Gazdasági Ismeretek | Tanulmányok, esszék » Mező Hajnalka - Gazdasági fejlődés, az első iparosítók és a későn jövők

Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Főiskolai Kar Gazdálkodási Szak Összehasonlító gazdaságtan Gazdasági fejlődés, az első iparosítók és a későn jövők Debrecen, 2003. november 26 Készítette: Mező Hajnalka Levező tagozat, II. évf I félév „C” csoport TARTALOMJEGYZÉK BEVEZETÉS . 3 1. FEJLŐDÉS ÉS ELMARADOTTSÁG 4 2. NÖVEKEDÉS, FEJLŐDÉS ÉS PROGRESSZIÓ 5 2.1 Gazdasági növekedés 5 2.2 Gazdasági fejlődés 6 2.3 Gazdasági regresszió 6 2.4 A gazdasági növekedés elméletei 7 3. NAGY-BRITANNIA „AZ ELSŐ IPARI ORSZÁG” 8 3.1 A világ legnagyobb ipari hatalmának eléréséhez vezető út 8 3.2 A nagyhatalmi helyzet visszaesésének okai 10 4. JAPÁN A XX SZÁZAD HÓDÍTÓJA 12 4.1 Minden kezdet nehéz 12 4.2 A pénzügyi rendszer kialakítása 14 4.3 Az Európában már kifejlett iparágak átvétele, meghonosítása 15 ÖSSZEFOGLALÁS . 19 FELHASZNÁLT IRODALOM . 20 2 BEVEZETÉS Miért

gazdag az egyik nemzet, s miért szegény a másik? Ez a látszólag egyszerű kérdés a világ egyik legégetőbb mai problémájának, az egyenlőtlen gazdasági fejlődésnek a lényegét érinti. Jelentőségével csak a háború és béke, a túlnépesedés és a környezetszennyezés – vagyis az emberiség fönnmaradásának – kérdése vetekedhet. Az egyenlőtlen gazdasági fejlődés okozója a forradalmak és államcsínyek kirobbanásának, s annak, hogy totalitárius rendszerek egész népeket fosztanak meg a politikai szabadságjogoktól, s nagyok sok embert személyi szabadságától, sőt életétől is. Milliók halnak meg nyomorultul és szükségtelenül az éhínség, az alultápláltság és a b etegségek miatt – nem mintha elérhetetlenek volnának az élelmiszerek és egyéb javak, hanem azért, mert ezek nem juthatnak el a rászorulókhoz. Az Egyesült Államok és a többi gazdag ország dollármilliárdokat költött már emberbaráti célokra, szegény

szomszédainak megsegítésére. De hiába minden – a viszonylag kisszámú gazdag nemzet és az óriási többséget alkotó elszegényedettek közötti jövedelmi szakadék nem csupán fennmaradt, hanem évről évre mélyül. Elég paradox helyzet. Mert ha egyes népek gazdagok, mások meg szegények, akkor a szegények miért nem veszik át azokat a módszereket és politikai intézkedéseket, amelyek gazdaggá tették amazokat? Valójában történtek már ilyen kísérletek, de sehol sem jártak valami nagy sikerrel. A probléma sokkal bonyolultabb, mint amennyi a felszínen látható belőle. Először is – koránt sincs egyetértés abban, hogy mely módszerek juttatják nagyobb jövedelmekhez a gazdag országokat. Másodszor – ha létezne is egyetértés, akkor sem biztos, hogy azonos módszerek és politikai intézkedések ugyanazokat az eredményeket produkálnák a mai szegény országok különböző gazdasági, kultuális és történelmi viszonyai közepette. S

végül – bár elég sokan vizsgálták már a problémát, a kutatók és a tudósok mind a mai napig nem dolgozták ki a gazdasági fejlődés operacionálisan használható és általánosan alkalmazható elméletét. 1 1 Cameron: A világgazdaság rövid története. 23o 3 1. Fejlődés és elmaradottság 1990-ben az átlagos egy főre jutó évi jövedelem az Egyesült Államokban kb. 21000 dollár volt. Svájcban, Európa leggazdagabb országában több mint 29000 Nyugat-Európa egészében az átlag 18.000 dollár fölött volt Ezek az országok, Kanadával, Ausztráliával és Új-Zélanddal együtt a világ népességének kevesebb mint 14 % -át alkotják, de a mérhető jövedelem kb. 58 % -a és a világ ipari termelésének 86 %-a náluk képződik Ha Japánt is ide soroljuk, akkor a számok az alábbiak szerint alakulnak: népesség – 16 %, jövedelem – 70 %, ipari termelés – 90 %. A maradék ipari termelés nagyobbik részét az egykori Szovjetunió és

Kelet-Európa szocialista országai adták, amelyek együttesen a világnépesség kb. 8 %-át tették ki A skála másik végén Mozambik, a v ilág talán legszegényebb országa állt, fejenként kevesebb mint 100 dollárral; őt követte Eriópia kb. 120, India kb 340 és Indonézia kb 500 dollárral. A világnépesség több mint egyötödét magában foglaló Kínai Népköztársaságban becslések szerint kb. 3 50 dollár volt az egy főre jutó jövedelem Ugyanez LatinAmerikában a bolíviai 620 é s a brazíliai 2540 dollár között mozgott, bár ez utóbbi szám később csökkent. Az 1 sz táblázat az egyes országok egy főre jutó GNP értéke látható a fenti időszakra vonatkozóan. Az egy főre jutó GNP az egyes országokba, 1989 körül (1989-es dollárban számolva) Magas jövedelmű gazdaságok (átlag) 18.330 Alsó-középjövedelműek (átlag) 1.360 Svájc Japán Egyesült Államok Német Szövetségi Köztársaság Egyesült Királyság Izrael

