Politika, Politológia | Tanulmányok, esszék » Richard Ericson - A posztszovjet gazdasági rendszer Oroszországban

A posztszovjet gazdasági rendszer Oroszországban: ipari feudalizmus? Közgazdasági Szemle, XLVII. évf, 2000 január (23–40 o) RICHARD E. ERICSON A posztszovjet gazdasági rendszer Oroszországban: ipari feudalizmus? A 20. század végének orosz gazdasági rendszere bonyolult, már-már megfoghatatlan tárgya a kutatásnak. Oroszország minden ízében gyötrõ átalakuláson megy keresztül egy évtizede, amely a gorbacsovi peresztrojka radikális „reformjával” kezdõdött, és a jelcini „piaci átalakítási folyamat” különféle szakaszaival folytatódott. Bár néhányan azt állítják, hogy Oroszországnak – ugyan tökéletlen, de – „piacgazdasági” rendszere van, e folyamatnak még nincs vége. Errõl tanúskodnak a 1998-as év egymásra torlódó pénzügyi, politikai és gazdasági válságai. Nyilvánvaló, hogy az eddigi átalakítások lerombolták a szovjet „parancsgazdaságot”, de az is nyilvánvalónak tûnik, hogy nem hoztak létre koherens

piaci gazdasági rendszert. A kialakuló rendszer semmilyen értelemben sem tekinthetõ modern piacgazdaságnak, ugyanakkor nem folytatása modernkori vetélytársának, a bürokratikusan irányított szovjet típusú gazdaságnak sem. Valójában számos szerkezeti és mûködési jellemzõje utal arra, hogy egy korábbi, iparosodás elõtti korszak gazdasági rendszerét, a középkori feudalizmust teremti újjá. Minden gazdasági rendszer szerves része egy politikai és társadalomtörténeti keretnek, s ez a „rendszer” minden megnyilvánulásának bizonyos egyediséget kölcsönöz. Az analitikus vizsgálat azonban képes arra, hogy feltárjon egy sor kulcsfontosságú tulajdonságot, amely a rendszer minden (vagy majdnem minden) megnyilvánulásában jelen van. Ez igaz a modern piacgazdaságokra, kezdve az angolszász modellel, a kelet-ázsiai kapitalizmuson keresztül egészen az európai szociális piacgazdaságokig, és igaz a szovjet típusú parancsgazdaságokra is,

amelyek a kapitalista piacgazdaság legfontosabb alternatíváját jelentették. A feudális rendszer fogalmának általános meghatározása és összehasonlító vizsgálatokban való felhasználása ugyanakkor szorosan kötõdik a modernizáció elõtti mezõgazdasághoz és ahhoz a társadalmi-politikai rendszerhez, amelyet egy ilyen technológia fenntarthat. A kapcsolat oly szoros, hogy a mezõgazdasági alapot idõnként a feudális rendszer egyik lényegi jellemzõjének tekintik. A Szovjetunió nyilvánvalóan egészen más technológiát hagyott örökül Oroszországnak, egy erõteljesen, mondhatni hiperiparosított gazdaságot, amely egy-egy területen a világ technikai élvonalához tartozott, de a technológia szervezõdésének oroszországi módja mára egy olyan rendszerstruktúrát alakított ki, amely sokban a feudális rendszert idézi. Bár tökéletlenül, de újra létrejött a gazdaságszervezõdés európai feudális módjának számos alapvetõ jellemzõje. Ez

látható mind a társadalmi és politikai szerkezet fõ elemeibõl, amelybe a gazdaság beleágyazódik, mind magának a gazdaságnak az alapvetõ intézményeibõl és jellemzõibõl, a szovjet birodalom összeomlása utáni mûködési módjából. Oroszországban tehát egy hagyományos gazdasági rendszer új változatának kialakulását figyelhetjük meg, az „ipari feudalizmusét”. Ez a rendszer számos jellemzõjét tekintve a Szovjetunió politikai, társadalmi és gazdasági rendszerének nyomvonalán halad, ugyanakkor átalakuláson ment át a politikai irányítás széthullása és gazdasági tevékenység decentralizálása miatt, melyek jellemzõek a birodalom utáni feudális struktúrákra (postimperial feudal structure). Az új rendszer a szovjet rendszer szerves válaszából született arra a transzmutációra, amely radikális reformintézkedésekkel kívánt egy modern piacgazdaságot kialakítani. Az ilyen reformok hiányosságai miatt azonban olyan alakulat

– az új, ipari feudalizmus – jött létre, amely mint piacgazdaság inkoherens, ugyanakkor – a lokalizálódó hatalmi hierarchiák irányítási tevékenységének alárendelve – számos piacnak jelentõs szerepet biztosít. Egy feudális gazdaság jellemzõi A feudalizmus jóval több volt, mint gazdasági tevékenységek szervezési módja. Átfogó struktúrába vonta az élet minden oldalát – a társadalmit, a politikait és a gazdaságit egyaránt. Talán a katolikus egyház volt a központi intézménye – mint a szabályok és a legitimáció forrása, a törvényes érdekek általános érvényû koordinátora és a római birodalom összeomlását követõ civilizáció hordozója. Az egyház érvényesítette a hierarchikus társadalmi rendet, az uralkodók legitimációját, valamint a csoportok és egyének közti kötelezettségeket. Értelmet és rendet adott a birodalom bukását és a római civilizáció lerombolását követõ, mindent elárasztó

erõszakkal és bizonytalansággal szemben. Ezért az egyház fontos politikai és társadalmi intézmény volt, de egyben gazdasági szervezet is, amely részt vett a jövedelmek és termékek termelésében, elosztásában és újraelosztásában. Ez megvilágítja a feudalizmus egy fontos jellegzetességét: azt, hogy – szemben a modernebb rendszerekkel – a gazdasági, társadalmi és politikai intézmények és szerepek nem különültek el élesen egymástól. A feudalizmus egy másik lényeges meghatározó jellegzetessége a társadalom erõsen hierarchikus struktúrája, a betöltendõ szerep fontossága szerinti hierarchikus munkamegosztás. A struktúra a társadalom alapvetõ osztálytagozódására épült: létezett egy felsõ, katonáskodó osztály és egy eltartó (supporting), dolgozó osztály, amely elsõsorban a létfenntartást elsõdlegesen biztosító mezõgazdaságban dolgozott. Lényegi fenntartó szerepe volt emellett a személyi hûségnek, a bizalmi és

kölcsönösségi kötelékeknek, valamint a föld – az alapvetõ, munkán kívüli termelési tényezõ – feletti rendelkezésnek. A személyes hûség, amelyet kölcsönös kötelékekkel járó hûségeskü pecsételt meg, fenntartott egy hierarchikus láncot, amelyben a feletteseknek bírói (juridical) és gazdasági jogaik voltak, és biztosítaniuk kellett alárendeltjeik számára az igazságszolgáltatást, a védelmet és más közszolgáltatásokat. Így nem különült el a nemesség szerepének és jövedelmeinek közösségi és magánrésze, különösen nem a formális hierarchia csúcsán vagy ahhoz közel: a tulajdon és a hatalom szorosan összekapcsolódott. Jogokat és elõjogokat szolgálatért adtak a feljebbvalók, a jövedelmek és a társadalmi elõjogok szoros kapcsolatban álltak a hierarchiában elfoglalt szinttel. Gazdagság elsõsorban a föld – a feudális mezõgazdaság elsõdleges tõkejószága – és terménye feletti rendelkezés jogából

és képességébõl származott. A feudális rendszerben a föld, akárcsak a munka, nem volt teljesen piacképes: a tényezõpiacok alig léteztek. A munkaerõ röghöz kötött volt, és bizonyos értelemben elidegeníthetetlen joggal rendelkezett a földhasználatra. A munkarendet és munkaalkalmakat, valamint a földhasználatot a helyi földesúr határozta meg, és csere csak az õ engedélyével volt lehetséges, ugyanakkor õ sem vonhatta vissza tetszése szerint a hagyományos jogokat és a földhasználatot. Ez egy további jellegzetességre mutat: a földhasználat és általában a tulajdonjogok „feltételes” természetére. A hagyományos jogok és elõjogok a gyakorlatban számos „tulajdonost” jelentettek, akik képesek voltak megakadályozni a felhasználás módjának megváltoztatását. A föld „társadalmi tulajdonban” volt (Isten tulajdona), de a föld feletti rendelkezés joga az uralkodót és az egyházat illette meg, akik a tényleges irányítást

a hûbéri birtokon keresztül a nemességnek adták át, cserébe az Istennek és a Királynak járó szolgálatért. A hûbéradományt (delegált) bírói, adóztatási és igazgatási hatalom egészítette ki, lehetõvé téve a társadalmi kötelezettségek teljesítését. A feudális rendszert ily módon a hatalom és a tényleges irányítás jelentõs decentralizálása jellemezte. Ezt hívják a „szuverenitás felparcellázásának” (Anderson [1974]), mivel a szuverén állam funkciói „ szétmállottak a felülrõl lefelé történõ delegálás során”, átfedõ és egymással ütközõ felelõsségi zónák alakultak ki, és nem volt végsõ döntési központ. Ez magában foglalta az igazságszolgáltatás helyhez kötöttségét (földesúri és városi bíróságok) és a horizontális kölcsönösségi kapcsolatokat, amelyeket szükség esetén erõszakkal kényszerítettek ki. Az, hogy a nemesség az erõ törvényes alkalmazását kisajátította, az

