Politika, Politológia | Európai Unió » Mocsári Mária - Az európai integrálódási folyamat főbb állomásai és az EU pillérei

ZMNE Bolyai János Katonai Műszaki kar LKPS 7611 Az európai integrálódási folyamat főbb állomásai és az EU pillérei Készítette: Mocsári Mária Szolnok 2007. Az Európai Unió nem csupán egy politikai-gazdasági társulás, hanem érték- és életközösség is. Alappillérként jelennek meg benne a demokratikus elvek (emberi jogok, szolidaritás, demokratizmus), és polgárainak igyekszik békét, biztonságot és stabilitást nyújtani Az EU célja: a nemzetek feletti Európa megteremtése – közös jövőt épít, esélyt ad a közös jólétre. A tagságnak azonban hátrányai is vannak, melyek leginkább frissen belépetteket sújtják. A harmonizáció miatt az árak hirtelen megugranak, a béreket azonban csak lassan, sokára emelik. A csatlakozás utáni átmeneti időszakban még számos kedvezmény nem érvényesülhet (külföldi munkavállalás, euró). A tagországokban szigorú szabályozások vannak érvényben (pl. a környezetvédelem miatt –

szennyvíz), s nagy társadalmi ellentétek alakulhatnak ki Ezek mellett a nemzeti kompetenciák is alárendelődnek az európai érdekeknek, s a helyi sajátosságok helyett a globális célok kerülnek előtérbe. Kialakulásának története, integrálódási folyamata 1. Az európai egységről évszázados viták zajlottak, álmodoztak róla, terveket szőttek Az európai országok szorosabb együttműködésének szükségessége mellett felhoztak történelmi, kulturális, gazdasági és politikai érveket. A politikusok végül a két világháború tapasztalatai és a szovjet előrenyomulás hatására kezdtek el komolyan foglalkozni az integrációval, egyelőre Nyugat-Európára korlátozva. 2. 1948-ban Hágában, az első Európa-kongresszuson kisebbségben maradtak a szorosabb együttműködést sürgetők Néhány ország azonban hajlandónak mutatkozott a szorosabb együttműködésre, így 1950-ben Robert Schuman (francia külügyminiszter) és Jean Monnet (francia

pénzügyminiszter) felvázolta a „konkrét lépések politikáját”. Ennek értelmében hat állam – NSZK, Franciaország, Olaszország, Hollandia, Belgium és Luxemburg – képviselői 1951 április 18-án Párizsban létrehozták az úgynevezett Montánuniót (Európai Szén- és Acélközösség), hogy közösen ellenőrizzék a tagállamok szén- és acéltermelését 3. 1958 január 1-én lépett hatályba a Római Szerződés: ebben a „hatok” létrehozták a tagok atomenergia-termelésének ellenőrzésére az Euratom szervezetét, valamint az Európai Gazdasági Közösséget (EGK, közkeletű nevén: „Közös Piac”), amelynek általános céljaként közös piac létesítését és „a tagállamok gazdaságpolitikájának fokozatos egymáshoz közelítésévela gazdasági élet harmonikus fejlesztését, a f olyamatos és kiegyensúlyozott fejlődéstaz életszínvonal gyors emelkedését és az államokat összekötő kapcsolatok szorosabbra fűzését”

jelölte meg. A hatvanas években koordinálták a tagországok közös mezőgazdasági politikáját is. 4. A gazdasági együttműködés sikeresnek bizonyult: 1958 és 1970 között a tagországok közötti kereskedelmi forgalom az ötszörösére, kifelé irányuló exportjuk két és félszeresére növekedett. Az EGK sikerének legfőbb bizonyítékát a brit politika átértékelése adta A hatok integrációjának eredményeit látva az Egyesült Királyság már 1961 júliusában jelezte csatlakozási szándékát. A Franciaország élén álló De Gaulle tábornok – aki a britek belépésében az amerikai befolyás növekedését látta – vétójával azonban elutasította a felvételi kérelmet, majd ezt tette 1967-ben is, amikor az Egyesült Királyság újra csatlakozásra jelentkezett. 5. 1967-68-ban a Közös Piac Európai Közösséggé (EK) alakult – bár a köznyelvben sokáig ezt is Közös Piacnak nevezték A közösségen belül eltörölték a vámokat,

kifelé viszont megszigorították az elszámoltatást. De Gaulle 1969-es visszavonulása után elhárult a legfőbb akadály a brit csatlakozás elől. 1970 júniusában meg is kezdődtek a csatlakozási tárgyalások az Egyesült Királysággal, valamint Dániával, Írországgal és Norvégiával. A tárgyalások 1972 2 januárjára lezárultak és a ratifikációs folyamat után 1973. január 1-én Dánia, Írország és az Egyesült Királyság az EK tagjai lettek. A bővülés – mindenekelőtt a brit csatlakozás - következtében az EK világgazdasági súlya jelentős mértékben növekedett Ez érzékelhetővé vált az EK-val kapcsolatos amerikai politika megváltozásában is. Míg korábban az Egyesült Államok erőteljesen támogatta Európa gazdasági újjáépítését és fejlesztését, ennek jegyében pedig az integrációs folyamatot, az 1973-as bővülést követően az EK-t az USA inkább versenytársként kezelte. A gazdasági potenciál növekedés

