Filozófia | Könyvek » Jean-Jacques Rousseau - A társadalmi szerződésről, avagy a politikai jog elvei (részlet)

JEAN-JACQUES ROUSSEAU A TÁRSADALMI SZERZŐDESRŐL AVAGY A POLITIKAJ JOG ELVEI (Részletek) III. fejezet Az erősebb jogáról Az erősebb soha nem annyira erős, hogy mindig fölülkerekedjék, hacsak nem változtatja át az erejét joggá, az engedelmeskedést pedig kötelességgé. Innen az erősebb joga; látszólag nem veszik komolyan, valójában mégis alapelvnek teszik meg. Mégsem magyarázzák meg soha, mit jelent ez a szó. Az erő fizikai hatalom; nem látom, miféle morális kötelezettség származhatnék belőle Az erőinek szükségből engedünk, nem akarati elhatározásból; legföljebb óvatosságból. Milyen értelemben teljesítenénk kötelességet azzal, hogy így cselekszünk? Tegyük föl egy pillanatra, hogy ez az állítólagos jog valóban létezik. Nos, azt mondom, hogy csak valamilyen értelmetlen zagyvalék következnék belőle. Mert amint az erő tesz törvényt, felcserélődik az ok és az okozat; ha valamilyen új erő felülmúlja a régit,

jogának is örökébe lép. Mihelyt büntetlen marad az engedetlenség, nyomában törvényessé is válik, s mivel az erősebbnek mindig igaza van, csupán annyi a dolgunk, hogy mi legyünk az erősebbek. De miféle jog az, amelyik érvényét veszti, amikor az erőnek vége? Ha az erőnek engedelmeskedünk, akkor nincs szükség a kötelességre, ha pedig az erő már nem kényszerít rá, hogy engedelmeskedjünk, akkor a kötelesség sem írja elő. Látjuk tehát, hogy a jog szó nem tesz hozzá semmit az erőhöz, tehát itt egyáltalán nem is jelent semmit. Engedelmeskedjetek a hatalomnak. Ha ez azt jelenti: hajoljatok meg az erő előtt, úgy az elv is jó, de fölösleges; kezeskedem érte, hogy soha nem fogják megsérteni. Minden hatalom Istentől való, elismerem, de mind a betegségek is. Akkor hát tilos volna orvost hívatni? Ha útonálló támad ram az erdő szélén, engedek az erőszaknak és odaadom az erszényemet; de vajon lelkiismereti kötelességem-e, hogy

akkor is odaadjam neki, ha meg tudom menteni tőle? Végtére a kezében levő pisztoly is hatalom. Állapodjunk hát meg abban, hogy az erő nem szül jogot, és csakis a törvényes hatalomnak tartozunk engedelmeskedni. Eredeti kérdésem1 tehát változatlanul nyitva áll V. fejezet Mindig vissza kell menni valamilyen eredeti megállapodásig Még ha elfogadnám is mindazt, amit mostanáig cáfoltam,2 a zsarnokság védelmezői akkor sem lennének jobb helyzetben. Mindig nagy különbség lesz a között, hogy valaki leigázza a tömeget vagy pedig kormányoz egy társadalmat. Amikor egymástól elszigetelt emberek, egyik a másik után, ugyanannak a s zemélynek az uralma alá kerülnek, bármilyen sokan vannak is, én c sak urat és rabszolgákat látok, nem népet és vezetőjét. Ha úgy tetszik, valamiféle halmaz létesült, de nem társulás; sem közjó, sem állam nem keletkezett. Ha ez a személy a fél világot leigázza is, még mindig csak magánszemély marad; érdeke

elkülönül a többiekétől, változatlanul magánérdek lesz. Ha elpusztul ez az ember, birodalma széthullik, nem tartja össze semmi, miként a t ölgy is elporlad. és maroknyi hamu lesz, ha elemészti a tűz. A nép, mondja Grotius3, odaadhatja magát egy királynak. Grotius szerint tehát a nép már nép, mielőtt a királynak odaadná magát. Sőt maga az adományozás állampolgári cselekmény, a polgárok közös elhatározásán alapul. Mielőtt tehát megvizsgálnók azt a cselekedetet, amellyel egy nép királyt választ magának, jó volna először azt a cselekedetet megvizsgálni, amely által néppé válik. Mert ez a cselekedet okvetlenül megelőzi a másikat, és így ez képezi a társadalom valóságos alapját. Csakugyan, ha nem volna előzetes megállapodás, mi kötelezné akkor a kisebbséget - hacsak a választás nem egyhangú -, hogy alávesse magát a t öbbség óhajának; s ha s záz ember azt akarja, hogy valaki uralkodjék fölötte, honnan