alsóbb rétegeket jogilag és gazdaságilag egyaránt függõ helyzetbe hozta. Az „uralom felparcellázása” maga után vonta, hogy az immunitást kiterjesztették a nemességre, biztosítva jogaikat, bebetonozva a helyi, decentralizált hatalmat. Ily módon – a kliensek átfedõ, egymással versenyzõ laza hálózatává integrálódva – az államigazgatást a földbirtokos osztály dominálta, ami heveny problémákhoz vezetett a koordinációban, és így visszatérõ és nyilvánvalóan anarchisztikus erõszakhoz, krízisekhez a közrendben. A jövedelem és a gazdagság elsõdleges forrása a mezõgazdasági termelés volt. Az elsõdleges termelési egység az uradalom (manor/estate), az alárendelt falvakkal, bár kezdetleges ipar és kereskedelem összpontosult a független, önkormányzattal rendelkezõ (korporatív) városokban. Az uradalom, amelyet bérlõ irányított, nagyjából önellátó volt, és csak esetenként, primitív piacokon cserélt termékeket más

termelõegységekkel. Mûködésével tartós többletre törekedett, amely elidegeníthetõ volt, és a társadalmi/politikai hierarchia magasabb szintjeit támogatták vele, gyakran a bérbeadáson (tax farming) keresztül. Ezt a járadékot/többletet döntõen „természetben” vonták el, robotként vagy termékrészként, mivel a feudális gazdaság demonetizált volt, és túlnyomórészt pénz nélkül mûködött. Pénzt általában csak nagy vagyoni transzfereknél vagy/és városokbeli és - közti kereskedelemben használtak. Ahogyan a feudális gazdaság fejlõdött, az alsóbb nemességtõl a felsõbb nemességhez áramló többlet átadása egyre inkább pénzben történt, de azért gyakori volt a „természetbeli” megváltás is. A feudális rendszer egyik további megkülönböztetõ sajátossága abból állt, hogy a „gazdasági” ösztönzõk csak korlátozott szerepet játszottak a gazdasági tevékenységekben. A profit vagy a vagyon maximalizálása

sokkal kevésbé volt fontos, mint a presztízs és a társadalmi kötelezettségek, bár a presztízs és a föld „tulajdonlása” – a gazdagság elsõdleges forrása – erõsen korrelált egymással. Ez látható az uradalmak megtakarítási szokásaiból Jó idõkben a vagyon felhalmozása helyett az uradalmak feltûnõen költekeztek, rossz idõkben viszont drasztikusan csökkentették fogyasztásukat, hogy fenntartsák kapacitásaikat. Ezt a viselkedést több tényezõ is erõsítette: a feljebbvalók hajlottak arra, hogy a „felesleges” többletet elkobozzák, a korona hígította, körülnyírta a pénzt, és hiányoztak a megtakarítási eszközök és piacok. Valóban, a legtöbb piac kezdetleges és lokalizált volt, hiányzott az integráció, kivéve a luxuscikkek kereskedelmét, amelyre a városi kereskedõk szakosodtak. Ahol léteztek piacok, szigorú céhszabályozásnak voltak alávetve, és a helyi protekcionizmus a külsõ versenytõl is védte õket. Ahol

kifejlõdött a „pénzt hozó termékek” (fûszerek, angol gyapjú, textil, ón, ólom stb.) kereskedelme, ott a korona gyorsan szigorú szabályozást vezetett be, az önkényes többletelvonás a középkori hierarchia csúcsán is szokásban volt. A parasztság helyi piacai, amelyek a házi tevékenységeken alapultak, ugyanakkor viszonylag mentesek maradtak a beavatkozásoktól, és – ahogy az uradalmak és az egyház részvétele nõtt – lassacskán nõtt a fontosságuk és mélységük, ráadásul némi versenyt is támasztottak a szabályozott céhes piacoknak. A feudális gazdaságot definiáló jellegzetességeket ezért a következõképpen összegezhetjük: – hagyományos/örökölt legitimáció, amely személyek feletti rendelkezést/hatalmat biztosít; – többszörös, decentralizált hierarchikus információs és hatalmi struktúrák, beleértve az igazságszolgáltatást (a törvény értelmezését és végrehajtását) is; – gyenge központ, erõs helyi

hatalmakkal, amelyek mindegyike korlátozott terület fölött rendelkezik; – személyi hatalom és rendelkezés, amelynek csak a fölöttes hatalom ereje és bizonyos hagyományos korlátok szabnak határt; – hagyományos koordinációs és irányítási minták, egymást átfedõ hûségi és kötelezettségi hálókon keresztül; – a piacok „marginálisak”, és ahol lehetséges, a helyi hatóságok szabályozzák és/vagy monopolizálják õket; – szétszórt, hagyományok által korlátozott tulajdoni és szerzõdéses jogok; – a hatalom a legitimáción, az egyéni kapcsolatok erõsségén, valamint a saját terület gazdasági többletének és munkaerõtöbbletének mozgósítási képességén alapul. Úgy tûnik, ezeknek a jellemzõknek a többsége kialakul Oroszország posztszovjet gazdaságában – a mezõgazdasági alap nélkül, valamint az egyháznak és erkölcsi kódexének mérséklõ befolyása nélkül. Változások és folyamatosság A kialakuló

oroszországi gazdasági rendszer számos lényeges szempontból élesen elüt a Szovjetunióétól. Talán a legfontosabb változás a központi bürokrácia és a neki alárendelt, a gazdaság irányítására szolgáló hierarchikus struktúrák csaknem maradéktalan lebontása. Ezt a folyamatot a gazdasági szervezetek és tevékenységek átfogó „államtalanítása”, a gazdasági hatalom és irányítás decentralizálása, az árak és a gazdasági szereplõk tevékenységének liberalizálása, valamint a legtöbb gazdasági tevékenység és hatás kezdeti monetizálása kísérte. A szovjet intézményrendszer összeomlása során mind a gazdasági, mind a politikai tõke túlnyomó részét „elprivatizálták”, újraegyesítve a gyakorlati irányítás és a pénz jogát. Ennek hatására az új gazdasági egységek és tevékenységek láthatóan virágzásnak indultak – közülük ugyan sokan csak nevükben különböznek a szovjet elõdtõl –, a szovjet

idõszakból örökölt gazdasági egységek pedig folyamatosan csökkenõ szintû tevékenységet mutatnak. Az új gazdasági egységek között van egy kicsi, de növekvõ rész, a sikeresen átstrukturált vagy újonnan létrehozott üzleti tevékenységeknek az a halmaza, amelyben a gazdasági és mûszaki szakemberek új középosztálya nõtt fel. Ezek a gyökeres változások megnyitották az utat az új pénzügyi intézmények, a tranzakciók közvetítése és az újonnan monetizált vagyon kezelése számára, és egyben szükségletet is teremtettek az elõbbiek iránt. Mindezen változások ugyanakkor új hatalmi és szabályozási intézményeket igényeltek a lerombolt szovjet intézmények pótlására, továbbá a parancsgazdaságban nem létezõ funkciók ellátására. Új alkotmány készült tehát, erõs elnöki rendszerrel, kétkamarás törvényhozással, egy nép által megválasztott alsóházzal (a dumával) és egy felsõházzal (a Föderációs Tanáccsal),

amelynek tagjai a területi vezetõk, valamint a nagyszámú kvázifüggetlen szabályozási és adminisztratív testület vezetõi. Emellett új törvényeket és rendeleteket hoztak, beleértve a büntetõ és polgári törvénykönyvet, amelyek jogi keretet biztosítanak egy decentralizáltabb, alapvetõen magántulajdonban levõ, magánszemélyek által mûködtetett és a remények szerint piaci alapú gazdaságnak. Ugyanakkor a „reformok” eme évtizede után sok minden maradt változatlanul vagy csak felületesen változott meg. A szovjet adminisztratív gazdasági struktúra számos alrendszere a helyén maradt, ha a szervezetet új nevet kapott is. Például a Gazprom, a Roszhleb és a Roszkontrakt csupán a hasonló feladatú minisztériumi szerveket helyettesíti, és a nagyobb bankok többsége a korábbi öt szovjet Specbank utódja vagy leányvállalata. Nagy iparvállatok, például az Uralmas, a Magnyitka, a Norilszk Nyikel, a Novolipecki Metallurgia stb., mint

mindent átfogó társadalmi-politikai és gazdasági struktúrák, a helyükön maradtak, uralva régiójukat. Továbbmenve, a regionális és helyi adminisztrációk magukhoz ragadták a központi szervek által feladott szabályozási és irányítási hatalmat, hogy fenntartsák az örökölt gazdasági tevékenységeket, „megvédjék” a helyi lakosságot, és különösen önmagukat, a gazdasági változásoktól. Így megõrzõdtek a hierarchikus szovjet rendszer alsószintû adminisztratív és gazdasági struktúrái, valamint az azokat irányító egyének hatalma és befolyása is. A régi politikai elitnek és a vállalati, szövetkezeti vezetõknek ily módon jórészt sikerült beásniuk magukat mind az „új”, mind a túlélõ gazdasági és politikai szervezetekbe, ahol is aztán az 1989–1993 közti korai, „vad” korszakban megtollasodó új elit kis csoportja csatlakozott hozzájuk. A régi elittel együtt a régi típusú szovjet viselkedési és

érintkezési minták is fennmaradtak. A túlélésért folytatott küzdelemben az iparvállalatok hagyományos partnereikre és a megszokott termékek – a szovjet idõszakból örökölt kapcsolati hálón keresztül lebonyolított – kereskedelmére építenek. E kereskedelem jelentõs része „puha” árukat forgalmaz, amelyeket kifelé, a szabadpiacon lehetetlen költsége feletti áron eladni, de a szóban forgó „szovjet” vállalatok elavult technológiáival felhasználhatók. Innen adódik, hogy az effajta kereskedelem növekvõ mértékben termékcsere, pénz nélkül folyik, visszatérve a nagymértékben demonetizált szovjet kapcsolatokra. Szovjet viselkedési minták maradnak fenn az ipari elit paternalista, szabályozócentrikus, önzõ attitûdjében, a vállalati vezetõket a gazdasági érték (profit) teremtése helyett a presztízs, a hatalom és a társadalmi kötelezettségek motiválják. Fennmaradnak e minták a helyi és regionális kormányzatoknak az