ellenére ugyanakkor a kilencek EK-jának első évei mégsem a sikeresség jegyében teltek. Az olajválság meglehetősen negatív hatásokkal járt, amelyek erőteljesen hátráltatták az integrációban való továbblépést. A válság elsősorban a Közösségen belüli kereskedelmet zavarta meg. 6. A nyolcvanas években aztán az EK újabb bővülései adtak impulzusokat az integráció továbbfejlesztésének. Görögország 1981-ben csatlakozhatott az EK-hoz Jóval hosszabb átmeneti időt szabtak Portugália és Spanyolország számára Az ibériai országok végül sok éves tárgyalásokat követően 1986-ban válhattak taggá. Így az EK gazdaságilag és földrajzilag is homogén szervezetből, sokszínűbb, különböző adottságú régiókat magába foglaló, ugyanakkor megnövekedett súlyú, földrajzilag és politikailag is jelentősen kiterjedt integrációs tömb lett. A hidegháború befejeződése felvetette az európai integráció jövőjének kérdését is.

7. A közösség az integráció elmélyítése és ezzel egyidejű kibővítése mellett döntött: 1992. február 7-én a hollandiai Maastrichtban elfogadták az integráció tovább-fejlesztésének programját. A tagállamok a gazdasági integráció mélyítése érdekében elhatározták, hogy gazdasági és pénzügyi unióra lépnek és legkésőbb 1999-ig közös valutát vezetnek be A politikai integráció szorosabbra fűzése érdekében közös kül- és biztonságpolitika felállítása mellet döntöttek, és a bel- és igazságügy területén is közös célokat fogalmaztak meg. Bevezették az uniós állampolgárságot, és a szabad munkaerő áramlást szélesebben értelmezve – az unió minden polgárát beleértve - előreléptek a személyek szabad mozgásának teljes körű biztosításának irányában is. A Maastrichti Szerződés bevezette az Európai Unió (EU) elnevezést 8. 1995-ben Ausztria, Finnország és Svédország is az Európai Unió teljes jogú

tagja lett, majd sorban csatlakozási tárgyalásokat kezdtek újabb, túlnyomó többségében a volt keleti tömbhöz tartozó országokkal. 1995-ben életbe lépett a luxemburgi Schengenben aláírt egyezmény, amely az unió tagállamai között „lebontotta a határokat” (személyi ellenőrzés sincs), viszont a külső határokon szigorúbb ellenőrzést írt elő. Anglia és Írország külön kérésükre nem lettek tagjai a schengeni egyezménynek, Norvégia és Izland – bár nem EU-s országok – igen. 2002-ben a tagállamok közül 12 megszüntette saját valutáját, s január 1-jén bevezette helyette az eurót. 9. A 2000 decemberi nizzai csúcsértekezleten megállapodás született az Európai Unió új működési szabályairól, amelyek lehetővé teszik az új csatlakozók beillesztését. A 2002 decemberi koppenhágai csúcsértekezleten pedig döntés született az időpontról is: 10 államot – Észtország, Lettországi Litvánia, Lengyelország,

Csehország, Szlovákia, Magyarország, Szlovénia, Ciprus és Málta – hívtak meg az Unióba 2004-es, két államot – Románia és Bulgária – 2007 csatlakozási időponttal. 10. 2003 j úlius 10-én az „Európa jövőjét” kidolgozó konvent befejezi az Európai Alkotmány tervezetén végzett munkáját Októberben megkezdődik az Alkotmány összeállításáért felelős kormányközi konferencia 11. 2004 május 1-én Ciprus, a Cseh Köztársaság, Észtország, Magyarország, Litvánia, Lettország, Málta, Lengyelország, Szlovákia és Szlovénia csatlakozik az Európai Unióhoz. 3 Június 10. és 13 m egtartják a hatodik közvetlen európai parlamenti választásokat Október 29-én Rómában elfogadják az Európai Alkotmányt (amelyet a t agállamoknak még meg kell erősíteniük). November 22-én megkezdi munkáját a José Manuel Barroso vezette Európai Bizottság 12. 2005 május 29-én és június 1-én a francia és a holland szavazók népszavazáson

