Politika, Politológia | Liberalizmus » Régi dilemmák, új válaszok, új kihívások régi válaszok –, A kormányzó liberalizmus sajátosságai Magyarországon

1 Régi dilemmák, új válaszok, új kihívások régi válaszok – A kormányzó liberalizmus sajátosságai Magyarországon (Nyersanyag!!!) A kormányzati pozícióba került mérsékelt liberalizmus csakhamar szembesült a politikai értékek és a kormányzás során felvetődő feladatok közötti súlyos feszültségekkel. Másként fogalmazva: a politikai gyakorlat egyik dilemmájaként jelent meg a liberális elvek alkalmazhatóságának problémája is. Mint látni fogjuk, e kérdés olyan politikusok számára is megjelent, akik liberális elkötelezettsége vitán felüli, s kik korábban mély meggyőződéssel hitték, hogy az 1848 tapasztalatai alapján korrigált elvek alkalmasak a társadalmi-politikai rendszer működtetésére. A problémán még Eötvös József is eltöprengett három évi kormányzati tapasztalata alapján. 1870-ben veti naplójába e sorokat, egy Lónyayval történő beszélgetés után, melyben a monarchia külügyminiszteri székébe

készülő Andrássy utódlásáról elmélkedtek. „Hosszasan szóltunk személyes helyzetéről is, a hírről, mely szerint a miniszteri elnökség ő vagy én általam lenne átveendő. Ő nem ringatja magát illúzióban, tudja, hogy politikája a mostani többséggel és minisztériummal nem lenne kivihető, de észrevehető, miként azért sem annak célszerűségén, sem kivihetőségén nem kételkedik, s ez utóbbira nézve egyetértek vele. – Alapgondolatja, hogy Magyarország az al kotmányos szabadság azon fokán, mely most létezik, nem kormányozható, s hogy ezért ennek megszorítása a n emzet érdekében fekszik, és ha a f ent uralkodó rokonszenveket s azon emberek nagy részét tekintjük, kik a p olitikára még mindig elhatározó befolyást gyakorolnak, nézetei nem fogbak támogatás nélkül maradni, sőt a körülmények nem lesznek mindég kedvezőtlenek, mert miután mindaz, mit Németország az utolsó években elért, csak azáltal éretett el, mert

Bismarck minden alkotmányos elveken túltette magát, az ál lamférfiak körében reakcionárius szellem kezd mutatkozni, mely ha oly viszonyokat nem idézhet is elő, minőket 1815-ben láttunk, mégis az alkotmányos szabadság megszorítását fogja vonni maga után. – Miután Lónyay elment, egy óránál tovább sétáltam a legszebb holdvilágnál a Dunaparton, gondolkoztam mindenféléről, saját helyzetemről is. A főok, melyért a g yakorlati élet terén sokkal kevesebb eredményre jutok, mint kellene, abban fekszik, mert minden egyes lépésnek felette nagy fontosságot tulajdonítok. Ki valamit elérni akar, tartsa szem előtt a célt, s haladjon bátran előre, nem gondolva avval, ha néha oly helyre lép is, hol magát bemocskolja. Ilyen Lónyay, s ez oka, miért ő az állam vezetésére nálamnál sokkal többet ér, habár minden, mit az államról életében önállólag gondolt, talán nem töltene be három nyomtatott lapot. – Végre is a leghelyesebb

elmélet az államról napjainkban alig más egy szép álomnál, csakhogy logika van benne. Melyet Trefort szerént az élet a kinevet.” 1 Súlyos összefüggések világosodtak meg az éjszakai séta alatt Eötvösben: az alkotmányos szabadság értékei és az ugyancsak a liberális értékrendből következő reformok végrehajtásában kulcsszerepet játszó kormányzat hatékonysága közötti ellentmondások. S ami talán számára még kínosabb lehetett: a probléma egyfelől a liberális értékek, másfelől a „célszerűség” és a „kivihetőség” közötti választás kényszerét vetette fel. Nos, ilyen kérdések nemcsak Eötvös fejében fogalmazódnak meg. A következőkben látni fogjuk, hogy a liberalizmus problémamegoldó képessége körül kialakuló vitákban igen nehéz, sőt a liberális paradigmán belül megoldhatatlannak bizonyuló antinómiák is megfogalmazódtak. 1 Eötvös József: Naplójegyzetek 1870 augusztus 6. – 1870 november 30

(Közéteszi Czegle Imre) Történelmi Szemle, 1978. 2 sz 394 l 2 A liberalizmus válsága (hogy néz ki a válságba jutott liberalizmus? milyen az a liberalizmus, amelynek már van politikai mozgalmakban, politikai álláspontokban is kifejezésre jutó bal- és jobboldali kritikája?) Előzetes megjegyzések: Újra és újra eljutunk a már sokszor felfedezett következtetéshez: a politikai szövegek nem monológok, hanem vitaszövegek, éppen ezért csak a viták kontextusába helyezve tárul fel, tárható fel értelmük. És mégsem alkalmazzuk a felfedezést Ez alighanem a munkamegosztás következménye, mindenki csak a saját szövegeit olvassa és értelmezi, anélkül, hogy tényleg kontextusba helyezné, hogy egy dialógus részének tekintené. Éppen ezért válik újra és újra kétségessé, hogy mi is tartozik a b al-, illetve a jobboldali kritikához, mitől bal-, illetve jobboldali egy szöveg, egy pozíció, és mi benne a liberalizmus-kritika, miben jelent a

liberalizmussal szembeni pozíciót, hogyan fejeződik ki benne a liberalizmus válsága. A dolgot tovább bonyolítja, hogy a szövegekben megjelenő vitapartner a legtöbb esetben egy konstrukció – az ellenfél, az ellenség képe, ellenségkép tehát. Súlyos félreértésekhez vezet, ha elfogadjuk: a megkonstruált ellenségkép azonos a vitapartnerrel. (A vitapartnert ugyanis mindig „leleplezik”, „értelmezik” az „igazi szándékát”, ami igen sokszor a szándéktulajdonítás, valamiféle negatív tulajdonságokat hordozó pozícióval való azonosítást jelent. Pl „reakciós”, feudális, klerikális, „kommunista”, valódi szándékait rejtő, egy – a magyarok, a földbirokosok, az agrárágazat stb. ellen irányuló – „világ-összeesküvés” részese, vagy pedig a haladás ellensége, a középkor visszasírója stb.) A vitapartnert semmiképpen nem azonosíthatjuk a róla megalkotott képpel, hanem – saját önképe és tettei alapján –

meg kell ismerni, le kell írni, mert a dialógus tartalmát, a benne ténylegesen létező pozíciókat csak így lehet rekonstruálni. Én például nem hiszem, hogy a századforduló körüli és utáni vitákat le lehetne írni a „progresszió-reakció”, „modern-elmaradott”, „nyugati-keleti”, „kapitalizmusfeudalizmus”, „produktív-inproduktiv” vagy „nemzeti-kozmopolita” „magyar-zsidó”, „keresztény-istentagadó”, „egészséges-dekadens” és efféle dichotómiák al apján, holott e kategóriák a korszak vitáiban – önmeghatározásként és megbélyegzésként, „szitokszóként” – igen gyakran megjelennek. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne lennének különbségek, s hogy ne lehetne különbségeket tenni, tehát megnevezni az egyes álláspontokat és pozíciókat. (Akár még az önmeghatározás és a megbélyegzés szavaival is, amennyiben azok igazolhatóan, bizonyíthatóan helyesen, de legalábbis nem félrevezetően fejezik

ki a pozíciókat, az álláspontok közötti különbségeket.) Kik tehát és mit akarnak tehát azok – a liberálisok –, akikkel szemben megfogalmazódik a jobb- és baloldali antiliberális kritika? Mi tehát a liberális pozíció, kik a képviselői abban a korban, amikor a jobb- és baloldali kritikák liberalizmuskritika formájában jelennek meg és szerveződnek politikai állásponttá? Mi az, ami a kritikákat kiváltja, mi a z, amit a vitapartnerek „liberális pozíciónak” tekintenek (esetleg neveznek)? Mit és miért, kiket és miért kritizálnak a radikálisok 1901-ben, 1905-6-ban, 1912-13ban, 1918-ban? (Tiszát 1901 é s 1904 köz ött azért, mert nem eléggé radikális, mert nem eléggé határozott a klerikalizmus és a feudalizmus elleni harcban, a liberalizmust pedig azért, mert gyáva stb. 1904-ben a liberalizmust halódónak túlhaladottnak tartják. 1905-6 után Tisza reakciós junker lesz, majd úrnak, magyarnak egyaránt rongy, 1912 után a

kormányzat – a kormányzó liberalizmus – feudális, feudál- 3 kapitalista stb.) Ki és mi v áltozott? Tisza és kormányzat lett „gyáva liberálisból” feudál-kapitalista reakcióssá, vagy a radikális pozíció változott meg, és lett radikális liberálisból szocialistává, liberális szocialistává, „radikálissá? Elvileg mindkét lehetőség fennáll, de ahhoz, hogy tudjuk, melyik variáns írja le pontosabban a változásokat, ahhoz mindkettőt meg kell ismernünk. Ugyanígy a jobboldali – agrárius – változat esetében, még ha a v áltozás éppen ellenkező irányúnak látszik: az időben előrehaladva veszít radikalizmusából. Mi történt? Az agráriusok „szelídülnek”, vagy a liberális pozíció válik „konzervatívabbá”? A következőkben a liberális pozíció néhány jellegzetességét próbálom meg körüljárni, olyan szövegek alapján, amelyeket azért gondolok liberálisnak, mert – legalábbis úgy vélem –

kontinuitást mutatnak azokkal a szövegekkel, amelyeket azok a politikusok és gondolkodók állítottak elő, akiknek liberális pedigréjét általában nem vitatják. (67 megalkotóira gondolok, elsősorban Deákra, Keményre, Eötvösre, és arra a „mérsékelt”, „gyakorlatias” liberalizmusra, ami a 6 7-es alapokon történő „berendezkedésben” ölt testet.) Azt vizsgálom tehát, hogy a „válságba jutott liberalizmus” más válaszokkal kísérletezik-e, mint a „kormányzó liberalizmus”, ha igen, miben mutatkozik meg az újítás, mennyiben értelmezhető a liberalizmustól, mint politikai ideológiától való távolodásnak, valamiféle antiliberalizmushoz való közeledésnek. Ennek során a Lothar Gall féle liberalizmus-tipológiát kiegészítem a Müller-féle tipológiával, amely – mint már beszéltünk róla – a liberalizmus négy „reál-típusát” különíti el az elitizmus – demokratizmus, illetve a piacos – intervenciós tengelyek

mentén, megalkotva a liberalizmusnak az „elitista-piacos”, „elitista-intervenciós”, „demokratikus-piacos” és „demokratikus-intervenciós” típusait. E tipológia természetszerűen magába foglalja azt a lehetőséget, hogy bizonyos módosulásokat a liberális paradigmán belül maradó változásként írjunk le; az állami beavatkozás növekedését például ne konzervativizmusként, hanem – mondjuk – az „elitistapiacosból” az „elitista-intervenciósba” való átmenetként, az általános választójog kiterjesztését, a tömegpolitika eszközrendszerének használatára irányuló törekvéseket ne radikalizmusként vagy szocializmusként, hanem az „elitista” liberalizmusból a „demokratikus” liberalizmusba való átmenetként írjunk le. (Ez esetben az állami beavatkozás terjedelméről, vagy a politikai résztvevők körének kiterjesztéséről folyó vitákat – természetesen egy határon belül – a liberalizmuson belüli

mérték-vitának tekinthetjük, én nem a liberalizmusnak valamelyik antiliberalizmussal folytatott vitájának.) Itt persze felvetődik a határ kérdése. A liberalizmus és a szocializmus elhatárolása egyszerűbbnek látszik: a liberalizmus főelve a magántulajdon szentsége, amit csak kivételesen és szűk korlátok között lehet korlátozni, s akkor is csak a közérdek alapján. Ezzel szemben a szocializmus a köztulajdon híve. Továbbá: az egyenlőség kétfajta felfogása (jogegyenlőség vs. reálegyenlőség), a szabadság kétfajta felfogása (negatív vs. pozitív szabadság; individuális vs közösségi szabadság; politikai berendezkedés (parlamentarizmus vs. diktatúra vagy közvetlen demokrácia) Gyökeresen eltérő társadalom-felfogás, emberkép, előfeltevések, jövőkép stb. A liberalizmus és a polgári radikalizmus viszonya bonyolultabb képlet, ám talán nem járunk messze az igazságtól, ha a korszakban a polgári radikalizmust nem radikális

liberalizmusnak, hanem liberális szocializmusnak tekintjük. Nehezebb dolgunk van a konzervativizmussal Talán egyszerűbb a politikai katolicizmussal, nehezebb az agárizmussal. Itt – talán – operálhatunk a velleitásokkal; azaz: annak kijelentésével, hogy csak próbálkozások, a 4 határok kitágítása zajlik (korporativizmus, szervezett társadalom stb.) de – ha jól látom – nem lépik át a toryzmus határait. Ugyanakkor viszont nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a M üller által a liberalizmus „demokratikus-intervenciósnak” nevezett változatát – az un. jóléti államot – sehol sem, még talán az U SA-ban sem a pártpolitikai értelemben vett liberálisok hozzák létre. Európában teljes tisztasággal mutatkozik meg, hogy e formáció kialakításában a konzervatív (kereszténydemokrata), illetve a szocialista (szociáldemokrata) indíttatású pártok játszották a vezető szerepet, és e folyamat a liberális pártok elsorvadásával

járt együtt. (Ezt a folyamatot nevezi Gall a „liberális penetrációnak”, a liberalizmus reneszánszának, amelyben bizonyos liberális értékek (individualizmus, liberális alkotmányosság, piacgazdaság, egyéni iniciatívák, elvileg korlátozott állami beavatkozás stb.) „penetrálják” a k onzervatív és szocialista indíttatású politikai mozgalmakat, és létrehozzák a konzervativizmus és a szocializmus reform-változatait. (Pl Röpke „harmadik útját” egyfelől a szociálisan érzéketlen, önpusztító liberalizmus, illetve a szabadságot megölő omnipotens állam között.) Egyszóval: a k orszak az átmenet korszaka. (Természetesen ez esetben is kerülni kell az „üdvtörténet” szemléletmódját, és nem szabad előzménynek tekinteni, ami pusztán csak korábban volt. De az már korántsem mindegy, hogy – ha már választunk ilyet – mit tekintünk a folyamat végpontjának, „értelmének”. Ha ugyanis a bolsevizmusban vagy a

nácizmusban látjuk a v égpontot, más lesz az értelme az egyes epizódoknak, részleteknek, mint ha a szociális piacgazdaságban. De azt hiszem, jobban járunk, ha elhárítjuk magunktól az ilyen végpontokat és értelmezéseket, és egyszerűen a politikai gondolkodás adott állapotának a leírására vállalkozunk.) Még egy megszorítás: a következőkben írtak szűk forrásbázison alapulnak, és kevés személyre terjednek ki. Voltaképpen Tisza István néhány tanulmánya, Pulszky Ágost, a korai Asbóth, Imre Sándor egy-egy írása, C oncha néhány tanulmánya és Apponyi néhány beszédének olvastán felvetődő kérdések alapján születtek. Tehát inkább ötleteknek, mint hipotéziseknek tekintendők. Hipotézis és vázlat Minek a válsága? A liberalizmusé vagy az elitista-piacos liberalizmusé? A kérdés nem egyszerű, és talán a vagy-vagy helyett is-is lesz a válasz. Mert – ha jól látom – a probléma úgy is felvetődik, hogy az

elitista-piacos liberalizmus korrekciója (tehát egy-egy elem, egy-egy probléma megoldására a liberalizmus egy másik „reáltípusa” logikájában kísérlik meg a választ, pl. demokratizálás, állami intervenció fokozása), de úgy is, hogy a liberális gátak (talán elsősorban az eszközhasználat, de az alapelvek, előfeltevések dimenziójában is) áttörése, megsértése is felvetődik ( pl. bizonyos társadalmi funkciók „államosítása”, osztálypolitizálás, a szabadságjogok korlátozása, a jogegyenlőség elvének kétségbevonása stb.) Azt hiszem, a problémát egyfelől a korszak politikai tematikájának csomópontjait alkotó „kérdések” mentén, másfelől a politikai tagoltság dimenziójában kell elemezni. Alapfeltevésem tehát az, hogy a kormányzó erő – a koalíció esetében ezt persze még tisztázni kell – a korszakban liberális (elitista-piacos); a kormányzó pártot (Szabadelvű párt, Munkapárt), a „hivatalos

tudományosságot” (Budapesti Szemle, Magyar Társadalomtudományi Szemle, Figyelő, Kisfaludy Társaság, az egyetemi szféra vezető 5 személyiségei – Concha, Beöthy, Berzeviczy stb.) olyannak tekintem tehát, mint akik a liberalizmust – annak egyik típusát – képviselik az adott politikai térben, s akik, persze, nem csupán védik a liberalizmust – annak egyik típusát –, hanem bizonyos dilemmák megfogalmazásához, sőt, „újításokhoz” is eljutnak. Hipotézisem: a felfedezett dilemmák feloldását, a liberalizmus „megújítását” – egy típusváltást – azért nem képesek végrehajtani, mert a különböző témákban felvetődő korrekciók vagy egymás ellenében hatnak, vagy pedig a számukra áttörhetetlen liberális gátakba ütköznek. 1. A nemzeti-nemzetiségi kérdés Az szinte azonnal kiderül, hogy a nemzeti-nemzetiségi kérdés „megoldása” – probléma depolitizálása – nem sikerült sem az államszövetség szintjén

– a közjogi harcok egy pillanatra sem szűnnek meg, sőt a nyolcvanas évektől kezdve radikalizálódnak (lsd. véderővita, obstrukció stb.) –, sem az országon belül, a nemzetiségekkel szemben Megoldási kísérletek Az első problémánál habozás a racionális diszkusszió folytatására, kompromisszumok keresése és a p robléma jogi-politikai eszközökkel történő megoldása között. Megegyezés nem jön létre ( a probléma a p ártpolitika meghatározó eleme marad, a „leszerelések” rövid ideig tartanak, a közjogi harcok újra és újra fellángolnak), a dualizmus alapintézményeinek jogi-politikai eszközökkel történő megerősítése ismételten válságokhoz, a viták elmérgesedéséhez vezet. (Pártszakadások pl az obstrukció házszabály-módosítással történő letörése kapcsán, a választási korrupció, mint a kormánytöbbség biztosítását szolgáló eszközhasználat következményei, az egyházpolitikai küzdelmek kétséges

eredményei stb.) A nemzetiségi mozgalmak depolitizálásának kudarca gyorsan elvezet a nemzeti állam – tehát etnikai értelemben nem semleges állam – koncepciójának elfogadásához, ám az állam eszközeinek e cél ra való felhasználását – a politikai mérlegelésen túl – alighanem a liberális gátlások is korlátozzák. A következmény: e törekvések velleitásokig jutnak el, különösebb haszon nélkül. (A későbbi értékelések: ezek az állami intézkedések csak arra voltak jó, hogy provokáljanak, de semmilyen pozitív eredményük nem volt; „újjhúzások” (Concha, Szekfű) Itt tehát nem sikerül olyan „újítást” produkálni sem az elméletben, sem a gy akorlatban, ami a magoldásnak akárcsak a reményét is valószínűsíthetné. 2. A szociális kérdés A nyolcvanas-kilencvenes évekre kiderül, hogy van „szociális kérdés” két dimenzióban is: agrárkérdés és munkáskérdés; tehát az automatizmusokban, az egyenlő

fejlődésben való remény megrendül: felvetődik az állami szociálpolitika problémája mindkét dimenzióban, s megjelennek a problémát tematizáló politikai mozgalmak is. Megoldási kísérletek Itt vannak „újítások” – lásd. Pulszky és Tisza szövegeit, de vannak liberális korlátok is. Az egyik a gazdasági növekedéshez, az iparosításhoz fűződő „nemzeti érdek”, a másik az államszövetségből adódik (mit és ki ellen kell védekezni gazdaságpolitikai eszközökkel; pl. a védővám mit és kit védjen, kivel szemben); továbbá kivel kell megegyezni (a munkásokkal vagy tőkésekkel, a nagybirtokkal), ki fizesse meg a 6 „társadalmi béke” árát, milyen eszközökkel lehet érvényesíteni az állami szociálpolitika célkitűzéseit stb. Itt vannak figyelemreméltó újítások mind a gyakorlatban, mind az elméletben. Lásd Pulszky és Tisza szövegek, szociálpolitikai törvények és intézkedések, új intézmények (pl.

munkásbiztosítás, munkásvédelem stb.) De az agrár-, illetve a munkáskérdésnek nem szűnik meg politikai feszültségek forrásaként. 3. Az egyenlőtlen fejlődés szocio-kulturális következményei Bekövetkezik Kemény Zsigmond rémlátása: a polgárosodás nem egyenletes, egyoldalúságok, feszültségek, lemaradók, vesztesek keletkeznek. A politikai és kulturális feszültségek felbontják a „ nemzeti egységet”; mind a politikai, mind a kulturális szférában törésvonalak keletkeznek; a régi ellenfelek (klerikalizmus, ultramontanizmus) felélednek, aktivizálódnak és új ellenfelek (a „modernek”, a „dekadencia”, „szabadgondolkodás” stb. ) jelentkeznek Megoldási kísérletek Lehetséges, hogy a d zsentri- és a k özéposztály viták egy jelentős része ide kapcsolható. Tiszánál, Asbóthnál, Conchánál legalábbis van ilyen értelezési lehetőség Különösen azokra a szövegekre gondolok, amikor a birtokos nemesség pusztulását nem

csupán szociális, hanem elsőrangú politikai kérdésként kezelik, mondván, a nemzeti liberális politika fenntartása lehetetlen ezen osztály megvédése nélkül. Ez engem nagyon is emlékeztet Kemény okfejtésére, aki a kiegyensúlyozott fejlődés feltételeként beszélt a nemesség polgárosodásáról. (Tisza egészen odáig elmegy, hogy hitbizományok létesítését, az örökösödési rend megváltoztatását – tehát a jogegyenlőség, a szabad földforgalom eszméjének korlátozását is lehetségesnek gondolja 1887-es cikkében, vállalva a konfrontációt a l iberális teóriákkal és teoretikusokkal, de még a politikusokkal is. Igaz, aztán ezt az ötletet elejti [Vajon miért?]) A kultúra területén nem igazán látok irányváltozást, leszámítva a magyarosító velleitások megjelenését, illetve – főleg 1905 után – a radikalizmus (szabadgondolkodás, dekadencia, doktrinerizmus, kozmopolitizmus) elleni küzdelem erősödését. Nekem azonban

– legalábbis most – úgy tűnik, hogy elméleti újítások ekkor nem jelentkeznek; a liberálisoknak itt mintha nem igazán lenne új mondanivalója. (Esetleg a műveltség terjesztésére, iskolán kívüli oktatás megszervezésére tett kísérletek, mint az egységes népnemzeti kultúra normáinak szélesebb körben való terjesztése, elitista jellegének csökkentése?) De ezt még nem állíthatom biztosan. 4. A nemzetközi viszonyok megváltozása (?) Most csak annyit tudok mondani, hogy meg kell nézni. Tiszánál – ha nem tévedek – a tizes években már markánsan jelentkezik a probléma észlelése, és hát meg kell nézni Rákosi Jenő „magyar imperializmusát” is. (Concha Szekfű-kritikájában mintha lenne erről szó, és persze Szekfűnél is.) 5. A világkép megváltozása 7 6. A politika-felfogás, politikai rendszer A végén valahogy oda, hogy ezek az „újítások” nem állnak össze valamiféle új rendszerré. (Van-e „Tiszaizmus”

– azaz, miben különbözik Tisza István – és persze, köre – nézetrendszere a dualizmus „elitista-piacos”, „nemzeti” liberalizmusától? (Meg kell nézni Concha, Szekfű és Bethlen, esetleg Balla Antal, Gratz, Hegedüs Loránt kritikáját elsősorban a szempontok miatt.) 8 A berendezkedés kínjai és problémái avagy a liberalizmus utóvéd-harca az új ellenfelekkel? Van egy olyan érzésem, hogy a liberalizmus „válsága” már e kiegyezés tájékán elkezdődik, amennyiben ezen ezt értjük, hogy kétségek vetődnek fel a liberálisok körében is a liberalizmus probléma-megoldó képességével kapcsolatban. Olyasmikre gondolok, mint pl az Eötvösben is felvetődő kérdések a bismarcki politikai sikerét illetően. Azaz: alkalmas-e egyáltalán a liberalizmus a magyar társadalom előtt álló feladatok megoldására? Persze, e kételyek másokban még erősebbek – lásd. az ifjú etatisták, Kecskeméthy Aurél, Sennyei pártalakítási

kísérlete stb. De tudjuk azt is, hogy e kételyek nem vezetnek antiliberális programok kialakításáig, még kevésbé markáns politikai áramlatok létrejöttéhez, egészen a nyolcvanas évekig. Ám mégis lehetséges, hogy a probléma jelen van a politikai gondolkodásban. Azonban úgy vélem, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évekig nem annyira a l iberalizmus használhatósága, hanem a „ hogyan kell helyesen értelmezni, alkalmazni a l iberalizmust?” kérdése körül zajlanak azok a viták, amelyeket ismerek, s amelyek talán a korszak jelentős vitáinak számítanak. A mérték problémája Ha nem tévedek, ezekre a dilemmákra adott válasznak tekinthetjük a „mérték” újragondolását, a teória és a gyakorlat ellentmondásának tematizálását, a liberális értékek és normák „helyes” értelmezése körüli vitákat. Az egyik példa lehet az egyház és az állam viszonyának elhúzódó rendezése: a mindenkori liberális kormány konfliktuskerülő

magatartása, amiről az előző fejezetekben már volt szó. Elmélet és gyakorlat A másik példát Asbóthak az elvi tétellé emelt következtetése szolgáltathatja: Az 1872-ben megjelent szabadságról írt könyvéhez csatolt függelékben a „g yakorló politikáról”, a politikában résztvevő ember felelősségéről elmélkedik, feltéve a kérdést: „Mindazzal szemben, amit a szabadságról mondtam . vajon minő állást kell hogy foglaljon a gyakorló politikus?” Válasza: „Ugyanazt az ál lást, melyet a g yakorlat emberének átalán és mindenkor el kell foglalni szemben az elmélettel. Kettőt tartsunk szem előtt: A jó elmélet mindig radikális; a jó gyakorlat mindig konzervatív.” Kétségtelenül nagyon érdekes a magyarázat: „Az elmélkedésnek határt csak az utolsó konzekvencia szab, s az elmélet nem állhat meg addig, míg az utolsó konzekvenciáig el nem jutott; az elmélkedést a tiszta logika vezérli, és az el mélet a tiszta logika

kérlelhetetlenségével vonja le minden következő tételét a megelőzőből, tekintet nélkül az eredményre; hogy mi és mikor következik, az néki mindegy; mindegy is lehet neki, mert az életbe önmagába nem nyúl bele; felelősség nem terhelheti, hisz az elméletnek birtokosától – akinek már nem mindegy, mi és mikor következik –, függ meghatározni, hogy mennyiben és főleg hogy mikor akarja az elméletet gyakorlatilag foganatosítani. ha kitűnik a fennebbiekből, hogy a radikálist az elméletnek már fogalma magában hordja, még egyszerűbb kitüntetni, hogy a konzervatív benn van a gyakorlatnak fogalmában. Gyakorlat semmi esetre sem lehet az, ami gyakorolva még nem volt, ami új, a múlttal össze nem függ; íme a gyakorlat fogalmában a konzervatív eszme, mely szükségképpen megköveteli a gyakorlatnak a múlton alapulását, a múlttal organikus összefüggését.” A lehetséges hibák tehát: 9 ha az államférfinek nemcsak elmélete, de

gyakorlata is radikális – „nem az a cselekvésnek, hanem az elmélkedésnek módszerével” cselekszik. A következmény: „cselekvésük hajótörést fog szenvedni a fennálló viszonyok tömegén és ellentállási erején; eredményeket fognak előidézni, melyek a nép elevenébe metszenek, és oly eredményeket, melyeknek üdvös hatásuk volna annak idején, akkor fognak létesíteni, midőn még rombolniok kell; a létező érdekek fel fognak zúdulni ellenük, s amit képviselnek az állam ellen . az ilyen államférfiak után nem marad egyéb, mint jaj és keserv, enyészet és pusztulás, düledék és temetkezés; pedig lehetnek lángelműek és becsületesek is.” ha nemcsak a gyakorlat, hanem az elmélet is konzervatív. „Ami van, azt fenntartják úgy amint van; ami lenni akar, nőjön szervesen bár a meglévőből, elnyomják; a múltat mindig nézik, a jelent csak félig látják, a jövőből mit sem látnak; . nem tudják, hogy élni és fejlődni egy,

hogy nem fejlődni annyi, mint meghalni . e politikusok akkor is, ha az új erők ébrednek s érvényesülni akarnak, ragaszkodnak módszerükhöz; a változást nem tűrik, s a betegséget tartják fenn; elszorítják az organikus fejlődést, s az állam eresztékei nyögnek és repedeznek; a múltban támaszt nem találnak, mert fejlését elszorítva, élettelenné tették; a jelen új igényei ellenük fordulnak, a jövő fenyeget és annál terhesebb lesz a vésztől, minél kevésbé vétetik számba; minden fejlődik az állam körül, csak az állam marad hátra; végre vagy a magizmosodott szomszédok, vagy az elfojtott belerők kitörésének lesz martaléka.” ha létezhet egyáltalán, „bolond politikus” az, akinek elmélete konzervatív, s gyakorlata radikális. Bachot hozza például. A következmény pedig a két előző politikus tevékenységének eredményeit összegzi. a jó politikus tehát: aki az el méleti radikalizmust össze tudja egyeztetni a g

yakorlati konzervativizmussal. Aki tudja: „a politika tudománya, s a politika mestersége közt fennáll ugyanazon különbség, mely fennáll mindig a tudomány és a rajta alapuló mesterség közt.” Analógiát vonva a mérnöki és a politikusi munka között, vonja le a politikusi gyakorlatra következtetéseit: „. anyagban dolgozik a politikus is, mindenütt más és folyton változó anyagban és konkrét viszonyok közt, melyeknek ezerféleségeit az elmélet számba sem veheti. Kétségkívüli, hogy mind az el mélet megbízhatósága, mind az esetleges és elméletileg számba nem vehető különféleségek sokasága és fontossága tekintetében hátrányban van a politika mestersége minden más mesterséggel szemben és mindeniknél kevésbé támaszkodhatik pusztán az elméletre. Igenis, a jó elmélet célpontokat fog kitűzni, melyekre törekedni kell; irányt fog adni, kimutatandja, hogy mi fog rosszra vezetni, ha mindjárt még nem látszik benne a rossz; mi

lesz szükséges, és mit kell előkészíteni; mindenekfelett pedig áttekintést ad az ál lami élet ügyeinek sokasága felett, tanít az összefüggés felismerésére és, amiben megbecsülhetetlen, eligazítást ád új esetekben és tanítja hasznosítani ezekben is a régi gyakorlatot. Az elméletileg nem képzett politikus mindezekben fel fog akadni és maga a lángelme sem fogja pótolni a hiányt. Viszont mindezekben annál könnyebben fog eligazodni, minél elfogulatlanabb, minél kevésbé félénk, a logikai konzekvenciákban minél erősebb, s azoktól minél kevésbé visszariadó elmélete és elmélkedése. Ez az elmélet radikalizmusa De ha minden logikai konzekvenciát azonnal érvényesíteni, minden elméleti igazságot kiméletlenül az él etre dekretálni akarna, oda jutna, ahova jutott minden politikus, aki gyakorlatában is radikális volt. Ha az elmélet valamit helyesnek mond, abból igenis következik, hogy az irányban hassunk, de nem következik, hogy

azt feltétlenül érvényesítsük is; sőt két feltétel teljességgel múlhatatlan.” Az egyik: „Mielőtt valamely reform behozatnék, szükséges mindenekelőtt, hogy a néptudattal ne ellenkezzék; mert legyen bármi helye, bármi üdvös, ameddig a közlelkiismeretbe, a köztudatba ütközik, addig behozatalával lényegileg nem tettünk egyebet, mint amit tettek az inkvizítorok és a lelkiismereteknek bármi néven nevezendő erőszakolói; ők is akarata ellenére akarták üdvözíteni az er etnekeket, és tették ezt annál szívósabban, minél – becsületesebb emberek voltak. A szabadelvűségbe ütközünk tehát akkor is, ha szabadelvű reformot akarunk behozni” A másik: „Hogy a reformot csak akkor szabad behozni, ha létező valóságos szükségnek felel meg . hol ez nincs meg, ott az első szél elfújhatja az ifjú intézményt, anélkül, hogy valaki utána hederítene; az élethez hozzá nem nőhet, gyökereit bele nem verheti, érdekeket nem kapcsolhat

magához.” „Ahol e két feltétel szem előtt tartása nélkül reformálnak, ott az első feltétel mellőztével közelégedetlenség fogja az állam alapjait megrendíteni, a másodiknak mellőztével csakhamar el fog veszni önmagában ez alapok szilársága, mert meg nem szilárdulhat az olyan álam, melynek meg nem szilárdulható intézményei vannak. Legtöbbet pedig maga a reform, a haladás ügye fog szenvedni Íme e két feltétel az, mely a gyakorló politika viszonyát a politikai elmélethez megszabja, kimutatva, hogy mit igényel a reform az elméleti helyességen kívül, kimutatva, hogy ez önmagában még nem igazolja amazt.” Szellemes a végkonklúzió: ”Lehet, hogy olvasómat nem sikerült meggyőznöm. Ez esetben azonban bizton remélem, hogy van benne annyi logika és becsület, utolsó izmával is oda törekedni, hogy alkotmány, parlamentarizmus, népfenség, s ami egyéb e fajta van, eltöröltessék, és az összes civilizált 10 világ

teljhatalmú diktátorává neveztessék John Stuart Mill. Mert hiszen a p olitikai elmélethez 2 valamennyiünknél jobban ért, becsületességében pedig melyikünk kételkednék?” Nyilvánvalónak látszik, hogy – legalábbis ekkor – nem a Deák-féle mérsékelt liberalizmussal szembenálló pozíciót képvisel: a r adikalizmust, a doktrinerséget, a mértéktévesztését az 1849 utáni mérsékelt liberálisok mindegyike a főbűnök közé sorolta. Az 1873-ban megjelent Három nemzedék c. írása is teljesen megfelel a K emény Zsigmond alkotta kánonnak: a Széchenyi-Vörösmarty, illetve a Kossuth-Petőfi nevével jelzett első két nemzedékkel szemben a Deák-Arany féle „harmadik nemzedéket” tekinti a legértékesebbnek, mint amely alkotásra is képes volt. Így ír: „ összefoglalva mindent, csakugyan valami magasztos harmónia az, ami Deákot és Aranyt megkülönbözteti úgy a proteus Széchenyitől és Vörösmartytól, mint Kossuthtól és

