Politika, Politológia | Liberalizmus » A berendezkedés a liberális elvek alapján, célok, előfeltevések, kérdések és válaszok

1 A berendezkedés a liberális elvek alapján – célok, előfeltevések, kérdések és válaszok III. rész: A berendezkedés a l iberális elvek alapján – célok, előfeltevések, kérdések és válaszok . 1 6. fejezet: „Intranzigencia és opportunitás” – a liberális állam megteremtésének folyamata Magyarországon . 1 6.1 A feladatok megértése és elkülönítése 2 6.2 „Igazunk bizonyítása” – a deáki retorika eszközei 4 6.21 „ egyetlen fegyverünk a törvény és ügyünk igazsága” – Deák az 1861 é vi országgyűlésen . 4 6.211 „Jog, törvény és a szerződések szentsége” – a kétfrontos harc technikái és érvei . 6 6.212 Kudarc és siker 18 6.22 „ ki tud hallgatni, szólni, ha kell: tegyen is, amikor tenni kell” – a kiegyezéshez vezető út lépései . 28 6.221 Szilárdság és alkukészség – a feltételek újrafogalmazása 32 6.222 „ vitorla és evező nélkül nem akarunk az opportunitások széles, nyílt

tengerére szállni” – a program újrafogalmazása . 38 6.23 „ igazságot és méltányosságot nemcsak követelni, hanem teljes mértékben viszonozni is akarjuk” – a kétfrontos harc technikái és érvei a kiegyezéshez vezető úton . 43 6.231 „Quid juris?” – Deák és az „engedékenyek” vitája 48 6.232 „Quid consilii?” – Deák és a „túlzók” vitája 57 6.233 „Quid tunc?” – „ az okosság mérsékletet parancsol” 62 6.3 „ helyzetünkben s a jelen viszonyok között leginkább célszerű, s valószínüleg kivihető” – a kiegyezési törvények elfogadása . 73 6.31 A felelősség terhének vállalása 75 6.32 A „virág még nem gyümölcs” 78 2 1. fejezet: „Intranzigencia és opportunitás” – a nemzeti és liberális állam megteremtésének folyamata Magyarországon Tudjuk, 1867-ben megtörtént a kiegyezés, alapvetően a „mérsékelt liberalizmus” programja alapján. Ausztria Osztrák-Magyar Monarchiává –

tehát egy duális államszövetséggé – alakult, helyreállt a Magyar Királyság integritása, a politikai berendezkedés a liberális alkotmányosság elveire épült fel és így megnyílt a lehetőség a nemzeti polgárosodás folyamatainak kibontakozására. A politika-történet nyelvére lefordítva: a Deák-párt került ki győztesen a párt-politikai küzdelmekből mind céljait, mind pedig az eljárási módot és az eszközhasználatot tekintve. Ami egyben az alternatív programok vereségét is jelentette, kezdve a neoabszolutizmuson, a liberalizált vagy éppen föderalizált egységes állam koncepcióján át a birodalom felbomlását feltételező függetlenségi törekvésekig. Jól tudjuk azt is, hogy a program megfogalmazásától a kiegyezés megszületéséig hat, politikai harcokkal terhelt év választja el. Fogalmazhatunk így is: hat év kemény küzdelmeire volt tehát szükség, hogy a Deák-párt „igazát” bebizonyítsa, célját elérje politikai

ellenfeleivel szemben. Ebben a fejezetben a D eák-párt sikerhez vezető politikai cselekvéseit kísérő gondolati tevékenység bemutatására teszünk kísérletet, döntően Deák szövegeinek elemzésén, értelmezésén keresztül. 6.1 A feladatok megértése és elkülönítése Azt hisszük, Deák a kezdettől fogva sejtette, hogy – ha lesz egyáltalán – a „békekötés” két szakaszban történhet meg, hiszen két eltérő természetű feladat vár megoldásra. Előbb az elvek és szabályok elfogadtatása, aztán pedig a megegyezésnek konkrét formát adó intézmények létrehozása. Az 1867 februárjában, a kiegyezési tárgyalások lezárultakor mondott beszédében a két szakaszt ekként különbözteti meg: Az első, 1861-ben kezdődő szakaszban annak bebizonyítása volt a feladat, hogy „ a magyar alkotmány jogilag fenn áll és nem vesztette el érvényességét; hogy követeléseink jogosak; egy szóval, hogy – igazunk van”. A második,

1865-től tartó szakaszban kerülhetett sor annak bebizonyítására, hogy „ a magyar alkotmány és Magyarország törvényes önállása nem ellenkezik Ausztria fennállásával és hatalmával, sőt ez a kettő egymás mellett igen jól megfér”. 1 Ha csak a birodalmi kormányzat és a magyar fél közötti diszkussziót tekintjük, akár el is fogadhatjuk e szakaszolást. Ám a viták olvastán kiderül, hogy további feladatok is voltak Mondhatnánk, mindkét szakaszban két diskurzus folyik egymás mellett. A „tettleges hatalom” és a „nemzet” közötti küzdelem mellett egy másik összecsapás is zajlik: a „nemzeten belüli” vita az egyes politikai áramlatok között. Mondhatnánk, Deáknak nemcsak az uralkodót, hanem a nemzetet, de legalább a politika elit többségét is meg kellett győznie igazáról. Az első szakaszban arról, hogy az „engedés” és a „törés” között a „gondos vigyázással párosult szilárdság” a vállalható

„közép”. A másodikban pedig arról, hogy a két állam szövetségeként felfogott dualizmus jelenti azt a formát, amely – miközben békés úton kivitelezhető – nem ellenkezik sem a liberális alkotmányossággal, sem a polgárosodás előrehaladásával, sem Magyarország szuverenitásának és területi integritásának fenntartásával, sőt – igaz, bizonyos áldozatok fejében – garanciákat kínál e célok együttes megvalósulásához. 1 Deák az alkotmány visszaállításáról. in: Deák Ferenc beszédei, IV k im 326-327 l 3 Deáknak tehát két, egymással részben összefüggő, részben egymásnak ellentmondó feladatot kellett egyszerre megoldani. Béccsel azt kellett megértetni, hogy a magyarok „megbékítése”, a birodalom válságának megoldása csak az általa ajánlott módon lehetséges. A nemzeti egység megteremtése e feladat teljesítéséhez (is) szükséges volt. A birodalmi kormányzat meggyőzésének feltétele volt ugyanis

egyfelől annak bizonyítása, hogy Deák ajánlatánál jobbra nem számíthat, másfelől pedig azt kellett elhitetni, hogy a béke betartását a „liberális alkotmánypárt” garantálni tudja, mert követelései elfogadása esetén képes visszaszorítani az elszakadásra törekvő forradalmi erőket. De persze, szükséges volt a „nemzet” meggyőzése azért is, mert maga a cél – és Deák politika-felfogása – kizárt minden olyan politikai berendezkedést, amely nem a „nemzet” – de legalábbis annak többsége – akaratára épül. Mivel számára a nemzeti akarat kifejezője a népképviseleti országgyűlés volt, a nemzeti egység megteremtése szükségképpen a választópolgárok többségének megnyerését kellett jelentse. A második szakaszra, a „közös ügyek” terjedelmének és „intéztetése mikéntjének” – azaz a dualizmus államszervezetének – meghatározása fölötti egyezkedésre való áttérésnek egyik feltétele így annak

bebizonyítása volt, hogy a „liberális alkotmánypárt” a nemzet akaratát képviseli. Hiszen csak a m agyar fél „szilárdsága” győzhette meg az uralkodót arról, hogy a Deák által képviselt „48-asság” elfogadása, a liberális alkotmányosság elveire felépített osztrák-magyar államszövetség létrehozása teremtheti meg a m agyarokkal a b ékét, és adhat esélyt a monarchia fennmaradásához. A kiegyezéshez vezető érdemi tárgyalások megkezdésének másik feltétele, Deák „igazának” az udvar részéről történő belátása csak ez után születhetett meg. A két szakasz közti választóvonalat az erőszakos eszközök használatáról vagy a velük való fenyegetésről való lemondás és a jogfolytonosság elvének elfogadásával a törvényesség helyreállítása rajzolta ki mindkét fél részéről. Ami ugyanakkor a „forradalmi túlfeszített remények”, másfelől az „abszolutisztikus célok” feladását, és a f elek

alapérdekeinek megfelelő „közbülső” megoldás, valamiféle „arany közép” megtalálására irányuló akarat elfogadását is jelentette. Ebből következően jellemezte Deák magatartását az első szakaszban a „gondos vigyázattal párosult szilárdság”, a második szakaszban pedig az „üdvös, célszerű törvények alkotásánál” nélkülözhetetlen „opportunitás”. 1867-ben, a k iegyezés elfogadása mellett érvelő egyik beszédében ekként különbözteti meg a két, az eltérő feladathoz illeszkedő gondolkodásmódot: „Midőn arról van szó, hogy a fönnálló törvényt a végrehajtó hatalom megtartsa és teljesítse, akkor az opportunitás nem irányadó, mert a jogilag meg nem változtatott törvényt szorosan meg kell tartani; de törvények alkotásánál éppen az opportunitás az, amelyet mellőzni nem lehet. Amely törvényhozó ezt figyelembe nem veszi, üdvös, célszerű törvényt alkotni ritkán fog. Minden alkotmány, minden

törvény, minden institutio az opportunitás postolatumánál fogva jött létre, s addig célszerű, míg annak megfelel. Ezt mondtam én akkor is, midőn a jelen országgyűlésen fölszólaltam azok ellenében, kik a jogfolytonosságban a törvények megtartására nézve is az opportunitás szempontjából indultak ki.” 2 [A mi kiemelésünk] Deák gondolkodás- és beszédmódjában 1865 táján valóban bekövetkező változások – véljük legalábbis mi – nem valamiféle fejlődés vagy visszafejlődés eredményeképpen, hanem a napirenden lévő politikai feladatok természetének megfelelően módosult. Tudjuk, hat esztendőre volt szükség, hogy Deák „igaza” bebizonyosodjon mindkét kérdésben, hogy tehát mindkét fél elfogadja álláspontját, és létre is jöhessen a kiegyezés. Természetesen nem gondoljuk, hogy az eredmény csupán Deák sikere volt; kellett hozzá az is, hogy a 2 Deák Ferenc 1867. március 28-án, a hatvanhetes bizottság

közösügyi javaslatának általános tárgyalásakor elmondott beszéde. in: Deák Ferenc beszédei, IV k (szerk Kónyi Manó) Bp 1897 462 l 4 „tények hatalmának” nyomására „ott fenn az absolutistikus célok, . i tt alant a forradalmi túlfeszített remények” megrendüljenek. De úgy gondoljuk, hogy Deáknak – és persze, a „liberális alkotmánypárt” többi személyiségének – volt szerepe abban, hogy a vélemények mind „fenn”, mind „alant” az évek során alaposan megváltoztak. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy „igazának” bizonyítása más érvelést kívánt, ha a címzett az uralkodó, vagy ha a nemzet volt. A „mérsékelt liberalizmus” programjának érvényesítéséért folytatott politikai küzdelem kétfrontos harcot igényelt és ennek megfelelően olyan retorikát, amely egyfelől megfelelt e kettős igénynek, mindenesetre úgy, hogy a hatást ne rontsa le a „kettős beszéd”, hogy megmaradjon az érvelés

koherenciája. A következőkben a deáki retorika bemutatására teszünk kísérletet. 6.2 „Igazunk bizonyítása” – a deáki retorika eszközei A bemutatást a két szakasznak megfelelően két alfejezetben végezzük el, annak ellenére, hogy bizonyos egyáltalán nem lényegtelen sajátosságok a két szakaszban azonosságot mutatnak. Mégis jelentős változásokat is megfigyelhetünk a témák és a konkrét problémák változásainak megfelelően. 6.21 „ egyetlen fegyverünk a törvény és ügyünk igazsága” – Deák az 1861 évi országgyűlésen A liberális alkotmánypárt teljes programjának megvalósítását az országgyűlés megnyitásakor Deák alighanem éppoly távolinak és „majdnem a lehetetlenséggel határosnak” látta, mint – a már idézett levele tanúsága szerint – három hónappal azelőtt. A békés megoldás kilátásai talán még romlottak is ebben az időszakban. Bebizonyosodott, hogy az eseményeket sem „fent”, sem

„lent” nem a „legjobb szándékok” irányítják. Az Októberi Diploma kibocsátását követő kormányzati intézkedések nem igazolták az „absolutistikus célokról” való lemondást, miként – a választási eredmények tanúsították – „alant” sem oszlottak el a „forradalmi túlfeszített remények”. Szabad György Forradalom és kiegyezés válaszútján című monográfiája részletezően mutatja be e hónapok feszültséggel teli, bizonytalanságokkal terhes hangulatát. 3 Kikerülve – megválaszolhatatlannak tartva – annak a kérdésnek eldöntését, hogy a h elyzet „objektíve” forradalmi volt-e, vagy sem, csupán annyit állapítunk meg: az adott szituációban hatásosan lehetett érvelni többféle politikai irányvonal mellett. Nem volt kizárható sem a „felülről”, sem az „alulról” végrehajtott „forradalom” sikere, de ugyanakkor a szembenálló felek számára elfogadható kiegyezés lehetősége sem. Az országgyűlés

megnyitása körüli konfliktus még az érdemi viták megindulása előtt jelezte a politikai álláspontok közötti szakadékot. A „törés” lehetősége az országgyűlési munkálatok megkezdése előtt felvillant. Egy szimbolikus kérdésben – Pesten, miként a 48-as törvényben szerepelt, vagy Budán, miként az uralkodó elrendelte ülésezzen-e az országgyűlés – kirobbanó vitában természetesen Deák álláspontjának is szimbolikus jelentősége volt. Ő nemcsak tudomásul vette a konzervatívok által létrehozott, az uralkodó presztízsét és a törvényt is megvédő 3 Szabad György: Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860-61). Akadémiai Kiadó, Bp 1967 5 kompromisszumot, miszerint az országgyűlést Budán nyitják meg, de az üléseket Pesten tartják, hanem – a kortársak ezt is szimbolikusnak érezték – egy egyfogatú bérkocsin át is hajtatott Budára a megnyitó ünnepségre. A képviselők előzetes tanácskozásán fejtette ki

döntésének a konkrét ügyön messze túlmutató indokait: „Nem lévén arról szó, hogy az országgyűlés Pesten vagy Budán nyittassék-e meg, hanem hogy megnyittassék-e, vagy pedig ennek meggátlása által megfosztassunk az al kalomtól, hogy az országgyűlésen mentül előbb előadhassuk kívánatainkat, sérelmeinket, s megjelöljük a nemzetiségek irányában elfoglalt állásunkat: hazafiúi kötelességnek tartja az országgyűlés megnyitását lehetővé tenni. Ha hazánk integritásának, a felelős magyar kormány életbeléptetésének, a pragmatica sanctióból folyó jogoknak visszakövetelése, a nemzetiségek kibékítésének kísérlete miatt következik be az országgyűlés erőszakos szétoszlatása, Európa bennünket érteni fog, és eljárásunkat méltányolni fogja. Ha azonban az országgyűlés azért oszlik szét, mert nem akarunk Budára a megnyitásra elmenni, ezt – ismerve a geographiai fekvést – érteni senki sem fogja. Ilyenfajta

kérdés miatt nem akarja törésre vinni a dolgot Másszor az i lyen solemnitástól távol tartotta magát, s most se venne benne részt; de mivel némelyek belőle politikai kérdést csinálnak, ő elmegy Budára, s ha maga marad is, jelen lesz az országgyűlésnek a kir.[ályi] palotában, mint a budai városi hatóságtól független téren, történendő megnyitásán” 4 E szavak nem csupán Deák motívumaira, hanem helyzetére is fényt vetnek. Ha nem maradt is teljesen egyedül döntésével – egyes források szerint alig harmincan, mások szerint mintegy nyolcvanan jelentek meg a m egnyitón a m ár Pesten tartózkodó közel háromszáz megválasztott képviselő közül –, mindenesetre a honatyák zöme meggyőződésből, dacból, vagy a radikalizálódó közhangulatnak engedve, távol maradt az aktustól, jelezve egyszersmind, hogy nem, de legalábbis nem egészében tartja követendőnek Deák magatartását, fogadja el érveit. 5 Látjuk, Deáknak nem csupán

„Bécs” volt ellenfele. Honfitársaival is meg kellett küzdjön azért, hogy majdan a „haza bölcseként”, a nemzet akaratának elismert képviselőjeként léphessen föl az uralkodóval szemben. Már idézett szavaival szólva, nemcsak az uralkodót, hanem a más véleményen lévő képviselőtársait is meg kellett győznie „igazáról” – arról ugyanis, hogy a „48-asság” általa vallott programja inkább megvalósítható és érdemesebb is a megvalósításra, mint a „fent” és „alant” született ellenjavaslatok. S a feladat megoldását nem könnyítette meg a Deák által választott módszer. Az ugyanis, hogy fő harci terepként a nyilvánosságot választotta mindkét irányba. Retorikájában valamiféle koherenciát kellett teremtenie a két, eltérő érdekű, helyzetű, meggyőződésű címzettnek szóló érvelésében. Az erősen polarizálódott politikai térben korántsem volt könnyű a középre tartó, megegyezést kereső, egyes

ellenfelei szerint merev, mások ítélete szerint gyáva, megalkuvó álláspont kifejezésére és védelmére alkalmas gondolatok és nyelvi eszközök megtalálása. Egyszerre kellett a szilárdságot és az alkukészséget, az erőt és a gyengeséget, az alternatívák közötti választás lehetőségét és lehetetlenségét felmutatni és igazolni – képletesen szólva, egy szájból kellett hideget és meleget fújni. Másként fogalmazva: hihetővé kellett tenni, hogy a deáki „48asság” egyaránt alkalmas a b irodalom és Magyarország érdekeinek megvédésére, a permanens válság megoldására, a szükséges gyökeres átalakulás végrehajtására, a fenyegető anarchia elkerülésére, ugyanakkor biztosítani képes a belső és a külső stabilitást, és megfelel az európai „súlyegyen” igényeinek. Továbbá kétfelé is bizonyítani kellett, hogy a felkínált „közép” valóban védelmet nyújt mindkét „szélsőséggel” szemben: garantálni

tudja, hogy az aktuális krízis rendezése után „Bécs” nem tér vissza – mint már oly sokszor tette volt a történelem során – az abszolutista és germanizáló irányvonalához, illetve, hogy az „alkotmányos önállás” elismerése nem vezet – miként 1849-ban történt – sem Magyarország elszakadásához, sem polgárháborúhoz. És mindezt egy olyan politikai térben, amelyben 4 Budán vagy Pesten tartsa-e az országgyűlés üléseit? in: Deák Ferenc beszédei, III. k (szerk Kónyi Manó) Bp 1903. 18 l 5 Szabad György: Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860-61). Akadémiai Kiadó, Bp 1967 436 l 6 értékek és érdekek, remények és félelmek feszültek egymásnak, létrehozva a v élemények szinte áttekinthetetlen halmazát. 6.211 „Jog, törvény és a szerződések szentsége” – a kétfrontos harc technikái és érvei Nos, Deák megtalálta azt a nézőpontot, azokat a gondolati és nyelvi formákat, amelyek „értelmessé”

tették a kaotikus állapotokat. De mondhatnánk úgy is, a feladat talált rá a „nemzet prókátorára”, a kiválóan felkészült, a közjog nyelvén zajló politikai küzdelmekben már nagy gyakorlattal, vitathatatlan tekintéllyel rendelkező jogászra. A politikai életet polarizáló ellentétek között alighanem a jogi normativitás keretei kínálták fel a legjobb esélyt annak a „középnek” a megfogalmazására, amely egyfelől a merevségig „szilárd”, s így védelmet nyújt az erőt és határozottságot felmutató, tiszta és végleges megoldásokat ígérő mindkét radikalizmus, a „felülről” vagy „alulról” fenyegető forradalom csábításaival szemben, másfelől viszont kellőképpen „óvatos” ahhoz, hogy nyitva tartsa az utat az érdeket egyeztető alkudozásra. Az érvelésben persze „célszerűségi”, illetve morális szempontok is megjelennek, de Deák álláspontjának igazolása elsősorban a törvényekre való hivatkozásokkal

történt meg. Deák győzelme voltaképpen retorikai diadal volt: ki tudta kényszeríteni, hogy a politikai diskurzus nyelve alapvetően a jog nyelve legyen. Ennek eredményeként a bonyolult politikai problémák a közjog kérdésévé egyszerűsödtek, a vita jogértelmezési vitává vált, ami lehetővé tette, hogy a politikai feszültségek ne vezessenek robbanáshoz. Deák tekintélyének bizonyosan volt szerepe abban, hogy a parlamentben folyó diskurzus alaphangját ő adhatta meg, annak ellenére, hogy pártja kisebbségben volt a radikálisabb irányzattal szemben. De az is kétségtelen, hogy már az első felirati javaslatát úgy fogalmazta meg, hogy ellene tartalmi kifogást a Határozati párt sem emelhetett. A „nemzet követeléseit” összefoglaló dokumentumot tehát Deák terjesztette elő, és látni fogjuk, hogy a Ház „csupán” a forma – felirat vagy határozat – kérdésében oszlik meg. A felirati beszéd két feladatot lát el, s ennek

megfelelően két részre tagolódik. Az uralkodónak címzett első rész „Bécsnek”, illetve – közvetetett módon – az Októberi Diploma kibocsátása után kormányzati szerepet vállaló, valamiféle „47-esség” megfogalmazásával kísérletező magyar konzervatívokhoz szól, és a kiegyezés feltételeként a „48-asság” közjogi programját fogalmazza meg. A formailag is elkülönült második rész címzettje a magyar országgyűlés – és persze a m agyar közvélemény – ekkor még kétségtelenül radikális hangulatok által befolyásolt többsége, célja pedig annak bizonyítása, hogy a „49-esek” által ajánlott megoldással szemben a Deák javasolta eljárás lehet a gyümölcsöző. A két feladatot – beszéde alaphangját megadva – bevezetőjében a már ismert fordulattal kapcsolja össze: „Ennyi baj és veszély között kettőre lesz főként szükségünk: szilárdságra és óvatosságra. Engedni ott, hol az engedés

öngyilkosság, kockáztatni ott, hol arra szükség nem kényszerít, egyaránt bűn volna a nemzet ellen.” 6 Az „öngyilkossággal felérő engedés” természetesen a n emzet szuverenitásáról, a n emzet alkotmányozó jogáról lemondó, az „egész birodalomra készített”, felülről „adományozott” alkotmány elfogadása lenne. Általános helyeslést váltva fogalmazza meg első tételét: 6 Deák Ferenc felirati javaslatának előterjesztése (1861. május 13) in: Deák Ferenc beszédei, III k im 35 l 7 „ nekünk adott alkotmány nem kell; mi visszaköveteljük ősi alkotmányunkat, mely nem volt ajándék, hanem kölcsönös szerződések által állapíttatott meg s a nemzet életéből fejlett ki; azon alkotmányt, melyet időnként a kor kívánatihoz mi magunk alkalmaztunk, s mi magunk akarunk ezentúl is alkalmazni; azon alkotmányt, melynek alapelveit századok szentesítették.” A következő mondat eszközhasználatra utal: az „anyagi

erő” felhasználásáról lemondó, önkorlátozó „Mellettünk jog és törvény állanak és a szerződések szentsége, ellenünk az anyagi erő.” 7 Az első felirati beszéd e két alapgondolatra szerveződik. Deák szerint az országgyűlésnek az így kijelölt határokon belül kell a felvetődő három kérdést – „mit mondjunk, kinek mondjuk el azt, mit mondanunk kell, s minő alakba öntsük megállapodásunk eredményét?” – megválaszolnia. A „mit” kérdésére adott válasza – a voltaképpeni felirati javaslat – semmi kétséget nem hagy afelől, hogy nem csupán a „közelebb lefolyt tizenkét esztendő” kormányzati gyakorlatát, „a korlátlan hatalom idegen rendszerét” utasítja el nagy határozottsággal, hanem a Ferenc József által az Októberi Diplomában, illetve a Februári Pátensben „adományozott” alkotmányosságot is. Mondhatnánk, ugyanazért: a birodalom államszervezetét új alapokra helyező uralkodói akarat

éppen úgy szemben áll mindazzal, amit Deák alkotmányosságnak, illetve az ország érdekének gondol, miként az abszolutizmus. Ezen az alapon – mondja – „ sem alkotmányunk visszaállítását, sem általában az alkotmányosságot lehetőnek nem tartjuk”. 8 A trónbeszéd által igényelt „kölcsönös jogtisztelet és viszonyos érdek-méltánylat” 9 szellemében meginduló tárgyalások megkezdésének – szögezi le – az alkotmányosság teljes helyreállítása az alapfeltétele. Tartalmi kifogásait három téma köré csoportosítva foglalja össze. Az uralkodói javaslat elfogadhatatlan, mert nem biztosítja az ország „törvényes önállását és függetlenségét”, nem állítja helyre az ország integritását, nem felel meg az „1848-diki lényeges közjogi törvényekben” megtestesülő alkotmányos elveknek. A legnagyobb teret Magyarország és a Birodalom közötti viszony meghatározásának szenteli. „Alkotmányos életünknek s nemzeti

létünknek alapföltétele az o rszágnak törvényes önállása s függetlensége. Első s legszentebb kötelességünk tehát: minden erőnket, minden tehetségünket arra fordítani, hogy Magyarország Magyarország maradjon, s alkotmányos önállása és függetlensége sértetlenül fönntartassék.” 10 Állítása szerint az ország „alkotmányos önállása” már abban az „első lépésben, melyet ő fölsége az alkotmányosság ösvénye felé irányzott” – azaz az Októberi Diplomában – „meg van támadva”, hiszen „a magyar alkotmányosság visszaállítása csak föltételesen s leglényegesebb kellékeinek kivételével ígértetik”. A bizonyítás során kitűnik, hogy Deák felfogása mind Magyarország és a birodalom közötti viszony jellegét, mind az alkotmányosság tartalmát illetően valóban döntő mértékben különbözik az uralkodó – és a konzervatívok – elképzeléseitől. Számára az ország „alkotmányos önállása

és függetlensége” nem valamiféle korlátozott, az állami főhatalomtól minőségében különböző autonómiát, hanem a nemzet önrendelkezését jelenti, az alkotmányt pedig nem egyszerűen a jogszerűséget biztosító alaptörvénynek, hanem a nemzeti szuverenitás kifejeződésének tekinti, amit természetesen saját királyával közösen a 7 Deák Ferenc felirati javaslatának előterjesztése (1861. május 13) im 35 l Deák Ferenc felirati javaslatának előterjesztése (1861. május 13) im 36 l 9 A trónbeszéd. in: Deák Ferenc beszédei, III k im 19 l 10 Deák Ferenc felirati javaslatának előterjesztése (1861. május 13) im 36 l 8 8 népképviseleti parlament testesít meg. Az uralkodói szándék – állapítja meg a tényeknek kétségtelenül megfelelően – mindkét követelménynek ellentmond. „Meg akarja végképp fosztani ezen diploma Magyarországot azon ősi alkotmányos jogától, hogy a közadónak és katonaállításnak minden kérdéseit,

egész terjedelmükben, saját országgyűlésén határozhassa el; kiveszi a nemzet kezéből azon jogot, hogy legfontosabb anyagi és közjogi érdekei fölött királyával egyetértőleg önmaga hozhasson törvényeket. Pénz- és hitelügy, hadügy, vám és kereskedelem, ezen leglényegesebb kérdései a nemzet politikai életének, egy közös birodalmi tanács alá rendeltetnek, hol azok fölött Magyarországra nézve is egy, többségében idegen hatalom, nem magyar szempontból, nem magyar érdekek szerint intézkednék. És a közigazgatás terén is függővé teszi ezen diploma Magyarország kormányzatát az osztrák kormányzattól, oly kormányzattól, mely nem is felelős, de ha felelős volna is, nem felelne Magyarországnak [mármint a magyar országgyűlésnek], hanem a birodalmi tanácsnak, hol a mi érdekeink, midőn azok az ő érdekeiktől eltérnek, a többségnél aligha elegendő biztosítékot találnának. Ha ezen eszme tettlegesen életbe lépne,

Magyarország nem lenne többé önálló sem törvényhozásában, sem kormányzatában, hanem legfontosabb érdekeire nézve alatta állana az osztrák birodalom közös törvényhozásának s kormányzatának; egyszóval, csak névre volna Magyarország, tettleg pedig osztrák provincia.” 11 [A mi kiemelésünk] A legitim hatalmat a politikai entitásként, a politikai cselekvés alanyaként értelmezett nemzet akaratából eredeztető liberális felfogás számára egy ilyenfajta politikai berendezkedés nyilvánvalóan elfogadhatatlan. A liberális politikus azonban – amennyiben az „anyagi erő” használatáról lemond – a közvetlen formában, forradalomban kifejezésre jutó „népakaratra” nem támaszkodhat. Vagy a „rációra”, a „haladás törvényeire” hivatkozhat – miként pl Eötvös tette volt az ötvenes években írt államelméleti művében és politikai röpirataiban –, vagy jogászként érvelhet. Deák az utóbbit teszi. A „jogra és

törvényre”, a „szerződések szentségének” elvére támaszkodva „a hatalomnak ezen ellenünk s alkotmányos önállásunk ellen intézett törekvésének” jogtalanságát, törvénytelenségét, szerződés-szegő voltát bizonyítja. A bizonyítási eljárás kétségtelenül „prókátoros”: a törvényeket és szerződéseket a kitűzött célnak megfelelően szelektálja és értelmezi. Módszerének legjellegzetesebb példája a Pragmatica Sanctio mintegy „jogértelmezési bravúrként” végrehajtott magyarázata. A Habsburgok lányági örökösödését kimondó rendelkezést a „magyar nemzetnek az uralkodóházzal kötött”, egyoldalúan meg nem változtatható „állami alapszerződéssé”, az „ősi alkotmány” egyik alaptételévé értelmezi át, voltaképpen két kitétele miatt. „Őseink – mondja –, midőn Magyarország koronájára nézve a habsburgi ház nőágára is átruházták az örökösödést, ahhoz határozott

föltételeket kötöttek.” Ezeknek – fejtegeti – csak egyike az, amely szerint Magyarországnak és az örökös tartományoknak közös uralkodója van. „De midőn az elválaszthatatlanság és föloszthatatlanság elvét a birtoklásra nézve megállapították, azt az országlásnak és kormányzatnak se formájára, se lényegére ki nem terjesztették, sőt ellenkezőleg: világosan kikötötték , hogy a fejedelem Magyarországban soha másként országlani s kormányzani nem fog, mint az országnak alkotott és jövendőben alkotandó világos törvényei szerint. Kikötötték határozottan azt is, hogy a király az ország jogait, szabadságát, törvényeit köteles leend mindenkor megtartani . A sanctio pragmatica tehát Magyarország önállását és függetlenségét világosan fönntartotta, a nemzet ezen jogához minden időben szorosan ragaszkodott, s ezen föltétel mellett szállott a magyar korona minden magyar királyra”. 12 [A mi kiemeléseink] A

történelmi események bemutatása, valamint számos törvényhely felsorolását követően foglalja össze a céljának megfelelő értelmezést: „A sanctio pragmatica nem egyszerű törvény, nem egyszerű diploma, nem octroyrozott adomány vagy ígéret, hanem kölcsönös egyezkedés folytán kötött alapszerződés. Az ekképp szabad egyezkedés mellett kötött kétoldalú alapszerződés teljes erejében s minden föltételeivel együtt életbe lépett, minden azután következett koronás királyok által megtartatott, az abban foglalt biztosítások újabban és 11 12 Deák Ferenc felirati javaslatának előterjesztése (1861. május 13) im 36 l Deák Ferenc felirati javaslatának előterjesztése (1861. május 13) im 37-38 l 9 részletesebben ismételtettek, s a jogszerűen kötött szerződést jogszerű gyakorlat szentesítette.” 13 [A mi kiemeléseink] Deák szerint az „egyoldalulag” föl nem mondható, meg nem változtatható „állami

alapszerződésként” fölfogott Pragmatica Sanctio alapján „ a közöttünk és az örökös tartományok között létező azon törvényes kapocs, mi az uralkodóház ugyanazonosságában áll, . personál-uniónak” tekintendő Állítását nyomatékosítva hozzáteszi: „ ennél szorosabb kapcsolatnak, a valóságos reál-uniónak nyoma törvényeinkben nincs; reálunió közöttünk és közöttük nem is létezett, s azt létrehozni Magyarországnak szándéka soha nem volt.” 14 [A mi kiemelésünk] Az Októberi Diploma és a F ebruári Pátens által „octroyrozott”, Magyarországot a birodalomba olvasztó alkotmány tehát érvénytelen, mert törvénytelen, és mert ellent mond a hatályát nem vesztő „állami alapszerződésnek”, illetve az ugyancsak hatályos, a Magyarország önállóságát és függetlenségét biztosító további „alaptörvényeknek”, melyek között természetesen megemlíti azokat is, amelyeket V. Ferdinánd 1848-ban

szentesített 15 [A mi kiemeléseink] A jogszerűséghez, a törvényességhez való ragaszkodás formájában ölt testet az a „szilárdság”, amely biztos alapot nyújt mind az érdekre, mind az „anyagi erőre” hivatkozó érvelés visszautasításához. „Felhozzák ellenünk – szól egyik szép passzusa -, hogy a birodalom érdeke a legfőbb tekintet, s annak az egyes részek kötelesek saját érdekeiket alárendelni. Nem vonom kétségbe ezen állítás igazságát oly birodalomra nézve, mely ugyanazon egy közjogi alapon áll, melynek egyes részei föltétlenül csatlakoztak egymáshoz, melyet szorosabb reál-unió köt össze. De Magyarország az uralkodóházzal szerződött, nem az örökös tartományokkal; szerződött az örökösödés fölött, nem valamely szorosabb közjogi kapcsolat fölött, sőt még azon szerződésben is kikötötte független önállásának biztosítását. Ezen szerződést kész leend Magyarország mindenkor megtartani; de azt

megváltoztatni és helyébe szorosabbat állítani, magát az örökös tartományok érdekeinek lekötni s ezáltal alkotmányos önállásáról lemondani, szándéka bizonyosan nincs és nem lehet. Számtalan jogviszony létezik mind a köz, mind a magánjog körében, mi az egyik vagy másik félnek alkalmatlan; de ha minden ilyen jogviszonyt föl lehetne forgatni, mert az egyik félnek érdekei annak megváltoztatását kívánják, s kivált ha föl lehetne forgatni olyképpen, hogy az egyik fél tartsa meg, a mire kötelezte magát, a másik azonban nem teljesíti a kikötött föltételeket, mert azok neki terhesek, úgy sem a törvény, sem a szerződések nem nyújtanának biztosítást, hanem egyedül az erő volna a jognak mértéke.” 16 [A mi kiemeléseink] A jogra hivatkozás merevsége nyilvánvalóan kijelöli a megegyezés lehetséges kereteit, ám – tartja nyitva a tárgyalások előtt az utat – e keretek fenntartása nem zárja ki a „két állam”

közötti érdekalapú, akár „testvéri” együttműködését. „ ha tekintjük Svéczia [Svédország] és Norvégia példáját – támasztja alá jogi érveit egy gyakorlatból vett példával –, láthatjuk, hogy két állam csupán a personal-unió mellett is megállhat egymással, s mi, kik az örökös tartományokkal hasonlóul personal-unio mellett ugyanazon uralkodó ház alatt állunk, közjogilag egymástól függetlenül, miért ne állhatnánk meg testvérileg e gymás mellett, ha egymás jogait és érdekeit kölcsönösen tiszteletben tartjuk? Midőn mi Magyarország alkotmányos önállását, függetlenségét a hatalom szava ellen védjük, midőn óvakodunk azon szorosabb kapcsolattól, melyet alkotmányunk némi visszaállításának föltétele gyanánt akarnak reánk kényszeríteni, nem kívánunk ellenségesen föllépni az örökös tartományok alkotmányos népei ellen. Nem akarjuk mi a birodalom fönnállását veszélyeztetni s készek vagyunk azt,

a mit tennünk szabad, s mit önállásunk s alkotmányos jogaink sérelme nélkül tehetünk, a törvényszabta szigorú kötelezettség mértékén túl is, méltányosság alapján, politikai tekintetekből megtenni, hogy azon súlyos terhek alatt, miket az eddig fönnállott absolut rendszer fonák eljárása összehalmozott, az ő jólétük s azzal együtt a miénk is össze ne roskadjon, s a lefolyt nehéz idők káros következései róluk és rólunk elháríttassanak. De csak mint önálló független szabad ország akarunk velök mint önálló független szabad országokkal érintkezni; 13 Deák Ferenc felirati javaslatának előterjesztése (1861. május 13) im 40 l Deák Ferenc felirati javaslatának előterjesztése (1861. május 13) im 40 l 15 Deák Ferenc felirati javaslatának előterjesztése (1861. május 13) im 38-40 l 16 Deák Ferenc felirati javaslatának előterjesztése (1861. május 13) im 43 l 14 10 csak ezen az úton fogjuk érdekeinket és az ő