elutasítják az Alkotmányt. Október 3-án megkezdődnek a csatlakozási tárgyalások Törökországgal és Horvátországgal 13. 2007 január 1-én Bulgária és Románia csatlakozik az Európai Unióhoz Szlovénia bevezeti az eurót. Az európai országokat sok évszázados kulturális és történelmi hagyományok fűzik egymáshoz. A XX század nagy háborúi megmutatták, milyen katasztrófákhoz vezethet a kontinens politikai megosztottsága Ez a felismerés vezetett az Európai Unió létrehozásához, s az elért eredmények sokban igazolták a várakozásokat. Tény viszont, hogy a kül- és biztonságpolitikai együttműködés kevésbé sikeres, mint a gazdasági integráció Már a 15-ök uniója felülmúlta az egyetlen szuperhatalmat, az Egyesült Államokat mind a népesség számában, mind a gazdaság teljesítőképességében, ugyanakkor katonailag nem tudott ütőképes erőt fölmutatni. Az utóbbi évtized válságai azt mutatták, hogy az Európai Unió

egyelőre képtelen az egységes és hatékony fellépésre a nemzetközi politikában. Az Európai Unió három pillére Az első pillér: az Európai Közösségek A második pillér: A közös kül- és biztonságpolitika A harmadik pillér: A bel- és igazságügyi együttműködés A Maastrichti Szerződés az Európai Unió első pilléreként határozta meg a korábbi Európai Közösségeket, kiegészítve néhány új közösségi politikával és az EMU, a Gazdasági és Pénzügyi Unió programjával. Az első pillér lényege, hogy abban a Szerződésben megjelölt módon a közösségi intézmények illetékesek, Az első pillér, az Európai Közösségek a három korábban is működő Közösséget (EGK, ESZAK, Euratom) foglalja magában. Annyi változást eszközölt a Maastrichti Szerződés, hogy átnevezte az Európai Gazdasági Közösséget Európai Közösséggé, ezzel is utalva e Közösségnek a közös piac működtetése területén meglévő általános

jellegére. Mindezek alapján az első pillér hatáskörébe tartoznak az egységes piac létrejöttét, és működését, azaz a négy alapszabadságot (az áruk, a szolgáltatások, a munkaerő és a tőke szabad áramlását) szabályozó rendelkezések, továbbá a Gazdasági és Pénzügyi Unió megteremtéséből és működéséből származó feladatok, valamint az ezeket ösztönző, illetve megvalósító közös politikák és közösségi tevékenységek. Ez utóbbi kettő között az a különbség, hogy a közös politikák olyan területekre vonatkoznak, ahol a Közösség fellépése kizárólagos (pl. kereskedelempolitika, agrárpolitika, halászati politika stb), míg a közösségi tevékenységeknél – amelyeket s zokás közösségi politikának is nevezni a Közösség és a tagállamok egyaránt foglalkoznak az adott területtel. (pl környezetvédelmi politika, iparpolitika, szociálpolitika, stb.) Az Európai Unióról szóló Maastrichti Szerződés új

alapokra helyezte a tagállamok külpolitikáját, miután a politikai együttműködés szintjéről előrelépett a föderatív hangzású „közös politika” felé, s a létrehozott Európai Unió második pillérévé tette az ún. köz ös kül- és biztonságpolitikát (angolul: Common Foreign and Security Policy – CFSP). A CFSP továbbra sem közösségi, hanem kormányközi alapon működő mechanizmus maradt, igaz erősítették a közös elemeket, eszközrendszerrel ruházták fel a kül- és biztonságpolitikát, és elfogadták, hogy az együttműködés kiterjed a kül- és biztonságpolitika valamennyi területére, sőt távlatilag a közös védelem megteremtését is deklarálták. 4 A Maastrichti Szerződés a közös kül- és biztonságpolitika fő céljaiként az Unió közös értékeinek, érdekeinek és függetlenségének megőrzését, az Unió és tagállamai védelmének és biztonságának erősítését, a béke fenntartását, a nemzetközi

biztonság megerősítését, a nemzetközi együttműködés, a demokrácia, a jogállamiság, az emberi és az alapvető szabadságjogok fejlesztését határozta meg, A Szerződés kötelezte a tagállamokat, hogy tevékenységüket a nemzetközi szervezetekben hangolják össze, Az MSZ a tagállamok jogi kötelezettségeként fektette le, hogy tartózkodniuk kell minden olyan cselekvéstől, amely ellentétes az Unió érdekeivel, vagy ronthatja az Unió nemzetközi összetartó erejét. Ugyanakkor ezzel szemben a Szerződés aláhúzta, hogy az Unió politikája nem befolyásolhatja az egyes tagállamok védelem- és biztonságpolitikájának sajátosságait. A közös stratégiák az Amszterdami Szerződéssel váltak a CFSP eszközrendszerének részévé. Mindhárom pillérre kiterjedő, átfogó keretét jelentik az Unió egyes térségek, illetve országok irányába folytatott általános tevékenységének A Tanács javaslatára az Európai Tanács hoz döntést a közös