Petőfitől is, akik legerősebbek akkor, ha felzavarnak és kavarnak, holott Deák és Arany legnagyobb ereje a megnyugtatásban, kiegyenlítésben és kibékítésben, a harmonikus alkotásban van . így tudta romjaiból Deák Ferenc újra felépíteni a magyar alkotmányt, de nem! – magát a magyar hazát; így tudta nemcsak helyreállítani, ami össze volt roskadva, hanem tovább is építeni, betetőzni alkotmányunkat . És így tudta a perszonális unió középkori, feudális alapjáról a kornak színvonalára, az érdekközösség alapjára 3 emelni Magyarország és Ausztria közti közjogi viszonyt.” Liberalizmus vagy konzervativizmus? Asbóth „konzervatív fordulatát” jelző, 1875-ben megjelenő Magyar Conservativ Politika c. politikai röpirata persze már másként viszonyul – ha nem is Deákhoz – de a létrehozott alkotáshoz és különösen a Deák-párti politikához. Az ellenfél neve ekkor már a – igaz, többnyire jelzős szerkezetekbe állított

– liberalizmus, az önmeghatározás pedig a konzervativizmus. Természetesen nem akarom Asbóthnál jobban tudni, hogy ő mire gondol, amikor magát konzervatívnak nevezve fordul szembe a liberalizmussal, ám annyit – vélem – nyugodtan elmondhatok, hogy ez a konzervativizmus legfeljebb néhány ponton feszegeti, de nem lépi át annak a liberalizmusnak a határait, amit fentebb mérsékelt és nemzeti, „elitista-piacos” liberalizmusnak neveztem, s amit a Mi a liberalizmus c. kéziratban részletesebben is jellemeztem. És megfordítva: ez a konzervativizmus másként konzervatív, mint a századforduló tájékán megjelenő konzervativizmusok; nekem legalábbis úgy tűnik, hogy sem a magyar szabadelvűség bírálata, sem pedig a röpiratban körvonalazott politikai program nem valamiféle elvi antiliberalizmus értelmében felfogott konzervatív doktrínából, valamiféle csoportérdekből, még csak nem is valamiféle – a korszak vezető liberális politikusaitól

különböző – „konzervatív lelkületből”, „kulturális kódból” vagy bármi efféléből fakad. Asbóth maga sem doktrinális, hanem a gyakorlati politika módszerében megnyilvánuló különbségként írja le a liberalizmus és a konzervativizmus ellentétét, lényegében azt a gondolatmenetet követve, amelyet A szabadság c. könyvének függelékéből már ismerünk „Valamint hogy volt idő – nem rég volt, de úgy látszik, már el is múlt – amidőn nem értettük, hogyan üldözhették egymást az emberek vallásbeli különbségek miatt: úgy meglehet, jövend egy jobb kor, amidőn ámulva fog visszatekinteni egy felvilágosultabb nemzedék azon nekikeseredett testvérharcokra, melyekben ma szerte küzködnek konzervatívek és liberálok, és amidőn általán fel fog ismertetni az az igazság, hogy mind a két iránynak, vagy mondjuk, mind a két módszernek megvan időkhöz és viszonyokhoz mérten a maga természetes jogosultsága, hogy az ország

viszonyai kívánhatnak bizonyos korban szabadelvű, máskor pedig konzervatív politikát, s hogy minden vétkezést ez igazság ellen a haza 4 sinli meg.” [Asbóth kiemelése] S amikor a liberális politikát bírálja, akkor sem a liberális doktrínát vagy annak egyes elemeit, hanem a liberális politika megkülönböztető jegyeként feltűntetett doktriner 2 Asbóth János: A szabadság. Pest, 1872 439-446 l Asbóth János: Három nemzedék. (első megjelenés 1873) [Honnan?] 48-50 l 4 Asbóth János: Magyar Conservativ Politika. Légrády testvérek, Bp 1875 2-3 l 3 11 jellegét emeli ki. Például: „A liberalizmus bizonyos elvekből indul ki, és bizonyos elvek megvalósítása képezi célját. A konzervatív politika az adott viszonyokból indul ki, és ahelyett az állam a honpolgárok reális szükségleteiben keresi célját. A liberalizmus mindenekelőtt elveit is teóriáit, a konzervatív politika mindenekelőtt a hazát igyekszik szolgálni. Ha a nemzet

érdekei és a divatos elvek ellentétben állanak, a liberalizmus inkább a nemzet érdekeit, a konzervatív politika hamarabb a divatos elveket ejti 5 el.” A magyar szabadelvű politika bírálatát a gyakorlati politika nézőpontjából végzi el, mondván: „ sehol sem oly vészesek, sehol sem bosszulják meg magukat oly gyorsan és oly nyomósan a merev előítéletek, a megalkudni nem tudó elvek, a tévmentesnek fogadott dogmák, mint a gyakorlati politikai 6 terén, ahol a viszonyok úgy változnak folyton folyvást, mint változik a kaleidoscop.” Asbóth kritikája tehát elvi kritika, ám nem valamiféle konzervatív doktrínán, hanem a teória és a politika már idézett megkülönböztetésén alapul: „A jó elmélet mindig radikális; a jó gyakorlat mindig konzervatív.” Liberalizmus-kritikává annyiban és azáltal válik, amennyiben az ország katasztrofális helyzetét (ne feledjük, az 1873 krach után vagyunk) Andrássy és kormánya tagjainak hozzá

nem értésén, dilettantizmusán túl mindenekelőtt az „abstract liberalismus” által dominált politikai gyakorlatnak tulajdonítja. Annak tehát, amit 1872-ben még nem liberalizmusnak, hanem rossz, mert radikális gyakorlatnak, azaz olyan politikának nevez, amely „nem az a cs elekvésnek, hanem az elmélkedésnek módszerével” cselekszik. Asbóth számára az ilyen politika szükségképpen rossz politika, és elkerülhetetlenül katasztrófához vezet. Természetesen nem gondolom, hogy jelentőség nélkül való volna, hogy a „rossz politikát” immáron liberális politikának nevezi, de a könyvben nagyon kevés jelét látom annak, hogy a kritika valamiféle antiliberális kritika volna. Úgy vélem, mindenekelőtt politikai kritikáról – ha tetszik, „párt-kritikáról” – van szó, amelynek középpontjában a sikertelennek ítélt kormányzati politika, mindenekelőtt az „Andrássy-korszak” politikája áll, még akkor is, ha a bírálatát a

magyar szabadelvűség egész történetére, így a reformkorra is kiterjeszti, és felértékeli ugyanakkor a magyar konzervatívoknak mind a reformkorban, mind a kiegyezés előkészítésében játszott szerepét. Akár egyszerűbben is fogalmazhatok Úgy tűnik fel, hogy e művében Asbóth az éppen önálló pártot („jobbpárt”) alapító, konzervatívnak számító Sennyey álláspontján állva fordul szembe a felbomló, majd a fúzióba menekülő Deák-párt politikájával. A „liberálist” egy csődbe jutott politika jelzőjeként használja tehát, „bűnéül” azonban nem elveit, hanem doktrinerségét jelölve meg. „. annyi bizonyos, hogy zátonyra jutott még eddig minden ország, melynek vezetői jobban szerették és inkább követték egyszer elfogadott nézeteiket, mint az ország érdekeit; ahol nem az ad ott viszonyok, hanem bizonyos elvek képezték a kiindulást, és nem a haza érdeke, hanem bizonyos elvek érvényesítése volt a cél; valamint

hogy másfelől virulásnak, jólétnek és emelkedésnek csak az az ország örvendhetett mindeddig, mely útjait és eszközeit a viszonyok változtához képest változtatni tudta.” Példaként előbb Olaszország „gyors felemelkedésére” hivatkozik, melynek oka szerinte az o lasz államférfiak azon „virtuozitása” volt, mellyel „a pillanat igényeihez képest változtatni tudják a fegyvert, a s tratégiai frontot, anélkül, hogy szem elől tévesztenék a végcélt”, s melynek eredményeképpen „Húsz év óta a látszólag legkövetkezetlenebb politikával a legkövetkezetesebben közeledtek céljukhoz.” A másik példa még beszédesebb: „Maga Mill, az absztrakt liberalizmus éles eszű nagymestere beismeri önéletrajzában, hogy fejlődésének megértebb korszakában rájött arra az igazságra, hogy a politikára vonatkozó minden kérdés relatív és nem abszolút, és hogy az emberi haladás különböző stádiumainak követelményei e tekintetben

igen különbözők, és megjegyzi, hogy ha elveihez a gyakorlatban továbbra is ragaszkodott, már nem azért tette, mivel azokat elméletileg igazaknak, hanem azért, mert Anglia akkori állapotában gyakorlatilag is indokoltnak ismerte.” És a következtetése: „Nem szeretnék az e lvtelenség szószólója lenni, és nagyra tudom becsülni, aki a magánéletben hajthatatlanul ragaszkodik elveihez. De a gyakorlati politika terén nemcsak ideológiának, hanem bűnösnek is tartom az opportunizmus teljes mellőzésével elveink érvényesítésének makacs kierőszakolását; mert a magánember a l egrosszabb esetben is csak 5 6 i.m 105 l i.m 2 l 12 magamagát áldozza fel elveinek, és ehhez mindenkinek joga van; de az ál lamférfiú esetleg a hazát áldozza fel elveinek, és ehhez nincsen joga senkinek sem. És ezért nem ismerhetek döntő szempontot 7 mást a politikában, mint tenni azt, amit a haza java kíván.” [A mi kiemelésünk] Természetesen nem ezért

idéztem ily hosszan Asbóthot, mert igazolva látnám pártpolitikai kritikáját, hanem azért, hogy bemutassam a liberalizmus-kritikájában rejlő előfeltevéseket, azokat a szempontokat, amelyek alapján a magyar szabadelvűséget „ideológia” és az elvi „makacsság” bűnében marasztalhatja el. Az általa helynek vélt politikát voltaképpen egy mondatban is képes volt megfogalmazni: „Nincs-e még itt az ideje, nem azt kérdezni többé: mit kíván a liberalizmus, mit a d emokrácia, mit a francia doktrína, a német teória, hanem valahára kérdeni, hogy mit kíván a magyar érdek? – keresni a kiindulást nem bizonyos elvekből, hanem az adott viszonyokból, a célt nem bizonyos elvekben, hanem 8 a haza érdekeiben?” Szerencsére, ebben az esetben nem kell találgatnunk, hogy Asbóth kiket illet a (doktriner) liberalizmus vádjával, hiszen a könyv két terjedelmes fejezete is erről szól. Előbb a Világossal záruló korszak, majd az 1867-től kezdődő

„Andrássy korszak” szabadelvűségét bírálja, mindkettőt azért, mert katasztrófába vezette az országot. Lássuk tehát, miből is áll össze Asbóth szerint a liberalizmus bűnlajstroma. Előbb a bevezető fejezet általános ítéleteiből idézünk néhányat. „1825-től maig, egy fél századon át az abstract liberalismus dominálta, minden más irányt ledorongolva zsarnokolta a magyar közvéleményt. Aki a legszélsőbb követelésekkel állott elé a szabadelvűség, a demokratia, a humanitás, a c ultura és a modern eszmék nevében, aki ezeket a legszózatosabban tudta hangoztatni, az volt a vivat! Bármihez fogtunk volna, soha sem mulasztottuk el gondos lelkiismeretességgel kérdezni: mit mond ehhez a l iberalismus kátéja, mit az a ngol gyakorlat, mit a francia doctrina, mit a német szobatudósnak okoskodási asszkórban sinlődő theorémája, mit a misericordianus humanismus érzelgése; csak azt nem kérdeztük soha: mit mond hozzá a magyar érdek?

Mi csoda tehát, ha elvezettük a magyar érdeket a világosi bukáshoz, és midőn másodszor is kezünkbe kaptuk a magunk sorsát, elvezettük annak a romlásnak, ahol ma a magyar érdekek ismét a bukás szélén állnak! Hogy megmutassuk, minő democraták tudunk lenni, nemcsak erkölcsi súlyában, tekintélyében és öntudatában, hanem anyagi lételében is úgy megingattuk azt az o sztályt, mely a magyarságnak zömét, történelmi és gyakorlati, anyagi és értelmi főtámaszát képezi .; csináltunk az ál talános szavazatjogot megközelítő oly cenzust, mely alsóházunkat megnyitotta a magyar ellenes izgatóknak, a politikai kalandoroknak és a szellemi csőcseléknek . Hogy liberalizmusunkról világra szóló tanuságot tegyünk, iparkodtunk a kormányfelelősség mellett oly helyhatósági önkormányzatot létesíteni, mely az ország egyes részeit az ellenséges nemzetiségi törekvéseknek dobta prédául, az administratió helyébe az anarchát, az egyéni

szabadság helyébe az . önkényt inaugurálta, a magyar államhatalmat pedig arra a választásra utalta, hogy a törvényes erélyesség helyett vagy erőtlen, vagy erőszakos legyen. Hogy megmutassuk, mennyit vagyunk képesek áldozni az egyenlőség dicső tanainak, feláldoztuk a magyar nemzetiséget a nemzetiségi egyenjogúság absurd elvének. A kereskedelmi szabadság felvilágosodott elvének feláldoztuk a magyar ipart, a Smith-féle »laissez faire« theoriájának feláldoztuk a magyar kereskedelmet, a »tőke szabad associátiója« nagyszerű modern eszméjének határtalan naivitással hódolva, becipeltük hazánkba a corruptiót és a krachot.” Az egész könyvön veres fonálként fog végighúzódni – ígéri – annak kimutatása, hogy „mennyire áldoztuk fel a magyar érdeket minden téren gyámoltalan idologok, lelketlen izgatók és hiú szájhősök által importált idegen eszméknek. És ha valaki annak a hitnek élne, hogy feláldozva bár a magyar

nemzet erőteljes fejlődhetésének minden feltételeit, teremtettünk legalább szabadságot, ugyan hiu egy hitnek élne. Hogyan örvendhetne biztosított létnek ilyen viszonyok közt, melyek tért csak az an archia és az önkény változatainak adhatnak, az eg yéni szabadság, a valódi jogegyenlőség? A sensationális legislátió, mely viszonyok helyett doctrinákból kiinduló elvtörvényeket hevenyész, ragyoghat a papiroson, de a papiroson való előmeneteli rendszer a papiroson fog maradni, az életbe pedig nem viszen egyebet, mint zűrzavart, destructiót és keserű bajt mindenki számára, akit érint.” 7 8 i.m 4 l i.m 218 l 13 A szabadság című könyvének általunk már említett függelékéből idézi a gyakorlati politika helyes normáit: csak a „néptudattal” megegyező és a „valóságos szükségleteknek” megfelelő reformokat szabad bevezetni. S megismétli akkori következtetését is: ahol e két feltétel figyelembevétele nélkül,

csupán a teória absztrakt követelményeiből kiindulva reformálnak, ott a „közelégedetlenség” megrendíti az állam alapjait, el fog veszni ezeknek az al apoknak a s zilárdsága, mert „nem szilárdulhat az o lyan állam, melynek meg nem szilárdulható intézményei vannak”. Így tehát: „legtöbbet maga a reform, a 9 haladás eszméje fog szenvedni.” A magyar szabadelvűség bűnéül e szabályok megsértését rója fel tehát, egy további vétekkel tetézve: „De a 20-as és 30-as évek sentimentalis és gyakorlatiatlan doctrináiban nevelkedett azon ó-liberálisain, kiknek szelleme mind a mai napig dominálja a magyar közvéleményt, nemcsak e tekinteteket mellőzték, nemcsak a haladásnak a múltból és az élő viszonyokból való egészséges és természetes, szóval szerves fejlesztését tartották feleslegesnek, hanem tetézték e hibákat azzal is, hogy lépten nyomon feláldoztak sarkalatos és eleven magyar érdekeket ideolog eszméiknek. Így

természetes, hogy a szabadság, melyet létesítettek, nem az erőteljes cserhez, hanem azokhoz a német szabadságfákhoz hasonlított, melyek zöldek és cifrák ugyan, de mivel csak amúgy vannak a földbe leszúrva, gyökerük pedig nincs, hervadnak másnap és felfordulnak harmadnap. És midőn ugyanez iskola tanítványai másodszor is átvették a nemzet vezetését – az Andrássy-rendszerben –, nem tagadható ugyan, hogy sokat tanultak volt, de múltjuk nyomása alatt részben, részben régi eszméik babonájában még mindig elfogulva, és emellett teljességgel híján az administratió és a kormányzat azelőtti gyakorlatának: ha ösztönszerűleg érezték is a nemzet valódi érdekeinek követelményét, és ez i rányban haladni meg-meg kisérlették is egyben-másban, a habozás, a kapkodás, a félrendszabály, a megférhetetlenek összekovácsolása, a rendszertelenség volt rendszerük, a balsiker és a látszólagos sikerek után az az ijesztő csalódás

volt az eredmény, melyre a nemzet ma ébredt. Így súlyosodott ránk azon korlátolt felfogású liberalizmus, melyről helyesen mondja egyik szellemes történetírónk, hogy száz év előtt a lángelmék meggyőződése, a jelen század első felében a középszerűségek közvagyona, most Nyugat-Európában meghaladott 10 álláspont, de nálunk még szerte virágzik.” [Grünwald lenne?] Az első korszakra vonatkozó kritikájának bemutatását – elsősorban terjedelmi okok miatt – most mellőzzük, csupán annyit jegyezve meg, hogy e bírálatban – Kemény Zsigmondnak a Forradalom után, illetve a Még egy szó a forradalom után c. írásaiban elvégzett önbírálathoz képest valójában csak az ifjú konzervatívok – elsősorban Dessewffy Aurél – felértékelése jelent változást. Egyebekben nagy a hasonlóság abban is, ahogy a „vétkeket” elsorolja – radikalizmus, felkészületlenség, doktrinerség, rossz helyzet-megítélés stb. – és abban is,

hogy ítélkezéséhez a mércét voltaképpen Széchenyi politikájában találja meg. Nem is mulasztja el meghivatkozni nagy nevű elődjét. 11 Asbóth szemléletének – és magának a p roblémának – a bemutatása végett azonban nem mulaszthatjuk el az Andrássy-korszakkal foglalkozó fejezet részletesebb ismertetését. Itt ragadhatjuk meg ugyanis azokat a pontokat, amelyek álláspontját megkülönböztetik a korszak politikai gondolkodásában liberálisnak tekintett felfogásoktól. A fenti idézetből is láthatjuk, a kritika nem volt „totális”; nem a liberalizmust magát, hanem egyfelől a „sentimentalis”, „gyakorlatiatlan” „korlátolt felfogású”, máshol „Rotteck Welkerféle sablon liberalizmusnak” 12 nevezett szabadelvűséget, másfelől pedig azt a „ quasifelvilágosodott, quasi-democraticus és quasi-szabadelvű nagy hazugságot” bírálta, amely „az államhatalom monopóliumát azon osztálynak” – elvileg a „művelt

középrendnek”, de a valóságban a p énzarisztokráciának – a kezébe juttatta, vagy akarja juttatni szerte a világon, „mely az államérdek helyébe szintén csak az osztályérdeket akarta volna helyezni” 13, illetve 9 i.m 5-9 l i.m 9-10 l 11 i.m 34-65 l 12 i.m 19 l 13 i.m 23 l 10 14 az a „habozó”, „kapkodó”, „félrendszabályokat” alkotó stb. kormányzati gyakorlatot ítélte el, amely szerinte a kiegyezést követő magyar kormányokat jellemezte. Lássuk, miért, milyen előfeltevések, értékelési szempontok és persze, milyen alternatív politikai irányultság, program alapján teszi meg mindezt. Jellegzetesnek véljük, hogy e fejezethez Disraeli egy 1873-ból származó passzusát használja mottóként, amelyben az angol tory – tehát ebben az értelemben konzervatív – politikus a whig – tehát ebben az értelemben liberális – kormány tevékenységéről mond ítéletet. Idézzük is az összehasonlíthatás lehetővé tétele

végett: „Közel öt éve minisztereink zavartak minden keresetet, rontottak minden ipart, megtámadtak vagy veszélyeztettek minden osztályérdeket és mindenfajta tulajdont ez o rszágban. Alkalmilag a p olgári hadjárás ez állapotát változatossá tették egy-egy furfang által, mely a közvéleményt felháborítá, egy-egy baklövés által, mely megannyiszor discreditáló, sokszor romlásos volt. És mindezt politikának nevezték, és szinte nagyra voltak vele: de az o rszág, úgy vélem, eltökélte véget vetni a f osztás és botlás e 14 pályafutásának. (Disraeli 1873 3 levele a bath-i választókhoz)” Andrássy személyiségjegyeinek, politikai dilettantizmusának, nagyúri nemtörődömségének felemlítésén 15 túl a kudarcot a politikai elit nagy részének gondolkodását meghatározó „abstract liberalismus” következményének tekinti. Az elkövetett „bűnöket” ekként sorolja föl: „. az Andrássy-rendszer a n emzetiségi egyenjogúság

liberális elvének feláldozta a magyar nemzetiséget; bizonyos önkormányzati elveknek, melyeknek a valódi önkormányzathoz semmi közük, feláldozta az ad ministratiót, a rendet, a vagyonbiztonságot; liberális politikája az üzletek terén utat nyitott a s zédelgésnek és az uzsorának, confessionalis politikája a l elkismeretek szabadságát nem, hanem a lelkiismeretek nyugtalanítását inaugurálta, és nagyobb szabadfságot csak a nemzetiségi izgatásnak adott, végre a Horváth Boldizsár-féle »igazságszolgáltatási eszmék« az igazságszolgáltatást rosszabbították és drágították, és hathatósan járultak az anyagi romláshoz, melyet a családi vasutak, és a »cultur-állam« egyéb igényei hoztak ránk. Koronája pedig az Andrássy-rendszernek a corruptió, mely 16 szükségszerűleg vele járt.” Nézzük meg egy kissé részletesebben, mit takarnak ezek a sommás megállapítások, hisz csak így tárhatjuk fel kritikájának irányát és

mélységét. Természetesen elismeri – hisz ekkor még zömében „úri emberek” vesznek részt a politikában, hogy Andrássy szándékainak tisztásága és személyes becsületessége megkérdőjelezhetetlen, ám az „ijesztő erkölcsi romlás” meghonosodásáért viselt felelősség alól mégsem menti fel, hiszen azt „rendszere” teremtette meg. „Igaz, hogy a liberalismus és corruptió közt mindig van valami causális nexus. Ahol a kormányzat abstract elveknek, ideológ theoremáknak és szoba-tudós doctrináknak feláldozza az ál lamérdek követelményeit, a hatályos igazgatás feltételeit, a végrehajtó hatalom nélkülözhetetlen eszközeit, de az államgépezetet mégis együtt és rendes működésében akarja tartani, az államot a veszélyes tanok, a partikuláris érdekek és a centrifugális törekvések ellen mégis meg akarja védeni: ott, amidőn magát nem annyira általán a polgárok, mint inkább befolyásos egyesek és szájas kortesek

kegyelmére bízza, kénytelen lesz ezeket nyílt vagy hallgatag alku útján megnyerni, ahol pedig megnyert egyet, ott keletkezik helyébe okulva és tanulva a példán, tíz másik, aki csak azért opponál és fenyegetőzik, hogy magát megvásároltassa. Így a szükség csakhamar törvényt ront, és »hilft was helfen kann« [segít, ami segíthet]. Így inauguráltatott Franciaországban az orleantisták alatt a liberalismussal együtt a corruptió 17 Ez úton halad Amerikában a corruptió gőzerővel.” Azt hiszem a gondolatmenet világos, s nem egyedülálló sem a magyar, sem a nyugati politikai gondolkodásban. Emlékeztetnénk Kemény Korteskedés és ellenszereire; igaz, ő nem a 14 i.m 96 l i.m 98-105 l 16 i.m 106-107 l 17 i.m 107-108 l 15 15 liberalizmusból eredeztette a korrupciót. Ám a következtetése – legalábbis egy ponton – nem tért el Asbóthétól: a politikai döntésekben való részvétel lehetőségét ő is azon független személyiségeknek

tartotta volna fönn, akik képesek a korrupciónak, a „korteskedésnek” ellenállni, bárhonnan jönnek is kísértések. Vagy emlékezzünk Széchenyi sóhajára: bízik ugyan a „ perfectibilitás szellemében”, de „mily messze áll az em beriség még ezen ponttul”, „midőn egy nemzeti familiának minden tagja” beléphet „a szerencse s dicsőség templomába . ki oda felemelkedhetik” 18 Az elitista liberalizmus végkövetkeztetése tehát nem tér el a „magyar tory” által levont konzekvenciáktól. Ugyanakkor viszont az érvelésben megmutatkozó különbségek mégis elmozdulást jelentenek: a liberális retorikától eltérően nem a „fejletlenségből”, a műveltség hiányból, az anyagi függetlenség hiányából vezeti le a politikai jogok korlátozását, hanem az államérdeket fenyegető „veszélyes tanokból”, a „partikuláris érdekekből” és persze, a „centrifugális törekvésekből”. Ennek megfelelően az eszközválasztás is

különbözik: nem a műveltség terjesztésében látja a megoldást, hanem az „államérdek” hatalmi eszközökkel történő biztosítását tartja szükségesnek. Az persze egy másik kérdés, hogy ezeknek az eszközöknek a felhasználásáról a k ormányzó liberalizmus lemondott volna bárhol is. A különbség mégsem jelentéktelen; nyilvánvaló – a könyvből ez egyértelműen ki is derül –, hogy Asbóthnál kevésbé működnek azok a „liberális gátlások”, amelyek nemcsak a retorikában, de a szabadelvű kormányok gyakorlatában, eszközhasználatban is megfigyelhető. Ami, persze, az értékválasztásokkal, az értékek hierarchizációjával is összefügg. Asbóth természetesen tisztában van ezzel. „Mert az nem igaz – írja a kormányzati „korrupció” mögött rejlő, feltételezett cinizmusra utalva –, hogy becsületesnek csal látszani kell. Nem igaz az, hogy a becsületesség csak az ostobák számára van kitalálva, hogy annál jobb

dolga legyen néhány okosnak. Nem igaz, hogy a t iszta erkölcs csak puszta szó, hanem igenis az o rszágok talpköve, mely ha elvész, 19 »Róma megdől és rabigába görbed.«” A liberális kormányok teljesítményét illető kritikáját négy kérdésre koncentrálja: a nemzetiségi politikát, a közigazgatási rendszert, a parlamentarizmus működését és adott formáját, valamint az egyházpolitikát veti részletes bírálat alá. A „részletekre” térve, először a nemzetiségi törvényt bírálja, elvi okokból is, de a kormányzati gyakorlat cinizmusból következő „ostobasága” miatt is. A nemzeti egyenjogúságról szóló törvényt alapvető tévedésnek és súlyos hibának tekinti, melynek következtében a nemzet „tért vesztett” és a magyar állam a konszolidáció helyett a „valóságos decompositió” felé indult el, és ráadásul akkor, amikor „a viszonyok a magyar nemzetre nézve, soha olyan kedvezőek nem voltak”. A tévedés

alapvető okát természetesen az elvi liberalizmusnak tudja be. A magyar nemzet képviselői – szemben „ama nemzetiségi szóvivőkkel”, akik „mindent a nemzetiségi törekvésüknek rendelnek ál, abból indulnak ki mindenben, mindég és mindenütt” – a liberalizmus „tévutain tévelyegtek”. „Az Andrássy-rendszer áltak képviselt magyar nemzetnek ellenben, amint hogy átalán nem volt semmiféle politikai alapeszméje, hanem volt az ex perimentáló dilettantismus majd kockáztató, majd félénk politikája . nem tudott odáig sem emelkedni, hogy a magyar politikában a magyar érdeknek kell az uralkodónak lenni . ahelyett, hogy létének biztosítására, fejlesztésére, hatalmának terjesztésére és erősítésére törekedett volna . megalkotta a nemzetiségi törvényt, és proclamálta a nemzetiségek egyenjogúságát. a jámbor magyar látva, hogy gondviselésszerű férfiai e tant hirdetik, tételenségben ringatta magát . maga a nemzet

bölcsességének sommája, a képviselőház a kormánnyal egyetértve a legbölcsebb politikának kezdette tartani, hogy a magyar legyen szerény . hunyászkodjunk meg, hogy megtűrjenek a nemzetiségi testvéreink – volt a jelszó, és p. o a magyar nemzeti színházat országosan subventionálni oly vakmerő túlkapása lett volna Magyarországnak a nemzetiségek ellen, hogy azt a magyar kormány és a magyar országgyűlés csakis a cosmopolita opera subventionálásának titulusa alatt merészkedett tenni. És mindezzel azt vélte elérni a rendszer, hogy az universitas [értsd: az erdélyi 18 19 Széchenyi István: Stádium. im 27 l Asbóth János: Magyar Conservativ Politika. im 109 l 16 szászok], az omladina [értsd a szerb nemzeti mozgalom], a Mocsonyiak [azaz a román nemzeti párt] stb., meghatva tán ennyi szerénység és önmegtagadás által, lelkesedve ennyi liberalismuson, karjaiba dőlend a magyarnak, és mindaketten sírva örömkönnyeket, megállapítják