érdekeiket összhangzásba hozhatni, s határozottan visszautasítunk minden alárendeltséget, minden egybeolvadást akár a törvényhozás, akár a kormányzat terén, mert ez önállásunk föláldozása volna, mit tennünk merőben lehetetlen.” 17 [A mi kiemeléseink] Az első témakört lezárva összefoglalja a tartalmi kérdésekben való egyezkedés megkezdésének feltételeit. Az első tehát Magyarország „az alkotmányos önállóságának és törvényes függetlenségének” elismerése. „A törvényhozási jogot . a m agyar királyon kívül senkivel mással meg nem oszthatjuk; Magyarország kormányzatát s közigazgatását a magyar királyon kívül senkitől mástól függővé nem tehetjük. nem akarunk tehát sem a birodalmi tanácsban, sem valamely birodalmi népképviseletben részt venni, s annak rendelkező hatalmát Magyarország fölött el nem ismerjük, s az örökös tartományok alkotmányos népeivel csak úgy, mint önálló szabad nemzet

más önálló szabad nemzettel, függetlenségünk teljes megóvása mellett, vagyunk hajlandók esetenként érintkezni.” 18 [A mi kiemeléseink] A „koronázási egyezkedések” megindításához szükséges második előfeltétel a Magyar Királyság integritásának helyreállítása. Érvelése most is a jogra támaszkodik „A sanctio pragmatica, a kir[ályi] hitlevelek s fejedelmi eskük határozottan kimondják, hogy az ország integritása mindenkor sértetlenül fönntartandó. De az integritás nemcsak abból áll, hogy az o rszág területéből semmi el ne szakíttassék, hanem az a politikai integritást is magába foglalja. Midőn tehát a végrehajtó hatalom lehetetlenné teszi, hogy az o rszágnak valamely része, vagy a magyar koronához tartozó valamely ország [értsd: Erdély, illetve Horvátország, amelyek a királyi rendelet értelmében nem képviseltethették magukat az országgyűlésen] alkotmányszerűen részt vehessen az ország legfontosabb

politikai működésében, s együtt gyakorolhassa a törvényhozás jogát: az ország politikai integritása van megsértve.” 19 A jogászi álláspont merevségét e kérdésben sem oldja semmi – mondhatnánk, még az önérdek sem. A nemzetiségek megnyerését a politikus Deák természetesen fontosnak tartja Ám a keretek ebben a vonatkozásban is „szilárdak”; a jogászi érvelés által előírt koherencia-igény – és persze, az alapjául szolgáló értékrend – nem igen hagy mozgásszabadságot. A „48-asság” e kérdésben sem enged a „48-ból”. Nem hagy kétséget afelől, hogy – szemben Kossuth ekkori „rugalmasságával” – a nemzetiségiek problematikáját a nemzeti liberalizmus, az unitárius nemzetállam koncepciójának alapján közelíti meg, akárcsak 1848-ban. Amint a birodalom és Magyarország viszonyának rendezését, akként a soknemzetiségű Magyarország belső békéjét is a „történelmi alkotmány” keretein belül

maradva óhajtja megteremteni. „A múlt idők szomorú eseményei káros félreértéseket idéztek elő közöttünk és nem-magyar nemzetiségű polgártársaink között. Ezen polgártársaink nemzetiségök érdekében és Horvátországnak közjogi állása érdekében is követeléseik vannak, miket ignorálnunk nem lehet, de nem is akarunk. El vagyunk határozva mindent elkövetni, hogy a félreértések elháríttassanak s teszünk, mit az ország szétdarabolása s önállásának feláldozása nélkül tehetünk, hogy a honnak minden nemzetiségű polgárai érdekben s érzelemben összeforrjanak. Óhajtjuk törvényeik azon rendeleteit, mik e r észben akadályul szolgálhatnak, közös érdekeink szerint méltányosság alapján módosítani”. Azonban e passzus is az al apkövetelés megismétlésével fejeződik be: „ hogy ezt eszközölhessük, múlhatatlanul szükséges az országgyűlésnek mielőbbi kiegészítése.” 20 [A mi kiemelésünk] Előbb tehát a

törvényes állapotok helyreállítása ebben a kérdésben is. A „koronázási egyezkedések” – beleértve a nemzetiségi konfliktusoknak a király trónbeszédében is követelt feloldását szolgáló törvények megalkotását – csak az ország integritásának biztosítása, azaz az országgyűlésnek az ország „politikai integritását” kifejezésre juttató kiegészítése után következhet. 17 Deák Ferenc felirati javaslatának előterjesztése (1861. május 13) im 44 l Deák Ferenc felirati javaslatának előterjesztése (1861. május 13) im 44-45 l 19 Deák Ferenc felirati javaslatának előterjesztése (1861. május 13) im 45 l 20 Deák Ferenc felirati javaslatának előterjesztése (1861. május 13) im 45 l 18 11 A harmadik előfeltételnek a liberális alkotmányosság legfontosabb alapelveit kimondó „1848diki lényeges közjogi törvények” egészének elismerését jelöli meg. Egyetlen bekezdésen belül háromszor ismétli meg: a 48-as

közjogi törvényeket az alkotmányság kritériumainak tekinti. Nem hagy tehát kétséget aziránt, hogy a követelt alkotmányosság a liberális értékeknek megfelelő közjogi berendezkedéssel azonos. „Általános helyeslés és hosszas éljenzést” kiváltva jelenti ki: ahhoz, hogy az „absolut rendszernek ígért megszüntetése iránti hit” „végképp el ne enyésszék”, hogy ezen ígéret ne „keserű gúnyként” hangozzék, hogy tehát lehetséges legyen az uralkodót legitimáló koronázási tárgyalások megkezdése, az uralkodónak valóban vissza kell térnie az alkotmányossághoz, a 48-as törvényeket teljes egészében el kell ismernie. „Parlamentáris kormány, felelős minisztérium, esküdtszéki eljárással párosult sajtószabadság és az adó meghatározásának joga az alkotmányos szabadságnak legerősebb biztosítékai. Nekünk ezen biztosítékokat megadták szentesített törvényeink, s mi azoknak megszüntetésében, vagy bármi

korlátozásában soha meg nem egyezünk, és azoknak ideiglenes felfüggesztését is az alkotmány felfüggesztésének, sőt minden alkotmányosság megtagadásának kell tekintenünk.” 21 [A mi kiemeléseink] Jelzi egyben azt is, hogy a 48-as törvényeknek „a viszonyok igényeihez leendő idomítását, a tapasztalás tanulságaihoz mért tökéletesítését” egészen más irányban tartja lehetségesnek és szükségesnek, miként az uralkodó – és a magyar konzervatívok – kívánják. Deák szerint törvények esetleges revíziójának a nemzeti egység megerősítését, nem pedig a nemzeti akarat korlátozását kell szolgálnia. „Általános helyesléssel” kísérve jelenti ki: „Mi teljes jogegyenlőség alapján akarjuk kifejteni s biztosítani alkotmányos életünket. Akarjuk, hogy a polgári jogok teljes élvezetére nézve sem vallás, sem nemzetiség a hon polgárai között különbséget ne tegyen, s törvényeink mindazon rendeleteit, mik a teljes

jogegyenlőséget korlátozzák, még ezen az országgyűlésen óhajtjuk az igazság, méltányosság kívánataihoz alkalmazva, módosítani.” 22 [A mi kiemeléseink] A jogszerűség és az alkotmányosság helyreállításához szükséges további feltételek – így például az 1848-49-et követő politikai megtorlás következményeinek felszámolása – sorolása után ultimátum-szerűen foglalja össze a felirati javaslatban megfogalmazott elveket és követeléseket: „A magyar király csak koronázás által lesz törvényes magyar király, a koronázásnak pedig törvényszabta föltételei vannak, miknek előleges teljesítése múlhatatlanul szükséges. Alkotmányos életünk sértetlen fönntartása, az országnak területi s politikai integritása, az országgyűlésnek kiegészítése, alaptörvényeink tökéletes visszaállítása, parlamentáris kormányunk és felelős minisztériumunk isméti életbeléptetése s az absolut rendszernek minden, még

fennlevő jogtalan következményeinek megszüntetése oly előleges föltételek, miknek teljesítése nélkül tanácskozás és egyezkedés lehetetlenek.” 23 [A mi kiemeléseink] A felirati javaslat felolvasását követő általános helyeslés és éljenzés megmutatta, hogy a folytatandó politikai irányvonal kérdésében élesen megosztott országgyűlés túlnyomó többsége a Deák által a megegyezés feltételeként megfogalmazott követeléseket – ilyen vagy olyan megfontolásból – elfogadja. „A nem engedünk a 48-ból” az országgyűlés minden tagja által elfogadott, de legalábbis nem opponált jelszava lett. A határozati pártiak meggyőződésük alapján is vállalhatták a „48-asságot”. Az uralkodó és a „nemzet” közé szorult konzervatívok jelen lévő képviselői pedig különvéleményüket már csak taktikai szempontból sem hangoztathatják. Dessewffy Emil például a felirati vitában nem szólal meg, a felszólaló Somssich Pál

pedig teljes egyetértését fejezi ki Deákkal. Az Apponyi György elnöklete alatt 21 Deák Ferenc felirati javaslatának előterjesztése (1861. május 13) im 48 l Deák Ferenc felirati javaslatának előterjesztése (1861. május 13) im 48-49 l 23 Deák Ferenc felirati javaslatának előterjesztése (1861. május 13) im 51 l 22 12 ülésező felsőház a képviselőház határozatait gyakorlatilag vita nélkül minden esetben elfogadja. Nyilvános felszólalásaikban nem győzik hangoztatni, hogy fenntartások nélkül csatlakoznak a nemzeti egységhez. Somssich az okot is kimondja: „ szükségesnek tartom a bécsi statusférfiaknak ezúttal is felmutatni azon véleményegységet, mely alkotmányos alapkérdésünk fölött Magyarországon osztatlanul létezik az 1848-ki kort megelőzött társadalmi kérdések közől kifejlett pártelnevezéseknek azon a téren, melyen ma állunk, nincs és nem is lehet értelme, pedig nemcsak azért, mivel ama kérdések legnagyobb

része már a bekövetkezett események folytán megoldatott; hanem főleg azért, mert az, amitől a nemzet azóta megfosztatott, s a miért azóta epedve küzd, a mit alakulásuk első pillanatától kezdve bámulatos egyhangzásban követelnek az ország minden hatóságai, a miért százados szerződések, elévülhetetlen törvények alapján szavát emelni készül a képviselői kar; szóval az, a mi a mai tanácskozás tárgyát teszi, mindaz ama társadalmi kérdések körén kívül és annyira felettük áll, miként a nemzetnek aziránti érzelmeit ugyanazon régi pártszínezetek mértékével latolgatni akarni, nagy tévedés és elfogultság volna hogy úgy mondjam, házi kérdéseknek megfejtése körül elágazó vélemények akkor, midőn arról van szó: e hon, melyet mindenik édes hazájának nevez, legyen-e vagy ne? Magyarországnak függetlensége, területének ép egész volta, megóva, fenntartva, biztosítva maradjanak-e jövőre is, vagy pedig csalékony

fénnyel kecsegtető idegen mezért bocsáttassanak áruba, hogy velük együtt pusztuljon nevünk, vesszen becsületünk! – midőn arról van szó, hogy ősi alapon nyugvó, korrúl korra fejlődött, és az 1848-ki törvények által az egész nemzetnek sajátjává vált alkotmányunk a természetes haladás örök törvényének ellenére megtagadtassék akkor a véleményeknek amolyan elágazása rögtön elnémul; mert az egyik mint a másik a veszélytől fenyegetett egésznek segedelmére siet, és többé nem mint párt vagy felekezet, hanem mint nemzet védi igazait, követeli jogait.” 24 [A mi kiemeléseink] A „társadalmi kérdésekben” „elágazó” véleménykülönbségek valóban nem játszanak a vitában jelentős szerepet. Egyes felszólalásokban – de többnyire ekkor sem Deáknak címezve – el-elhangzanak a d eáki liberalizmus kereteit feszegető, a társadalmi-politikai átalakulás radikálisabb formái irányában nyitottságot mutató

kijelentések mind a demokraták, mind a nemzetiségi képviselők részéről, ám az országgyűlés „pártosodása” nem a „mit?” kérdésében történik meg. Deák beszéde elmondásakor ezt már tudja. A bizalmas pártközi tárgyalások nyomán azzal is tisztában van, hogy a Határozati Párt véleménye a „lényegre nézve”, az „alapjogokat” illetően nem különbözik javaslatától. Deák feliratai javaslatának ismeretében a párt vezetősége úgy dönt, hogy csupán a „formai kérdésben” – felirat vagy határozat – kezdenek tartalmi vitát és törekednek a többség megszerzésére. 25 Számíthatott tehát arra, hogy a vélemények „elágazása” a „kinek és minő alakban mondjuk el?” kérdései, azaz a k iegyezni vagy nem kiegyezni dilemmája körül alakul majd ki. E „formai” kérdés politikai súlyával természetesen tisztában van. Ennek megfelelően a beszéd második felében a t eljes rendelkezésére álló retorikai

eszköztárat mozgósítja a Határozati párt várható érveivel szemben. Most már nemcsak a jog nyelvén beszél, hanem az érzelmi, morális és racionális érvekkel való ráhatás eszközeivel is él. Látni fogjuk, nagyon hatásosan kombinálja a különböző érvelési technikákat, beszédmódokat, ám a probléma jellegéből következően az érdek-racionális, „célszerűségi”, illetve a felelősségre apelláló etikai – tehát a politikai – szempontok is megjelennek. A „kinek mondjuk el mindezeket?” kérdésére válasza így hangzik: „Véleményem erre nézve az, hogy a mit mondanunk kell, mondjuk el annak, ki az országgyűlést összehívta s kinek összehívása nélkül most együtt nem tanácskozhatnánk; annak, ki a fejedelmi hatalmat tettleg gyakorolja, ő felségének Ferenc Józsefnek.” 26 [A mi kiemelésünk] 24 Somssich Pál beszéde (1861. május 18) in: Az 1861 év ápril 2 Pesten egybegyült országgyűlés képviselőházának

naplója. Pest, 1861 I k 180 l 25 Szabad György: Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860-61). Akadémiai Kiadó, Bp 1967 455-457 l 26 Deák Ferenc felirati javaslatának előterjesztése (1861. május 13) im 51 l 13 Persze, jogászként is érvel, azonban csakhamar áttér a r ealitások, a hatalmi viszonyok figyelembevételének szükségességére. Előbb törvényhelyekre hivatkozva bizonyítja: az országgyűlés összehívása „fejedelmi jog”, amit az 1848. é vi IV cikkely is kimond 27 De vannak más érvei is, amelyek – kilépve a jogértelmezés köréből, sőt, a „prókátoros” érveléssel részben szembefordulva – a politika és a morál világába vezetnek át. „Tudjuk, érezzük, hogy abnormis helyzetben vagyunk – kezdi el a korábbitól eltérő logikán alapuló, új szempontokat előtérbe állító bizonyítást. – A nemzet óhajt ezen abnormis helyzetből békés úton kivergődni, s ha mindezeket csak magunk között panaszoljuk el, de

azzal, ki egyedül képes az abnormis helyzetet törvényessé átváltoztatni, még csak szóba sem állunk, s a b ékés orvoslásnak még csak megkezdhetését sem kíséreljük meg, azt hiszem, nem cselekszünk a haza érdekében.” Nem vitatja a h atározati pártiak jogi érvét, miszerint V. Ferdinánd lemondása, Ferenc József trónörökössé válásának jogszerűsége már csak formai okokból is kétséges, mivel a lemondólevélben Magyarország nem volt említve. „Ha érdekünkben volna helyzetünket újabb bonyodalmakkal nehezíteni, azt ezen a téren egy időre könnyen tehetnénk, mert magyar közjogi szempontból a lemondás formájában csakugyan hiányos” – vonja le következtetését. 28[A mi kiemeléseink] A törvényesség minden kritériumához, a törvények minden betűjéhez eddig szigorúan ragaszkodó Deák e ponton – a haza érdekére hivatkozva – óvatosságot, ha szabad így fogalmazni, némi jogalkalmazási „lazaságot”, a

célszerűségi, hasznossági szempontok figyelembevételét ajánlja. A gondolatmenetét ugyanis egy kérdéssel folytatja: „De vizsgáljuk elfogultság nélkül: mi célt, mi hasznot érünk el a honra nézve, ha e formahiány miatt előre határozottan lehetetlenné teszünk minden érintkezést a fönnálló hatalommal?” [A mi kiemelésünk] A jogász természetesen nem tagadja meg önmagát, s a j og keretein belül maradva, a jogértelmezés technikájával élve is talál érveket a „formahiányból” fakadó nehézség félre tételére. „Senki, úgy hiszem, kételkedni nem fog azon, hogy ő felsége V. Ferdinánd, midőn a császári koronáról lemondott, azzal együtt Magyarország koronájáról is le akart mondani. Kétségtelen az is, hogy ezen szándékát tettleg Magyarországra is végrehajtotta A sanctio pragmatica tehát ő fenségének Ferenc Károlynak s ennek lemondásával ő felségének Ferenc Józsefnek nyitotta meg a magyar koronára nézve is az

örökösödést.” A folytatás azonban kilép a zárt jogászi logikából, és oda konkludál, hogy a szigorú jogértelmezés nemcsak a Pragmatica Sanctioval való szembenálláshoz, hanem „az összes európai diplomátiával” való konfliktushoz vezethet, „ mely V. Ferdinándnak lemondását és ő felségének Ferenc Józsefnek a császári trónra léptét ünnepélyesen elismerte, s véle mint osztrák császárral szerződéseket, szövetségeket, békealkukat kötött. A helyett tehát, hogy a lemondás érvénytelensége s annak közjogi következései fölött helyzetünket nehezítő vitatkozásokba bocsátkoznánk: célszerűbb leend a már megtörtént és többé meg nem másítható lemondásnak formahiányát következményeiben az ország jogaira nézve kártalanná tennünk oly módon, mint azt fölolvasott javaslatomban előadtam” 29 – azaz a formahiányt egy okirat kibocsátásával „utólagosan” korrigálni. 30 [A mi kiemeléseink] A „minő

alakban mondjuk el” kérdésére Deák ugyancsak az imént bemutatott „vegyes” érveléssel válaszolt. A jogász precedensek sorát említi föl annak bizonyítására, hogy a magyar közjog szerint lehetséges a meg nem koronázott király és az országgyűlés között üzenetváltás, melynek formája az országgyűlés részéről a felirat. 31 A „határozat”, a „felirat” és a „manifesztum” műfaji megkülönböztetéséből adódó következtetéseket azonban már politikusként vonja le. 27 Deák Ferenc felirati javaslatának előterjesztése (1861. május 13) im 51 l Deák Ferenc felirati javaslatának előterjesztése (1861. május 13) im 53 l 29 Deák Ferenc felirati javaslatának előterjesztése (1861. május 13) im 53-54 l 30 lásd: Deák Ferenc felirati javaslatának előterjesztése (1861. május 13) im 50 l 31 Deák Ferenc felirati javaslatának előterjesztése (1861. május 13) im 54-56 l 28 14 „Határozatot bármely hatóság vagy testület

csak oly személyek irányába hozhat, kik felett rendelkezni joga s hatalma van. Határozatok által megkötheti önmagát, vagy saját tagjait, parancsolhat a tőle függő egyéneknek; de azok irányában, kik tőle nem függnek, kik alatta nem állnak, kikkel úgy áll szemben, mint egyik fél a másikkal, hasonló jogalapon megosztott hatalommal, ilyenek irányában a határozatnak sem ereje, sem célja nincs.” Az adott kérdésekben az országgyűlésnek értelmetlen tehát határozatokat hoznia. Döntései a hatályos alkotmány értelmében a „másik félre” – az uralkodóra – nézve ugyanis „ csak akkor lesznek kötelezők, ha törvényekké válnak; ehhez pedig éppen azon másik félnek beleegyezése szükséges, mellyel mi nem akarunk érintkezni”. „Manifestumok nem a békés kiegyenlítés eszközei, azokat csak akkor lehet írni, midőn van erő és hatalom, mely tartalmukat érvényesítse. A manifestumok rendesen fegyverre támaszkodnak; manifestumokkal

nem békés tanácskozásokat szoktak kezdeni, hanem azon vészteljes stadiumot, mely gyakran a sikertelen tanácskozásoknak szomorú eredménye.” [A mi kiemeléseink] E lehetőség választásáról – mondja ki, hallgatással nyomatékosítva véleményét – „tüzetesen” nem is kíván szólani. Lehetőségként marad tehát a felirat. Érvelését a „műfaj” tisztázásával kezdi el, mivel – véli – esetleg vannak olyanok, „ kik azért is inkább óhajtják tán a határozatot, mert nézetök szerint a fölírás csak kérelem, a határozat pedig komoly nyilatkozata a nemzet akaratának.” „Nem szeretném, ha valaki azon elvet állítaná fel, hogy a fölirat pusztán kérelem, minek megadása vagy megtagadása kegyelemtől függ. Közjogi törvényeink nagy része fölirások és arra adott királyi válaszok alapján készült, s ki fogja állítani, hogy alkotmányunk alaptörvényei kérelemre kegyelemből adattak meg? A törvényhozás hazánkban

fejedelem és nemzet közt egyenlő joggal van megosztva: ennélfogva törvény csak közös egyezkedés útján jöhet létre. E közös egyezkedés a nemzet részéről föliratok, a fejedelem részéről királyi válaszok által történik.” Igaz, a feliratok a „kérelem hangján iratnak”, de csupán azért, „mert a f ejedelem iránti hódoló tisztelet így hozta szokásba még a l egszabadabb országokban is”. A „szabad angol nép” is a „legmélyebb hódolat és tisztelet hangján szól, de azért tudja mindenki, hogy ezen hang nem a szolgaiság hangja, s honunkban is tudja mindenki, hogy a fölírások és királyi válaszok nem a kérelem és kegyelem, hanem a két egyenjogú félnek szabad egyezkedése” – fejezi be „jelentéstani” értekezését. 32 Ha valakiben valóban lettek volna kétségek a tárgyalt „műfajok” tartalmi és stiláris sajátosságait illetően, azokat már a felirati javaslat szövege is eloszlathatta. A pártosodás azonban

nem félreértések következménye volt. A vitában élesen kirajzolódó két álláspont az eltérő szándékokból, illetve a lehetőségek, a r endelkezésre álló és választhatónak gondolt eszközök eltérő megítéléséből – azaz: a politikai irányvonalak különbözőségéből fakadt. Deák a felirat mellett érvelve valóban a „békés orvoslás”, az „abnormis helyzet törvényessé változtatásának” lehetőségét keresi. Kétségtelenül azoknak az „elveknek és főszabályoknak” megfelelve, amelyeket már az országgyűlés megnyitása előtt irányadónak jelölt ki. A felirati beszéd egésze, de különösen a záró része véleményünk szerint kétségtelenné teszi, hogy a „Deák-párt” és a „Kossuth-párt” politikai irányvonala nemcsak a helyzetértékelés, az erőviszonyok megítélésének eltérő volta miatt különbözött. Miként azt már korábban is jeleztük, a deáki értelemben vett „48-asság” nemcsak a

„realitásokra” való tekintettel tért el az elszakadást kívánó, s annak szükségképpeni következményeit, a forradalmi módszerek alkalmazását, a l egalitással való szembefordulást vállaló a „49-ességtől”. A célok is különböztek; a Magyarország számára kívánatosnak gondolt jövőképek sem esetek egybe. Úgy véljük, meghatározó jelentősége ennek volt. Talán sikerült bemutatnunk, hogy a „kívánatos” milyen erőteljesen befolyásolta a „van” érzékelését, s így a „lehetséges” terjedelmének behatárolását. Mint ez a politikai gondolkodásban gyakran előfordul, a célok nemcsak következtek a helyzetértékelésből, hanem magát a valóságértelmezést – a „valóság” megkonstruálását – erőteljesen befolyásolták. 32 Deák Ferenc felirati javaslatának előterjesztése (1861. május 13) im 56-57 l 15 Deák helyzetértékelése igen visszafogott, mondhatnánk, földhözragadt; Kossuthtal ellentétben nem

hivatkozik a történelem feltartóztathatatlan logikájára, és nyoma sincs a viszonyok szinte korlátlan alakíthatóságába vetett hithez kapcsolódó optimizmusnak sem. Éppen ellenkezőleg: a korábbiakhoz hasonlóan inkább pesszimizmusra hajlik, a jövőt kiszámíthatatlannak, a helyzetet vészterhesnek, a megoldandó problémákat nehezen megoldhatóknak tekinti. „Ne felejtsük, mennyi baj, mennyi veszély környezi helyzetünket – kezdi el a „szilárdsággal párosult óvatosság” irányvonala melletti kapacitációt. Mindenekelőtt a nemzetiségi feszültségekre utal. „A múlt idők eseményeiből sok félreértés, sok keserűség maradt fönn e hazában, mik ha talán itt-ott csillapodtak is, el még nem enyésztek, s egy újabb ballépés lángra gyújthatná ismét a káros viszályok lappangó szikráját. Komolyan óhajtunk méltányosnak lenni Horvátország és a közöttünk lakó más nemzetiségű honfitársaink iránt, s azt akarjuk, hogy ne csak

törvények, ne csak szerződések, hanem közös érdekek, közös érzelmek is egyesítsenek bennünket.” Azonban látja – és láttatja – azt is, hogy az adott helyzetben nem csupán a magyar félnek van mozgástere: „az ellenséges indulatnak” lehetősége van a „káros izgatásokra”, a „gyanakvás felébresztésére”, éppen ezért minden olyan lépést el kell kerülni, ami a nemzetiségi kártya kijátszását elősegíti. A „tettleg fennálló hatalommal” való párbeszéd lehetőségének elvetése ilyen lépés volna: könnyen lehetne ennek olyan értelmezést adni, hogy az országgyűlés működésének szándékos lehetetlenné tétele a nemzetiségieknek tett ígéret beváltásának halasztását célozza. 33 Aztán a nemzetközi közvéleményre, az európai diplomáciára gyakorolt hatás szempontjából latolgatja a magyar országgyűlés döntésének következményeit. „Nem állítom én, hogy az általam javaslatba hozott fölirat minden

bajt és veszélyt elhárít, nem mondom, hogy annak óhajtott sikere leend. Lehet, sőt valószínű is, hogy az osztrák államférfiak politikája ezentúl is oly követelésekkel lép föl ellenünk, miket teljesítenünk lehetetlen és akkor végre mégis törésre kerül a dolog.” De korántsem mindegy, hogy a „törést” ki idézi elő, illetve, hogy kinek tulajdonítható. Éppen ezért – vonja le a következtetést – „ ne idézzük elő mi magunk e törést. S ha kikerülni nem tudjuk, az ne a mi vétkünk legyen”. „Hiszen, ha mi azt mondhatjuk önmagunk előtt, a nemzet előtt és Európa előtt, hogy megtettük, a mi szabad volt, de alkotmányos önállásunk föláldozását követelték tőlünk, el akarták venni a nemzettől az adó és a katona megajánlhatásának jogát, meg akarták fosztani a parlamentáris kormánytól, a felelős minisztériumtól, egy szóval azt akarták, hogy Magyarország ne legyen többé önálló független Magyarország,

hanem legyen alkotmányos osztrák provincia, és e miatt törésre került, mert mi ezen föltételeket el nem fogadhattuk, s az országnak mint önálló országnak politikai megsemmisülését alá nem írhattuk: igazolva leszünk, és sem magunk, sem más nekünk joggal szemrehányást nem tehet, s jobb téren állunk, mint ha a törést s ennek következéseit legalább némely részben nekünk is tulajdoníthatják.” 34 [A mi kiemeléseink] Beszédének utolsó mondatai szép példáját jelentik a korabeli politikai diskurzusban nagy szerepet játszó erkölcsi-érzelmi argumentációnak, az érveket a személyesség hitelével alátámasztó bizonyításnak. Részben elébe menve a v árható ellenérveknek, részben erkölcsipolitikai hitvallását kifejtve jut el – „szűnni nem akaró zajos éljenzést” kiváltva – beszéde retorikai csúcspontjához. „Ezek igénytelen nézeteim; ezek fővonásai azon politikának, melyet én követni akarok. Lesznek talán, kik

e politikát nem találják eléggé merésznek, lesznek, kik azt félénknek fogják mondani. Igenis, uraim, ez a pol itika nem a kockáztató merészség politikája, hanem az óvatosságé, nem félénk, hanem erőnkhöz s helyzetünkhöz van mérve. Harcban s a cs elekvés helyén gyakran szükséges a merészség, mert az erőt felfokozza s ez által a sikert biztosíthatja. De köztanácskozásokban inkább szeretem a szilárdsággal párosult óvatosságot. Merészség a politikában csak akkor van helyén, midőn tetemes erőre 33 34 Deák Ferenc felirati javaslatának előterjesztése (1861. május 13) im 57-58 l Deák Ferenc felirati javaslatának előterjesztése (1861. május 13) im 58-59 l 16 támaszkodik, e nélkül mindig kocka, mely többnyire vakra fordul. Félénk, sőt gyáva az, ki önszemélyét félti, midőn hazájának sorsa forog kérdésben; de ki maga nem fél, hanem félti a hazát, óvatos nem azért, hogy magát baj ne érje, hanem hogy a haza ne

szenvedjen, az, uraim, nem félénk, nem gyáva. Önsorsunkról magunk rendelkezhetünk, s ha kockára tesszük azt, önmagunk szenvedjük kárát. De mások sorsát, mit a bizalom hitünkre bízott, a haza sorsát, mely becsesebb előttünk saját életünknél, féltenünk kell minden veszélytől, s a szeretet óvatosságával kell azt megőriznünk; kockáztathatunk mindent a hazáért, de a hazát kockáztatnunk nem szabad.” [A mi kiemelésünk] A politikusi morál követelményeinek szentencia-szerű sorolása után a személyesség hangnemére vált. „Tudom én azt, hogy ellenségeink a lefolyt nehéz idők alatt csordultig töltötték méltatlan szenvedéseink poharát. Tudom, hogy jól esnék a fájdalomnak keblünkbe fojtott árját kiöntenünk, s tudom, hogy midőn a méltó nehéztelésnek fölzaklatott indulata elragad, kárt és veszélyt, mi abból következhetnék, fontolóra venni fölötte nehéz. Érzem én is mindazt, mit minden magyar érez azok ellen, kik

annyi életet s életörömöt, annyi boldogságot feldúltak e hazában. De érzem keblemben azon erőt is, hogy jobban tudom szeretni e hazát, mint gyűlölni ellenségeinket; s inkább elfojtom szívemben a keserűséget, semhogy oly lépésre ragadjon, mely káros lehetne a hazára.” [A mi kiemelésünk] Amit Kemény Zsigmond, az „irodalmi Deák-párt” egyik vezéralakja mintegy történetfilozófiai tételként fogalmazott meg a csupán a cél-vezérelte „rajongás” ellen fordulva, Deák az etika nyelvén mondja ki. Tudva vagy akaratlan válaszolva Kossuth szentenciájára, melyben – miként láttuk – a hazaszeretetet ugyancsak mindenek fölé, jelesül az elméletek fölé helyezte a III. Napóleonnal kötött szövetségkötés idején A következményekre tekintettel lévő, a bármily tiszteletreméltó erények kiváltotta indulatokból fakadó mértéktévesztést kerülni törekvő szemlélet alapozza meg a „kockáztató merészség” ellenébe állított

„szilárdsággal párosult óvatosság” politikai irányvonalát. Az erkölcsi érvekkel is alátámasztott meggyőződés minden irányban biztonságot ad. Nemcsak a „felülről”, hanem az „alulról” jövő nyomásnak, az indulatok és szenvedélyek által befolyásolható közvéleménynek is ellenáll. „Oly időkben, midőn a méltatlan szenvedések özöne minden honfikeblet fellázított, s a feldúlt bizalom helyébe gyanakodás, sőt talán gyűlölség lépett, könnyebb a merészség politikáját követni, mint az óvatosságét. Ilyenkor a keserűség szava minden kebelben visszhangra talál, s a felzúdult szenvedély örömestebb hallgat a merész tanácsra, mint az óvatosság intő szavára. Izgatott időben könnyebb az indulatok árját követni, mint azt a h on érdekében csillapítani. A ki ellenben a hon erejét a h elyzet veszélyeihez mérve azon meggyőződésre jutott, hogy több óvatosságra van szükség, mint merészségre, s el van határozva

a türelmet vesztett kedélyek ingerültségével szemben szilárdság mellett óvatosságot is tanácsolni, gyakran kiteszi magát félreértéseknek, sőt talán gyanúsításoknak is, miket eltűrni csak azért, hogy a haza ne szenvedjen, lelki erőt kíván s politikai bátorságot. Tisztelem én a közvélemény hatalmát, s tudom, hogy az oly hatalom – ismétli meg akarva-akaratlan, szinte szó szerint Kossuthnak a h úsz évvel korábbi vitában Széchenyinek címzett szavait –, mely vagy elsodor, vagy eltipor. De tudom azt is, hogy izgatott időben gyakran felette nehéz elhatározni, mi a valóságos közvélemény, mert minden ember hajlandó közvéleménynek tekinteni azt, a mit maga óhajt, s több ízben tapasztaltam, hogy nem a leghangosabb szó volt a valóságos közvélemény.” [A mi kiemeléseink] Végezetül, mintegy döntő argumentumként ismétli meg e beszédében is az álláspontját meghatározó legfontosabb „szabályt”: „De van egy hű

barátom, kinek szava még a közvélemény szavánál is fontosabb előttem, kivel én soha nem alkuszom, mert parancsát szentnek tartom, s kinek neheztelését magamra nézve a l egsúlyosabb csapásnak tekinteném, és ezen hű barátom: önlelkiismeretem. Ennek parancsát követtem most is, midőn nyíltan, határozottan s tartózkodás nélkül jelentettem ki meggyőződésemet; a tisztelt ház határozni fog belátása szerint, én teljesítettem kötelességemet.” 35 [A mi kiemeléseink] A retorikai fordulatnak egy politikusi életpálya adott tartalmat és erőt. Azt valóban nem lehetett Deák szemére vetni, hogy váltogatta volna meggyőződéseit. A „48-asság” Deák 35 Deák Ferenc felirati javaslatának előterjesztése (1861. május 13) im 59-60 l 17 értelmezésében a r eformkor nemzeti liberalizmusának folytatása volt, amihez mindvégig ragaszkodott. Az egységes birodalomnak mind abszolutista, mind liberális, mind konzervatív koncepcióját

elutasította. Afelől sem hagyott soha kétséget, hogy miközben a korabeli európai liberális elvekkel megegyezően és a korabeli liberális államok politikai rendszereihez hasonlatosan elfogadja az uralkodó a törvényhozó és végrehajtó hatalomban való részesedését, az uralkodó hatalmát korlátozó, az uralkodói önkényt kizáró alkotmányos garanciához és intézményekhez ragaszkodik. Másként fogalmazva: miként Eötvös az Uralkodó Eszmék második kötetében kidolgozott liberális állammodelljében, a hatalomnak nemcsak a h atalmi ágak, hanem a hatalmi tényezők közötti megosztásában gondolkodik. Átvéve – de persze, tartalmában megújítva – az „ősi alkotmány” alapjának tekintett „regimen commixta” elvét, amely azonban a népképviseleti elvre épülő parlamentnek juttatott jogok, a parlamentnek felelős kormány révén a túlsúlyt a monarchikus és az arisztokratikus elemmel szemben a demokratikus elemnek, az állampolgárok