Spanyolország 29.880 23.810 20.910 20.440 14.610 9.790 9.330 2.010 1.370 1.220 1.070 640 620 Felső-középjövedelműek (átlag) 3.150 Alacsony jövedelmű országok (átlag) 330 Görögország Portugália Jugoszlávia Magyarország Brazília Dél-Afrika 5.350 4.250 2.920 2.590 2.540 2.470 500 360 350 340 180 80 Mexikó Törökország Thaiföld Salvador Egyiptom Bolívia Indonézia Haiti Kína India Banglades Mozambik Forrás: Világbank, World Development Report, 1991 (New York, 1991). 1. ábra 4 1990-ben összesen negyvenegy országban volt alacsonyabb 500 dollárnál a fejenkénti jövedelem, s további ötvenháromban ez az átlag 500 é s 5000 dol lár közé esett. E két kategória országait hol „szegény”-nek, hol „alacsony jövedelmű”-nek, hol pedig „elmaradott”-nak (vagy „kevésbé fejlett”-nek vagy „fejlődő”-nek) szokták nevezni. Az világos, hogy alacsony jövedelmük miatt szegények, de vajon miért elmaradottak? Az egy főre

jutó jövedelem statisztikája csak hozzávetőleges mércéje a gazdasági fejlődésnek. Vannak azonban a fejlettségnek és elmaradottságnak más mércéi is, amelyek nem olyan globálisak és átfogóak, viszont szemléletesebbek. 2 2. Növekedés, fejlődés és progresszió A köznyelvben a három szót gyakran úgy használják, mintha egyszerű szinonímák volnának. Tudományos szempontból azonban különbséget kell tenni közöttük 2.1 Gazdasági növekedés Gazdasági növekedés alatt az adott társadalom által produkált összes javak és szolgáltatások előállításában mutatkozó tartósan emelkedő tendenciát értünk. Az utóbbi évtizedekben ezt az összteljesítményt nemzeti jövedelemként vagy bruttó nemzeti termékként (GNP) mérik. Az össztermelés vagy azért növekszik, mert gyarapodnak a termelési tényezők (föld, munkaerő, tőke), vagy pedig azért, mert az egységnyi ráfordításokat hatékonyabban használják föl. Ha a népesség is

nő, akkor lehet, hogy az össztermelés nő, de az egy főre jutó termelés már nem; sőt ez utóbbi még csökkenhet is, ha a népesség növekedési rátája magasabb a t ermelésénél, ahogy a közelmúltban ez néhány elmaradott országban be is következett. A jólét összehasonlítására a gazdasági növekedés tehát csak akkor alkalmas, ha az egy főre jutó termeléssel mérik. Nehézségek akkor is fölmerülnek, ha a termelést két különböző társadalom vagy ugyanazon társadalom két, egymástól távoli korszaka között hasonlítjuk össze. Ennek két 2 Cameron: A világgazdaság rövid története. 25-28o 5 fő oka van. A nemzeti jövedelmet és a hasonló mutatókat rendszerint valamilyen pénzegységben adják meg, de a p énzegységek értéke állandóan változik, s így sokszor nehéz az összehasonlítás. A második nehézség akkor jelentkezik, ha a két termékszerkezet jelentősen eltér egymástól – ha például az egyik főként

közvetlenül vagy jelentéktelen feldolgozás után fogyasztott növényi termékekből, a másik pedig főként magas feldolgozási fokú iparcikkekből áll. Ennek a problémának nincs egyértelmű, végleges megoldása, de kvantitatív dimenziói normális esetben nem akadályozzák az eredményes elemzést. 2.2 Gazdasági fejlődés Gazdasági fejlődésen olyan gazdasági növekedést értünk, amelyet lényegi szerkezeti átalakulás kísér a gazdaságban, például a h elyi önellátó gazdálkodásról a p iacra és kereskedelemre való áttérés, vagy pedig az ipari termelés és a szolgáltatások növekedése a mezőgazdasági termeléshez viszonyítva. A szerkezeti vagy szervezeti változás „oka” lehet a növekedésnek, de nem feltétlenül; az ok-okozati összefüggés néha fordított irányú, vagy a két változás közös eredménye más, a gazdaságon belüli vagy kívüli változásoknak. A gazdasági fejlődés a gazdasági növekedéshez hasonlóan

visszafordítható folyamat, bár a szerkezetek vagy szervezetek csak ritkán térnek vissza pontosan a korábbi formájukhoz. Gyakoribb, hogy a gazdasági hanyatlás tartós időszaka alatt vagy után a gazdasági retrogresszió bizonyos formája jelentkezik – vagyis az egyszerűbb, de a régivel általában nem azonos szervezeti formához való visszatérés. 2.3 Gazdasági regresszió A modern világi etikában a növekedést és fejlődést gyakran azonosítják a progresszióval, pedig nincs köztük szükségszerű összefüggés. Bizonyos erkölcsi felfogások az anyagi jólét növekedését az ember lelki fejlődése szempontjából károsnak tartották, de a mai felfogás szerint sem tekinthető a progresszió megnyilvánulásának a vegyi, biológiai és nukleáris fegyverek termelése és a környezetszennyező technológiák alkalmazása – jóllehet ezek is gazdasági növekedést jelentenek. 3 3 Cameron: A világgazdaság rövid története. 28-30o 6 2.4 A