stratégiák elfogadásáról. Az egyes stratégiák végrehajtása során azonban minősített többségi szavazással már a Tanács is kialakíthat közös akciókat és közös álláspontokat. A közös akciók magatartási szabályokat írnak elő a tagállamok számára a közös álláspontok végrehajtása érdekében. A közös akciók az Európai Tanács általános politikai állásfoglalásaiból kiindulva kerülnek meghatározásra A közös álláspontokhoz hasonlóan a Tanács egyhangú határozattal dönt a közös akciók megindításáról. Meghatározza az akció célját, kereteit, időtartamát, eszközeit, a végrehajtás eljárási rendjét és feltételrendszerét Lehetőség van arra, hogy a Tanács egyhangú döntéssel meghatározzon a közös akció végrehajtásával összefüggésben olyan témákat, amelyekben a későbbiekben minősített többséggel is döntések hozhatók. A tagállamok külpolitikájuk végrehajtása során kötelesek a közös

akció rendelkezéseinek megvalósítására Szükség esetén ugyanakkor - amennyiben a helyzet érdemben megváltozik, s nincs ezt tükröző tanácsi döntés - a tagállamok jogosultak a közös akció általános céljait figyelembe vevő önálló döntéseket hozni, amelyről azonban haladéktalanul értesíteniük kell a Tanácsot. Közös álláspontot a Tanács egyhangú határozattal hoz. A tagállamoknak kötelességük nemzeti külpolitikájukat összhangba hozni a közös álláspontok rendelkezéseivel. Közös álláspontok tartalmazzák az EU szankciós intézkedéseit, a nemzetközi békével, biztonsággal, az emberi jogokkal, leszerelési és fegyverzetkorlátozási intézkedésekkel kapcsolatos álláspontját. A közös akciókhoz hasonlóan a közös álláspontok a CFSP jogi erővel rendelkező, a tagállamok által kötelezően végrehajtandó eszközei. A közös álláspontokhoz - különösen, ha azok negatív intézkedést is tartalmaznak - az EU gyakran

felkéri a társult országokat is csatlakozásra Az aktuális nemzetközi, regionális, illetve egyes országok belső helyzetének alakulását érintő kérdésekben az EU nevében az Elnökség rendszeresen közzé tesz politikai nyilatkozatokat, amelyek rögzítik az Unió álláspontját a napirenden lévő nemzetközi kérdésekben, illetve szükség szerint egyes országok belpolitikai helyzetének alakulását illetően. A közös akcióktól és a közös álláspontoktól eltérően alapvetően deklaratív jellegűek, jogi erővel nem rendelkeznek E nyilatkozatokhoz az esetek túlnyomó többségében a társult országokat is felkérik csatlakozásra A közös nyilatkozatokhoz hasonlóan azonnali vagy igen rövid határidővel adott közvetlen reakciók valamilyen külpolitikai eseményre, amelyeket az EU - általában a trojka (a hivatalban lévő, a megelőző és a soron következő elnöklő ország) helyi diplomáciai képviseleteinek vezetői útján - harmadik

államok hatóságaihoz intéz. A közös nyilatkozatok mellett a demarche-ok a CFSP leggyakrabban alkalmazott eszközei. 5 A (CFSP acquis) közös kül- és biztonságpolitikai joganyag tartalma Az Amszterdami Szerződés újításai A közös kül- és biztonságpolitika terén az Amszterdami Szerződést megelőző kormányközi konferencia elsődleges törekvése a CFSP közösségi jellegének erősítése volt, amely feltételezte a döntéshozatal és a közös fellépés rendszerének hatékonyabbá tételét. Ennek megfelelően az Amszterdami Szerződés újításokat vezetett be a CFSP eszközeit és a döntéshozatal elveit illetően. A közös kül- és biztonságpolitika Maastricht utáni eszköztárát kibővítették a közös stratégiákkal, s ezzel párhuzamosan kiszélesítették azon CFSP akciók körét, amelyekben alkalmazni lehet a minősített többségű szavazást. A közös stratégiák elfogadását az Európai Tanács hatáskörébe utalták, ahol a d

öntéshozatalt változatlanul konszenzushoz (egyetértéshez) kötötték A közös stratégiák megvalósítását célzó közös akciókat és közös álláspontokat azonban a továbbiakban már a Tanács szintjén minősített többséggel fogadják el, kivéve, ha ezzel szemben egy tagállam nemzeti érdekeire hivatkozik, és ragaszkodik ahhoz, hogy a kérdést mégis az Európai Tanács rendezze. Az Amszterdami Szerződés további fontos újítása volt a konstruktív tartózkodás intézményének bevezetése. Ez - az egyhangú döntéshozatal elvének fenntartása mellett - lehetővé teszi közös akciók megindítását abban az esetben is, ha néhány (egyharmadnál nem több szavazattal rendelkező) tagállam a tartózkodás mellett dönt A tartózkodó tagállamoknak nem szükséges részt vállalniuk a közös akcióból, de nem akadályozhatják a megszületett döntés végrehajtását, s nem folytathatnak azzal ellentétes politikát Az Amszterdami Szerződés a