új, a régi rendet szükségképpen felforgató kezdeményezésekhez, valamint az „engedély nélküli” tevékenységekhez való viszonyában is. Az engedélyezési és a szabályozási megszorítások akadályozzák az új üzleti törekvéseket, hacsak nem az elit egy „bennfentese” kezdeményezi azokat. A létezõ kis- és középvállalatokra továbbra is úgy tekintenek, mint folyamatos „járadékforrásokra”: a járadékok egyedi szabályozásokkal, differenciált díjakkal és a helyi-regionális elit által találékonyan kirótt adókkal biztosíthatók. Végül érvényesül az a velejéig szovjet attitûd, amely szerint a kellõen fontos embereknek „mindent szabad”, és ha nem vagy „fontos”, akkor bármi megtehetõ veled (oroszul ez a bezpregyel, a korlátlanság!). Az orosz reformnak és a jelenlegi gazdasági helyzetnek számos más olyan vonása is van, amelyek lényegüket tekintve diszfunkcionálisak a normálisan mûködõ piacgazdaság

perspektíváját tekintve. Általában hiányoznak az egyöntetû, átlátható és kikényszeríthetõ jogi normák, valamint az azokat hatékonyan érvényesítõ jogi intézmények A megállapodások és betartatásuk ezért megkérdõjelezhetõ. Konkrétabban, a tulajdonjogok gyakran rosszul definiáltak, számos érdekelt parttalan igényét tartalmazzák; nem érvényesek (érvényesíthetõk), kikényszerítésük csak a magánszféra eszközeivel lehetséges. Ez lényeges állami funkciók általános összeomlását tükrözi, például megszûnt a szociális szolgáltatások és a közjavak szabályozott kibocsátása, részben a „privatizálásuk” miatt. A rend biztosítása, a törvény és a szerzõdések betartatása, az általános közjavak szolgáltatása mára már az állam olyan képviselõinek döntéseitõl függ, akik az állami funkciók és hatalom gyakorlásán keresztül elsõsorban a saját érdekeiket követik. Így ezeket a feladatokat, ugyanúgy,

ahogy a jogi normák, eljárások értelmezését és érvényesítését, a rendõrségi hatalom mûködtetését és az erõ alkalmazását is, a hierarchia túlélõ alcsoportjai és az idõnként egységesen „maffiának” nevezett, új, „törvényen kívüli” alakzatok ragadták magukhoz.18 Ezzel együtt jár, hogy az adóztatást minden szinten szabályozási és többletszerzési eszközként használják, nem pedig a közjavak finanszírozásának átlátható forrásaként. Továbbmenve, az erõforrásokat, a pénzeket nagyrészt az ipari, mezõgazdasági és helyi/regionális fõnökök (középkori kifejezéssel élve: fõurak) osztják és költik el, saját egyéni belátásuk szerint. Ezek a fõnökök tipikusan olyan – az elõbbiekben már említett – viselkedési mintákat követnek, amelyek rombolóan hatnak a csere magántulajdonon alapuló „egyenlõségére”, ami pedig igen lényeges a piac megfelelõ mûködéséhez. Végül azt láthatjuk, hogy mind a

nagyvállalatok, mind a kormányzat a nem fizetés normáját követi: a pénz hatalom, a pénz szûkös, és csak akkor mondanak le róla, ha nincs más választási lehetõség. Csak a hatalom nélkülieknek kell mindig fizetniük, mivel csak õk szenvednek hiányt vagy büntethetõk, ha nem fizetnek. A rendszer meghatározó jellemzõi Egy gazdasági rendszert a következõk definiálnak: a kulcsszereplõk és a hozzájuk tartozó alapintézmények, döntési mechanizmusaik természete és alapjai, ideértve az ösztönzõket és viszonyukat a termelési eszközökhöz (a tulajdonhoz), valamint a koordináció és az egymásrahatás mechanizmusait is. Ezek határozzák meg, hogy a rendszertõl milyen állapotok várhatók Politikai szereplõk és intézmények a gazdaságban. Az orosz gazdasági rendszer elsõdleges intézményei túlnyomórészt politikai intézmények, bár a társadalmi, a politikai és a gazdasági szerepek és funkciók a gyakorlatban nincsenek világosan

elhatárolva/ megkülönböztetve. Az emberek minden szinten hajlamosak a kormányzathoz folyamodni, hogy az az erõforrások elosztására tett befolyásával irányítsa, támogassa és segítse a gazdasági problémák megoldását. A másik oldalon, a kormányzat egyes szintjein lévõk pedig hajlamosak arra, hogy az üzleti (ipari, kereskedelmi és pénzügyi) szervezetektõl szerezzenek erõforrásokat hatalmuk és irányítási képességük fenntartására. Így a kormányzat és a fontos üzleti vállalkozások között, úgy tûnik, szimbiózis fejlõdött ki, különösen regionális és helyi szinten. Az így kialakult kapcsolatok messze meghaladják azt, amit a törvény és a törvényes keretekhez igazodó piacok által közvetített viszonyoknak tekinthetnénk.19 Az összefonódást különösen megkönnyíti az a tény, hogy a korábbi szovjet struktúrából (a nómenklatúrából) számos alacsonyabb rangú hivatalnok lépett följebb, és most gazdaságszabályozói

szerepet lát el, miközben megõrizte régebbi kapcsolatait. Ily módon politikai–ipari (mezõgazdasági)–kereskedelmi hálózatok jöttek létre, laza hierarchikus szerkezettel, a legfontosabb vezetõnek alárendelve, legyen az politikus vagy üzletember. A helyi és regionális kormányzatok egyre inkább részt vesznek saját régiójuk gazdaságának a „menedzselésében”, megvédve ezzel a vállalatokat a külsõ (és az új belsõ) versenytõl, és közvetlenül támogatva õket, hogy képesek legyenek továbbra is 18 Errõl a következõ tanulmányokban olvashatunk: Verdery [1996], Slapentoh [1996] és a Sachs–Pistor [1997] kötet egyes cikkei. 19 Aslund [1998] szerint ez „egy tárgyalásos gazdaság, ahol a nagy és befolyásos vállalatok, gazdasági hatékonyságuktól függetlenül, számtalan privilégiummal rendelkeznek.” (319 o) 30 Richard E. Ericson értékes szociális szolgáltatásokat és munkát nyújtani a népességnek, valamint politikai

elõnyöket és támogatást biztosítani a régió politikai elitjének. Ez az ipari, mezõgazdasági és kereskedelmi vállalatok „privatizálási” folyamatának befolyásolását is jelentette, különösen a föld és az egyéb ingatlanok használatát és privatizálását tekintve.20 A helyi és regionális kormányzatok gazdagságának és hatalmának nagy részét az ingatlanok fölötti rendelkezés biztosítja.21 Továbbmenve, megfigyelhetjük a fizetési és bérhátralékok, a helyi pénzhelyettesítõk (vekszeli) és adókompenzáció (tax offset) kreatív használatát és elfogadását annak érdekében, hogy fenntartsák a vállalatok és köz-/szociális szolgáltatások mûködésének a látszatát. A regionális és helyi kormányzatok növekvõ számban veszik formálisan tulajdonukba a küszködõ vállalatokat, támogatásban részesítve õket részvényeikért, és azért a látszatért cserébe, hogy „tettek valamit” az életszínvonal

fennmaradásáért, politikai támogatottsághoz is jutnak.22 Sok régió vezetése – különösen az 1998 augusztusi pénzügyi válság kirobbanása nyomán – korlátozást és engedélyezési rendszert vezetett be a helyi/ regionális politikai határokat átlépõ áruforgalomra.23 Számos régió ezenkívül saját hitel-, pénz- és külgazdasági politikát kezdeményez, beleértve a külföldi hitelek elnyerését, valamint a beruházási és termékcsere megállapodásokat az Oroszországi Föderáció más régióival.24 A gazdasági döntéshozás ilyenfajta átpolitizálódásának egyik következménye, hogy komoly konfliktusok állandósulnak a gazdaságpolitikában, ami így sokkal szorosabban kötõdik a politikai hatalom, sõt a túlélés ügyeihez, mint ahogy az normálisan mûködõ piacgazdaságban lehetséges lenne.25 Ezt látjuk a központi kormányzat törvényhozó és végrehajtó szervei, illetve a központi és regionális végrehajtó szervek közti

folyamatos viszályokban, amelyek a makrogazdasági politikával és az intézményi-strukturális reformokkal/ változásokkal kapcsolatosak. Az adópolitika, a bevétel elosztása, a költségvetési prioritások, sõt még a monetáris politika is alaposan csorbát szenvedett a különbözõ kormányzati szervek közti konfliktusokban. Emiatt egymásnak ellentmondó törvények, utasítások és adminisztratív szabályok tömege jelenik meg, továbbá számos – többnyire 20 Csubajsz és az állami privatizálási program számára különösen nagy vereséget jelentett, hogy Jelcin elnök nyílt támogatásával – amelyet barátjának, politikai támogatójának és a polgármesteri székben utódjának, Jurij Luzskovnak nyújtott – Moszkva képes volt magához ragadni a városban zajló összes helyi, regionális és szövetségi privatizáció irányítását. 21 Ezt a pontot jól leírja Shleifer [1997]. 22 Egyéb példák között Belgorod átvette a vasérckombinátot,