gazdasági növekedés elméletei A gazdasági növekedés elmélete azokat a tényezőket vizsgálja, amelyek hosszú távon előidézik a potenciális kibocsátás növekedését. A különböző országok térbeli és időbeli tapasztalatait áttekintve az látjuk, hogy a gazdasági növekedés négy keréken halad előre. Ezek: a munkaerő mennyisége és minősége, a földterületek és egyéb természeti erőforrások bősége, a felhalmozott tőkeállomány, valamint a technológiai változás és innováció, amely azonos mennyiségű ráfordítással nagyobb kibocsátás elérését teszi lehetővé, és ezért talán a legfontosabb tényező. E négy tényezőnek nincs valamiféle általánosan érvényes kombinációja: az Egyesült Államok, Európa és az ázsiai országok más és más úton értek el gazdasági sikert. Smith és Malthus klasszikus modelljei a gazdasági fejlődést a földterületre és a népességre vezetik vissza. A növekvő népesség végül is

kimeríti a szabad földterületek kínálatát, technológiai változás hiányában. A népsűrűség növekedése működésbe hozza a csökkenő hozadék törvényét, a népesség növekedésével tehát emelkedik a földjáradék, és visszaesnek a piaci bérek. A malthusi egyensúlyt akkor érik el, amikor a bér a létfenntartás szintjére süllyed, e b érszint alatt a n épesség nem képes a f ennmaradásra. A valóságban azonban a technológiai változások előrehajtották a gazdasági fejlődést az ipari országokban, a munka termelékenységének folyamatos javítása által. A természeti erőforrások végességének tudatosítása és a gazdasági tevékenység egyre súlyosabb környezeti hatásai sokakban kétségeket keltettek aziránt, folytatódhat-e a gazdasági növekedés a jelenlegi ütemben. Az aggodalmak egy része a földterületek, energiaforrások, ásványkincsek véges készleteivel volt kapcsolatos, de ezek jórészt eloszlottak az új lelőhelyek

felfedezésének és az erőforrás-takarékos technológiák elterjedésének köszönhetően. A globális környezeti problémák viszont beláthatatlan károkat okozhatnak, vagy költséges megelőző intézkedéseket tehetnek szükségessé. A neoklasszikus növekedési modellben a tőkefelhalmozás és a hozzá kapcsolódó munka alkotja a modern növekedési elmélet magvát. E megközelítés az aggregált termelési függvényt alkalmazza, amely a r áfordításokat és a t echnológiát kapcsolja össze a potenciális GDP értékével. Az egy munkásra jutó tőke növekedése (a tőkeintenzitás 7 fokozódása) technológiai változás és innováció hiányában nem vezetne az egy munkásra jutó kibocsátás arányos emelkedésére, a tőke csökkenő hozadéka miatt. A tőkeintenzitás növekedése ennek megfelelően csökkentené a tőke megtérülési rátáját (ez a reálkamatlábnak felel meg kockázatmentes verseny esetén), emelné ugyanakkor a reálbéreket. A

technológiai változás lehetővé teszi, hogy adott ráfordításmennyiséggel egyre nagyobb kibocsátást lehessen megtermelni, ezzel több kibocsátás érhető el ugyanannyi munka és tőke felhasználásával. Az új növekedési elmélet azokat a folyamatokat igyekszik feltárni, amelyek a technológiai változást kiváltják. Ez a megközelítés hangsúlyozza, hogy a technológiai változás a gazdasági rendszer egyik kibocsátása, a technológia közjószág, amelyért a fogyasztók nem rivalizálnak, mert több ember is használja egyidejűleg, illetve az új találmányokat csak tetemes költséggel lehet létrehozni, reprodukálásuk azonban olcsón megoldható. Emiatt a kormányzatoknak nagy gondot kell fordítaniuk a szellemi tulajdonjogok védelmére, hogy a feltalálók érdekeltek legyenek a kutatási és fejlesztési tevékenységben. 4 3. Nagy-Britannia „az első ipari ország” 3.1 A világ legnagyobb ipari hatalmának eléréséhez vezető út A napóleoni

háborúk végére Nagy-Britannia egyértelműen a világ legnagyobb ipari hatalma lett, egyes becslések szerint a világ ipari össztermelésének kb. egynegyedét állította elő. Továbbá, ipari elsőségének is, és az utolsó háborúkban kivívott nyomasztó tengeri nagyhatalmi fölényének is köszönhetően a britek a világ első számú kereskedőnemzetévé is emelkedtek, s ők bonyolították le a nemzetközi kereskedelem összforgalmának 1/4-ed, 1/3-ad részét – ami jóval több, mint a kétszerese az őt követő riválisok forgalmának. 8 Nagy-Britannia csaknem az egész XIX. században megőrizte ipari és kereskedelmi elsőségét. A század középső éveiben mutatkozó némi visszaesés után 1870-ben még mindig az övé volt a nemzetközi kereskedelmi forgalom kb. egynegyede, ipari termelésének részarányát pedig 30 % fölé emelte. 1870 után, annak ellenére, hogy tovább nőtt a termelés és a kereskedelem összvolumene (az ipari termelés

például 250 % -kal növekedett 1870 és 1913 között), Nagy-Britannia fokozatosan elveszítette a gyorsan iparosodó országokkal szembeni előnyét. Az ipari össztermelésben az Egyesült Államok az 1880-as években, Németország pedig a XX. század első évtizedében előzte meg Az I világháború előestéjén Nagy-Britannia még mindig az első volt a kereskedelemben, de részaránya az összforgalomból már csak egyhatod volt, és szorosan fölzárkózott mögé Németország és az Egyesült Államok. Nagy-Britannia korai felvirágzásának alapjai, a textilipari cikkek, a s zén, a v as és a gépek azonban biztos pillérei maradtak az országnak. A britek még 1880-ban is több pamutszálat és szövetet készítettek, mint Európa többi része összesen; 1913-ra relatív pozíciójuk gyengült ugyan, de még így is ők büszkélkedhettek az európai össztermelés egyharmadával, ami több mind a k étszerese volt legközelebbi vetélytársaik