Magyarországon a nemzetiségi békét. Ez már csakugyan az ideológián is túlmegy és valóságos idiótaság a nemzetiségi izgatók távolról sem voltak olyan hülyék, mind Andrássy – gondolta. Használták a fegyvert Mert hiszen a nemzetiségi egyenjogúság elve együttvéve a megyei autonómia elvével, nemzetiségi rongyokra szakította az országot, és az egyenjogúság oda magyaráztatott, hogy minden törvényhatóságban a többségben lévő nemzetiség elnyomja a többit, de legkivált a magyart.” Elismeri, hogy „lassanként kezdett Andrássy előtt derengeni olyasvalami, mintha így még sem mennének jól a dolgok”, ám – mivel „az egyenjogúság nagyszerű és liberális elvével szakítani mindamellett sem nem tudott, sem nem akart” – a helyzetet csak rontotta. Egyfelől egyes intézkedésekkel „csak olajat öntött a tűzre, . izgatási anyagot adott az izgatók kezébe, okot adva oly panaszokra, melyek a t örvény és mindenesetre az eg

yenjogúság elve által indítottaknak látszottak”. Másfelől – „semhogy elhagyta volna a rossz utat, semhogy erélyes, elszánt rendszabályokhoz folyamodott volna” – „inkább folyamodott itt is a megszoruló liberalismus örökös végmenedékéhez, a corruptióhoz.” Ez utóbbiról ismerjük már véleményét: „Bizonyosan nemcsak erkölcsi, hanem célszerűségi szempontból is a legrosszabb politika. Akit saját ragaszkodása nem köt hozzánk, az inkább fogja kötni erőnk, mint a lekenyerezés. Mert miután az emberek általán hitványok, a jótétemény többnyire csak addig köti őket, míg hasznodat vehetik, de elhagynak akkor, mikor leginkább rájuk szorultál.” Végkövetkeztetése: „Andrássy nemzetiségi politikája tehát a magyar érdeket feláldozta a nemzetiségeknek, a nemzetiségeket pedig nemcsak hogy ki nem elégítette, aminthogy e politika a nemzetiségi békére nem is vezethet soha, hanem ellenkezőleg folyton izgatta és ingerelte

éppen mivel oly elvet proclamált, mely amagyar állam teljes abdicálása nélkül következetesen keresztülvihető még 20 sem volt.” A liberális és a nemzeti eszme ellentmondásait sem Asbóth tematizálta elsőként a magyar politikai gondolkodásban; láttuk, Széchenyi, Wesselényi, Eötvös, Kemény dilemmáit. És látni fogjuk: nemcsak a politikai gyakorlatban, de az elméletben is születnek majd a korszakban olyan próbálkozások, amelyek a liberális retorika keretein belül maradva, de legalábbis nem a liberalizmussal való szakításként megélve, nem a liberalizmus kritikájaként megfogalmazva keresnek új válaszokat a megoldatlanul maradt nemzetiségi kérdésre. Asbóth álláspontja külön álláspont persze, amely elmozdulást jelent a reformkori, de a dualizmuskori liberalizmusokhoz képest. Például – nyilván a tapasztalatok hatására is – már nem oly optimista, nem csupán a probléma megoldhatóságát, hanem magát az emberi természetet

illetően sem. És kétségtelen, hogy vannak elmozdulások a probléma kezelésére vonatkozó javaslataiban is. A retorikában mindenképp Azonban arra ő is ügyel, hogy bebizonyítsa: Nem „nemzeti szűkkeblűség, nem kicsinyes fajszeretet”, hanem egy „magasabb szempont”, a magyar államnak stabilitást teremtő és a civilizációt terjesztő hivatása az, ami a „magyar állam conservatiójának és megerősödésének alárendel mindent”, és így a Magyarországon élő nemzetiségeknek, sőt a szomszédos országoknak, a „dunai fejedelemségeknek” az érdekeit is szolgálja. E politika tehát „ nem lehet a korlátolt maradóság, nem a megcsontosodott eszmenélküliség politikája, hanem a haladás nagy érdekeit folyton szem előtt tartó nagyszabású, 21 életerős és felvilágosodott conservativ politikai kell hogy legyen.” Nos, mi hát a teendő a nemzetiségi politikát illetően? „. nem a nemzetiségek ellenében, hanem a nemzetiségiek

érdekében is megváltoztatni ama nemzetiségi politikánkat, mely szerencsétlen liberális theoremáknak volt kifolyása, első teendőnk.” Tehát: „Sokkal mélyebben kell meggyőződve lennünk érdekeink solidaritásáról, semhogy elnyomásra gondolnunk is szabadna. A faji sajátosságokat, a nyelvnek szabad használását, ápolhatását és fejleszthetését, a polgári jogok egyenlőségét nemzetiségi különbség nélkül nemcsak gogy fenntarthatjuk, sőt biztosítanunk kell ezeket, és legkevésbé lehetnek conservativ politikának nevezni azt, mely ez e llen vét, a nem magyar elemeket a magyar államtól elidegenítené, sőt ellenséges táborokba lergetné. Haném éppen hogy ezt a magyar állam biztosíthassa, 20 21 i.m 110-114 l i.m 147 l 17 erősnek kell lennie, és ezért egyet nem szabad megengednünk, és egyet kell követelnünk. Nem szabad megengedni, hogy ama politikai hatalom, melyre a magyar államnak osztatlanul szüksége van, az egyes

nemzetiségek közt feldaraboltassék, és követelnünk kell, hogy a magyar elem, mely ez ál lamnak támoszlopa, nem a m agyar faj érdekében, hanem az állam érdekében, valamennyiünk érdekében, és éppen ezért az államnak hatalmával és eszközeivel is, erősíttessék és fejlesztessék. Nem az Andrássykorszak meghunyászkodó gyávaságának és ámító kétszínűségének nemzetiségi politikája ez, mely mást hirdet és mást cselekszik, mely csak félreértést és visszavonást szülhet; mi nem fogjuk azt mondani, hogy az operát subventionáljuk, hanem igenis azt fogjuk mondani, hogy a magyar nemzeti színházat subventionáljuk; de a mi politikánk meghúzza a határvonalakat, becsületes és őszinte politika lesz, politika, mely senkit sem akar nemzetisége miatt elnyomni, senkit sem nemzetiségétől megfosztani, de a magyar állam érdekében igenis erősíteni akarja a magyar elemet; . e politika olyan lesz, hogy támogathatja a magyar állam minden híve,

aki pedig nem híve, azzal argumentálni e politika nem fog, hanem argumentum lesz, ha kell, a mitrailleuse [a géppuska őse?] is. E politika alapelve az, hogy az egyes polgár jogaiban a nemzetiség különbséget nem tehet, hogy nemzetiségétől megfosztani nem lehet senkit, de hogy a nemzetiség, mint összesség külön jogokat nem bírhat, külön jogindividualitás nem lehet, hogy a nemzetiségiek egyenjogúsága a szó politikai értelmében oly absurdum, mely mellett állam fenn nem tartható . És nálunk inkább, mint valahol és inkább, mint valaha ez »egyenjogúság« helyébe azon elvet kell állítani, hogy a magyar egészen más szempont alá esik, mint a többi nemzetiség, mivel a magyarság erősítése nem nemzetiségi, hanem sarkalatos állami érdek, melyet az állam útján, az állam eszközeivel, és mindenkinek elő kell mozdítani, aki a magyar államot akarja. Mert ez az állam a magyar elemmel együtt áll és bukik, bukása után pedig csak anarchia, a

ch aos, vagy az i degen érdekek általi 22 kizsákmányolás következhetik be.” [A mi kiemeléseink] Láthattuk, az értékek, az érvek lényegében nem különböznek azoktól, amelyek például a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában elhangzottak. A „szabadságra”, persze, kevesebb a hivatkozás, és hát valóban nyersebben – ha tetszik, „őszintébben” – beszél. Ő kimondja, amit a liberálisok egyik része nem mond ki, de talán nem is gondolja: a magyar (nemzeti) liberalizmus és a (radikális) nemzetiségi politikai mozgalmak közötti távolság oly nagy, hogy azt a racionális diszkusszió nem hidalhatja át. De hát láttuk, ezen sejtelem ott lebegett már a nemzetiségi törvényjavaslat vitája felett. Igaz, ott nem géppuskáról, csupán kardról esett szó, és a szóhasználat egyébben is más volt. Megismételjük korábbi állításunkat: a nemzetiségi kérdésben a kormányzó liberalizmus álláspontjától nem is áll olyan messze az

Asbóth-féle „magyar konzervativizmus” válasza. Mi legalábbis nagyobb távolságot látunk Eötvös „eredeti” – például az Uralkodó Eszmékben kifejtett – felfogása és a nemzetiségi törvényben, a kormányzati gyakorlatban kifejezésre jutó liberális álláspont között annál, ami e kérdésben Asbóthot választja el a szabadelvűektől. A kormányzó liberalizmus ugyanis nemcsak unitarista volt, egységesen utasítva el Magyarország föderalizálását, hanem nemzeti is, beleértve ebbe azt is, hogy az államot magyar államnak, s nem egy etnikailag semleges instrumentumnak tekintette. Az viszont kétségtelen, hogy – talán nemcsak szavakban, de szavakban mindenképp – önkorlátozó volt; többnyire a nemzetiségi politikusokkal, mozgalmakkal szemben is betartotta a liberális alkotmányosság szabályait. Amit Asbóth – legalábbis szavakban – hajlandó lett volna átlépni De tegyük hozzá: miként a korszak nem egy liberális kormányzata a

valóságban is megtette. Nemcsak a gyarmatokon, hanem az „anyaország” határain belül is. A liberális „mintaországban”, Angliában (pontosan fogalmazva: Nagy-Britanniában) például Az Andrássy-korszak „bűnei” közül másodikként a közigazgatás „teljes elhanyagolását”, a tehetetlen és drága igazságszolgáltatási rendszer létrehozását említi föl, mint ami az állam „épületét” „korhasztotta és nyomorította meg”. A „nagy luxussal és minél több állással” felállított minisztériumok – írja – „mintha csupán a hivatalosztogatás mélyen érzett szükségéből, az édes magyar haza pénzéből élni vágyó protegék érdekében történt volna, a közigazgatás szervezése ezen túl nem terjedt. Egyfelől teljes érzéketlenség a 22 i.m 150-152 l 18 közigazgatás fontossága és igényei iránt, másfelől ama magyar liberalismus, mely a megyét tökéletes és szent intézménynek tekinté . A kormány nem is

rendeleteket, hanem csak megkereséseket intézett a megyékhez, és már valami országos botránynak kellett történnie, hogy a kormány a megyei gazdálkodásba beavatkozzék . Így ment ötödfél évig, mialatt a megyék produkáltak számtalan fényes dictiót szabadságról. önkormányzatról, decentralisatióról, de az o rszág progressive oda jutott, hogy az egyéni szabadság az an archiának és a megyei cliqueknek esett áldozatul, a r end és a k özigazgatás megbomlott, a jogbiztonság megingott, a német által épített jó utak elpusztultak, a nemzetiségi egyenjogúság és a megyei autonómia összehatása folytán pedig a n emzetiségi megyékben a magyar 23 államhatalom és a magyar elem lába alól a gyékényt teljesen elhúzták.” Ez esetben is elismeri, hogy a „döntő körökben” „kezdett valami derengeni”, ám – véli – „. teljes híjával a j ó közigazgatás elutasíthatatlan követelményei iránti érzéknek, teljes híjával az

államférfiúi bátorságnak, hatása alatt a megyei liberalismus tanainak, nagy zajjal és garral ugyan, de oly megyerendezési törvény létesült, mely itt-ott csipri-csupri javításokat tett ugyan; de a dolog lényegébe, 24 a bajok gyökerébe egyáltalán nem hatolt.” Kevesli tehát, amit a Deák-párti kormányzat a közigazgatás hatékonyabbá tétele irányába tett; elsősorban azért, mert a közigazgatást nem államosította, nem volt képes kivonni a megyei klikkek hatása alól, s ennek következtében nem teremtette meg a s zakmai szempontok érvényesülésének feltételeit. „Minthogy az összes közigazgatás a néhány évre szóló választás által a többé-kevésbé jóakaró dilettantismusra van bízva . természetes, hogy a »közigazgatás ázsiai állapotban van«” „Még szembetűnőbb a baj” – folytatja –, ha a nemzetiségi kérdés összefüggésében vizsgálják a problémát. Magyarország e tekintetben „csakugyan létkérdés

előtt áll”; „oly közigazgatási gépezetre van szüksége, melyet a magyar állam megszilárdítására intézett egységes és hathatós működésre lehet használni, és egy eszme, a magyar állam eszméje szolgálatában lehet mozgásba hozni. Erre az o rganismus maga teljesen képtelen” – vonja le a következtetést. „Így lettek az alkotmány védbástyái ellenségeink védbástyáivá, és ezeknek fenntartása mellett lelkesedik a magyar liberalismus, holott e szervezettel nemcsak hogy Magyarországot consolidálni nem lehet, hanem fel nem lehet tartóztatni Magyarország 25 széllyelmállását.” Nem jobb a v éleménye az i gazságszolgáltatásról sem. „A liberális doctrina, a »modern eszméknek« viszonyainkat ignoráló vak követése éppoly kárhozatossá vált az i gazságszolgáltatás terén, mint a közigazgatás terén amaz incompetentia és tehetetlenség, mely az administratió igényeinek eleget tenni nem tudott, és ha tudott volna is, az

önkormányzati liberalis előítéletekkel szemben nem mert. Jó, gyors és olcsó igazságszolgáltatást teremteni volt a jelszó . és az eredmény, hogy rossz, lassú és drágább 26 mint valaha.” Láttuk, a közigazgatás hatékonyabbá tétele és – legalábbis részleges – államosítása, a megyei érdekcsoportok befolyásától való megszabadítása, a táblabírói kedélyességnek, a dilettantizmusnak a szakszerűséggel való felváltása azokat is foglalkoztatta a korszakban, akiknek liberalizmusát nem igen szokás kétségbe vonni. Mindazonáltal e ponton is megfigyelhetünk Asbóth javaslataiban néhány olyan elemet, amelyekről maga is tudja, hogy a „doctrina nem tűri”, és hogy „ez idő szerint” nincs kilátás elfogadtatásukra. Támogatja például Sennyey ötletét az alsóbb szintű bíróságoknak, a járásbíróságoknak a „közigazgatási 27 szolgabíróságokkal” egyesítésére. Vagy az igazságügyi reformok káros

következményeként említi fel a botbüntetés és az uzsora-törvények eltörlését, kifejtve, hogy az előbbi miatt „a gazda az ország némely részében védtelenül áll a cseléd rakoncátlanságával szemben, a szegény ember pedig, bot helyett idő- és munkavesztéssel, vagy éppen bírsággal, néha anyagi létének megingatásával büntettetik.” Az utóbbi kapcsán külföldi tapasztalatokra is hivatkozik: szerinte Amerika néhány állama – a liberális doktrína ellenére – visszaállította őket, hiszen a várakozásokkal ellentétben eltörlésük nem csökkentette, hanem 28 tetemesen megemelte a kamatlábakat, megdrágította a hiteleket. 23 i.m 116-117 l i.m 117 l 25 i.m 117-119 l 26 i.m 123-124 l 27 i.m 128 l 28 i.m 126-127 l 24 19 Asbóth tehát a most tárgyalt kérdések kapcsán is elmozdult a magyar politikai elit zömének nyilvánosan hangoztatott felfogásától, de legalábbis a Deák-párti többség által megszavazott törvények

egynémely értékválasztásától. De megint azt mondhatjuk, az elmozdulás viszonylagos; számos ponton érintkezik azokkal az elképzelésekkel, amelyek a liberalizmuson belül maradva gondoltak „újításokra”. Heves „megye-ellenessége” rokonítja például a reformkor centralistáihoz, de nem is választja el azoktól a kormányzati törekvésektől sem, amelyek a hetvenes-nyolcvanas években meg-megújulóan kísérelték meg a közigazgatás centralizációját és egyben szakszerűbbé tételét elérni, kiváltva a mindenkori ellenzék nem kevésbé heves tiltakozását. 29 Nézzük meg egy kissé részletesebben Asbóth javaslatait. Programjának ezen fejezetének centrumában is a „magyar érdek” államhatalmi eszközökkel való védelme áll. „ ha azt akarjuk, hogy az államhatalom őrködjék a magyar érdek fölött, akkor az államhatalomnak erre módot is kell adni, és meg kell tenni legalább annyit, hogy ne csak névleg, hanem valósággal hatalom

legyen.” A „municipális autonómia” elvében látja e cél elérésének legnagyobb akadályát, mivel „a magyar államhatalmat bénítja meg.” Elsősorban persze azáltal, hogy befolyást ad a „centrifugális” – a nemzetiségi – törekvéseknek. „ szolgálhatta e municipális szervezet a magyar érdeket, ameddig magyar kézben, azaz ameddig kizárólag a m agyar nemesség kezében volt. De ma, ahol a politikai jogok mindenkire kiterjednek, nem szolgálja többé a magyar érdeket mind ama nagy területeken, ahol túlsúlyban a nem magyar elem van. Sőt kapcsolatban a nemzetiségi egyenjogúság liberális tanával, a magyar érdekek legnagyobb hátrányára van. Mert ily helyeken a magyar állam egyegy hatóságát nyílt és folytonos harcban látjuk a magyar állam ellen, ellenségeskedésben, melyet a municipális autonómiánál fogva, a magyar államhatalomnak nincs hatalma leverni.” „Mindez nem a bureaucraticus centralisatióra, nem is a helyhatósági

önkormányzat megsemmisítésére utal – fűzi azonnal hozzá –, ami sajnos és kárhozatos hátralépés volna: hanem utal arra, hogy ha a magyar érdeket mostohán elveszni hagyni nem akarjuk, akkor a magyar államhatalomnak módot kell adni arra, miszerint az o rszág minden részében hatályosan, gyorsan, folytonosan, rendszeresen és közvetlenül 30 szolgálhassa a magyar állam érdekét, és szeghesse útját azonnal minden ellentétes törekvésnek.” Az argumentáció során tekintélyek egész sorára hivatkozhat, Sennyeytől kezdve Dessewffy Aurélon át Szalay Lászlóig. Az egyik döntőnek szánt érvet az ifjú konzervatívok vezérétől, a másikat ellenfelétől, a centralisták talán legmélyebb teoretikusától idézi. Dessewffytől ezt: „Néha-néha felfohászkodtak energicus, a mozgást vezető, a zavart fékező kormány után, elfelejtve, hogy hol egyszer a kormányzati mozgony elakasztása állandó gyakorlattá vált, ott a főhatalom az örökös

harcban, melyre kárhoztatva van, elébb-utóbb ellankad, s a tehetetlenség által, melynek ölében tengődik, végképpen elgyengül. Ily körülmények közt száműzve az van, ami kívánatos: a törvényszerű energia, s csak ezen alternatíva marad: erőtlenség vagy erőszak.” Szalaytól pedig ezt: „Nem municipális ország képében látom a naggyá lett hazát, nem hiszem, hogy a municipális föderalismus lehessen a v égcél. Nekünk száz különvált érdeket kell összpontosítani: nekünk több nemzetiség fölébe kell emelnünk magyart; s 31 minderre vagy gyönge, vagy talán éppen visszás eszköz a municipális daraboltság.” [Asbóth kiemelései] Nos, Asbóth ez esetben jottányit sem torzít; a kiemeléssel jelzett kívánalmakban bizonyosan egyetértett a sok másban egymással vitatkozó „fontolva haladó” konzervatív és magyar, nemzeti liberális gondolkodó. S tudjuk, egy további, Szalaytól idézett mondat – „a szabadságnak társul kell

adni a rendet” – Deáknak is, a mérsékelt liberálisoknak is egyik legfontosabb elve volt. Asbóth következtetése sem csenghetett szokatlanul a m agyar liberálisok fülének, és indulatossága sem lehetett idegen számukra: ”És midőn a magyar álladalom erejének, a magyar érdekeknek, és silány közigazgatásunknak emelése végett oda törekszünk, hogy az állami közigazgatás pár évre alkalmazott, localis és clique-érdekekben összeszedett, az államhatalomtól nem függő, hanem a magyar állam irányában igenis gyakran ellenséges indulatú dilletánsak helyett oly állandóan alkalmazott szakközegekre bízassék, akik a localis és clique-érdekek alól emancipálva, előmenetelüket egyedül buzgó hasznavehetőségnek köszönhetnék, és az államhatalom közegei lévén, az állami közigazgatást pontosan és lelkiismeretesen szolgálnák, és 29 lásd a közigazgatási reformmal foglalkozó fejezetet i.m 152-154 l 31 i.m 155 l 30 20

együttesen oly apparatust képeznének, mely által az á llam consolidatiójára irányuló egységes, nagyszabású, tervszerű működés lehetséges: akkor még távolról sem akarjuk a localis érdekeket elölni. a municipális autonómiát, az önkormányzatot megsemmisíteni. Sőt, ahogyan meg vagyunk győződve, hogy éppen ezek csupán ürügyül, és nem valódi okául szolgálnak az ellentállásnak, a valódi ok pedig a korteskedéshez és clique-hatalomhoz való ragaszkodás . A helyi érdekek ápolása csak hazugság, az önkormányzat csak fictió a mostani állapotban.” A közigazgatás „államosítására” többször is kísérletet tevő – de mindig csupán kompromisszumig eljutó Deák-párti, majd Szabadelvű párti politikusok is mondtak ilyesmiket: „Gyökeresebb intézkedések kellenek a közigazgatás javítására. A makacs elfogultság gyötörheti az országot gyötörheti az országot a közigazgatás jelen ázsiai állapotával még sokáig; de

erős meggyőződésem, hogy ezen segítve nem 32 lesz, míg erre az első lépés, a tisztviselők kinevezése meg nem történik.” [Asbóth kiemelése] Konkrét javaslatai kétségtelenül a centralizáció felé mutatnak, ám – legalábbis többször kifejtett álláspontja szerint – sem az önkormányzatiságnak, sem a d ecentralizációnak nem ellenfele. És hát kétségtelen az is, hogy az „erős kormány” utáni vágyának nyílt, sőt hangsúlyozott kifejezése m arkánsabbá tette, megkülönböztette álláspontját legalábbis a retorika szintjén a korszak szabadelvűségétől. Az általa elképzelt közigazgatás „a kormány és a közönség kettős ellenőrzése alá” lenne helyezve, ám – kiemelve „a pártfluctuatiok és clique befolyása alól” – mégis olyan lenne, amelynek révén „. a mostani drága, megbízhatatlan, zilált és magamagának útjában álló helyett legalább idővel szakképzett és oly közigazgatási szervezetet

nyernének, mellyel a magyar államot consolidálni, erőit egyesíteni, a közigazgatást jóvá és gyorssá tenni lehetséges volna; a kormány pedig közegeiben megbízhatván, sokat bízhatna egészen a külső közegekre, amit ezek helyben jobban intézhetnének, de amit a kormány a jelenlegi közegek megbízhatatlansága és kontársága mellett az ügymenet nagy kárára a maga fóruma elé 33 vonni kénytelen.” Ugyanakkor viszont a kormányzat erejét is megnövelné „Erős kormányt csak akkor kaphatunk, ha a józan ész követelményeinek megfelelően módosítjuk közigazgatási szervezetünket. Csak akkor olyan kormányt, mely nem lesz törvényes erély helyett erőtlenségre, vagy erőszakra utalva, csak akkor olyat, mely feladatának és az ország érdekeinek megfelelhet, rendet és szabadságot és egészséges fejlődést biztosíthat, és biztosíthatja mindenek fölötte a hét éven át folyton hanyatló, mert folyton elhanyagolt magyar érdekek

megvédelmezését azon ellenséges törekvésekkel szemben, melyek belül és kívül nagy számban vannak, és melyekkel gyönge és gyámoltalan kormány 34 nem fog megküzdhetni soha.” Az erős kormány utáni vágy Asbóthot túllendítette a közigazgatás témakörén, és elvezette a parlamentizmus kérdéséig, mondván: a „hatályos és erős” kormányzathoz „egészségesebb parlament” is kell. 35 Alighanem maga is érzi, hogy e ponton határvonalhoz érkezett el, mert magyarázkodással vezeti be fejtegetéseit. „Közel fekszik a gyanúsítás, és bizonyára ajakán is lebeg a nemzeti conservativ politika ellenségeinek, hogy nekünk tulajdonképpen nem egészségesebb, hanem inkább semmiféle parlament sem kellene . e rágalom is . csak puszta rágalom De e gyanúsítás annyira meggyökeresedett, hogy e kérdésben nyíltan és világosan nyilatkozni éppenséggel elutasíthatatlan.” A következőkben hitet tesz a parlamentarizmus mellett, elutasítva a