Szverdlovszk tulajdonrészt szerzett az Alkar Alumíniumban, Krasznojarszk részvényeket vett a Krasznojarszki Kohászati Mûvekben, Kurszk részvényeket szerzett a Mihajlovszki Vasmûvekben, Moszkva részesedést kapott a helyi autógyárban, Tatársztán ugyanezt tette a Kamazzal és a Tatneft Oillal, Szamara az Avtovazzal (lásd Izvesztyija, 1997. októberi számok). Legújabban a Moscow Times megírta, hogy – más régiók mellett – Szentpétervár és Szverdlovszk meghatározó érdekeltséget szereznek vezetõ regionális bankjaikban, s ez utóbbi 25 százalékos részesedést kíván szerezni a Nyizsnyij Tagil Fémmûvekben, cserében azért, hogy átütemezi a vállalat adó- és bérhátralékait (RFE/RL Newsline, 1998. november 4) 23 1998 decemberében Krasznojarszk és Kemerovo régiók csatlakoztak Tatársztánhoz, Altájhoz és Volgográdhoz, és új megszorításokat vezettek be az élelmiszer-kereskedelemben és a gabonaszállításokban (Moscow Times, 1998.

december 12) Korábbi esetekrol számol be Krajuhin–Zilber: Regiony v borbe sz kriziszom. Izvesztyija, 1998 szeptember 12 24 Moszkva különösen aktív a külföldi beruházók becsalogatásában, továbbá az élelem és energia késztermékért való csereéjére irányuló egyezmények kidolgozásában más régiókkal. További élenjáró régiók: Velikij Novgorod, Szamara, az olyan „autonóm” köztársaságok, mint Tatársztán és Szakha (Jakutia), valamint az Ural és Nyugat-Szibéria iparosodott régiói. Amikor az augusztusi pénzügyi válság kitört, több mint féltucat régió eurókötvényeket bocsátott ki, és további négynek volt engedélye erre. A legelsõ és legnagyobb kölcsönfelvevõk közt van Tatársztán, amely 1998 novemberében nem tudott visszafizetni egy 100 millió dolláros kölcsönt. Lásd J Ingram: Projects Halted in Tatar Republic AP, 1999 január 10 25 Jól mûködõ piacgazdaságokhoz tartozik egy „elválasztó tulajdonság”,

amely nagyrészt lokalizálja a döntések következményeit, elválasztva egymástól a különbözõ gazdasági aktorok sorsát. A posztszovjet gazdasági rendszer Oroszországban: ipari feudalizmus? 31 hatástalan – jogi beavatkozás történik, mivel mindegyik kormányzati szerv megpróbál ott és annyira „odahatni”, ahol és amennyire csak tud.26 Ezért még magában a központban is figyelmen kívül hagyhatók a szövetségi törvények, hiszen Moszkva például „illegálisan” tart fenn mozgást és letelepedést korlátozó útlevél-korlátozásokat. A helyi vezetõk választják meg, hogy melyik központi törvényt tart(at)ják be, és melyiket nem, emellett kialakítják saját – gyakran a szovjet múltból vett – jogi-adminisztratív keretüket.27 Így jött létre minden „harci” területen az igazságszolgáltatás elkülönülõ zónája, egymást átfedõ határokkal és egyetemesen elfogadott hatáskörû – és a fellebbezés helyéül szolgáló

– központ nélkül, ami a szuverenitás valódi „felparcellázását” jelenti. Az állam széthullása. Ez a helyzet az állam fokozatos széthullását tükrözi, anélkül azonban, hogy az Orosz Föderáció politikai uniója felbomlana. Regionális és helyi kormányzatok – sõt nagy termelési szervezetek is – sikeresen formálnak jogot az állam számos funkciójára. Törvénykezés, rendfenntartás és igazságszolgáltatás, az állam rendõri feladatai a régiókhoz, a városokhoz vagy éppen kisebb közösségekhez kerültek, sõt részben nem kormányzati szervezetek (például biztonsági cégek) és/vagy bûnözõi csoportok (törvényes tolvajok: vori v zakope) részére „elprivatizálták” õket. Amint Slapentoh [1996] érvel, minden szervezetnek és tevékenységnek, a föderáció szintjén levõktõl az utcai árusokig, „tetõ” (krisa) alá kell húzódnia, védelmet kell találnia. A tulajdon védelmét és a rend fenntartását szervezeti és

privát biztonsági erõk végzik, nem a rendõrség, legalábbis nem hivatalos minõségében. A bevételhez jutás, a köz- és magánjavak kínálata és a jövedelem képzõdése egy adott régióban inkább függ a helyi-regionális üzleti és politikai elit közti egyezségektõl, mint a formális törvényektõl vagy a piac mûködésétõl. Ez az elrendezõdés döntõnek látszik a központi kormányzat adóztatás útján behajtható bevétele szempontjából is.28 A központi kormány, úgy tûnik, csak a monetáris politika alakítását, a pénzpiacok szabályozását, valamint a stratégiai és elit katonai alakulatok fenntartását tekintve hatékony. Ugyanakkor ennél szélesebb körû ambíciói vannak, úgy tesz, mintha támogatná az oktatást, a kutatást, az egészségügyet, a szociális szolgáltatások nagy részét, továbbá mintha egy nagy katonai intézményrendszert, valamint egy kiterjedt feldolgozóipari szektort tartana fenn, amelyeknek hatalmas

beruházási igényei vannak. Adórendszerével, gazdasági alapjával azonban valójában képtelen támogatni ezeket az ambíciókat, s emiatt e törekvések egyfelõl többletek megszerzésére irányuló rendkívüli intézkedésekhez vezetnek, másfelõl pedig az adóelkerülés kiterjedtebbé válásához és a megtermelt többlet demonetizálásához. A felelõsség és a célok az alacsonyabb kormányzati szintekhez és a nagyvállalati termelési szervezetekhez kerülnek át,29 ami erõsíti ezeknek az egységeknek a társadalmi és politikai önállóságát, tovább osztva a szuverenitást és gyengítve az államot. A regionális és helyi kormányzatok rendszeresen olyan célokra használják a cimkézett szövetségi pénzeket, ha egyáltalán megérkeznek, amelyeket fontosabbnak tartanak annál, amire a szövetségi kormányzat szánta õket. Így a nyugdíjakra és a szociális szektor bérhátrálékának törlesztésére szánt összegeket rendszeresen 26 Hetente

találunk erre bizonyítékokat az orosz sajtóban. Lásd például RFE/RL Newsline, 1998. szeptember 4. és 7; november 18; december 9, 11 és 14 Az adórendszer valóban leginkább a középkori adóbérletre hasonlít, ahogyan ezt Aslund [1998] (321. o) írja 27 1999 elején több „szövetségi alany” bejelentette, hogy lemondanak az esküdtszéki tárgyalásokról és visszatérnek az olcsóbb közigazgatást jelentõ szovjet eljárásra (népi ülnökök). Lásd RFE/RL Newsline, 1999. januári számok. 28 Ickes–Murrel–Ryterman [1997] mûve pontos képet ad minderrõl. 29 Lásd Csubajsz rendkívüli bizottságát („Cseka”) az 1997–1998. évi adó behajtására, a Karpov [1997] jelentést és Lebegy kijelentését, röviddel azután, hogy megválasztották Krasznojarszk kormányzójává 1998ban, miszerint kész átvállalni a régió szárazföldi csapatainak finanszírozását. 32 Richard E. Ericson a „fontos” helyi iparágak támogatására vagy a régiók

villamosenergia- és olajfelhasználásának fizetésére fordítják.30 Az állam széthullása és a gazdasági döntések átpolitizálódása abban is tükrözõdik, hogy nincs világosan elhatárolva egymástól a köz- és a magánszféra. A közéleti pozíciónak, valamint a köz erõforrásainak személyes elõnyökre váltásával definiált korrupció mindent áthat: a hivatali pozíciót azonnali nyereség kifacsarására használják. Azokat a tevékenységeket, amelyek pozitív pénzegyenleget vagy más többletet adnak, magánszámlákra könyvelik, míg a veszteséget hozókat a közszférára tartozónak állítják be, mint olyanokat, amelyek a közösség részérõl támogatást érdemelnek. Ez annál inkább így van, minél gyakrabban válnak gazdasági vezetõk politikai vezetõkké, továbbá minél gyakrabban szereznek a politikusok és kormányzatok üzleti részesedéseket. Emellett a legtöbb gazdasági döntés mögött nem gazdasági jellegû célok

vannak, mivel az iparvállalatok és a mezõgazdasági nagyüzemek vezetése – kerül, amibe kerül – arra törekszik, hogy a hagyományos szociális szolgáltatások és a munka biztosításával együtt fenntartsa hatalmát, befolyását és presztízsét. A vállalatok és a mezõgazdasági üzemek így amellett, hogy gazdasági szervezetek, szociális és politikai szempontból is a saját lábukon állnak, a középkori nagybirtokhoz hasonlatosan. Ezt a helyzetet erõsíti a hatékony tulajdonjogok hiánya, amely aláás minden olyan próbálkozást, amely hatékony testületi irányítást és/vagy külsõ tulajdont teremtene. A tulajdont úgy tekintik, mint hatalmat, presztízst és szavatolt munkahelyeket, amit féltékenyen õrizni kell, és nem mint az értékteremtés piacképes forrását.31 Ezt a hozzáállást újból csak megerõsíti a kormányzati szereplõk minden szinten megmutatkozó kapzsi, járadékelvonó tevékenysége, amely a tulajdon átláthatatlan és

törvénytelen megszerzéséhez és használatához vezet, amihez a törvényen kívüli kényszerítés és bíráskodás mechanizmusai társulnak. Ezek a viselkedési minták véleményem szerint elegendõen elterjedtek ahhoz, hogy az orosz gazdasági rendszer meghatározó jellemzõjének tarthassuk õket. Töredezett piaci szerkezet. A fenti minták és az orosz gazdasági rendszer egy másik meghatározó jellemzõje, a töredezett piaci szerkezet között visszacsatolásos kapcsolat van. A töredezett piaci szerkezet sokkal inkább az örökölt viszonyokat tükrözi, és nem a gazdasági lehetõségeket. A gazdasági tranzakciók nagy – talán túlnyomó – része hagyományosan strukturált, a piac a leginkább és a legjobban az olyan területeken mûködik, ahol már szovjet piaci formák is léteztek (kiskereskedelem és munkaerõgazdálkodás), vagy amelyeknek korábban nem volt szovjet megfelelõjük (pénzügyek). Az új pénzügyi eszközök piaca,32 továbbá az