produkciójának. Hasonlóképpen alakult a dolog a vasiparban is, ahol Nagy-Britannia 1870ben érte el relatív csúcsteljesítményét, a világ nyersvasának a felét állítva elő 1890-re azonban az Egyesült Államok átvette a vezetést, és a XX. század első éveiben Németország teljes gőzzel robogott előre. A széntermelésben viszont Anglia megőrizte európai vezető helyét és még exportálható fölöslege is volt. A XVIII. század végén született gépipar gyökerei mindhárom említett iparágban kimutathatók. A textiliparnak szüksége volt gépkonstruktőrökre és szerelőkre, a vasipar kitermelte a s ajátjait; a b ányászatnak pedig hatékony szivattyúkra és olcsó szállítóeszközökre volt szüksége, s ez vezetett a gőzgép és a vasút kifejlesztéséhez. A hajóépítés terén áttértek a vitorlákról a gőzmeghajtásra, valamint a faépítésű falakról a vasés acélszerkezetre tértek át fokozatosan. Az 1880-as és 90-es

években Nagy-Britannia egy ideig a világ hajóinak több mint 80 %-át állította elő, s e hajók jelentős részét exportálták. 4 Samuelson-Nordhaus: Közgazdaságtan, 518-519.o 9 A brit iparosítás tempójának és mértékének ezeket a l átványos eredményeit azonban mégsem szabad eltúlozni. A legújabb kutatások kimutatták, hogy az ipari növekedés üteme az 1750-1850 közé eső száz évben lényegesen lassúbb volt, mint ahogy azt a korábbi becslések feltételezték. A többi országgal szembeni ipari fölényének fénykorát az 1850-1870 közé eső két évtizedben élte Nagy Britannia. A bruttó nemzeti termék 1856-1873 között átlag 2,5 %-kal növekedett évente, s ez a legmagasabb növekedési ráta volt az egész században. 1873-1913 között 1,9 %-ra esett vissza, ami alacsonyabb az egész század brit átlagánál és lényegesen alacsonyabb, mint más országoké volt ugyanabban az időszakban. 3.2 A nagyhatalmi helyzet visszaesésének

okai A visszaesés okait vizsgálva elmondhatjuk, hogy Nagy-Britannia nem tarthatta meg előnyét, amint más, kevésbé fejlett, de jó adottságokkal rendelkező országok is elkezdtek iparosítani. Ebben az értelemben a b ritek relatív visszaesése elkerülhetetlen volt Nehéz magyarázatot találni az egy főre jutó termelés növekedésének alacsony rátájára; 1873-tól 1913-ig az összesített faktortermelékenység növekedési rátája zéró volt. Erre a csalódást keltő teljesítményre sokféle magyarázatot próbáltak már adni. Ezek közül egyesek kifejezetten technikai jellegűek, a nyersanyagtermékek és az ipari késztermékek relatív áraival, a n emzetközi áruforgalmi díjtételekkel, a b eruházási arányokkal és megoszlásokkal operálnak. Mások a r endelkezésre álló természeti erőforrásokban és a megszerezhető nyersanyagokban látták a problémát, de ezek egészen biztosan csak a kisebb gondot jelentették. A pamutipar természetesen

mindig is az importált nyersgyapottól függött, de ez nem gátolta meg Nagy-Britanniát abban, hogy a világ legnagyobb pamutárutermelője legyen, és kivétel nélkül az összes többi európai pamutiparos is külföldről kapta a nyersanyagot, gyakran az angolokon keresztül. A hazai színesfémércek (réz, ólom, ón) lassanként elfogytak, vagy nem tudták fölvenni a versenyt az olcsó tengerentúli importtal, ám a l egtöbb esetben ezeket az olcsóbb készleteket külföldön működő brit cégek termelték ki és importálták. A XX század elején a vaskohászat az általa felhasznált ércnek kb. egyharmadát importálta, főként Spanyolországból, de ez nagyrészt azért alakult így, mert az ipar nem tudott teljesen átállni 10 az acélgyártásban a Thomas-Gilchrist alapeljárásra, amely lehetővé tette volna a foszfortartalmú hazai érc fölhasználását is. Az utóbbi példa a relatív brit visszaesés egy újabb lehetséges okára mutat rá:

a vállalkozói eredménytelenségre. E kérdésben élénk vitát folytattak a tudósok, de a végső válasz nem látszik körvonalazódni. Az kétségtelen, hogy a viktoriánus Angliának volt néhány dinamikus, rámenős vállalkozója (William Lever, Thomas Lipton). Másfelől viszont épp elég bizonyíték van arra is, hogy a késő viktoriánus vállalkozókból általában már kiveszett őseik dinamizmusa, ahogy a családi cégek alapítóinak fiai és unokái rákaptak a kényelmes úri semmittevésre, és a cég mindennapi ügyeinek intézését fizetett ügyvezetőkre bízták. Az új (akkori) csúcstechnológiai iparágak, például a szervesvegyipar, villamosipar, optika és alumíniumgyártás késlekedő, szinte kedvetlen bevezetése, annak ellenére, hogy a feltalálók nagy része brit volt, az egyik árulkodó jele a vállalkozói közönynek. De még ennél is jellemzőbb az, amilyen nehézkesen és félig-meddig reagáltak csak a b rit vállalkozók azokban az

alapvető iparágakban az új technológia kínálta lehetőségekre, amelyekben akkor vagy korábban ők vezették a mezőnyt. (Például a Thomas-Gilchrist eljárás lassú és hiányos bevezetése, vagy ugyanebben az iparágban a S iemens-Martinkemence viszonylag lassú átvétele. A textilipar is sokáig ellenállt az Egyesült Államokban és a kontinensen kifejlesztett legmodernebb fonó- és szövőgépek alkalmazásának, és a Leblanc-szóda termelői is harmincévi utóvédharcot folytattak a Belgiumból származó Solvay ammónia-szóda eljárás ellen.) Részben a b rit oktatási rendszer fejletlensége okolható az ipar késlekedéseiért és a vállalkozói fogyatékosságokért is. Nagy Britannia volt az utolsó nagy nyugati ország, amelyben bevezették a szakképzett munkaerő kitermelése szempontjából oly fontos általános kötelező, nyilvános elemi iskolát. Az a néhány nagy angol egyetem nem sok figyelmet szentelt a szaktudományos és a mérnökképzésnek.

