől akkor lenne célszerű megválni, ha az Európai Unió és

Magyarország inflációs rátája között csak akkora lesz a k ülönbség, mint termelékenysége között. Véleménye szerint az árfolyampolitika ehhez nem elég rugalmas. A rugalmas árfolyampolitika azonban az árfolyamsáv kiszélesítését jelenti. A kialakítandó plusz- mínusz 15%-os árfolyamsáv – látva a cseh és lengyel példát – miatt a külföldi befektetők magasabb reálkamatot szeretnének kapni a befektetéseiknél, így azonban emelkedne a magyarországi kamatszint, így ennek ellensúlyozására arra kell törekedni, hogy a s zéles árfolyamsávon belül a jelenlegi árfolyamsávon belül mozogjon. A 2001.február végén tartott jegybanktanács ülése a kormánnyal egyetértésben úgy döntött, hogy április elsejétől a forint leértékelésének havi üteme 0,3 százalékosról 0,2 százalékosra csökken. A testület ezen döntésétől azt reméli, hogy azáltal csökken az infláció, azonban nem lesz negatív befolyása a magyar export

versenyképességére a termelékenység javulása miatt. A nemzetközi pénzvilág 1999-ben nagy várakozásokkal tekintett az Európai Unió tizenegy országában (továbbiakban euró-övezet) bevezetett új nemzetközi pénz, az euró alakulására. Az euró-övezet országai 1999. j anuár 1-re teljesítették az ún maastrichti - igen szigorú konvergencia követelményeket, amelyek a teljes pénzügyi stabilitás elérését célozták Az euró-övezet gazdasági erejét, fejlettségét mérlegelve a pénzügyi szakértők arra számítottak, hogy az euró fokozatosan a dollár világpénz pozíciójával versenyző kulcsvalutává válik, gyengítve annak hegemóniáját. 1999-ben ez a v árakozás még nem teljesült, az euró árfolyama az USA dollárral és más vezető valutákkal szemben az év során jelentősen gyengült, és ez a folyamat 2000. eddig eltelt időszakában sem változott meg Az euró árfolyamának csökkenése a dollárral és a többi vezető valutával

szemben - a várakozásokkal ellentétben - meredek volt 1999-ben és 2000. eddig eltelt időszakában is 26 Forrás: MNB Az euró árfolyam csökkenésének következményeit ma még nem lehet teljesen felmérni, de a következők már valószínűsíthetők: - az alulértékelt valuta dömping-hatást idézhet elő, amely az övezet országainak konjunktúráját élénkítheti; - hosszabb távon ronthatja az európai tőzsdék pozícióját, mert az euró-ban jelentkező befektetések hozama dollárban csökken; - gyengítheti azoknak az országoknak a nemzetközi pénzpiaci helyzetét, amelyeknek magas az euró-övezet valutáiban őrzött tartaléka, jelentős az USD-ban mért külföldi adóssága, a külkereskedelmi struktúrája úgy alakul, hogy zömmel az euró-övezetbe exportál és jelentős a dollárimportja; - inflációs veszélyt rejt magában, ami már jelentkezik az EU átlagában, hiszen a drágulási index 2 százalékos, ami már a közösségben

határérték, - azzal, hogy a régióhoz tartozó államok, így Magyarország is az euró-hoz kötik valutaárfolyamukat, ezen országok pénzügyi és gazdasági érintettsége is egyértelművé válik. 27 10. Irodalomjegyzék 1) Bánfi Tamás – Hagelmayer István: Pénzelmélet és pénzügypolitika, Tankönyvkiadó, 1984 2) Bánfi Tamás: Valutaárfolyam – elmélet és politika Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1981 3) Brül Mária:Forint, dollár, arany Kossuth Könyvkiadó, 1981 4) Brüll Mária: Pénzgazdaság-világgazdaság Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1983 5) Gyöngyösi István: A nemzetközi pénzmozgások és a valutaválság 6) E.Attila Barna: A forint árfolyam-politika alakulása a kilencvenes években 7) Keynes 8) Kissné Pavelcsák Ágnes: A fizetési mérleg és gazdasági növekedés Kossuth Könyvkiadó, 1987 9) McKinnon 10) Lőrincné Istvánffy Hajna-Lantos Imre: Külgazdaság-Nemzetközi pénzügyek Aula Kiadó 1993 11) Paul A. Samuelson

– William D Nordhaus: Közgazdaságtan KJK – KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft., Budapest, 2000 12) Robert Mundell 13) Surányi György 14) Wiesel Iván: A valutaárfolyampolitika eredményei és problémái 15) Wiesel Iván-Wilcsek Jenő: A monetáris rendszer fejlődése és a konvertibilitás Kossuth Könyvkiadó, 1978 www.kumhu www.pszafhu www.gmhu www.pmgovhu 28