egyszerûbb áruk és termékek kiskereskedelme, valamint a „kemény” üzletfelekkel, például nyugati vállalatokkal és kereskedelmi szervezetekkel foglalkozók piacai általában rendben betöltik feladatukat. A legfejlettebb cégek között azok vannak, akik fogyasztási cikkeket, élelmiszereket és ipari végtermékeket importálnak Nyugatról, valamint azok, akik nyersanyagot, alapvetõ fémeket és vegyi árukat, energiahordozókat exportálnak. A legtöbb egyéb gazdasági kapcsolatban azonban a piaci formák csupán díszletként szolgálnak a más úton-módon már meghatározott kapcsolatokhoz. A legtöbb félkész termék és a legtöbb iparágak közötti tranzakció hagyományos, nem piaci csereviszonyt jelent nagyrészt a szovjet korszakból származó egységek vagy azok 30 A központi kormányzat rendszeresen közli a „nemszeretem” régiók listáját, a legújabb lista a ITAR– TASSZ 1998. december 8-i jelentésében található (RFE/RLNewsline, 1998

december 9) 31 Ezt tükrözik a privatizáció során megmutatkozó attitûdök és cselekedetek, amelyeket Clarke és szerzõtársai [1994], Blasi és szerzõtársai [1997] és Hendley [1998] taglalnak. 32 A nyugatiakra jó benyomást tett, hogy milyen gyorsan jött létre és milyen kifinomult lett 1994–1997 között az új orosz pénzügyi piac. Jones, C: Russian Eyes are Smiling The Banker, 1995 szeptember 18. 27. o Elmondhatjuk, hogy a ragyogás fénye az 1998 végi összeomláskor némileg megkopott A posztszovjet gazdasági rendszer Oroszországban: ipari feudalizmus? 33 utódai között. Ez különösen érvényes az olyan kritikus tényezõk „piacára”, mint a hazai energia és szállítás, valamint az olyan fontos vagyonelemekre, ahol a „privatizációt” elõre elhatározott módon csak „barátoknak” vagy „bennfenteseknek” szánták, és az árverés vagy a piaci eladás csak fügefalevélként szolgált.33 A „tulajdontranszferekben” fontos szereplõk

egyeznek meg, és sokkal inkább a politikai hatalommal, mint a piaci erõkkel vannak kölcsönös kapcsolatban. Az idevágó döntések önkényesek, és ha kell, erõt is alkalmaznak a „lényegtelen” és „gyenge” külsõ szereplõkkel szemben. Ez mutatkozik meg a nagyfokú korrupcióban és a bûnözõi szervezetek kiterjedt gazdasági tevékenységében. Az élelmiszerek nagy- és kiskereskedelme különösen ki van téve a maffia és a helyi politikai szervek kényszerének és monopolizációs tevékenységének.34 Egy másik szembeszökõ vonás a kiskereskedelmen, a pénzügyön és a külkereskedelmen kívüli gazdasági tevékenységek és kapcsolatok „újra demonetizálódása”.35 Ez – különösen a nagyvállalati szektort tekintve – a „rubeltõl való menekülést” jelenti a megtakarításokban („dollárosítás”), a cserében (barter) és az adófizetésben („kompenzáció”). A demonetizálódás abból ered, hogy nagy a bizonytalanság a

gazdasági és politikai döntésekben, hiányzik a jogbiztonság („a törvény uralma”) és a tulajdonjog, gyenge és rossz hatékonyságú a bankrendszer, és telhetetlennek bizonyul – önkényes és kiszámíthatatlan elkobzást is jelent – az adóztatás rendszere, ha nincsenek „megfelelõ” köz- és magánszférabeli kapcsolatok a hatóságok különbözõ szintjein. A demonetizálást különösen erõsíti, hogy a kormányzati szervek a bankokat szovjet stílusban mint adószedõket és behajtókat használják, ezzel erõsen érdekeltté téve a gazdaság szereplõit, hogy ahol csak lehetséges, kerüljék a pénzügyi intézményeket és a pénzt. Ez megint csak megkönnyíti a hagyományos (szovjet) hálózatok és kapcsolatok fennmaradását, mivel az egységes pénz mérõrúdja nélkül a tranzakciókat a különbözõ részvevõk tetszõlegesen és így eltérõen értékelhetik: a cserében nincs szükségük szigorú piaci „értékegyenlõségre”. Az

orosz gazdasági rendszer további jellemzõje a hatékony tényezõpiacok hiánya. Annak ellenére, hogy az alkotmány ezeket biztosítja, gyakorlatilag nincs föld- és ingatlanpiac, mert politikai harc bénította meg a törvénykezést.36 Míg a lakások és az épületek adásvétele lehetséges, és az ipari üzemek megvásárlásával némi föld is tulajdonba kerül, a földvásárlás és a nem ipari struktúrák inputtá alakítása az új termelési területek számára általában lehetetlen. Nem annyira, mint a földpiac, de a tõkepiac is fejletlen. Általában nem lehet hozzájutni beruházási tõkéhez, mivel az állami költségvetés csõdben van, a vállalatok nem hajlandók jelentõs részvényeket és irányítási jogokat külsõk beruházóknak átengedni, és a bankrendszer nagymértékben az államadósság adóbeszedéssel való finanszírozását és terítését szolgálja.37 A bankrendszer általában képtelen arra, hogy valódi közvetítõként

szolgáljon, beruházási hiteleket csak korlátozott mértékben és csak azoknak a vállalatoknak nyújt, amelyekben a banknak jelentõs részesedése van. A részvénypiac is leginkább csak egy homlokzat, amely lehetõvé teszi a potenciális jövedelemrészesedések cseréjét, 33 Blasi és szerzõtársai [1997], Aslund [1995], Boicko és szerzõtársai [1995] és Sutela [1998] tárgyalják a privatizáció ilyetén jellegét, amelyet egyébként sokan bírálnak Oroszországban, különösen azok, akiket „kihagytak”. Sutela meghatározó rendszerjellemzõként ír róla 34 Ez abban mutatkozik meg, hogy a helyi piacokat „megvédik” a külsõ kínálattól és a helyi termelõknek megtiltják a kivitelt. Lásd a korábbi 23 és 24 lábjegyzet forrásait 35 A Szovjetunióban a vállalatközi tranzakciók lényegében demonetizáltak voltak, és Oroszország alapvetõ iparágainak jelentõs részében újból ez válik jellemzõvé. Lásd Ickes–Murrel–Ryterman [1997],

valamint Aslund [1998]. 36 1998. december 23-án a duma újból két alkalommal elutasította az elnöki által felülvizsgált földkódexet, a földtörvény nélkül hagyva így Oroszországot. Lásd RFE/RL Newsline, 1998 december 23 37 Lásd például a bankrendszer értékelését RECEP: Russian Economic Trends, 1998. november 11., vagy Szycseva–Mihajlov [1998]. 34 Richard E. Ericson de nem gyûjt reálberuházást, és mûködése nem vezet a tényleges tulajdonosi irányítások megváltozásához. A hatalmas költségvetési hiány finanszírozásának szükséglete, a masszív infláció elszabadulásának megakadályozása mellett, párosulva a politikai és gazdasági bizonytalansággal, a tulajdon- és más jogi védelem hiányával, valamint a megtakarítások és vagyonok dollárosításával és/vagy külföldre menekítésével, nyomasztóan magas kamatlábakhoz vezetett, amelyek még akkor is akadályoznák a beruházásokat, ha a tõkepiaci struktúrák kialakultak

volna. Ilyen struktúrák nélkül a fenti tényezõk kizárják a valódi tõkepiac létezését, az állampapírokkal és a marginálisan jelenlevõ néhány vállalati részvénnyel (fõleg nyersanyag- és energiacégekrõl van szó) mindössze kaszinózni lehet. A munkapiacok hasonlóan torzak. Míg a helyi munkapiacok szélsõségesen szabadok és rugalmasak, az örökölt szovjet ipari szerkezet (lásd késõbb) miatt a munkaátcsoportosítás lehetõségei eléggé korlátozottak. Bár elvileg a munkaerõ szabadon mozoghat, azok a szociális szolgáltatások – beleértve a lakást és az egészségügyi ellátást is –, amelyeket a vállalat nyújt, továbbá a helyileg korlátozott lakhatás és bejelentkezési követelmények, valamint a növekvõ bérhátralékok az (örökölt) munkahelyekhez kötik. Ezt a köteléket tovább erõsíti, hogy nincs más, általános szociális támogatási rendszer. Ezért a munkapiac széttöredezett: másodállások (alibizés),

kényszervállalkozások és bûnözési tevékenységek körében mûködik. E kritikus tényezõpiacok gyengesége – a politikai és a bûnözõi hatalmak (maffia) ragadozó tevékenysége mellett – az egyik fõ oka annak, hogy Oroszországban hiányoznak az új vállalkozások, és a kisvállalatok sem növekednek. Egy új vállalatot vagy körükbe vonnak, vagy üldöznek az említett „hatalmak”.38 Csak ha valakinek megfelelõ politikai kapcsolata van, ha tartozik valahová politikailag, akkor képes új vállalkozást indítani, akkor képes „a tényezõket új módon összekötni”. Ahol a szovjet korszakból származó politikailag erõs intézmények/vállalatok mûködnek, ott rendkívül nehéz piacra lépni, hacsak nincs valakinek akkora politikai ereje, amellyel ellenõrizheti ezeket az intézményeket. Ezért ott látjuk a legtöbb sikeres új vállalatot, ahol nem léteztek vagy nagyon gyengék voltak a szovjet intézmények: ezek a bankszféra, a