S bár kissé föléledtek XVIII századi „lezsibbadságukból”, még mindig főként azzal foglalkoztak, hogy némi klasszikus műveltséggel ruházzák föl a gazdagok semmittévő fiait. S ez része volt azon arisztokratikus értékek továbbadásának, melyekhez hozzátartozott a kereskedelmi és ipari teljesítmények lenézése. 11 Az összes nagy ország közül anyagi jólétét tekintve a legjobban Nagy-Britannia függött az exporttól és az importtól. Ezért aztán más országok kereskedelmi politikájának és főleg vámjainak komoly kihatása volt a brit gazdaságra. S ami még lényegesebb, létfenntartása szempontjából Anglia még a kisebb országoknál is jobban függött a nemzetközi gazdaságtól. Az országok között neki volt messze a legnagyobb kereskedelmi flottája és a legnagyobb külföldi befektetése – mindkettő fontos valutabevételi forrás. A XIX század kezdetétől, a jelentős exportágazatok ellenére Nagy-Britanniának

„kedvezőtlen”, vagyis negatív volt az árukereskedelmi mérlege. A hiányt a kereskedelmi flotta és a külföldi befektetések bevétele fedezte (többletet is hozva), ami lehetővé tette az utóbbi számára, hogy szinte állandóan növekedjék a század folyamán. Ezenkívül a század második felében London központi szerepe a nemzetközi biztosítási és pénzügyi szférában még tovább növelte ezeket a láthatatlan bevételeket. A XIX. századi brit iparosítás alakulásáról még el kell mondani, hogy minden viszontagsága ellenére a britek egy főre jutó reáljövedelme 1850 és 1914 között durván a 2,5-szeresére nőtt, a jövedelemmegoszlás kissé egyenletesebb lett, a végletes szegénységben élő népességhányad jelentősen csökkent, és 1914-ben Európában az átlagbritnek volt a legmagasabb az életszínvonala.5 4. Japán a XX század hódítója 4.1 Minden kezdet nehéz Az iparosodó országok listáján a XIX. században a legmeglepőbb

– s a n yugati hagyományoktól távol álló egyetlen – szereplő: Japán. A század első felében a szigetország még a többi keleti országnál is keményebben folytatta a külföldi, s főleg a nyugati befolyás távoltartásának politikáját. A Tokaugava-kormányzat a XVII század elején betiltotta a külkereskedelmet (a hollandoknak csak évi egy hajó küldését engedélyezték arra a kereskedelmi állomásra, amelyet Japán „nyugatra néző ablakaként” funkcionáló nagaszaki kikötő egy kis szigetén tartottak fönt), és megtiltotta a japánoknak, hogy külföldre utazzanak. A társadalomnak bizonyos tekintetben a középkori európai feudalizmusra emlékeztető merev osztály- vagy kasztrendszere volt. A technika körülbelül olyan 12 színvonalon állt, mint Európában a XVII. század elején E korlátok ellenére azonban a gazdaság szerkezete meglepően kifinomult volt, aktívan működő piaccal és hitelrendszerrel. Az írni-olvasni

tudás lényegesen magasabb színvonalú volt, mint Dél- és Kelet-Európában. 1853-ban, majd rá egy évre ismét, Matthew Perry amerikai tengernagy megjelent flottájával a Tokiói-öbölben, és a város ágyúzásával fenyegetőzve arra kényszerítette Tokugava sógunt, hogy létesítsen diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatot az Egyesült Államokkal. Hamarosan más nyugati országok is hasonló privilégiumokat kaptak, mint az amerikaiak. Ezeknek az „egyenlőtlen szerződéseknek” az egyik legfontosabb kikötése megtiltotta a japán kormánynak, hogy 5 %-nál magasabb értékvámot vessen ki. A külföldiek területenkívüliségi jogokat is kaptak (vagyis nem voltak alávetve a japán törvényeknek). A Tokugaváknak a nyugati behatolással szemben tanúsított gyöngesége miatt ideiglenes lázadások törtek ki, majd elindult egy mozgalom, amely az évszázadok óta már csak ceremoniális funkciót ellátó császárt kívánta visszahelyezni az államhatalom

élére. Ez a m ozgalom, melyet a b ecsvágyó ifjú szamurájok (az egykori harcosok kasztjának tagjai) vezettek, 1867-ben váratlan támogatásban részesült egy energikus, intelligens, fiatal császár, Mucuhito trónralépésével. A következő évben a császár pártja lemondásra kényszerítette a s ógunt, és Tokióba, a de facto fővárosba vitte az uralkodót. Ezt, a modern Japán megszületését is jelző eseményt nevezik Meidzsi-restaurációnak (a „meidzsi” szó „felvilágosult kormányzat”-ot jelent, s maga Mucuhito nevezte így uralkodását). A Meidzsi-korszak 1868-tól 1912-ig, Mucuhito haláláig tartott Közvetlenül hatalomra jutása után az új kormányzat máris módosította az idegenellenes mozgalom beállítottságát. Nem kiűzni próbálta a külföldieket, hanem együttműködni velük, igaz, udvarias távolságtartással. A régi feudális rendszert fölszámolták, és erősen központosított, bürokratikus államigazgatást vezettek be