összességét magába foglaló népnek biztosítja. A magyar nemzeti liberalizmusnak 1848-ban is ez volt a programja Olyan program, amely egyszerre foglalta magába akkor is, tizenhárom évvel később is a nemzeti szuverenitás mindkét értelmét, a nemzet idegen hatalomtól való függetlenséget, illetve a nemzetté szervezett nép jogát a döntésekben való részvételre. E program sajátossága ugyanakkor az is, hogy választ keres a gyengeség-tudatból fakadó „nemzet-halál” víziójából fakadó félelmekre, és éppen az Ausztriával való államszövetség fenntartásával, pontosabban, a Monarchia dualizmussá való alakításával kínál megoldást az ország integritásának a nemzetiségiek esetleges elszakadási törekvései elleni védekezésre, és az olykor bevallott, máskor rejtekező szupremácia-igény beteljesítésére. Ez a program, a mérsékelt liberalizmus programja nemcsak az így vagy úgy felépített egységes Ausztria, hanem a m agyar

konzervatívok állammodelljével és Kossuth ilyen vagy olyan formában radikális változtatásokra hajlandó, „csinált” alkotmánytervezeteivel és föderációs modelljeivel is szemben állt. A célból magából, és nem – vagy nem csupán – az erőviszonyok számbavételéből következően vetette el mint alkalmatlan eszközt mind a fölülről történő oktroj, mind az alulról kényszerítő forradalom módszerét. A „történeti jog” alapjára épített jogfolytonosság követelése egyben az „organikus fejlődés” melletti kiállás is volt. Nem gondoljuk tehát – miként Sarlós Béla igen alapos és gondolatgazdag könyvében, mintegy Deák „védelmében” állítja –, hogy „egyedül” az erőhiány lett volna az oka Deák a tárgyalásos megegyezés lehetőségeinek nyitva hagyása melletti döntésének. 36 Véleményünk szerint e d öntés a „ 48-asság” teljes programjából egyenesen következett; beleértve a „szilárdságot” és

az „óvatosságot” egyaránt. A felirati beszéd bevezetőjében nagy hangsúlyt kapó mondat – „Mellettünk jog és törvény állanak és a szerződések szentsége, ellenünk az anyagi erő” – szerintünk nem pusztán taktikai célokat szolgáló frázis, hanem tételmondat, amely Deák 1848-as és 1848 előtti magatartását is kifejezte. Aligha hihetjük, hogy Deák – a századforduló liberalizmusból már kiábrándult filozófusaihoz hasonlóan – a jogban csupán a g yengék fegyverét látta. Mi elhisszük neki, amit meggyőződéseként szögez le újra és újra: ő valóban csak a „jog és törvény és a szerződések szentsége” alapján vállalkozik a cs elekvésre. Elhihetjük, mert életpályája mindegyik szakaszán ennek megfelelően cselekedett. 1843-ban nem fogadta el az erőszakos korteskedés kíséretében elnyert mandátumát, 1849 legelején visszavonult a politikától, majd több mint egy évtizedig a „nem tevés” politikáját

választotta. Ha tehát nem volt lehetősége az elveinek megfelelő cselekvésre, akkor politikusként nem cselekedett. A forradalmat elvileg ugyan valóban nem ítélte el, „csupán” szerencsétlenségnek tartotta. De – sok más magyar és nem 36 Sarlós Béla: Deák és a kiegyezés. Gondolat, Bp 1987 51 l 18 magyar liberálishoz hasonlóan – ő soha nem volt a „forradalom embere”. Meggyőződésből nem volt az, „önlelkiismeretét” követve. A fentiekben láthattuk, hogy Deák nemcsak „kijelentette” meggyőződését, hanem egy ragyogóan felépített beszédben, jogi tudását, retorikai képességeit, immáron harminc éves közéleti szereplése során megteremtett erkölcsi, szakmai, politikai tekintélyét mozgósította mellette. S talán nem tévedünk, ha beszédének sikerét nemcsak a tapsokon mérjük, hanem a politikai élet szereplőinek, közöttük ellenfeleinek gondolkodására, cselekedeteire tett hatásában is felfedezni véljük.

Kettős értelemben is A reakciókból ítélve érvei valóban elgondolkoztatták a Határozati Párt jó néhány politikusát. Már csak azért is, mert e b eszéd után a „megegyezés embereit” aligha lehetett „megalkuvóként”, netán „árulóként” stigmatizálni, a szilárdsággal párosított óvatosság politikája melletti érveket a személy morális megsemmisítése által érvényteleníteni. Erre – legalábbis ekkor – még Kossuth sem vállalkozott. Az indítvány felett zajló, napokon át tartó, közel száz hosszabb-rövidebb beszédet magába foglaló vita során Deák személyét támadás nem érte; még azok is a l egteljesebb tisztelet hangján szóltak róla, akik nem, vagy nem mindenben osztották véleményét. 6.212 Kudarc és siker Nem állítjuk persze, hogy pusztán Deák érvei változtatták meg a képviselők hangulatát, és biztosítják majd a szavazáskor a kezdetben határozati párti többségű képviselőházban a néhány fős

többséget a felirati javaslat mellett. Egyfelől Deák nem volt egyedül. A Felirati Párt fellépésének alaphangját kétségtelenül az „öreg úr” adta meg, ám a p árt további jeles személyiségei – jól érzékelhetően egy végiggondolt munkamegosztást követve – az érvelést újabb szempontokkal egészítettek ki. Szalay László, Eötvös József, Lónyay Menyhért, Andrássy Gyula, Klauzál Gábor, Gorove István, Csengery Antal, Trefort Ágoston, Kazinczy Gábor stb. egyes résztémákra koncentrálva a nemzeti liberalizmus „teljes” programja mellett érveltek. Kétségtelen, hogy a képviselőházban jelen lévő, már nevet szerzett politikusok többsége Deák pártjához tartozott. A határozati párti Csáky Tivadar maga ismeri el, hogy a „tekintélyek” egyensúlya Teleki László halálával – és persze, tegyük hozzá, Kossuth és az emigráció jeles személyiségei távollétében – megbomlott. 37 Aligha vitatható tehát, hogy a

Deák-párt tevékenységének, programja átgondoltságának, a jól megválasztott, hatásos érveknek is szerepe volt abban, hogy a magyar politikai elit más véleményen lévő csoportjainak jelentős része álláspontjában elbizonytalanodott. Ám a siker bizonyosan nem csupán Deák bölcsességén és a felirati párt szervezettségén, Deák és a mellette felsorakozott jeles személyiségek szónoki képességein, tekintélyén, szakmai felkészültségén múlott. Bizonyára jelentős szerepe volt a konkurens programokat érvénytelenítő-meggyengítő tények „erejének” is. A konzervatív program gyengeségéről már volt szó. Láttuk, hogy sem „felülről”, sem „alulról” nem kapott támogatást. Pozíciójuk „fent” is, „lent” is hiteltelenné vált, sem az uralkodót, sem a közvéleményt nem tudták igazuk mellé felsorakoztatni. Egyik részük a nemzet előtt, másik részük az uralkodó előtt diszkreditálódott. Önálló politikai

tényezőként 37 Az 1861. év ápril 2 Pesten egybegyült országgyűlés képviselőházának naplója Pest, 1861 I k 145 l 19 súlyukat elvesztették. Nem csoda, hogy a nyilvánosság színterein pártként való fellépésre nem vállalkoztak. A Határozati Párt ugyan támaszkodhatott a h evesen Bécs ellenes közhangulatra és Kossuth igen széles körökben élő tekintélyére, pozíciója azonban a kezdetektől fogva ingatag volt. Álláspontját azok a m ély dilemmákból fakadó kétségek tették bizonytalanná, amelyeket Kossuth is érzékelt, s olykor, csalódásait követően megrendülten élt meg. Miként azt egy korábbi fejezetben megkíséreltem bemutatni, a kossuthi „kombinációk” alapfeltevései nemcsak hipotetikusak voltak, hanem jövendőbeli események kedvező alakulásától függtek. Bizonyosság sem a „kültámasz”, sem a m agyarok forradalmi elszántsága, sem a H absburgellenes nemzetiségi egységfront lehetséges voltát illetően a

priori nem volt igazolható. A reményt pedig a tapasztalatok könnyen kikezdik. Ne felejtsük, 1861 tavaszára-nyarára a „49esek” már megéltek néhány keserű kudarcot, kitapasztalhatták a nagyhatalmi diplomácia természetét, megismerhették a D unai fejedelemségekkel való szövetkezés nehézségeit, érzékelhették az „alkuvási vágy” feltámadását a hazai közvéleményben is. A hit és az önbizalom, a „történelem logikájára” és saját képességeire alapozott optimizmus, ami Kossuthot képes volt kiemelni kétségeiből, hazai követőinek jelentős részét nem jellemezte. Mondhatnánk, több volt bennük a félelem és kevesebb a merészség; feltehetően nemcsak alkati okokból, hanem élethelyzetükből következően is. Magánemberként is, de a magyar nemzet ügyének elkötelezett politikusként is inkább tudatosult bennük, hogy van veszíteni valójuk; Magyarországon élvén, az emigrációs pszichózis nem nyújthatott számukra védelmet

a kétségek ellen. A Kossuth által csokorba kötött, optimizmusra okot adó tények és feltételezések mellett a pesszimizmust ébresztő-erősítő jeleket is észlelték. Míg III Napóleon Ausztria kapcsolatos szándékai legalábbis kétértelműek, az angol kormányzat Ausztriát védő álláspontja félreérthetetlen volt. A szabadságszerető népeket összekötő nemzetközi szolidaritás erejének korlátozottságát a v arsói zendülés éppen ezekben a napokban történő vérbefojtása szemléltette. Az országgyűlésen felszólaló nemzetiségi képviselők némelyikének szavaiból kitűnt, hogy követeléseik nem igen férnek meg abban a keretben, amit egyfelől „a politikai okosság és a méltányosság”, másfelől „az ország integritásához való ragaszkodás” jelöl ki. Továbbá, a határozati párti politikusokat is gyötörte aggodalom azon lehetőség miatt, hogy – miként Károlyi Sándor írta egyik levelében Jósika Miklósnak – a

kormányzat „bujtogatásai” következtében az országgyűlés feloszlatása és új választások kiírása esetén egy olyan, többségében parasztokból álló képviselőház jöhet létre, amellyel „könnyebben fog a kormány boldogulhatni”. 38 Minden bizonnyal az egyéni érdek is, de a gyengeségtudatból fakadó nemzetféltés is okkal gondolkodtatta el a zömében a birtokos nemességből származó vezető határozati párti politikusokat. A régebben, még 1848 előtt meglévő, valamint az újonnan felmerülő kételyek sokakat tett nyitottá a szilárdságot az óvatossággal párosító deáki javaslattal szemben. Nemzeti liberálisok lévén ők is, az eszményük ugyancsak a „renddel párosult szabadság”, s persze, a magyar nemzet államának szuverenitása volt. A színfalak mögötti tárgyalásokból, de a felirati javaslat emelkedett hangvételű, olykor frázisokat hömpölygető vitájából is kiviláglott, hogy a Felirati Párt és a Határozati

párt közötti véleménykülönbség nem felelt meg teljes egészében a deáki „48-asságot” a kossuthi „49ességtől” elválasztó törésvonalnak. Míg ez utóbbi pozicionális eltérést – ha „forradalmon” a legalitás feladását, a függetlenségért folytatott fegyveres harc vállalását értjük – leírhatjuk a kiegyezés vagy forradalom dilemmájával, az előbbit aligha. Úgy véljük, a Határozati Párt többségének álláspontja soha nem volt egyértelműen, hogy úgy mondjuk, doktrinálisan „forradalmi”. A szónak abban az értelemben bizonyosan nem, hogy Ausztria 38 Károlyi Sándor levele Jósika Miklósnak (1861. április 24) idézi Szabad György: Forradalom és kiegyezés válaszútján. im 455 l 20 megsemmisítése, Magyarország elszakadása érdekében bármilyen árat hajlandó lett volna megfizetni, hogy tehát eleve kizárta a Béccsel való megegyezést. Kossuth gyanakvása, olykor-olykor elhangzó keserű szemrehányásai e

tekintetben indokoltak voltak; a harcos elszántság mellett az „alkuvágy” is jelen volt a Kossuth-pártiak hazai táborában. A forradalmat legfeljebb mint kisebbik rosszat, a behódolás és nem a deáki „48-asság” alternatívájaként fogadták el. Ferenc Józsefnek az alkotmányosság irányába tett lépései, az országgyűlés összehívása, az Ausztria külső és belső gyengesége, a magyarokkal való megegyezést nyilvánosan is szorgalmazó angol nyomás, továbbá a magyar társadalom jelentős részét magával ragadó, de ugyankkor többnyire a legalitás keretein belül maradó lelkesedése viszont hihetővé tette azt a feltételezést, hogy a behódolásnak nem a súlyos kockázatokat magába foglaló forradalom az egyetlen alternatívája. Az országgyűlés megalakulásakor a Határozati Párt tehát egy döntést követelő dilemmával találta szembe magát. Választ kellett adjon a forradalom vagy kiegyezés kérdésére. Tudjuk, Kossuth választása

egyértelmű volt. De ugyanakkor ne felejtsük el azt sem, hogy e döntéshez egy kétségtelenül felelősségteljes, de nem könnyen teljesíthető „végrehajtási utasítást” csatolt. Híveitől azt várta el, hogy a döntés lebegtessék, azaz egyfelől teljesíthetetlen feltételek megfogalmazásával tegyék lehetetlenné a megegyezést, a „külhatalmak” számára meggyőzően demonstrálják a forradalmi elszántságot, a magyar társadalmat készítsék fel az Ausztria elleni háborúra, de ugyanakkor a „törést” ne provokálják, a fegyveres fellépést halasszák el, várakozzanak a kedvező pillanatra, amelyről nem lehet tudni, hogy mikor következik el. Egy ilyen összetett taktika megvalósítása még a teljes nézetazonosság – vagy a szigorúan hierarchikus szervezettség – mellett is nagy nehézségekkel jár, ám a Határozati Párt vezérkara éppen az alapdöntésben bizonytalankodott. Ismeretes, hogy a pártban jelen lévő kételyek a párt

vezérét, Teleki Lászlót az öngyilkosságba hajtották. Anélkül, hogy állást foglalnánk e végzetes tettben szerepet játszó motívumok fontosságának „sorrendjét”, és különösen a felelősség kérdését érintő vitában 39, annyit mindenképpen elmondhatunk, hogy mind a korabeli, mind a későbbi magyarázatokban feltűnik az a dilemma, amely Teleki és pártja számára a forradalom és a kiegyezés közötti választás kényszeréből következett. Lehetséges, hogy Szabad György következtetése a helyes, és Teleki közvetlenül nem e választás terhébe, hanem abba roppant bele, hogy kiderült: pártjának vezérkara lehetetlenné teszi számára a forradalmi út választását. Ha azonban elfogadjuk a f eltételezést, hogy Telekit elsősorban a pártjában való csalódás, a tehetetlenség érzete késztette tettére 40, még inkább bizonyítottnak tekinthetjük, hogy a magyarországi politikai elit radikálisabb elemeit tömörítő pártjában már

a vita megkezdése előtt is voltak fenntartások a Kossuth által javasolt irányvonal iránt. A Határozati Párt egymást követő furcsa, olykor ellentmondásos lépései bizonytalanságot, döntésképtelenséget, óvatosabban fogalmazva: a döntések elodázásának szándékát sejtetik. Az öngyilkosságát közvetlenül megelőző napokban Teleki – miként Szabad György állítja, a pártvezetés nyomására – maga is belegyezett abba, hogy a jelentős többségben lévő pártja eláll az önálló indítvány megfogalmazásától, a „lényegre nézve” csatlakozik Deák előterjesztéséhez, különvéleményt csak a „forma” kérdésében képvisel. Sőt, a halála után az íróasztalán talált beszédtöredék bizonysága szerint arra is vállalkozott, hogy pártja álláspontját vezérszónokként maga adja elő. 39 40 ismertetését lásd Szabad György: Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860-61) i.m különösen a 461-471 l Szabad György:

Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860-61) i.m 471 l 21 A fogalmazvány azonban befejezetlenül maradt. Talán azért – fogalmazunk meg mi is egy feltételezést –, mert azok a cél ok és elvek, amelyeknek egyeztetésére vállalkozott, számára nem voltak összeegyeztethetők. Deák indítványa – amit maga Teleki is „fölséges szerkezetnek” nevezett – és a Határozati Párt által választott „forma” között ugyanis messze vezető, az alapdilemmához kapcsolódó ellentmondás feszült. A politikában pedig vannak olyan pillanatok, amikor egy politikusnak választania kell az egymást kizáró alternatívák között. Hogy egy kiélezett helyzetben hozandó, az ország jövőjére nézve elhatározó jelentőségű kérdésben történő döntés morális problémát is felvet – különösen egy olyan személyiség esetében, mint Teleki László volt –, természetes. Ilyen súlyos terhet nem mindenki bír el, minden helyzetben. A pártvezetés

taktikai szempontokra hivatkozó döntése kitért a választás elől, tehát értelemszerűen ellentmondásos volt. Deák javaslatának szövegét megismerve, lemondtak arról, hogy vele szemben ellenindítványt állítsanak, ugyanakkor viszont ragaszkodtak a határozat formájához, mondván: „nincs kihez felírni”, hiszen a „tettleg uralkodó” Ferenc József, mindaddig, míg nem áll a „törvényes térre”, a törvények értelmében nem király. 41 A „lényeg” és a „forma” ilyetén elválasztása azonban több szempontból is problematikus. Az egyik nehézséget az így keletkezett, a követeléseket alátámasztó érvelést gyengítő inkoherencia okozta. Deák javaslatának ugyanis mindkét eleme ugyanazon elvre, a legalitás elvére, és ugyanazon törvényre, az egyoldalúan megváltoztathatatlan alaptörvénynek tekintett Pragmatica Sanctiora épült. Láttuk, erre alapozta Magyarország „alkotmányos önállásának”, az egységes birodalmat

teremtő „reálunió” tagadásának tételét, és e t örvényre hivatkozva igazolta a választott „formát”, állítván: Ferenc József uralkodói mivoltának tagadásával „egyenes összeütközésbe jönnénk a s anctio pragmaticával”. A bizonyítás kétségkívül „prókátoros”, de logikailag koherens. Ám a Habsburg-ház örökletes uralmát megerősítő Pragmatica Sanctiót alaptörvénynek elismerni, de az „előleges tárgyalásokat” megtagadni a „tényleges” hatalmat birtokló uralkodóval – nos, e logikában valóban volt ellentmondás. A másik probléma politikai természetű volt, és súlyosabb. A Határozati Párt által javasolt „forma” – bár kétségtelen, hogy törvényeken alapult – olyannyira „szoros” törvényértelmezést jelentett, amely magába foglalta, de legalábbis megpendítette a legalitás elvével való szakítás lehetőségét. A párt „hivatalos” véleményét kifejtő Tisza Kálmán csak burkoltan utal

e lehetőségre, mondván: a törvénytelenül kibocsátott olmützi alkotmánnyal „1849-ben mart. 5-én most is uralkodó ausztriai császár ő felsége széttépte a kétoldalú szerződéseket, széttépte a pragmatica sanctiót, mert megsemmisítette az azáltal biztosított magyar alkotmányt, feldarabolta az országot, fegyverrel igyekezett azt meghódítani. Ennek folytán ugyanazon év april 14-én a nemzet is megsemmisíté a kétoldalú szerződésnek – melynek érvényére az, ki azt már maga részéről széttépte volt, úgy sem hivatkozhatott – őt kötelező részét. A fegyver hatalmának kellett dönteni, s mert a harc kockája idegen hatalom beavatkozása folytán az osztrák fegyverek részére dőlt el, következett a 11 évi kormányzat, nem a kötések, nem a törvények, hanem egyedül a hódítói jog, a fegyveres erő alapján.” 42 Igaz, Tisza hozzáfűzi, hogy a nemzet „ békülékeny szellemétől indíttatva visszaállott a széttépett

kétoldalú szerződések, a pragmatica sanctio s az ezek folytán alkotott sarkalatos törvények által kijelölt térre”. 41 Tisza Kálmán beszéde, 1861. május 16 in: Az 1861 év ápril 2 Pesten egybegyült országgyűlés képviselőházának naplója. Pest, 1861 I k 129 l 42 Tisza Kálmán beszéde, 1861. május 16 in: Az 1861 év ápril 2 Pesten egybegyült országgyűlés képviselőházának naplója. Pest, 1861 I k 128 l 22 Az okfejtés a vita során azonban nem egy esetben nem így zárul; több képviselő a „jogeljátszás” elmélete alapján a Habsburg-ház örökösödési jogának érvényességét vonja kétségbe. Legvilágosabban Révész Imre beszél, aki eljut Deák indítványának alapját alkotó állítás, a Pragmatica Sanctio alaptörvény voltának tagadásához. Véleménye szerint a Magyarországot Ausztriával összekötő perszonálunió is „feltételes”; ebből tehát nem lehet levezetni Ferenc József uralkodói, de még

trónörökösi jogait sem. 43 A Képviselőház naplója szerint e kijelentést nagy zaj, helyeslés és tiltakozás követte. Az elhangzottak fontosságát bizonyítja az is, hogy valójában ez a felszólalás és ez az állítás volt az egyetlen, amire a vitában elhangzottak közül Deák záróbeszédében részletesen reagált. A Pragmatica Sanctio érvényes alaptörvényként való megvédése a „hódítási jog”, de ugyanakkor a „fegyver jog” minden fajtájának az elutasítását is jelentette egyszersmind. A történelmi jogra, a jogfolytonosságra épülő legalitáselmélet a „jogeljátszás-teória” mindkét változatát kizárta. 44 A képviselőház Deák záróbeszédét is hosszan tartó éljenzéssel fogadta, de ami fontosabb, a következő napon, a „formáról” történő szavazáskor a Határozati Párt számbeli fölénye ellenére háromfős többséggel a felirat mellett döntött. A Határozati Párt néhány politikusa a pártvezetés

tudtával és beleegyezésével egy megtervezett „önleszavazást” hajtott végre. 45 E meglepő taktikai lépésben bizonyára a már többször említett bizonytalanság játszotta a meghatározó szerepet, ám aligha lehet kétséges, hogy Deáknak és a Felirati Párt egészének a „lényeget” illető határozottsága is hozzájárultak e furcsa döntés megszületéséhez. Mindenekelőtt azzal, hogy sokakban eloszlatták a félelmet, hogy a Deák által indítványozott „forma” valóban az önfeladás, a behódolás, a „48-asság” feladása volna. A Felirati Párt „szilárdsága” megkönnyítette, hogy a szavazást ne a „törés”, vagy „engedés” – még kevésbé a forradalom, vagy „alkuvás” – közötti választásként élje meg a határozati párti képviselők legalábbis egyik része. Mocsáry Lajos például így érvelt a felirat mellett: „ én a föliratban teljességgel nem látom legkevésbé is kompromittálva állásunkat. Nem

látom azt, sem önmagunk szeme előtt, sem az európai közvélemény előtt. Mi önmagunkat illeti, nincs positiv törvény, melyet a fölirat által megsértenénk. De az európai közvélemény előtt sem compromittálhatjuk magunkat a fölirat által. A külföld, melynek jó véleményére igen nagy becset helyezek, teljességgel nem érti a mi törvényes kételyeinknek subtilitásait. A külföld csak azt érti, ha mi vagy fegyveres kézzel dictáljuk Bécs falai közt a b ékét, vagy pedig értekezésbe bocsátkozunk a tényleges hatalommal, de azt, hogy miután magunk kinyilatkoztatjuk minden módon, miszerint mi fegyverhez nyúlni nem akarunk, mégis mindamellett még csak szóba sem állunk az e llenféllel, azt teljességgel nem fogná a külföld érteni. ha most már a külföld azt látja, hogy mi habár fegyver nélkül kezünkben, ultimatummal állunk elő, mely kizár minden alkut, mint lehetetlent; ha azt látja, hogy mi nem akarunk hallani concessiókról sem, s

nem a c oncessiók scalájára bízzuk ügyünket, hanem jogalapot mutatunk ki, melyen innen maradnunk nem lehet, melyet túllépni nem akarunk: vajon meg fog-e szólani, vajon compromittált emberekül fog-e tekinteni bennünket?” A „megalázódás”, a „meghunyászkodás” bélyegét öntudattal utasítja vissza: „ ha már szükség van efféle contestatiókra, ezennel kijelentem, hogy legkevésbé sem érzem hátráltatva magamat, hogy emelt fővel járhassak, midőn kijelentem, hogy a föliratot pártolom.” 46 [A mi kiemeléseink] De alighanem a bizonytalanság jelének tekinthetjük azt is, hogy a vélemények megváltozása mégsem történt meg egyik napról a másikra. A feliratai javaslat részletes vitája során egy-egy alkalommal a határozati pártiak elszántsága – netán indulata – újra felülkerekedik. Így 43 Révész Imre beszéde, 1861. május 31 in: Az 1861 év ápril 2 Pesten egybegyült országgyűlés képviselőházának naplója. Pest, 1861

I k 361 l 44 Deák Ferenc záró beszéde, 1861. június 4 in: Deák Ferenc beszédei, III k im 101 l 45 A történések leírásához lásd Szabad György 516-523 és Kónyi III.k 102-106 l 46 Mocsáry Lajos beszéde, 1861. május 31 in: Az 1861 év ápril 2 Pesten egybegyült országgyűlés képviselőházának naplója. Pest, 1861 I k 345-346 l 23 többséget nyert néhány olyan módosító indítvány, amely – Deák szóhasználata szerint – „eltérő logikát, elvet, eszmét” képviselve „fölforgatta” a képviselőház nemrég hozott határozatát. 47 A következmény persze előre látható volt: az uralkodói presztízst valóban sértő megfogalmazásokat tartalmazó feliratot Ferenc József nem vette át. Néhány nap múlva aztán a képviselőház retirált; a feliratot most már egyhangúan, az eredeti formájában fogadta el. Miként az előjelek alapján sejteni lehetett, a formailag már elfogadhatóvá tett feliratot az uralkodó tárgyalási

alapként sem fogadta el, és a közvetítéssel próbálkozó konzervatívok kétségbeesett kísérletei ellenére egy diktátumszerű leiratban utasította el. Ha maradt volna még bárkiben is félelem aziránt, hogy Deák álláspontja a behódoláshoz vezet, ezzel eloszlott. A nemzeti egység létrejötte előtt álló legfontosabb akadály megszűnt. Néhány nap múltán az országgyűlés látványosan demonstrálta a nemez egységét, a pártok „megszűnését”. Deáknak a „nemzet vezérévé” válását tehát a körülmények is elősegítették. A választás kényszerét magába rejtő dilemma tartalma a politikai helyzet alakulása következtében mind a konzervatívok, mind a radikálisok számára megváltozott. A konzervatívok – de legalábbis egy részük – megértette, hogy választani nem a liberális és a konzervatív alkotmányosság, hanem a centralizált birodalom és Magyarország „önállása” között lehet, a nemezi radikálisok pedig azt,

hogy nemcsak a forradalom és a behódolás között lehetséges a választás. Korábban is láttuk, hogy a fizetendő ár nagysága, valamint a „töréssel” járó súlyos kockázatok miatt a fegyveres harc vállalása a Határozat Párton belül a kezdetektől fogva kétséges volt. Utaltunk arra is, hogy Kossuth „merészsége” is feltételes volt: a felkelésre való felszólítást csak a „kültámasz” bizonyossá válása, azaz az Ausztria elleni háború kirobbanása, a baráti „külhatalmak” egyértelmű garanciavállalása után lett volna hajlandó kiadni. E lehetőség valóra válása azonban egyre késett, sőt, a villafrancai béke megkötése után valószínűsége is csökkent. Az ország Ausztriától való elszakadását a francia császárral és az olasz királlyal szövetkezve végrehajtott „forradalom” kossuthi terve egyre kevesebbek számára jelentett hihető alternatívát. A még akkor emigrációban lévő, és Kossuth egyik

legközvetlenebb bizalmasának számító Pulszky Ferenc el is jut a k övetkeztetéshez: az alternatíva nem Cavour vagy Deák, hanem Garibaldi vagy Deák. Azaz: vagy a forradalom minden bizonytalanságával és következményével, vagy pedig a megegyezés lehetőségeinek a keresése – természetesen ez is a szükségképpen vele járó következményekkel. Miután a Deák által megfogalmazott kiegyezési feltételek a vitában valóban „ultimátumként” jelentek meg, a Pulszky által élére állított kérdés nem a (kossuthi értelemben vett) forradalom vagy megalkuvás, hanem a bizonytalanságot fenntartó „kockáztató merészséghez kapcsolódó várakozás” és a már kipróbált passzív rezisztenciát folytató „óvatossággal párosult szilárdság” dilemmájaként kapott értelmet. Az elutasító királyi leiratra választ fogalmazó Deák és munkatársai – a Határozati Párton belüli viták ellenére – szinte biztosak lehettek abban, hogy az

országgyűlés és a nemzet túlnyomó többsége nevében beszélnek. A pártközi tárgyalások ugyan nem vezettek előzetes eredményre, s a Határozati Párt is készített egy tervezetet, a képviselőház nyílt ülésén mégis csak Deák beszélt. A szó mindkét értelmében „hatalmas” – terjedelmes és hatásos – felirati javaslatának elhangzása után – éppen egy határozati párti honatya javaslatára – a képviselők vita nélkül, közfelkiáltással szavaztak. A döntést kimondó képviselőházi elnök szerint egyhangúlag, a radikálisokhoz tartózó Szilágyi Virgil Kossuthnak írt levelének állítása szerint 27 tartózkodás mellett 48 – a fogadták el a feliratot. 47 48 Deák Ferenc felszólalása a részteles vitában, 1861. június 12 in: Deák Ferenc beszédei, III k im 127 l Szabad György: Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860-61) i.m 582 l 24 A „Határozati párt csakugyan összerottyant” 49 – kommentálta az eseményt

az a Révész Imre, aki az első felirati vitában egyetlenként opponálta a Deák felirati javaslatában összegzett „lényeget” is, majd a beszédének elmondását követő napokban – feltehetően a saját pártjában tapasztalt és az „önleszavazási” manőverben testet öltő határozatlanság miatt is – mandátumáról lemondott. Az ítélet – ha a benne rejlő morális megbélyegzést a ténymegállapítástól elválasztjuk – tartalmilag pontos. A Határozati Párt nem radikális többségének ugyanis semmi oka nem maradt arra, hogy a Felirati Párttól való különállását demonstrálja. Miként a pártvezér, Tisza Kálmán fogalmazott: „ bár óhajtottam volna a leiratban kifejtett s általam lelkem mélyéből osztott elveket határozat alakjában kimondani azonban oly nagy súlyt fektetek részemről arra: miszerint lássa és tudja mindenki e hazában épen úgy, mint kívül honunk határain, hogy a felirati javaslatban kifejezett elvek és

nézetek mindnyájunk elvei és nézetei, s hogy midőn az alkotmány védelméről van szó, a más különben legeltérőbb nézetűek szívdobbanása is összetalálkozik, hogy nem szeretnék az alak felett vitatkozást idézni elő”. Ezt annál könnyebben megteheti – fejezi be rövid felszólalását – „ mert a föliratban erős meggyőződésemet, legszentebb elveimet, egész lelkemnek titkos sejtelméig kifejezve találom.” 50 Kétségtelen viszont az is, hogy a felirati javaslat – amit terjedelmessége miatt Deák és Szalay László egymást váltva olvasott fel – retorikailag is igen hatásos, Szabad György szavaival szólva „mestermű volt a maga nemében”. „Nemes pátosza, előadásának jól követhető logikája, fejtegetéseinek gazdag indoklása hatásosabban érvényesült mint első feliratában: s ha a tartalmi különbségek nem is voltak nagyok, a határozatiak egy része nyilván őszintén érezte úgy, hogy Deák lépett közelebb ahhoz,

amit maguk is kifejezni akartak.” 51 Alighanem valóban így volt. Ám ugyanakkor az is bizonyos, hogy Deák változatlanul ragaszkodott az álláspontját meghatározó „főszabályokhoz”, jottányit sem tért el a legalitásra és az óvatossággal párosult szilárdságra épülő platformjától. Igaz, a másik párttal való vita teljességgel hiányzott a beszédből; ha előre nem tudhatta is, de nagy bizonyossággal remélhette, hogy nem talál ellenvetésre. A beszéd eleve úgy készült, hogy a nemzet egészének hitvallása legyen. A célt tökéletesen elérte. A felolvasás végére a T Ház ülése – miként Lónyay naplójából tudjuk, Eötvös és Lónyay segítségével, akik a szöveget ismerve, a „nevezetes helyeket” felkiáltásokkal nyomatékosították 52 – valóságos ünnepi ceremóniává változott. A beszéd záró szakaszának minden mondatát a képviselők hangosan kifejezésre juttatott egyetértése kísérte. A terjedelmes beszéd

hangvételének, stílusának bemutatásához elegendő talán az utolsó passzus idézése; úgy véljük, e sorok alapján is érthetővé válik, miért csatlakoztak a közhangulathoz – esetleg maradtak némák – a teremben lévők közül azok is, akik Deák ellenében még mindig Kossuthot választották. „Mi tehát, mint a nemzet képviselői – kezdi el a követelések összegzését –, a legmélyebb tisztelettel, de egyszersmind azon őszinteséggel, mellyel Felségednek, a hazának és önmagunknak tartozunk, kénytelenek vagyunk kijelenteni, hogy mi a sanctio pragmaticához s annak minden feltételeihez kivétel nélkül szorosan ragaszkodunk, semmit, a mi azzal bármi részben ellenkezik, alkotmányszerűnek nem tekinthetünk s el nem fogadhatunk. Szorosan ragaszkodunk az ország alkotmányos önállásához, ennélfogva az örökös tartományok irányában sem ismerünk el semmi más szorosabb kapcsolatot, mint a mi a sanctio pragmaticában van megállapítva. 49

idézi Szabad György: Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860-61) i.m 582 l Tisza Kálmán beszéde, 1861. augusztus 8 in: Az 1861 év ápril 2 Pesten egybegyült országgyűlés képviselőházának naplója. Pest, 1861 II k 279 l 51 Szabad György: Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860-61) i.m 582 l 52 Lónyay Menyhért naplója. 1860-1861 (szerk Deák Ágnes) Bp Századvég Kiadó, 2004 313-314 l 50 25 El nem fogadhatjuk a múlt év október 20-dikán kiadott pátensnek Magyarországra nézve is szándéklott kiterjesztetését, s azoknak tartalmát sem tanácskozásainkban alapul nem vehetjük, sem Magyarországra kötelezőknek el nem ismerhetjük. Ünnepélyesen tiltakozunk az ellen is, hogy a birodalmi tanácsnak Magyarország felett bármi részben törvényhozási vagy rendelkezési hatalma lehessen, s kijelentjük: hogy mi abba képviselőket küldeni nem fogunk, s minden oly választásokat, mik az országgyűlésen kívül e célra netalán

történhetnének, valamint az i ly választásoknak elfogadását is alkotmányunk megsértésének nyilvánítván, el nem ismerjük, hogy az ekképp választottak Magyarországot bármi tekintetben képviselhessék. Miután Magyarország felett s annak jogáról a törvényes királynak s nemzetnek alkotmányszerűleg egyesült akaratán kívül senki jogosan nem rendelkezhetik: ezennel kinyilatkoztatjuk, hogy a birodalmi tanácsnak Magyarországra s a kapc solt részekre vonatkozó rendeleteit alkotmányelleneseknek s érvényteleneknek kell tekintenünk, semmi terhet, semmi kötelezettséget, mit a birodalmi tanács megállapít, semmi kölcsönt, melynek fölvételét elhatározza, az ál lam vagyonának semmi eladását, mihez beleegyezését kimondja, Magyarországra nézve alkotmányszerűnek, s ennélfogva kötelezőnek el nem ismerünk, s kénytelenek leszünk azt minden időben úgy tekinteni, mint az ország beleegyezése nélkül jogtalanul történtet. Kijelentjük, hogy

a nemzet azon alkotmányos jogát, miszerint saját adója s katonasága felett mindig saját országgyűlésen rendelkezett, továbbra is sértetlenül akarjuk fenntartani, s annak a birodalmi tanácsra leendő átruházásába soha bele nem egyezünk. Szorosan ragaszkodunk az ország azon alkotmányos jogához, miszerint a törvényhozó hatalom mind új törvények alkotására, mind a már szentesített törvényeknek magyarázására, módosítására vagy eltörlésére nézve a fejedelmet s a törvényesen egybegyűlt országgyűlést illeti. Nem tekinthetjük tehát alkotmányosnak a törvényhozó hatalom egyoldalú gyakorlását, semmi octroyrozást el nem fogadhatunk, s el nem ismerhetjük azt, hogy a már szentesített törvények bármi részben egyoldalú hatalommal felfüggesztethessenek, módosíttathassanak vagy eltöröltethessenek. Ennélfogva ragaszkodunk az 1848-diki törvényekhez is egész terjedelmükben, s azokat mind alkotmányszerűleg hozott s királyi

megerősítéssel ünnepélyesen szentesített törvényeket teljesen jogérvényűeknek tartjuk. Kijelentjük, hogy az országgyűlésnek törvényszabta teljes kiegészítése előtt sem törvények alkotásába, sem a királyi hitlevél feletti értekezletbe nem bocsátkozhatunk. Kijelentjük végre, hogy az ország jelenlegi kormányzatát, különösen a nem alkotmányos tisztviselőknek absolut hatalmú eljárását, törvényelleneseknek s a hazai törvények súlya alá esőknek, a törvény ellen kivetett s behozott direct s indirect adókat, s azoknak fegyveres erőveli behajtását alkotmányelleneseknek vagyunk kénytelenek tekinteni. „Fájdalommal látjuk, hogy Felséged a legmagasabb királyi leirat által minden kölcsönös értekezletet lehetetlenné tett, s azoknak fonalát végképp megszakasztotta. A legmagasabb királyi leirat nem áll a magyar alkotmány alapján, hanem az absolut hatalommal kiadott, s alkotmányunk lényegével ellenkező császári diplomát