„magyar absolutismus” „legújabb jelszavát”. „Azt hiszem – írja –, ebben csak a v isszahatás nyilatkozik egészségtelen és megromlott parlamentarismusunk ellenében. Azt hiszem, hogy ez egy kárhozatos végletből a másikba esés, és a hét év történetéből, a magyar érdekek rohamos hanyatlásából ugyan megmagyarázható, érthető, de azért nem kevésbé sajnos, sőt veszélyes túlzás” – fordítja védekezését támadássá, természetesen a „liberális téveszmék”, a „democrata előítéletek” ellen. „Azt hiszem, hogy ha a parlamentarismus még nem volna kitalálva, a magyar conservativ politika érdekében kellene kitalálni. Ameddig csak a jobbadán magyar nemesség bírt politikai jogokkal, addig nélkülözhetni lehetett. De most, amidőn politikai jogokat nyert 32 i.m 156-159 l i.m 160-161 l 34 i.m 164-165 l 35 i.m 165 l 33 21 annyi centrifugális elem, szükséges, hogy a legfőbb hatalom egyik részét azon magyar parlament

bírja, mely a magyar birodalom összességének és egységének legfőbb képviselője. Éppen az erők azon concentrálása, melyet magyar érdekből a közigazgatásban is sürgettünk, a parlamentben látható kifejezést nyer.” A parlamentarizmus elkötelezett híveként a továbbiakban valóságos hitvallást tesz a parlamentarizmus megerősítése mellett, hosszan sorolva érveit. „A magyar érdek pedig azt kívánja, hogy a magyar országgyűlés ne csak tanácskozó és panaszkodó testület, hanem igenis hatalom, valóságos parlament legyen, olyan, amelynek akaratára mint tekintélyre hivatkozhassék, és amelynek erejére támaszkodhassék szükség esetén a magyar kormány, ha akár belülről, akár kívülről eredő magyarellenes törekvésekkel találja magát szembe. A parlamentarismus a lelkiismeretlen izgatásnak leghathatósabb ellenszere úgy eredeténél fogva, mint azért is, mivel nyílt, nyilvános és felvilágosító vitatkozás alapján végez. Ha

tehát nem is állanának mindazon okok, melyekkel a parlamentarismust védelmezni szokták, és ha nem is tapasztaltam volna . hogy a k ormány becsületes törekvéseiben, különösen kényes kérdésekben, úgy lefelé, mint felfelé mily megbecsülhetetlen támaszt nyerhet a parlamentben; még akkor is, mint a magyar conservativ politika híve a parlamentarismus hívének kellene lennem, ameddig csak világosan ki nincs mutatva, hogy a parlamentarismussal az országot 36 megmenteni lehetetlen, amikor aztán igaz, hogy meg kellene menteni úgy, ahogy lehet.” Úgy véljük, megint megállapíthatjuk, Asbóth konzervativizmusa nem sérti meg a liberalizmus egyik alaptételének tekinthető parlamentarizmus elvét; bizonyosan nem valamiféle antiparlamentáris – tehát antiliberális – paradigmában gondolkodik. De természetesen most is jön egy „de”; amelyet követően kétségtelenül elhatárolódik néhány ponton a magyar liberális elit zömét ekkor még jellemző

előfeltevésektől. „De mettől inkább vagyunk igazi barátai a parlamentarismusnak – tér rá programjának részletezésére –, annyival inkább kell törekednünk, hogy nyomorából felépüljön, egészséges és életképes legyen, mert semmi nem discreditálta nálunk a parlamentarismust annyira, mint maga azon megromlott parlamentarismus, mely hét év óta sújtja az országot, melynek feltételen uralma alatt jutott mai 37 nyomorába hazánk.” Ismét elismeri, hogy a p arlament és a k ormány ez es etben is megérzett valamit, ám megint egy „szerencsétlen illúzió” foglyaként próbálják megoldani a problémát; jelesül egy összeférhetetlenségi törvény megalkotásával, amely a köztisztviselőket zárná ki a parlamentből. Asbóth szerint ez tovább fogja süllyeszteni a parlament tekintélyét, mert pontosan a szakértelmet iktatná ki a törvényhozásból. E mögött is – véli – a „francia és nemet doctrainerek tanai” állnak, amelyek

félreértve a valós helyzetet, azt iparkodtak elhitetni a világgal, hogy az angol parlamentarizmus alapelve a „hatalmak elválasztása és elkerítése”, s ennek értelmében „két ellenséges hatalomnak kellene tekinteni kormányt és képviselőházat”. A következmények azonban még súlyosabbak lesznek, nemcsak a szakértelem, de a működőképesség veszélybe kerül e doktrína alkalmazása, „a korona, a végrehajtó hazalom, a törvényhozás és ebben ismét a népképviselet és az aristocratia” „elválasztása és elkerekítése” esetén. „ mindenütt, ahol ama felületesen látó szobatudósok e t évtanára alapították a p arlamentarismust, az megizmosodni nem tudott, s örökös összeütközésekre vezetett; természetes is, ahol mind e h atalom egymással szemben állónak, elkülönítettnek, ellentétesnek szerveztetik.” A parlamentarizmusnak – állítja – az alapelve pedig pontosan az, hogy „a kormány a k épviselőház folyománya,

mintegy kiküldöttsége” – tehát nem elkülönült és elválasztott hatalmi ágak. Az angol példa is azt bizonyítja, hogy a „parlamenti és nem parlamenti alkotmányosság” közötti különbség nem a szembeállítás: ott ugyanis „a korona és mind a két ház képviselve van a kormányban, az ar istocratia képviselve van és nagy befolyással bír az alsóházban, a népies elem, a népből kiemelkedett kiváló férfiak által a felsőházban, a korona, illetőleg a kormány is jelentékeny hatalommal és közvetlen befolyással bír mind a két házban úgy az általa kinevezett peerrek, valamint a hozzá közelebb viszonyban álló képviselők által. Ezen alapul a gépezet összevágó volta, sima, összhangzó működése” Az összeférhetetlenségi törvény tehát semmit nem oldana meg. „Ki lehet zárni a képviselőházból minden hivatalnokot, minden embert, ki mint iparos, vállalkozó, üzér keresi kenyerét, ki lehet zárni e szerint minden

gyakorlati szakerőt, hogy a képviselőház néhány tisztességes birtokos mellett egyedül falusi rüpökökből, theoreticusokból és prókátorokból álljon, és így lehető legrosszabban legyen összeállítva. Ily módon 38 egészen tönkre lehet tenni a parlament hasznavehetőségét és tekintélyét”. 36 i.m 165-167 l i.m 167 l 38 i.m 169-171 l 37 22 Ő tehát másban látja a megoldást; ha tetszik, még „elitistábbá” tenné a magyar parlamentet. Szerinte ugyanis az „1848-iki liberalismus könnyelmű törvényhevenyészése” következtében a cenzus túl alacsonyan lett meghatározva, s így „túlsúly adatott az értelmiség fölött azon míveletlen és félmívelt osztályoknak”, amelyeket előbb a politikai jogok gyakorlatára kellett volna nevelni. Tovább: meg kell hosszabbítani az országgyűlések tartalmát, le kell szállítani a képviselők számát, meg kell szüntetni a 39 napidíjakat. De további reformokra is gondol Így például

meg kell reformálni a felsőházat (Jegyezzük meg: e ponton gondolatmenete már tényleg elválik a kor legmérsékeltebb liberálisaitól is; mi legalábbis nem ismerünk olyan tervezetet, amely – liberálisnak nevezve magát – hasonló irányba indult volna el. Érvelése azonban nem tér el diametrálisan a liberális érveléstől; így például – miként láttuk – Eötvös sokban hasonlóképpen értelmezi az angol parlamentarizmust, és írja le az ottani felsőház funkcióit nagy államelméleti művében.) Asbóth tehát a felsőház jelentőségének növelését kívánná, mivel „részint liberális téveszméknél, democrata előítéleteknél, részint magánál ferde szerkezeténél fogva a felsőház jelentéktelenné törpült, és az alsóház kórjelenségeinek és hét évi végzetes, hogy ne mondjuk kárhozatos működésének is ez egyik fő oka. Ellensúly nélkül dolgozván, mindenhatónak és mindentudónak képzelte magát, s főképp ez

elkapatottsága magyarázza folyton fokozódó könnyelműségét, mely viszont magyarázza, hogy mind mélyebben süllyedt oly irányba, mely az ország consolidatiója helyett annak decompositiója felé vezet.” A megoldást a születési arisztokrácia elvének megerősítésében látja, nem mulasztván el megfricskázni azokat, akik a születési arisztokrácia elvét a „modern darvinismus” híveként támadják meg. De ő – mondja – a politikában nem a „tudományos theoriákhoz, elvekhez és modern eszmékhez”, hanem az „állam concret érdekeihez” tartja magát, s ebből jut el az elsősorban a születési arisztokrácia elvére felépített felsőház jelentőségének növeléséhez, mint olyan megoldáshoz, amely a Magyarországot 40 fenyegető veszélyeket, elsősorban persze a nemzetiségi törekvéseket leginkább elháríthatja. „Minderre talán nem volna szükség, és haszontalan dolog volna, ha az egész nép a mai civilisatió, a mai műveltség,

a modern eszmék színvonalán állana; ha mindazok, akik alkotmányunknál fogva bizonyos dolgok fölött határozni hivatva vannak, ezen dolgok fölött helyesen ítélni is tudnának. De ezt állítani még a népámító is alig fogja merni, és bizonyos, hogy népünk nagyobb része sokkal közelebb áll a 41 kétezer év előtti élethez és állapotához, mint a mai civilisatió színvonalához.” Ilyen körülmények között a t ársadalmi béke fenntartásához nélkülözhetetlennek tartotta a t radíciók erejét, a tekintély fenntartását, már csak azért is, mivel ezek megdőltével a nép „a papot fogja vakon követni”, vagy pedig azt, „ki vele legügyesebben tud bánni, gyöngéjének és hiúságának legjobban tud 42 hízelegni, ígéretekkel legjobban tudja ámítani, azaz a lelkiismeretlen izgatónak lesz martalékává.” Nos, az eddigiek alapján annyit bizonyosan elmondhatunk, hogy Asbóth – ha hitt egyáltalán a „perfectibilitás” eszméjében

– összehasonlíthatatlanul pesszimistábban vélekedett annak gyors érvényesüléséről, miként liberális kortársai. Láttuk, a parlamenti reformjavaslatai is mindenekelőtt a magyar állam „konszolidációját”, s valóban nem a társadalmi egyenlőség, a demokratizálás növelése irányába való továbbfejlesztését célozták. Ebben az értelemben valóban konzervatív volt. Legfeljebb annyit tehetünk hozzá: a politikai rendszer demokratizálásától, például a választójog kiterjesztésétől a magyar politikai elit liberális csoportjai is ódzkodtak, sokban ugyanazon félelmek és megfontolások alapján, amelyek Asbóth álláspontjában is tükröződnek. Kritikája a kormány gazdaságpolitikájára is kiterjed, és a t évedések okát ugyancsak a liberalizmusban jelöli meg. „Ha valamely rendszernek ilyen a politikája . pénzügyei is rosszak lesznek De hogy pénzügyeink oly ijesztő mérvben romlottak . el vannak zálogosítva vasútaink,

államjószágaink, a Rothschildconsortium kegyelméből élünk hogy ennyire ilyen gyorsan jutottunk, hogy a helyett, hogy az állam által rövid idő alatt és a legmélyebb békében elköltött roppant összegek legalább a közjólétet emelték volna: a hitel és pénzhiány, a szegényedés, az ínség is ijesztő gyorsasággal fejlett és emelkedett, annak mégis csak az a magyarázata, hogy bármi nagyok voltak is a h ibák a t öbbi téren, a l egnagyobb, a 39 i.m 172-173 l i.m 173-179 l 41 i.m 179 l 42 i.m 180 l 40 23 legtöbb hiba a közgazdasági téren követtetett el, tekintsük akár az ipart és kereskedelmet, akár a közlekedési, akár a tulajdonképpeni pénzügyet.” „Voltaképpen az iparról szó sem lehet; . magyar ipar nincs, és ami kevés van, az is csak a pusztulás szélén tengődik” – kezd bele a részletezésbe. És ez – adja meg kritikája alapját – a „legtermészetesebb dolog a világon”, hiszen a magyar állam elmulasztotta

kötelességét, a magyar ipar kifejlődésének elősegítését. „Soha, sehol iparos ország szomszédságában ipar fejlődni és megerősödni nem tudott védvám nélkül. minden állam, ameddig ipara gyenge, a védvámhoz, ha ezáltal erőssé és versenybíróvá vált, a »szabad kereskedelemhez« ragaszkodik. Csak mi voltunk azok, akik erre nem is gondoltunk, akiknek az eszünkbe se jutott, és megcsináltuk a vámközösséget Ausztriával, hódolva a »szabad kereskedelem« elvének: igen természetesen, mivel liberálisak voltunk, mivel az a liberalismus egyik postulatuma, mivel compromittálni véltük volna az új magyar állam híres szabadelvűségét oly reactionarius, conservativ, szabadelvűtlen követelés által, aminő Magyarország és Ausztria közti védvám követelése lett volna . Úgy látszik, hasonló liberális elv vezette kormányzatunkat, ha ugyan nem vezette tökéletes érzéketlenség a kereskedelmi ügyek terén.” De még hozzáteszi: „A

Manchesteriskolának, a liberalsmus tanainak a kereskedelem, valamint általán a gazdászat terén, alapelve, hogy az állam ez ü gyekbe ne avatkozzék, a t iszta »laissez faire, laissez passer« . Már akár csupán a liberalismus volt az oka, akár az, hogy a rendszernek általán semmi érzéke nem volt a kereskedelmi érdekek iránt; semmi sejtelme arról, hogy Magyarországnak, ha gazdagodni és a népek versenyében megállani akar, nagyszabású, rendszeres, tenni és teremteni tudó kereskedelmi politikára van 43 szükség.” [A mi kiemelésünk] A „bűnlajstromnak” még nincs vége. Egyebek mellett a gazdasági törvényhozás elmulasztását is szemére veti a kormányoknak. „Ránk jöttek a bécsi szédelgők, és találtak követőt itt is eleget, és szédelgő vállalatok tervezeteivel lepték el a minisztériumot, és mindenikre rámondatott az ámen, míg csak a krach be ne ütött . Kereskedelmi- és részvénytörvényekre senki nem is gondolt Laissez

faire, laissez passer! A fődolog a liberalismus. Lopjon mindenki úgy, ahogy tud, és vigyázzon mindenki a magáéra.” Nem szellemtelenül, bizonyítékként a pesti tőzsde 1874 évi jelentéséből idéz: „Keserű bosszút állnak ilyenkor a haza erejét messze túlszárnyaló, magasröptű illusiorius és költséges nagyhatalmi intézmények, a kereskedővilág nagy részének túlspekulátiói, de sok oly fundamentális törvény és intézmény elhanyagolása és elhúzása is, melyek elsősorban általán a nemzetgazdászat, de különösen a kereskedelem és az ipar erősítésére, lendítésére és fejlődésére szolgálva, legnélkülözhetetlenebb emeltyűi az emelkedő adóképességnek és nemzeti vagyonosodásnak, melyekből 44 utóbb aztán lehetne eleget tenni az államgazdászat fényűzésének is.” És a kritikát tovább folytatja, oldalakon keresztül, bizonyítva a liberális kormányok gazdaságpolitikai inkompetenciáját. Természetesen most sem

tartjuk feladatunknak annak eldöntését, hogy bírálata mennyiben volt jogos, vagy jogtalan. Az viszont kétségtelen, hogy a Deák-párti kormányok gazdaságpolitikája valóban liberális elvekre épült, s az is, hogy a hetvenes évek közepére az állami költségvetés csőd közeli állapotba került, s ennek a politikai szférára is kiterjedő volt a hatása. És láttuk azt is, hogy a politikai konszolidáció utáni kormánynak – Tisza Kálmán kabinetjeinek – tényleg módosulni fog gazdaságpolitikája, elmozdulva a „piacos” logikától az „intervenciós” irányba. Ám az is kétségtelen, hogy nem Asbóth gazdaságpolitikai programját követve. Asbóth ugyanis a védővámot mindenekelőtt a Monarchia másik felével szemben kívánja alkalmazni. A közös vámterület szerinte „. a m i érdekünket az o sztráknak nemcsak alárendelte, hanem teljesen feláldozta, piacunkat Ausztria javára monopolizálta, bennünket Ausztriának könyörtelenül

kiaknázott gyarmatává tett . azokkal tartok – vonja le a következtetés – akik önálló magyar vámpolitikát, és ebben a magyar ipar javára védelmet követelnek.” S bizony, meglehetősen „radikálisan” kell álláspontja védelmére: miután megemlíti, hogy a tudomány ismer érveket mind a szabad kereskedelem, mind a védővám mellett, keserűen állapítja meg: „De csak nálunk akad olyan professor, aki védi a mi mostani vámpolitikánkat. Ezen rendszer szerint szabad kereskedelmet kell követnünk annyiban, hogy a megerősödött osztrák ipar mellett hazai ipar ne keletkezhessék, ami van is, tönkremenje. De a 43 44 i.m 129-131 l i.m 133 l 24 védővámot is alkalmaznunk kell, még pedig a nem osztrák ipar irányában, hogy az osztrák ipart a 45 külföldi verseny ellen óvjuk . ahogy dukál egy gyarmatnál, melyre joga csak az osztráknak van” Megint csak elhárítva a korszak gazdaságpolitikai programjai közötti „igazságtevés”

feladatát, csupán annyit jegyzünk meg: számunkra meglepetést okoz, hogy egy „magyar konzervatív” csupán a magyar ipar érdekeit veszi számba, s említést se tesz arról, hogy a vámközösség a mezőgazdasági termelőkre milyen hatást gyakorol. Könnyen lehetséges tehát, hogy miként a liberális gazdaságpolitika bírálatánál történt, a „konzervatív” program megfontolásai sem elsősorban egy alternatív gazdaságpolitikából, hanem valamiféle általános kritikai érzületből, esetleg – még a fúzió előtt vagyunk – a „Balközéphez” való közeledés szándékából fakad. Mindenesetre szokatlan – és az elkövetkező évtizedekben sem ismerünk rá példát –, hogy egy „konzervatív” politika ennyire „iparpárti” lenne, éppen csak megemlítve, hogy az ipar fejlődésének jótékony hatása lenne a mezőgazdasági termelőkre is. 46 Számunkra úgy tűnik fel tehát, hogy Asbóth valójában nem lépett ki a korai liberális

előfeltevések köréből; láttuk, kritikájának alapját az általános „nemzeti érdek” védelme adja, és programját sem kapcsolja hozzá egyetlen társadalmi csoport „különérdekeihez”, miként azt néhány év múltán jelentkező agrárius konzervativizmus majd megteszi. Végül a liberális kormányok egyházpolitikájának kritikáját és Asbóth ezzel kapcsolatos „konzervatív” programját ismertetjük. Előrebocsátjuk: ez esetben sem látunk elvi jelentőségű fordulatot az „Andrássy-korszak” kormányzati politikájához képest. Asbóth már első mondatában elhatárolódik az „ultramontanismustól”, a katolikus egyház politikájában ténylegesen megfigyelhető konzervatív fordulattól, az Európa-szerte fellángoló „Kulturkampfban” formálódó politikai katolicizmustól. Az elhatárolódást már csak azért is szükségesnek tartja, mert – mint írja – egy „. conservatív programtól még inkább és méltán fog követelni

mindenki tartózkodás nélküli nyíltságot . az egyházi politika kérdésében, sőt sokan tán egyenesen ettől fogják feltételezni, hogy a conservativ programhoz minő állást foglaljanak. Hiszen a conservativok elenében oly hathatósan organizált rágalmi rendszer kedvenc rágalma és leghathatósabb rágalma az u ltramontanismus vádja 47 volt.” Nos, Asbóth szerint teljesen indokolatlanul. Hiszen „ elég világos, hogy legalább azon conservativ politika, mely magát conservativnek nevezi, mivel minden eszközzel és minden áron a magyar államot és a magyarságot akarja conserválni, azon conservativ politika, melynek alapeszméje mindent alárendelni a magyar érdeknek, zsinórmértékül tekinteni mindenben azt, amit a magyar érdek kíván: már ezért sem lehet ultramontán, ha az ultramontanismust jól értem, és ha annyit tesz, mint az egyházi, vagy ha tetszik a római, a pápai érdeknek rendelni alá minden más, tehát az állami, a magyar érdeket is.

Azt hiszem továbbá, hogy politikai pártnak Magyarországon nem szabad felekezeti jellegűnek lenni, ha nem akarja magát eleve meddő küzdelemre kárhoztatni, ha nem akar előre is lemondani arról, hogy a nemzet zömét tömörítse zászlója körül. A magyar conservativ pártnak nem szabad katholikus pártnak lenni, hanem olyannak kell lennie, melyhez a protestáns, a zsidó, az óhitű épp úgy csatlakozhassék. mint a katolikus.” Sőt, továbbmegy, és voltaképpen a liberális felfogást követve az állam és egyház, a politika és a vallás elválasztása mellett érvel. „Ha mindenki számára reclamáljuk a l elkiismeret szabadságát, akkor nem fogjuk megtámadhatni a politikust sem, mivel vallásának buzgó híve; de igenis követelni lehet a politikustól, hogy ez ér zelmeivel maradjon egyházának és magánéletének körében, és politikáját ne tegye függővé dogmáitól, hanem államférfiúi szempontra emelkedve, tekintse a létező egyházakat, mint

eltagadhatatlanul létező, működő és bizonyos hatalmat gyakorló intézményeket, melyeket már azért is, mivel az államban léteznek, ignorálnia nem lehet (amiért nevetséges az, hogy az állam az egyháziakkal egyáltalán ne is foglalkozzék), de melyek iránti magatartását a gyakorlati politika terén az állam érdeke kell, hogy megszabja. És azt hiszem, hogy ezek azon elvek, melyek a magyar conservativek viszonyát a 45 i.m 206-207 l i.m 207 l 47 i.m188 l 46 25 katholika egyházhoz megszabták, és azt hiszem, hogy ezek azon elvek, melyek megtartását követelni 48 lehet nemcsak a katholikusoktól, hanem a hazafias zsidótól, protestanstól is stb.” A katolikus egyházzal természetesen nem akar konfliktust, s úgy véli, annak értelme sem lenne. Hiszen – mondja – a katolikus egyház és a magyar állam érdekei már nem ütköznek, sőt a katolikus egyház fontos védelmi eszközül is szolgálhat a magyar érdekek számára. Egyfelől támaszt

nyújthat a protestáns Németország és a pravoszláv Oroszország esetleges terjeszkedési vágyaival szemben, másrészt védelmet adhat az „államellenes és centrifugális” törekvések ellenében. „A katholikus oláhok, a katolikus szerbek (bunyevácok), a katholikus oroszok és tótok közt soha nem 49 tudtak annyira menni, mint az ó-hitű szervek és oláhok, a protestáns szászok és tótok közt.” Nos, a „magyar érdek” az, ami szembefordítja ebben a kérdésben is az „abstract liberalismus” egyházpolitikájával, de nem az államérdeknek az egyházakkal szembeni érvényesítésével. „De ugyanezért, magyar érdekből, azért, hogy Magyarországon mindenki jól érezhesse magát, őrködnünk kell minden egyház, minden egyes lelkiismereti szabadságának biztosítása fölött. Sőt, ha a viszonyok fejlődése megkívánja, nem riadhatunk vissza oly reformoktól sem, melyek nélkül az állam egyes polgárainak méltányos igényei teljesíthetők

nem volnának; és méltányos kívánsága kétségkívül a zsidónak, hogy keresztény nővel törvényes házasságban élhessen. Amennyiben tehát a concret viszonyok igénylik, és az állam viszonyai megengedik, a polgári házasság is a conservativ párt egyik programpontja lesz, és ha az Andrássy-rendszernek csakis programján volt, valószínű, hogy a 50 conservativ párt meg is fogja valósítani.” Miben különbözik tehát Asbóth nemzeti konzervatív programja e kérdésben liberalizmusétól? a „Átalán liberális declamátióban a vallási ügyek terén szegényebb lesz, mint az Andrássy-rendszer; de a vallás szabad gyakorlatát kevésbé fogja korlátozni, mint ez; nem fog egyes dogmákat üldözőbe venni, mint tette Eötvös; nem fogja a drága, de haszontalan tanfelügyelőkkel üldöztetni a felekezeti iskolákat, mint tette Eötvös . nem fog törvényt alkotni, mely szerint mindenkinek kell valamely felekezethez tartozni, mint tette Eötvös; nem

fogja törvény által regulázni, hogy minő vallású legyen az újszülött gyermek, mint tette Eötvös; . nem fog zsidó parlamentet összehívni, mint Eötvös, hogy a vallási ügyekben határozzon a majoritás és nem fogja az állam tekintélyével kényszeríteni akarni a kisebbséget, hogy vallási ügyeiben tartsa, amit a többség tart, ahogyan akarta Eötvös; de nem fog még katholikus autonómiát sem csinálni, mert azt csinálják vagy ne csinálják a katholikusok, amint nekik tetszik, de az államnak sem hivatása, sem érdeke nem lehet forceirozni a k atholikus autonómiát, melynél fogva a katholikus egyház, mely eddig a főpapságnak ő Felsége a magyar király által történt kinevezése, dotátiója és földbirtoka, s az alkotmányban viselt szerepe által olyannyira kötve volt a trónhoz, a hazához, a n emzethez, hogy nem is lehetett más, mint magyar, ezután magára hagyassék, hogy kizárólag híveitől és Rómától függjön; amely percben a

kath. egyház teljesen szétválasztatik a magyar államtól, és az e gyházközség választja és dotálja, vagy a pápa a m agyar király nélkül nevezi ki a püspököket stb. azon percben megszűnik az magyar kath egyház lenni és lesz, mint a többi felekezet, 51 magyar, tót, horvát, német.” Asbóth egyházpolitikai nézetei eszerint még „liberálisabbak” is, mint Eötvös elképzelései voltak; a lelkiismereti- és vallásszabadságot mindenesetre tágabban értelmezte kritikájában. [Itt mindenesetre megint egy értelmezési probléma: mi is a liberalizmus az adott korban az egyházpolitikában? Ha jól látom, a k orszakban „igazi” liberálisnak nem annyira a l elkiismereti- és vallásszabadság védelme, hanem inkább bizonyos államinak tekintett funkcióknak – pl. a házassági jog, a radikálisoknál az oktatás, a még radikálisabbaknál az egyházi vagyon – az egyháztól (értelemszerűen a katolikus egyháztól!) való elragadása. Ebben

Asbóth valóban nem liberális: 1893-ban az egyházpolitikai kérdésben szakít a Szabadelvű párttal.] 48 i.m 189-190 l i.m 191 l 50 i.m 192 l 51 i.m 192-193 l 49 26 De persze, nem, vagy nem csupán a szabadságjogok védelméről van szó, hanem a nemzeti érdekről. Számunkra egyértelműnek tetszik ebben az összefüggésben is, hogy Asbóth konzervativizmusa elsősorban és mindenekelőtt „nemzeti” konzervativizmus, és nem sok köze van a korszakban Európa-szerte formálódó, és Magyarországon majd a k ilencvenes években megjelenő, a politikai katolicizmushoz kötődő „újkonzervativizmushoz”. Úgy véljük tehát, hogy e „liberalizmus kritika” egy olyan magyar „tory” szájából elhangzó kritika volt, aki a magyar „whig” párti kormányzat felváltását, és nem a liberális alkotmányosság megváltoztatását, nem a Magyarországon berendezkedett – „elitista-piacos”, „unitarista-nemzeti” stb. – liberalizmusnak valamiféle

antiliberális modellel való felváltását kívánta. Ha jól ítélem meg, „újításai” nem lépték át, legfeljebb érintették néhány ponton azokat a határokat, amelyeken belül a szabadelvű kormányok a dualizmus egész korszakában, ezen belül annak első, az „dualizmus válsága” előtti szakaszában tevékenykedtek. Feltehetően ebben rejlik a m agyarázata annak, hogy a k ilencvenes években jelentkező „újkonzervatív” pártalakulásokban, sem az agrárius mozgalomban, sem a Katolikus Néppártban nem vállal szerepet, s e mozgalmak se tekintik elődjüknek, kifejezve, hogy nem tartják konzervatívnak, legalábbis abban az értelemben nem, ahogy azt a „ merkantilizmus” ellen szervezkedő agráriusok és a politikai katolicizmusnak az egyházpolitikai küzdelmek során aktivizálódó képviselői a konzervativizmust felfogják. Az „Andrássy-rendszerrel” szakító Asbóth ellenzéki pozícióból persze, inkább tehette meg, hogy némely

kérdésben érdesebben fogalmazzon, miként a kormánypárti politikusok és publicisták tehették, kimondva esetenként olyanokat is, amelyeket egy magát liberálisnak nevező politikus önellentmondás nélkül nem tehetett meg. [A könyv visszhangja?] Vagy ha mégis – miként a következőkben látni fogjuk – az ellentmondásokat hosszas magyarázatokkal oldva fel. * A „magyar konzervativizmus” ezen kezdeményezése azonban – akárcsak a S ennyey-féle pártalapítás – valójában visszhangtalan, következmények nélküli maradt, feltehetően azért is, mert egyfelől a Deák-párt és a Tisza Kálmán féle „balközép” egységét megteremtő pártfúzió, másfelől az újra beinduló gazdasági növekedés a gazdasági-politikai konszolidációhoz vezetett. Ám az Asbóth által tematizált kérdések tovább éltek a politikai gondolkodásban, fejtörésre kényszerítve a liberálisokat. E problémákkal való szembenézés kényszere egyre nő körükben

is. Részben politikai ellenfeleik támadásaikra kell válaszolniuk, védve az liberalizmus értékrendjét, előfeltevéseit és megoldási javaslatait, de csakhamar maguk is rákényszerülnek arra, hogy elveik védelme mellett, esetleg helyett „újításokon” is elgondolkozzanak. A korábbi válaszok ugyanis nem voltak védhetőek; elsősorban azért nem, mert új jelenségek, új problémák jelentek meg a politikában, s ekként a politikai gondolkodásban. A következőkben a magyar szabadelvűségnek a liberalizmus újraértelmezésére tett kísérleteit mutatjuk be, egy-egy jellegzetesnek gondolt példa segítségével. Liberális dilemmák és megoldások 27 A nemzetiségi kérdés Némileg más természetű kérdések vetődnek fel a nemzeti problematikát tárgyaló írások kapcsán, és – ezt is – be kell vallanom, hogy nem vagyok biztos ítéletemben, amikor nem tartom alapvető újításnak azt, amit Imre Sándor képvisel. Kétségtelen, hogy e

szövegekben van némi kritika a „túl liberális” nemzetiségi törvénnyel szemben, de maga az alapprobléma – a nemzeti és a liberális „hitrebízottság” közötti feszültség – a liberális mozgalomban ekkor már bő harminc éve ismert. Nézzük tehát, milyen mértékű és milyen jellegű az elmozdulás. Imre Sándor 1875-ben közzétett Nemzetiség és nevelés című tanulmányára nem ok nélkül hívja fel a figyelmet Németh G. Béla: tényleg őszinte és mély szembenézés a nemzet liberalizmus némely dilemmáival. A baj csak az, hogy ez esetben is sértem a kontextus elvét; nem igazán tudom, hogy kik azok, akikkel hadakozik, kik a „civilizátorok”. A szöveg keveset segít, elszórt utalások („mai reformer hírlapíró, ki ázsiai állapotokat emleget”, 71. l), és ráadásul nem tudni, hogy valóságos személyekre vonatkoznak, vagy magatartásjegyekből alkotott „típusra”, netán az ellenségkép alkotás során született fantomokra

(pl. akik meghódolnak „az új idők Molochjának vagy más hamis istenének”, nem nemességre mutat, „ha a kor iparlovagaitól, lelketlen üzéreitől tanulunk erkölcsöt és elveket”, 107.) Egyszóval: akárcsak Asbóthnál, itt sem tudom megállapítani, hogy léteznek-e – ha igen, kik azok – a radikálisok, illetve a „haladásra hívó szózatoktól”, a „művelt népek (félreértett) példájától”, frázisoktól elkábított, meggyengült nemzeti öntudatú reformerek. (58-62) Lehetséges ugyanis, hogy ez az érvelés a megengedő, a „nemzetek közötti versenyben”, „létharcban” semmit, vagy keveset tevő kormányzó liberalizmus ellen irányul – azaz radikalizálni szeretné a kormányzat nemzeti politikáját. Némi iróniával úgy is fogalmazhatunk: Imre ismeri és nagyon szépen fel is mondja a liberális kátét. Például: „Nemzeti törekvéseinknek s így nevelésünknek sem akar megtámadó vagy exclusív jelleme és iránya lenni. Az