helyette; ennek mintáját a franciáktól vették, a hadsereg porosz típusú volt, a haditengerészet pedig a britekre hasonlított. Az ipari és a pénzügyi módszereket sok országból, de főleg az Egyesült Államokból importálták. Értelmes fiatalemberek mentek külföldre, hogy tanulmányozzák a nyugati politikai és államigazgatási, hadtudományi, ipari technológiai, kereskedelmi és pénzügyi módszereket, azzal a cél lal, hogy a leghatékonyabbakat odahaza is meghonosítsák. Nyugati típusú iskolákat alapítottak, és külföldi szakértőket hívtak japán 5 Cameron: A világgazdaság rövid története., 272-276o 13 kollégáik kiképzésére. A kormány azonban nagyon óvatos volt, és szigorúan megszabta e külföldiek megbízatásának határidejét, és odafigyelt, hogy annak lejártakor elhagyják az országot, még mielőtt valamiben uralkodó szerephez juthattak volna. 4.2 A pénzügyi rendszer kialakítása Az egyik legnyugtalanítóbb

problémakört, amellyel az új kormányzatnak szembe kellett néznie, a pénzügyek jelentették. A régi, Tokugava-rezsimmel való elégedetlenségnek is a pénzügyi bajok szolgáltatták az egyik okát, s az új Meidzsi-kormány nagy tömeg értéktelen papírpénzt örökölt, melynek mennyiségét még növelni is kénytelen volt az átmenet első éveiben. 1873-ban bevezettek egy földadót, melynek mértékét az adott földdarab potenciális termelékenysége alapján, a tényleges terménymennyiségtől függetlenül állapították meg. Ennek kétszeresen is pozitív hatása volt: egyrészt biztos bevételhez juttatta az államot (a parasztok rovására, természetesen), másrészt elérték a termőföldek legjobb kihasználását, ugyanis azok, akik képtelenek voltak kihozni a földből a maximumot, elvesztették azt, vagy eladták olyanoknak, akik képesek voltak erre. Szintén a pénzügyi problémákkal összefüggésben a kormány nekilátott egy új bankrendszer

létrehozásának is, hogy fölváltsa a Tokugava-korszak nem hivatalos hitelezési szisztémáját. A mindenből a legjobbat keresés politikájával összhangban, itt az Egyesült Államok nemzeti bankrendszerét tekintették mintának, amelyet a h áború finanszírozásának eszközeként hozott létre még a polgárháború utolsó éveiben az amerikai konföderációs kormány. Ebben a rendszerben bankot lehetett alapítani, államkötvényeket használva fedezetként olyan bankjegyek kibocsátásához, amelyeknek váltópénzre átválthatóknak kellett lenniük. Ebben a rendszerben 1876-ig 153 o rszágos bank alakult Sajnos, egy év múlva az egyik legnagyobb nyugati klán kirobbantotta a kormányellenes Szatszuma-felkelést, amelyet sikerült ugyan leverni, de ez nagyon sokba került, és oly nagy mennyiséget kellett kibocsátani az átválthatatlan állami pénzből is és a nemzeti bankjegyekből is, hogy az egekbe szökött az infláció. Macukata gróf, az új

pénzügyminiszter arra a belátásra jutott, hogy hibás a bankrendszer, ezért a pénz 1881-es drasztikus deflációja mellett teljesen átalakította az egész szisztémát. Japán Bank néven új központi bankot hozott létre az ilyen típusú bankok legújabb modellje, a Banque Nationale de Belgique mintájára, amely többségi 14 magántulajdonban volt ugyan, de szigorú kormányfelügyelettel működött. Megkapta a bankjegykibocsátás monopóliumát, miközben a többi, országos banktól elvették ezt a jogot, és átalakították őket közönséges kereskedelmi letéti bankokká, angol mintára. A Japán Bank a kincstár pénzügyi meghatalmazottjaként is működött. 4.3 Az Európában már kifejlett iparágak átvétele, meghonosítása A Meidzsi-restaurációtól kezdve a kormány azon igyekezett, hogy bevezesse és meghonosítsa a nyugati iparágak gyakorlatilag teljes skáláját. Ezért hajógyárakat, fegyvergyárakat, öntödéket, gépműhelyeket

épített, valamint kísérleti és mintaüzemeket a textilneműk, üveg, vegyszerek, cement, cukor, sör és egy sor egyéb termék gyártására. Hozatott nyugati technikusokat is, hogy megtanítsák a japán munkásoknak és vállalati vezetőknek a nyugati technika használatát. Mindez természetesen hosszú távú vállalkozás volt. Időközben forrásokat kellett találni a gépek és egyéb importberendezések ellentételezésére és a külföldi szakértők tiszteletdíjának fizetésére. S minthogy az ország túlnyomórészt agrárjellegű volt a restauráció idején, s gyakorlatilag nem rendelkezett külkereskedelmi tapasztalatokkal, ez nem volt könnyű feladat. Ráadásul Japánnak alig voltak természeti kincsei. A szigetország kisebb, mint Kalifornia állam, de mert nagy részét hegyek borítják, termőföldje kevesebb van, mint Kaliforniának. A fő haszonnövény és a fő táplálék a rizs volt, kiegészítve mindazzal, amit a rákban-halban gazdag parti

vizek adtak. Az országnak volt egy kis szene és rézérce is, s az 1920-as évektől ezeket hazai felhasználásra és exportra is bányászták. Nagyrészt azonban mégiscsak a mezőgazdaságnak kellett megtermelnie azokat az exportbevételeket, amelyekből a szükséges importot finanszírozhatták. A hazai nyersanyagra alapozott két hagyományos japán textilipari ágazat, a selyem- és a pamutipar sorsa igencsak eltérően alakult. Nem sokkal a kereskedelem megnyitása után a pamutipart mindenestül elsöpörték a nyugati, s főleg brit gépi termékek. A selyemipar viszont fönnmaradt, s a mezőgazdasághoz legközelebb álló részre, a nyersselyemfonal előállítása a gubókból, még fel is lendült. A Franciaországból szerzett modern gépeknek köszönhetően a nyersselyem az 1868-as kb. 1 millió kilogrammról 1893-ra kb 5 millió, az I. világháború küszöbén pedig kb 15 m illió kg-ra nőtt A termelés nagyobbik részét exportálták, és az 1860-as és