vennék a jogot, hogy döntsenek tíz másik helyett, aki nem akar uralkodót? A szótöbbség törvénye maga is megállapodáson alapul, s feltételezi, hogy legalább egy alkalommal egyhangúan szavaztak. VI. fejezet A társadalmi szerződésről Felteszem, hogy a természeti állapotban élő emberek elérkeztek arra a pontra, ahol a fennmaradásukat veszélyeztető akadályok ellenállása már nagyobb, mint az az erő, amelyet az egyén képes kifejteni. hogy fenntartsa magát ebben az állapotban Akkor ez az eredendő állapot nem maradhat fenn tovább, s kipusztulna az emberi nem, ha nem változtatná meg létezésének módját. De mivel az emberek nem teremthetnek új erőt, csupán a meglevőket egyesíthetik és kormányozhatják, ezért csak egy mód van, hogy biztosítsák fennmaradásukat: összeadni erőiket, közös indítóokkal mozgásba hozni és összhangba működtetni valamennyit; olyan összesített erőt képezni, amely már le tudja küzdeni az ellenállást.

Ez az összesített erő csak több ember együttműködéséből születhetik meg. De ha valamennyi ember önfenntartásának legfőbb eszköze a saját erejük és szabadságuk, hogyan ruházhatják ezt át akkor anélkül, hogy önmaguknak ártanának, és elmulasztanának gondoskodni önmagukról? Ezt a nehézséget vizsgálódásaim tárgyára vonatkozóan, a következőképpen fogalmazhatjuk meg. „Megtalálni a t ársulásnak azt a f ormáját, amely a köz egész erejével védi és oltalmazza minden tagjának személyét és vagyonát, s amelyben, bár az egyén egyesül a többiekkel, változatlanul csak önmagának engedelmeskedik, és éppolyan szabad marad, mint amilyen azelőtt volt.” Ez az az alapvető kérdés, amelyre a társadalmi szerződés megoldást ad. E szerződés kikötéseit olyannyira meghatározza az ügylet természete, hogy elég a legkisebb módosítás, és máris semmissé és hatástalanná válnak. Így azután, jóllehet talán soha nem nyertek

világos megfogalmazást, mégis mindenütt ugyanazok, mindenütt hallgatólagosan elfogadják és elismerik őket, amíg nem esik sérelem a társadalmi szerződésen. Akkor mindenki megtér eredendő jogaihoz, és visszaveszi természet adta szabadságát, miközben elveszti azt az egyezményes szabadságot, amelynek a kedvéért az előbbiről lemondott. Ha helyesen értelmezzük ezeket a kikötéseket, úgy kivétel nélkül visszavezethetők egyetlen egyre, nevezetesen arra, hogy a társulás valamennyi tagja lemond önmagáról és minden jogáról az egész közösség javára. Mert, először is, minthogy mindenki egész valóját adja, ezért mindenki egyenlő körülmények közé kerül, ezért senkinek nem áll érdekében, hogy mások helyzetét terhessé tegye. Sőt, mivel a lemondás feltétel nélküli, az emberek olyan tökéletes egyezségre jutnak, amilyen csak lehetséges, és a t ársulás egyetlen tagjának sem marad követelnivalója. Mert ha a z egyének

megőriznének valamit a jogaikból, akkor, nem lévén közös főhatalom, amely ítélkezhetik köztük és a többiek között, bizonyos tekintetben mindenki a maga bírája volna, és hamarosan azzal hozakodnék elő, hogy minden tekintetben az. Ezért változatlanul fennmaradna a természeti állapot, s a társulás okvetlenül zsarnokivá vagy hasztalanná válnék. Végezetül, ha az ember az egész közösségnek rendeli alá magát, akkor nem rendeli alá magát senkinek, s minthogy nincs olyan tagja a társadalomnak, aki fölött az egyén ne szerezne ugyanolyan jogokat, mint amilyeneket önmagával kapcsolatban átenged neki, ezért mindenki visszanyeri az egyenértékét annak, amit elveszít, és meg több erőt nyer arra, hogy megőrizze azt, amije van. Ha tehát elhagyunk a társadalmi szerződésből mindent, ami nem tartozik a lényegéhez, azt találjuk, hogy a szerződés a következőkben áll. Minden személy, valamennyi képességével együtt, az általános