és pátenst főtörvényül tűzte ki, minket pedig a hon iránti kötelesség és képviselői állásunk s önmeggyőződésünk szorosan a magyar alkotmányhoz kötnek, mi csak annak alapján tanácskozhatunk. E két egymástól eltérő, sőt egymással ellenkező irány óhajtott egyesülésre nem vezethet. Nekünk az irányt legszentebb kötelességünk tűzte ki, s azt elhagynunk nem szabad Mély sajnálattal mondjuk ki tehát, hogy a legmagasabb királyi leirat folytán kénytelenek vagyunk mi is az országgyűlési értekezletek fonalát megszakítottnak tekinteni.” [A mi kiemeléseink] Az egyes tételek kimondását követő „Úgy van!”, „Helyes!”, illetve a „zajos közhelyeslés” az utolsó pontnál „Óriási zajban kitörő, szűnni nem akaró viharos közhelyeslés, taps és éljenzés” követte. Ami a Napló állítása szerint – próbára téve a gyorsíró stiláris képességeit – a beszédet záró mondatok elmondása után „Óriási zajban

kitörő közhelyesléssé, leget rázkódtató tapssá, szűnni nem akaró viharos általános éljenzéssé” fokozódott. Deák ekként fejezte be szónoklatát: „Lehet, hogy nehéz idők következnek ismét hazánkra, de a megszegett polgári kötelesség árán azokat megváltanunk nem szabad. Az ország alkotmányos szabadsága nem oly sajátunk, melyről szabadon rendelkezhetnénk; hitünkre bízta a nemzet a hű megőrzését, s mi felelősek vagyunk a haza s önlelkiismeretünk előtt. Ha tűrni kell, tűrni fog a nemzet, hogy megmentse az utókornak azt az alkotmányos szabadságot, melyet őseitől öröklött. Tűrni fog csüggedés nélkül, mint ősei tűrtek és szenvedtek, hogy megvédhessék az ország jogait; mert amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező 26 szerencse ismét visszahozhatják; de miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz s mindig kétséges. Tűrni fog a nemzet, remélve a szebb

jövendőt, s bízva ügyének igazságába.” 53 [A mi kiemeléseink] Ez a h ang nem a megalkuvás hangja volt. Deák nem engedett a „48-ból”: Magyarország „önállásának” és a liberális értelemben felfogott alkotmányos királyság programjából. De nem is a forradalomé. A legalitás elvéhez továbbra is ragaszkodott Az országgyűlés által közvetlenül a feloszlatása előtt elfogadott, ugyancsak Deák által megfogalmazott Óvás mindkét elemet tartalmazza. Ismételten összefoglalva a k ét feliratban kifejtetteket, majd a tárgyalások megszakadásáért a felelősséget az uralkodóra hárítva jelenti ki: „Az erőhatalomnak tettleg ellene nem szegülhetünk; de azok ellen, mik ekképp történnek, ünnepélyes óvást teszünk, s kijelentjük, hogy minden jogilag fennálló törvényeinkhez, és így az 1848-dik évben szentesített s országgyűlésileg meg nem változtatott törvényekhez is szorosan ragaszkodva, a hatalomnak minden oly lépését,

mi azokkal ellenkezik, alkotmányellenesnek fogjuk tekinteni.” Az Óvás szövegére tett előterjesztéshez kapcsolódó indoklás ugyanakkor hangsúlyosan foglalja magába az eszközhasználatra vonatkozó önkorlátozást, ami – mint láttuk – programjának mindvégig a másik meghatározó jelentőségű alappillére volt. „Nekünk egyetlenegy fegyverünk a törvény és ügyünk igazsága, s erre támaszkodva kell a h atalom fegyvererejével szemben állani. Régi állítás s a történelem tanúsága szerint talán aligha csalt valaha az, hogy az igazság végre győzni fog, és nekünk abba kell minden reményünket helyeznünk. Hogy ezen téren biztosan lépjünk, nem szabad, nem lehet nekünk a törvény terét soha semmi szín alatt és semmi esetben elhagyni, mert csak ez azon biztos tér, hol fegyveres erő nélkül fegyveres erő ellenében is megállhatunk. Az országgyűlés eddig ezt követte, s most az országgyűlés valószínűleg szét fog oszlattatni.

Egyes polgárai lesznek a hazának mindazok, kik most a nemzet képviselői voltak Én azon tiszta meggyőződéssel lépek vissza ismét azon magányba, honnan kiléptem, hogy, mint képviselőtársaim is, szentül, legjobb lelkiismeretünk szerint teljesítettük azt, mivel a hazának, küldőinknek és önlelkiismeretünknek tartoztunk, s egyszersmind azon meggyőződést táplálom keblemben, hogy az országgyűlésnek e részbeni példáját mind a törvényhatóságok az országban, mind az egyes polgárok a hazában, híven követni fogják; azaz megmaradván a törvény alapján, a törvénytől nem távoznak, a törvényhez szigorúan ragaszkodnak és akár jobbra, akár balra mi törvény ellen van, azt se helyeselni, se követni soha nem fogják. A törvényhatóságok míg így fennállnak, addig a törvény értelmében fognak működni; öngyilkosságot nem fognak elkövetni, a sors csapásait nyugodt kebellel fogják várni. Az egyes polgárok is tartsák magukat a t

örvényekhez A törvény oly nyugalmat ad a léleknek, hogy a legsúlyosb eseményeket, ahhoz ragaszkodva, be lehet várni, és éppen ez fogja előidézni azt, a mi a tűrésnél legfőbb, hogy méltósággal tűrjünk, a méltóságot pedig a törvényesség adja meg és semmi más.” 54 [A mi kiemeléseink] A beszédet ez esetben is minduntalan „zajos közhelyeslés és éljenzés” szakította meg és „viharosan kitörő hosszas közhelyeslés; zajos taps, harsány éljenzés”, „közfelkiáltással kifejezett általános helyeslés és hosszan tartó viharos éljenzés s felkiáltások: Elfogadjuk! Elfogadjuk!” Végezetül egyhangú elfogadás követte a képviselőházban, majd ugyanazon a napon a felsőházban is. Ha volt ellenvélemény, az vagy nem hallatszott, vagy el sem hangzott Az utóbbi feltételezés látszik valószínűbbnek. Deák másnapi, a feloszlatás tudomásulvételét ajánló felszólalása előtt kitörő „szűnni sem akaró viharos éljenzés

és taps”, majd a n éhány szavas beszédét követő újabb „viharos és szűnni nem akaró éljenzés”, „Éljen Deák! Éljen a haza!” kiáltások jelezték, hogy az országgyűlés végére Deák programja széleskörű támogatást szerzett, ő maga pedig mindenki által elismert és támadhatatlan tekintéllyé, az ország legfontosabb politikai vezetőjévé vált. A politikai elit döntő többsége Deák mögé sorakozott fel. 53 54 Deák Ferenc második fölirati javaslata, 1861. augusztus 8 in: Deák Ferenc beszédei, III k im 269-272 l Deák Ferenc beszéde, 1861. augusztus 21 in: Deák Ferenc beszédei, III k im 276-278 l 27 Lónyay ekként jellemzi a h angulatot Deák felirati beszédének elhangzásának napján tett napló-bejegyzésében: „A megszavazási jelenet mindenesetre nagyszerű volt. Felállott az egész ház, mint egy ember, az ülők csal felülről voltak észrevehetők. [Számukat ő 6-10-re teszi] Lelkesült és határozott kifejezés

látszott mindenki arcán. A karzatok erőteljes éljenben törtek ki A szavazás után sokan kezet szorítottak egymással, ölelék egymást, sőt még a határozatiak is érezték, hogy ez egy nagyszerű határozat volt, mely a nemzet becsületére vált. Egyedül az ókonservativok arcán látszott az a ggodalom kifejezése .[Dessewffy] Emil azon megjegyzést tevé, „már most nincs reményem a kiegyenlítéshez, pedig Bécsben jól állottak a dolgok”. Én pedig azt hiszem, hogy így jól van, ahogy van A kérdés most „aut aut”, azaz vagy az országgyűlés eloszlatása és egy ideig ostromállapot, vagy Deáknak felkérése ministeriumot alakítani és mindent törvényes kerékvágásba vinni. Mint hallám, Apponyi [ugyancsak a konzervatív tábor tagja] igen meg volt az egyhangúsággal elégedve. Én azt tartom, hogy éppen ezen egybehangzás ád erőt Deáknak és véleményének. Megmutatá, hogy ő azon férfiú, kinek még sikerülhet a monarchiát és dinastiát

megmenteni. Egy hosszú discussio és pártoskodások azon hitre vitték volna a fejedelmet, hogy nincs kibe [!] támaszkodni. Deák még soha se volt ily nagy, ily hatalmas” 55 * A konzervatívokkal, illetve a Kossuth-pártiakkal folytatott viták győztese tehát a „haza bölcse” lett. A konzervatívok ugyan nem hagytak föl a különböző „kibontakozási tervek” készítésével, de arra már nem is gondolhattak, hogy Deák megnyerése, közreműködése nélkül eredményt érhetnének el. A Kossuth-párt ereje is megcsappant; az emigráció megfogyatkozott, a hazai tábor meggyengült. 1863-ban, amikorra a Deáknak szánt ajándék, az 1861. évi országgyűlési tagok arcképeit tartalmazó díszalbum elkészült, az Angol Királynőbe zarándokló népes küldöttségben számos korábbi politikai ellenfele is megjelent. Közfeltűnést keltve – és az u ralkodó rosszallását is kiváltva – ott volt az országbíró Apponyi György, Lonovics József érsek,

Dessewffy Emil és mások a konzervatív táborból, míg másfelől a Határozati Párt szinte teljes vezetőgárdája: Tisza Kálmán, Almásy Pál, Podmaniczky Frigyes, Jókai Mór, Károlyi Sándor stb. – azok tehát, akik két évvel korábban, ha a tisztelet hangján is, de Deák koncepciójának számos elemét élesen bírálták. Deák e gesztust a „bizalom és a s zeretet” jelének tekintette. Alighanem joggal A válaszbeszédében összefoglalt politikai krédója ekkor már valóban a „nemzet” – fogalmazzunk óvatosabban: a politikai elit – döntő többségében visszhangra talált. E hitvallás a már ismert két pontból áll. Az egyik a forradalom minden fajtájának ellentéteként felfogott törvényességhez való ragaszkodás: „Az ügy, mely mellett együtt küzdöttünk – mondja –, a h aza szent ügye; a tér, melyen állunk: a törvényesség. Egyes törvények célszerűsége fölött sokféleképp ágazhatnak el a vélemények

Kormányformák, alkotmányok, a közjog elvei s a törvényhozásban uralkodó eszmék változhatnak s változtak is időnként minden nemzetnél. De van egy örök s változhatatlan elv, melynek mindenütt, hol törvény uralkodik, sértetlenül kell mindig fönnállani, s ez azon elv, hogy a t örvények szorosan megtartandók, s kötelező erejüket csak a jogos törvényhozó hatalom szüntetheti meg. Ezen elvnek hódolva, sürgettük mi országgyűlési föliratainkban törvényeinknek és alapszerződéseinknek szoros megtartását. Álláspontunk a törvényesség vala, mely egyenes ellentéte a forradalomnak Mert nem az áll forradalmi téren, ki a törvényességhez ragaszkodik, s meg akarja szigorúan tartani a törvényeket, melyek az országnak és fejedelemnek jogait egyaránt biztosítják.” [A mi kiemeléseink] 55 Lónyay Menyhért naplója i.m 316 l 28 E cselekvési szabály érvényességét semmi, még a megegyezési kísérlet kudarca sem kezdheti ki.

„Fölirataink sikertelenek maradtak. De nem érzem ezen sikertelenség által fölmentve magamat azon polgári kötelesség alól, melyet a törvény előnkbe szabott, s nem vagyok elhagyni a törvényesség terét, melyen kívül minden politikai lépés kétes, káros, sőt veszélyes. A népek sorsa Isten kezében van A legszentebb igyekezetet meghiusíthatják oly váratlan események, miket sem kiszámítani, sem elkerülni nem lehet. De még ily esetben is több lelki nyugalommal tűrjük a sorscsapásokat, ha polgári kötelességünket a törvényesség védelmében hűen teljesítettük, mintha öntudatunk arról vádol, hogy jó szándékból talán, de meghiúsult számítással, a törvényességet elhagyva, siker nélkül adtuk fel azt, a minek megőrzése szent kötelesség gyanánt szállott reánk.” [A mi kiemelésünk] A hitvallás másik alaptétele az igazság győzelméhez kapcsolódó reményből, ha tetszik, a „csökönyösségből” – azaz minden más

cselekvési mód elutasításából – következik. Akár a Szózat „Jőni fog, mert jőni kell” parafrázisaként olvashatjuk a következő sorokat. „Kilencszáz év óta él nemzetünk e hazában. Nehéz idők vonultak el fölötte, gyakran az örvény szélére sodorta a b elviszály és külellenség. És annyi küzdelmek közt fönn tudta mégis tartani önállását, törvényeit és alkotmányát. Pedig annyi századokon keresztül nem volt igazságos a népnek azon osztálya iránt, melyet nem részesített a polgári jogokban, mellyel nem osztozott a közterhekben. Ezen erkölcsi hibát 1848-ban hozta helyre a nemzet, s akkor lőn igazságos a nép iránt. Az isteni gondviselés nem fogja engedni, hogy éppen azon időszak, melyben a legszentebb erkölcsi kötelesség hűen teljesítve lőn, legyen a n emzet életének utolsó fellobbanása, s ez o rszág éppen akkor fosztassék meg alkotmányos önállástól, törvényes függetlenségtől, midőn önként és szabad

akaratából igazságot szolgáltatott a népnek s lerótta sok százados tartozását. El fog jönni, úgy hiszem, az idő, midőn azok is, kik most a mi alkotmányos önállásunkat saját szabadságuk érdekében óhajtják eltörölni, be fogják látni, hogy egyik nemzet szabadsága a másik szabadságának ellensége nem lehet.” 56 [A mi kiemelésünk] „Az nem lehet ” – szól tehát a „48-asság” deáki programja melletti kitartásra felszólító üzenet. Ekkor már Deáknak a magyar politikai életben nincs versenytársa. 1861 évi szereplése valódi orákulummá, a „haza bölcsévé” tette. Képességein és korábban megszerzett tekintélyén túl, az ekkor kialakult nimbusza is hozzájárult ahhoz, hogy a nemzet mindenki által elismert vezérévé vált. Habitusa alkalmassá tette e s zerepre. A Deák „idealista” politikáját nem sokkal előbb a „politikai realizmus” jegyében bíráló Kecskeméthy Aurél írta naplójába a Deákkal történt

első személyes találkozása után: „Az ily nyugodt logika megrendítő, ha egészen nem meggyőző is”. 57 Úgy látszik, Deák nyugalmat és méltóságot sugárzó személyiségének hatása alól még a cinizmusra hajló Kecskeméthy sem vonhatta ki magát. 6.22 „ ki tud hallgatni, szólni, ha kell: tegyen is, amikor tenni kell” – a kiegyezéshez vezető út lépései Ha Deáknak – és persze, a körülmények hatalmának – a magyarok többségét sikerült is 1861ben meggyőznie a „48-asság” igazáról, az uralkodónak és a birodalom vezető politikusainak még további leckékre volt szüksége. „Mi várhatunk” – üzente az államminiszter az 1861 után újra passzív rezisztenciába vonuló magyaroknak. „Mi is várhatunk” – szólt Deák válasza S valóban, 1864 l egvégéig nincs jele annak, hogy az udvar és a nemzet vezérévé vált Deák között bármiféle kapcsolat létezett volna. A „népeinek alkotmányt adományozó” februári 56

Deák Ferenc beszéde az országgyűlés tagjai arcképeinek átnyújtása alkalmakor, 1863. március 28 in: Deák Ferenc beszédei, III. k im 315-317 l 57 Kecskeméthy Aurél Naplója. i m 126 l 29 pátens eredményeképpen kormányzati pozícióhoz jutó, az egységes birodalmat most új módszerekkel megteremteni igyekvő udvar fő szövetségesét jelentő német-osztrák liberálisok és a M agyar Királyság integritásához és szuverenitásához ragaszkodó magyar szabadelvűek nézetei oly távol álltak egymástól, hogy közöttük minden tárgyalás értelmetlen volt. Az idő természetesen nem csupán várakozással telt. Schmerling a politikai taktika minden rendelkezésére álló eszközét felhasználta arra, hogy a magyarok ellenállását megtörje, s ért is el némi eredményt. A magyar liberálisok ugyan kivétel nélkül megtagadták a Birodalmi Tanácsban való részvételt, ám a szász és román többségű erdélyi országgyűlés elfogadta a februári

pátens által oktrojált „liberális” birodalmi alkotmányt. A nemzetiségi kártya kijátszása kétségtelenül igen kellemetlenül érintette a magyar politikai elitet, s a bizonytalanságukat csak növelhette, hogy az ország gazdasági helyzete – például 1863-as „alföldi ínség” idején – nyomasztóan súlyos volt. A „békés kiegyenlítés” hívei közül többen bizony aggodalommal szemlélték az eseményeket; a konfliktusok kiéleződésétől, a politikai erők polarizációjától, végső soron a nemzeti és liberális törekvések összekapcsolásának lehetetlenné válásától tartottak. Eötvös például így ír 1862-ben egyik francia elvbarátjának, Montalembert grófnak: „Ön tudja, hogy én a demokratikus eszmék győzelmét nálunk – legalább is még hosszabb ideig – lehetetlennek tartottam. Most úgy tűnik nekem, hogy ez a győzelem határozott ténnyé vált A konzervatív elv hatalma Magyarországon abban állt, hogy azt a

nemzetiség elve is támogatta. Azért ragaszkodtak a monarchiához és az arisztokráciához, mert mindkettő a történelmi jog eredménye volt, és mert a történelmi jog feladása egyszersmind a magyar nemzetiség szupremációját veszélyeztette volna. Minthogy Bécsben a különböző nemzetiségek felbujtásának eszközéhez nyúltak, és ezen az úton olyan messzire haladtak előre, hogy a magyar szupremáció fenntartásáról aligha lehet többé szó, semmissé lettek mindazok az okok, amelyek a nagy többséget a dinasztiához kötötték, és az emigráció nézete, amely szerint a magyar nép jövője csak a dunai országok nagy konföderációjának létrehozásában keresendő, napról napra elterjedtebbé válik. Szilárd meggyőződésem, hogy békés fejlődésben többé nem reménykedhetünk, és noha bizonyos vagyok benne, hogy a közrendet az országban mindaddig nem fogják megzavarni, amíg Ausztriát kívülről meg nem támadják, ugyanolyan bizonyos

vagyok benne, hogy abban az esetben, ha ez megtörténnék, a monarchia semmiféle támogatásra nem számíthatna, hanem inkább az ellenkezőjére, és egy ilyen helyzetben lévő államnak, egy kormányzatnak, mely odáig vitte, hogy cselekedeteit egyetlen keresztény ember sem védelmezheti, nincsen jövője.” A maga számára le is vonja a következtetést: „Ami engem magamat illet, az én helyzetem világos. Megint elővettem tudományos munkáimat” – írja. Mert: „Pillanatnyilag csak olyanok foglalkoznak közügyekkel, akik pénzért bárkit kiszolgálnak. Amennyiben a viszonyok megváltoznának, úgy az akció embereire kerülne a cselekvés sora, mi a szerepünket eljátszottuk”. 58 Még ha feltételezhetjük, hogy Eötvöst politikai szándékok is vezették e levél megírásakor, mégsem gondoljuk, hogy félelme nem volt őszinte; legfeljebb azt, hogy valójában nem a demokráciától, s főként nem „a dunai országok nagy konföderációjának”

létrehozásától, hanem a nemzeti liberalizmus programjának megvalósítását ígérő „békés kiegyenlítés” lehetőségének elszalasztásától fél. Egy elkötelezett ember azonban nem válik meg olyan könnyen a politikától. Négy hónappal később írt levelében nemcsak a politikából való kivonulására tett ígéretét vonja vissza, hanem – félelmeit most sem elhallgatva – a helyzetértékelésén is változtat. 1862 júniusában így ír a magyarok nyelvi elszigeteltségén sajnálkozó barátjának: „Nem akkor teljesítjük kötelességünket, ha előrehaladunk, hanem ha előrehaladás közben egyszersmind elhintjük a jövőbeli fejlődés magvait, és bármennyire kívánjon is valaki az egész emberiség érdekében működni és az egész világban nevet szerezni magának, mégiscsak az a r endeltetése mindenkinek, hogy ott 58 Eötvös József levele Charles de Montalembert grófnak (1862. február 20) in: Eötvös József: Levelek (szerk

Oltványi Ambrus) Magyar Helikon, Bp. 1976 350-351 l 30 működjön, ahol él. Bármilyen kedvezőtlenek is a viszonyok, és bármilyen elégedettnek érezném is magamat a tisztán tudományos jellegű működés körében, tevékenységem azért még most sem szorítkozik erre, és kevés reménnyel, de megváltoztathatatlan elszántsággal küzdök azokért az alapelvekért, amelyek kettőnk számára közösek.” E kiindulópont reménykedőbb helyzetértékeléshez vezet. A nemzeti és liberális elkötelezettsége nem láttatja, nem láttathatja a liberális célkitűzések szempontjából nézve oly annyira kilátástannak a helyzetet. Kedvező jeleket is észlel: „Politikai mozgalmainkban annak a programnak következtében, amelyet Kossuth az Allianza-ban tett közé . jelentős fordulat állt be Egy dunai konföderáció eszméje, helyét folytonosan változtató fővárossal és kormánnyal, amelyben Magyarországnak szükségképpen kisebbségben kellene lennie a

szlávság ellenében, és a nagy többség a mind a katolikusok, mind a protestánsok irányában ellenséges keleti egyházhoz tartozik, annál is inkább megrémítette az egész nemzeti pártot, mert a Kossuth-féle program nyilvánosságra hozatalát francia befolyásoknak tulajdonítják, s Napóleon eszméjét vélik benne felfedezni. Sokan, akik korábban minden üdvösséget egy inváziótól vártak, most elálltak ettől az eszmétől, és az osztrák birodalom szétdarabolása sokat veszített varázsából, amióta a háttérben egy ilyenfajta dunai konföderáció intézményét mutatták fel. – Pártunk befolyása ennek következtében megnövekedett, és sokan csatlakoztak hozzá olyanok is, akik korábban elutasítottak mindenféle kiegyezést Ausztriával; ugyanígy lényegesen megjavult az uralkodóház pozíciója is az országban, és azt hiszem, hogy egy kielégítő megoldás esélyei sohasem voltak nagyobbak, mint most.” [A mi kiemeléseink] De persze –

hiszen még 1862-ben vagyunk – rögtön hozzáfűzi: „Ám az, hogy mennyire lesz tartós ez a hangulat és hogy egyáltalán lehet-e majd ennek révén eredményeket elérni, attól függ, képesek leszneke azt kihasználni, és megvallom, hogy különösen Schmerling és a birodalmi tanács legutóbbi cselekedetei után nincsenek efelől nagy reményeim.” 59 Nos, a Schmerlinget illető kételyeit a történések igazolták. Ezzel a kormánnyal, és azzal a Ferenc Józseffel, aki még mindig a m agyarok „kifárasztásával”, esetleg „bekerítésével” kívánta Ausztria belső problémáit megoldani, a nemzeti liberalizmus elvei alapján nem lehetett kiegyezni. Deák most is tudta ezt. Úgy tűnik – szemben például a folyamatosan kísérletező Eötvössel –, tudatosan tartotta távol magát minden olyan próbálkozástól, amely akár a császárt vagy kormányát szerette volna ilyen, vagy olyan érvekkel jobb belátásra bírni. Ám tétlen nem volt Az Angol

királynő-beli szobájában szinte minden fontosabb magyar politikus megjelent; hívei mellett a konzervatívok csakúgy tiszteletüket tették, mint a korábbi határozati pártiak. Talán még azt a kijelentést is megkockáztathatjuk, hogy mindenki – beleértve az udvart, magát a császárt, de a magyar belpolitika iránt érdeklődő külföldi kormányokat, például az olasz kormányt is – tudta, a magyar politikai elit többségének álláspontját legautentikusabban Deák képviseli. Az 1865-ben Magyarországra küldött olasz titkos ügynök – miután „csalókának” nevezi Kossuth abbeli reményét, hogy Magyarországon forradalmat lehessen szervezni, mivel az „ország csak saját szélesebb értelemben vett autonómiáját kéri, illetőleg teljes függetlenséget a birodalomtól, külön országgyűlést, magyar minisztériumot, mely az országgyűlésnek és nem a koronának felelős” – a következőképpen jellemzi Deákot és Deák helyzetét: „Az a

kitűnő ember, ki ez elveket képviseli, . a ki hazájában oly hírnévnek örvend, oly tekintélyt gyakorol, mely Cavouréval hasonlítható össze. Őt követi az aristokratia, mely Magyarországon számos jogaira büszke, vitéz és fölvilágosult; a p olgárság, mely egy oly aristokratikus és majdnem feudalis országban, mint Magyarország, még csak keletkezőben van, s végül a dúsgazdag, befolyásos klerus.” Majd – most már az olasz szempontokat is kifejezésre juttatva – ekként folytatja: „Deák egyéniségében van valami, a mi meghat és elragad; nevét tisztelettel említik férfiak és asszonyok, aggok és gyerekek. Mindamellett ez az e mber, ki készebb volna magát hazája romjai alá temettetni, semhogy a nemzet 59 Eötvös József levele Charles de Montalembert grófnak (1862. június 29) in: Eötvös József: Levelek (szerk Oltványi Ambrus) Magyar Helikon, Bp. 1976 361-362 l 31 jogain csorbát engedjen ütni, ez az ember, ki szinte megőszült a

tudományban és a gondolkodásban, honfitársai minden fogyatkozásaival bír. Magyar, magyar, magyar, és semmi több, azaz veleszületett önzés, nemtörődömség azzal, mi történik saját hazája határain kívül.” Úgy látszik, Deák valóban nem hagyott semmiféle kétséget aziránt, hogy politikája gyökeresen eltér Kossuthétól; annyiban bizonyosan, hogy az Ausztria megsemmisítését célzó „kombinációkban” való részvételt nagy határozottsággal elutasítja. Az ügynök ekként foglalja össze Deák nézeteit: „Beszélsz neki Olaszországról, törekvéseiről, dicsőségéről? Azt fogja felelni: szívén hordja javát, épp úgy, mint minden nemzetét, de Magyarország nincsen abban a h elyzetben, hogy Olaszországnak hasznára lehessen, mert e két ország politikája ellentétes elveken alapszik.” „ Kossuth és az emigratio hibázott abban, hogy másképp gondolkoztak, és beszédeikkel tévútra vezették Európa közvéleményét. Ő –

Deák – magyar ember, és semmi más, mint magyar ember, a ki ragaszkodik az osztrák császár mint magyar király személyéhez, s a meddig lehet, hű alattvalója marad.” Sőt – s aligha hihetjük, hogy pusztán valamiféle naiv őszinteség által vezettetve – még keményebb állítást is megfogalmaz: „Ha Ausztria Velencében támadtatik meg, Deák hiszi, hogy az országgyűlés pénzt és vért áldozni hajlandó lesz. Magyarország érdeke erős Ausztriát tételez föl, mert nem létezhetnék, ha egy nagy birodalom nem állna a háta mögött. Ez volt mindig az ősök politikája is, és ezt követték az unokák” Deák teljes nyíltsággal szólt taktikájáról is. „Nem bizonyos benne – idézi a jelentés szavait –, d e reményli, hogy Bécs el fogja fogadni Magyarország kívánalmait, melyek ősi szerződéseken alapulnak. De amint kész a nemzetnek azt mondani, hogy »tartsatok ki jogaitokban«, épp úgy soha sem engedhetné meg magának, hogy valaha

erőszakot tanácsoljon, mert meg van győződve, hogy Bécsnek előbb-utóbb engednie kell, ha mindjárt – a mit nem hisz – a kormány azzal a tervvel foglalkoznék is, hogy visszatérjen az önkényuralomhoz.” „Íme Deák véleménye – foglalja össze Giacomelli benyomásait –, Magyarország legkiválóbb emberéé, és mikor ő beszél, az ember tökéletesen azt hiszi, hogy a nemzet beszélt. Hagyjon fel tehát Olaszország a reménnyel, hogy segítséget kaphat a Dunán, és ha Kossuth s az emigratio másképp beszél, nem kell annak hitelt adni.” A jelentést kísérő levélben az ügynök Deák még egy kijelentését idézi. A kérdésre, hogy milyen magatartást tanácsolna nemzetének, ha Ausztria nem fogadná el Magyarország ultimátumát, Deák így válaszolt: „Soha nem hazudtam. Azt tanácsolnám hazámnak, hogy várjon, annyira meg vagyok győződve annak szükségéről, hogy Ausztria ily lépést tegyen.” 60 Deák maga is várt. Várt, mert mást

nem tehetett, de azért is, mert megtehette Várnia kellett, mert a „békés kiegyenlítés” a másik fél koncepciójának gyökeres megváltozása nélkül nem volt lehetséges. És várhatott, mert a magyar nemzet vele együtt várt – „vezérének” tekintette, megértette, elfogadta magatartását. Az 1861-ben még erős Kossuth – és Garibaldi – várás az évek során meggyöngült; a volt Határozati Pártnak ekkor már csak a kevésbé befolyásos politikusokból álló radikális kisebbsége tartotta fenn kapcsolatait az emigrációval. Ha tehát „Bécsnek” korábban lettek volna is olyan feltevései, hogy Deák megkerülhető, fel kellett adja azokat, s ha voltak olyan félelmei, hogy Deákot Kossuth követné, azok eloszolhattak. Amikor tehát a cen tralizált Ausztria „liberális” változatának, a Schmerling-féle „provizóriumnak” a csődje érezhetővé vált, az ismét az egyezkedéssel próbálkozó udvar nem tehetett mást, minthogy Deáknál

kopogtatott. Az 1864 ka rácsonya előtt Deáknál jelentkező báró Augusz Antal – aki az abszolutizmus legsötétebb éveiben a Helytartóság alelnökeként tevékenykedett – nyilván nem múltja és politikai meggyőződése alapján számíthatott arra, hogy a „haza bölcse” fogadja. „Bizonyára sejteni engedte – írja Hanák Péter –, hogy nem egyéni kezdeményezésből, puszta politikai passzióból, hanem magasabb megbízásból” jelentkezett. Megbízatása valójában a „legmagasabb helyről”, a cs ászártól eredt, és része volt ama két évig tartó átalakulási folyamatnak, amely Schmerling bukásán, Königgraetzen át az egységes Ausztria koncepciójának feladásához, végül a dualizmus elfogadásához vezetett. A látogatás célja a 60 idézi: Deák Ferenc beszédei, V. kötet (szerk Kónyi Manó) Bp 1898 62-64 l 32 magyar fél álláspontjának, feltételeinek és megegyezési szándékainak a kifürkészése és a tárgyalások

megkezdése volt. 61 Deák a karácsonyi ünnepeket közvetlenül követő napon, december 27-én fogadta a bárót, és kérdéseire részletes válaszokat adott. Hogy a felek a b eszélgetést nem pusztán valamiféle politikai csevelynek, hanem már-már formalizált tárgyalásnak tekintették, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a beszélgetésről Augusz jelentést fogalmaz, amit bemutat Deáknak, javításait átvezeti, s a fordítást is ellenőrizteti. Két héttel a jelentés leadása után szolgálatait ismét igénybe veszik: személyesen Ferenc József bízza meg azzal, hogy – tárgyalási alapként elfogadva a jelentésben lefektetett alapelveket – folytassa Deákkal a megbeszéléseket. 62 Az uralkodó tehát nem csupán egy politikai fordulatról döntött valamikor 1864-1865 fordulóján, hanem arról is, hogy a magyarokkal való egyezkedést Deákkal kezdi el. Mást aligha tehetett. Deák volt az a magyar politikus, aki az esetleges megegyezés