közös kül- és biztonságpolitika nemzetközi képviseletében is lényegi változásokat hozott. A nemzetközi porondon a CFSP egyik komoly gyengéjének tekintik, hogy a félévente változó elnökségek kitüntetett szerepe következtében az Európai Unió nem képes egyetlen hangon megszólalni, mivel nincs olyan intézmény vagy személy, amely vagy aki egymagában képviselné az uniós álláspontot (Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter szavaival Európának nincs telefonszáma). A CFSP nemzetközi képviseletének folyamatosságát elősegítendő az Amszterdami Szerződés egyrészt megerősítette a trojka (az EU Tanács megelőző, aktuális és következő soros elnökéből álló triumvirátus) szerepét, s egyúttal a Tanács - korábban jobbára csak adminisztratív teendőket ellátó - főtitkárát a közös kül- és biztonságpolitika főképviselőjének feladataival bízta meg. A nemzetközi zsargonban Mr. CFSP-nek nevezett tisztség

jelentőségét mutatja, hogy az EU első kül- és biztonságpolitikai főképviselőjévé (s ezzel egyben a Tanács főtitkárává) Javier Solana volt NATO főtitkárt nevezték ki. Az 1999 októberében hivatalba lépett főképviselő feladat- és hatásköre egyelőre még nem pontosan tisztázott, de elsődleges funkciója értelemszerűen a külső partnerekkel való politikai dialógus folytatása, a CFSP nemzetközi képviselete s az elnökség kül- és biztonságpolitikai tevékenységének támogatása. A Nizzai Szerződés CFSP-t érintő rendelkezései A Nizzai Szerződés kimondja, hogy a CFSP hatásköre kiterjed az Unió biztonságát érintő valamennyi kérdésre, beleértve a közös védelempolitika fokozatos megteremtését. A Szerződés ugyanakkor leszögezi, hogy a közös európai biztonság- és védelempolitika (KEBVP) nem sértheti az egyes tagállamok biztonság- és védelempolitikájának specifikus vonásait, s összhangban kell lennie a NATO

keretében megvalósuló közös biztonság- és védelempolitikával. A KEBVP feladatát a Szerződés a válságmegelőzésben, válságkezelésben és békefenntartásban jelölte meg. A Nizzai Szerződés létrehozta a CFSP állandó testületeként működő Politikai és Biztonsági Bizottságot, s ezzel módosította a közös kül- és biztonságpolitika addigi szervezeti rendjét. Nizzában szintén döntés született az Európai Unió Katonai Bizottságának, valamint az Európai Unió Katonai Törzsének felállításáról A Nizzai Szerződés vonatkozó rendelkezése ér6 telmében a CFSP terén megerősített együttműködés csak az Unió együttes fellépéseinek és közös álláspontjainak végrehajtása során lehetséges. Katonai és védelmi területen a megerősített együttműködés alkalmazására nincs lehetőség KEBVP - közös európai biztonság- és védelempolitika Az európai védelmi dimenziónak a jelenlegi formában tárgyalt gondolata a

hidegháború utáni megváltozott európai biztonságpolitikai környezet terméke. A kiterjedt európai háború valószínűségének csökkenésével napirendre került az Egyesült Államok európai katonai jelenlétének felülvizsgálata, s az USA politikájában markánsan megfogalmazódott az igény az európai NATO-szövetségesek nagyobb biztonságpolitikai tehervállalására. Másik oldalról az önálló védelmi szereptől hosszú időn keresztül ódzkodó Európát a balkáni válságok, illetve azoknak az amerikai forgatókönyvek szerinti, több ponton vitatott kezelése rádöbbentette arra, hogy az európai problémák rendezésében az EU-nak a jövőben jóval nagyobb részt kell vállalnia. A KEBVP kiindulópontját a Maastrichti Szerződés jelentette, amely az intézményesített közös kül- és biztonságpolitika útnak indítása mellett kilátásba helyezte a közös védelem irányába mutató európai védelmi együttműködés lehetőségét.

Maastricht - a védelmi területet érintő másik fontos újításként - funkcionális kapcsolatot teremtett az EU és a Nyugat-Európai Unió (NYEU) között: a továbbiakban az EU felkérhette a NYEU-t a védelmi jellegű következményekkel járó uniós döntések végrehajtásában való részvételre. A KEBVP máig érvényes alapelveinek lefektetésére a NYEU 1992-es petersbergi miniszteri értekezletén került sor. Az itt elfogadott határozatok egyértelműen elkülönítették a kollektív védelmi (ún Article V) és a válságkezelési, megelőzési, béketeremtő és humanitárius ún non-Article V) funkciókat és kötelezettségeket az európai védelmi együttműködés folyamatában. Ezzel megerősítést nyert, hogy a kollektív védelemmel összefüggő kérdések a NATO felelősségi körébe tartoznak, amelyhez a NYEU saját eszközeivel és tagállamai szövetségesi kötelezettségei alapján is hozzájárul. Az európai kontinens válságkezelési és