1930-as évek között a n yersselyem az exportbevételek 15 egyötödét-egyharmadát tette ki. Némileg nőtt a selyemszövet eladása is, amely 1900-ban csaknem 10 % -át hozta az exportjövedelmeknek, de a nyersselyem fő piacául szolgáló országok, főként az Egyesült Államok magas vámjai gátolták ennek az iparágnak a fejlődését. A másik nagy mezőgazdasági exportcikk a tea volt, amelynek fontossága a Meidzsikorszak első éveiben a s elyemével vetekedett; a h azai népesség és jövedelem növekedésével azonban relatív jelentősége lassanként csökkent. Még nagyobb mértékben ugyanígy alakult a rizs jelentősége. Ebből egy kis mennyiséget exportáltak ugyan a korszak elején, de a népesség növekedése miatt Japán már a századforduló előtt importálni volt kénytelen a teljes fogyasztás egy részét. A nyugati technológia nagy részét az állam hozatta be, saját kezdeményezése alapján, de a k ormánynak nem állt szándékában

betiltani a m agánvállalkozást. Épp ellenkezőleg, egyik jelszava az volt, hogy fejleszteni kell az ipart és támogatni a vállalkozást. S amint a bányák, a m intaüzemek és egyéb modern létesítmények (a fegyvergyárak és egy katonai ellenőrzés alatt álló acélgyár kivételével) elkezdtek kielégítően működni, a kormány magánvállalatoknak adta el őket (szigorú számszaki értelemben nem egyszer áron alul). A leggyorsabb fejlődést a pamutipar produkálta, főként a fonás, de némiképp a gépi szövés is. A technológia viszonylag egyszerű volt, s olcsó, képzetlen munkaerőt, főként nőket és lánygyermekeket foglalkoztattak. Az iparág az 1890-es évekre meghódította a hazai piacot, 1900-ban pedig a pamutfonal és kisebb részben a pamutáru exportja az összkivitel 13 %-át tette ki. A legnagyobb piacot Kína és Korea jelentette, amelyek olcsó, durva fonalat importáltak paraszti háziipari feldolgozásra. A nehézipar – a vas-, acél-,

gép- és vegyipar – a nagy szubvenciók és védővámok ellenére is lassabban fejlődött (az egyenlőtlen szerződések 1898-ban lejártak), de 1914-ban Japán már nagyrészt önellátó volt ezekből a termékekből. Az I világháború természetesen nagyon megnövelte irántuk a keresletet, s egyben új piacokat is nyitott. A háború tulajdonképpen nagy áldás volt a japán gazdaság egésze számára. A háború előtti néhány évben nagy volt a külkereskedelmi mérleg hiánya, de a növekvő háborús kereslettel és a nyugati ipar haditermelésre való átállásával a j apán vállalatok gyorsan terjeszkedtek a külföldi piacokon. S amikor Japán a szövetséges hatalmak oldalán belépett a háborúba, 16 lehetősége nyílott a csendes-óceáni német gyarmatok és kínai koncessziók átvételére. Az 1880-as években a bruttó nemzeti termék 6-7 %-át, a XX. századba első évtizedében pedig kb. 15 %-át kitevő export 1915-ben már 22 %-ra ugrott6

Gyermekholmikkal kezdték: siralmas kivitelű, olcsó lemezjátékokkal, amelyeken a „Made in Japan” felirat a legalacsonyabb árat, a leghitványabb minőséget jelentette. Aztán a fényképezőgépek következtek. Még ezek is sokkal rosszabbak voltak, mint a konkurens európai és amerikai gyártmányok, de lényegesen kevesebbe kerültek. „Japán bóvli” – mondta sok vevő, de vásárolták az alacsonyabb ár miatt. Ekkor fújt riadót a tokiói Külkereskedelmi és Ipari Minisztérium (MITI). Japán így nem él meg az exportpiacon: maradjanak a fényképezőgépnél, de a minőséget javítani kell! Az optikai iparban megszívlelték az útmutatást. „Lekoppintották” vagy csillagászati áron megvásárolták a világszabadalmakat. Akármilyen áru viseli a „Made in Japan” márkajelzést, jelentette ki a MITI, minőségi terméknek kell lennie. Néhány év múlva a japán fényképezőgépek éppolyan jók vagy jobbak, de mindig olcsóbbak voltak, mint a

konkurens készülékek. A fényképezőgépek után ugyanilyen rendszerben következtek a rádiók, a magnetofonok, a lemezjátszók, a televíziók, a videokészülékek, az írógépek és a hajók. Végül az autók, az iroda-, másoló- és számítógépek. A szerelőszalagok teljes kapacitással működtek. Amikor megdrágult a munkaerő, racionalizáltak, és ahol csak lehetett, robotokat alkalmaztak. Japánnak a háború végén gyakorlatilag nem volt autóipara, az 1990-es évek végére viszont a világ legnagyobb autógyártója. Évente több mint nyolcmillió személygépkocsit állít elő. Többet, mint az USA, kétszer annyit, mint Németország Termelésének kétharmada exportra kerül. Japán azonban nem csupán áruval, hanem pénzzel is kereskedik. Miközben Japán a világ legnagyobb hitelezője, a hatalmas USA eladósodott. A világ 12 legnagyobb bankja közül 11 japán, és a tokiói részvénytőzsde, amely a XX. század végén még csak a második,