állami vagy társadalmi köz intézkedéseknek az idő szelleméhez kell alkalmazkodni S az idő szelleme ez irányban is szelídebb, ha a magasabb, és éppen tudomány által magasult törekvéseket tekintjük. Nem hiába hangzottak el a múlt és a j elen század bölcsészeinek tanai az e mberi egyenlőségről; ma az isten választott népéről, a felsőbb műveltségre, uralkodásra hivatottakról való tan elévültnek tekinthető, mint az egyedül üdvözítő hitről szóló tan is. A tudománynak, a műveltségnek nincs nemzetisége; ezt szokták mondani; bár e t étel nem minden értelemben fogadható el. A fensőbb eszmékig jutott gondolkodó, a tudománnyal, emberiségi legmagasabb érdekekkel foglalkozó ember előtt nincs – miként az írás mondja – sem zsidó, sem görög stb. Csak emberek vannak és emberiség A cosmos tanulmánya kozmopolitákká tett, - a szó valódi és nemesb értelmében.” Sőt – egy arra történő utalás után, miszerint a nép

teljes békében él más népekkel, „olvad át, vagy olvaszt át”, ha nem „izgatják” – így folytatja: „a népeket vezérlők, magasban állók részéről nem volna-e várható, sőt követelhető, hogy az ellenségeskedés jogcímei közül hagynák ki a nemzetiségi érdeket. A józan demokrácia értelme az, hogy a nép, az összes nép érdekében áldoztassék csak milliók verítéke, élete; s valóban a nemzetiségi küzdések csak úgy mint a vallási terjeszkedések, vallás ürügye alatt uralkodás, 52 éppen nincsenek a nép érdekében.” Ám természetesen jön a „de”, ami a liberális elvek és a (magyar) nemzeti érdek, ha tetszik a teória és a gyakorlat ellentétéből következik. „De a mai kilátások szerint a nyugodt fontolás, az emberiségi álláspontra jutás még távolban van. Nem is fogadnám el az el vet, hogy a n emzeti lételért folytatandó szelíd, de öntudatos küzdésnek abban hagyását az én nemzetem kezdje, hogy

engedjük át magunkat az árnak, mely csöndesen vagy néha rohammal sodor – sodor, nem tudni hová, de mindenesetre a nemzetül elveszés örvényébe. A nemzeti lételnek célját, jogosultságát senki sem hozhatja kétségbe, valamint azt sem, hogy ezért tenni legkomolyabb kötelesség.” 52 Imre Sándor: Nemzetiség és nevelés. in: Budapesti Szemle 1875 3 sz 41-42 l 28 Ugyanakkor viszont a liberális „gátlások” még valóban működnek, amikor a tennivalókat és az használható eszközöket vizsgálja. A folytatás ugyanis így hangzik: „Csak azt lehet tőlünk, bármely nemzet műveltjeitől az emberiség nevében kívánni, hogy nemzetiségi törekvésünk, tehát nevelésünk se legyen támadó (agresszív) és kizáró (excluzív) – minek emberiségi nézetek ellentmondanak –, annyival kevésbé fanatizáló, rajongásra izgató.” Azt hiszem tehát, hogy ez esetben nem történik szakítás a liberalizmussal, még csak „típusváltás” sem, ám

elmozdulás igen, ami – vélem – a liberalizmus és a n emzeti eszme közötti antagonizmus világosabbá, de fogalmazhatok úgy is: gyakorlati-politikai problémává válásából, ennek érzékeléséből, s ebből következően cselekvést ösztönző értelmezéséből következik. Talán így jellemezhetném a változást: 1868-ban a kérdés az, hogy hogyan lehet a nemzetiségi mozgalmakat megszelídíteni, milyen engedményekkel lehet leszerelni (a feltételezés tehát az, hogy lehet); most pedig az, hogy hogyan lehet a v ersenyben, a „létharcban” helyt állni (a feltételezés tehát az, hogy verseny, sőt létharc van, amely pusztuláshoz vezethet). A kérdésfeltevések közötti különbség – azt hiszem – jelentős, még akkor is, ha belőle adódó következtetések még nem lépik át a szabadelvűség állította korlátokat. A probléma azonban megfogalmazódott, mondhatnám a liberalizmus korlátainak feszegetése, s ennek kapcsán a liberalizmus

átértékelése – ekkor még a „frázisok” elleni harc formájában – megkezdődött. Ha jól olvasom, a szöveg erről a belső feszültségről tanúskodik. „Amit elmondok, bármely nemzet is elmondhatta és elmondhatja saját érdekében. Semmi egyéb itt a feladatom, mint azt az alapot jelelni meg, melyen a nemzeties öntudat áll, s azon szellemi erők kifejtésére adni útmutatást, melyek által a nemzetiség fenntartható, s azon módokat, melyek e feladatra követendők. Nem ott jár az eszem, miképp lehetne akármely állami vagy társadalmi intézkedések által foglalni, hódítani; hanem azon, miképp lehet a nemzetemben rejlő szellemi erőket fenntartani, fokozni, hogy az egyenlő társadalmi jogosultsággal futott és futandó pályán hátrább ne maradjunk, hanem lehetően előbbre jussunk és megerősödjünk. Nem térítő akarok lenni idegen népek közt, hanem szerény, békés igehirdető, saját gyülekezetem, nemzetem körében. Legkevésbé sem

szándékom a n emzetünk körében élő s közművelődésünkön munkálkodó idegenek vagy nem nemzeties neveltetésű egyének ellen irányozni szavaimat; sokkal inkább van előttem az a cél, hogy saját fajunkat óvjam, és hitében, munkásságában, nemes versenyében élesszem, egyfelől kivált nevelési mulasztásának nyílt elmondása, 53 másrészről öntudatának erősítése s ébresztése által.” Kétségtelenül nagyon szépen mondja – ezt bármelyik liberális elmondhatta és elmondhatja, hacsak nem akar irtó háborút intézni a nemzeti érzület ellen –, ám egy kérdés kétségtelenül nyitva marad: ha verseny, akkor vannak vesztesek, ha verseny, akkor lesznek legyőzöttek, ha ráadásul „létharc”, akkor lesznek olyanok is, akik belepusztulnak. Lehetséges olyan – tétre, sőt életre-halálra menő – verseny, amelyben nincsenek ellenfelek, amely nem az ellenfél legyőzésére irányul? Hogyan működne ebben az esetben, ebben a kérdésben

a kölcsönös nyereségre kifutó játszma, különösen akkor, ha Imre az idegen befolyást, az idegen példák „megemésztetlen” elfogadását „felbomlásnak”, „elerőtlenedésnek”, a versenyképesség elvesztését nemzethalállal fenyegető veszélynek tartja? A legkevesebb, amit elmondhatunk, hogy Imre nem boldog attól az ellentmondástól, amit felfedez”. „A különböző nemzetek is érintkezésre hívattak; és több ezer éves érintkezés, a kereszténység és régi bölcselem igéjének nem sikertelen terjedezése, sőt úgy látszik, az emberi társulás őshajlama következtében ma oly szorossá lett a nemzetek közötti összeköttetés, hogy valódi emberi hivatást, a nemének ideáljáig felemelkedést általában abban keressük, hogy eszméink, törekvéseink, intézeteink a legtávolibb, de nemesb nemzetekéivel azonosak legyenek. Érzünk valamely összetartozást, együttességet, szolidaritást; mintha az emberiség minden családja, tehát

minden nemzet, összesen tenne egy egészet. Valódi testvériesülés e fejlődés folyamát félbeszakítani nagy bűn volna, de lehetetlen is.” Ugyanakkor viszont versenyt is lát, amiben – különösen a „félművelt, vagy fejlődés útján erőtlen 53 Imre Sándor: i.m 42 l 29 fővel haladó nép legkönnyebben elfajul s átalakul. Ez a fejletlenség vagy természeti állapot és kultúra közötti ingadozás, egyszersmind a j ellemtelen utánzás és elkorcsosulás kora. A nemzetek közötti érintkezésnek, kivált ha aránytalanul erősebbek és gyöngébbek érintkeznek, rendkívüli ereje van a hasonlóvá tételre, a nemzeti sajátságok és különbségek eltörlésére. A nemet alárendelődik az összes emberiségnek, vagy a nemzetek csoportjának. A nemzetek mindennapi érintkezése megerőtleníti egyesekben a nemzet és annak sajátságai iránti vonzalmat . Így nemzetek elenyészése következik be; s mondják, ez természetes és ellenállhatatlan

fejlődés. Ez önkényt folyik a létért küzdésből E meglehet, alapos, de bizonnyal szörnyű tan, nem inkább az állatok, mint az emberek és a szellem világának törvényét foglalja magába és a legkomolyabb tanulságot . Mintha a f atum eszméjét akarná egész kétségbeejtő fenségében megállapítani a tudomány, s most már a valódi tudomány, a természet folyásából elvonva, nem az istenek ábrándosan sejtett mivoltából következtetve; - mintha az e mber erkölcsi szabadsága, s alig merem mondani: az ember nagysága, fensége lélekemelő gondolatát akarná kiirtani s az embert, mely egyébiránt a természeten mindinkább uralkodik, ennek szigorú s hajthatatlan 54 törvényei alá rendeli.” Láthatjuk, az új tudományfelfogás a jövőképre is kihat; kétségek ébrednek aziránt, hogy az emberi haladás a „ végtelen tökéletesedés”, a „ valódi testvériesülés”, vagy pedig a „ létharc” folyamata volna. Az utóbbihoz vezető

„szörnyű tan” ugyanis egy liberális számára roppant kínos következtetésekkel jár: kérdésessé válik az ember erkölcsi szabadsága, az emberi nagyság és fenség, mint a h aladás mozgatója, és persze, más összefüggésbe kerülnek a „nemzetvédelemmel” kapcsolatos feladatok is. „Nemzetek kétségkívül enyészhetnek el” – látja bizonyítva a tételt, nemcsak a „l étharc” törvényét felfedező tudomány állításai, hanem a tapasztalatok alapján is. Ám természetesen azt nem gondolja, hogy a magyar nemzetnek is el kell sorvadnia. Mondhatnánk: a fátum ellen szegül; abból kiindulva, hogy a nemzetek „átidomulása, egybeolvadás, elenyészése” megakadályozható, hiszen olyan külső és belső okok következménye is, amelyek elháríthatók. Van tehát tere és értelme a cselekvésnek, s ha így van, akkor a cselekvésről való lemondás vétek. „Egy nemzet hanyatlásának, veszélyes állapotba jutásának, dísztelen

elaljasodásának s kivált halálának gondolata is megrendítő. A történelemnek, a világ ezen ítélőszékének, komoly szava ítéli el s bélyegzi meg azt a nemzedéket, mely a hanyatlás útjára tért, melynek nem volt ereje meggátolni az enyészet és sorvadás elhatalmazását. Ha valamely nemzet saját országlással, műveltséggel, irodalommal s a szellem más nemzeti kincseivel bírt; ha eképp jogosultságot szerzett művelt, életrevaló nemzetnek tekintetni, s mégsem állhatott ellene a veszélynek: még nagyobb vétke, még erősebben megbélyegeztetik . korcs utód, melynek bűnei miatt hal ki egy magas hivatású s nagy nevű család. Tékozló maradék, ki semmivé tette századok keresményét Ilyen veszélynek Európa minden kisebb, szellemére nézve erőtlenebb népe vagy nemzete ki van téve: Belgium, Svájc s némely szláv nemzetek.” De – véli – e fenyegetés ellen van védelem, van tehát teendő. „ e veszély ellen más biztosan

számítható eszköz nincsen, mint szellemi erő, mely a testi erőket is sokszorozva fenntartsa minden vész között, a szabadságra érett és azzal élni tudó szellem, mellyel anyagi erő sem bírhat. Ily népnek kettős fegyverrel kell harcolnia: védőleg a faj- és honszeretet paizsával, hogy konzerváljon, fenntartsa az ősi rokonszenvet, erkölcsöket, nyelvet s mindazt, mi a nemzetiséghez lényegesen tartozik, - hódítólag az idők minden eszméinek, ismeretlenek elsajátítása végett. Egyfelől éles, gyors elme a tanulásra; másfelől hű fajszeretet s hazafias és történelmi tudat az eltanultak józan meghonosítására. Minden eszméjét az időnek megismerni, elméletben és alkalmazásban megszemlélni: de mindent a haza körülményeihez, a 55 nemzet családias hajlamaihoz alkalmazottan honosítani: ez a nemzeti bölcs jelszava!” Ezt is szépen mondja, ugyanolyan szépen valóban, miként a meghivatkozott reformkori liberálisok – Széchenyi,

Wesselényi, Eötvös stb. – mondták volt, és talán gondolták is bizakodóbb pillanataikban. Elmozdulás a következő mozzanatnál figyelhető talán meg, megjegyezve azonban, hogy a liberálisok között korábban is voltak olyanok, akik „nemzeti szellem” mellett az állammal is számoltak a nemzetek fenntartásában felhasználható eszközként. Igaz viszont az is, hogy Eötvös – feltehetően komolyan – az állam és az etnikum elválasztását szorgalmazta a n emzetiségi törvény vitájában is, és akadhattak rajta kívül is 54 55 Imre Sándor: i.m 43-46 l Imre Sándor: i.m 46-48 l 30 olyanok, akik a politikai és kulturális nemzet megkülönböztetését ugyancsak komolyan gondolták. Láttuk, Deák az egyenjogúság elvéért feláldozta volna a (magyar) Nemzeti Színház költségvetési támogatását, mondván, az nem az állam, hanem a nemzet – tehát egy kulturálisan értelmezett közösség – feladata volna. Nos, ugyan Imre Sándor sem

„államosítja” a nemzetet, de nem hagy kétséget afelől, hogy felfogása szerint a nemzet és az állam összetartoznak. S bár változatlanul hangoztatja, hogy a nemzet fenntartása nem csupán, s nem is elsősorban állami feladat, mégsem tudjuk elnyomni gyanúnkat, hogy e megszorításnak az adott kontextusban két jelentése is van. Az egyik a liberális társadalom-felfogáshoz kötődik (a társadalom primátusa az állam fölött), a másik azonban a m agyarországi nemzetiségiek államalkotó törekvései elleni fellépés elméleti megalapozását szolgálja. „A nemzeteket voltaképp ugyan szellemi erejök, de erősebben államiságok tartja fenn. Nemzet és állam egymásnak megfelelő, egymást kiegészítő fogalmak. Úgy tetszik, hogy emez ama nélkül fenn nem állhatna. De ez feltétlenül nem mondható Voltaképpen a nemzetiség a bensőktől, a szellemi élet erőinek fokától, teljességétől függ, s nem a külső erősségtől, s ha szabad úgy mondani:

a külső gépies védelemtől. Az a lényeg, ez a forma; az a tenyésző kert, ez a kerítés, mely annak fennmaradására csak nemlegesen használ. A nemzetiség fennállhat az állammal össze nem esve, s attól nem gyámolíttatva is . Minél erősebb a társadalom az ál lamban, s a társadalomban a c salád és egyén, egy szóval, minél erősebb a társadalmi fejlettség: annál kisebb szüksége van a nemzetiségnek az államiságra. Lehet fejlődő, tevékeny, virágzó s terjeszkedő a nemzetiség az állam gépies védelme nélkül is; viszont az állam hatalma, védelme sem tarthat fenn a tenyészésben, virágzásban nemzetiséget ennek benső ereje s 56 társadalmi fontossága nélkül.” Megvan tehát az alap a magyar, illetve a nemzetiségi törekvések megkülönböztetéséhez is: az egyiknek – bár „vágyódása” érthető – nincs joga, a másiknak viszont nemcsak joga, de kötelessége is saját államiságának fenntartása, védelme. „A kisebb

nemzetek vagy nemzetiségek államiságra vágyódása igen természetes és könnyen érthető. A társadalmi körök hajlandók terjeszkedni; a társadalom az állam tulajdonait követelni, kivíni. De a jelen idő nem olyan természetű, hogy ily vágyakat kielégítsen, vagy kisebb népcsoportoknak, még állami minőségben is biztos létezést engedjen. Úgy látszik, e tekintetben is a sokaságból kevesebbség fejlődik ki . A kor áramlata ellenében csak történelmi erős alapon fejlett, erős gyökereken álló, a jelen és jövendő mozgalmai közepette is szilárd nemzetek tarthatják fenn magukat. Ezek körén belül népiségek vagy nemzetiségek nyelvökkel, saját szokásaikkal élhetnek szellemi és erkölcsi tekintetben mozgalmas, szabad és nemes életet; ehhez a társadalmi szabadság illő mértékét megkívánhatják. Államisághoz joguk nincs; ez n em természetes feltétele társadalmi létezésöknek. Állam az á llamban nem kormányozható. Ha azonban

valamely nemzetnek államisága van, életéből kifejlődve, történelmi alapú, történelmi tudat által fenntartott és erős: természetes kötelesség azt fenntartani, mint sajátját, melyről lemondania önmaga elleni legfőbb bűn. Éppoly tulajdona az, mint bármely más tulajdon Épp úgy rablás annak megtámadása, mint bármely örökölt s örökölve megérdemelt tulajdona. A 57 szabadelvűségben annyira csak ábránd mehet, hogy nemzettől ilyet kívánjon.” E tételeket Imre köztudottnak tekinti, s mint mondja, ezért foglalkozik vele csak „röviden s kétségkívül erőtlenül”. Ám felemlítését mégis szükségesnek tartja, „mert nemzeti öntudatunk ernyedésének egyik okát az e felöli habozás vagy erős meggyőződés hiánya is okozhatja. Szabadelvűségünk, úgy látszik, nincs e dolog felől tisztában; megzavarják a pártérdekek túlzásai.” 58 (Ezt itt még tisztázni, kiket és hogyan zavartak meg a „pártérdekek túlzásai”?

Irányi, Mocsáry?) Ismétlem, nem tudom, csak találgathatom, hogy kik is voltak azok, akik nem 56 Imre Sándor: i.m 48 l Imre Sándor: i.m 48-49 l 58 Imre Sándor: i.m 49-50 l 57 31 voltak „e dolog felől tisztában”; a „habozás” az „erős meggyőződés hiánya” azonban kétségtelenül jelen volt – és maradt is – a szabadelvű kormányzás korszakában, kiváltva olykor a „nacionalistább szárny” bírálatait is. Az asszimilációs velleitások meglehetősen bátortalanul kapcsolódtak össze az állami eszközökkel történő kényszer-asszimilációs erőfeszítésekkel. Alighanem igaz Szekfű és Concha egybehangzó vélekedése: a kormánypolitika szintjén inkább „tyúkszemre-lépések” történtek, mintsem valamiféle átgondolt „magyarosító” stratégia érvényesítése. Viszont az is igaz, hogy minél inkább vált nyilvánvalóbbá az eredeti liberális előfeltevés – mármint hogy a szabadság terjedése a nemzetiségiek

beolvadását hozza magával – bizonytalansága, annál határozottabbá válnak az állam korlátozó („nemleges”) szerepének növelésére irányuló követelések, s feltűnnek olyan törekvések is, amelyek már nemcsak a korlátozást, de az aktív fellépést is szükségesnek és elkerülhetetlennek mondják. Kétségtelen tehát, hogy a l iberális (eszközhasználatában önkorlátozó) nacionalizmus alternatívájaként megjelenik majd a nem liberális (állami kényszereszközök használatára is kész) nacionalizmus, ám – vélem – Imrét bizonyosan nem lehet ez utóbbi áramlatba sorolni, s egyáltalán kétséges számomra, hogy ezt az „újnacionalizmust” voltaképpen ki is képviselné korszakunkban. (Grünwaldot most nem néztem meg, de valamikor megteszem, ha más nem teszi meg.) Jól tudjuk, a nemzeti tematika más formában játszik meghatározó szerepet – a 67-es rendszer függetlenségi és nemzeti kritikájában. Hogy ez mi is valójában, nos,

erről változatlanul igen keveset tudok. (András!) Summa: ha egyáltalán kérdéses volt bármikor is, 1868-ban végérvényesen eldőlt, hogy a magyar nacionalizmus liberális nacionalizmus lesz, s persze az is, hogy a magyar liberalizmus unitarista – tehát nacionalista – lesz. Ami 1868 u tán történt, az a dön tés konzekvenciáinak levonása, valamelyes feldolgozása, de inkább elszenvedése lesz. Imre Sándor írásában is ezt látom. Korai jelentkezését egy „megsejtésnek”; hogy ugyanis a liberális politizálást, a liberális politikai intézményeket, a liberális előfeltevéseket és jövőképet komoly kihívások fogják érni a „létharcba” bonyolódó nemzetek és nacionalizmusok harcában. De – vélem – még csak a sejtelmekből fakadó gyötrődés jelenik meg, a „helyesen felfogott” liberalizmus cselekvőképességébe vetett hit mintha még nem rendült volna meg annyira, hogy valamiféle új megoldások keresése felé indította volna

meg az elméket. A nemzeti kérdés (közjogi kérdés) [Valahol értelmezni kell a „közjogi” problematikát, azaz tisztázni, hogy miben is áll valójában. Van ugyebár először is a kiegyezési vita, ahol a Deák-párttal szemben létrejön a balközép és a s zélbal. A bonyolultabb képlet a „mérsékelt” ellenzék: akarja a k iegyezés előnyeit a hátrány – a nemzeti szuverenitás korlátozása – nélkül. A viták szimbolikus kérdések körül (pl. a Monarchia elnevezése, hadsereg stb) ami – legalábbis egy alkalommal, 1872-ben – „szélsőséges” eszközhasználathoz (obstrukció) is elvezet. Ezt a problémát a fúzió oldja meg, mindenesetre úgy, hogy a balközép egyik része a 48-asokkal egyesül. A „mérsékelt” közjogi ellenzék azonban újraéled, és létrejön az Apponyi-féle Nemzeti párt, amely egyfelől „67-es”, másfelől azonban nemzeti követelésekkel különbözteti meg magát a Szabadelvű párttól. Apponyi a

„kiegyezés fejlesztésének” nevezi programját, amely – ha hinni lehet Gratznak - „az állami önállóságnak erősebb kifejezésére juttatására törekszik”. Majd – teoretikus szintre emelve – : „a nemzeti élet teljességének követelése a magyar nemzet számára”, amit a kiegyezés megtartása mellett külsődleges eszközökkel lehet kifejezésre juttatni. (A még szabadelvű ifj Andrássy Gyula szerint 32 viszont az önállóság nem a külsődlegességben áll, hanem abban, kötelezettségeit saját elhatározásából 59 és nem „egy tőle független felső tényező” akaratából vállalta.) De akárhogy is van, a közjogi tematika – és a mögötte álló nemzeti problematika – marad a meghatározó politikai törésvonal, amelyet nem sikerül semlegesíteni vagy háttérbe szorítani más problémák napirendre tűzésével sem. Ha jól látom – erre Gratz, Concha, Apponyi, de Tisza utalások is vannak – effajta szándékok álltak a

közigazgatási kérdés és az eg yházpolitikai kérdések felvetése mögött. „Az az ú j politika, mely Tisza bukása után a közigazgatási reform megalkotására irányuló sikertelen kísérletnél és az egyházpolitikai törvényhozásban érvényesült, alkalmas volt arra, hogy a magyar nemzet érdeklődést elterelje a közjogi kérdésektől és egyes nagy reformeszmék felé fordítsa. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a magyar közvélemény a kilencvenes évek első felében lejátszódott reformkísérleteket kizárólag ebben a távlatban látta volna. a kísérleteket nagy reformkérdések felvetésére nem érthetjük meg teljesen, ha azok indokai közt nem adunk helyet annak a törekvésnek is, hogy a közjogi kérdések helyett más 60 problémák kerüljenek a magyar politikai élet gyúpontjába.” stb [De miért nem sikerül a kiiktatás? Elvileg ugyanis akár megtörténhetett volna, miként meg is történt – részlegesen. Az egyházpolitika

küzdelmekben a Függetlenségeik nagyobbik része együtt szavaz a Szabadelvűekkel, miközben a liberálisok bomlanak. Majd a Nemzeti párt olvad be. De a problémát sem így, sem úgy nem sikerül kiiktatni, sőt, az obstrukció révén a politikai élet fő témája marad. Tisza István a parlamenti reformmal akarja kiiktatni, ő is belebukik. Tehát: e probléma meghatározó jelentőségű, s így lehet, hogy akkor is szerepe van, amikor a vita – látszólag – másról folyik.] A „szociális kérdések” éleződése és a liberalizmus I. (utóvédharc?) Más természetűnek – a liberalizmus utóvédharcának, esetleg az elitista-piacos liberalizmusnak a „demokratikus” vagy „beavatkozó” variánsaival vívott utóvédharcának – tekintem Pulszkynak a „munkáskérdés” kapcsán, Tisza Istvánnak az agráriusokkal a nyolcvanas-kilencvenes években folytatott vitában kifejtett álláspontját. Ez esetben ugyanis világos, hogy ténylegesen létező

problémák kapcsán, valódi ellenfelekkel folyik a vita, valódi álláspontokkal szemben fogalmazódik meg és újításokat is tartalmaz a liberális álláspont. (Más kérdés persze, hogy ezek a félig régi, félig új válaszok mennyire hatékonyak, mennyire képesek az újonnan jelentkező problémák kezelésére.) Pulszky és a munkáskérdés (1890) Pulszky röpirata a lehető legtisztábban, szerkezetében is kifejezi, hogy olyan liberalizmusapológiáról van szó, amely észleli az új jelenségeket, azokra a liberalizmus keretei között keresi a választ, ám ugyanakkor újításokat is tartalmaz. Az első részben – ami szinte pontosan a f elét teszi ki a k önyvecske terjedelmének – az „elitista-piacos” liberalizmus kátéját mondja fel, és védi meg az „álkövetkezetesség” – az antiliberális elméleti rendszerek – ellenében. 59 60 Gratz Gusztáv: A dualizmus kora I. k 330 l Gratz Gusztáv: A dualizmus kora I. k 271-272 l 33 A

„munkáskérdést” ennek megfelelően a fejlődés természetes jelenségének tartja, mondván: „Ugyanabban a mértékben, amelyben meggyökeresedik a nagy ipar, párhuzamosan szükségképpen jelentékenyebbé válik az anyagi munka sorsosainak érdeke is.” Magyarország még csak az elején tart e folyamatnak, ám „. ez nem erőnek, hanem gyengeségnek jele, a fejlettség hiányáé, amely mellett a betegség kitörésének [érts: a szocialista mozgalom megerősödésének] kora még be nem állott, de amiből magából nem meríthetünk vigaszt.” A szocialista elméletekkel szemben – amelyről az a véleménye, hogy sem „a bajok egész természetét fel nem ismerték”, sem „kellő gyógyszereket választani nem tudtak” – leszögezi: a polgárosodás folyamatát gátló intézkedéseket nem szabad hozni a „munkáskérdés” kezelésében, mert azok „. ahelyett, hogy használnának, okvetlen pusztító hatást gyakorolnának, s a polgárosodást annál

is alacsonyabb fokra süllyesztenék le, amelyről nagy fáradsággal és kínnal felemelkedett. De valamint a műveltség azon színvonala, amelyre Nyugat-Európa fellendült, nagyobb jótétemény az illető nemzetekre, mint aminő bajt képeznek a socialisticus áramlatok, úgy a nagyipar, amely mind a kettőnek eszközlője volt, reánk nézve is nagyobb szükség, mint aminő kárral járnak azok a veszélyek, melyeket nálunk is a társadalomban okvetlenül elő fog idézni. S éppen ezért bátran állíthatjuk, hogy a munkáskérdés megoldásának előzménye nálunk magának a munkáskérdés feltételeinek megteremtésében áll: a cap italisticus nagytermelésnek 61 meghonosításában.” Természetesen „nemzeti” érvei is vannak a „kapitalisztikus nagytermelés” meghonosítása mellett, hiszen abban a polgárosodás folyamatát látja kiteljesedni. Például: „csupán a földművelési termelés mellett, méltó helyünket az európai nemzetek sorában meg nem

őrizhetjük”; „önállóságunkat sem pénzügyileg, sem értelmileg, egyoldalú gazdasági tevékenység mellett fenn nem tarthatjuk”. „Míg nagyiparunk nincsen, addig úgy vagyunk, mint a beteg, aki az erőt nyújtó eledelt meg nem emésztheti; a nép szaporulatát, amely feltétele, anyaga nemzetünk növekedésének, hivatásának megfelelő termet elérésének, nem vagyunk képesek az ország vérkeringésébe felvenni, magyarrá áthasonítani, sajátunkul megóvni.” „Az ősi környezetben a nemzetiségei nagy rétegeket magyarokká átalakítani semmi iskolai törvénynek, semmi közigazgatási mesterfogásnak sikerülni nem fog; a központosított telepek, a városi 62 élet, a gyáripar az egyedüli eszközök, amelyek által gyorsulhat a nemzeti egybeolvadás munkája.” stb Láthatjuk, a liberalizmus minden érvét felhasználja az iparosítás, sőt a kapitalisztikus iparosítás mellett, levonva a k övetkeztetést magára a munkáskérdésre is: „Arra,

hogy a munkáskérdést meg lehessen 63 oldani, mindenekelőtt a tőkének kell nagymértékben szaporodni.” A teendőkre vonatkoztató következtetés magától adódik: a munkáskérdés megjelenése ugyan kellemetlen, de a fejlődés elkerülhetetlen következménye, s így nem szól a nagyipar meghonosítása, fejlesztése ellen. „Előrelátható tehát, hogy el nem kerülhetjük; ugyanezért kötelesség előre gondoskodni megoldásról; de csakis oly eszközökkel, amelyek a capitalisticus termelés minél erőteljesebb kifejlődésével megférnek. Ez a h elyzet az, amely hazánkban sajátos, a nyugat-európaitól különböző; ennek kellő méltatása nélkül válságossá alakulhat minden rendszabály, amely önmagában és másutt 64 esetleg üdvösnek volna tekinthető, de nemzeti politikánk céljaival össze nem egyeztethető.” [A mi kiemelésünk] E színtisztán liberális pozíciót védi meg könyvében mind az „alulról” – a munkások –, mind a

„felülről” – az agrárius nagybirtok – származó támadásokkal szemben. „A munkások szemében a socialismus a társadalomnak eszményi szervezete, amely mellett a munka a tehetségekhez képest háramlik a társadalom tagjaira, a javak a szükségletek arányában osztandók ki; illetőleg, amely szerint – még mérsékeltebb alakjában is – minden történeti alapon nyugvó s hagyományokból származó, vagy átöröklött előny megszűnik az egyének közt, s állami szabályozás dönt a vagyon megosztása tekintetében, mindig szem előtt tartva azt, hogy legalább a szükségletekben hiányt senki ne szenvedhessen, s hogy mindenki egyaránt munkára kényszeríttessék; a végeredmény mindenha a színvonal kiegyenlítése s állandóan kimagasló existentiák leszorítása, illetőleg lehetetlenné tétele révén.” E cél tévedésen alapul „Annyira megszokták a munkások a nagy tőke felhalmozódásának a látványát, hogy fel nem foghatják, hogy

megakadna, mihelyt a termelés e tényezője maga felapróztatnék. S kivált, ahol a központosított állami és katonai igazgatás mindennapi folytonos tapasztalatukká vált, annyira kívül fekszik körükön az egyéni kezdeményezés jelentőségének 61 Pulszky Ágost: A munkáskérdés. Bp 1890 4 l Pulszky Ágost: i.m 4-8 l 63 Pulszky Ágost: i.m 9 l 64 Pulszky Ágost: i.m 8 l 62 34 méltánylása, hogy nem képesek elgondolni a teljes pangást, amely annak csökkenéséből, illetőleg megszűnéséből származnék.” Az arisztokrácia tőke-ellenessége máshonnan származik. „ ahol túlnyomólag az ősi földbirtok kiváltságosai irányozzák a társadalmi politikát, annak kívánatos eredményeként oly állapot dereng képzeletükben, amely az állandóság biztosítékaival lássa el a nagy tőke által fenyegetett túlsúlyukat, és amelyben egyrészről a munkás-tömegek jelenlegi szükségleteinek kielégítése biztosíttatnék, másrészről a

termelési tényezőinek felhasználása állami egyedárúság [monopólium] tárgyává válnék, s így közvetve a saját kezeikben összpontosulna. A mozgó tőke elleni küzdelem erre szükségképen az első lépés. S csakugyan, a már is tőkegazdag ország részére lehetséges oly állapot képét megalkotni, amelyben a munkások egy időre viszonylag kedvező helyzetnek örvendenének a középen álló osztályok rovására, s csakis a hatalom birtokosai emelkednének ki megközelíthetetlen magasságban a különben merő síkságot képező társadalomban, minden közbenső fokozat eltörlésével.” E koncepció gyakorlati megvalósításaként a német példára utal. Ám – véli – egyfelől Magyarországon e modell nem alkalmazható, s egyébként is alkalmatlan a szocialista fenyegetés elhárítására. „Nálunk ilynemű eljárás lehetetlen volna, már csak azért is, mivel előzményei, a tetemes tőkegazdagság, a már létező nagy gyáripar és a

fegyelemhez szoktatott munkástömegek nálunk hiányoznak; de magában véve sem helyes egyáltalán ez a kaszárnyasocialismus, amely ha egy ideig fenntartható is, végeredményeiben okvetlenül tulajdonképpeni socialisticus törekvésekhez vezetne. Nem helyes pedig, ettől eltekintve, még azért sem, mivel, ami a társadalmi szervezet egészséges működésének egyik legfontosabb körülménye, s ami végre is a valóban hathatós orvosszer a munkások legsúlyosabb bajai ellen, hiányzik benne, a fokozatok és 65 átmenetek lehetősége.” A két állásponttal szemben a legfontosabb érve tehát az, hogy egyik sem felel meg a liberális eszménynek: az állandó fejlődésnek, illetve a ha nem is homogén, de mégis egységes, nem széttöredezett, nem pólusokra hasadt társadalomnak. Pulszky társadalom-eszménye valóban különbözik mind a s zocialista, mind a „k aszárnya-szocialista” modelltől; mindenekelőtt abban, hogy benne nincsenek rögzített helyzetek.