pénzügyek, a kereskedelem és a szolgáltatások. A piacon életképtelen gazdasági struktúrák. A fenti rendszerjellemzõk miatt az orosz gazdaság megõrizte a szovjet gazdasági rendszer torz tõke-, termelési és kapcsolati szerkezetének jelentõs részét. Ez annak ellenére is igaz, hogy jelentõsen eltolódtak a szektorok relatív ár- és volumenarányai: a feldolgozóipar, a mezõgazdaság és az építõipar összehúzódott, míg a kitermelõipar, a szállítás-hírközlés, a kereskedelem és a szolgáltatások – és különösen a pénzügyi szféra – kibõvültek. Az ezzel párhuzamos árváltozások azonban felnagyították a változásokat. Az iparszerkezet látható változásainak nagy része valójában egyedül az árváltozásoknak tulajdonítható, és ha a (belsõ szovjet árak helyett) világpiaci árakon számolunk, akkor 1995-ben az energia- és nyersanyagipar súlya alig volt nagyobb, mint 1990-ben.39 Ezek a szerkezeti változások 1995 végére

nagyjából befejezõdtek, s ezen a ponton szilárdulni kezdett az új orosz gazdasági rendszer. Olyan vállalati struktúra, kapacitások és kapcsolatok jöttek létre, amelyek egy piaci gazdasági rendszerben nem lennének életképesek. Csak „virtuális gazdaságként” tarthatók fenn, az eddig tárgyalt hálózatokon és viselkedési mintákon keresztül. Az ipari alap és az oroszországi gazdaságot mûködtetõ kapcsolati háló több mint hatvan év alatt épült ki annak érdekében, hogy az áruknak és szolgáltatásoknak azt a sajátos 38 Aslund [1997] a legjobb beszámoló az új szovjet kisvállalkozásról. 39 Az ipari szerkezet változásait részletesen vizsgálja Kuboniva–Gavrilenkov [1997] (4. fejezet), míg az általános volumen- és árváltozásokat az OECD [1995] tanulmány tárgyalja, amelyben szintén az igazi szerkezetváltás elmaradását hangsúlyozzák. A posztszovjet gazdasági rendszer Oroszországban: ipari feudalizmus? 35 együttesét

állítsák elõ, amelyet a központi tervezõk és az alsóbb vezetõk kívánatosnak tartottak. Miközben komoly erõfeszítéseket tettek, hogy a kibocsátások ezen együttesének elõállításában és bõvítésében fenntartsák az input-output konzisztenciát és egyensúlyt, addig a gazdasági tevékenységek szerkezetének és szintjének kialakításánál alig mérlegelték a gazdasági értéket, a határáldozati (opportunity) költségeket vagy a szûkösség által meghatározott járadékokat. Az árak lényegében elszámolási egységek voltak – ösztönzési, mérési és irányítási célból lehetõvé téve az aggregálást, önálló gazdasági szerepet nem szántak nekik az állami szektorban.40 Az árakat/értékeléseket az ideológia és az önkényes prioritások tovább torzították: a föld és a tõke gyakorlatilag ingyenes volt, a munka javadalmazása adminisztratív prioritási kategóriák szerint történt, általában a létrehozott értéktõl

függetlenül, az inputok árai a kiemelt szektorok és felhasználók részére gyakran még a tervezett „költséget” sem érték el, a fogyasztási cikkek gyártásához és más végsõ felhasználók számára viszont nagyon magasak voltak. A gazdasági tevékenységek és kapcsolatok a felettes szerv utasításai alapján jöttek létre, függetlenül a résztvevõk hasznától és költségeitõl, a költségvetés a pénzben mért veszteségeket teljesen megtérítette, a nyereséget/profitot pedig elvonta. Így a gazdasági kapcsolatokat az állami szektorban hatásosan demonetizálták, és a cseréhez nem volt szükség egyenértékesre. A költségek nem befolyásolhatták a prioritásokat, és az árképzésben tetszõleges költségeket el lehetett ismertetni a fogyasztókkal, különösen azokkal, akik nem kaptak kiemelt prioritást. Ez vezetett a kiemelt szektorok – a nehéz-, a kitermelõ- és a hadiipar – túlfejlesztéséhez, és ugyanezen szektorok

elkerülhetetlen pazarlásához, valamint alacsony hatékonyságához. Az orosz vállalatok ezt az alacsony hatékonyságot – a legtöbb ilyen ipari struktúra életképtelenségét – örökölték, ami az áraknak és a kereskedelemnek az 1990-es évek elején történt liberalizálása nyomán nyilvánvalóvá vált. Ezek közül a vállalatok közül kevésnek van szervezeti és adminisztratív képessége ahhoz, hogy egy versenyzõi piaci környezetben megéljen, mivel kevesen képesek közülük – a most már a piacon meghatározott tényezõ- és termékárak mellett – a piaci árnál alacsonyabb költségekkel elõállítani termékeiket. Ezek a vállalatok emellett olyan társadalmi szerkezetet is örököltek, amely nagyon különbözik a modern, piacorientált vállalatétól. A szovjet vállalatok teljes és viszonylag zárt szociális egységek voltak, átfogták az összes alkalmazott politikai, gazdasági és társadalmi életét. Az ipari nagyvállalatok

nyújtották gyakorlatilag az összes szociális szolgáltatást és tevékenységet: lakás, oktatás, egészségügy, pihenési és szabadidõtevékenységek, munka és hozzájutás a fogyasztási cikkekhez és szolgáltatásokhoz, politikai élet a munkahelyi szakszervezetben és pártalapszervben.41 Mint a Szovjetunió adminisztrációs szervezeteinek többsége, a vállalatirányítás is személyre szabott volt, a felsõ irányítás foglalkozott a vállalaton kívüli felettes szervekkel és lefelé kitûzte a célokat és a feladatokat, míg a vállalaton belül a „munkairányítók” szervezték a termékáramlást és a többi gazdasági tevékenységet a munkások között. Az így kialakult szerkezet hagyománykövetõ, meglehetõsen merev és rugalmatlan volt. Képes volt alkalmazkodni a tervezési prioritásokhoz és a hagyományos tevékenységeit érintõ fizikai mutatók változásaihoz, de képtelen volt befogadni az új technológiai és inputkövetelményeket, a

változásokat a beszállítói forrásokban és az új termékigényeket. Ezek a jellegzetességek nagyon megnehezítették a vállalatok helyzetét a szovjet gazdaság tervezési és felsõ irányítási 40 A parancsgazdaság tervezési és értékelési rendszerének klasszikus leírását Grossman [1961] mûvében találhatjuk meg. Érvelését az Ericson [1991] és [1997] írásokban vittem tovább 41 Lásd a Szaratov Repülõgépgyár túlélési küzdelmének esettanulmányát Hendley [1998] mûvében, Simon Clarke brit szociológus és kollektívájának munkáját (például Clarke és szerzõtársai [1994]), továbbá a szovjet hadiipar sorsáról szóló tanulmányt: Gaddy [1996]. 36 Richard E. Ericson rendszerének összeomlásakor: nagyrészük nem tudott mit kezdeni az új, gyorsan változó és igencsak bizonytalan gazdasági környezetben. Ezek a strukturális jellemzõk rámutatnak, hogy az orosz vállalatok csak akkor válhatnak piacgazdaságban is életképes

cégekké, ha radikálisan átalakulnak. Nagymértékben meg kell változtatni a technológiát, a tõkefelszereltséget, a piaci kapcsolatokat, a vállalaton belüli adminisztratív struktúrát és szociális viszonyokat. Ugyanakkor nem lehet elõre megmondani, hogy pontosan milyen változtatásokra van szükség az életképességhez, mivel az egész gazdasági rendszer alapvetõ változásban van. Ezért az említett változtatásoknak a megelõzõ idõkben nem tapasztalt bizonytalanság és a katasztrofális bukás valóságos kockázata mellett kellene végbemenniük, ami erõs késztetést jelent az orosz vállalatoknak arra, hogy a túlélés másfajta útjai után nézzenek. A túlélés egyik uralkodó módszere a „virtuális gazdaságba” való menekvés, amelyet Gaddy–Ickes [1998], [1999] írt le. Ez megengedi az orosz vállalatoknak, hogy elkerüljék a legkellemetlenebb változtatásokat belsõ szerkezetükben, más gazdasági és politikai szereplõkhöz való

viszonyukban, és a cég által folytatott gazdasági tevékenységek természetében. A cég túlélhet mint a megmaradó alkalmazottak életközpontja, „puha” termékekkel kereskedve, anélkül, hogy rákényszerülne a szigorú „értékegyenlõségre” a termelõtevékenységek mímeléséhez szükséges inputok beszerzésében, míg támogatásokat szerez adókompenzáció formájában, vekszelek alkalmazásával, és növekvõ bérhátralékok felhalmozásával. A megmaradó munkaerõ a vállalathoz kötõdik a még meglévõ szolgáltatások révén, ki nem fizetett bérének „túlértékelt” termékekért való levásárlási lehetõségével a vállalati boltokban, a bérhátralékok valamikori kifizetésének a reményével, és a vállalaton kívüli jobb lehetõségek hiánya miatt. Így jön létre az erõs kölcsönös függések hierarchikus hálózata a „virtuális gazdaság” cégei között, a vállalatok és a helyi/regionális kormányzati szervek