akarat legfőbb irányítása alatt egyesül, és mindenkit testületileg az összesség elkülöníthetetlen részéve fogadunk. Mihelyt az emberek társulásra lépnek, az egyes szerződő felek különös személye valamilyen morális és közösségi testületnek adja át helyét; ez a testület annyi tagból áll, ahány szavazatot adnak le a gyűlésben, s a szerződés kinyilvánításától kapja egységét, közös énjét, életét és akaratát. Ez az egyének fölött álló s valamennyi egyén egyesüléséből származó személy valaha a közösség nevet viselte, ma pedig a köztársaság vagy politikai társadalom nevet viseli, tagjai államnak nevezik, amennyiben nem cselekszik, főhatalomnak, amennyiben cselekszik, és egyszerűen csak hatalomnak, amikor a hozzá hasonló alakulatokkal vetik össze. Ami a társulás tagjait illeti, ezek együttesen a nép nevet viselik, külön-külön pedig polgároknak nevezik őket, amennyiben a főhatalom részesei, és

alattvalóknak, amennyiben alávettetnek az állam törvényeinek. De gyakran összekeverik és felcserélik egymással ezeket a k ifejezéseket; elég olyankor tudnunk, hogy miben különböznek, amikor egész pontosan használjak őket. VII. fejezet A főhatalomról A fenti meghatározásból kitűnik, hogy a társulás kinyilvánításakor a magánszemélyek és a köz kölcsönös kötelezettséget vállalnak egymással szemben; minden egyén úgyszólván önmagával szerződik, és kettős kötelmet vesz magára: mint a főhatalom részese a magánszemélyekkel szemben, és mint az állam tagja a főhatalommal szemben vállal kötelezettséget. De itt nem alkalmazható a polgári jognak az a szabálya, hogy senkit sem kötelez az Önmagának tett ígéret, mivel nagy különbség van a k özött, hogy valaki önmagával szemben vállal kötelezettséget, vagy valamilyen egésszel szemben, amelynek a részét képezi. Vegyük észre továbbá, hogy a köz határozatai minden

alattvalóra kötelezettséget róhatnak a főhatalommal szemben, mert valamennyien az imént vizsgált kettős viszony alatt állnak, de - az ellenkező okból - nem kötelezhetik a főhatalmat önmagával szemben; így tehát ellenkezik a politikai társadalom természetével, hogy a főhatalom olyan törvényt adjon magának, amelyet nem hághat át. A főhatalom csupán egy és ugyanazon viszony alatt szemlélheti magát, s így ugyanolyan helyzetben van, mint az a magánszemély, aki önmagával kötne szerződést. Amiből láthatjuk, hogy nincs és nem is lehetséges olyan alaptörvény, amely a nép mint egész számára kötelező volna; maga a társadalmi szerződés sem az. De ez nem jelenti, hogy a nép mint egész ne vállalhatna kötelezettséget valamilyen más személlyel szemben, ha ezzel nem sérti meg a társadalmi szerződést, mert az idegenek vonatkozásában egyszerű lénnyé, egyeddé válik. De a politikai társadalom vagy a főhatalom csak addig létezik,

amíg a szerződés szent és sérthetetlen, s ezért meg idegenekkel szemben sem kötelezheti magát olyasmire, ami csorbítja az eredeti szerződés érvényét, például nem teheti meg, hogy elidegeníti önmagának valamilyen részét, vagy valamilyen más főhatalom alá rendeli magát. Megsérteni azt az aktust, amelynek a szerződés a létét köszönheti, ez annyi volna, mint megsemmisíteni önmagát; márpedig semmiből nem is származik semmi. Mihelyt a sokaság ily módon egységes alakulattá vált, nem sérthetik meg valamelyik tagját, hogy ne sértenék meg az egész alakulatot; még kevésbe sérthetik meg az egészet, hogy tagjai ne éreznék meg a dolgot. Így a kötelesség meg az érdek egyformán azt kívánja a két szerződő féltől, hogy kölcsönösen segítsék egymást, s ugyanezeknek az embereknek azon kell iparkodniok, hogy a kettős viszony alatt egybegyűjtsék mindazokat az előnyöket, amelyek belőle származhatnak. De mivel a főhatalom csupán a

részeit alkotó egyénekből áll, ezért nincs és nem is lehet az övékével ellentétes érdeke; így hát alattvalói nem szorulnak biztosítékra vele szemben, mert lehetetlen, hogy politikai társadalom valamennyi tagjának a kárát akarná, alább pedig látni fogjuk. hogy külön-külön sem fog kárt tenni bennük. A főhatalom, pusztán azáltal, hogy létezik, mindig pontosan az, aminek lennie kell. Csakhogy az alattvalók nem ugyanígy viszonyulnak a főhatalomhoz: dacára a közös érdeknek, semmi sem szavatolja, hogy teljesíteni fogják kötelezettségeiket, ha a főhatalom nem találna módot hűségük biztosítására. Csakugyan, bármely egyénnek mint embernek a m agánakarata ellentmondhat az általános akaratnak, amely mint polgárt illeti meg, vagy legalábbis különbözhet attól. Magánérdeke esetleg egészen mást mond neki, mint a k özérdek; mivel önmagában megáll, és természettől fogva függetlenül létezik, ezért úgy tekinthet a