megelőzési, béketeremtő és humanitárius jellegű feladatainak ellátásában azonban a NYEU saját hatáskörben is tevékenykedhet Ez utóbbiak képezik az ún „petersbergi feladatokat” Az 1997 októberében aláírt Amszterdami Szerződés előrebocsátotta a petersbergi feladatokon alapuló közös védelmi politika kialakításának lehetőségét, s ezzel összefüggésben az EU-NYEU kapcsolatok szorosabbra fűzését szorgalmazta. Kimondta egyúttal, hogy a kialakuló közös védelmi politika szervezetileg a CFSP részét képezi Az igazi változást azonban az 1998. decemberi St Malo-i francia-brit közös nyilatkozat hozta, amely az EU teljes körű nemzetközi szerepvállalásának igényéből kiindulva sürgette az Unió hiteles katonai erőre támaszkodó, önálló cselekvési képességének megteremtését. Ezzel a brit álláspontban olyan lényegi módosulás következett be, amely egyszersmind megváltoztatta az EU-tagállamok közös védelemmel

kapcsolatos álláspontjai közötti viszonylagos egyensúlyt. A szemléletbeli változást elősegítették az EU belső integrációjának felgyorsulása, valamint az Unió nemzetközi érdekérvényesítési képességének gyengeségei, amelyek a koszovói válság kapcsán ismételten nyilvánvalóvá váltak. Az Európai Tanács 1999 júniusi kölni ülése döntést hozott a NYEU egyes funkcióinak 2000. végéig az EU által történő átvételéről, s felszólított az európai katonai képességek fejlesztésére, a v édelem ipari és technológiai alapjainak megerősítésére és harmonizálására, a katonai fejlesztések és a beszerzések koordinálására. A KEBVP feladatának formális kijelölésére, a szükséges katonai képességek nagyságrendjének meghatározására és az intézményi háttér megalapozására az Európai Tanács 1999. decemberi helsinki ülésén került sor. Helsinkiben a közös európai biztonság- és védelempoli7 tika feladatát

a biztonságpolitikai döntéshozatal autonóm képességének megteremtésében jelölték meg, amely lehetővé teszi, hogy - amennyiben a NATO mint szövetség nem érintett az EU katonai műveleteket indítson és hajtson végre válsághelyzetek rendezése érdekében. Ennek megfelelően döntés született arról, hogy 2003-ig fel kell állítani a nemzeti, illetve többnemzeti védelmi eszközökből külön erre a célra a tagállamok által önkéntesen felajánlott, mintegy 50-60 000 főnyi, gyorsan bevethető katonai erőt, amelyet megfelelő felderítési, logisztikai és egyéb kiegészítő szolgáltatások, hatékony parancsnoki és ellenőrző rendszer, valamint a szükséges légi és haditengerészeti kapacitások támogatnak. E katonai képességek létrehozása céljából az EU soros francia elnöksége 2000 november 20-án képesség-felajánlási konferenciát rendezett, amely mennyiségi tekintetben sikeresnek bizonyult ugyan, ám egyes részterületeken

(felderítési, szállítási képességek, parancsnoki és vezetési rendszerek) újabb felajánlási konferencia összehívását szükségessé tevő szűk keresztmetszetek maradtak. Alapvető egyetértés tapasztalható abban, hogy a KEBVP-nek a N ATO-val való együttműködésre kell épülnie a közös célok és értékek, az átláthatóság, a két szervezet egyenrangúsága, döntési autonómiájának tiszteletben tartás alapján. A konzultációs és együttműködési mechanizmusok kidolgozásával 2000. augusztusa óta közös EU-NATO munkacsoportok foglalkoznak 2001 elején megállapodás született arról, hogy a Politikai és Biztonsági Bizottság és az Észak-Atlanti Tanács félévenként legalább háromszor együttes ülést tart, s egy alkalommal sor kerül az Általános Ügyek Tanácsa és az Észak-Atlanti Tanács miniszteri szintű találkozójára (az első közös ÁÜT-ÉAT tanácskozást 2001. májusában Budapesten tartották) A közös európai

biztonság- és védelempolitika végrehajtása során az EU támaszkodni kíván a szervezeten kívüli országok, különösen a nem EU-tag európai NATO-szövetségesek és az EU tagjelölt országok hozzájárulására. A párbeszéd folyamatossága érdekében rendszeres 15+6-os (EU-tagállamok - nem EU-tag európai NATO-szövetségesek) és 15+15-ös (EUtagállamok - tagjelölt országok és Norvégia, Izland) megbeszéléseket tartanak miniszteri szinten. A tagjelöltek és a nem EU-tag NATO-szövetségesek haderőfelajánlást is tehetnek a közös európai válságkezelő erők (katonai és polgári) céljaira. A közös európai biztonság- és védelempolitika integrálása minden bizonnyal a CFSP további fejlődésének katalizátorává válik. A konkrét katonai képességekkel alátámasztott védelmi dimenzió a teljes körű nemzetközi szerep- és felelősségvállalás lehetőségét teremti meg az EU számára. Ez egyúttal hatékonyabb és operatívabb tervezési,