érvényesítéséhez szükséges hatalommal: széles körben elfogadott, szinte korlátlan személyes tekintéllyel rendelkezett. Úgy véljük, nincs semmi túlzás abban, amit a Debatte című, Bécsben megjelenő lap újságírója ír majd le, a már bukottnak tekinthető Schmerling magatartását bírálva 1865 májusának elején. Az államminiszternek – írja – már korábban is tanácsolták, hogy „. utazzék Pestre vagy négy hétre, s ott a h ely színén tanulmányozza a h elyzetet. Ezt a j ó tanácsot az ál lamminiszter úr csak a l egújabb időben látszott figyelmére méltónak találni. Csakhogy a maga sajátságos módja szerint, a mellyel a jó tanácsokat fogadni szokta, a gondolatot így formulázta: »Jöjjön föl Deák Bécsbe«. Természetes, hogy nem találkozott tekintélyesebb ember, kinek kedve lett volna reá, hogy Deáknak ily ajánlatot tegyen. Nem tekintve arra, hogy a »beatus possidens«, azaz a hatalom birtokosa megtehet némely olyan

dolgot, mire egy kivételes állapotban lévő nemzet vezetője le nem ereszkedhetik a nélkül, hogy állásának ne ártson; nem tekintve továbbá arra, hogy Deák a király ő felsége színe elé igen is meghívható, de nem idézhető az úgynevezett örökös tartományok belügyminiszterének irodájába: mindezekre nem tekintve, nincs Magyarországon pártárnyéklat, mely hangosan ne vallaná, hogy Schmerling úrral lehetetlen az alkotmánybéli kérdés megoldása.” 63 A Deákkal hosszú beszélgetést folytató – s mint majd látni fogjuk, programját nyilvánosságra hozó – újságíró alighanem pontosan adta vissza ebben a kérdésben is Deák álláspontját. Deák valóban nem volt berendelhető egy miniszteri irodába. Számára egyetlen személy volt elfogadható tárgyalópartner: maga az uralkodó. De – jegyezzük meg – hozzá se látogatott el túl gyakran; mondhatnánk, inkább „meghatalmazott követeit” – Andrássyt, Eötvöst, Lónyayt –

küldi el majd akkor is, amikor a tárgyalások már gőzerővel folynak. Kényelemszerető ember lévén, lehet, hogy kedve sem volt az utazáshoz. De talán politikai gesztusként is értelmezhetjük „lustaságát”. Deák egy nemzet „vezéréhez” illő méltósággal viselkedett az uralkodóval szemben is. 6.221 Szilárdság és alkukészség – a feltételek újrafogalmazása Bécs kiegyezési hajlandóságának jeleit érzékelve Deák meglepő módon válaszol. Mint láttuk, a tárgyalások folytatása elől nem zárkózott el, ugyanakkor viszont 1865 legelején közzéteszi a már két éve megkezdett, majd félbehagyott, de 1864 decemberében gyorsan befejezett Adalék a magyar közjoghoz című munkáját. 64 61 Hanák Péter: Deák húsvéti cikkének előzményei. Történelmi Szemle, 1974 XVII évf 4 sz 572-574 l u.o 576-578 l 63 Deák Ferenc beszédei, III. k im 422 l 64 Hanák Péter: Deák húsvéti cikkének előzményei. im 569 l 62 33 Hanák Péternek

alighanem igaza van: az Adalék „.valóban mestermű, de nem a közjogi tudományosság, hanem a politikai érzék és taktikai készség szempontjából”. 65 A Bécsből érkező „ajánlatra” adott válaszként nyilvánossá teszi a feltételeket: jogfolytonosság, alkotmányosság, a parlamentáris rendszer elfogadása, a „reáluniónak”, Magyarország egységes birodalomba való beolvasztásának elutasítása. Ugyanakkor teret hagy az alkudozásnak. A módszer a választott témához illően természetesen közjogi-jogtörténeti. A mű politikai jelentőségét Hanák abban látja, hogy miközben a könyv megjelentetése „kimozdulást” jelentett a passzív kivárásból, sőt, egy „szinte észrevehetetlen elmozdulást” is felmutatott az „1861. évi jogvédő negyvennyolcasság platformjáról”, a „jól formulázott tárgyalási készséget sem engedte szabadon csatangolni, hanem a Pragmatica Sanctio 1861. é vi perszonáluniós karámjában tartotta. Az

udvari körök felé nemcsak az egyezkedési készségét jelezte, hanem tárgyait és határait is körvonalazta. Ugyanakkor azt is értésül adta, hogy a s chmerlingi alkotmánnyal oktrojált »reáluniot« éppúgy elutasítja, mint a neoabszolutizmus jogeljátszási elméletét és szemközt támadó elnyomó rendszerét.” Hanák jóváhagyóan idézi Kemény Zsigmond értékelését: A munka „. gyakorlati haszna az, ami egy regestrumé, midőn a felek alkudoznak bizonyos javadalmak és terük átvételénél. E regestrumból kitetszik: milyen joggal nem bírt az ország, s tehát eo ipso közös Mily jog közös beltermészeténél fogva . S végre mely jog olyan, amelyet a nemzet valósággal bírt, de feláldozni hajlandó vagy kényszerítve lehet, propter bonum pacis.” 66 A lényeget tekintve nem jár el másként a b izalmas megbeszélésen sem. A közvetítésre vállalkozó báró kérdéseire egyfelől Deák határozott válaszokat ad. „Törvényes

országgyűlésnek” csak azt ismeri el, amely – Erdély és Horvátország képviselőinek meghívásával – a magyar királyság integritását biztosítja. A nemzetiségi kérdés megoldását – a nyelvhasználat és kulturális intézmények működésének biztosításával – az egységes magyar államon belül képzeli el. Végül: a jogfolytonosság azon elv elfogadását jelenti, miszerint a törvényesen megalkotott törvények érvényesek, s miként a t örvények megalkotása, akként módosításuk is a „törvényesen megkoronázott királyt az országgyűléssel együtt illeti meg.” [A mi k iemeléseink] „Az abszolutizmus, éppúgy mint a forradalom, a törvényesség tagadása” – nyomatékosítja az alkotmányosság melletti elkötelezettségét Deák, kijelentve, hogy csak a legalitás alapján hajlandó egyezkedni. 67 Ugyancsak kérdésre válaszolva, Deák a „közös ügyekről” és azok intézésének módjáról is beszél. Elismeri létüket,

ám a határokat kicövekeli Csupán az uralkodó udvartartásának és a közös védelemnek költségvetése, az államadóság, a kereskedelmi szerződések és közvetett adók tartoznának ebbe a körbe, azzal a feltétellel, hogy a közös ügyek feletti közös törvényhozás és végrehajtás csak addig terjedhet ki, amennyit a k özös cél „múlhatatlanul megkíván és feltételez”. A közösen hozott rendelkezések végrehajtása azonban a ké t szövetségre lépett állam autonóm joga marad. A „hogyan” kérdésére Deák csak az elvek körvonalazásával válaszol. Elismeri, hogy a közös ügyeket nem lehetséges „esetről-esetre” tárgyalni, ám a közös parlamentet elutasítja. Lehetségesnek tartotta viszont egy „birodalmi testület” létesítését a k özös ügyek intézésére, de csak a paritás és az egyenjogúság alapján: e testületet a két autonóm országgyűlés által egyenlő létszámban választott delegátusok alkotnák. Az

egységes államot tehát elutasítja, a dualizmust, mint két állam által alkotott államszövetséget, melyet a közös uralkodón túl 65 Hanák Péter: Deák húsvéti cikkének előzményei. im 569-570 l idézi Hanák Péter: Deák húsvéti cikkének előzményei. im 571 l 67 lásd Hanák Péter: Deák húsvéti cikkének előzményei. im 574-575 l 66 34 bizonyos közös ügyek is összetartanak, elfogadja. A részletezés elől azonban kitér, mondván a „formulázás” csakis az országgyűlés által, egy alkotmányos kiegyezés folyamatában történhet meg. 68 Deák bizalmasan kifejtett álláspontja kétségtelen mutat elmozdulást az 1861. évi feliratokban nyilvánosan képviselt pozíciójához képest. Láttuk, akkor – a két fél egymásrautaltságát nem tagadva – a Pragmatica Sanctióból a p erszonáluniót vezette le, és szót sem ejtett „közös ügyekről” és főként nem a közös ügyek intézésére létrehozandó bármiféle „birodalmi

testületről”, csupán azt ismerte el, hogy „az örökös tartományok alkotmányos népeit” és a magyarokat a „törvényszabta szigorú kötelezettség” mellett a „politikai tekintetek” is összekötik. Az érdekek „összhangzásba hozására” a két „önálló, független, szabad ország” közötti tárgyalásokat javasolta. De ne felejtsük, akkor még nem alkudozásról, hanem „hitvallásról”, az egységes birodalom elvét fenntartó Októberi Diploma és a Februári Pátens elutasításáról volt szó. Láttuk ugyanakkor azt is, hogy ha nyilvánosan nem is, de egy baráti levélben használta a „közös ügyek” fogalmát, gyakorlatilag ugyanazt értve rajtuk, mint most: had- és külügyek, államadóság, a külkereskedelem „külvonatkozásai”. Olvashattuk azt is, hogy a legnehezebben megoldható problémának éppen a közös ügyek intézésének és vezetésének kérdését tekintette, amire akkor még nem volt megoldása. 69 Aligha

hihetjük tehát, hogy Deák a felirati beszédekben kifejtett álláspontját az utolsó szónak tekintette. Az egyezkedéshez akkor el sem jutottak, mód sem volt arra, hogy a „szilárdsághoz” az „opportunitást” társítsa. Láttuk, most az uralkodó érdeklődést mutatott Deák ajánlata iránt. 1865 februárjában Augusz hivatalos megbízottként jelentkezett Deáknál, aki újólag kifejezésre juttatta egyezkedési szándékát, alkukészségét, de megismételte feltételeit is. Miként Hanák idézi a jegyzőkönyvből: Deák „. a f ebruár 25-i bizalmas tárgyaláson »hűséges hódolattal« jelentette ki, hogy az u ralkodó bizalma még jobban kötelezi a rábízott feladat teljesítésére. Ami az országgyűlés teendőit illeti, mindenekelőtt való előfeltételként a jogfolytonosság elismerését említette és a koronázási hitlevélben való megállapodást. Az országgyűlésnek viszont, a Pragmatica Sanctio értelmében el kell ismernie a birodalom

szilárd fennállásának biztonságát, amelyet semmi más tekintetnek nem szabad alárendelni. Másodszor, meg kell állapítani a magyar királyságnak a maga egészében való önállását, és mindazon ügyeket meg kell hagyni törvényes hatáskörében, amelyek feletti rendelkezést a birodalom szilárd fennállása múlhatatlanul meg nem kívánja. Ennek megfelelően a magyar alkotmány alaptörvényei is a lehetőségig fenntartandók.” 70 [Hanák Péter kiemelései] Hanáknak abban kétségtelenül igaza van, hogy Deák most kimondott egy olyan mondatot, amelyet addig még soha: „a birodalom szilárd fennállásának biztonságát” semmilyen más célnak alá nem rendelhető alapértékként fogadta el, amellyel a másik alapértéket, „Magyarország alkotmányos önállásának” követelményét összhangba kell hozni. De némileg túlzónak érezzük azon megállapítását, hogy Deák azt a szót mondta ki, „. amelyet fenn négy éve vártak tőle”. 71

„Fenn” nem egészen erre a szóra vártak eddig; s ha most az udvar mégis megindítja a tárgyalásokat, ez döntően nem Deák álláspontjának megváltozásából következik. A fordulat – legyünk óvatosabbak: a nagyobb fordulat – nem Deák nézeteiben történt. A „közjogi intranzigenciát és a politikai alkukészséget” Deák nem most kapcsolja össze először. Viszont most kap először olyan ajánlatot, amely alkualapként számára is elfogadható. Úgy tűnik föl, hogy Deák taktikusnak sem volt utolsó. Mindenesetre nagyon óvatosan, minden szavára ügyelve járt el. A töredékes adatok is mutatják, hogy januárban Deák a 68 Hanák Péter: Deák húsvéti cikkének előzményei. im 575 l Deák Ferenc levele Oszerhueber Tarányi Józsefnek, 1861. január 9 in: Deák Ferenc beszédei II k im 530 l 70 Hanák Péter: Deák húsvéti cikkének előzményei. im 582-583 l 71 Hanák Péter: Deák húsvéti cikkének előzményei. im 583 l 69 35 magyar

politikai élet számos vezető személyiségével tárgyalt. Nemcsak közvetlen elvbarátaival, hanem az 1861. évi országgyűlésen ellenfeleiként fellépő határozati pártiakkal, például Tisza Kálmánnal. 72 Kétségtelen, hogy óriási tekintélye ellenére nem volt könnyű a helyzete e téren sem. Nemcsak az „intranzigenciával”, hanem az általa túlzottnak tartott „engedékenységgel” is meg kellett küzdenie. A „kétfrontos harc” tehát a magyar politika színterén sem ért véget. A határozati párti politikusokkal való tárgyalásain mondott szavait nem ismerjük, de az elhangzott érvekre következtethetünk a levélváltásból, amelyet egyik közeli munkatársa, Trefort Ágost folytat 1865 tavaszán – már az udvarral megkezdett tárgyalások után, de még Deák Húsvéti cikkének megjelenése előtt – a határozati párthoz tartózó Ghyczy Kálmánnal. Trefort – felelve levelezőpartnere aggodalmaira – osztja Ghyczy nézetét: „Bécshez

és főleg a bécsi kormányhoz bizalmunk nem lehet”. Ám rögtön hozzáfűzi: „Mindemellett meggyőződésem, hogy valamint a gazdának a rossz időjárással, az elemi csapásokkal, úgy a magyar politikusnak Béccsel szükségképp meg kell alkudni. Az osztrák birodalom ma és valószínűleg még igen sokáig politikai szükség. Ezt nekünk mint tényt el kell fogadnunk Ennek természetes következménye, hogy Magyarországot véglegesen csak úgy lehet szervezni, hogy a birodalom fennállhasson és kormányoztathassék.” Végig véve a lehetséges megoldásokat, nemcsak a „centralisatiot”, hanem a konzervatívok által szorgalmazott „foederatiot” is elutasítja, aMagyarország felbomlásához vezető utat látva benne. Egyetlen megoldás tehát „. dualismus tökéletes autonómiával a be lügyekre, közös tárgyalással és közigazgatással a közös ügyekre nézve. Két országgyűlés, két országos minisztérium, két országos budget, egy birodalmi

minisztérium, egy birodalmi törvényhozással, mely az országgyűléseknek kifolyása volna. Csak e téren lehet a magyar kérdést solutióhoz vezetni E téren kell önállásunk számára mennél több vívmányt szereznünk, erre kell minden eszünket és erélyünket összpontosítani, s nem chimaerák után vadászni” – vonja le azt a következtetést, amihez, mint láttuk Deák is eljutott. Még egy to vábbi alternatívát is elutasít – s hogy nem saját félelmeivel, hanem egy valóban létező elképzeléssel viaskodik, annak igazolását Tisza Kálmánnak a közös ügyek kezelésére vonatkozó egyik javaslatában a későbbiekben látni fogjuk. „Mondják némelyek – írja Trefort –: inkább absolutismust a közös ügyekre nézve. Ráállanék – kezdi előbb a nemzeti érzésre apellálva –, ha az absolutismus Budán székellene és magyar lehetne; de az absolutismus bécsi és német lesz, mint Kaunitz, Metternich és Bach alatt volt.” Majd –

magyarként és liberálisként aligha tehetne másként – így folytatja: „Én, ki mindig a modern alkotmányos szabadság embere voltam, . előzményeimnél fogva a magyar korona önállásához csakúgy ragaszkodom, mint bárki ez országban.” „A mi azután a t aktikát illeti, ez más kérdés – folytatja fejtegetéseit –; hogy nem kell homlokkal a falnak menni, hogy nem kell felette nagy appetitust mutatni, hogy a traditionális jogokról nem szabad könnyedén lemondani, az kétséget sem szenved. De hogy az államjogot az élettel összhangzásba kell hozni, az is bizonyos. Én mit sem tisztelek annyira, mint a jogot; de éppen azért óhajtom, hogy az élet, a mely gyakran kineveti a legszebb theoriákat, államjogunkat ki ne nevesse. Az Úr Isten Magyarország számára nem alkotott és nem fog alkotni speciális törvényeket.” Befejezésként egy további érvet is felemlít, s e k ör értékrendjére való tekintettel ennek aligha tulajdoníthatunk kisebb a

jelentőséget az előzőknél. „Nem tartom alkotmányos szellemű eljárásnak, hogy negyedfél év óta nem találunk módot az országgyűlés összehívását sürgetni. Elnézve a positív eredményektől, mert én megengedem, hogy az országgyűlésnek nem lesz eredménye, az országgyűlés moralizálná az embereket, tért nyitna a fiatalabb nemzedéknek a közéletben részt venni. Ne csináljunk magunknak illusiókat: állapotaink nem egészségesek, moralitásunk rossz, a p énzvágy a f érfiak, az elegantia-düh a nők között eldöntő motívumok. Egy kis nyilvános élet ismét elektrizálná az embereket Ellenségeink régóta agitálnak az országgyűlés ellen azon argumentummal, hogy senki sem kívánja. Én voltam az egyetlen, ki felszólaltam ez iránt, s kívántam is tenni valamit ez i rányban; de az ex trem irányok kezet fogtak ellenem és exorcizáltak, mint ha el akartam volna árulni a hazát. Barátom, rossz politikusok vagyunk.” 73 [A mi

kiemeléseink] 72 Eötvös József levele Falk Miksának, 1865. január 26 in: Eötvös József: Levelek (szerk Oltványi Ambrus) Magyar Helikon, Bp. 1976 381-382 l 73 Trefort Ágost levele Ghyczy Kálmánhoz, 1865. április 2 in: Deák Ferenc beszédei, III k im 342-343 l 36 Megismételjük: nem tudjuk, hogy Deák hogyan érvelt a nála intranzigensebb politikustársival szemben, ám azt igen, hogy az a G hyczy Kálmán, akinek a f enti Trefort-levél szólt, Deák programjának nyilvánosságra kerülése után levélben tiltakozik Deáknál; amit a cí mzett, éppúgy mint az imént idézett Trefort, „lehazaárulózásként” élt meg. 74 Ghyczy udvariasan fogalmazva, de valóban kemény szavakat mond Deáknak: „Te meredek lejtőn indultál meg. azt sem tudom, hogy hol fogsz, kezdetben kimondott utolsó szavad után is még folyvást engedményekre késztetve, megállhatni, mert kísérőid közt lehetnek, kik arra és képesek, hogy gáncsot vessenek lábad elé.

Hazudnám, ha azt mondanám, hogy az o rszág közvéleményét ismerem Megengedem, hogy az 1861-dik esztendei erős elhatározás soknál, különböző okokból meggyengült, Pesten a legtöbbeknél; . Pestre nézve mindazonáltal bátran el merem mondani, hogy az most sem Magyarország még, s régi tapasztalásom szerint, sok igen természetes oknál fogva, a politikai atmosphaera az egész országban éppen Pesten a legegészségtelenebb.” 75 Lehetséges persze, hogy Deák túlságosan is érzékeny volt, amikor megsértődött e sorok olvastán, ám a levélben tényleg ott bujkál a vád. A záró sorok is kétértelműek: „a holtig tisztelő barát” Deákot is, a hazát is Isten oltalmába ajánlja. Volt tehát ellenállás Deák „békülékenységével” szemben; akadtak, kik az alkudozások elkezdését – és ezzel az „opportunitási szempontok” előtérbe kerülését – legalábbis súlyos kockázatokkal terhesnek ítélték meg. De voltak Deáknak

bírálói saját táborában is. Ők azonban lassúságát, körülményeskedését, túlzott óvatosságát nehezményezték. Különösen Eötvös volt az, aki gyorsabb tempóra igyekezett bírni Deákot. Persze, ismerte Deákot, s tudta, közvetlen befolyást aligha gyakorolhat rá. Talán ezért próbálkozott a Deák és Tisza közötti 1865. januári megbeszélésen elhangzottak kiszivárogtatásával, de mint a Falk Miksával történt levélváltása mutatja, végül ő került kínos helyzetbe. Deák zokon vette, hogy a m egegyezési szándékát – meglehet, kissé kiszínezve, eltúlozva – Falk egy bécsi újságban a nyilvánosság elé tárta. 76 Úgy látszik, Deák ekkor még bizonytalan volt annak megítélésében, hogy az udvar valóban elszánta magát javaslatainak elfogadására, s abban sem volt biztos – miként Falk az imént említett cikkében írta –, hogy a határozati párt valóban „egyáltalán nem létezik, hanem zöme rég átment Deák

zászlójához”, s így a „nemzetnek túlnyomó része” pártjához tartozik.77 Óvatossága nem volt indokolatlan. Hiszen tárgyalási feltételeire az udvartól nem érkezett határozott válasz, s arról sem győződhetett meg, hogy az uralkodónak tett ajánlatába foglalt ígéretét valóban képes lesz beváltani. Mert egyfelől nem kevesebbet kért, mint hogy az országgyűlést összehívó levél ismerje el a magyar korona integritását, a jogfolytonosság elvét, a magyar királyság „önállását” és a „közös ügyeknek” a dualizmus rendszerében való kezelését, másfelől viszont arról biztosította Ferenc Józsefet, hogy a fenti kérdésekre kielégítő válaszokat adó leiratot a képviselőház egyhangúan elfogadja. 78 1865 elején még egyik feltétel meglétében sem lehetett biztos. A kormányzati álláspont csak lassan változott, ám a bizalmas tárgyalások folytak. Deák 1865 áprilisára formulázta meg koncepcióját, nyilvánvalóan

nem függetlenül a zoktól a változásoktól, amelyek ezekben a hónapokban, Bécsben lezajlottak. 74 lásd: Deák Ferenc beszédei, III. k im 436 l Ghyczy Kálmán levele Deák Ferenchez, 1865. május 26 in: Deák Ferenc beszédei, III k im 429-430 l 76 Eötvös ez ügyben írt leveleit lásd Eötvös József: Levelek. (szerk Oltványi Ambrus) Magyar Helikon, Bp 1976. 381-386 l Deák cáfolatát lásd Deák Ferenc beszédei, III k im 337-38 l 77 Falk Miksa: A magyar kérdésről in: Deák Ferenc beszédei, III. k im 334-335 l 78 Hanák Péter: Deák húsvéti cikkének előzményei. im 583 l 75 37 Deák saját nézeteit az uralkodó és a Reichsrat bizalmát egyaránt elvesztő Schmerling felfogásának ellentettjeként fogalmazta meg. Alighanem ez is magyarázza, hogy a hivatkozási alap minden eddiginél hangsúlyozottabban az „oktrojált alkotmányokkal” szembeállított, és a „történelmi alkotmány” rangjára emelt Pragmatica Sanctio lett – tehát a

jogfolytonosság, a történeti jog. Augusznak a megbeszélésről készült összefoglaló szerint Deák a következőket mondta: „Az Államminiszter úr felfogása szerint a februári alkotmány azon utolsó alap (Deák szerint politikai biblia), melyhez a birodalom és különösen Magyarország sarkalatos törvényeit alkalmazni, s annyiban, amennyiben vele nem egyeznek, módosítani, megváltoztatni és eltörölni kell. Deák Ferenc győződése szerint ezen utolsó alapnak, politikai bibliának Ausztriára nézve továbbra is és örök időkre a Sanctio Pragmaticának kell maradni, úgy, hogy amennyire a februári alkotmány ezen alapot megváltoztatta, vagy ezzel ellenkezik, annyiban ezen alkotmány módosítandó, miszerint ez a Monarchia emez alaptörvényével, a Sanctio Pragmaticával összhangba hozassék. Deák győződése szerint a Pragmatica Sanctio tartalma oly praegnant, hogy abból mindenha a kifejlett viszonyok és körülményekhez képest mindazon

biztosítékok törvényszerűen kifejleszthetők, melyeket ezen viszonyok és körülmények közt a Monarchia egysége, fennállása és nagyhatalmisága megkíván. Nem kell tehát új alapot keresni, legkevésbé önhatalmúlag felállítani, hol ilyen már 150 év óta törvényesen, az uralkodó és a népek közös ünnepélyes megegyezéséből létezik, és mind a két fél által szentnek és sérthetetlennek ismertetik. Eszerint nem a Pragmatica Sanctiot kell a februári alkotmány szerint, hanem ellenkezőleg a februári alkotmányt kell a Pragmatica Sanctio értelmében revisio alá venni. Egy oktroyált alkotmány, amely az ősi alaptörvény eltörlése és megváltoztatásával, ha ezek helyébe mindjárt népvoks hozzájárulásával is alkottatnék, az uralkodás alapelvét változtatná meg, s Ausztriában is a ceasarismusnak korszakát avatná fel. Amihez Deák tisztelve bár és hódolattal engedelmeskedve a f ejedelmi akaratnak, beleegyezését soha, de soha

adhatni nem fogja.” Augusz fontosnak tartja annak kiemelését is, hogy „Mindezen hosszas értekezlet folyama alatt Deák az 1848-i törvényeket szóval sem érintette, hanem kizárólag a Sanctio Pragmaticáról szólt. Más részről Deák a februári alkotmány alapelvét, hogy jövőre a Monarchia minden közös ügyei közösen és alkotmányosan tárgyaltassanak, szintén nem tagadja, hanem azt kívánja, hogy ezen alkotmány az oktroy köréből kiemeltetve a Pragmatica Sanctio alapjára vezettessék vissza, s ennek értelmében fejtessék ki és alapíttassék meg. Mi is a f ebruári alkotmány revisiója által a Mo narchia egységének, fenntartása módjának és nagyhatalmi állásának tökéletes biztosítása mellett közmegelégedésre elérethetik.” 79 A három hónapon át tartó tárgyalásokon olyan kölcsönösen elfogadható elvi megállapodás született, amely alapot szolgáltathatott a n yilvános egyezkedés megindítására. Deák 1865 áprilisára

– fogalmazza meg Hanák – „. meggyőződött arról, hogy az uralkodó elhatározottan kívánja a kiegyezést, hajlandó elfogadni az országgyűlés »törvényes« összehívásának feltételeit, és elfogadja az országgyűléssel folytatandó egyezkedési tárgyalások alapjául a rugalmasan értelmezett Pragmatica Sanctiot. Ferenc József pedig aggodalmait eloszlató biztosítékot kapott arra, hogy az országgyűlés nem fogja a felé nyújtott kezet ridegen visszautasítani, vagyis nem ismétlődik meg 1861.” 80 S úgy látszik, Deák eddigre arról is meggyőződhetett, hogy ígéretét is képes lesz betartani. Közvetlen munkatársait bizonyosan nem kellett hosszasan győzködnie arról, hogy az uralkodó nézeteiben bekövetkező változásokat meg kell próbálni kihasználni. Február végétől a Pesti Napló számos cikke hasonló hangnemben szólt, kiegészítve persze a centralizmusról még mindig le nem mondó Schmerling kemény hangú bírálatával, a

„jóságos uralkodó” és a „rossz kormány” következetes szétválasztásával. Ismét Hanák szavait idézzük: „Az Adalékok megjelenése után Kemény több vezércikkben méltatta – és már a titkos egyezkedési tárgyalások szellemében magyarázta – a közjogi intranzigenciát a politikai alkukészséggel párosító deáki művet.” 81 Ezen írások fogadtatása, valamint a megpezsdülő politikai élet 79 idézi Hanák Péter: Deák húsvéti cikkének előzményei. im 587 l Hanák Péter: Deák húsvéti cikkének előzményei. im 589 l 81 Hanák Péter: Deák húsvéti cikkének előzményei. im 583 l 80 38 megnyilvánulásai bizonyságot nyújthattak Deáknak arra, hogy a közvélemény jelentős részének sincs ellenére a „szilárdságot” és az „opportunitást” összekapcsoló politika. 6.222 „ vitorla és evező nélkül nem akarunk az opportunitások széles, nyílt tengerére szállni” – a program újrafogalmazása „Ki tudott

hallgatni, amikor kell”, „szólni is tudott”, amikor erre elérkezettnek látta az időt. Deák a híres Húsvéti cikkében azonban még mindig óvatos. Egyfelől az írást név nélkül teszi közzé, sőt – talán az elhatárolódás lehetőségét fenntartva az esetleges rossz fogadtatás esetére – a kéziratot sem maga készíti el, hanem a Pesti Napló egyik munkatársának diktálja. Másfelől a mondandót nem válaszra váró tárgyalási javaslatként, hanem a S chmerling szócsöveként számon tartott lap egyik cikkének bírálataként fogalmazza meg. A Botschafter – írja Hanák – április elején „. megszokott támadásainak egyikét intézi a magyar »elszakadási törekvések« ellen.” A magyarok alkotmányos törekvéseit reménytelennek ítélve írja: a h atalom ellenében nem sokat érnek a j ogi garanciák; „ezeket mindannyiszor megszegték” és „meg fogják szegni a jövőben is, mindaddig, amíg a magyar alkotmányt nem hozzák

összhangba a birodalom érdekeivel” – azaz a februári alkotmánnyal. „Átlagos, a szokványosnál alig nyersebb és cinikusabb cikk” – jellemzi Hanák, ám Deáknak kiváló alkalmat nyújt arra, hogy a kiegyezés alapelveiről kialakított álláspontját a nyilvánosság elé tárja. A kiegyezés alapelveit nyilvánosságra hozó cikk tehát mint egy nem különösebben jelentős írás kritikája jelenik meg. Deák gondosan választotta meg az ürügyet megszólalásához: az alkukészség jelzése a feltételek nagyon határozott kinyilvánításával párosulhatott. A Húsvéti cikk terjedelmének túlnyomó részét az „alkotmányos önállás” védelme adja. „Azt mondja többek között a »Botschafter« ápril 9-diki számában – kezdődik Deák írása –, hogy a »magyar történelmen egy elkülönöző vágy vonul végig, mely nemzedékről-nemzedékre száll, s ma épp oly elevenen él, mint száz évvel ezelőtt«. Ha ezen elkülönöző vágy alatt a

»B« azt érti, hogy a magyar nemzet mindig hűen ragaszkodott saját alkotmányos önállásához, s mindig határozott ellenszenvvel viseltetett a hatalomnak, s még inkább a hatalom némely kezelőinek azon törekvései ellen, melyek Magyarország alkotmányának mellőzésére, sőt megsemmisítésre, s némileg az ország beolvasztására voltak irányozva, nincs okunk ellenmondani a »B.« idézett sorainak; mert azon hű ragaszkodás s a beolvasztás elleni határozott ellenszenv csakugyan nemzedékről-nemzedékre szállt a magyarnál, s ma épp oly elevenen él, mint száz évvel ezelőtt, és ha a mindenható kegyelme tőlünk el nem fordul, élni fog még századok múlva is.” 82 Ám – folytja Deák –, ez az „elkülönözés” nem „végelszakadási törekvés”, s ha a magyar történelemben „időnként” meg is jelent ilyen vágy, azt mindig Magyarország törvényeinek és alkotmányának megsértése okozta. „Valamely komoly megfontolás után között

kapcsolatnak megszakasztására egy egész nemzetnél csak a l egnagyobb fokra emelkedett közelégületlenség szülhet vágyat és törekvést, s még az is csak akkor, ha a dolog jobbra fordultának minden reménye elenyészett. valamikor Magyarországban súlyosabb megelégedetlenség mutatkozott, és ezen megelégedetlenség bizalmatlanságot s talán különválási vágyakat is ébresztett – foglalja össze történelmi példák alapján a birodalom és a magyarok közötti konfliktusok tanulságait –, azt majd mindig az osztrák államférfiaknak a magyar alkotmány mellőzésére intézett tanácsa és törekvései okozták, s mindig a fejedelmeknek lelkiismeretes igazsága és mélyebb belátása orvosolta a bajt, állította helyre ismét a bizalmat.” 83 A közvetítőn keresztül, de mégis az uralkodóval folytatott tárgyalások eredményeinek megszületése után a p olitikai számítás és nem csupán a „hódolat” következménye az iménti idézetben

megpendített, majd a folytatásban kibontott, az „osztrák államférfiak” és a 82 83 Deák Ferenc: A húsvéti cikk (Pesti Napló, 1865. április 16) in: Deák Ferenc beszédei, III k im 401 l Deák Ferenc: A húsvéti cikk. im 401-404 l 39 „fejedelmek” gondolkodásmódja közötti állítólagos különbség kihangsúlyozása. A folytatás ugyanis így szól: „Mi a múlt idők eseményeiből azt tanultuk, hogy a legnehezebb körülmények között fejedelmeink igazsága, bölcsessége segített bajainkon, ők mentették meg alkotmányunkat másoknak támadásaitól. Ez azon hit, melynek élni kell bennünk. Miért akarja e hitet keblünkből kiszakasztani a »B« annak mutogatásával, hogy akármennyit biztosítottuk mi alkotmányunkat újabb, határozottabb törvényekkel, akármennyit biztosították azt fejedelmeink koronázási hitleveleikkel, törvényeink mégis mindig megsértettek, alkotmányunk mellőztetett? Miért akar minden bizalmat, minden jobb

reményeket elölni azon fenyegetéssel, hogy valamint azon hatalom, mely előbb az osztrák tartományokban absolut uralkodott, meg nem tartotta a mi alkotmányunkat, úgy az alkotmányos osztrák népek sem lesznek több kímélettel irántunk?” 84 A régi és az újabb „osztrák államférfiak” – közöttük aligha félreérthetően Schmerling – rossz tanácsai okozzák tehát, hogy nincs meg a „kiegyenlítés”, s hogy a „végelszakadási” törekvések megjelenhettek és megjelenhetnek. Ugyanis a „békés kiegyenlítésnek” „ alapja csak a kölcsönös bizalom lehet, s azt hiszi-e a »B.« - teszi fel a választ nem igénylő kérdéseket –, hogy ezt a k ölcsönös bizalmat növeli annak emlegetése, miszerint alkotmányunkat eddig sem respectálta a hatalom, s ezután sem fogják azt kímélni még az alkotmányos osztrák népek sem? . vajon érdekében fekszik-e nehezíteni a kiegyenlítés lehetőségét; bizalmatlanság magvát szórni a Lajtán innen