Pulszky szerint ugyanis a társadalom „helyes” berendezkedéséhez az szükséges, hogy „. szinte észrevehetetlen, egymásba átsikló fokozatokon keresztül nyitva álljon az út, amelyen a r endesnél csak valamivel nagyobb megerőltetés árán, az átlagosnál csak valamivel nagyobb ügyességgel, csupán némi takarékosság mellett, számosan, minden feltűnés nélkül, állandó, ha nem is rögtönös és tetemes javítását érjék el saját állásuknak és családjaik sorsának, s így az emelkedés körülményei által és folyvást szoktatva és nevelve, lassanként a népesség egész rétegeit juttassák magasabb társadalmi színvonalra s képesüljenek a szintén csak lassanként emelkedő igények kielégítését azon mérvben eszközölni, amelyben alkalmasakká váltak felsőbbrendű feladatok teljesítésére. Erre pedig nélkülözhetetlen a verseny folytonos ösztönzése, a 66 szabadságnak nagy mértéke.” Hibátlanul liberális az érvelés: az

„osztálypolitika” mindkét formáját a haladás és a nemzeti érdek szempontjából utasítja el, mint amelyek társadalomszerkezet megmerevedéséhez, illetve a nemzeti egység felbomlásához vezet. És ebből persze következik, hogy a munkáskérdés kapcsán mi is az, amit valójában tenni lehet és szabad: „Mihelyt a legalsó osztályok védelme, még föltétlen nélkülözéssel szemben is, oly korlátokat képez másrészt számára, amelyeken áttörni s felfelé haladni nem képes, végeredményében károsabb, mintha teljesen hiányoznék. Anglia s Észak-Amerika ez igazságot jól megszívlelték; nekünk is szem előtt kell azt tartani, ha értékes, állandó eredményekre akarunk jutni, s ennélfogva a munkásosztály részére sem szabad az oltalom rendszerét nagyobb mértékben igénybe venni, mint aminőben az, kiválóbb tagjai 67 előrehaladásának feltételeivel összefér.” Nos, ezen az alapon száll szembe az „elméleti rendszerek”

„álkövetkezetességeivel”, amelyek – miközben egyetlen probléma megoldását célozzák – csupán zűrzavarhoz vezetnek. 68 A pozitív példa – mint láttuk – Anglia és Észak-Amerika, de ugyanakkor a szerinte az angolhoz hasonlóan alakuló 19. századi magyar politika, a nemzeti liberalizmus gyakorlata 65 Pulszky Ágost: i.m 15-17 l Pulszky Ágost: i.m 17-18 l 67 Pulszky Ágost: i.m 18 l 68 Pulszky Ágost: i.m 19-24 l 66 35 „Magyarországon, legalább az utolsó század óta, kíméletesebb alakban folyt a társadalmi tényezők egymás közti küzdelme, mint bárhol másutt. A nemzeti létkérdések mindenek felett kimagasló jelentősége egyesítette hazánk különböző osztályait és mérsékelt hatást gyakorolt mindegyik állásfoglalására a másikával szemben; gyakorolta azon meggyőződés erejével, melyet a közös külső veszélyek érzetében feltétlenül közös célok elérésére való tömörülés szüksége keltett. Az érzelem és a

kímélet a politikában talán sehol sem volt nagyobb mértékben számba vett tényező.” E politikát kell folytatni a jövőben is – állítja –, már csak a magyarországi polgárosodás követő jellege miatt is. „A gazdasági téren ehhez még az is járul, hogy a fejlődés kívülről indult meg, a külföld versenye által lőn felidézve nagyobb mértékben, mint az önálló belföldi szükségletek és igények emelkedése által, és hogy még ma is, különösen a g yáripar gyorsabb megteremtése körül, annak külföldön dívó, nem pedig itteni körülmények közt létrejött alakzatait kell folytonosan honosítani; maguk a munkástömegek szintén, nem mint újabb időkben a már is nagy iparos államokban, a munkásoknak természetes szaporodásából várhatók, hanem a földművelő nép alsóbb rétegeiből kerülnek ki, és így csak kis mértékben bírnak az iparosmunkások hagyományaival és igényeivel . Aki tehát e téren a reformokat

foganatosítani akarja, okvetlenül nagyot téved, ha elsősorban a külföldi 69 mértékeket alkalmazza.” Nyomatékosan lép fel a „munkáskérdéshez” kapcsolódó politikai követelésekkel szemben is. Természetesen a liberális krédó olyan elemeit, mint „a jogegyenlőség, a személyes szabadság, a részrehajlatlan rendőri és bírói védelem, az olcsó és gyors igazságszolgáltatás, a nevelés és oktatás eszközeinek könnyű megszerezhetése” fenntartja, ám hozzáteszi: „emellett talán még többet használt, leginkább éppen a szegénységnek, a polgárosodás anyagi gyarapodása”, beleértve azokat a törekvéseket is, amelyek „a tőkegyarapodás leghathatósabb eszközének, a gyáriparnak honosítására és fejlesztésére irányul.” 70 Politikai következtetést is levon tételéből. Az általános választójogot elutasítja, hozzátéve a vádat: e követelésben „első sorban a politikai célokkal bíró vezérek gondolatmenete, nem

pedig a munkások érdeke maga az irányadó.” Az „elitista” liberalizmus védelmében állítja: „Az általános szavazatjog elmélete ugyanis két oly feltételezésen nyugszik, amelyek egyike sem bizonyult történetileg valónak. Az egyik az, hogy a politikai hatalmat kezükben tartók azt mindig csak saját érdekük kielégítésére használják fel, azon osztályokat pedig, amelyeknek szavazatjoguk nincsen, a törvényhozásban és kormányzatban kellőleg tekintetbe nem veszik. A másik az, hogy a polgárosodás jótéteményeire nézve kétségen kívül fennálló amaz egyetemlegesség következtében a szavazatjog, ha mindenki bírja, igazán mindenki érdekében és így a közérdekben fog érvényesülni. E tételeket – teszi 71 hozzá – elméletileg is könnyű megcáfolni, de ellentmond azoknak minden tapasztalat is.” Nos, Pulszky cáfol és bizonyít, az elitista liberalizmus érveit sorolva. S végkövetkeztetése sem tér el attól: „Amely mérvben

tehát a t ömegek egyáltalán érettekké válnak politikai jogok gyakorlására”, „azon mérvben részesítendők” benne. 72 Eddig tart a részletes apológia, s itt kezdődnek az „újítások”: azoknak a gyakorlatias intézkedések latolgatása, amelyek az imént bemutatott feltételeknek és követelményeknek megfelelnek. Ennek kapcsán a korábbi liberális felfogás kritikája is megjelenik, ami azonban véleményünk szerint a liberalizmuson belül maradó kritika, ha tetszik, önkritika. J St Mill tekintélyére hivatkozva végzi el egyes liberális álláspontok bírálatát, alkalmanként éles fogalmazást is megengedve magának. A munkaszünet kapcsán például így: „. az ilyen felfogás teljesen ellenkezik nemcsak a közvélemény nagy áramlatával, de jogosult és méltánylandó érdekekkel is, és csupán azon kizsákmányolási törekvéseknek példája, amelyek ellen intézkedni valóban múlhatatlannak mutatkozik . alig lehet 69 Pulszky Ágost: i.m

25-26 l Pulszky Ágost: i.m 27-29 l 71 Pulszky Ágost: i.m 29-30 l 72 Pulszky Ágost: i.m 30-35 l 70 36 egyszersmind elég keményen kárhoztatni a tőke nevében hívatlanul felszólalók ily embertelen és rövidlátó kijelentéseit, amelyek több keserűségnek forrásai, mint amennyit a legjobb s legszorgosabban 73 átgondolt intézkedésekkel eloszlatni lehetséges.” De nézzük az önkritikát, a „piacos” liberalizmustól való elmozdulás jeleit, s persze, azoknak a korlátoknak a kijelölését, amelyek az „újítások” határait megvonják. A munkásvédelmi intézkedések kapcsán írja: „A szabadelvűség azon tana, amely szerint az e gyéni érdekek érvényesítése az e gyéni törekvésekre és így a szabad versenyre bízandó, szükségképpen kiegészítésre szorul ott, ahol valamely körülmény folytán az e gyén nem képes szabadságával teljes mértékben élni, erejét kifejteni, s ahol ennek folytán a verseny külsőleg is egyenlőtlen

feltételek közt indul meg. E kiegészítés múlhatatlanságára pedig sem a conservatív, sem a socialisticus nézetűek, hanem maga a szabadelvű eszmék legbuzgóbb hirdetője és leghivatottabb kifejtője: Mill utal először, a szabadságról írt híres művében, valamint nemzetgazdasági tanában, amidőn a gyermekek tanításának és a nők védelmének indokaira hivatkozik. A tapasztalat aztán kívánatosnak mutatta, hogy bővebb körre terjesztessenek ki az óvintézkedések a munkások e részének védelmére azon kedvezőtlen helyzetben, 74 amelyet a munkaszerződések teljes szabadsága számukra teremtett.” Ha arra gondolunk, hogy a hetvenes évek elején Mill még bírálatot kap Arany Lászlótól – igaz, a tulajdonszabadság korlátozása, s nem az emberiességi szempontok alkalmazása miatt – , az elmozdulás jelentősnek látszik. És azt hiszem, még jelentősebb az a tény, hogy Pulszky némely ponton a hetvenes-nyolcvanas évek ipartörvényeit is

módosítani akarja annak „egyoldalúságai” miatt. Például azokat a rendelkezéseket, amelyek a munkások szervezkedését kívánták korlátozni az egyéni szabadság a szerződések szentségére való hivatkozással. És e ponton megint elhangzik a bírálata annak a magatartásnak, amelyet a „szabadelvű közvélemény” is elfogadott. Így például a sztrájk-tilalmat, amelyet az egyéni szabadság védelméből vezettek le. Sőt, Pulszky egy lépéssel továbbmegy, s a „szabadelvű közvélemény” eme magatartását az érdekekből származtatja, pontosabban a munkaadók érdekeiből. A „ nagy gyáriparral bíró államokban – írja – a munkaadók befolyása a törvényhozásban a helyes gondolkodás színét kölcsönözte a közvéleményben azon érveléseknek és felfogásoknak, amelyek a munkaadó érdekeivel azonosították első sorban az állami érdekeket.” Kritika alá vonja a közgazdaságtan néhány tételét is – egy alkalommal

jóváhagyóan hivatkozva Marxra –, hogy kimutathassa: a munkások szervezkedése nem feltétlenül áll ellentétben az ö ssztársadalmi érdekekkel, merthogy kiszámíthatóbbá és mérsékeltebbé teszi a munkások és a munkaadók közötti konfliktusokat. 75 A példa természetesen most is Anglia. „Újításai” azonban – véljük – mégsem elvi jelentőségűek, nem vezetnek el a liberalizmus revíziójához, sőt, azokat erősítik meg. Az „elvi kérdésre” – mely szerinte így hangzik: „mennyiben van hivatva az állam a munkások és a munkaadók tisztán egymásközti olyan viszonyaiban foglalni állást az egyik vagy másik mellett, amelyeknél az életet vagy az egészséget érintő veszély fenn nem forog” – „igazi” liberális választ ad. Nem az igazságosság vagy az egyenlőség elvéből levezetett „munkáspártiságot” ajánl, hanem a már szükségtelenné vált „munkaadó-pártiság” feladását javasolja. „. az 1860-as évek

közepéig mindenütt a tőkének kedvezett a törvényhozás és a kormányzat Addig míg az ipar meg nem gyökeresedett, vagy amíg az al kalmas munka kínálata csekély . a g yáripar megizmosodása lehetetlen a munkaadók érdekének állami védelme nélkül; továbbá ott, ahol a munkások szövetkezésre és állandó együttműködésre nem képesek, ahol látókörük még szűk . ott a munkabeszüntetések rendszerint szervezetlenül folynak, és tetemes kárt okoznak . ott, ahol a szerződésszegések gyakran erőszakoskodások kíséretében fordulnak elő s a munkások könnyelműen hajlandók azokra, anélkül, hogy elég felvilágosodottak volnának a következmények kellő számbavételére, ott azok előzetes megakadályozásáról, elnyomásáról kell gondoskodni . Ma azonban a feltételezések, amelyből intézkedések igazolhatók volnának, már változtak.” Így tehát az ipartörvények 73 Pulszky Ágost: i.m 40-41 l Pulszky Ágost: i.m 52-53 l 75 Pulszky

Ágost: i.m 61-63 l 74 37 szervezkedési tilalma már „alig védhető” – azaz, valójában most lehet csak a l iberális elveknek, az 76 állami „semlegesség” elvének megfelelni. Pulszky szerint a tapasztalatok, különösen az angol tapasztalatok tehát a liberális előfeltételezéseket erősítették meg: a problémát – ha a feltételek megérettek – a szabadság oldja meg. „. az akadályok és a tilalmak a kifejlődő küzdelmet csak elkeserítik, de meg nem előzik és meg nem akadályozzák. Ugyanazon átmenet tapasztalható a munkáskérdésben, mint amely az alkotmányos válságoknál általában bekövetkezett, ahol az alkotmányos jogok biztosítékai ma szellentyűkül szolgálnak a l ázadások és forradalmak ellenében. A küzdelem azáltal, hogy szabott és törvényesen védett alakzatok közé tereljük, enyhébbé válik; veszélyeit így elmellőzzük s esetleg üdvös kimenetelét inkább biztosítjuk. A coalitionalis szabadságtól félni

azonban nincs okunk; s mindenesetre üdvösebb, ha az állam általában mint részrehajlatlan jóakaratú békebíró lép fel a felek előtt, mint ha azon hit terjed 77 el, hogy csak az egyik s pedig a gyengébb és így gyanakvó félnek mutat haragos arcot.” Azt hiszem, világos: az „újítás” ez esetben sem fordul szembe a l iberális elvekkel, hacsak annyiban nem, hogy e kérdésben feladja az „egyéni szabadság” szigorúan értelmezett doktrínáját és cselekvő félként ismeri el a szervezeteket, a szakszervezetet vagy munkáskamarákat, és lehetségesnek gondolja olyan „közegek” megteremtését is, amelyekben „mind a két fél képviselve van”, s így azok „zöld asztalnál nyugodtan találkozhatnak”. Persze, ezen átalakulást nem tartja egyik pillanatról a másikra végrehajthatónak Magyarországon; ehhez még mindkét fél képességei hiányoznak. A „mérték-elv” és a „ szervességkövetelmény” tehát korlátot szab: a „

koalíciós szabadságtól” ugyan nem kell félni, ám „bizonyos az is, hogy még egyszerűbbeknek és a gyáripar érdekében szigorúbbaknak kell lenni itt az intézkedéseknek, mint ott, ahol az életbe már teljesen belenőttek.” 78 Ugyanezt mondhatjuk el a munkás-biztosítás különféle formáiról írottakkal kapcsolatosan is. A korábbi állásponttól kétségtelen elmozdulások figyelhetők meg; még azt a lehetőséget sem zárja ki 79 kategorikusan, hogy német mintára „átfoglaló rendszeres törvények” is születhessenek , noha a „kötelező, általános és államivá tett” biztosítás „ellentétben áll némileg a gazdasági szabadság azon elvével, hogy az egyén a gazdasági körülményeiről való gondoskodásnak kisebb-nagyobb szükségét 80 maga ítélje meg”, ám Magyarországon ezt még nem tartja lehetségesnek. Az elemzés tanulságát a mérséklet és a gyakorlatiasság fenntartásában, a „ csodaszerek” elutasításában,

valamint a konfliktusokkal való megbékélésben összegzi. Végkövetkeztetése már-már cinikusnak tűnően „opportunista”. A munkáskérdést nem lehet, de nem is kell „megoldani”. A rendezésére tett erőfeszítések a legjobb esetben a döntés elhalasztását, az időnyerést, „a társadalmi osztályok egymásközti küzdelmeinek elodázását” szolgálják; ugyanúgy egyébként, miként az államok közötti feszültségek esetében is történik. Ám számára e m agatartás nem valamiféle emberi hiba, hanem magának a p roblémának a következménye. Nagyon jellegzetesnek tartom érvelését. „Az ok mindkét esetben azonos A munkások összes követeléseinek teljesítése a t ársadalmi rend fennmaradásával épen olyan összeférhetetlen, mint amennyire ellenkezik az eu rópai egyensúllyal egyes hatalmak törekvéseinek célzata. Ha kitör a n yílt harc, tartalma s végeredménye épen oly bizonytalan az egyik téren, mint a másikon; az ál dozatok,

amelyek folyamatán igényeltetnének, az egyik esetben is, a másikban is egyaránt széjjelrongálnák a műveltség biztosítékait, a továbbhaladás feltételeit; nem is szólva arról, hogy állandó és tehermentes békére a munkaadók és munkások közt csak oly kevéssé lehetne azután is kilátás, mint a nagyhatalmak közt. A nemzetközi viszonyok terén is találkozhatunk emberszeretet sugallta törekvésekkel nemzetközi békebíróságok megállapítására; gyakran hallunk értekezéseket arról, hogy a józanul 76 Pulszky Ágost: i.m 65-68 l Pulszky Ágost: i.m 68-69 l 78 Pulszky Ágost: i.m 69 l 79 Pulszky Ágost: i.m 74 l 80 Pulszky Ágost: i.m 75-76 l 77 38 felfogott nemzeti érdekek egymással nem ellenkezhetnek; javaslatokat olvasunk az ál talános lefegyverkezésére; fejtegetéseket arról, hogy a folytonos hadikészülődések terhét a világ meg nem bírja. Kisebb jelentőségű érdek-összeütközések elsimítására ezen elmélkedéseket

gyakorlatilag is kipróbálták már, s néhol eredményre is vezettek; de nagyjában és egészében o tt, ahol az el lentétek a nemzetek szellemében gyökereznek, azok ezen az úton nem bizonyultak kiegyenlíthetőknek, s a béke fenntartása fegyverkezés által, habár csaknem az összeroskadásig növelt terhek alatt, s a hivatalos diplomácia eszközeinek segélyével hasonlíthatatlanul hatályosabbnak mutatkozott, mint az összes jóindulat sugalmazta emberszerető tanácsok. Ugyanez a helyzet a munkáskérdésben Közbenjáró rendszabályok foganatosítása enyhítette a nehézségeket, megszüntette a csekélyebb mérvű súrlódásokat; a szilaj indulatok rombolását, a fejlődés legfőbb érdekei ellen törő vágyakat túlnyomólag mégis csak a szilárd államhatalomnak tartalékban álló erkölcsi és anyagi ereje volt képes megfékezni. A commune elpusztítása nagyobb mértékben szolgált a polgárosodás létfeltételeinek megóvására, mint az ö sszes 81

törvényhozási intézkedések, melyeket azóta a munkások ügyében foganatosítottak.” „Emberszerető szívünk” persze összerándul, no meg – a „demokratikus-intervenciós” jóléti állam fél évszázaddal későbbi sikerei után – akár korlátoltnak és ostobának is tarthatjuk ezt az érvelést. De azt hiszem, helyesebben járunk el, ha megértjük: a kormányzó liberalizmus közeledik a kormányzati nézőpontból feltáruló, új arcot felmutató „valóság” felismeréséhez, az illúziókkal való szembenézéshez. A mozgalmi korszakban még felhőtlen optimizmust ekkor már számos tapasztalat árnyékolja be. S e tapasztalok hatását – politikai mozgalmak megjelenését – már nem lehet a „ reakció”, a „ feudalizmus” elleni tirádákkal és frázisokkal elhárítani, miként pl. Beksics tette volt egyik röpiratában 82 Gyakorlatias és hihető válaszokat kell – kellene – találnia annak, aki liberális akar maradni. Pulszkynak

ilyenekre futja: „Nem az következik ebből, mintha a reactionarius tan volna a helyes, hogy egyedül az elnyomás, egyedül a rendőri kényszer, egyedül a tekintély elvének minél szigorúbban érvényesítése vezet célhoz; sőt a tapasztalat igazolja, hogy bizonyos határon túl ezek nem is alkalmazhatók, mert megcsökken az alkalmazásukra szükséges erély, mihelyt ellentétbe jutnak – ami pedig előbb-utóbb bekövetkezik – maguknak a foganatosításra hivatott személyeknek az érzelmeivel. A 83 tanulság csak az, hogy idő előtti és túl messze menő engedékenység is egészen céltévesztett.” Pulszky liberális maradt, s éppen ezért vallotta, hogy megoldást sem a reakcionárius, sem a radikális iskola tanai, hanem a mérték megtalálása, s persze, végső soron csakis a fejlődés „normális menete” szolgáltathatja. „A munkáskérdés megoldásának azon módjai, melyek régebben általános tanokon és politikai iránylatokon alapultak és

elvileg következeteseknek látszottak, a gyakorlati alkalmazásnál mindannyian átalakultak és csorbultak. Az úgynevezett conservativ erők mindenütt elégtelennek mutatkoztak a viszonyoknak változatlanul való megőrzésére . nemcsak engedményeket tettek, de – néha elég kétértelműen – mint a mozgalmat siettető tényezők is szerepeltek. Viszont a radicalis iskola, amely valamikor fennen hirdette volt a szerinte feltétlen igazságok és jogok evangeliumát, mindenütt, ahol uralomra került, belátta, hogy megfelelő kötelességek követelése, esetleg kikényszerítése nélkül nincs társadalmi osztály, amely az intézés szerepében részesíthető volna. Egyedül a szabadelvű tanok követői hivatkozhatnak arra, hogy elveiket a gyakorlat igazolta. A valóban felvilágosult önérdek még mindig a legbiztosabb kalauz a társadalmi versenygések bonyodalmaiban; az e gyéni kezdeményezést, az önkéntes szervezkedést, ahol tere nyílt, nagyobb csalódások

nem kisérték; a tömegek iránti bizodalom eredménnyel járt mindannyiszor, valahányszor kikerülhető volt, hogy erősen szervezett kisebbség ragadja magához a néma többség képviseletét és bitorolja súlyát.” A teendők tehát: „Hazánkban gyakorlati szempontból még csirájában van a kérdés. Elnyomni nem kívánatos; előzményeit megteremteni . okvetlenül kell; de a megoldással a Nyugatnak elébe vágni akarni, azt feltételeinek természetes alakulásán túl siettetni: végzetes politikai ballépésnek bizonyulna. Nemzetközi megbeszélés, értekezés becses lehet a munkásviszonyok tisztázása; de nemzetközi megegyezés alapján kötött útirány elfogadása nem jelent egyebet, mint az előrehaladottabb államok iparának állandó túlsúlyát a gyengébb felett. Államférfiainkban volt elég bölcsesség, hogy a külügyek 81 Pulszky Ágost: i.m 81-83 l Timoleon (Beksics Gusztáv): Legújabb politikai divat. Bp 1884 83 Pulszky Ágost: i.m 83 l 82

39 terén csupán oly időben vállaltak el ilynemű szövetséget, aminőben és amennyiben ellenszolgáltatást nyertek; reméljük, s okunk van hinni, hogy ezen belügyekben is hasonló magatartást tanúsítva, hasonló 84 eredményt lesznek képesek kivívni.” Tudjuk persze, hogy a liberalizmusnak nem ez volt az utolsó szava a munkáskérdésben. 1904ben Gratz már tovább megy az újításokban, s a tízes években a kormányzó szabadelvűség is elindul a „német irányba”, holott lelke mélyén minden magyar liberális tudja: az angol és az amerikai példa „liberálisabb”. De ebből nem következik, hogy Pulszky álláspontja ne lett volna liberális; csak éppen „elitistább”, illetve „piacosabb” volt, mint a 15-20 év múltán kísérletező elvtársaié, s ugyanígy nem volt kevésbé liberális, mint a 40, vagy 20 évvel korábbi szabadelvűeké, csak éppen rendelkezett már konkrét tapasztalatokkal az iparosítás társadalmi következményeiről.

Pulszky mintegy félúton áll: el kellett már búcsúznia a harmonikus fejlődés reményéből fakadó optimizmustól, de nem kellett még szembenéznie avval, hogy az „elitista-piacos” liberalizmus egyszerűen nem tud hatékony választ adni a szocialista mozgalom formájában testet öltő, s ezáltal megkerülhetetlen politikai problémává váló „munkáskérdésre”. Tisza István és az agrárkérdés Tisza István először 1887-ben, a Budapesti Szemlében közzétett Az agrárius kérdésről című tanulmányában foglalkozik a „néhány évvel ezelőtt” a „politikai pártéletünkbe is átcsapó” „heves vitákat” kiváltó „kérdéssel”. 85 A tanulmány első kétharmada a liberalizmus mellett tett hitvallás. Rögtön az elején megdicséri a szerzőt az „egyéni szabadság iránti tisztelet” és az „állami mindenhatóság tanával” szembeni fellépése miatt. „Az állami mindenhatóság tana újult erővel lép fel napjainkban. Az

állami beavatkozást – kivált a német publicisztika – minden téren mind hangosabban követeli s határozottan tért foglal azon fölfogás, mely szerint a társadalmi osztályok sorsa nem saját erélyüktől, hanem az intézményektől függ, s a közjólétet csak a t ársadalmi élet rendszabályozása, hogy úgy mondjam, annak rendőri fölügyelet alá helyezése biztosíthatja. Szerző határozott állást foglal ez iránnyal szemben, meggyőződése egész hevével küzd az egyéniség szabad kifejtése mellett. Őszinte örömmel tölt el műve e részének olvasása, s 86 teljes szívből üdvözlöm érte a szerzőt.” Sőt, mondhatnánk, még kevesli is Pólya liberalizmusát. Megrója pl azért, mert szerinte „az állam és az emberiség érdeke az, hogy minden darabka földnek oly gazdája legyen, ki azt a mívelés lehető legmagasabb fokára emeli”. Tisza ugyanis úgy gondolja: „a földmíves osztálynak éppen úgy, mint minden más társadalmi

osztálynak csak egy gazdasági kötelessége lehet maga és a társadalom iránt. Ez a lehető legnagyobb tiszta jövedelem elérése.” S ezen az alapon tiltakozik a gazdálkodás morális 87 követelménnyé tétele ellen, a morállal a rentabilitást állítva szembe. Teljesen egyértelmű, hogy Tisza a liberalizmus társadalom-felfogása alapján lép fel az agrárius elméletekkel szemben. Vitatja például L Stein azon „áldatlan elméletét”, miszerint a történelem osztályharcok története volna. 84 Pulszky Ágost: i.m 84-86 l Tisza István: Az agrárius kérdésről. (Első megjelenés 1887) in: Gróf Tisza István összes munkái I k Franklin-Társulat, Bp. 1928 Az írás voltaképpen Pólya Jakab Agrárpolitikai tanulmányok c könyvének bírálata, ám a tanulmány méretében és megfogalmazásában is messze több egy könyvkritikánál; aligha tévesztünk műfajt, ha politikai tanulmányként, sőt politikai programként olvassuk. Maga mondja: „a jelen

munka által felölelt kérdések taglalásánál e szociális s politikai szempont lesz ránk nézve első sorban irányadó”. im 337 l 86 Tisza István: Az agrárius kérdésről. 334-335 l 87 Tisza István: Az agrárius kérdésről. 335-336 l 85 40 Nem fogadja el tehát „. hogy a társadalom életét az azt alkotó osztályok harca tölti be; ezek mindenike uralomra vágyik a többi fölött, s az, mely az idő szerint legerősebb, saját érdekeinek megfelelőleg, a többi elnyomásával rendezi be az illető állam jogi s politikai intézményeit, hacsak ebben a társadalmi osztályok fölött álló fejedelmi hatalom által meg nem gátoltatik . mely utoljára is avval egyértelmű, hogy szabad államformák csak osztályuralomra s a gyöngébb osztályok kizsákmányolására vezetnek, s 88 hogy ez utóbbiak csak a fejedelem erős kezétől várhatnak igazságot és oltalmat.” Elveti Stein „agrárius elméletét” is, vitatva, hogy a korszak a kapitalizmus

korszaka volna, értve ezen az „ingó tőke” uralmát, s azt, hogy ez alkotta volna meg a fennálló jogrendet, azaz „e jog a tőke uralmát s a földbirtok szolgaságát állapítja meg.” Tisza szerint nem igaz, hogy a liberális berendezkedésű országokban a kormány egy társadalmi osztály érdekeit képviselné. Szabad országokban – így Magyarországon is „ hazafiság, kötelességérzet oly fölfogás és érzület” szervezi a politikát, „melynél fogva mindenki a közérdek álláspontjára áll, midőn valamely politikai cselekményt teljesít, s a közélet terén nem anyagi érdekei által vezetteti magát. Hol egyének és osztályok saját érdekeik kielégítését a többi osztályok rovására kívánják az államtól, hol a politikai pártok ez o sztályérdekek alapján csoportosulnak s küzdelmeik célját nem az ál lamélet egy vagy más irányban való fejlesztése, de ez érdekek egyoldalú érvényre emelése képezi, ott állni fog Stein

elmélete, de ott »rothad valami Dániában« s meghúzták a politikai szabadság fölött a halálharangot.” Magyarországon tehát másként áll a helyzet. „A magyar politikai pártokat politikai elvek, a követett politikai irány helyeslése vagy helytelenítése, a kormányon lévő egyének iránti bizalom vagy bizalmatlanság, s nem társadalmi osztályérdekek választják el egymástól. Képviselve látjuk valamennyiben társadalmunk minden osztályát. Már maga e t ény kizárja azt, hogy bármelyiknek kormányra jutása egy osztály uralmát s a többi elnyomását vonja maga után.” S a b izonyítás: „ a modern magyar társadalom megteremtését nem az osztályok fölött álló államfő, hanem ennek ellenére a 89 magyar nemesség vitte keresztül.” Kifejezetten károsnak tartja az osztályalapú szerveződést, és nemcsak a politikában, hanem a társadalom más szegmenseiben is. Schäffle „kényszerszövetkezetesítési tervét” például így

jellemzi: „Schäffle az ország összes földbirtokosait egy korporációba, vagy helyesebben a k orporációk egy hierarchiájába vonja össze. Jelzáloghitelt csak ez ad , s erre kötelezve is van, de csak bizonyos célokra s az ér ték mérsékelt határáig.” „Szegény társadalom!” – kiált fel, hozzátéve: „Most a nagyszabású reformerek, a nagyszabású politikusok korában élünk; ki gondolna a korlátolt elmékkel, kik foltozgatva javítják a létezőt, midőn nagy szellemeknek vagyunk bővében, kik megreformálják társadalmunkat: »in capite et 90 membris«.” De ami számunkra fontosabb, az „államszocialista tanokkal” (L. Stein, Rodbertus, Schäffle nevét említi) hadakozva a formálódó magyar agrárius mozgalommal szemben lép fel. Az agrárius fellépést voltaképpen véletlennek, különálló dolgok szerencsétlen összeesésének, félreértéseknek, illetve az ellenzék program-nélküliségének tudja be. Része volt benne – írja –

az 1873as krach okozta megrendülésnek, rossz termések sorozatának, „az alkotmányos éra” kezdetét kísérő „vérmes gazdasági reményeket” követő „keserű csalódásnak”, de nem kis részben annak – tesz egy utalást az antiszemita mozgalmakra –, hogy e helyzetet az ellenzék a kormány elleni agitációra aknázta ki. Agrárius színezete ennek az el égedetlenségnek – állítja – csak azáltal lett, hogy „három tanulnivágytól s nemes buzgalomtól áthatott fiatal főurat” „balcsillagzatuk” egy „nagy olvasottsággal, s dialektikai ügyességgel rendelkező pamfletistával”, Rudolf Meyerrel hozott össze, „. ki – tőkét faragva magának Bismarck üldözéséből – mint a konzervatív ügy mártírja élősködött az osztrák arisztokrácia reakcionárius árnyalatán, s az ultramontán reakcionárius lapokba írt több szenvedélyességgel, mint igazságszeretettel. E kétes értékű tudós vezetése alatt ismerkednek meg a