döntés előkészítési, végrehajtási és nem utolsó sorban döntéshozatali mechanizmusok kimunkálását teszi szükségessé a közös kül- és biztonságpolitika egészét illetően. Bel- és igazságügyi együttműködés - a szabadság, a biztonság és a jog térsége A bel- és igazságügyi együttműködésről eredetileg a Római Szerződés nem rendelkezett, ehhez szükséges jogi alapot nem tartalmazott. Az 1992-ben aláírt Maastrichti Szerződés intézményesítette ezt a kormányközi szintű együttműködést, amely az Amszterdami Szerződés hatálybalépéséig az EU harmadik pillérét jelentette Az Amszterdami Szerződés óta a kormányközi jellegű harmadik pillér már szűkebben értelmezett, csak a büntetőügyekben folytatott rendőrségi és igazságügyi együttműködés területeit foglalja magában, mivel a Szerződés a bel- és igazságügyi kérdések nagy részét (menekültügyi és bevándorlási politika, külső és belső

határellenőrzés, igazságügyi együttműködés polgári ügyekben) a közösségi intézmények hatáskörébe utalva átemelte az EU első pillérébe, az Európai Közösségekbe. Miután az Amszterdami Szerződés óta a bel- és igazságügyi kérdések így már két pillér között szétosztva, tagoltan jelennek meg, az e területre irányuló tevékenységek gyűjtőfogalmaként az Európai Unió - mint egyik alapvető célkitűzését - a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésének térsége kifejezést használja. 8 A harmadik pilléres bel- és igazságügyi együttműködés intézményi struktúrája Az 1993. november 1-jén életbe lépett Maastrichti Szerződés létrehozta a három pillérből álló Európai Uniót. Az addigi Európai Közösségeket magában foglaló első pillér mellett az integrációs keretben új elemként jelent meg a második pillért alkotó kül- és biztonságpolitika, valamint a harmadik pillér, azaz a bel- és

igazságügyi együttműködés A Maastrichti Szerződés nem definiálta a bel- és igazságügyi együttműködés fogalmát, hanem a szerződés VI. címének K1 cikke felsorolta az ide tartozó területeket, melyeket a tagállamok az Európai Közösség (I. pillér) hatáskörén kívüli, de az Európai Unió célkitűzéseinek megvalósítása érdekében közös érdekkörükbe eső területeknek tekintettek: • • • • • • • • • Menekültügyi politika A tagállamok külső határai átlépésének ellenőrzése Bevándorlási politika, harmadik országok állampolgáraival kapcsolatos politika Kábítószer függőség elleni harc Nemzetközi szintű csalások elleni küzdelem Igazságügyi együttműködés polgári ügyekben Igazságügyi együttműködés büntető ügyekben Vámügyi együttműködés Rendőrségi együttműködés a terrorizmus, a kábítószer-kereskedelem és a szervezett bűnözés elleni harc területén Az Amszterdami Szerződés

(ASZ) egyik legfontosabb, az integrációt elmélyítő célkitűzése az ún. “szabadság, biztonság és a jog térségének” létrehozása, amely a személyek szabad mozgásának biztosításán alapul, és amely célkitűzés megvalósítása az első és harmadik pillér összehangolt intézkedései szerint történik Az ASZ változtatásai három fő elemre épültek: • • • a korábbi harmadik pilléres együttműködés bizonyos területeinek közösségi szintre emelése az EU harmadik pillérében maradó területeken folyó együttműködés hatékonyságának növelése; a Schengeni vívmányok beemelése az Unió keretei közé. Bel- és igazságügyi kérdések az első pillérben Az EK Szerződésben külön címként létrejött a „Vízumok, menekültügy, bevándorlás és a személyek szabad mozgására vonatkozó egyéb politikák” területe. A változás óriási jelentőségű volt, hiszen ezzel a lépéssel a tagállamok szuverenitásuk újabb

fontos elemeiről mondtak le a közösségi intézmények javára. A módosítás szerint közösségi hatáskörbe került: • • • a vízumpolitika, külső határellenőrzés; a menekültügyi politika, a bevándorlási politika; a személyek szabad mozgásához kötődő egyéb politikák. Ide tartozik az Európai Unió külső határainak ellenőrzése, valamint az igazságügyi együttműködés polgári ügyekben is. Ezeken a területeken tehát a közösségi intézmények, az Európai 9 Bizottság, a Tanács, az Európai Parlament és az Európai Bíróság kulcsszerepet kaptak a közös uniós politika kialakításában, megvalósításában és ellenőrzésében. A megmaradó harmadik pillér Az Amszterdami Szerződésben elfogadott módosítások után az Európai Unióról szóló szerződés VI. címe “Rendőrségi és igazságügyi együttműködés büntetőügyekben” Az e cím alatt felsorolt területeken továbbra is az Európai Unióról szóló