rövidesen megelőzi a New York-i Wall Streetet.7 6 7 Cameron: A világgazdaság rövid története., 324-328o Balla Zs.: Ázsia, Ausztrália: Pekingtől Sydneyig, 196o 17 A világ 10 legnagyobb bankja (1975 és 1995-ben) 1975 1. Bank America Corp (USA) 2. Citicorp (USA) 3. Chase Manhattan (USA) 4. Banque Nationale de Paris (Franciaország) 5. Dai-Ichi Kangyo (Japán) 6. Barclays (Nagy-Britannia) 7. Deutsche Bank (NSZK) 8. NatWest (Nagy-Britannia) 9. Credit Lyonnais (Franciaország) 10. Sumitomo (Japán) Forrás: Népszabadság, 1996. március 2 1995 1. Sanwa (Japán) 2. Dai-Ichi Kangyo (Japán) 3. Fuji (Japán) 4. Sumitomo (Japán) 5. Sakura (Japán) 6. Mitsubishi (Japán) 7. Norinchukin (Japán) 8. Industrial Bank of Japan (Japán) 9. Long Term Credit (Japán) 10. Deutsche Bank (Németország) 2. ábra8 Mindent egybevetve, igen jelentős teljesítmény volt, ahogy az 1850-es évek elmaradott, tradicionális japán társadalma az I. világháború idejére a legfejlettebb

ipari országok közé emelkedett. A bruttó nemzeti termék az 1870-es évektől a háború kitöréséig évi átlagban kb. 3 % -kal nőtt, olyan, vagy még magasabb ütemben is, mint az európai országokban Ezenkívül ez a növekedése ráta viszonylag stabil is volt, mert bár mutatott némi hullámzást, soha nem süllyedt a nulla pont alá, ahogy az gyakran előfordult Európában és Amerikában a súlyos recessziók vagy depressziók idején. A bányászatban és a gyáriparban még magasabb volt az évi növekedési ráta, a korszak egészében 5 % körül mozgott. A japán gazdaság átalakulásának politikai következményei is voltak. 1894-95-ben Japán egy rövid háborúban gyorsan legyőzte Kínát, és a kínai terület elfoglalásával, majd kínai befolyási övezetének kijelölésével belépett az imperialista hatalmak sorába. S ami még meglepőbb, pontosan tíz év múlva Japán szárazföldön is és tengeren is megverte Oroszországot. Itt Szahali

szigetének déli része volt a hadizsákmány, s Oroszországnak el kellett ismernie a j apán fennhatóságot a j apánok által 1910-ben elfoglalt Koreában. A japánok ezzel bebizonyították, hogy ők is tudnak fehér ember módjára viselkedni. 8 Bara-Szabó: Gazdasági rendszerek, országok, intézmények, 186.o 18 ÖSSZEFOGLALÁS Európa hosszú, háború utáni gazdasági fellendüléséhez hasonló jelenségek a világgazdaság más régióiban is előfordultak, különösen Japánban. A japán boom tartósabb és erőteljesebb is volt. Az 1940-es évek végétől a 70-es évek elejéig a j apán GNP növekedési üteme meghaladta az évi 10 %-ot, ami példa nélküli a gazdasági növekedés történelmében. Ez az ütem a viszonylag nyomott 1970-es és 80-as években valamivel alacsonyabb volt, de még így is magasabb, mint a világgazdaság legtöbb más régiójában. Gyakran emlegetik ezt is „csodaként”, de akárcsak Európában, itt is megvoltak e

teljesítmény mögött a jól körülhatárolható okok. Az első helyen említendő a technikai fellendülés jelensége. Az 1930-as évek végétől az 1940-es évek végéig a japán gazdaság el volt szigetelve a világgazdaságtól, és sok olyan műszaki újdonság született, amelyet Japán minimális költséggel át tudott venni. Ez azonban aligha elégséges oka a gyors japán növekedésnek, hiszen akkor más országok is járhatták volna ezt az utat. Fontosabb volt a japán humán tőke magas színvonala, ami lehetővé tette az ország számára a csúcstechnika előnyeinek kihasználását. Ráadásul miután Japán behozta a technikai lemaradást, ő lett a világelső az új technika, főleg az elektrotechnika és a robottechnológia bevezetésében. S ebben nemcsak a humántőke-készletre támaszkodhatott, hanem a japán emberek nagyarányú megtakarításaira és befektetéseire is. Szintén fontos tényező a magas szintű japán szervezés és vezetés, amely

felismerte az ipari kutatás és fejlesztés nagyfokú rentabilitását. S végül föltételezhetően komoly szerepet játszott a j apán szellem vagy mentalitás is – az általános értelemben vett kollektivizmus, az együttműködési készség és a csapatmunka feltétlen tisztelete. Ez megnyilvánul a munkaadók attitűdjeiben az alkalmazottaikkal szemben (és viszont), és a kormány politikájában is, ami az egyes, kritikus nyugati megfigyelők által használt „Japán Rt.” jelző kiprovokálója is volt 19 FELHASZNÁLT IRODALOM Rondo Cameron: A világgazdaság rövid története a kőkorszaktól napjainkig Maecenas Könyvkiadó, Budapest, 1994. Ázsia, Ausztrália: Pekingtől Sydneyig (Szerk.közreműk: Balla Zsuzsa) Dunakönyv Kiadó, Budapest, 1993. Brittannica Hungarica világenciklopédia (Főszerk.: Halász György) Magyar Világ Kiadó, Budapest, 1994. Paul A. Samuelson – William D Nordhaus: Közgazdaságtan KJK-Kerszöv Kiadó, Budapest, 2002. 20