Homestead and Exemtion 91 törvényekkel, s azokkal a pusztuló magyar parasztság megmentésére sietnek.” A szövegből kitűnik, Tisza nem csak nem ért egyet ezzel az áramlattal, hanem morálisan és intellektuálisan is elítéli. Őszinteségét is kétségbe vonja; a „mohóságot” amivel képviselői 88 Tisza István: Az agrárius kérdésről i.m 343 l Tisza István: Az agrárius kérdésről. 343-344 l 90 Tisza István: Az agrárius kérdésről. 347 l 91 Tisza István: Az agrárius kérdésről. 350 l 89 41 ezeket az eszméket felkarolták, a téma nélkül maradt ellenzék „agitacionális eszközök” utáni keresgéléséből származtatja. „Röpiratok s hírlapi cikkek követik egymást, sötétnél sötétebb színbe festve a mezőgazdaság helyzetét, reménytelennek állítva a földbirtokos osztály jövőjét, ha csak – a mai szabadelvű jogrenddel szakítva – azon férfiak vezérlete alá nem áll, kik a vészthozó szabadságtól hivatvák őt

megmenteni. Széltire ócsárolják a 4 8-diki vívmányok egyik legfontosabbikát, a birtok és hitel-szabadságot, dicsőitik az úrbériséget, s a legenyhébb vád, mivel ellenfeleiket illetik az, hogy nem a nép javát, de a tőkepénzesek érdekeit tartják szem előtt.” Személyességet is belevisz ítéletébe, amikor a gazdakör egyik vitájára emlékezik: „E sorok írójának az volt egyik első szereplése a nyilvánosság terén; alig fogja azon megdöbbenést valaha elfeledni, mit érzett, oly férfiakat látva ez es zme mellett állást foglalni, kik tehetségeiről igen nagy véleménye volt, tevékenységétől nagy és hasznos hazafiúi szolgálatokat várt a 92 jövőben.” Az agrárius elméleteket – a németet is, a magyart is – tévedésnek, az általuk javasolt megoldásokat katasztrofális következményűeknek ítéli: a bajban lévőkön nem segít, a fejlődést pedig megakadályozza. Máshol kell tehát a bajok okait, illetve a megoldásokat

keresni; természetesen a liberális elveknél és megoldásoknál. A bajok okait meglehetős egyszerűséggel találja meg: „Józan, takarékos, szorgalmas embernek sehol sem oly könnyű megélni, mint nálunk, hol a termelés általában véve könnyű és olcsó, a nép igényei csekélyek . Ne tápláljunk illúziókat, se magunkban, se másokban, ne vádoljunk bajainkért se adót, se jogrendet, se semmi egyebet, de legyen bátorságunk nyíltan bevallani, hogy ott ahol a nép eladósodott, ezt csak saját tudatlanságának, indolenciájának, iszákosságának róhatja fel.” A megoldás sem túl bonyolult: „Mindazon javaslatok, melyek a s zabad tulajdon, megterhelés és forgalom korlátozása útján óhajtják e bajt orvosolni, az eladósodott embert könnyelműsége következményeitől legalább részben megóvják, s ez által a nép indolenciáját, tétlenségét fokozva, éppen az elszegényedés forrását táplálják. S míg egyfelől permanenssé teszik az

eladósodott ember nyomorúságos helyzetét, másfelől útját állják azon életrevalóbb, tevékenyebb elem terjeszkedésének, mely amannak helyét elfoglalni van hivatva. Ez elem létezik kisebb-nagyobb mértékben mindenütt s a mai jogállapot mellett felmerülő birtokforgalom eredménye nagyban és egészben az, hogy a kisbirtok jobb parasztgazda kezére kerül . Szembeötlik a j obb elem térfoglalása ezek számának a kultúra terjedésével emelkednie kell . Már pedig ez át alakulás úgy nemzetgazdasági, mint politikai szempontból egyaránt kívánatos. Ki virágzó földmívelést s életképes parasztosztályt akar, mely nemzetre s államra nézve anyagi s erkölcsi erők forrása legyen, annak tunya kezekben levő birtok 93 átmenetét jobb gazda birtokába minden megengedhető eszközzel elő kell mozdítania.” stb Némiképp másként viszonyul egy másik „mozgalomhoz”, amely a kisbirtokosok hitelügyét hitel-szövetkezetekkel kívánják megoldani.

De ha jól értem, igazi „újítás” itt s em történik Elfogadhatónak azért tartja, mert – szemben az előző javaslattal – nem jelent támadást „jogrendünk ellen”, ám általános gyógyszerként alkalmatlannak ítéli. „Távol áll tőlem e mozgalom kárhoztatása, vagy kicsinylése. A hitel drágasága igen sok baj forrását s a haladás igen nagy akadályát képezi. Lényeges szolgálatot tesz mindenki, ki azt olcsóbbá teszi, s kétszeres jótevője népünknek, ki őt a hitelszövetkezetek terjesztése által rendre, pontos számításra, s szakadatlan tőkegyűjtésre szoktatja. Ez intézetek az egyéniségre, a jellemre gyakorolnak befolyást, s ezáltal a jólétnek, a haladásnak éltető gyökerét táplálják. De azok, kik bajaink panaceáját ebben látják, egy dolgot elfelejtenek.” Ez a d olog: hogy éppen a legszegényebb rétegek alkalmatlanok e m ódszer alkalmazására, mindenekelőtt „személyi tekintetben”. „Üdvös dolog tehát a

hitelszövetkezetek alapítása, de csakis hol annak előfeltételei megvannak, és ha haszon helyett pótolhatatlan kárt nem akarunk okozni, nem szabad őket általánosítanunk, s éppen ott nem szabad velök föllépnünk, hol az agrárius bajok a legsúlyosabbak; hol legnagyobb szükség volna a segítségre, ott tagadja meg 94 szolgálatát.” 92 Tisza István: Az agrárius kérdésről. 349-351 l Tisza István: Az agrárius kérdésről. 359-360 l 94 Tisza István: Az agrárius kérdésről. 360-361 l 93 42 Láttuk már, a h elyes terápia a k ulturális színvonal emelése, a l iberalizmus előfeltevéseinek megfelelően. „. gyökeres tartós javulást csak a baj forrását képező egyéni tulajdonságok megváltoztatásától, a műveltség, józanság, takarékosság és szorgalom terjedésétől várhatunk. El kell hárítanunk minden korlátot az egyéni tevékenység teljes, szabad kifejtése, az erélyesebb elem hódítása elől, föl kell használnunk minden

rugót, mely szorgalom s takarékosság kifejtésére ösztönöz, fejlesztenünk kell az egyéni felelősség érzetét. A szabad intézményeknek nevelő hatása van, s ez párosulva a népnevelés fejlesztésével, s oly gazdaságpolitikával, mely a j obb gazdálkodást megkönnyíti s buzdítólag hat ez irányban, meg fogja teremni gyümölcsét. De mindenekelőtt szükséges, hogy társadalmunk minden rétegét, népünk minden tagját azon meggyőződés hassa át, hogy ki-ki saját szerencséjének kovácsa, s hogy jóléte alapját saját tetterejében, saját mértékletességében kell keresni. Nincs oly súlyos helyzet, nincs oly fonák politika, mely egy szorgalmas és takarékos népet föltartóztathatna haladásában, s viszont nincs államférfiúi bölcsesség, mely jólétet teremtsen, hol e két tényező hiányzik. És rossz szolgálatot tesz a közügynek, ki politikáját, intézményeket, tőkét, zsidót vagy bárki mást téve minden bajért felelőssé, azon

meggyőződést oltja a népbe, hogy hiában fáradna, hiában takarékoskodnék, a mai 95 állapotok mellett úgyis vesznie kell.” De azért neki is van egy „újítása”, s mi tagadás, az meglehetősen zavarba ejtő. A tanulmány utolsó részében ugyanis a hitbizományok kiterjesztése mellett érvel, természetesen ez esetben a harcot a „dogmatikus” liberalizmus, a liberális „frázisok” ellen véve fel. A latifundiumot persze, nem „a családi név, a családi fény fönntartására” hivatkozva, hanem a „nemzet szempontjából” veszi védelmébe. És nincs okunk kétségbe vonni, hogy amit mond azt komolyan gondolja; tényleg meggyőződése lehet, hogy az („elitista” és „nemzeti”) liberalizmus védelmét szolgálja, amikor az „angol modell” – tehát egy „nyugati minta” – érvényesítése mellett érvel. Tisza ugyanis a hitbizomány kiterjesztésével nem a „ nagy családokat”, hanem a nemzeti középosztálynak tekintett

„jómódú vidéki családokat” akarja megmenteni, s ezen keresztül továbbra is biztosítani a n emzeti polgárosodás garanciájának tekintett nemzeti liberális politika folytatását. Láttuk, Kemény számára is a kiegyensúlyozott fejlődés feltételének számított a birtokos nemesség politikai szerepének megőrzése. „Hogy egyes családok kezében aránytalanul nagy birtoktestek vannak egyesítve, hogy többen rendelkeznek oly óriás vagyontömeg fölött, mely úgy t ársadalmi, mint politikai szempontból hasznosabb volna több egyén kezében, azt – úgy hiszem – senki nem fogja tagadni; de egyes – bármily túlságos – latifundiumok létezése egyáltalán nem bizonyítja sem azt, hogy kellő számú közép- és nagybirtokos van az országban, sem azt, hogy azok vagyoni állása megfelelő. Tekintsünk szét az országban: a dúsgazdag nagybirtokosok mellől mind jobban ritkulni látjuk a jómódú vidéki úri családok hajdan oly tömött sorait.”

És ez – véli – nagy baj a n emzetre és a l iberális politikai berendezkedés működtetésére nézve. „A nemesség nem egyedüli tényezője ma már közéletünknek. A társadalom többi osztályai fölvétettek az alkotmány sáncai közé; elfoglalták helyüket minden téren, s a modern magyar állam épülete e szélesebb alapra emeltetett. De azon nemesség, melynek helyes politikai érzéke, szívós erélye s hazafiúi áldozatkészsége tartá meg e nemzetet annyi veszély között, melynek bölcs nagylelkűsége küzdötte ki a jogegyenlőséget, mely elsöpörte saját előjogait, e nemesség volna ma is arra hivatva, hogy 96 közéletünkbe bevont új elemeknek természetes vezéreit szolgáltassa.” [A mi kiemeléseink] Tisza „a jómódú vidéki úri családok” védelmét tehát politikai szempontból tartja fontosnak; benne a korábbi – szabadelvű – politizálás folytathatóságának feltételét látja. Joggal – jogtalanul? – ennek eldöntése

nem feladatom; az viszont kétségtelen, hogy ebben csoportban látja megtestesülni azokat a k épességeket, amelyek nélkül e politikai rendszer nem működőképes. A nemesi birtok, a „dzsentri” védelméhez – tehát egy „szociális kérdéshez” – a politika oldaláról jut el. 95 96 Tisza István: Az agrárius kérdésről. 361-362 l Tisza István: Az agrárius kérdésről. 363 l 43 „E nemességet – ha vagyoni állása biztosítva leend – családi hagyományai, a közügyekben való jártassága és politikai érzéke, valamint vagyoni állásának függetlensége s azon körülmény, hogy rendelkezik a közügyeknek szentelhető szabad idővel, a politikai szereplésre kiválóan alkalmassá teszi, s a nép között maig megőrzött befolyása segélyével a közügyeknek kiszámíthatatlan hasznára lehet. Valódi önkormányzatnak pedig oly birtokos osztály képezi alapföltételét, mely bír elég anyagi s 97 szellemi erővel és elég

kötelességérzettel az avval járó terhek viselésére.” stb A birtokos osztály anyagi helyzetének megromlásának okait mintha összetettebben látná, miként általában az agrárszektor problémáit ábrázolta volt tanulmánya elején. Az okok közt emlékeztet „az 1848-iki események s az őket követő gyászos időszak” pusztításaira, „az úrbériség megszűntekor szenvedett érzékeny károsodásra”, de magának ezen „osztálynak” gőgjére, „mellyel elfordult a produktív munkától”, gondatlanságára „mellyel a megváltozott idők követelményeit figyelmen kívül hagyá”, a könnyelműségre „mellyel azon arányban fokozta költekezését, aminőben apadtak jövedelmei”. De – és itt tűnik fel az „újítás” – felsorol egy általános okot is, olyat, amely túlmutat az egyén magatartásán, és ami törvényhozói beavatkozást követel. Ez az ok: az örökösödési szabályok, amelyek a n agy- és középbirtok

szétforgácsolódásához vezetnek. „Sok oly család, mely 2-3 tagból állott ötven évből ezelőtt, ma már 10-20 tagot számlál. A vagyon, melyből azok kényelmesen megéltek, ezek fenntartására nem elegendő többé.” A gazdasági, mentális – és persze, a politikai – következmények súlyosak: „Kap mindenik egy részt a földbirtokból, s evvel együtt örökli a meggyőződést, hogy atyja példáját kell követnie. Lesz az, mi atyja volt, s mivé őt is nevelték: földesúr. Beléül a jószágba, de úgy mint szeretné, nem élhet meg belőle, s néhány év alatt túltesz vagyonán. Így állnak elő a végzett földesurak, áldozatai saját könnyelműségöknek s a ferde nevelésnek, mely őket urakká nevelte, és hasznos munkához sem kedvet, sem képességet nem adott nekik. Tenyeröket munkának nem szabad elkérgesítenie, igényeik nagyok, képzettségök, munkaerejök annál csekélyebb, terhet képeznek magok, családjok s a társadalomra

nézve.” S ha mégse lennének „könnyelműek”, akkor is baj van: mert vagy bérbe adják a földet, és más kereseti forrás után néznek, vagy maradnak, de lemondanak „. azon életmódról, melyet az atyai háznál láttak, azon szerepről, melyet atyjok a társadalmi politikai életben betölthetett . Teljesítik kötelességöket mindkét esetben magok és családjok iránt, de azon faktor, melyet őseik társadalmi s 98 politikai szempontból képeztek, elveszett a nemzetre nézve.” Ez teszi számára indokolttá és elfogadhatóvá az állam, a t örvényhozás beavatkozását. Nem egy társadalmi osztály, hanem a nemzet érdeke kívánja meg. De Tisza – és ez mutatja, hogy maga is tisztában van javaslata „kényes” voltának – még tovább magyarázza: „Egy osztály sem részesülhet védelemben saját hibái, saját gyengesége ellen, nem követelheti ezt a földbirtokos osztály sem, de igenis megkívánja nemcsak ez osztály, hanem az e gész nemzet

érdeke, hogy azon veszély, mely annak sorsát mai örökösödési jogunk által fenyegeti, feje felől elhárítható legyen. E célt pedig csak úgy érhetni el, ha módot nyújtunk rá, hogy nagy- és középbirtok osztatlanul s nagyobb teher nélkül szálljon egy örökös kezére.” Majd így folytatja: „Ellentmondásba látszom jönni önmagammal, midőn a birtokok korlátlan oszthatóságát óhajtom a kis, perhorreszkálom a nagybirtoknál.” A magyarázat: „Más lévén a helyzet, mások a viszonyok, másoknak kel az eszközöknek is lenniök”; azaz: mivel a nagy- és középbirtokosok „. hivatásukat csak úgy tölthetik be, ha szükséges személyes tulajdonságok mellett bírnak oly vagyonnal is, mely számukra tekintélyes és független állást biztosít, s oly szabad időt ad rendelkezésökre, melyet anyagi gondoktól menten szentelhetnek a közügyekre.” Továbbá: „csakis az egyenlő osztályban [az örökségben való egyenlő részesedés] rejlő

veszélyek elhárítását tartom indokoltnak, s nem szándékom törvényes oltalmat kérni a n agybirtokos osztály részére saját 99 könnyelműségének következményei ellen is.” 97 Tisza István: Az agrárius kérdésről. 364 l Tisza István: Az agrárius kérdésről. 365 l 99 Tisza István: Az agrárius kérdésről. 366-367 l 98 44 Nos, Tisza így jutott el a hitbizományok szaporításának gondolatához, mint ami képes korrigálni az örökösödési rendszer hibáit. Elismeri: „Határozottan hátrányos a földbirtok megkötése, mely a birtokost egyéni szabadságában, ügyeinek hajlamai, képességei szerinti berendezésében korlátolja, felelősségét apasztja, a földet oly kezekben is megtartja, melyek azt jól használni, az avval járó kötelességeknek megfelelni nem képesek, a kisbirtok képződését akadályozhatja ott is, hol ezek terjedésére is szükség volna. De ha csak illuzióriussá nem akarjuk tenni az elénk tűzött cél

elérését; e kisebb bajt legalább egyelőre el kell fogadnunk. Mindaddig, míg közvéleményünk az elsőszülötti örökösödéssel meg nem barátkozik, de 100 csak addig, a nagybirtok osztatlan fenntartásának egyedül célravezető eszköze a hitbizomány.” Nem tudjuk, de nincs is szándékunkban eldönteni, hogy melyik örökösödési rendszer „liberálisabb”, s így persze arra kérdésre sem tudok felelni, hogy mutat-e, s ha igen, milyen irányba történő elmozdulást mutat e javaslat a liberalizmustól. Gondoljuk, nem feltétlenül, de legalábbis nem magától értetődően konzervatív e fordulat. Tisza nem is tartja annak, bár – más egyebek mellett – e lehetséges vád elleni védekezést is kötelességének tartja. Az egyik érvet – amely a gyermekek közötti különbségtételt az er kölccsel és a t ermészetjoggal ellenkezőnek mondja – gyorsan végez. „Hát ezzel az igazsággal és természeti joggal igen furcsán vagyunk” – jegyzi

meg, és példákat hoz arra, hogy a természetjogból bárminemű vagyoni különbség igazságtalansága levezethető, így a szocialista egyenlősítési követelések is. Tehát: az igazságossági szempontok helyett a társadalom érdekeire kell tekintettel lenni, s ez – szerinte – az elsőszülöttségi jog 101 elismerését követeli meg a földbirtok esetében. Több ellenvélemény cáfolata után a l egfontosabb ellenvetésre tér rá; hogy ugyanis a hitbizomány „az úgynevezett liberális intézmények közé nem tartozik”. Nos, ennek kapcsán fejti ki a liberalizmus mibenlétére vonatkozó álláspontját. „A liberális szónak ötven év óta nagy varázsa van mi nálunk. Nemzetünk erős jellemének egész hevével lépett a reformok terére, hogy kipótolja századok mulasztásait, s a szabadelvű eszmékkel és törekvésekkel szemben csaknem az e gész nemzet identifikálta magát. És, bár a kontinens többi államaiban új erőre kapott reakcionárius

áramlatnak átcsaptak is hozzánk egyes hullámai, s bár ez áramlattal meg kell még küzdenünk, maga azon erős bizalmatlanság, mellyel az találkozott, az erélyes tiltakozás, mellyel fogadtatott, megnyugtathatnak az i ránt, hogy nemzetünk túlnyomó többsége szabadelvű ma is, s diadalra fogja vinni a szabadelvűség ügyét a jövőben. Ha van valaki, ki szíve mélyéből örül ez állapotnak, ki lelke egész hevével híve a szabadelvű haladásnak, úgy e sorok írója bizonyára az. De a s zabadelvűség nem szolgai dogmatizmusból, nem az egyszer kiadott jelszók vak követéséből, nem a frázis uralmából áll. Ne azt nézzük, benne van-e valamely eszme azon népszerű katekizmusban, mely a francia szabadelvű iskola sarktételeit foglalja magában, s a francia szabadelvű mozgalmak tépett zászlaja, hanem azt, előmozdítja-e az a nemzet fejlődését s valódi és tartós egyéni és politikai szabadság felé. Alkalmazzuk e mértéket a hitbizományokra Ha

áll, mit bebizonyítani megkísérlettem, hogy ez i ntézmény fejlesztését nemzeti szabadságunk érdekei követelik, úgy ne 102 törődjünk vele, ha szabadelvűség hiányával, vagy bármi mással vádoltatunk.” Az igazolást a „gyakorlattal”, az angol példa bemutatásával végzi el. Számára ez az ellenvetések helytelenségét bizonyítja. A hitbizomány ugyanis azáltal, hogy azokat az ifjakat, akik nem jutnak birtokhoz más „életpályára utasítja”, egyfelől megakadályozza azon szegény földesurak számának szaporodását, akik „se valódi hivatalnokká, se valódi gazdákká” nem válva terhére lesznek a családnak és a nemzetnek egyaránt, másfelől pedig „azon becsületes munkát bőven jutalmazó életpályákra” tereli, amelyek „ma még csaknem kizárólag a p olgári elem uralkodik”. Így tehát nem eltávolítja, hanem éppen közelíti az egyes társadalmi csoportokat. „Ha ott [mármint Angliában] meglep minden idegent az

arisztokrácia elfogulatlan fölvilágosodottsága s azon gentlemanhez illő modor és gondolkozásmód, mely az üzleti köröket is általában jellemzi, úgy ez elsősorban az elsőszülöttségi örökösödés századokon át való fönnállásának tulajdonítható, mely az arisztokrácia sarjadékának 100 Tisza István: Az agrárius kérdésről. 367 l Tisza István: Az agrárius kérdésről. 369-70 l 102 Tisza István: Az agrárius kérdésről. 377-378 l 101 45 legnagyobb részét az üzleti pályákra utasítja s ez o sztály és a legnagyobb családok közt számtalan 103 rokoni s baráti köteléket létesít.” Az angol példa – és persze, a korszak politikai gondolkodásában újra és újra felbukkanó angol-magyar párhuzam – lebeg előtte akkor is, amikor az arisztokráciát védi meg, ezúttal az általa többnyire dicsért cikk szerzőjével szemben. Kiindulópontja valóban eltér a „liberális katekizmustól”, ám – ismét emlékeztetünk a

mérsékelt liberalizmus olyan képviselőire, mint Eötvös vagy Kemény volt – magától az („elitista-nemzeti”) liberalizmustól semmiképp. Egyetértően idézi Pólyát: „Trónnak, szabadságnak és nemzetiségnek a nép zömére, s nem egyes családokra kell támaszkodnia”. Ekként folytatja: „Valóban ingadozó a trón, gyönge nemzet és gyarló szabadság lenne az, mely nem az e gész népben, de annak kisszámú osztályában lelné támaszát. Tökéletesen igaz, hogy a nép erényeiben és akaraterejében van azok egyedüli biztos alapja, de azért ha él egy osztály a nemzet kebelében, mely egynek érzi magát vele, mely a közügyeket századokon át tudta is, akarta is szolgálni, s a nemzetnek hosszú, viszontagságos múltján át kipróbált vezére volt, ez osztály a nemzeti erő forrása, nagy és hasznos szolgálatot tehet a jövőben, s elpusztulása határozott veszteség az egész nemzetre nézve.” Tisza a nemesség politikai szerepének

megőrzését nem a polgári elem ellenében képzeli el. „Nemességünk maga mondott le előjogairól, maga nyitott tért a modern társadalom új elemeinek is, s bizonyára én volnék az utolsó, ki közéletünk e faktorait ne örömmel és bizalommal üdvözölném, ki ne örülnék az új erőnek, amit ezekben nyert a magyar nemzet. De azért nemességünk vagyona, tekintélye s személyes tulajdonai által széles körben gyakorolhat befolyást; múltja kezeskedik róla, hogy e befolyás csak hazafias, a rend és szabadság érdekében csak üdvös lehet, s valóban nem vagyunk oly gazdagok anyagi és szellemi erőben, hogy ne kelljen minden erőt megbecsülnünk, mi a nemzetnek rendelkezésére áll.” Különösen a politikusi rekrutáció szempontjából tartja fontosnak e csoport fennmaradását. „A valódi, tartós és bölcs szabadságnak legjobb iskolája az önkormányzat. Erőnket, képességeinket fejlesztenünk kell minden irányban, s ezt mi sem eszközli oly

hatékonyan, mint egy eleven, lüktető municipális élet, mely a nemzet összes osztályának érdeklődését a közügyek iránt felkölti, a politikai kötelességérzetet fejleszti, s megadja a közügyek intézésének gyakorlatát. De hogy az önkormányzat ne autonomikus formákba bújt bürokratizmus, hanem valódi önkormányzat legyen: oly férfiakra van a társadalomnak szüksége, kiknek egyéb kellékek mellett vagyoni állása a k özügyekkeleli ingyenes foglalkozást megengedi.” És természetesen a „nemzeti” érv is megjelenik: „Nemzetiségek által lakott vidékeken minden úri ház gócpontja, őrállomása a magyar hazafiságnak . Törvény s közigazgatási apparátus elnyomhatja, megfenyítheti a nyílt államellenes mozgalmakat, de titkos bujtogatók aknamunkájával szemben csakis társadalmi tényezők akadályozhatják meg azt, hogy nemzetiségeink közérzülete megmételyeztessék, csakis társadalmi befolyások nyerhetik meg őket a magyar haza, a

magyar nemzet ügyének. E hivatás elsősorban a magyar birtokosságra vár . E hatalmat nemességünk gyakorolja is, s minden rombadülő 104 házzal fogy az erő, mely a magyar államnak e téren szolgálatába áll.” Kétségtelen, Tisza igen határozottan beszél, kiállva egy – ismeri el – népszerűtlen, mert antiliberálisnak tűnő álláspont, a hitbizomány mellett. Ám hogy konzervatív irányba fordult volna? Ha az ajánlott eszközt a korabeli magyar liberalizmus főárama nem fogadta is el – s mint tudjuk, maga Tisza is lemondott róla – a problémáról magáról igen csak hasonlóan gondolkodott, különösen 1849 ót a. S emlékeztetek Max Weber tipológiájára: a „ honorácior politikusok” korának politikus-eszménye máshol is a politikáért – és nem a politikából – élő „úri ember” volt. Látni fogjuk, hogy a nyolcvanas-kilencvenes években felbukkanó „dzsentri”, illetve a s zázadfordulót követően megjelenő