szerződés harmadik pilléres együttműködésre vonatkozó rendelkezései az irányadók. A “maradék” harmadik pilléres együttműködés alá tartozik a rendőrségi, vám- és büntetőügyi együttműködés, a nemzetközi csalások elleni küzdelem, valamint a fajgyűlölet és idegengyűlölet elleni közös fellépés. A módosított harmadik pilléres együttműködés célja, hogy hozzájáruljon a “szabadság, biztonság és jog térségének” létrehozásához. A változtatások következtében a harmadik pillérben hangsúlyosabb szerepet kap a bűnözés elleni küzdelem területén folytatott együttműködés: a szervezett bűnözés, a terrorizmus, az ember- és gyermekkereskedelem, a kábítószer- és fegyverkereskedelem, a csalás, és a korrupció elleni küzdelem. Kulcsfontosságú eszköz a rendőrségek közti együttműködés, melyet az Unió elsősorban az EUROPOL útján kíván megvalósítani. Az EUROPOL, azaz az Európai Rendőri Hivatal 1999

július 1-jén kezdte meg a működését. A Schengeni acquis beemelése a közösségi jogba Az Amszterdami Szerződés kiegészítő jegyzőkönyve rendelkezett a Schengeni Egyezmény alapján kialakított joganyag beemeléséről az Európai Unió jogi, intézményi keretébe. A schengeni joganyag (Schengeni Megállapodás és a Végrehajtási Egyezmény, illetve a schengeni vívmányok) uniós jogba történő integrációja nyomán a schengeni együttműködés vezető szerve, a Schengeni Végrehajtó Bizottság helyét az Európai Unió Tanácsának Főtitkársága vette át. A Tanács egyik legfontosabb feladata magának a joganyagnak a meghatározása volt Ezt a feladatot a Tanács 1999. május 20-án teljesítette, a schengeni joganyagot képező acquislista elfogadásával Ezek a jogszabályok, kivéve a titkos minősítésűeket, megjelentek az EU hivatalos lapjában, az Official Journalban. A schengeni együttműködés Az 1985. j únius 14-én aláírt Schengeni

Megállapodás után 1990 j anuár 15-én aláírták a Schengeni Végrehajtási Egyezményt. A két egyezmény 1995-ben lépett életbe, és a schengeni térségben felszámolta a belső határellenőrzést, áthelyezve azt a külső határokra, ahol meghatározott szabályok alapján történik a beutazás és a bevándorlás ellenőrzése. A személyek szabad mozgásának biztosítása érdekében a biztonsági kockázatok kiküszöbölésére közös szabályokat fogadtak el a vízumpolitika, a menekültügy és a külső határellenőrzés területén A biztonsági kockázat ellensúlyozására erősítették a rendőrségek, a vámhatóságok és az igazságügyi hatóságok közötti együttműködést, valamint a szervezett bűnözés és a terrorizmus elleni küzdelmet. Mindezen célok megvalósításának elősegítésére létrehozták a Schengeni Információs Rendszert angolul Schengen Information System (SIS) 10 A Schengeni Egyezményhez a kilencvenes évek folyamán

az Egyesült Királyság és Írország kivételével valamennyi EU-tagállam csatlakozott. Az egyezmény értelmében ahhoz csak EUtagállamok csatlakozhatnak Tekintettel arra, hogy az EU északi államai tagjai a S chengeni Egyezményhez hasonló tartalmú Északi Útlevél Uniónak, melynek tagja Norvégia és Izland is, a s chengeni egyezmények aláírói társult tagságot ajánlottak fel az Északi Útlevél Unió azon tagjainak (Norvégiának és Izlandnak), melyek nem tagjai az EU-nak. Norvégia és Izland 1999. május 18-án csatlakozott a Schengeni Egyezményekhez Magyar csatlakozás a schengeni övezethez 2004. május 1-jével Magyarország az EU tagjává vált, de még nem teljes jogú tagja a schengeni térségnek A schengeni övezethez való teljes körű csatlakozás dátuma 2008 január 1-je Magyarország teljes jogú schengeni taggá válásával a magyar állampolgárok határellenőrzés nélkül, bármikor és bárhol - tehát nem csak a korábbi kijelölt

határátkelőhelyeken - átléphetik majd a belső határokat, amennyiben más schengeni országokba utaznak be. A schengeni övezet 2008. január 1-től 24 tagot foglal magába: - az Európai Unió 27 tagja közül 22 országot (Ausztriát, Belgiumot, Csehországot, Dániát, Észtországot, Finnországot, Franciaországot, Görögországot, Hollandiát, Lengyelországot, Lettországot, Litvániát, Luxemburgot, Magyarországot, Máltát, Németországot, Olaszországot, Portugáliát, Spanyolországot, Szlovákiát, Szlovéniát és Svédországot), - valamint Norvégiát és Izlandot. Nem változnak a beutazás szabályai, és továbbra is fennmarad majd a határellenőrzés a schengeni övezeten kívüli öt EU-országba (Bulgáriába, Ciprusra, az Egyesült Királyságba, Írországba és Romániába), valamint a schengeni tagjelölt Svájcba történő be- és kiutazás esetén. 11