közügyekkel kapcsolatos kötelezettségeire, mint ellenszolgáltatás nélküli hozzájárulásra, aminek elmulasztása kisebb veszteséget okozhat a többieknek, mint amekkora terhet őreá ró, ha meg kell fizetnie; az államot pedig, mivel az állam nem ember, mert agyszüleménynek tekintheti, s nyugodtan élvezheti a polgárok jogait anélkül, hogy az alattvalók kötelezettségeinek eleget kívánna tenni: olyan igazságtalanság ez, mely ha elterjedt szokássá válnék, a politikai társadalom pusztulását okozná. Hogy tehát a társadalmi szerződés ne legyen puszta szó, hallgatólagosan beleértik azt a megállapodást, amely nélkül az összes többi hatástalan volna: aki nem hajlandó követni az általános akaratot, azt az egész alakulat. fogja engedelmeskedésre kényszeríteni; más szóval, kényszeríteni fogják, hogy szabad legyen, hiszen a kettő egy és ugyanaz. Mert ez a kikötés nemcsak a hon szolgálatába állítja a polgárokat, hanem egyben minden

személyes függéstől megoltalmazza őket. Ez a kikötés hozza mozgásba az állam gépezetét, s egyedül ez teszi törvényessé a pol gárok közötti megállapodásokat, amelyek máskülönben képtelenek és zsarnokiak volnának, s iszonyú visszaélésekre adnának alkalmat. VIII. fejezet A polgári állapotról A természeti állapotból a polgári állapotba tett átmenet alaposan megváltoztatja az embert, mert az igazságosságot teszi az ösztön helyébe, s a cselekedeteknek morális tartalmat ad, aminek korábban híján voltak. Csak amikor a kötelesség hangja veszi át az érzékek ösztönzésének s a j og a testi vágyainak a s zerepét, csak akkor kényszerül rá az ember, aki mindaddig egyedül önmagára volt tekintettel, hogy más elvek szerint cselekedjék, és mielőtt engedne hajlandóságainak, hallgassa meg az ész tanácsát. Bár ebben az állapotban számos természet adta előnytől megfosztja magát, cserében akkora előnyök birtokába jut,

képességei annyira csiszolttá válnak és kibontakoznak, gondolatvilága olyan messzire kiterjed, érzései oly nemesek lesznek, egész lelke oly magasra szárnyal, hogy ha az új helyzetével járó visszaélések nem süllyesztenék gyakran mélyebbre, mint ahonnan kiemelkedett, szüntelen áldania kellene a boldog pillanatot, mely örökre kiszakította onnan, s mely oktalan, korlátolt állatból értelmes Lénnyé, emberré tette. Fogalmazzuk újra ezt az egyenleget könnyen összehasonlítható kifejezésekben. A társadalmi szerződéssel az ember elveszíti természetes szabadságát és azt a korlátlan jogát, hogy mindent a magáévá tegyen, amit csábítónak talál, és amit meg tud szerezni, cserébe elnyeri a polgári szabadságot, és jogot szerez minden fölött, amit birtokol. Hogy a kárpótlást illetően ne essünk tévedésbe, gondosan meg kell különböztetnünk a természetes szabadságot, amelynek csak az egyén szab határt, a polgári szabadságtól,

melyet korlátok közé szorít az általános akarat, s a bi rtoklást, mely csupán az erő műve vagy pedig az első foglalásból származó jog, a tulajdontól, mely okvetlenül valamilyen pozitív jogcímen alapul. A fentieken túl a p olgári állapot javára írhatjuk az erkölcsi szabadság elnyerését. Csak ez teszi valóban önmaga urává az embert, mert rabok vagyunk, amíg a pus zta testi vagy ösztökélésére cselekszünk, de ha a magunk alkotta törvénynek engedelmeskedünk, akkor szabaddá válunk. De máris túl sokat beszéltem erről; a szabadság szó filozófiai jelentése e helyütt nem tartozik tárgyamhoz. 1. Utalás a mű első mondatára: „Azt szándékozom megvizsgálni, hogy létezhetik-e a polgári állapotban valamilyen törvényes és szilárd kormányzati elv, ha ol yannak vesszük az embereket, amilyenek, a t örvényeket pedig, amilyenek lehetnek.” 2. Ti hogy a jog: az erősebb joga 3. Hugo Grotius (1583-1645) holland jogtudós