„középosztály-kérdésben” a Tisza által felvetett problémák ismét megjelennek, megmutatván, hogy az „elitista” liberalizmus számára egyre nehezebbé válik nem csupán a „vezető osztály”, a politikai elit legitimációjának újratermelése, hanem e csoport politikai egységének fenntartása is. D e ekkorra világossá 103 104 Tisza István: Az agrárius kérdésről. 374 l Tisza István: Az agrárius kérdésről. im 375-376 l 46 válik az is, hogy a „dzsentri-kérdés” nem csupán a „ szociális kérdések” egyike, hanem az „elitista” liberalizmus folytathatóságának kérdése is. Az agrárkérdéssel foglalkozó, 1897-ben közzétett újabb írása ugyancsak az „agrárius dogmával” való hadakozással kezdődik, mivel apropóját az agrárius mozgalomnak lendületet adó, 1896-ban Budapesten tartott nemzetközi gazdakongresszus szolgáltatta. „Különösen a német . agrárius párt jelent meg zárt sorokban a kongresszuson;

tanításaik buzgó tanítványokra találtak éppen azon körökben, melyek a magyar gazdaközönség egyedül hivatott képviselői és vezetői gyanánt kívánnak szerepelni s kettőzött eréllyel folyik a kongresszus óta az agitáció abban az irányban, hogy gazdaközönségünket az ortodox agrárius program számára megnyerjék.” Könyve mintegy válasz a kongresszuson felvetett, s megválaszolatlanul maradt azon kérdésekre, melyek „. mélyen belevágnak legfontosabb érdekeinkbe; az ad andó válasz helyes vagy téves volta komoly következményeket vonhat maga után. Kötelességünk sajátmagunk s az ország jövője iránt, hogy ne jelszavak, ne egyoldalú információ után induljunk, de a világosságot nyújtó összes tények, a r endelkezésre álló összes adatok beható és lelkiismerete megrostálása útján alkossunk meggyőződést magunknak.” S előrebocsátja: „konklúzióim sokban eltérnek az egyedül üdvözítő 105 Látni fogjuk, hogy ez

valóban így van. agrárius dogmától”. Az ekkorra már a Szabadelvű párt egyik legbefolyásosabb politikusává lett Tisza természetesen elismeri – az agrárértékesítési válság kirobbanása után hogyan is vonhatná kétségbe –, hogy az agrárszférában baj van, s a bajok forrását nem lehet csupán személyes okokra visszavezetni. S ennek megfelelően azt sem vonja kétségbe, hogy ily körülmények között az államnak is van tennivalója. „Ily viszonyok között – írja – állam és társadalom figyelmének a mi veszélyeztetett anyagi helyzetünk felé kell fordulnia. Közgazdasági politikánk legégetőbb, legfontosabb feladatát a g azda bajainak orvoslása képezi. S ez nem egy osztály érdeke, de életkérdés egész társadalmunkra, annak minden 106 osztályára nézve.” Csak éppen a bajt és a tennivalókat is máshol és másban látja, mint az agráriusok. A baj okáról való véleményét egyszóval kifejezve: a túltermelés, a

tengerentúli gabona megjelenése következtében bekövetkező áresés. Bizonyítását nem ismertetjük, már csak azért sem, mert a mi szempontunkból nézve amúgy sem annak van jelentősége, hogy adatai és következtetései pontosak-e, vagy sem. Fontosabbak azok a fejtegetései, amelyekben az agrárius feltevéseket és ok-meghatározásokat bírálja. Az agráriusok a kapitalizmus és a liberalizmus intézményeiben jelölik meg a bajok okát. Tisza ezzel a diagnózissal száll szembe, elsősorban persze azért, hogy a ráépülő terápiát elutasíthassa. Nézzünk néhány példát, s rajtuk keresztül Tisza véleményét a kapitalizmusról, a liberalizmusról és az agrárizmusról. Az utóbbival kezdjük. „Az agrárius mozgalom politikai momentumokkal van telítve, politikai célokkal van összenőve; a mezőgazdasági érdekek képviselőit társadalmi és politikai ellenszenv hatja át a tőke iránt, s nem annyira objektív közgazdasági meggyőződés, mint

pártszenvedély és párttaktika viszi őket harcba a nagy tőke, a tőzsdék s ezek mostani üzletköre ellen.” E „politikai ellenszenv” – véli – elsősorban abból fakad, hogy „. általában a kontinensen, de mindenekfelett Németországban mozgó tőke és liberálizmus egyfelől, földbirtok és politikai reakció másfelől elválhatatlan kapcsolatban van egymással.” És Magyarországon? 105 Tisza István: Magyar agrárpolitika. (Első megjelenés 1897) in: Gróf Tisza István összes munkái I k Franklin-Társulat, Bp. 1928 241 106 Tisza István: Magyar agrárpolitika. im 240 l 47 Nos, Tisza szerint a magyar agráriusok nagy tévedése éppen itt ragadható meg. „Ezen, a magyar gazda egész szellemi világával ellentétben álló, s merőben tendenciózus közgazdasági elméletek azonban fogékony talajra találnak a mi gazdaközönségünk gyanútlan, de a b ennünket ért sok csapás által elkeserített lelkében, s aki az utolsó kongresszusok

befolyást figyelemmel kísérte, nem hunyhat szemet azon tény előtt, hogy gazdasági bajainkat széles körök hajlandók az ellenséges érzületű tőke uralmának s a tőzsdék üzelmeinek tulajdonítani minálunk is. Nagy apparátussal lépett fel ez irányzat a nemzetközi gazdakongresszuson; a német reakciónáriusok legszájasabb izgatói léptek mellette sorompóba . a nyilatkozók nagy többsége a nemzetközileg szervezett nagy tőke túlkapásaiban s 107 [A különösen a határidőüzletben látta a gazdasági bajok s különösen az árdepresszió egyik forrását.” mi kiemeléseink] „»A nemzetközileg szövetkezett nagytőke« - kezdi el a bírálatot – mint agitacionális jelszó éppen nincs rosszul választva, s igen alkalmas lehet bizonyos körök megijesztésére és felizgatására. Tény az, hogy a modern gazdasági fejlődés óriás vagyonokat teremtett, melyek árnyékot borítanak a legbüszkébb oligarchák vagyonára is. Tény továbbá az i s,

hogy a pénz-arisztokrácia csak részben, talán kisebb részben köszönheti vagyonát munkájának és zsenialitásának; ennek forrását sok esetben meglehetősen kétes értékű üzelmek képezik. Az irigység, az ellenszenv ezek irányában emberileg nagyon érthető azon földbirtokos osztály részéről, mely legjobb esetben is épségben tartotta fenn őseitől örökölt anyagi helyzetét, s most a könnyen szerzett milliók szerencsés birtokosai által jövedelemben és fényűzésben túlszárnyalva látja magát. Mi sem könnyebb, mint legalább egy részükkel elhitetni azt, hogy ezeknek titkos összeesküvése létezik ő ellenük, plutokratikus szabadkőművesség, mely elcsábít vagy megveszteget pártokat és kormányokat, és saját érdekében, a gaz da megrontására intézi a v ilág sorsát.” [A mi kiemelésünk] Tisza számára természetesen nem fogadható el e m agyarázat. „Én csak azt vagyok bátor tisztelettel kérdezni, ki, hol, mikor, mennyiben

szerzett tudomást ennek a nemzetközi szövetségnek a létezéséről? Mi annak szervezete, ki vezeti, melyek orgánumai, miben nyilvánulnak törekvései, micsoda közös érdek van, mely ellentétes a gazdák érdekével, hol jut napfényre a tőke ezen szolidaritása?” A döntőnek szánt érv azonban alighanem a folytatásban van: „Egy irányban igenis tudok a tőke szolidaritásáról, s ez a szolidaritás a magántulajdont megtámadó szociáldemokratikus törekvésekkel szemben. Ezek leküzdése igenis közös érdeke mindenféle vagyonnak, mindenféle tőkének, de elsősorban az ingatlan tőkének. Kivált nekünk, magyaroknak, szarvas hiba erről a szolidaritásról megfeledkeznünk Nálunk a szocializmus eleitől fogva földosztási törekvésekben nyilvánult, a magyar nép előtt az uradalmak sokkal élőbb képviselői a nagy tőkének, mint az ingó vagyon, s ha sikerül őt harcba vinni a tőke ellen, bizony ott támadja meg azt, ahol közelebb éri, s a Z

ichyeken keresztül jut el a R otschildokhoz.” És még hosszan sorolja a bizonyítékokat amellett, hogy a tőke és a gazdák érdekei nem állnak feltétlenül szemben egymással, sőt – például a magyar gazdák és a német tőke között „természetes szövetség” áll fenn, éppen a német agráriusokkal szemben, akik „a dolgok logikájánál fogva . a mi legveszélyesebb ellenségeink”. „Hagyjunk tehát békét a nemzetközileg szervezett nagytőke hóbortos jelszavának” – tér 108 napirendre az agrárius mozgalom ideológiájának tárgyalása fölött. Az agrárius előfeltevést tehát igazolatlannak, veszélyesnek, ártalmasnak tartja. De ugyanígy elégtelennek, félrevezetőnek a kapitalizmus intézményei, így például a tőzsde ellen irányuló kritikákat is. Hogy úgy mondjam, a tőzsdével szemben némi érzelmi idegenkedés Tiszánál is észlelhető, ám – mint mondja – „Hitem szerint nem az itt a kérdés: a tőzsdejáték

rokonszenves, dicséretes dolog-e? Szerintem bizonyára nem az, amint hogy semmiféle hazárdjáték nem lehet az, amint túlmegy a szórakozás keretén, s vagyonszerzés vagy megélhetés eszközévé válik. A játékos egzisztenciák, legyenek bár »urak«(?) vagy kereskedők, zsidók vagy keresztények, játszanak bár tőzsdén vagy kaszinókban, bizony nem rokonszenvesek.” A következtetése azonban nem tőzsde- s kiváltképp nem kapitalizmus-ellenes. „Bármily szomorúak legyenek is azonban ezen jelenségek, ezek orvoslását másban, mint az egyének erkölcsi erejében és felelősségérzetében keresni nem lehet. Szabad állam és szabad társadalom azon nagy elven épül fel, hogy 107 108 Tisza István: Magyar agrárpolitika. im 273-274 l Tisza István: Magyar agrárpolitika. im 274-276 l 48 minden önjogú egyén ura saját sorsának, kovácsa szerencséjének. Az állam nem állhat oda szabad polgárai gyámjául, nem akadályozhatja meg, hogy vagyonukkal

könnyelműen sáfárkodjanak, s bármennyire sajnáljuk is a játékszenvedély egyes jobb sorsra méltó áldozatait szomorú sorsukért – hacsak minden felelősségérzetet nem akarunk a társadalomból kiölni – nem tehetünk felelőssé mást, mint önmagukat.” 109 Megint megállapíthatjuk, hibátlanul liberális az érvelés, élesen elutasítja az agrárius antikapitalizmus „hóbortos jelszavait”. De mint már jeleztük, az „agrárbajok” létét nem vonja kétségbe, csak az okot találja meg másban: a közlekedés fejlődésében, amelynek révén Európa megnyílt „az egész világ terményei előtt”, a tengeren túli termékek „elözönlik az európai piacot”, és képesek olyan árakat diktálni, melyek „ez európai mezőgazdaságot végromlással fenyegetik”. Mi a teendő? – teszi fel a kérdést felelős politikusként, aki ráadásul tudja, hogy a fenyegető veszély – az európai, s ezen belül a magyar mezőgazdaságot „végromlással

fenyegető” veszélyek maguktól nem múlnak el, sőt, egyre nagyobbakká válnak, hiszen a „mívelés alá vont területek” csak növekedni fognak, s így „a helyzet természetes javulása beláthatatlan időkig nem reményelhető”. 110 Aligha lephet meg bennünket, ha ilyen esetekben a liberális politikus is állami, gazdaságpolitikai eszközök után nyúl, miként ezt Tisza István is teszi. „Az európai gazdán csak oly intézkedések által segíthetünk, melyek előnyben részesítik őt a többi világrészek termelőivel szemben, melyek módot nyújtanak neki a tisztességes megélhetésre, anélkül, hogy a tengerentúli termelés konjunktúráit javítanák s ösztönzésül szolgálnak ennek kiterjesztésére. Ilyen eszköz egy áll rendelkezésre, s ez az agrárius védvámok rendszere.” „Újít” tehát ismét: lemond a szabadkereskedelemről. De nagyon jellegzetesnek tartjuk, hogy szükségét érzi a m agyarázkodásnak; hogy tehát a liberális

gátlások még ekkor is, ebben az esetben is működnek. „Ma már le kell tennünk mindenféle elméleti és elvi álláspontról; a tények hatalma keresztülgázolt a szabadkereskedelmi és védvámos irányok tudományos diszkusszióin, a dolog egyszerűen úgy áll, hogy amely régi kultúrával bíró európai állam mezőgazdaságát rombadőlni s földmívelő lakosságát elzülni hagyni nem akarja, annak azt a világversennyel szemben vámvédelemben kell részesítenie.” Ez esetben Anglia példája nem követhető. „Anglia áldozatul dobhatta mezőgazdaságát; ott a földbirtokos osztály kevésszámú dúsgazdag tagból áll, kik elveszthették vagyonuk jelentékeny részét, anélkül, hogy ez országos csapást képezett volna; a mezőgazdasági munkásosztály pedig oly szerencsétlen anyagi, szellemi és erkölcsi helyzetben sínylődött, miszerint minden tekintetben haladásnak volt tekinthető, hogy ennek nagy részét a fejlődő ipar vette szolgálatba. Az

angol nép alsóbb osztályainak javát nem a parasztosztály – ilyen századok óta nincs Angliában –, de az ipari munkások elite-je képezi. A kontinens államaiban nem így áll a d olog Még a l egiparosabbakban is a n épesség jelentékeny része bír földdel, él mezőgazdaságból s a nemzetnek testileg-lelkileg legerősebb, legegészségesebb rétegét ez képezi. Ennek elpusztulása helyrehozhatatlan sebet ütne a n emzeti organizmuson. Kétszerte így van ez minálunk Hiszen a magyar nemzet nagy zöme földmívelésből él, nemzetünk színe-javának sorsa hazánk földjével van összenőve, valósággal hazaárulást követ el, ki bárminő teóriák kedvéért megtagadja azt a védelmet, melyre mezőgazdaságunknak feltétlenül szüksége 111 van.” Tisza tehát „agrárpártivá” vált, ám nem lett „agráriussá” a szó egyik értelmében sem: mind az antiliberális, antikapitalista agrárius ideológiát – a továbbiakban agrárizmusnak fogjuk

nevezni –, hanem az önmagát az „iparpárti” „merkantilizmus” ellenfeleként meghatározó agrárius – tehát a mezőgazdaság érdekeit az ipari érdekekkel szembeállító – ágazati 109 Tisza István: Magyar agrárpolitika. im 276-277 l Tisza István: Magyar agrárpolitika. im 284 l 111 Tisza István: Magyar agrárpolitika. im 286-287 l 110 49 érdekpolitikát is elutasítja. De ebben az értelemben maradt „iparpárti” is; eszébe sem jut például olyan vámpolitikát javasolni – miként, mint láttuk, Asbóth tette volt –, amely a közös vámterület megszüntetésével az osztrák konkurenciát zárná ki Magyarországról, nem törődve a mezőgazdaság érdekeivel. Mondhatnánk, a két ágazat érdekeit harmonizáló nemzeti érdek nézőpontjából szemléli továbbra is az állam gazdaságpolitikai tevékenységét, úgy, miként azt a magyar liberalizmus korábban is gondolta. A teendők sorolását ennek megfelelően az ipari és az

agrárérdekek egymásrautaltságának taglalásával folytatja. „E tekintetben különös fontossággal bír az i paros s általában a városi népesség szaporodása hazánkban. Az iparos lakosság magasabb kereseténél fogva is többet és jobbat fogyaszt, - különös beccsel bír a gazdára nézve . Kevés dolog volt és lehetett oly üdvös reánk, gazdákra nézve, mint az ipar gyors fellendülése úgy Ausztriában, mint különösen hazánkban . Minden újabb törekvés ebben az irányban, minden további lépés az ipar fejlesztésére s a b elfogyasztás fokozására talán a gazdának áll leginkább érdekében” stb. „Agrárpártisága” tehát nem jelent egyszersmind iparellenességet; sem a magyar, de az o sztrák iparban sem az el lenfelet látja. És persze, a k özös vámterület mellett is ezen logikán belül maradva érvel, mondván, míg korábban, a mezőgazdasági konjunktúra idején az inkább az osztrák félnek kedvezett, most a magyar fél

számára lesz kedvező, ha a védővám megvédi a magyar gazdát legalább a Monarchián belül a tengerentúli konkurenciától. Végkövetkeztetése pedig így szól: „Ez előny megóvása, teljesebb kihasználása s öregbítése, a belfogyasztás és termelés közötti viszony további javítása, tehát az ipar, kereskedés s általában a városok fejlődésének előmozdítása kell, hogy 112 legelső törekvésünket képezze a közgazdasági politika terén.” Az „agrárkérdés” mint „szociális kérdés” megoldására tett javaslatai belül maradnak a liberalizmus keretein, s csupán egyetlen ponton, a védővám kérdésében sértették meg a tiszta „piacos” logikát. Az agrárizmus ellen liberális alapokon maradva hadakozik; a nemzeti liberalizmus érveit használva. Műve zárszavában ez teljes egyértelműséggel jelenik meg Az általa ajánlott gazdaságpolitikának – véli – ugyanis „két veszélyes ellensége van”. Az egyiket a „ a

magyar közéletet domináló közjogi harcoknak a k özgazdasági térre” való átvitelében, a másik, „talán még veszélyesebb ellenséget” pedig a „kontinentális, s főleg a német agrárius tendenciákban” látja. Az előbbivel gyorsan végez, mert e tanulmányában nem közjogi, hanem közgazdaságinak tekintett kérdésekkel foglalkozik. Csupán annyit jegyez meg, hogy a közös vámterületet a „legortodoxabb függetlenségi párti is nyugodt lélekkel” elfogadhatja, hisz nincs közjogi relevanciája, így „közjogi vívmány” egyáltalán nem volna. A másik „ellenséggel” már részletesebben foglalkozik, s ennek kapcsán jelenik meg tisztán mindaz, amit Tisza a politikában helyesnek, megvédendőnek és persze, liberálisnak gondol. Először is kétfajta liberalizmust különböztet meg: egyfelől a kontinentális liberalizmust, másfelől pedig azt, amelyikhez Anglia és Magyarország tartozik. Nézzük, Tisza szerint mi közöttük a

különbség. „A külföld politikai mozgalmai századok óta összeforrtak a gazdasági érdekkörökre tagolt társadalom érdekharcaival. Az iparral és kereskedéssel foglalkozó városi polgárságra támaszkodva törték meg a fejedelmek s nemesség hűbéri hatalmát és rendi jogait, ugyene polgárság vívta ki egyes kiváló fejedelmek vezetése alatt, vagy a nemességgel kibékült fejedelmi hatalom ellenére, a modern társadalmi rend alapját képező egyéni és gazdasági szabadság intézményeit. Az ő körében vert gyökeret a politikai szabadság, a modern alkotmányosság zsenge hajtása is, az ő gondozása alatt nőtt az terebélyes fává a földbirtokos osztállyal vívott gazdasági és politikai küzdelmek között. Az iparos, kereskedő, általában a városi népesség képezi a liberális párt zömét ma is, míg a mezőgazdasággal foglalkozók nagy tömegét összes tradícióik az ellenkező politikai táborba terelik. Természetes következménye

ennek az, hogy a kontinentális, de kivált a német liberalizmus a városi osztályok társadalmi és gazdasági felfogásával, érdekeivel, rokon- és ellenszenveivel van összeforrva, a mezőgazdasági köröket pedig az e gész modern társadalmi rend iránti ellenszenv, s politikai és 112 Tisza István: Magyar agrárpolitika. im 296-297 l 50 gazdasági konzervativizmus jellemzi. Liberalizmus és mezőgazdaság ellenfelekül állnak szemben egymással: amaz sokszor elfogult, egyoldalú s legalábbis közönyös a mezőgazdaság jogosult érdekeivel szemben, emez a politikai és gazdasági reakció készséges eszköze.” Anglia és Magyarország múltja – állítja – „ellentétben áll e történelmi fejlődéssel”. Miben? „Mindkettő megalkotta a nemzet politikai egységét, mielőtt a társadalmi osztályok tagolata megjegecesedett s azok ellentétei kifejlődtek volna. Nemzeti felfogás jellemzi, politikai szempontok dominálják mindkettő közéletét,

másodsorba szorítva le az osztályérdekeket. – Az alkotmányos fejlődés, a szabadelvű haladás nagy harcait mindkettő földbirtokos arisztokráciájának vezetése alatt vívja meg. A politikai pártok nem társadalmi osztályok, nem gazdasági érdekek szerint csoportosulnak, s azok mindenikét alkotmányos érzület és szabadelvű felfogás hatja át. Népeiknek ezen erős nemzeti és politikai érzéke képezi legjellemzőbb vonását s méltó büszkeségét mindkettőnek. Anglia nagyságának alapját ez vetette meg, s ez tette lehetővé azt, hogy mint szabad nemzet állhassunk fenn mi annyi veszély, annyi csapás között, s a második ezredév küszöbét anyagi és szellemi erőben 113 [A mi kiemeléseink] gyarapodva, egy jobb jövő reményével léphessük át.” Ezt a fajta liberalizmust és nemzeti politikát kell továbbra is fenntartani – véli Tisza. „Nagyon sokban hátrább hátrább vagyunk még a kontinens műveltebb, gazdagabb nemzeteinél, de

politikai fejlettség dolgában messze fölöttük állunk. Nagyon sokat kell még tőlük tanulnunk, de éppen a közélet, a p olitikai eszmék és áramlatok terén vigyázzunk, mit, s hogyan sajátítunk el. A magyar liberalizmust a kontinentális liberalizmustól mélyreható különbség választja el. Nem egyes osztályokban, az egész nemzet politikai egyéniségében bírja az alapját, egész nemzeti fejlődésünkkel, egész nemzeti valónkkal van összeforrva. Erősebb benne a nemzeti, az állami felfogás, éberebb érzékkel bír azon igények iránt, melyeket a n emzeti, az ál lami élet nagy céljai támasztanak a t ársadalommal szemben; tetterősebb, áldozatkészebb hazafiság hatja át. Az osztályok érdekharcainak pedig messze fölöttük áll, s a gazdasági egyoldalúság rövidlátó politikáját mindig elutasította magától. Vigyázzunk, hogy többet ne tanuljunk, mint amit megemészteni képesek vagyunk, s a nyugati eszmék 114 [A mi elsajátításának

áldozatul ne hozzuk nemzeti egyéniségünk legszebb, legbecsesebb vonásait.” kiemeléseink] Nos, a magyar agráriusok ezt a hibát követik el; megemésztetlenül véve át bizonyos nyugati eszméket, a nemzeti egyéniség legbecsesebb vonásait sértik meg. „A külföldi liberalizmus egyoldalúsága és türelmetlensége idegen növény, melynek mint eddig, úgy ezentúl sem szabad gyökeret vernie körünkben. Másrészt szabadelvűség és mezőgazdasági érdek között nem volt és nincs nálunk ellentét, s mi sem indokolja a német agrárizmus reakcionárius törekvéseit. A mai súlyos időkben kell, hogy a mezőgazdaság jogos érdekei dominálják közgazdasági politikánkat. Ezt kívánja nemcsak a gazdák, de minden más társadalmi osztály jól felfogott érdeke is. De jogos érdekeink kielégítését ne keressük soha más alapon, mint azon politikai és gazdasági szabadság elvi alapján, mely egyedüli biztos zálogát képezi nemzeti fejlődésünknek és

anyagi haladásunknak egyaránt, és ne engedjük lelkünkbe belopódzni az osztályharc szellemét, a m ás osztályok vagyonosodása miatti alacsony indulatát. A magyar gazdának – bizonyára öntudatlanul – legveszélyesebb ellenségei azok, kik bajainkat politikai izgatás eszközéül akarják felhasználni, s reakcionárius dugárut csempésznek be 115 [A mi kiemeléseink] agrárius cégér alatt.” Nem feladatunk eldönteni, hogy Tisza történelemképe megfelel-e a t örténeti folyamatok valóságának, s hogy a magyar „különösség” valóban abban áll és abból következik, ahogyan állítja, ám azt láthatjuk, hogy felfogásában – legyünk óvatosabbak: vágyaiban – a magyar liberalizmus nem egyetlen osztály, nem egyetlen „érdekkör” politikai ideológiája, hanem a nemzeté, ami tehát mintegy felülemeli az osztályok és érdekcsoportok küzdelmén, s valóban nemzeti liberalizmussá teszi a s zónak ebben az egész társadalom

összetartozását kifejező értelmében is. Nem kívánunk állást foglalni abban a kérdésben sem, hogy a 19 s zázad második felében uralkodó nemzeti liberalizmusnak a nemzeti egység megvalósulására vonatkozó előfeltevése igaz volt-e, vagy sem, azaz: hogy a „ nemzeti egység” valóban teljes 113 Tisza István: Magyar agrárpolitika. im 299-300 l Tisza István: Magyar agrárpolitika. im 300-301 l 115 Tisza István: Magyar agrárpolitika. im 301-302 l 114 51 volt-e, vagy sem. Annyit azonban alighanem kijelenthetünk, hogy a politikai elit körében – leszámítva természetesen a radikális nemzetiségi politikusokat – valóban létezett és majdhogynem teljes körű volt. Az antiszemita párt és a korai agrárius törekvések kudarca szerint még a nyolcvanas években is. Egy másik kérdés azonban az, hogy a politikai valóságban ez az egység már bomlóban van. Tisza erőfeszítései magukban véve is ezt mutatják: az ekként felfogott liberalizmusnak

már konkurenciája támadt nemcsak a t eóriában, hanem a p olitikában is. A szocialista munkásmozgalom jelentkezése, a politikai katolicizmus pártpolitikai megjelenése mellett az új lendületet kapó agrárius mozgalomban. Tisza ez ellen lépett fel, kimutatva, hogy az „agrárius cégér alatt” voltaképpen „reakcionárius dugárut” csempésznek be a m agyar közéletbe. E tájban nem is jut senkinek eszébe, hogy kétségbe vonja Tisza liberális voltát. Jászi Oszkár például egy 1901-ben megjelent cikkében nagyrabecsüléssel ír róla, ha bírálja is egyes megnyilvánulásait, azt semmiképpen nem „reakcióssága”, konzervativizmusa miatt teszi. „Mi a Tisza István gróf politikai pályáját mindig tisztelettel és rokonszenvvel szemléltük, Az ő politikájának két alappontja van, a protestantizmus és az indusztrializmus. Mindkettő jelentőségét alig lehet elég nagyra becsülni közéletünkben. A protestantizmus a vallás és a s zabad eszmék

kompromisszumát jelenti, amelyben kétségtelenül megvan a hajlandóság a haladásra s az okos engedékenységre az állam és a társadalom érdekeivel szemben, igen gyakran a saját maga rovására. Az indusztrializmus pedig sokkal több, mint egyszerű közgazdasági kérdés. Az indusztrializmus megerősödése és uralomra jutása a felvilágosult és demokrata haladás, a polgári társadalom megteremtésének létfeltétele . Ezt a politikát napjaink álamférfiai közül Tisza István gróf képviselte a legteljesebb következetességgel és nem alkuvó bátorsággal.” Kritikája nem is a politikai állásfoglalására, hanem tudomány-felfogására vonatkozik; azt fájlalja, hogy Tisza nem ismerte fel a t udomány „igazi” feladatát. Egyfelől azt, hogy az igazi tudomány mindig „internacionalista”, másfelől pedig azt, hogy a tudomány „a társadalmi haladás egyedüli dinamikai 116 Amiben persze igaza volt; Tisza valóban másként gondolkodott a politika

és a tudomány faktora”. viszonyáról, mint Jászi tette volt; többek között azért is, mert liberális lévén, nem gondolta, hogy „a társadalmi haladás egyedüli dinamikai faktora” és a „helyes politika” meghatározója a tudomány volna. Miként az sem, hogy az „igazi” politikus a „szociológus-államférfi” volna, aki „a nemzet és társadalom haladásának útjait nem a napi exigenciák szempontjaiból” keresi. Szinte csak találomra választjuk ki Ady nagyváradi korszakában született, Tiszára rokonszenvvel tekintő írásai közül az egyiket, amelyben Tisza mellőzése – a várt miniszterelnöki kinevezésének elmaradása – miatt háborog: „Egy kicsit sok volnál te ennek az országnak. Úgy járnál, mint az a szegény földink járt, aki húszezer holdas birtokon tanulta a gazdálkodást, s be kellett ülnie a családi kétszáz holdba.” „Mi közöd neked az olyan gombolyaghoz, melyet hátulgombolós nadrágú gyerekek

gombolyítottak össze . Te nagyon erős, 117 nagyon férfi, nagyon okos és nagyon úr vagy hozzá.” Mi tagadás, másként csengenek e sorok, mint majd egy évtized múltán. De nem is abban a kontextusban szólalnak meg: 1900 kö rül a klerikalizmussal, az agrárizmussal, a konzervativizmussal hadakozó Tiszát látja és ábrázolja az ellenfelet ugyancsak a klerikalizmusban, agrárizmusban, konzervativizmusban meghatározó Jászi és Ady, míg 1910 után a polgári radikalizmus nézőpontjából szemlélve minősítik reakciós junkernek – és persze, „vad geszti bolondnak” – a saját „magyar liberalizmusához” váltig ragaszkodó Tiszát. 116 Jászi Oszkár: Gróf Tisza István, az államfilozófus. in: Jászi Oszkár publicisztikája (szerk Litván György – Varga F. János) Magvető Könyvkiadó, Bp 1982 30-36 l 117 Ady Endre: Kálmán gróf levele István grófhoz. (1903 Nagyváradi Napló, június 21) in: Ady Endre összes prózai művei. IV (sajtó alá

rendezte Vezér Erzsébet) Akadémiai Kiadó, Bp 1964 115-117 l 52 De ez a vita egy másik összefüggésben nyeri el az értelmét, amire a polgári radikalizmust bemutató fejezetben térünk majd vissza. Szociális kérdés II. (Az ipari munkásság, a munkásmozgalom integrálása) 53 Még jön: A szociális kérdés II. ( A munkásság integrálása, a mu nkásmozgalom megszelídítése) Tisza, állami munkásbiztosítás, Gratz. Ferenczi stb Az („elitista”) liberális politikai rendszer védelme I. (Az „érdekpolitika” kihívása és megválaszolása (a II. a választójog lenne) Tisza, 1887. „ hol politikai pártok ez osztályérdekek alapján csoportosulnak, s küzdelmeik célját nem az államélet egy vagy más irányban való fejlesztése, de az érdekek egyoldalú érvényre emelése képezi, ott állni fog Stein elmélete, de ott »rothad valami Dániában«, s meghúzták a politikai szabadság fölött a halálharangot.” 118 Tisza, 1897 – az

érdekpolitzálás, az agárius érdek és a liberalizmus szétválasztásának veszedelme 300. (Pulszky Nemzet és demokrácia, 1901.) Az („elitista”) liberális politikai rendszer védelme II. (A tömegpolitika és demokrácia kihívása és megválaszolása) Tisza és a választójog A népnemzeti kultúra védelme (Beöthy, Tisza 118 Tisza István: Az agrárius kérdésről. 343 l 54 VIII. rész 2 f ejezet: Régi dilemmák, új válaszok, új kihívások régi válaszok – A kormányzó liberalizmus sajátosságai Magyarországon . 1 (Nyersanyag!!!) . 1 A liberalizmus válsága (hogy néz ki a válságba jutott liberalizmus? milyen az a liberalizmus, amelynek már van politikai mozgalmakban, politikai álláspontokban is kifejezésre jutó bal- és jobboldali kritikája?) . 2 Hipotézis és vázlat . 4 A berendezkedés kínjai és problémái avagy a liberalizmus utóvéd-harca az új ellenfelekkel? . 8 A mérték problémája . 8 Elmélet és gyakorlat . 8

Liberalizmus vagy konzervativizmus? . 10 Liberális dilemmák és megoldások . 26 A „szociális kérdések” éleződése és a liberalizmus I. (utóvédharc?) 32 Szociális kérdés II. (Az ipari munkásság, a munkásmozgalom integrálása) 52 A szociális kérdés II. (A munkásság integrálása, a munkásmozgalom megszelídítése) 53 Az („elitista”) liberális politikai rendszer védelme I. (Az „érdekpolitika” kihívása és megválaszolása . 53 Az („elitista”) liberális politikai rendszer védelme II. (A tömegpolitika és demokrácia kihívása és megválaszolása) . 53 A népnemzeti kultúra védelme . 53