és túl lévő népek és országok között; úgy állítani őket egymással szembe, mint ellenségeket, és pedig oly ellenségeket, kik egymás jogait kímélni nem hajlandók? Józan, becsületes, bölcs politikának tartja-e a »B.« tőlünk még azon reményt is elragadni, melyet a fejedelem személyébe helyezünk, s midőn ekképp igyekszik ő maga is elkülönöző vágyakat ébreszteni a magyarban, szemrehányásképpen ugyanazon vággyal vádolni a nemzetet?” 85 A helyes eljárást – állítja Deák – nem a „Verwirkungstheoria”, hanem a történelem mutatja meg: Magyarországot saját alkotmánya szerint lehet könnyen és jól kormányozni. 86 Nem igaz, hogy a magyar alkotmány „azért lőn minduntalan megszegve, . mert az összes birodalom érdekei lehetetlenné tették annak megtartását”, miként az sem, hogy a megoldás a magyar alkotmánynak a birodalmi alkotmányhoz való „alkalmazása és módosítása” – tehát a Februári Pátens

elfogadása – lenne. Hanem? Nos, csak a cikk több mint kétharmadát kitevő kritika után következik a javaslat. „Nem hozzuk mi kétségbe a birodalom szilárd fennállhatásának fontosságát. Hiszen az 1861-diki országgyűlés felirata is kijelentette, hogy azt a magyar nemzet veszélyeztetni semmiképpen nem akarja. De véleményünk szerint a birodalom szilárd fennállhatását nem akképp kell biztosítani, hogy félrelökve minden ünnepélyes szerződéseket, törvényeket és jogokat, az ezek által biztosított magyar alkotmány egészen azon mintába öntessék, melybe a február 26-diki alkotmány öntetett, hanem mindenek felett szem előtt tartva a birodalom biztosságát, melyet a sanctio pragmatica is szem előtt tartott, arra kell törekedni, hogy mind a bi rodalom biztossága teljesen eléressék, mind a magyar alkotmány alaptörvényei a lehetőségig fenntartassanak, mind a lajtántúli országok alkotmányos szabadsága kifejtessék és teljesen

biztosíttassék.” A nagyobb nyomaték kedvéért – és kétségtelen, némi hangsúlyváltoztatással, az alkukészség nyomatékosításával - az alapelveket még egyszer megismétli: „Egyik cél tehát a birodalom szilárd fennállása, melyet nem kívánunk semmi más tekinteteknek alárendelni. Másik cél pedig fenntartása Magyarország alkotmányos fennállásának, jogainak, törvényeinek, melyeket a sanctio pragmatica is ünnepélyesen biztosít, s melyekből többet elvenni, mint a mit a birodalom szilárd fennállhatásának biztosítása múlhatatlanul megkíván, sem jogos nem volna, sem célszerű. Párhuzamosan a magyar alkotmánnyal megfér a közös uralkodó alatt, a k özös védelem mellett, a lajtántúli országok teljes alkotmányos szabadsága is. Nem állanak ezek ellentétben egymással; azt hisszük, hogy megállhatunk egymás mellett, a n élkül, hogy egymást absorbeálni akarnók.” 87 [A mi kiemeléseink] A cikk záró része az

érdekközösség és a kölcsönösség bizonyításáért újra a történelemre tekint vissza. Miként a birodalom „első alakulása” – I Ferdinánd 1526 évi királlyá választását tekinti ennek –, akként a Pragmatica Sanctio elfogadása révén történt „második, szilárdabb 84 Deák Ferenc: A húsvéti cikk. im 404-405 l Deák Ferenc: A húsvéti cikk. im 405 l 86 Deák Ferenc: A húsvéti cikk. im 404 l 87 Deák Ferenc: A húsvéti cikk. im 406 l 85 40 megalakulása” is magyarok részvételével, de ugyanakkor – feltételképpen – Magyarország „alkotmányának, törvényeinek sérthetetlen fenntartása” mellett történhetett meg. Deák szerint – fogalmazunk mi ekképpen –a birodalom „harmadik megalakulása” is így történhet meg. „Valamint az 1861-diki országgyűlés, úgy mi is csak a sanctio pragmaticából indulhatunk ki. Meg van ott határozva az uralkodóház közössége, az elválaszthatatlan és feloszthatatlan birtoklás, s

az ebből természetesen következő közös védelem. Megfelelt e feltételeknek Magyarország, teljesítette híven és szívesen közös védelmi kötelezettségét a legnehezebb időkben, s még akkor is késznek nyilatkozott e kötelesség teljesítésére, midőn az országban magas fokra hágott az izgatottság s a háború, mely ellen a közös védelem szükséges volt, sokak előtt nem vala népszerű. Nem azért említjük ezeket, mintha dicsekedni akarnánk, mert hiszen csak kötelességét teljesítette a nemzet; a mit tett, önjaváért is tette, s éppen úgy védték Magyarországot a lajtántúli országok seregei hosszú évek során keresztül. Csak ezért szólunk ezekről, hogy a történelemben is bebizonyítsuk, miszerint alkotmányos önállásunk mellett sem vesztett miattunk és általunk a b irodalom biztossága. Mi nem akarjuk ezen alkotmányos önállást feláldozni csupán azért, mert a lajtántúli népek új alkotmányának egyes pontjai másképp

hangzanak; de készek leszünk mindenkor törvényszabta úton saját törvényeinket a birodalom szilárd fennállhatásának biztosságával összhangzásba hozni, s a l ajtántúli országok szabadságának és alkotmányos kifejlődésének útjában állani soha nem fogunk.” 88 Ha hinni lehet Toldy István értesülésének, a cikket – tudva, hogy Deák írta – Ferenc József „nem titkolható örömmel” olvasta. 89 De örömmel fogadta például Eötvös József is, aki ekkortájt fenntartásokkal szemléli Deák halogató taktikáját. Így ír naplójába közvetlenül a cikk megjelenése után: „Maga a hatás olyan, mint a pisztoly lövése az Alpok között, melyre a l avinák a mélybe esnek, természetesen csak azok, melyek egypár órával később úgyis leomlottak volna; azonban így is hálával fogadom ezt is. Minden, mi ezen marazmusból kihoz, valóságos áldás” 90 A Húsvéti cikk most már a nyilvánosság számára is világossá tette, hogy Deák

milyen feltételek mellett hajlandó az egyezkedésre. De ugyanakkor az engedményekre is utal: a „birodalom szilárd fennállását” olyan közös érdeknek fogadja el, amelyet semmi más „tekintetnek nem rendelnek alá”. A válasz sem maradt el Az uralkodó – mintha csak várta volna Deák lépését – azonnal több gesztust tett békülékenységének igazolására. 91 Hanáknak igaza van. E cikk „ nem kezdeményezte, csak datálta a bekövetkezett fordulatot: az egyezkedési készség és a megegyezési alapelvek kölcsönösségét”. 92 Deák 1985 májusában egy további lépést is tett. Nevének említését ugyan megtiltva, hozzájárult ahhoz, hogy a Bécsben megjelenő – de „magyarbarát”, a konzervatív Apponyi György által alapított – Debatte című lap újságírója a vele folytatott beszélgetés alapján a magyar liberálisok körében uralkodó, a kibontakozás módjára és folyamatára vonatkozó nézetekről beszámoló cikket

közöljön. A szerző – Ludassy Mór – visszaemlékezésében részletesen beszámol a D eákkal való találkozásáról, s arról is, hogy mi váltotta ki Deák programadó nyilatkozatának eme kétségtelenül furcsa formában való közzétételét. A szerző szerint az, hogy Deák az országgyűlés összehívására várt, mondván: ő személyesen nem léphet elő egy részletes programmal, s a liberális párt nevében sem nyilatkozhat, hiszen az nincs „együtt”. Akármi volt is az ok, az újságban a Deák által szóról szóra ellenőrzött szöveg jelent meg. 93 Elsőként egy „félreértést” oszlatott el: cáfolta, hogy a húsvéti cikk a k özös parlament elfogadása felé tett lépés lett volna. „A mi kiindulópontunk a pragmatica sanctio Tulajdonképpen ez alapította meg 88 Deák Ferenc: A húsvéti cikk. im 407-408 l idézi Kónyi Deák Ferenc beszédei, III. k im 408 l 90 Eötvös József: Vallomások és gondolatok. im 611-612 l 91 A példákat

lásd Deák Ferenc beszédei, III. k im 408-411 l 92 Hanák Péter: Deák húsvéti cikkének előzményei. im 589 l 93 Ludassy Mór levele Kónyi Manóhoz. in: Deák Ferenc beszédei, III k im 418-420 l 89 41 valójában a m onarchiát, ez k épezi a t rón szilárd alapját, és a magyar államjognak ez a legfontosabb biztosítéka. A pragmatica sanctio fonalán kell annak megvitatásába bocsátkoznunk, hogy mit igényelnek a monarchia új viszonyai. Más módszer képtelenség, ha vitorla és evező nélkül nem akarunk a kívánalmak, követelések, opportunitások széles, nyílt tengerére szállni.” 94 Láttuk, Deák erre a kiindulópontra, a Pragmatica Sanctio sajátos értelmezésére építette fel már az 1861. évi feliratában is a dualizmus állammodelljét, ezt tekintette az Augusszal folytatott tárgyalásain is a kiegyezés elvi alapjának, nem utolsósorban éppen azért, mert erre hivatkozva utasíthatta el Magyarország „alkotmányos önállását”

kétségbevonó közös parlamentet, ez nyújthatott biztonságot „a kívánalmak, követelések opportunitások széles, nyílt tengerére szálláshoz” – azaz a részletekről való tárgyalások megkezdéséhez. A cikk három megoldásra váró kérdést sorol fel: „1. Vannak-e olyan ügyek, melyek a monarchia valamennyi országával közösek? 2. Melyek ezek az ügyek? 3 Miképp kell azokat tárgyalni?” „E kérdések elsejére – kezdi meg a válaszokat – az 1848-diki törvények és az 1861-diki országgyűlés föliratai feleletül azt adták, hogy: vannak közös ügyek. A második kérdésre a p ragmatica sanctióból vonjuk le a feleletet, s ebben az az elv vezet, hogy minden, a mi közös, csak azon mérvben és csak azon fokig lehet az, a m ennyiben a m onarchia biztosságának fenntartására múlhatatlanul szükségesnek látszik. A mint azonban megszabja e közösség mértékét a pragmatica sanctio, úgy határozottan kizárja mindazt, a mi e vonalon

túllép.” A részletezés során válik világossá a mérték, ami a „közöst” (az Osztrák-Magyar Monarchia) és a „különt” (az államszövetségre lépő két állam) ügyeit elválasztja. „Közös” a „közös uralkodó háztartása”, a „közös védelemből” következő feladatok: a külpolitika és hadsereg; ez utóbbi azonban csak annyiban, amennyiben azt a vezetés egysége megköveteli. Továbbá „közös” a „közös ügyekre tartozó kiadások” és az „ugyanezen célra szükséges hitelműveletek”, valamint – feltéve, hogy a benső vámsorompók nem állíttatnak föl – „a közös vám- és kereskedelmi politika”. Végül – „a közös ügyek vezetésére megkívántató pénzerő előteremtése a benső vámsorompók nem léténél fogva szükségessé teszi, hogy a közvetett adórendszer bizonyos elvei közösen állapíttassanak meg”. Ezen ügyek „közössé” tétele azonban nem jelenti mindenben a „közös

intézést”, különösen nem az állami intézményeknek és a köz igazgatásnak „közösségét”, és semmiképpen nem ezek megkettőzését. Mert például míg „. természeténél fogva a diplomatia mindenre kiható közösséget követel, ez viszont a haderőnél nem szükséges. A mi a hadseregnek – hogy úgy mondjuk – hadi hivatására vonatkozó szorosan belső ügyeit illeti, ezek a legfőbb hadúr hatásköréhez tartoznak. De a hadsereg kiegészítésének joga a magyar korona országaira nézve, a törvényhozás közreműködésének joga a magyar korona országaira nézve különösen érvényes, azok viszonyainak leginkább megfelelő szolgálati időnek meghatározásában, valamint az újoncállítás módja, a h adsereg elszállásolása, s több ehhez hasonló jogok a magyar országgyűlésnek fönntarthatók és fönn is tartandók. Ezen elvek megóvása, mint önként értetődik, nem zárja ki azt, hogy a hadsereg erejéről háború és béke

idején közös megállapodás ne jöjjön létre, s meghatároztassék a hányad, a melyet Magyarország kiállítani köteles. De a hányad kiállítása a magyar országgyűlés és a magyar kormány jogaihoz tartozik.” [A mi kiemeléseink] A további példákban újra és újra megjelenik a „közöst” és a „különt” elválasztó mérték. Ez nem kevesebb, mint a Magyarország „önállását”, szuverenitását megtestesítő magyar országgyűlés „törvényhozási joga”, illetve a magyar kormány függetlensége „érintetlenségének” elvi kimondása, amit csak a birodalom „biztosságából” következő „szükség” és a „célszerűség” belátása korlátozhat. 94 Deák Ferencnek 1865. májusi programja in: Deák Ferenc beszédei, III k im 424 l 42 „Ezen módozat mellett – összegzi Deák – minden megtörténhetik, a mit a monarchia biztossága és szilárd fönnmaradása követel, s egyúttal meg lesz óva a m agyar korona

történeti állása és a magyar országgyűlésnek azon hatásköre, a mely amaz állást szintén biztosítja.” 95 „A közös ügyek közös kezeltetésére” vonatkozó harmadik kérdés részletező megválasztása elől – mondván: „E pontra nézve senki sincs abban a helyzetben, hogy oly véleményt nyilvánítson, mely más lehetne, mint egyéni” – kitér, s csak az elvi alapokat szögezi le. „Erre vonatkozólag csak abban értünk egyet, a mit nem akarunk, és ez: egy központi nagy parlament. Egy ily parlament – fogalmazza meg a magyar liberálisok, de a konzervatívok egy jelentős részének félelmét is –, akarva nem akarva, szükségképp absorbeálna és az autonómia sírjává válna.” A megoldás tehát a dualizmus: két egyenjogú, és szuverenitását megőrző, az alkotmányosság elvei alapján berendezett állam szövetsége, amelyet egyfelől a két állam polgáraival kötött szerződésként értelmezett alkotmány által korlátozott,

de mind a törvényhozás, mind a végrehajtás területén tényleges hatalommal rendelkező uralkodó személyének azonossága, másfelől pedig a közös érdekek – mindenekelőtt a „közös védelem” érdekei – kötnek össze. Deák szerint a rendszer a következőképpen működne: „A paritás elvéhez, azaz: két egyenlő rangú, hasonló jelentőségű és ugyanazon jogú tényező közti tárgyalás alapelvéhez ragaszkodva, a közös ügyek közös intézését úgy képzeljük, hogy e két tényező [értsd: a két országgyűlés] mindegyike egy szükséges meghatalmazással ellátott küldöttséget választ és e két küldöttség egymás közt és a k oronával egyességre jut a k özös ügyek iránt.” A közös ügyekre vonatkozó döntés alapelve a konszenzus, kivételes esetként azonban azt is elképzelhetőnek tartja, hogy a döntést ne megegyezéssel, hanem szavazattöbbséggel hozzák meg. 96 Nos, Deák ezen az alapelvek elfogadása esetén lát

arra lehetőséget, hogy a szabadelvű párttal az egyesség megszülessen. Ugyanakkor elvi jelentőségűnek tartja a megállapodást megelőző „előzetes kérdések” megoldását is. „A magyar szabadelvű párt soraiban – szól a ci kk – a jogfolytonosságnak nemcsak elvi és szóbeli, hanem tettleges elismerését, most éppen úgy mint előbb, conditio sine qua nonnak tekintik, minek folytán 1. egy magyar minisztérium kinevezését és 2 a magyar országgyűlés kiegészítését [azaz a magyar korona integritásának elvi elismerését] elengedhetetlenül követelik.” De elengedhetetlen előfeltételnek – a jogfolytonosság „tettleges” elismerésének – számít az a „menetrend” is, amit Deák a tárgyalások lefolytatására ajánl. „Az országgyűlés a 48-diki törvények alapján egybehívatik és ugyanazon év választó törvénye szerint választatik meg. A trónbeszédben az uralkodó előadja kívánságait a monarchia új rendje iránt Az

országgyűlés erre föliratában válaszol és a dietalis tractatus a szokott módon megindul. A leiratok és föliratok kicserélése után tisztába hozatnak azon alapelvek, a melyek szerint Magyarország hajlandó viszonyát a monarchia többi országaihoz törvényes módon megállapítani. Ha ily módon az új törvények anyaga teljesen megrostálva és rendezve van, nem lesz nehéz a koronázó oklevél szövegét megállapítani és az uralkodó magát megkoronáztatja. Csak miután e szent cselekvény végbement, lehet az ú j törvények végérvényes törvényhozási megállapításához fogni és csak akkor következhetik be azok szentesítése.” 97 Ha nem teljesen a fenti „menetrend” szerint, s ha nem is olyan gyorsan, miként azt – talán – Deák elképzelte, ám a kiegyezéshez vezető tárgyalások az általa körvonalazott alapelvek elfogadásával vezettek eredményre. A vezérszerepet e t árgyalások minden pontján ő töltötte be. Nélküle,

ellenére semmi se történhetett A „kapacitációnak”, de még a körülmények változásainak is csak ritkán és keveset engedett. „Meggyőződéséhez” – a Monarchia fenntartásához, az alkotmányossághoz és Magyarország „önállásának” elvének elfogadásához és gyakorlatának az államszövetségen belüli lehető legkiterjedtebb biztosításához – mind az udvarral, mind a hazai politikai arénában fellépő politikai ellenfeleivel, de saját híveinek 95 Deák Ferencnek 1865. májusi programja im 424-427 l Deák Ferencnek 1865. májusi programja 427-428 l 97 Deák Ferencnek 1865. májusi programja 429 l 96 43 „túlzó” engedékenységével szemben is szilárdan ragaszkodott. Lehetséges, hogy jogászi „dogmatizmusa” miatt is, ám – véljük – politikai megfontolásokból is. Saját – már idézett – szavaival szólva „a kívánalmak, követelések, opportunitások széles, nyílt tengerén” aligha tudta volna másként az

általa kívánt irányba kormányozni az ország hajóját. Ismerve a birodalom és az ország politikai életének szereplőit, alighanem pontosan tudta: a nagyon kemény tárgyalások során még nehéz feladatok várnak rá, és hogy a „Nemezis megtorlásait” kiváltó „tévedések” elkerülése, a mérték megtartása még mindig a „gondos vigyázattal párosult szilárdságot” követeli meg. Szilárdság az udvarral, a konzervatívokkal, a nemzeti radikálisokkal, illetve a saját táborában is fellelhető türelmetlen „alkuvággyal”, az eltúlzott „engedékenységgel” szemben. 6.23 „ igazságot és m éltányosságot nemcsak követelni, hanem teljes mértékben viszonozni is akarjuk” – a kétfrontos harc technikái és érvei a kiegyezéshez vezető úton Deák a nagy feltűnést keltő program közzététele után sem sietett. A Tisza Kálmán által „talányokban gazdag korszaknak” 98 nevezett hónapokban alighanem maga sem tudta, hogy a

programja megvalósíthatóságához szükséges feltételek, mindenekelőtt a kiegyezési szándék akár „fenn”, akár „lenn” valóban megszülettek-e. Az uralkodó gesztusai ugyanúgy kétértelműek voltak, miként a Debattban közzétett program hazai fogadtatása. Ferenc József ugyan 1865 j úniusában felfüggesztette a „provizóriumot”, új magyar kormányt nevezett ki, menesztette Schmerlinget stb. – tehát jeleit adta a politikai irányvonal megváltoztatását célzó szándékának, de ugyanakkor az országgyűlés összehívása késett, nem beszélve arról, hogy az új kormányt az „októberi férfiakból” – azaz a konzervatívok köréből alakította meg. A magyar közvélemény reakciója sem volt egyöntetű. Idéztük már Ghyczy Kálmán Deákhoz írt levelét, aki tartalmi kifogásokat ugyan nem emelve, a tervezetbe foglaltakat „lényegére nézve” „utóvégre” elfogadhatónak nevezve, legalábbis taktikai hibának ítélte a program

közzétételét, ráadásul azzal a gyanúsítással párosítva, hogy az „októberi férfiak” befolyásának engedve tette meg. 99 A rászakadó felelősséget – „polgári kötelességének teljesítését” – elvállaló Deák belső feszültsége bizonyára csökkent 1861 e lejéhez képest, de bizonyára maradtak még kétségei azokból, melyek akkori önvallomását („. kábul a fejem, elszorul a mellem: ha szembenézek a lehetőségek azon chaosával, mi előttünk áll, s miből egy elhibázott lépés végveszélybe viszi a hazát”) kiváltották. A rossz alternatívák közötti választás lehetősége („Engedni a kiegyenlítés kedvérért éppen oly kárhozatos lehet, mint szoros ragaszkodással törésre juttatni a dolgot”) még mindig fennállt. Talán nem tévedünk, feltételezvén, hogy Deák bizonytalanságból fakadó feszültségét mutatja a hozzá igen közel álló Andrássy Gyulával lejátszódó jelenet. Andrássy a Debatte-cikk egyetlen

– delegációk esetleges közös ülésével foglalkozó – passzusával kapcsolatos aggodalmának közlésekor Deák válasz helyett ingerülten odavágta: „Hát te is azt hiszed, mind Ghyczy, hogy az é n az országot elárultam?” Néhány napig kerülte Andrássyt, és „neheztelni látszott rá.” 100 Deák tehát ismét várakozott – és hallgatott. Kiváltva persze ezáltal saját hívei közül azoknak rosszallását, akik a megkezdett út folytatását várták. Eötvös egyenesen azzal vádolta meg egy 98 Tisza Kálmán levele Ghyczy Kálmánhoz (1865. augusztus 25) in: Deák Ferenc beszédei, III k im 450 l Ghyczy Kálmán levele Deák Ferenchez, 1865. május 26 in: Deák Ferenc beszédei, III k im 430 l 100 lásd Deák Ferenc beszédei, III. k im 436 l 99 44 Andrássynak írt levelében Deákot, hogy a felelősségtől félve vonult vissza a hallgatásba, átadva a teret a konzervatívoknak. 101 Máskor pedig egy sajátos tervet tulajdonít Deáknak; azt a

törekvést, hogy a „roppant majoritásban” lévő pártja a konzervatívok és a határozatiak között „feloszoljon”, s így „oly állásban” maradhasson, „amely neki a legkedvesebb – azaz oppositióban”. 102 Sőt, naplóbejegyzései szerint már-már kétségek ébrednek benne emberi nagyságát illetően is: „A jövő meg fogja mutatni, csak egy nagy reputációt vagy egy valóban nagy egyéniséget bírtunk-e benne.” Kifejezetten örül annak, hogy Deákot támadások érik: „ talán az, hogy most durvábban fog megtámadtatni . a küzdelemnek szükségessége talán visszaadja elveszett energiáját” 103 Források híján természetesen nem tudjuk megválaszolni a kérdést: milyen motívumok és milyen arányban határozták meg Deák magatartását, az viszont kétségtelen, hogy nemcsak Eötvös volt türelmetlen. Maga a határozati párt vezére, Tisza Kálmán mondja ki egy ünnepi lakomán Deák tiszteletére mondott felköszöntőjében: „Az a

nagy hazafi, a ki tud hallgatni, ha hallgatni kell, szólni, a mikor szólni kell: tegyen is, mikor tenni kell.” 104 A több oldalról is érkező sürgetések ellenére Deák számára a tett ideje az országgyűlés összehívása után, de még inkább a választások megkezdése után érkezett el. De ekkor sem sietett nézeteit a magyar politikai életben formálódó többi „párt-árnyéklattal” konfrontálni. Ám ebben – figyelembe véve a politikában, mint egy szükségképpen sokszereplős játszmában résztvevő politikus megfontolásainak összetettségét – aligha zárhatjuk ki a politikai taktika szempontjait sem. A volt határozati pártiak vezérévé váló Tiszát egy 1865. szeptemberi személyes találkozáson például arról biztosítja, hogy nem igazak a konzervatívokhoz való közeledéséről szóló híresztelések. 105 Egy hónappal később a mentegetődző Ghyczy Kálmánt előbb megnyugtatja: nem neheztel már rá a korábbi levélért, majd

kifejti teljes egyetértését, hogy az egységesülő szabadelvű pártnak a konzervatívokkal szembe kell fordulni. 106 Talán nem tévedünk azt feltételezvén, hogy ha a határozati párti politikusoknak nem is mondta, de mintegy sugalmazta: az 1861. évi pártmegoszlással szemben szívesebben venné egy nemzeti liberális párt megalakulását. Tisza legalábbis Deáknak a vele szemben tanúsított „szívességét” úgy értelmezi, mint ami szembe áll Deák környezetének az „1861-diki szakadás” megújítására irányuló törekvésévével. 107 Ugyanakkor viszont a választások előtt Deák nemcsak, hogy nem konfrontálódik a konzervatívokkal, hanem a pozsonyi választókhoz írt levelében nyilvánosan is föllép Dessewffy Emil megválasztása érdekében. 108 Majd – egy állítólagos kérdésre válaszolva – nyilatkozatot tesz közé a Pesti Naplóban, cáfolva a volt határozati párti képviselők által terjesztett hírt, miszerint ő az 1861-ben

megválasztott képviselők újraválasztását szeretné. Deák természetesen ez esetben is elvekre hivatkozik; a szövegből azonban mindenki érzékelhette, hogy Deák a választásoktól saját álláspontjának megerősítését, minél szélesebb támogatását várja. 101 Eötvös József levele gr. Andrássy Gyulának (1865 augusztus 1) in: Eötvös József: Levelek im 420-422 l Eötvös József levele gr. Andrássy Gyulának (1865 augusztus 8) in: Eötvös József: Levelek im 427 l 103 Eötvös József: Vallomások és gondolatok. im 619-620 l 104 Tisza Kálmán szavait idézi Kónyi: Deák Ferenc beszédei, III. k im 451 l 105 Tisza Kálmán levele Ghyczy Kálmánnak (1865. szeptember 12) in: Deák Ferenc beszédei, III k im 451 l 106 Ghyczy Kálmán levele Tisza Kálmánnak (1865. október 20) is: Deák Ferenc beszédei, III k im 465 l 107 Tisza Kálmán levele Ghyczy Kálmánnak (1865. október 27) in: Deák Ferenc beszédei, III k im 467-468 l 108 Deáknak a pozsonyi

választókhoz írt levele (1865. november 20) in: Deák Ferenc beszédei, III k im 471473 l 102 45 „Alkotmányos országokban, midőn a törvényhozás terén valamely fontos kérdés felett egyrészről a fejedelem, másrészről a nemzet képviselőinek többsége megegyezni nem tudnak, s a fejedelem az ország gyűlését feloszlatva, új választásokat rendel s az országgyűlést ismét összehívja, ezen eljárásnak alkotmányos értelme csakugyan az, hogy a fejedelem a képviselők véleményének ellenében magára a nemzetre hivatkozik. Mert mivel a képviselők saját egyéni meggyőződésük szerint járnak el, mindamellett, hogy őket a nemzet bizalma választotta, fontosabb kérdéseknél is megtörténhetik, hogy a képviselők többségének véleménye lényegesen eltér a nemzet többségének véleményétől. Az új választások tehát alkalmul szolgálnak a nemzetnek, hogy a választás által nyilatkozzék: vajon helyesli-e vagy kárhoztatja volt

képviselőinek elveit és eljárását? Helyeslés esetében vagy az előbbieket választja meg ismét, vagy választ más egyéneket is, de ugyanolyan elvűeket. Kárhoztatás esetében pedig ellenkező elvű egyénekre megy át a többség bizalma.” 109 Ezen „általános és tisztán objective tartott” alkotmányos fejtegetés gyakorlati értelmét alighanem mindenki pontosan értette: Deák elhatárolta magát attól, hogy a volt határozati pártiak az ő tekintélyére hivatkozva nyerhessenek mandátumot. Úgy tűnik tehát, hogy bár nem lett volna ellenére egy „nemzeti párt” létrejötte, ám kiszolgáltatni sem akarta magát egy több árnyalatot magába foglaló, s ezért szükségképpen bizonytalan tartalmú egységnek. Sem programja, sem az uralkodónak tett ígérete miatt sem lehetett ugyanis számára mindegy, hogy az új parlamentben milyen erőviszonyok alakulnak ki. Miként például Lónyay Menyhért naplójából tudjuk, saját híveinek viszont arról

beszél, hogy „nagyon óhajtaná, ha a fölirati és határozati két párt egymásba olvadna”, és valóban nehezen szánja rá magát annak elfogadására, hogy az önállóan szervezkedő Deák-párt „vezérének” válassza. 110 Úgy véljük, ezen ellentmondásosnak tűnő viselkedését nem csupán a korszakot jellemző „talányok”, hanem Deák nagyon is végiggondolt taktikai elképzelései is magyarázzák: ellensúlyokra volt szüksége mind a túlzott engedékenység, mind a megegyezést nehezítő engesztelhetetlenség ellen. Mi legalábbis ebben látjuk a Deák magatartásában megmutatkozó, az opportunizmus és az intranzigencia közötti mértéket kereső „kétértelműségek” magyarázatát. Programja azonban egynemű. Az őt 1865 november 23-án egyhangúlag képviselőnek megválasztó Pest belváros választópolgárai előtt mondott beszédében félreérthetetlen világossággal fogalmazza meg a rossz végleteket közötti középutat kereső

politikájának alapelveit. Aligha lehet pontosabban – s talán szebben is – megfogalmazni a nemzeti liberalizmus alapértékeit fenntartó, ám a r ealitásokra – köztük az ellenfelek érdekeire és érzelmeire is – tekintettel lévő „mérsékelt 48-asság” hitvallását. „Szívesek voltak önök szerény politikai pályámnak múltját kezességül elfogadni a jövőre. Hálával ismerem el e gyöngédséget; nem volnék képes más kezességet nyújtani. Méltán és teljes joggal követelik önök tőlem, hogy mint képviselőjük a hon javára fordítsam minden erőmet, e együtt működve azokkal, kik hivatva vannak intézkedni az o rszág ügyei fölött, törekedjem a jelenben oly igen súlyos szenvedéseket megszűntetni, a nélkül azonban, hogy a haza jövője kockáztatva legyen. Igaz ügy mellett a tiszta és szilárd akarat s a kölcsönös méltányosság sok akadályt legyőzhetnek. Mi az igazságot és méltányosságot nemcsak követelni, hanem

teljes mértékben viszonozni is akarjuk. De mind a mellett politikai hiba volna már előre is teljesen biztosítottnak tekinteni ügyünk szerencsés kimenetelét, s erélyt és óvatosságot fölöslegesnek tartani, másrészről polgári bűn volna már előre reményt vesztve lankadni a munkában és küzdelemben. Az igaz ügynek mindig van jövendője, ha azt erély és eszélyesség támogatják. Időnek előtte tehát ne örüljünk, de ne is csüggedjünk el soha Ne tekintsük valószínűnek, de ne is tartsuk lehetetlennek, hogy a sors és elleneink hatalma, talán erőnk korlátoltsága, sőt meglehet saját tévedéseink is háttérbe szoríthatják ismét egy időre óhajtásaink valósulását. Bízzunk, de sem a sors kedvezésében, sem a magunk erejében, sem mások segélyében ne 109 Deák nyilatkozata (Pesti Napló, 1865. október 19 sz) in: Deák Ferenc beszédei, III k im 462-463 l Lónyay Menyhért Naplója (1865. október 8 és október 28 bejegyzése) in:

Deák Ferenc beszédei, III k im 470-471. l 110 46 bízzunk vakon. Cselekedjünk erélyesen, de megfontolva Ez feladatunk A sikere Isten kezében van” 111 [A mi kiemeléseink.] Lehetséges tehát, hogy Deák e politika számára megnyerhetőnek tartotta mind a konzervatív, mind a volt határozati párti politikusokat, ám ha mégsem, úgy arra számíthatott, hogy a „rossz végletek” kordában tarthatják, semlegesítheti egymást, biztosítva – olykor saját pártja túlzott engedékenysége ellenében is – a „közép” politikáját. Ha jól értjük szövegeinek aktuális jelentését, a taktikai fegyvereket is hatásosan alkalmazta: a „talányokban” gazdag korszakban olykor maga is „talányosan” viselkedve, érvelését, gesztusait a konkrét szituációhoz illesztve sikerült a döntő kérdésekben érvényesítenie akaratát mind „Béccsel”, mind a „nemzet” eltérő megoldásokat javasló képviselőivel szemben. Hol eme, hol ama irányzattal

szembe fordulva, és hol az egyik, hol a másik ellenfél szövetségét megnyerve. E taktikának természetesen következménye van a retorikára is: más érveket használ akkor, ha a konzervatívok az ellenfelek és a nemzeti radikálisok a szövetségesek, mint mikor a felállás megfordított. Talán így is fogalmazhatunk: nem céljai, nem programja változik az idők során, hanem retorikája a címzettek álláspontjának és a m egoldandó feladatok jellegének változásai szerint. Mi legalábbis – másokkal, így például Sarlós Béla véleményünk szerint a kontextusból kiszakított mondatokra, kijelentésekre, gesztusokra alapozott állításával szemben 112 – úgy látjuk, Deák igen keveset áldozott föl eredeti elképzeléseiből a kiegyezés megszületéséhez vezető folyamatban. Természetesen nem egyedül oldott meg minden feladatot; képességei és személyes tekintélye mellett az országgyűlésben ekkor mindvégig nagy többségre támaszkodhatott. Az