között – lehetõvé téve az adó- és bérhátralékok cseréjét, valamint a vállalatok és tõlük függõ alkalmazottaik között. Vissza a jövõbe: ipari feudalizmus Ezek a tulajdonságok meglepõen hasonlítanak a középkori feudális gazdasági rendszer számos tulajdonságára, akkor is, ha az azonosítás távolról sem pontos. A technológiákban, a kommunikációs, információfeldolgozási és gazdaságirányítási lehetõségekben fennálló drámai különbségek ellenére, úgy tûnik, megszilárdul az uralom feudális jellegû „felparcellázása”, a gazdasági tevékenység kváziautarkká válása, a szabályok és a régiók közötti kapcsolatok személyekhez kötõdése. E rendszer alapjai a privatizált vagy közösségi ipari, mezõgazdasági és építõipari vállalatok, a regionális és helyi kormányzatok, valamint a fontosabb, a politikai kapcsolatokkal rendelkezõ új kereskedelmi és piaci struktúrák. A szervezetek többségét a hagyomány

legitimálja, szovjet gazdasági/politikai egységekbõl jöttek létre, vagy a szovjet idõszakból származó kapcsolatokra épültek, és számos kereskedelmi és pénzügyi struktúra pedig elnyerte azoknak az ipari vállalatoknak a státusát, amelyek felett rendelkezést szerzett magának.42 Ezenkívül a választások és a tömegkommunikáció révén új legitimációs formák is megjelentek, ezeket azonban szigorú ellenõrzés alatt tartja a zömében a szovjet nómenklatúrából származó elit. Akárcsak a középkori egyház áldásai, a választások egyre inkább legitimáló formalitásnak tûnnek, 42 Mint Aslund [1998] megjegyzi, a Menatep bankból ipari holdinggá vált, a Roszprom a Jukoszon alapuló energiavállalattá. Hasonlóan, a Bank Rosszijszkij Kregyit a kohászati ipar egyik holdingjává nõtte ki magát, az Onyekszimbank pedig a Norilszk Nyikkelt kombinálta a Szidenko olajvállalattal. A posztszovjet gazdasági rendszer Oroszországban: ipari

feudalizmus? 37 mivel a vezetés manipulációi és az, ahogy a médiát kordában tartja, kizárja bármiféle hatalmi változás lehetõségét. Amint már kifejtettük, az orosz gazdasági rendszert gyenge központi hatalom és erõs regionális, helyi és ipari/pénzügyi vezetés jellemzi, amelyek mindegyike egyedi, korlátozott terület felett gyakorolja a hatalmát, bár ezek a területek nem annyira térbeli értelemben, inkább funkcionálisan meghatározottak. Ezért úgy tûnik, hogy – az európai feudális gazdaságokhoz hasonlóan – a saját területeik fölött többszörös, decentralizált hierarchikus struktúrák gyakorolják a politikai, gazdasági és jogi hatalmat. A személyessé vált hatalmat a személyi kapcsolatok és kötelezettségek egymást átfedõ hálóin keresztül érvényesítik, igencsak megismételve a szovjet/hagyományos koordinációs és irányítási mintákat. Bár a piacok és a piaci viszonyok kétségtelenül fontosabbak, mint a

középkori Európában, láthatóan csak az erõs külsõkkel, például a külföldi cégekkel és piacokkal való kapcsolatokban meghatározóak, valamint az olyan területeken, amelyek a szovjet idõszakból származó jelentõs intézmények alapvetõ érdekeltségein kívül vannak, de még itt is, ahol csak lehet, a piacok helyileg irányítottak vagy monopolizáltak, mégpedig gyakran informális, törvényen kívüli szervezetek által. Továbbá, megint csak a feudalizmushoz hasonlóan, a tulajdoni és szerzõdési jogok szétszórtak, a szovjet „hagyomány” által korlátozottak és több tulajdonos ellentmondó igénye terheli õket, lehetetlenné téve szabályos jogi csatornákon keresztül való érvényesítésüket. Így aztán, a középkori Európához hasonlóan, nagyon kevés beruházás haladja meg azt a mértéket, ami a jelenlegi, nyomott tevékenységi szint fenntartásához szükséges. Végül, a politikai és gazdasági hatalom forrásai lokalizáltak

és kapcsolatfüggõk, és nem állnak elõttük erkölcsi és az egész társadalomra vonatkozó intézményes korlátok. Ebben a rendszerben az elnökség gyenge trónként jelenik meg, amelyet udvaroncok vesznek körül, akiknek a hatalma és befolyása attól függ, hogy milyen viszony fûzi õket az elnökhöz, valamint a hatalom más intézményeihez, illetve, hogy mekkora hatalommal rendelkeznek ilyen intézmények felett. A törvényhozás felsõháza, a föderális tanács a „fõurak” kamarájaként tûnik fel, akik jobban érdekeltek a saját területük megvédésében, mint az orosz állam integritásában. A duma mint mûködõ törvényhozás hatástalan, de nagyon is hatásosan képviseli tagjai bizonyos testületi és egyéni érdekeit azokon a területeken, ahol az államnak még mindig van befolyása. Emellett sikeresen sír ki kedvezményeket a kormányzattól, és akadályoz meg olyan változásokat („reformokat”), amelyek kedvezõtlenül érintenék az

említett érdekeket. E gazdasági rendszer lényes részei a mezõgazdasági körzetek, nagy „közösségi” üzemszerkezetükkel, néhány közepes város és nagyváros, valamint a nagyvállalatok – ezek felelnek meg az uradalmaknak és a földbirtoknak, amelyekre a feudális gazdaság épült. Ezek a nagyrészt önellátó társadalmi-politikai termelési egységek a virtuális gazdaságban termékcserével és hálózati cserével tartják fenn magukat, s ezt egészíti ki az élelmiszerek, alapvetõ javak, valamint szolgáltatások egyénileg (saját telken vagy lakásban) végzett primitív kistermelése, amely elengedhetetlen a dolgozók túléléséhez, és túl jelentéktelen ahhoz, hogy a vezetõk irányításuk alá vonják vagy betiltsák. Túlélési mód ez, amely képessé tesz a folyó tevékenységi szintek egyszerû újratermelésére, de képtelen a beruházásra és a gazdasági növekedésre. Végül van néhány nagyvállalat és „reformpolitikát”

követõ régió, amely betölti a középkori városok szerepét. Õk közvetítenek a fenti egységek és a külvilág között, nem pedig a rugalmas kisvállalatok tömege, ahogy azt egy piacgazdaságtól várhatnánk. Jelentékeny piaci tevékenységük és szerepük ellenére ezeknek a közvetítõknek mint testületeknek be kell illeszkedniük az Orosz Föderáció gazdasági és politikai hálójába, személyes kapcsolatokat ápolva a rendszer „fõuraival és nemeseivel”. 38 Richard E. Ericson Záró gondolatok. Új gazdasági rendszer? Az elõzõekben megpróbáltuk legalábbis kézenfekvõvé tenni azt a feltevést, hogy Oroszországban olyan gazdasági rendszer alakul ki, amely eltér a világon megfigyelhetõ piaci rendszerektõl. Ezt a rendszert „ipari feudalizmusnak” nevezzük Feltehetõ a kérdés: valóban errõl van-e szó, vagy az általunk észlelt gazdasági viszonyok kaotikus elrendezõdése csupán a piacgazdasághoz vezetõ átmenet múló fázisa.

Ahhoz, hogy az orosz gazdaságot egy új, a többitõl megkülönböztethetõ rendszernek tekinthessük, az intézményeknek, magatartásoknak és tevékenységeknek olyan, újratermelõdõ együttesét kellene megfigyelnünk, amely nyilvánvalóan más mûködési elveken alapul, mint akár a piac-, akár a parancsgazdaság. Belsõ koherenciát kellene tapasztalnunk, a dolgokat összekapcsoló olyan konzisztenciát, amely eltér a piaci (és más ismert) gazdasági rendszerek logikájától. Ez tehetné ugyanis legalább néhány nemzedékre életképessé az intézmények, viszonyok és tevékenységek új együttesét.43 A szovjet birodalom összeomlása óta azonban csak hét év telt el.44 Nyilvánvalóan túl korai lenne dönteni abban a kérdésben, hogy egy minõségileg új gazdasági rendszer születését látjuk-e, vagy sem. Akármilyen gazdasági rendszer jön is létre, most még csak formálódik, válaszul a Szovjetunió elsüllyedését követõ, mindent átható

bizonytalanságra és a társadalmi-politikai rend összeomlására. A fentiekben amellett szóltunk, hogy a kialakuló intézményi vákuumban van a trendeknek egy bizonyos konzisztenciája, amely egy, a feudalizmushoz hasonló rendszer kifejlõdésére mutat, megismételve a középkori Európa bizonyos viselkedési és strukturális jellegzetességeit. Még bizonytalan, hogy ezek a trendek és jellegzetességek eléggé szilárdak-e ahhoz, hogy egy újfajta gazdasági rendszer alapját jelenthessék. Ugyanakkor a dolgok jelenlegi állása szerint a modern piacgazdaság kifejlõdésével igencsak összeegyeztethetetlennek tûnnek. Leírtuk, hogy az orosz gazdaság struktúrája és mûködése nem fér össze egy piaci rendszerrel, annak ellenére, hogy Aslundnak igaza van abban (Aslund [1995]), hogy a parancsgazdaság romba dõlt. Bár radikális decentralizálás ment végbe, az ex ante tervezés és koordináció megszûnt, és az információ vertikális integrációja és