1865 decemberében összeült országgyűlés összetétele jelentős mértékben különbözött az 1861. évitől. Mi sem mutatja jobban a változások mélységét, mint ugyanazon szimbolikus jelentőségű vitának egészen más lefolyása, ami – akárcsak 1861-ben, most is – az országgyűlés Budán történő megnyitása körül robbant ki. Akkor a többség – szorosan ragaszkodva a 48-as törvények minden betűjéhez – szembefordult a királyi óhajjal, most csupán egyetlen képviselő, Madarász József emelt kifogást. 113 De egészen más volt a pártok „színezete” is A mintegy húsz főt számláló radikálisok nevében fellépő Madarász József az amúgy is jelentős kisebbségben lévő, a volt határozati pártiakat összegyűjtő „balközép” pártról meg is kellett állapítsa: „lényegében ők sem azok már, a kik 1861-ben voltak”. El is váltak útjaik: A Tisza Kálmán és Ghyczy Kálmán vezette balközép csakhamar kitessékelte

pártértekezleteiről a „szélbal” tagjait. 114 Nem volt jelentős, alig haladta meg a húsz főt a konzervatívok tábora is. 115 S ami legalább ennyire fontos: Deák nemcsak saját híveire számíthatott. Még a pártok elkülönülése után is meg tudta szerezni hol a mérsékelt baloldal, hol a konzervatívok, hol pedig csaknem az egész képviselőház támogatását. Nem igazolódott tehát „alvezéreinek” – Eötvösnek, Lónyaynak, Csengerynek és másoknak – az a félelme, hogy az 1861-ben őket „lehazaárulózó”, most pedig az „opportunitás embereiként” gúnyoló baloldaliak megakaszthatják a kiegyezés folyamatát. 116 Erre már azért sem kerülhetett sor, mert legalábbis a „mérsékelt baloldal” hívei 111 Deák Ferenc beszéde választói előtt (1865. november 23) in: Deák Ferenc beszédei, III k im 474-475 l lásd Sarlós Béla: Deák és a kiegyezés. Gondolat Könyvkiadó, Bp 1987 (például a 125, 192-209 l) 113 Deák Ferenc

beszédei, III. k im 498 l 114 Deák Ferenc beszédei, III. k im 502-503 l 115 Podmaniczky Frigyes szerint az Apponyi vezérlete alatt a szélső jobb 21, a Deák vezérlete alatt a jobb-közép 180, a Ghyczy, Tisza, Nyáry vezérlete alatt a bal-közép 94, a Kállay és Böszörményi vezérlete alatt a szélső-bal 20 taggal rendelkezett, a többi „sehova se tartozik, ide-oda hányódik, mint a kormányos nélküli hajó”. Deák Ferenc beszédei, III. k im 502 l 116 Deák Ferenc beszédei, III. k im 497 l 112 47 Deák programjának alapelveivel egyetértettek, beleértve a közös ügyek létének elismerését és a 48-as törvények revidiálásának szükségességét is. A jogfolytonosság elvi és „tettleges” helyreállítását, a parlamentnek (is) felelős magyar kormány kinevezését pedig természetesen senki nem opponálta a parlamenten belül. 117 Lényegesen más volt persze az uralkodó álláspontja is, mint négy és fél évvel korábban. Ferenc József

elfogadta tárgyalási alapként Deáknak a bizalmas tárgyalásokon, majd a nyilvánosság előtt lefektetett elveit. Becsületére legyen mondva, trónbeszédében nyiltan elismerte: az ő kiindulópontjai alapvető mértékben megváltoztak. „Befejezni jövénk, mit uralkodói kötelességeink érzetétől áthatva megkezdettünk; saját személyünkben és így annál sikeresebben szándékunk eloszlatni azon aggodalmakat, elhárítani az ak adályokat, a melyek eddig a függő közjogi kérdések elintézését gátolták. Ezen akadályok között első vonalban áll azon ellentét, mely a kiindulási pontok között létezett. Jogvesztés egy részről, merev jogfolytonosság más részről, kiegyenlítésre nem vezethetének. A fentérintett akadályt Mi magunk hárítjuk el, midőn a sanctio pragmaticában egy kölcsönösen elismert jogalapot választunk kiindulási pontul. Ez az alaptörvény, midőn Magyarországnak és az ahhoz kapcsolt részeknek közjogi és

belkormányzati önállóságát biztosította, egyúttal állandóan megállapította Uralkodó Házunk kormányzása alatti országaink és tartományaink feloszthatatlan és elválhatatlan együttmaradását, s ezzel azok összegének nagyhatalmi állását. És valamint Mi ebben találjuk az önállóság törvényes és okszerű korlátozását, éppúgy tartalék nélkül elismerjük annak e korlátok közötti jogosultságát.” 118 [A mi kiemeléseink] Az uralkodó egyetértését, illetve tárgyalási szándékát fejezte ki az egyes neuralgikus pontokat érintve is. Ugyancsak a Pragmatica Sanctióra hivatkozva elfogadta a „magyar korona épségének” elvét, felszólítva Erdélyt és Horvátországot, hogy képviselőiket küldjék el az országgyűlésbe. Továbbá – miközben „elvárta”, hogy az országgyűlés „a fejedelmi jogok hatályára és a k ormányzat hatáskörére vonatkozóan” módosításokat hajtson végre rajtuk – elismerte a 48-as

törvények „alaki törvényességét”. Bejelentette a Februári Pátens „hatályának” felfüggesztését, és a „februári alkotmányt”, valamint az Októberi Diplomát is csupán mint vitatható javaslatot – és nem mint érvényes alaptörvényt – említette. Továbbá kijelenti: „. minthogy pedig e kérdést nem az anyagi vagy erkölcsi kényszer fegyvereivel, sőt inkább a kölcsönös értesülés és a szükségesség érzetéből folyó meggyőződés alapján hisszük egyedül célszerűen megoldhatónak”, e „parancsokat” „érett megfontolás, beható tárgyalás és elfogadás végett” közli „kedvelt Magyarországunk Rendeivel és Képviselőivel”. Ugyanakkor persze feltételeket is szab: „elvárja”, hogy „érintett határozmányainkat” „a méltányosság békülékeny szellemében” tárgyalják, „egyedül oly módosítási javaslatot terjesszenek elő”, amely „Birodalmunk életföltételeivel összhangzásba leend

hozható”, valamint azt is, hogy még a k oronázás, azaz a k irályi hitlevél megfogalmazása előtt változtassa meg az országgyűlés a 48-as törvények azon passzusait, amelyek „Fejedelmi jogainkba ütköznek, vagy az ország kormányzatának alakját változtatják anélkül, hogy azt a birodalom létének föltételeivel és az ország ősi intézményein alapuló belszerkezetével összhangzásba helyezték volna”. E nélkül – mondja – lelkiismerete nem engedi meg, hogy az „utókor számára maradandólag biztosított magyar alkotmányt királyi eskünkkel szentesítvén, föltehessük Szent István Apostoli elődünk szent koronáját”. 119 A Képviselőház Naplója szerint a trónbeszéd felolvasását több helyen éljenzés szakította meg, jelezve, a képviselők többsége méltányolja a Ferenc József álláspontjában bekövetkezett változásokat. A zárt körben, illetve a képviselőházban zajló viták azonban a távolságokat is megmutatták

egyfelől az uralkodó és a „nemzet”, másfelől a „nemzeten” belüli egyes politikai áramlatok között. 117 Deák Ferenc beszédei, III. k im 499-502 l A trónbeszéd. (1865 december 14) in: Deák Ferenc beszédei, III k im 503-504 l 119 A trónbeszéd. (1865 december 14) in: Deák Ferenc beszédei, III k im 505-506 l 118 48 6.231 „Quid juris?” – Deák és az „engedékenyek” vitája Az első erőpróbára a felirati vitában került sor. A kezdeti reményekkel szemben a frontok megmerevedtek; a most is Deák által megfogalmazott felirat – miközben ismételten kifejezésre juttatta a kiegyezésre való hajlandóságot, a 4 8-as törvényeknek Ausztria biztonság-igényét kielégítő revíziójára való hajlandóságot – ragaszkodott a jogfolytonosság „tettleges” elismeréséhez, s ennek jeleként egy felelős, parlamentáris kormány kinevezéséhez, az uralkodó helyzetét „törvényessé tevő” koronázáshoz, mondván: a

törvényalkotás – beleértve a 4 8-as törvények módosítását is – csakis törvényes úton történhet meg. Az uralkodó viszont – miként a válaszfeliratot átadó küldöttség előtt mondotta – „sajnálattal észlelte” a vitában „felmerült azon aggodalmakat, melyek a kivitelnek általam kijelölt módozataira vonatkoztak”. S kijelentette: „ trónbeszédem alapelveihez e részben is összes népeim érdekében szilárd elhatározással kell, hogy ragaszkodjam.” 120 Rosszallását személyesen is értésére adta az udvari estélyen megjelenő Andrássynak, bírálván Deák beszédét, aki – állította – „.sokat vett föl a baloldal nézeteiből” Igaz, Andrássyval ugyanakkor feltűnően barátságosan viselkedett, s ellenvetéseire elismerte, hogy a „békülékeny hajlam” is kifejezésre jutott a vitában. A kapuk – bár a császár „csak ajtócskáknak” nevezte – nem zárultak be tehát. 121 A Kónyi által összegyűjtött

korabeli megfigyelések Deák „komorságáról”, ingerlékenységéről tanúskodnak. 122 Ám a felirati vita hangneme bizonyosan nem Deák ellenére volt keményebb annál, amint azt Ferenc József elvárta volt. Mert bár az uralkodó ítélete – mármint hogy”sokat vett föl a baloldal nézeteiből” – aligha igazolható, az kétségtelen, hogy Deák a felirati vitákban a „bal-középpel” lépett szövetségre mindenekelőtt a konzervatívokkal, de saját pártjának a „minden áron” kiegyezni óhajtó 123 tagjai ellenében is. Számunkra elfogadhatónak látszik Szász Károly korabeli magyarázata: Deák tudatosan vállalta e konfliktusokat, hogy egyértelművé váljanak a feltételek, amelyek alapján a kiegyezés megtörténhet. „S ezeknek világossá tételére nagy szükség volt. Fogalom-zavarok uralkodtak, terjesztettek talán szándékosan is, fenn és alant. A felséggel el akarták hitetni, hogy Magyarország minden áron kész békülni, mindent

kész engedni, 48-diki törvényeit ellentmondás nélkül revisio alá veti, s talán még a miniszteriális kormányzatot is kitörli belőlök. El akarták hitetni, hogy a felség személyes megjelenése és huzamosb mulatása a hódoló magyar nemzet körében bevégzendi a munkát, melyet ők, az októberi és a mostani opportunitás emberei, a magok politikájának diadalra juttatása céljából oly bölcsen megkezdettek. Túlfelől alant, a helyre nem állított megyékben, néhol fusio, néhol egészen régi, néhol egészen új tisztikar, alkotmányos Spiegelfechterei [szemfényvesztés], s provisorius valóság – táplálékul szolgált egy éppen ellenkező oldalról szított fogalom-zavarnak. Az országban egy hang uralkodott: a kiegyenlítés szükséges voltának hangos elismerése. De azt ezt óhajtó nemzet nagy tömegéből az ezredik sem tudta volna azt formulázni. Miképp, mily föltételek alatt legyen a kiegyenlítés?” 124 Deák előbb saját

„alvezéreivel” – Andrássyval, Lónyayval, Gorovével stb. – csapott össze Tekintélyére – és Tiszáék támogatására – bizton számítva, egy bizalmas megbeszélésen ellenállt Andrássy óhajának, hogy a f eliratban a „birodalom nagyhatalmi állásának” fontosságáról is szó essék. Az uralkodó éppen „a monarchia hatalmi állása biztosítása végett 120 idézi: Deák Ferenc beszédei, III. k im 603 l Gorove István naplójából idézi: Deák Ferenc beszédei, III. k im 602 l 122 például Szász Károly. Lásd: Deák Ferenc beszédei, III k im 604 l 123 Ghyczy Kálmán kifejezése. Lásd: Deák Ferenc beszédei, III k im 660 l 124 Szász Károly: Egy képviselő Naplójegyzetei (1866. február 28-i bejegyzés) in: Deák Ferenc beszédei, III k i.m 605 l 121 49 kíván egyezkedni” – érvelt Andrássy –, s így el kell fogadni, hogy a „kiegyezés ára: a nagyhatalmi állás biztosítása”. Deák a l egszorosabb munkatársai ellenében

is a t örvényhelyek „szigorú” értelmezését fordítja. A Pragmatica Sanctióban e fogalom nincs benne – jelenti ki. De felhasznál egy olyan érvet is, amihez hasonlót 1861-ben a határozati párti Madách Imre fejtegetett: a „biztosság”-ban csak a közös védelem eszméje van benne, a támadásé pedig nincs. Lónyay naplója szerint ugyan hozzáfűzött egy, a szigort enyhítő megjegyzést is, mondván: lehetséges, sőt valószínű, „hogy az a nemzedék, mely a most élő után fog a politikára és a törvényhozásra döntő befolyást gyakorolni, e részben más szempontból fog kiindulni”, de így folytatta: „ő a fennforgó körülmények közt csak annak a politikának lehet a védője, a mely az eddigi törvényeken alapszik s ezek fogalmaival megegyezik”. S akár gúnyolódásnak is tekinthetjük ajánlatát, amivel arra bíztatja Andrássyt és társait, hogy nézetkülönbségüket vigyék a nyilvános fórumokra, a felirati bizottság és a

képviselőház elé. 125 (Akik természetesen nem éltek a lehetőséggel, hiszen pontosan tudták, a baloldal által is támogatott Deák ellenében csak saját magukat járathatnák le.) Aligha hihető, hogy Deákot valóban a törvények betűihez való ragaszkodás vezette állásfoglalásához. Pontosan tudta, hogy a Pragmatica Sanctióban nincs benne szószerint minden, amit a k iegyezés során érvényesíteni szeretne, illetve amihez beleegyezését adja. Inkább feltételezhető, hogy a „nagyhatalmi állás” kérdésében elfoglalt álláspontját egyfelől a kiegyezés tartalmára belőle levonható követelések parttalansága, másfelől a mérsékelt baloldal támogatásának megszerzése motiválta. Nem egyszer saját közvetlen munkatársait zavarba hozva viselkedésével, bizalmas körben is több kérdésben olyan merevséget tanúsított, amely miatt többen veszélyeztetve látták „a mindenek fölött óhajtott kibékülést”. 126 A felirati vita idején

jegyzi fel Gorove naplójába: „A helyzet, a melyet Deák készít, reám nézve oly nyomasztó, mondotta Andrássy, hogy ha sokáig így tart, kénytelen leszek magamnak más utat keresni. .Még keserűbben szólottak Eötvös, Lónyay” 127 Persze, végül nem kerestek „maguknak más utat”; nyilvánvalóan félve a D eákkal való szakítástól, ugyanakkor megértve, elfogadva Deák igazát. Belátták, hogy a „mindenekfölött fölött óhajtott kibékülés” kinyilvánítása az alkupozíciót gyengítené meg. A konzervatívokkal szembeni összecsapásban természetesen ők is Deák mellé állnak, tudva, hogy a kiegyezésnek nemcsak liberális formája lehetséges. A felirati javaslat elkészítésére kiküldött bizottságban a konzervatívok álláspontját megfogalmazó Apponyi Györggyel Deák igen keményen bánik el két okból is. Egyrészt túlzottnak ítélt engedékenysége, másrészt pedig a liberális alkotmányossággal való szembenállása váltja ki

– akárcsak másokból, például Kemény Zsigmondból – az olykor az iróniát, sőt a gúnyt sem mellőző bírálatát. Apponyi egyrészt Deák felirati javaslatának némely pontjait nem a benne foglalt elvek, hanem a „mód” miatt szeretné módosítani. Például azokat, amelyek a 48-as törvények felülvizsgálatáról és a jogfolytonosságról szólnak. Kritikája – Tisza Kálmán feljegyzéseinek összegzései szerint – ekként szól: „A javaslat ezen része áll egyenes ellentétben a trónbeszéddel, mely az alaki törvényességet nem vonta kétségbe, de az előleges helyreállítás lehetetlenségét kimondotta. ő ezek szerint alkotmányos úton, de előleges revisiót, egyeztetést akar, hogy azután koronázni lehessen, . a javaslat szerint a felelős minisztérium kinevezése meg kell hogy előzze a revisiót, míg a felség azt kívánja előlegesen tehetni. Ő (Apponyi) fél, hogy út, melyen indulunk, nem a legrövidebb, nem célhoz vezető.

attól tart, hogy a választott út nehezítendi a kiegyezést. 17 év óta sok jött közbe, ezek után nem lehet szigorú jogfolytonosság. Kívánatom, célom – fejezi be érvei sorolását –, hogy a revisio kérdésében ne 125 Deák Ferenc beszédei, III. k im 507-508 l Szász Károly: Egy képviselő Naplójegyzetei (1866. február 12-i bejegyzés) in: Deák Ferenc beszédei, III k i.m 565 l 127 idézi: Deák Ferenc beszédei, III. k im 563 l 126 50 nyilatkozzunk oly határozottan, szemben a felség nyilatkozatával. másképpen félek, hogy ez aut-aut gyanánt vétetik, és ismét megszakad minden, s minket vádolni fognak ilyen szándékkal.” 128 Deák hevesen kitörve válaszol. „Ha a feliratnak ezen szakaszai aut-aut-nak vétetnek és megakasztanak mindent, annak nem mi leszünk az okai . Mi nem mondjuk, hogy a restitutio előtt nem tanácskozunk ha előre így állítjuk fel a dolgot, meglehet, megakad minden, azonban annak oka nem mi leszünk. Az itt a

kérdés: kell-e jogfolytonosság, a mely nélkül nincs törvény, nincs alkotmány. Törvénnyé semmi sem lehet a fejedelem hozzájárulása nélkül; de azt, a mi egyszer megvan, felfüggeszteni nem lehet. Most éppen pár megtámadott pontért felfüggesztetik mind. Ily módon legjobb lesz azt tenni a koronázási diplomába, hogy a felség a törvényt csak addig köteles megtartani, a meddig jónak látja. Ennyire még a salus republicae ismeretes elvét sem lehet erőltetni. Azt mondják, nem octroyálnak? Hát nem a legerősebb octroy azt mondani: van törvény, mely a n emzet jogának és a fejedelemének is alapja, és mégsem tartani meg abból azt, a mi nem tetszik? . vajon jogfolytonosság-e azt mondani: n em teljesítem a törvényt, míg újat nem csináltok? . Polgári kötelességünk őrködni az alkotmány fölött és még csak hallgatással sem helyeselhetjük annak felfüggesztését. Az ország, a nép intézkedhetik sorsa fölött; de a mi kötelességünk

arra nézni, mi vezet nem annyira hamar, hanem kár nélkül célhoz. Hiszem, hogy lehetne tenni javaslatokat, a melyek hat hét alatt a cél hoz, a k iegyenlítéshez vezetnének. Csak a Reichsparlamentet ismerjük el, s mindjárt meglesz; de ezt az o rszág nem köszönné meg.” S fejtegetéseinek végére a már többször alkalmazott döntő érvet helyezi: „Azt mondják, a nemzet célt kíván és eltér nézetemtől. Még ha úgy lenne is, a haza, a nemzet rendelkezhet mindenemmel, de meggyőződésemmel nem.” 129 Apponyi ugyan nem tágít, ám egyedül marad. Az „engedékenység” általa javasolt jelét a bizottság többi tagja kivétel nélkül elutasítja. Másik indítványát maga vonja vissza, miután előbb Kemény Zsigmond, majd Deák, Nyáry Pál, Tisza Kálmán és mások is megtámadják. Kemény válaszából kitűnik, hogy valójában nem csupán a „módról”, a helyesnek tartott eljárásról, hanem másról is szó van: a megteremtendő

alkotmányosság tartalmáról, jellegéről is folyik a disputa a konzervativizmus és a liberalizmus között. Kemény többek között Apponyinak a parlamentáris, felelős kormány kinevezésével kapcsolatos ellenvetéseire válaszol: „. tisztelem Apponyit, de úgy látom, a jogfolytonosság kérdése a minisztérium kérdése. Ő transigálni akar Méltányolom a transactiót Ptolemausnak is azért volt szerencsés uralkodása, mert a félsikert jobban szerette, mint az e gészet. Ez a t ransactio eszméje, és én ennek embere vagyok. De valamint igaz az, hogy »habent sua fata libelli«, úgy igaz az is, hogy vannak eszmék, melyekről egy párt ha lemond, lételéről mond le. 1848-ban a szabadelvű párt képviseletet és felelős minisztériumot alakított. Ha már ezen párt akár rendiséget, akár dicasteriumot elfogad, erkölcsileg meghalt. Ezt nem teheti Fogunk egyes teendőkre nézve kétségen kívül engedni; de visszafelé nem mehetünk és erre nincsen is példa.

Egyébiránt miért tesznek e kérdésre a közös ügyek szempontjából oly nagy súlyt? Hiszen ez nem a közös ügyek, hanem a liberalizmus kérdése.” 130[A mi kiemeléseink] Apponyi ugyan tiltakozik a neki tulajdonított „titkos szándék” ellen, ám a bizottság többsége mégis szükségesnek tartja megerősíteni, hogy ők valóban a liberális alkotmányosság hívei, és nemcsak az ország „önállását” biztosító „felelős kormányhoz”, hanem a „parlamenti kormányhoz” is ragaszkodnak. Tisza módosító indítványát, amelyben „a felelős magyar minisztériumnak” kitétel mellé oda kívánja tenni a „mint parlamenti kormánynak” értelmező kiegészítést, Apponyi és Bartal tiltakozása ellenében Deák is támogatja. Ez esetben az sem jelent akadályt, hogy e kifejezés a 48-as törvényekben valóban nem található meg. A máskor általa is alkalmazott „szoros” törvényértelmezéssel szemben most elmagyarázza: 128 l. 129 l.

130 l. Tisza Kálmán feljegyzései a válaszfelirati bizottság tárgyalásairól. in: Deák Ferenc beszédei, III k 535-536 Tisza Kálmán feljegyzései a válaszfelirati bizottság tárgyalásairól. in: Deák Ferenc beszédei, III k 536-537 Tisza Kálmán feljegyzései a válaszfelirati bizottság tárgyalásairól. in: Deák Ferenc beszédei, III k 538-539 51 „. ez nem is szokott törvénybe tétetni, de a rövid idő is, mely alatt volt minisztériumunk, megmutatta, mint értelmezte ezt a törvényhozás”. A bizottság ki is egészíti a felirati javaslat szövegét a három szóval, mint ami biztosítékot nyújt a nemzetnek arra, hogy „csak saját nézetei szerint lehet kormányozni.” 131 Deák a képviselőházban zajló vitában is keményen lép fel. Egyfelől – kiváltva az uralkodó rosszallását – nemcsak hogy nem tesz erőfeszítést a hangnem moderálására, hanem kifejezetten fellép a saját pártjának a vitát mihamarabb lezárni igyekvő

törekvéseivel szemben. „Az eszmecsere nem élesíti, hanem enyhíti a t anácskozásokat” – mondja 132 Másfelől, az általános vitát lezáró beszédében csak a konzervatívok által felhozott érvekre reagál, válasz nélkül hagyva a „szélbal” éles, a f elirati javaslat „békülékenységét” bíráló megjegyzéseit. Az általános vitát lezáró rövid beszédében csupán két „kijelentésre” szorítkozik, amelyeknek azonban üzenetértéke van. „Egyik kijelentésem az, hogy a f ölirat mind egészében, mind részleteiben, s annak minden eszméje, alakja, formája az én meggyőződésemmel teljesen megegyez. Nem ok nélkül mondom ki ezt Tudom, hogy a politikai téren vannak pártok; azt is tudom, hogy a pártok gyakran hasznosak, sőt gyakran szükségesek is; azt is tudom, hogy a pártok néha, midőn valamely dolog fölött lényegében megegyeznek, a módra, az alakra, a r észletekre nézve kiegyezkedés útján, hogy úgy szóljak,

compromissum útján hoznak létre valamit, és néha az ilyen compromissum a dolog előmozdítására nézve igen hasznos. A jelen föliratra azonban kénytelen vagyok kijelenteni, hogy annak formája és alakja és minden eszméje – engem illetőleg – éppen nem compromissum útján jött létre, hanem azok az én teljes meggyőződésemmel minden tekintetben megegyeznek.” „A másik, a mit szükségesnek tartok kimondani, azon meggyőződésem, hogy a mely kormányférfiú ezen föliratot a kiegyenlítés valóságos akadályának képes tekinteni, az vagy a kiegyenlítést nem akarja komolyan, vagy éppen olyképpen akarja, miképpen minekünk azt elfogadni nem lehet és nem szabad.” 133 Az első mondat a baloldallal való szövetséget magyarázza meg. A második azt hangsúlyozza, a felirati vitában megfogalmazott javaslatba foglaltakkal a csupán a konzervatívokat nélkülöző, a nemzet túlnyomó többségét reprezentáló pártszövetség eljutott a kibékülés

érdekében tanúsított „engedékenység” végső határáig. Most már a másik félen van a sor Válaszként a konzervatívok módosító indítványaira, Deák a részletes vitában mondja el egyik fontos, a kiegyezés „engedékeny” változatával egyszer és mindenkorra leszámoló beszédét. A beszédet nagy várakozás előzte meg, nemcsak a kormányzat, hanem a Deák-párt legalábbis egyik – Ghyczy szerint „minden áron kiegyezőnek” nevezett – csoportja részéről is. Gorove írja naplójába 1866. február 21-én, Bartal György felszólalását követően, de még egy nappal Deák válaszának elhangzása előtt: „E beszéd, valamint a módosítványok elejték a jogcontinuitást; a revisiot [mármint a 48-as törvények felülvizsgálatát], vagy tisztábban az új alkotmány szervezését s új szerződéskötést a fejedelemmel a koronázás előtti időre teszi, de fogadkozik, hogy a minisztérium mellett áll s kivévén a hadügyminisztériumot,

melyet éppen nem, s a kereskedelmit és pénzügyit, mit megosztott vagy világosabban: megvékonyított tárcákkal tesz kilátásba, a többi szakmákat mint létesíthetőket festi. Volt e beszédben fenyegetés a kiegyenlítés be nem fejezése esetére s gyenge indoklás arra nézve, hogy a megyék vissza nem állíttattak. De a b eszéd mégis igen sok emberre megnyugtatólag hatott Pártunk több tagja . kedvesen fogadták az ígéretet s gyanakodva kérdék maguktól, hogy nem fogja-e az »öreg úr« ez ígéreteket mereven visszautasítani, vagy oly ösvényre terelni, melyen azok létesítése lehetetlenné válik. Mi többen sokáig együtt maradtunk, s azon hittel s aggállyal távoztunk, hogy holnap lesz a 131 Tisza Kálmán feljegyzései a válaszfelirati bizottság tárgyalásairól. in: Deák Ferenc beszédei, III k 534 l Deák Ferenc felszólalása a felirati vitában (1866. február 17) in: Deák Ferenc beszédei, III k 568 l 133 Deák Ferenc felszólalása a

felirati vitában (1866. február 20) in: Deák Ferenc beszédei, III k 570 l 132 52 döntő pillanat, . az első s a jelen országgyűlési táborozásban Én várakozásra intettem barátaimat s azt fejtegetém, hogy Deák éppen akkor szól a legmérsékeltebben, midőn a legingerültebb . De ha ingerültségét, mely rajta 3-4 nap óta annyira érezhető, beszédjébe s holnapi politikai harcába is átviszi, akkor sok, tán minden veszve van.” Hasonló jeleket olvas ki Lónyay is „sokak véleményéből”: a p ártkaszinóban – írja naplójában – Deákkal szemben „az elégedetlenség nyilatkozatait” hallotta. 134 Deák Bartalnak – valamint a közvetlenül előtte felszólaló és a jogfolytonosság életbeléptetését akadályozó „nehézségekről” értekező, s ebből következően a felelős kormány azonnali kinevezéséről való lemondást ajánló Apponyinak – címezett válasza alighanem saját pártja „elégedetlenkedőinek” is szólt.

Deák előbb az alkotmányosság alapeszméit értelmezi. Megismétli, hogy Magyarországon, „mint más alkotmányos országokban, hol felelős minisztérium létezik”, a k irály törvénykezdeményezési jogát csak minisztériumán keresztül gyakorolhatja, illetve, hogy „törvényt alkotni, módosítani vagy eltörölni csak a király és a nemzet egyetértésével lehet”. Következtetése egyértelmű: az egyezkedés folytatásának – ezen belül a k özös ügyek tartalmára és kezelésére vonatkozó törvények megalkotása, valamint a 48-as törvények általa is szükségesnek tartott revíziója – alapfeltétele egy „valóságos tény” létrehozása, az alkotmány visszaállítása. Képtelenségnek tartja tehát a módosító indítványban foglaltakat: „. miként nyughatnánk meg abban, hogy alkotmányunk, melyet állami alapszerződés, szentesített törvények és királyi hitlevelek ünnepélyesen biztosítottak, s melyet soha csak egy óráig sem

volt jogos megszűntetni, hadd szüneteljen tovább mindaddig, míg annak lényeges részét át nem alakítják”. A „valóban visszás helyzetből” „kimenekülni csak a t örvények rendeleteinek teljesítése által lehet”. A jogfolytonosság elvi elismerése nem elégséges, ha „tettleges” megtagadásával párosul, mert „a tettleges jogfolytonosság megtagadása” nem egyéb, mint „a jognak folytonos tagadása”. Bartal érvelését nyersen „játékszerű okoskodásnak” nevezi, mondván a trónbeszéd készítői tisztességesebben jártak el, amikor nem „szofizmákat” használtak, hanem „használták a legnagyobb, a legsúlyosabb argumentumot: a lehetetlenséget”. 135 De – adja meg a v álaszt most már nem a m agyar konzervatívok „szofizmáira”, hanem a trónbeszéd érveire –: „Ezen szó, lehetetlenség, igen nagy szó . Ami valóban lehetetlen, azt létrehozni sem ész, sem erő nem képes. A lehetetlenség oly hatalom halandó

életünkben, mint a h itregék fátuma, melyet még ama pogány istenek sem valának képesek megtörni. De a közéletben gyakran lehetetlennek látszik az is, a mi felette nehéz; gyakran lehetővé vált, a mit lehetetlennek mondottak. A lehetetlenség előtt hátrálni lennénk kénytelenek. Fölirati javaslatunkban is kimondottuk, hogy mi politikai lehetetlenséget nem kívánunk. De ha az, mi röviden lehetetlenségnek mondatik, csak súlyos nehézségekből áll: oly nagy fontosságú közérdek miatt, minő a nemzet alkotmányos élete, készek vagyunk mindent megtenni, a mi hatalmunkban és szabadságunkban áll, e nehézségek elhárítására.” A „helyzet nehézségét” elismeri, s állítása szerint a felirati javaslat ennek megfelelően jár el, amikor „késznek nyilatkozik elnézésre is a felelősség szigorú alkalmazása helyett”, amikor „opportunitási tekintetből” hajlandó eltérni a „jog szigorától”. Ám az „opportunitásnak” Deák

szerint határai vannak; nem az jár el helyesen, nem az mutat „nagyobb bizalmat a fejedelem iránt”, aki abból az alkotmányosságról való lemondáshoz jut el. 136 Mi tehát Deák szerint az „ezen országgyűlés” legfőbb jelszavának tekinthető „opportunitásnak” elfogadható tartalma? A kérdésre adott válasza kőkemény, s nagy határozottsággal jelöli ki az alkukészség határait: „ . az opportunitás igen fontos érv ott, hol törvény alkotásáról van szó; legfőbb tekintet akkor, midőn új törvényt kell alkotni: mert akkor nem szükséges kérdésbe venni, törvényes-e ezen törvény, mert a mint a törvényhozás rendes útján megalkottatik, azonnal törvényes, mert törvény; ott azt kell tekintetbe venni, vajon opportun-e az alkotandó törvény vagy nem? megfelel-e a nemzet kívánalmának, az állam 134 Lásd Deák Ferenc beszédei, III. k 576-577 l Deák Ferenc felszólalása a felirati vitában (1866. február 22) in: Deák Ferenc

beszédei, III k 578-581 l 136 Deák Ferenc felszólalása a felirati vitában (1866. február 20) in: Deák Ferenc beszédei, III k 581 l 135 53 szükségének, előbbre viszi-e a n emzet felvirágzását? egy szóval: alkalmatos-e arra, hogy a n emzet politikai életét támogassa és továbbra kifejtse? De midőn már meghozott törvény meg vagy meg nem tartásáról van szó, az opportunitással igen, de igen nagyon kényesen kell bánni.” A következő mondatban e jogbölcseleti elmélkedés politikai jelentősége is kiderül. „Azt tapasztaltam – folytatja –, hogy sokan az opportunitás szót akkor használják a már meghozott törvények meg nem tartására nézve, ha a törvény nem szól mellettök; tehát ellentétbe teszik a positiv fennálló törvénnyel, sőt a jelen esetben egy jogilag fennálló alkotmánnyal.” [A mi kiemelésünk] Róma történetére hivatkozva elismeri, a diktatúra is lehet célszerű, lehet az „opportunitás eszköze”,

„midőn az állami, a polgári szabadságot meg kell menteni” – feltéve, hogy a törvényen alapul, s ha valóban az elfogadott célt szolgálja. „Oly opportunitás, mely 17 évig tart s melynél még azután is azt tanácsolják nekünk, hogy tartsuk meg és fogadjuk el továbbra is, az ily opportunitás célszerű nem lehet, mert hogy az opportunitás célszerű legyen, szükséges, hogy tovább ne tartson, mint a meddig a cél: az ország, az ál lam megmentése, múlhatatlanul megkívánja; szükséges, hogy az a jogokat el ne törölje, hanem hogy célja megszűntetésével azonnal ismét életbe lépjenek a jogok. Oly opportunitás, mely mindezekre nem vigyáz, éppen nem opportunitás, hanem saját nevén nevezve – absolutismus.” 137 [A mi kiemelésünk] A következő mondat – véljük – a lehető legpontosabban fejezi ki Deák politikai álláspontját, s magáról a politikáról alkotott véleményét is. „Az opportunitást szemben a törvénnyel igen

nehéz megvédeni. A »quid juris« [mi jogos] látszik a törvény szövegéből, mutatja azt a gyakorlat, s érti minden ember – kivált közdolgokban. A »quid consilii« [mi tanácsos] – válaszol Bartal érvelésének ha tetszik, teoretikus alapjaira – rendesen a politika mezején tapogatódzás. Nagyon gyakran igen nehéz megítélni, hogy mi a valóságos »quid consilii«; igen nehéz azért, mert annak minden tényezőjét, kivált korunkban, igen nehéz ismerni.” 138 S történeti példák sokaságát hozza bizonyságul, hogy ha az ősök – a „quid consilii” szemléletét követve engedtek volna a „tények erejének”, vagy inkább annak, ami néhányak szerint az adott körülmények között annak tűnt – és az „opportunitás politikáját” a konzervatív tábor felfogásával megegyezően űzték volna, „lehet, hogy az ország most gazdagabb volna, de magyar bizonnyal nem volna”. 139 A jogfeladáshoz vezető „opportunitás politikájának”

nincs is meg a neki tulajdonított ereje, „. nem oly túlságos, hanem mindenesetre olyan, hogy mi azt most követhetni nem fogjuk”. Ám – teszi hozzá azonnal – „. azt hiszem, hogy ezen egész országgyűlés folyamában lesz elégséges alkalmunk bizonyítani, hogy az opportunitás politikáját is tudjuk követni, a hol lehet, a hol kell és szabad.” 140 [A mi kiemelésünk] A felelős minisztérium kinevezését, és ezzel az alkotmányosság helyreállítását olyan feltételként határozza meg, amely nélkül „a kiegyezkedést létesíthetni igen kevés ember hiszi e házban”. A jogfolytonosság elve miatt is persze, de követelését „célszerűségi” érvekkel is megtámogatja. A minisztérium könnyítené a „tractátust”, megerősíteni a bizalmat, amely nélkül a kiegyezés nem születhet meg, lehetővé tenné a provizórium tényleges „elhagyását”, s nem csupán a törvényhozás, hanem a végrehajtás területén is. 141 Végül az