szabályozása is eltûnt, a piacok képtelenek arra a szerepre, amit egy igazi piacgazdaságban be kell tölteniük. Lényeges intézmények hiányoznak a piac és a piaci kapcsolatok megfelelõ mûködéséhez, ideértve az átlátható, egyformán betartott törvényeket, szabályokat és szabályozást; a tulajdonjogok betartatását, a szerzõdésekben foglalt kötelezettségek bírósági kikényszeríthetõségét. Lényegében nincs „komplex piaci közvetítés”, helyét a személyes kapcsolatokon és bizalmon alapuló hálózatok foglalják el. A piaci viszonyok túlnyomó többségét jellemzõ személytelen, horizontális kapcsolatok nagyon korlátozottan érvényesülnek, hiányzik a cserében az „értékegyenlõség”, ezt tükrözi az árak egységességének a hiánya, azaz a szereplõk helyzetétõl és a köztük lévõ viszonytól függõ személyre „szabásuk”. A tényezõpiacok vagy eltorzultak, vagy nem is léteznek, és teljesen piaci viszonyok fõleg a

külföldiekkel folytatott kereskedelemben vagy/és a minõségi/luxuscikkek kereskedelmében uralkodnak. A gazdasági szereplõk nem vagyon teremtésére és a határáldozati költség minimalizálására törekednek, hanem a tulajdon újraelosztására, és a vagyon fogyasztási célú megkaparintására. A túlélés és az autarkia elsõdleges célokká váltak Az ösztönzõket fõleg a saját „hálózat” vagy „klán” adja, a saját szervezet és vezetés támogatását jutalmazzák, nem pedig a gazdasági természetû értékteremtést. A rendszer, úgy tûnik, ellenségesen viszonyul a piac normális mûködéséhez. 43 A szovjet gazdasági rendszer, a „parancsgazdaság” nyilvánvalóan kielégíti ezeket az ismérveket, bár csak három nemzedék életét (70 év) fogta át. Majdnem 15 év kellett hozzá, hogy elnyerje teljes alakját, és még 1987-ben is alig volt jelzés arra, hogy ne tartana ki újabb három nemzedékig. 44 A kézirat írásának ideje:

1999. január A posztszovjet gazdasági rendszer Oroszországban: ipari feudalizmus? 39 Ugyanakkor nem mondhatjuk azt, hogy emiatt igazi piaci rendszer sohasem alakul ki majd Oroszországban. Hiszen a modern piacgazdaságok kifejlõdéséhez az európai feudalizmus szolgáltatta az alapot. Ez azonban sok nemzedéket, valójában századokat vett igénybe, a politikai és gazdasági intézmények megfelelõ fejlõdésével, amelyhez nagyban hozzájárultak a termelékenységet ugrásszerûen növelõ és így társadalmi többletet teremtõ technológiai változások. Vélhetõ, hogy egy hasonló folyamat a mai Oroszországban sokkal gyorsabban valósulhat meg: vannak mûködõképes modellek, és vannak nagyon termelékeny modern technológiák, amelyek átütõ tanulási lehetõségeket biztosítanak. Vitatható azonban, hogy e változások elég gyorsak lehetnek ahhoz, hogy az elmúlt hét évet a közvetlen „piaci átmenet” – meglehetõsen nehéz – kezdetének tekinthessük.

Cikkemben azt bizonygattam, hogy az átmenet sokáig is tarthat. Lehetséges, hogy Oroszország kerülõútra került, egy legalábbis félig stabil új gazdasági rendszer, a szovjet ipari struktúrára épülõ egyfajta feudalizmus révén. Az ilyen rendszer nem élhet néhány évnél tovább – mondhatnánk optimistán. Én azonban nem vagyok biztos ebben Hivatkozások AMANN, R. –COOPER, J (szerk) [1986]: Technical Progress and Soviet Economic Development. Basil Blackwell Ltd., Oxford, Egyesült Királyság ANDERSON, P. [1974]: Lineages of the Absolutist State, London: NLB, magyarul: Az abszolutista állam kialakulása. Budapest, Gondolat, 1989 ANGRESANO, [1996]: Comparative Economic Systems. Prentice Hall, Upper Saddle River, New Jersey, második kiadás. ASLUND, A. [1995]: How Russia Became a Market Economy Brookings, Washington, D C. ASLUND, A. [1997]: Observations on the Development of Small Private Enterprise in Russia. PostSoviet Geography and Economics, 38 4 191–205 o

ASLUND, A. [1998]: Russia’s Financial Crisis: Causes and Possible Remedies Post-Soviet Geography and Economics, 39. 6 309–328 o AUKUCIONEK, S. [1998]: Barter v Rosszijszkoj promislennosztyi (Barter az orosz iparban) Voproszi ekonomiki, 70. 2 51–60 o BALZER, H. [1998]: A Shadow Middle Class for A Shadow Economy Post-Soviet Affairs, 2. április–június. BLASI, J. R–KROUMOVA, M–KRUSE, D [1997]: Kremlin Capitalism: Privatizing the Russian Economy. Cornell University Press, Ithaca, NY BOYCKO, M.–SHLEIFER, A–VISHNY, R W [1995]: Privatizing Russia MIT Press, Cambridge, MA. BUNYIN, I. [1994]: Biznyesmeni Rossziji AO OKA, Moszkva CLARKE, S.–FAIRBROTHER, P–BORISOV, V–BIZYUKOV [1994]: The Privatization of Industrial Enterprises in Russia: Four Case Studies. Europe-Asia Studies, 46 2 179–214 o ERICSON, R. E [1991]: The Classical Soviet-Type Economy: Nature of the System and Implications for Reform. Journal of Economic Perspectives, 5 4 õsz, 11–27 o ERICSON, R. E

[1997]: The Structural Barrier to Transition: A Note on Input-Output Tables of Centrally Planned Economies, CU Discussion Paper 9596-31, március. FRYE, T.–SHLEIFER, A [1997]: The Invisible Hand and the Grabbing Hand, American Economic Review, 87. 2 május, 354–358 o GADDY, C. [1996]: The Price of the Past Brookings, Washington, D C GADDY, C.–ICKES, B W [1998]: Russia’s Virtual Economy Foreign Affairs, szeptember– október, 53–67. o GADDY, C.–ICKES, B W [1999]: A Four-Sector Model of Russia’s Virtual Economy PostSoviet Geography and Economics, V. 40 GOLDMAN, M. [1998]: Leading Russian Industrialists, Economic Newsletter, Davis Center for Russian Studies. Harvard University, 23 10 június 24 40 Richard E. Ericson GREGORY, P. R–STUART, R S [1985]: Comparative Economic Systems Houghton Mifflin, Boston, M. A második kiadás GREGORY, P. R–STUART, R S [1998]: Russian and Soviet Economic Performance and Structure, Sixth Edition. Addison-Wesley, Reading, M A HENDLEY, K.

[1998]: Struggling to Survive: A Case Study of Adjustment at a Russian Enterprise. Europe-Asia Studies, 50. 1 91–119 o HENDLEY, K.–ICKES, B W–MURRELL, P–RYTERMAN, R [1997]: Observations on the Use of Law by Russian Enterprises, Post-Soviet Affairs. ICKES, B. W–MURRELL, P–RYTERMAN, R [1997]: End of the Tunnel? The Effects of Financial Stabilization in Russia. WDI Working Paper, 50 március IET [1997]: Rosszijszkie predprijatyija v 1996-7 gg. (Orosz vállalatok 1996–1997-ben) A Gazdasági Átalakítás Intézete, Moszkva. KARPOV, P. A [1997]: On the Causes of Low Tax Collection (Arrears in the Fiscal System) General Causes of the Arrears Crisis And Opportunities for the Restoration of Solvency of Russian Enterprises. Report of Interdepartmental Balance Commission, IBC, Moszkva, december. KORNAI JÁNOS [1993]: A szocialista rendszer. Kritikai politikai gazdaságtan HVG Kiadói Rt., Budapest. KRANZ, P. [1997]: Russia’s Most Powerful Man Business Week (nemzetközi

kiadás), november 24. KRISTANOVSZKAJA, O. [1997]: Oroszország igazi gazdái Argumenti i Fakti, május 21 KUBONIVA, M.–GAVRILENKOV, E [1997]: Development of Capitalism in Russia: The Second Challenge. Maruzen Co, Tokió Linz, S.J [1997]: Russian Firms in Transition: Champions, Challengers, and Chaff, Comparative Economic Systems, 39:1, 1-36. o LINZ, S.–KRUEGER, G [1998]: Enterprise Restructuring in Russia’s Transition Economy: Formal and Informal Mechanisms. Comparative Economic Studies, 40 2 5–52 o OECD [1995]: OECD Economic Surveys: Russian Federation 1995. OECD Publications Párizs. OECD [1997]: OECD Economic Surveys: Russian Federation. OECD Publications, Párizs PRYOR, F. L [1980]: Feudalism as an Economic System Journal of Comparative Economics, 4. március. 56–77 o RYTERMAN, R.–WEBER B [1996]: The Role of Attitudes in the Performance of the Legal System: Evidence from a Survey of Russian Firms. The World Bank, október SACHS, J. D–PISTOR, K (szerk) [1997]: The

Rule of Law and Economic Reform in Russia Westview, Boulder, CO. SLAPENTOH, V. [1996]: Early Feudalism – The Best Parallel for Contemporary Russia, EuropeAsia Studies, 48. 3 393–411 o SHLEIFER, A. [1997]: Government in Transition European Economic Review, 41 3–5 385–410. o SOLNIK, S. L [1998]: Stealing the State Harvard, Cambridge, MA SUTELA, P. [1998]: The Road to the Russian Market Economy Kikimora, Helsinki SYCHEVA, L.–MIKHAILOV, L [1998]: Moscow Banks’ Balance Sheet Portfolios in 199597 IET@online.ru, június VERDERY, K. [1996]: A Transition from Socialism to Feudalism? Thoughts on the Postsocialist State, What was Socialism and What Comes Next? PUP, Princeton, New Jersey, 8. fejezet, 204–228. o WINESTOCK, G.–BERSHIDSKY, L [1999]: The Oligarchs: Who’s Up, Who’s Down Moscow Times, január 12. A posztszovjet gazdasági rendszer Oroszországban: ipari feudalizmus?