„osztrák államférfiaknak” címezve, ám az uralkodónak üzenve így összegez: „Társuk igenis vagyunk, de rendelkezésök alá magunkat soha nem bocsátottuk. Velök és mellettök készek vagyunk állani, de alattok nem. Az én fogalmam szerint tehát egészen másképp kell történnie annak, mit ők a birodalom alakulásának neveznek. Egymástól függetlenek vagyunk, s ők is, mi is függünk a közös uralkodótól. Rendezze tehát mindenik magát egymástól függetlenül, saját fejedelmének hozzájárulásával, s a miben ezen, egyébkint különálló országoknak a közös cél, a közös érdekek tekintetéből egymással érintkezniök kell: az képezi a valósággal közös viszonyokat, vagy, mint nevezni szokták, a k özös ügyeket, melyeknek meghatározása és kezelésök módjának megállapítása teendi a közöttünk és közöttük szükséges kiegyenlítés tárgyát.” 142 137 Deák Ferenc felszólalása a felirati vitában (1866. február 20)

in: Deák Ferenc beszédei, III k 582-583 l Deák Ferenc felszólalása a felirati vitában (1866. február 20) in: Deák Ferenc beszédei, III k 583 l 139 Deák Ferenc felszólalása a felirati vitában (1866. február 20) in: Deák Ferenc beszédei, III k 585 l 140 Deák Ferenc felszólalása a felirati vitában (1866. február 20) in: Deák Ferenc beszédei, III k 586 l 141 Deák Ferenc felszólalása a felirati vitában (1866. február 20) in: Deák Ferenc beszédei, III k 587-589 l 142 Deák Ferenc felszólalása a felirati vitában (1866. február 20) in: Deák Ferenc beszédei, III k 594 l 138 54 Látjuk, a szilárdságot most is óvatossággal párosítja: megjelöli azokat a pontokat, ahol „tranzigálni” lehet, ahol az „opportunitás politikájának” tere van. Kitér arra a kérdésre is, amelyben – mint láttuk – saját pártjának befolyásos személyiségeivel korábban konfliktusa volt. A keménység és a tárgyalókészség együtt jelenik meg azokban a

passzusokban, amelyekben a „birodalom hatalmi állását” taglalja. „E három szó és az eszme, mely azokban foglaltaik, legalább így kifejezve, nem fordul elő a fölirati javaslatban; s én, ki szerencsés valék a b izottság ülésében a fölirati javaslatot indítványozni, kötelességemnek ismerem számot adni a nemzet képviselői és a nemzet előtt: hogy e szavakat, ámbár azokat a legmagasabb trónbeszéd említi, miért nem vettük fel a fölirati javaslatba.” Nos, - ismétli meg a bizottságban is elmondott jogi érvet – természetesen azért, mert a „sanctio pragmaticában” nem szerepel. De aztán így folytatja: „Tudom én azt, hogy a védelemhez hatalom kell, és pedig annál nagyobb hatalom, minél nagyobb a megvédendő tér, s minél hatalmasabbak azon szomszédok, kik ellen a védelem egyszer vagy másszor szükséges lehet. De úgy hiszem, nincs is e s zavakra szükség a föliratban, s azoknak kihagyása sem viszonyos kötelezettségeinkre,

sem a birodalom állására legkisebb befolyással nincs. E [mármint a Pragmatica Sanctio által létrehozott] védelmi szövetkezés, mely soha sem szólott hatalmi állásról, tette lehetővé, hogy Ausztria nagyhatalom lett . Az tehát, hogy mi e föliratban . nem hatalmi állást emlegettünk, hanem a birodalom biztosságát, s a közös és kölcsönös védelmet hozzuk fel, nem zárja ki, sőt inkább magába foglalja azon eszmét, hogy ha e közös biztosságot bárhonnan legkisebb veszély fenyegetné, az al kotmányos Magyarország soha sem fog hátramaradni törvényszabta legszentebb kötelességének teljesítésében, s a birodalom többi részeivel együtt erejének végső megfeszítéséig fogja védeni hazáját, királyát és fejedelmének birodalmát.” E magyarázatból – ha tetszik, a „quid consilii” logikáját követve – újabb érvet kovácsol feltételei mellett: „. nem lehet a nagyhatalmi állást decretálni; szavak erre nem elegendők, hanem

más lényeges tényezők szükségesek.” Tekintettel az egyre éleződő – nemsokára háborúhoz vezető – porosz-osztrák viszonyra, akár gúnyolódásnak is felfogható „tanácsa”: „Poroszország nem volt nagyhatalom, s azzá lett szó nélkül, de tettleg, azon tényezők közreműködése által, melyek fokról fokra növelték erejét és hatalmát. Egyike ezeknek bizonyosan azon egyetértés, mely a múlt időkben a porosz nemzet és annak eszélyes, bölcs kormánya közt az évek hosszú során át fennállott.” A következtetés mintegy magától értetődő: „Én azt hiszem, ha mi egy pár szóval többet vagy kevesebbet teszünk a fölirati javaslatba, a b irodalom nagyhatalmi állása megvan és meglesz, ha bele nem tesszük is; ha pedig bele tesszük s azon tényezők közbe nem jönnek, nem fogjuk azzal megtartani a birodalom nagyhatalmi állását. A népek ragaszkodása az, a mi tettleg megszilárdítja; és ha egybeolvasztási törekvések helyett

egyetértés fog előtérbe lépni; ha az állam takarékos és gondos gazdálkodás által könnyít a polgárai terhein; ha tért nyit a polgárok szorgalmának, hogy erejüket maguk számára fejlesszék: akkor az erő nagyobbá, a nagyhatalom még nagyobb hatalommá lesz, akár szólunk róla, akár nem.” 143 Hitet tesz újra a birodalom fenntartása mellett, ám a feltételeit is megismétli. „Ha azt kérdik tőlem – válaszol egyszerre a trónbeszédbe foglaltakra és a vitában a konzervatívok által hangzott érvekre –, akarja-e ön a birodalom egységét, vagy nem? kénytelen vagyok erre azon kérdéssel felelni: mit ért ön a birodalom egysége alatt? mert van olyan egysége a birodalomnak, a melyet igenis akarok, van olyan is, melyet semmi áron nem akarok. Elleneink ez alatt a birodalmi egység alatt azt értik, hogy mindenek előtt alakítani kell egy nagy egységes birodalmat, s a mi ennek autonómiájából fennmarad, azt osszák ki az egyes népek közt

kisebb-nagyobb mértékben. Ily egységet mi nem fogadhatunk el.” Ismét a Pragmatica Sanctio általa adott értelmezésre hivatkozva adja meg az „egység” általa óhajtott tartalmát: „együttes és viszonyos, elválhatatlan és eloszthatatlan birtoklás, melyből származik a közös és kölcsönös védelem kötelezettsége”, de emellett „alkotmányos önállás és törvényes függetlenség”. 144 143 144 Deák Ferenc felszólalása a felirati vitában (1866. február 20) in: Deák Ferenc beszédei, III k 591-592 l Deák Ferenc felszólalása a felirati vitában (1866. február 20) in: Deák Ferenc beszédei, III k 592-593 l 55 Beszéde befejezéseként – mint láttuk, nem először, s még látni fogjuk, nem is utoljára, most is „zajos és szűnni nem akaró éljenzést” kiváltva – a vitában elhangzó fenyegetésekre válaszolva az értékelvűség hangsúlyozását az érdek-racionális érveléssel vegyítő személyes hitvallást tesz. „Az

mondatott, hogy . megtörténhetik, hogy ő felsége ez országgyűlést feloszlatván, új országgyűlést hív össze, és akkor a kormány minden erejét meg fogja feszíteni egy más véleményű, más nézetű országgyűlés összealkotására. Ha a fejedelem a ház véleménye ellenében a nemzetre hivatkozik törvényes úton, s a nemzetnek más lesz a véleménye: meghajlom e vélemény előtt. (Helyeslés) A nemzet tehet a maga jogaival, a maga állásával, a mi neki tetszik; én csak azt tehetem, a mi szabad; (Tetszés.) a n emzet rendelkezhetik életemmel, vagyonommal és minden tehetségemmel, de meggyőződésemmel nem. (Viharos tetszés) Ha a nemzetnek más lesz a nézete, más lesz a határozata: én, egyes polgár, vagyok és maradok – ha egyedül is – meggyőződésem mellett. (Zajos helyeslés) Meglehet, vannak emberek, ha nem is e hazában, . kik látván a nyomort ezen országban, látván anyagi súlyos bajainkat és ezekből eredő szenvedéseinket, tán

készek volnának a nyomorral is szövetkezni az ország törvényeinek és alkotmányának ellenére. (Úgy van!) De van-e valaki közöttünk, a ki nem érezné e nyomasztó bajok súlyát? ki sokat, igen sokat áldozni kész ne volna, hogy a hazát a b ajoktól megmenthesse? De magát a hazát és annak lételét, országunk alkotmányos fennállását egy rövid, múlékony enyhülésért veszélybe nem dönthetjük. Érzi a nép minden osztálya a n yomort, s minden reményét a kiegyenlítésbe veti, mindent attól vár, és pedig rögtön, haladék nélkül. Tartozunk magunknak, tartozunk az országnak azzal, hogy kimondjuk nyíltan az igazságot. Igenis, a célszerű kiegyenlítés, mely az ország önállását meg nem szünteti, fogja gátolni a nyomasztó bajok növekedését, s eszközöket nyújthat anyagi helyzetünk fokonkénti javulására. De ne várja senki, hogy az érezhető javulás rögtön bekövetkezzék; idő kell ahhoz, kedvező szerencse és sok türelem.

Sokat, mindent készek vagyunk tenni e célra, mit hazánk önállásának veszélyeztetése nélkül tehetünk; . De a ki bármi célból ámítani akarná a népet, hogy bajainak súlyától már meg volna mentve, ha megtörtént volna a kiegyenlítés; a ki a honpolgárokat arra ösztönözné, hogy ily kecsegtetések fejében akárminő kiegyenlítést igyekezzenek előmozdítani: könnyen csalódhatnék számításában.” A mindenki által ismert példázat az engedni nem akaró ellenfeleknek éppúgy szólt, mint az „engedékenyeknek”. „Ézsau, midőn éhes volt, eladta jogait egy tál lencséért: az ígért lencsét megkapta, és mégis testvérháború lett a vége. Az ámítók nem volnának képesek az ígért javulást egyhamar eszközölni A nép, mely lemondana jogairól, hogy az í gért kedvezményeket megkapja, reményeiben csalatva, mit tenne és mit mondana? Veszélyes játék volna ez és igazságtalan; és éppen azért nem félek tőle, mert a fejedelem

nem akarhat olyast, mi az államra nézve veszélyes s a nép irányában igazságtalan.” 145 E beszéd után Bartal visszavonja módosító indítványait, s a válaszfeliratot az országgyűlés mindkét háza ellenvetés nélkül elfogadja. Ajánlatát tehát Deák továbbra is fenntartja, ám a feltételeket is. Két tételben összefoglalva ez annyit tesz: a birodalomnak a dualizmus alapján történő átszervezése és a „fejedelmi jogok” bizonyos körét fenntartó liberális alkotmányosság. „Tranzigálni” csak arról hajlandó, ami e kereteken belül marad. A „nemzet” támogatását e programhoz kérte, s mint láttuk, képviselői túlnyomó többségétől megkapta, megszerezte. A konzervatív politikusok elleni fellépésének módja, annak bizonyítása, hogy inkább akadályozzák, mint elősegítik a „fejedelem és a nemzet” kibékülését, rácáfolt közvetlen munkatársai azon aggodalmára is, hogy Deák kitér a felelősség vállalása elől,

ellenzékben szeretne maradni, a kormányzást a konzervatívok kezére akarja játszani. Láthatjuk, pontosan az ellenkezője történt. Az „engesztelhetetleneket” is felhasználta egyfelől az udvar és a konzervatívok, másfelől az általa túlságosan „engedékenységre” hajlónak megtapasztalt, ha nem is „minden áron”, de kevesebbért kiegyezni hajlandó követői ellenében is. Ingerültségét nem rejtette el, ám – miként Gorove remélte – nem is engedte magán eluralkodni. Saját programja alapján változatlanul hajlandó volt a m egegyezésre; 145 Deák Ferenc felszólalása a felirati vitában (1866. február 20) in: Deák Ferenc beszédei, III k 596-597 l 56 mondhatnánk: az ezen feltételekkel történő kiegyezés „meggyőződésével mindenben megegyezett”. Ha Deák valóban ingerült volt, akkor azért volt az, mert úgy érezte – legalábbis ezt mondta a felirati vita előtt a kormány tőle találkozót kérő tagjainak –, a másik

fél megszegte előzetes megegyezést. A kérésre, hogy tartsa mederben a felirati vitát, Deák keményen és elutasítóan válaszol. „ a magam részéről csak azt mondhatom – számol be a beszélgetésről munkatársainak –, hogy ha oly módosítás ajánltatnék, mit én elfogadhatónak nem találok, fel fogok ellene szólalni . én az u tolsó napok eseményei után nemcsak a házban, de még pártomban sem fogok közvetítő lenni. Az én kiindulásom azok után, mik a kiegyenlítés előkészítésére történtek, az volt, hogy a kibékülés úgy menjen végbe, hogy benne, a mennyire csak lehet, az ország legnagyobb része megnyugvását találja. Azért igyekeztem én azon, hogy mind azok, kik a múlt országgyűlésen velem tartottak, mind a határozatiak közösen járuljanak a kiegyenlítéshez; annyival inkább, mert úgy találtam, hogy az utóbbiak is az én nézetemet, melyeket a múlt tavasszal közzé tettem, elfogadták. Ezen eljárásomat, úgy látszik, a

kormánykörökben félremagyarázták.” Nos, miben is áll Deák szerint ez a félreértés, vagy „félremagyarázás”? „Azoknál fogva, mik programom közzététele után történtek, azt kellett gondolnom, hogy azt nem csak a kormány, de ő felsége is ismeri, sőt kiinduló pontul elfogadta. Abból, hogy a kormány – ámbár elismerem, hogy azokra döntőleg nem gyakorolt befolyást – az úgynevezett Deák-párti jelölteket pártolta, azt kellett következtetnem, hogy politikám helyeseltetik. És most azt kell tapasztalnom, hogy azzal vádolnak, mintha eltérnék programomtól. Az adressse-ben olyak volnának fölvéve, mik programomban nincsenek Én elfogadtam a birodalom egységét azon pontig, a meddig azt a pragmatica sanctio kötelességünké teszi. Ez ki van mondva az ad resse-ben is; ki van mondva s azt állítom most is, hogy a pragmatica sanctio szerint kölcsönösen tartozunk egymást védeni, egymásnak segedelmet nyújtani. Ezt teljesítettük mindig

és fogjuk ezután is teljesíteni.” 146 Deák igazat állít: a felirati javaslatban és a felirati vitában való felszólalásaiban semmi olyat nem mondott, ami előzetes kötelezettségvállalásával szemben állt. Az viszont igaz, hogy keményen, esetenként ingerülten, máskor a gúny fegyverét is forgatva utasította el az uralkodó, a kormány és a konzervatív körök további engedményekre felszólító követeléseit. „Mi tudunk várni” – szólt ismét üzenete; egy tál lencséért ugyebár nem áldozza fel a nemzet jogait. U gyanakkor – s ezt az uralkodó is elismerte az Andrássyval folytatott, már idézett beszélgetésben – vigyázott arra, hogy ne csapja be az ajtót az egyezkedés folytatása előtt. * Eredeti ajánlatának fönntartását csakhamar újabb gesztussal bizonyította. A képviselőházban „síri csenddel” fogadott, ellentmondásos uralkodói válasz ellenére megtette ajánlatát a közös ügyek rendezésére vonatkozó javaslatot

kidolgozó bizottság megválasztására. 147 S mint látni fogjuk, előbb a bizottság ülésein, aztán az un. „ínségi felirat” ügyében zajló országgyűlési vitában – most már a k onzervatívok támogatását élvezve, de természetesen ez esetben is meggyőződését követve – fellép nemcsak a „szélbal”, hanem a porosz-osztrák háború előjelei által ismét felbátorodó, s talán nemcsak hangnemet, hanem irányvonalat is változtató, de legalábbis annak lehetőségével kacérkodó baloldal ellen. A közös ügyek tárgyában kiküldött – hivatalosan „közösügyinek”, a taglétszám alapján „67esnek” nevezett – bizottság 1866. m árcius 22-én tartotta meg első ülését Az alapelvekről tartott tanácskozások után egy 15 tagú albizottságot alkotott a törvényjavaslatok elkészítésére. A 15-ös bizottság május 5-én – tehát már a háborús készülődés árnyékában – tartotta meg első 146 147 Gorove István

naplójából (1866. február 10) idézi: Deák Ferenc beszédei, III k im 562-563 l Deák Ferenc beszédei, III. k im 606 l 57 ülését. A Deák-pártiak és a baloldal közötti feszültségek már az első ülésen érzékelhetőek voltak. Miután Deák az 1865 m ájusában közzétett programja alapján kifejtette véleményét, Nyáry Pál a baloldal nevében – mint Gorove írja naplójába – a „dolog végtelen fontosságára” és „a viszonyok bonyolultságára” való hivatkozással időt kért a gondolkodásra. Megismétlődni látszott az 1861. évi történet: a baloldal – miután a feliratba foglalt javaslatokat elvben elfogadta, a részletekről kezdődő vitában nyit frontot. Deák azonban most másként reagált. A nyilvánvalóan gesztus-értékű kérést hasonlóan gesztus-értékű válasz követte: Deák az oszolni kezdő értekezlet Deák-párti tagjait, valamint a nemrég még ellenfelének számító konzervatív Apponyit visszatartva, javasolta,

hogy „maradjunk mi vissza és tanácskozzunk magunk közt”. [Gorove kiemelése] „Szinte látható volt, mennyire jól esett ez Apponyinak, más részről pedig mutatta, hogy Deák most, midőn tapasztalja, hogy a közös ügyek terén a baloldalra biztosan nem számíthat, megnyerni törekszik a jobboldalt”- értelmezi a jelenetet a szemtanú. 148 A szereplők átcsoportosulása új felvonás kezdetét jelzi a kiegyezéshez vezető drámában. A hazai politikai viták központi témájává az „opportunitási” kérdések váltak. Deák szavaival szólva, most kezdődött el a kiegyezéshez vezető út második szakasza, amelyben az elveknek konkrét törvényjavaslatok megfogalmazásával kellett bebizonyítani: „. a magyar alkotmány és Magyarország törvényes önállása nem ellenkezik Ausztria fennállásával és hatalmával, sőt ez a kettő egymás mellett igen jól megfér”. 149 6.232 „Quid consilii?” – Deák és a „túlzók” vitája Hogy Deák a

baloldal magatartását illetően jól kalkulált, a tárgyalások a kezdettől fogva megmutatták. Tiszáék ugyanis több kérdésben a csak nemrég közösen elfogadott felirat koncepciójának megfelelő intézmények kialakítását célzó törvényjavaslatokkal szemben sorra-rendre ellenvéleményeket fogalmaztak meg. Részben olyan követelményeket állítottak fel, amelyek nagy valószínűséggel alkalmasak lettek volna az alkufolyamatot megakadályozására 150, részben pedig időt rabló „skrupulusokkal” – Deák szavai szerint „szóba kapcáskodásokkal” 151 – nehezítették a másik fél igényeit is kielégítő javaslatok megfogalmazását. Deák hiába érvelt a helyzet megváltozásából következő újszerű megközelítés szükségessége mellett: „Az 1861-diki országgyűlés feladata volt az általunk el nem fogadott októberi diplomával szemben kimutatni a jogállapotot. Nem volt egészen sikertelen A jogot most már nem igen hozzák kétségbe

Még ő felsége is lemondott a Verwirkungstheoriáról. Az európai közvélemény a jogállapotot elfogadta; de Ausztriát európai szükségnek tartván, az ő fennállásával ellenkezőnek hiszi a mi szoros jogkövetelésünket. A jelen országgyűlés feladata bebizonyítani, hogy a mi jogaink mellett fennállhat Ausztria. Feladatunk nekik ez iránt módokat javasolni” Nézete szerint programja e célra is megfelelő: elfogadása esetén „.megállna különállásunk és Ausztria is megtarthatja hatalmi állását.” 152 Az okfejtés a baloldalt nem győzte meg. Deáknak most a „szoros” jogvédelemnek a baloldal által átvett taktikájával kellett szembenéznie, akik láthatóan nagy élvezettel szegezték vele szembe az 1861. é vi második felirat passzusait A tárgyalások nyolcadik napján Deák ki is 148 Gorove István naplójából idézi: Deák Ferenc beszédei, III. k im 690 l Deák az alkotmány visszaállításáról. in: Deák Ferenc beszédei, IV K 327 l

150 Lónyay Menyhért naplója. Idézi: Deák Ferenc beszédei, III k im 692 l 151 Lónyay Menyhért naplója. Idézi: Deák Ferenc beszédei, III k im 701 l 152 Lónyay Menyhért naplója. Idézi: Deák Ferenc beszédei, III k im 712 l 149 58 fakad, s megállapítva, hogy a bizottság egyik része voltaképpen „minden közös tárgyalást ki akar zárni”, a t anácskozás megszakítását és a 15-ös bizottság megbízatásának visszaadását javasolja. 153 A 67-es bizottság azonban az albizottságot további munkára utasítja; természetesen nem az 1861. é vi, hanem az 1866-ban a képviselőház egyhangú szavazatával megerősített program alapján. A 15-ös bizottság azonban a másfél hónapos tanácskozás után sem jut egységes véleményre; a bizottság többsége által elfogadott javaslathoz a baloldal „az albizottság többségétől némelyekben eltérő” különvéleményt csatol. 154 A baloldallal való összecsapásra csakhamar a nyilvánosság előtt

is sor kerül. Az alkalmat az un. „ínségi felirat” körüli vita, az okot inkább a „bonyolultabbá váló helyzet” megítélésében mutatkozó eltérések, s a baloldal – vagy legalábbis egyik-másik részének – a porosz-osztrák háborúhoz fűződő reményei szolgáltatták. A vita a képviselőház 1866. június 2-án a rossz időjárás következtében kialakult „ínségről” tartott zárt ülésén robbant ki, majd a Képviselő Ház nyilvános tárgyalásokon folytatódott. A zárt ülésen „Tisza – írja Naplójegyzeteiben Szász Károly – oly keserűséggel és szenvedéllyel, minőt a jelen országgyűlésen tán egyszer sem mutatott, vádolja a kormányt, kiterjeszkedik a küszöbön álló – porosz-osztrák – háborúra s a magyar ifjak idegen csatatérre elhurcoltatására, nyomatékozza, hogy az ínség alkalmából alkotmányunk visszaállítását követelőleg kell sürgetnünk, különben az ínséges népen nem segíthetvén. Utána

ugyanazt, csakhogy sokkal rosszabbul, ismétli Madarász A baloldal két árnyalatának vezérei egy kalap alatt. Deák összevonta nagy szemöldeit s homlokán egy sötét vihar gyülekezett, melynek első villámai apró tüzes szemeiből mindjárt kilövellettek. »Ha valaki, úgymond, ezeket hallaná s mit sem tudna országgyűlésünk eddigi folyamáról, azt hinné, hogy félév óta összetett kezekkel ülünk itt és elvett alkotmányunk visszaállítását nem követeltük, nem sürgettük. Azok, miket imént hallottam, e vádat, e gyanúsítást foglalják magokba. De én visszautasítom azt Azt hiszem, az országgyűlés megtette kötelességét s két felirata erélyesebben és nyomatékosabban követelte vissza az alkotmányt, mint azok az újabb frázisok, miket hallottunk.« Tisza és Madarász hallgattak A vihar magva el volt vetve.” 155 A vihar aztán a képviselőház nyilvános ülésén kitört. Tisza – bár Deákot megvédte az „alkotmánysértés

vádjával” szemben 156 – maga és a felszólalók egy nem jelentéktelen része valóban kemény hangot ütött meg; olyat, ami bizonyosan nem a „kibékülést” szolgálta. A törvénytelen rendszert, de ugyanakkor mértéktartás politikáját s Deák személyét is érintő kritika alaphangját a „szélbal” adta meg, ám ebben az esetben a „balközép” sem volt „mérsékelt”; annyiban semmiképp, hogy világosan elhatárolta volna magát a radikálisok kimondott, vagy csak sejtetett, de jól érthető álláspontjától. Madarász József például egyenesen a „demokrat szellemű intézményeket” követel. 157 Vidacs János e kérdés kapcsán tartja szükségesnek megállapítani, hogy „Bécsből áldás nem jöhet: onnan csak romlás, pusztulás érkezik”. 158 Csanády Sándor az, aki Deák indítványát alkotmánysértőnek nevezi, mondván: „a segélyezésre megkívántató kölcsönösszegek fölötti intézkedést egy absolut kormányra akarja

bízni, dacára törvényeinknek, melyek szerint a magyar birodalmat terhelő kölcsönt csak a törvényes két tényező, t. i a törvényesen koronázott király és a törvényes országgyűlés közreműködésével lehet felvenni”. Van megjegyzése arról az alkudozásról is, ami az uralkodó és a képviselőház többsége között zajlik: az al kotmány helyreállítása – fogalmazza meg figyelmeztetését – csak akkor történhet meg, 153 Lónyay Menyhért naplója. Idézi: Deák Ferenc beszédei, III k im 710 l l A bizottság véleményét és a különvéleményt lásd: Deák Ferenc beszédei, III. k im 738-755 l 155 Szász Károly: Egy képviselő Naplójegyzetei. in: Deák Ferenc beszédei, III k im 662 l 156 Tisza Kálmán felszólalása, 1866. június 14 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. II k Pest, 1866 155 l 157 Madarász József felszólalása 1866. június 13 in: Az 1865-dik évi december

10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. II k im 134 l 158 Vidacs János felszólalása 1866. június 13 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. II k im 152 l 154 59 amikor „. a t ház lelép az opportunitás tekervényes teréről és kénytelen lesz kinyilatkoztatni, hogy koronázott királyaink által szentesített törvényeinktől eltérni nem akarunk”. 159 És így tovább Mint már jeleztük, Deákot Tisza megvédi ugyan a s zemélyét ért váddal szemben, ám a közvetítőkön keresztül hozzá eljuttatott „barátságos” felszólításnak – emlékezik az es etre Szász Károly – nem enged. Ellenindítvány számba menő módosító indítványt nyújt be Deák javaslatához. Szász Károly írja: „Láttuk, vagy legalább látni véltük” Tisza „elrejtett célzatát”: „. egy mellékes és pedig igen plausibilis kérdésnél megoszlatni a szoros Deák-pártot s annak

szabadelvűbb elemeit magukhoz vonni . Lehetett távolabbi cél is Forcírozni a kormányt az országgyűlés eloszlatására, mely, ha sikerül nekik többséget csinálni, múlhatatlanul s rögtön bekövetkezett volna. Némely baloldaliaknak pedig, bizonyos eshetőségek bekövetkezésére, minden esetre óhajtandóbb, hogy a nemzet törvényhozása ne üljön együtt”. 160 [Szász Károly kiemelései] Mi sem tudjuk eldönteni, hogy a baloldalon mennyire voltak általánosak e „célzatok”, hogy „célzatok” voltak-e egyáltalán, vagy csupán velleitások, a racionális megfontolásoktól nem kontrollált érzelmi kitörések. Mindenesetre Deák is, pártja is keményen reagált Deák a radikalizmussal szemben is az alkotmányosságra, a felelőségre, illetve a józan észre hivatkozik. „A kimerült nép magán segíteni nem képes, és tőlünk, képviselőitől, várja, hogy segélyt eszközöljünk” – kezdi el a képviselői kötelességre való

figyelmeztetéssel érvelését. „Mindenekelőtt azt kell megfontolnunk – lép tovább a politikai racionalitás szabályai szerint az eljárási módok és az eszközhasználat kérdésére –, mik az azok az eszközök, melyek a képviselőház hatalmában állnak, és csakugyan célravezetők is lennének.” Az alkotmányosság kérdését is felveti: „Az a kérdés, mik vannak erre nézve a képviselőház hatalmában, és mik azok, miket nem a képviselőháznak kell és lehet tenni, hanem a végrehajtó hatalomnak.” A kérdésekre – folytatja – az alkotmány és a r ealitások figyelembevételével lehet felelni. „Minden országban, legyen az alkotmányos, vagy színleg alkotmányos, azt hiszem, hogy a cs elekvés mindig a végrehajtó hatalom köréhez tartozik, nem csak jogilag, de tettleg is. A végrehajtó hatalmat Magyarországban gyakorolja törvényeink szerint a király. Ott van a törvényben világosan kimondva, hogy a király ő felsége a végrehajtó

hatalmat a törvények értelmében gyakorolandja.” Igaz ugyan, hogy a hatalmat „tettleg” gyakorló király, azt nem a „törvények értelmében” teszi, és ez elfogadhatatlan. „e házban senki sincs, ki az ország azon követelésétől, hogy az alkotmány tettleg is helyreállíttassék, csak egy hajszálnyit is engedni kívánna.” „De – tér rá a k onkrét kérdésre – a fenyegető ínség, a szükség rögtöni intézkedéseket kíván. Ezen rögtöni intézkedések megtételére tehát nincs más választása a h áznak, mint vagy bevárni, míg az alkotmány helyre lesz állítva, és ő felsége az alkotmány és törvények értelmében gyakorolandja a végrehajtó hatalmat, vagy pedig, a míg ez megtörténik, ő felségét, mint az ország örökös királyát – hereditarius rex – felszólítani, hogy fejedelmi tisztje szerint intézkedjék, hogy a rögtön megkívántató segélyezés megtörténjék. E kettő közől kell választani” Az így

megfogalmazott kérdésre adható válasz aligha lehet kérdéses. El is hangzik: „Az első, t i bevárni az al kotmány visszaállítását, azt hiszem, éppen a dolog sürgetősége miatt alig tehető.” „Elvekkel és elvekre utasításokkal a sürgető bajon segíteni nem lehet. Nem szabad feláldozni az elveket; de nem is szabad a rögtön szükségesnek segélyezést addig halasztani, míg a súlyos nehézségek között az el vek életbe lépnek. Nem tennénk nagy szolgálatot a n épnek, ha azt mondanók: »Barátom! mindent szívesen megtennénk, de csak alkotmányos kormánnyal érintkezhetünk«; akkoráig pedig az ínség bekövetkeznék, és meglehet, a nép éhen halna.” Az elhangzott konkrét javaslatokkal – a közvetett adók megszűntetése, a Nemzeti Bank felállítása, adósság-moratórium kimondása stb. – fölényesen ironizál Nemcsak azt mutatja ki, hogy ezen eszközök alkalmatlanok a tényleges probléma megoldására, hanem azt is, hogy a javasolt

formájukban kivihetetlenek, ellentmondanak a p arlamentarizmusnak, de a t örvényességnek, az ország gazdasági 159 Csanády Sándor felszólalása 1866. június 13 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. II k im 150 l 160 lásd Szász Károly: Egy képviselő Naplójegyzetei. idézi: Deák Ferenc beszédei, III k im 674-675 l 60 érdekeinek, a magánérdekeknek. Az adósság-moratórium kapcsán mondja: „ nem lévén koronázott királyunk, törvényt nem tudnánk rögtön alkotni, törvény nélkül pedig fönnálló törvényt fölfüggeszteni alig lehet, de ha ez mind megvolna is, már én ezt ex principo sem pártolnám, mert erre nézve is áll az, hogy pejor medicina morbo . Ha Magyarországnak országgyűlése ilyen lépésre – mondhatom, kemény szót használok, de mondom – vetemednék: tökéletesen tönkre tenné Magyarország hitelét hosszú időre. . Feldúlná az összes ipart, és semmivé tenné

csekély kereskedésünket Bátran el merem tehát mondani, hogy a moratórium a magán adósságokra nézve sokkal gonoszabb, sokkal nagyobb baj, mint maga a baj, mert ezen nem segíthet, utókövetkezései pedig hosszú időre veszedelmesek.” 161 Az elsőszülöttség jogát egy tál lencséért eladni nem hajlandó Deák most az ország és polgárai gazdasági érdekeire hivatkozik; a „quid consilii?” logikáját követve. De nem értékrendjében, politika-felfogásában következett be fordulat. Gondoljunk Deáknak az 1860-ban az országbírói értekezleten elmondott szavaira. A szenvedélyek vezérelte politikával szemben akkor is fellépett. Emlékeztetőként idézzük fel egyik „főszabályát”: „ előttem is alapeszme a régi magyar törvények visszaállítása; de a hol és a mely tárgyban azok visszaállításából a jogviszonyok megzavarását vagy institutióink demokratikus szellemének fölforgatását hiszem bekövetkezőnek, ott kétkedés

nélkül ellene szólok . Engem gyűlölet nem vezethet. Tudom, hogy a közhangulatban is nagy részt politikai okokból származik az ellenszenv; de nem subjective, hanem objective akarom tekinteni a teendő változtatást, s nem tartom helyesnek, hogy az idegen hatalom műve iránti gyűlöletből saját polgártársainknak tegyek kárt.” [A mi kiemelésünk] Ez esetben is ehhez tartja magát, talán még határozottabban. Az 1861-ben szerzett tapasztalatok fényében ugyanis pontosabban tudta, hogy mi a radikálisok javaslatainak „célzata”. S persze azzal is tisztában volt, hogy egy ebben a szellemben meghozott döntés következményei túlmutatnak a konkrét ügyön, s nem is csupán a kiegyezés folyamatát érintik. Emlékeztetünk arra is: a „48-asság” deáki programja nem korlátozódott Magyarország és a birodalom viszonyának rendezésére, annak integráns és ugyancsak alapvető részét jelentették a liberális program további elemei is. Hiszen tudjuk,

az alapját egy olyan értékrend adta, mely szerint a politikai cselekvés végső célja a „minél több ember minél nagyobb boldogsága” kell legyen. Tudjuk azt is, hogy a liberális antropológia „embere” viszont a hús-vér ember volt Szász Károly már idézett Naplója szerint a Deák-párt tudatosan kívánta elkerülni az 1861-es országgyűlés történéseinek megismétlődését. Biztos többségének tudatában a pártértekezlet elhatározta, hogy „. felfogjuk a kérdés egész jelentőségét, annak távolabbi célzatát s horderejét, nyíltan pártkérdést csinálunk belőle, s Deák szerkezetéből nem engedünk törülni egy betűt sem. Elhatároztatott egyszersmind, hogy a vitát nem keresendjük, s ha a bal nem provocál reá, egyszerűen szavazni vagyunk készek; ha igen: nem térünk ki előle. Elhatároztatott végre, hogy névszerinti szavazást követelendünk Az országgyűlésnek, a választókerületeknek, az országnak – ismernie kell

embereit. Tudni kell végre, kik erőszakolnak ily, tisztán emberiségi kérdésben is, politikai speculatióból, lehetetlenítő akadályokat ügyünk fejlődése s megoldása elébe; tudni kell végre, kik azok a képviselőházban, kik az egész nemzet bevallott bölcs vezérét igazán követik; kik nem csak nevezik magokat Deák pártjának, hanem a valódi Deák-pártot alkotják.” 162 Az erőpróba elől a balközép kitért, Tisza visszavonta módosító indítványát. Szász szerint pártjának egy része „nagy szorongásba esett a Deáktóli nyilvános szakadás miatt”, s pártértekezletükön bejelentették, hogy névszerinti szavazás esetén „kénytelenek volnának” Deákkal szavazni. 163 Deák eltökéltségét – „szilárdságát” – most tehát a radikális hangulatokkal, „célzatokkal” szemben is megmutatta. S úgy tűnik, nem – vagy nem pusztán – hangulati elemek, hanem komoly és megfontolt elhatározás – „meggyőződése” –

alapján. A „méltányos és igazságos” 161 Deák Ferenc felszólalása 1866. június 13 in: Deák Ferenc beszédei, III k im 667-671 l Szász Károly: Egy képviselő Naplójegyzetei. idézi: Deák Ferenc beszédei, III k im 675-676 l 163 Szász Károly: Egy képviselő Naplójegyzetei. idézi: Deák Ferenc beszédei, III k im 676 l 162 61 kiegyezést a lehetséges megoldások között a legjobbnak tartotta a porosz-osztrák háború árnyékában is. Gorove két hónappal a fentebb említett események előtt, 1866. április 24-és jegyzi fel naplójába: „A hírek a porosz-osztrák viszonyról ma igen harciasak: Deákkal sétát tettem. Előhozta a háborúnak lehetőségét s hatását az országgyűlésre”. Értesülései szerint 3 lehetőséggel számolnak Bécsben az országgyűléssel kapcsolatban: együtt marad, elnapolják, de a 67-es bizottságban folyik a munka, illetve feloszlatják azzal az ígérettel párosítva, hogy a háború után új országgyűlést

hívnak össze. Az utolsó megoldás Deák szerint „tébolyodott idea, akkor kérni bizodalmat a nemzettől, midőn iránta az országgyűlés föloszlatásával a legnagyobb bizalmatlanságot nyilvánítják”. Deák az el napolást, Gorove az eg yütt tartást szeretné. Gorove szerint ugyanis Deák aggodalmai megalapozatlanok. „ ha az országgyűlés együtt lesz, az s különösen Deák elég hatalommal bírand a közvélemény élén maradni, azt vezetni, az izgatásokat korlátozni, a fészkelődőket féken tartani; ellenben, ha az országgyűlés nem lesz együtt, a valószínűségek közé tartozik, hogy a nemzet a háborúnak szerencsétlen fordulata esetében oly kezekbe kerül, melyek az országot Isten tudja miféle rázkódtatásoknak vezetnék elébe. Ilyek lehetnek különösen azokéi, kik künn vannak »De az izgatások a háború szerencsétlen phasisai közt előállnak úgy is, és akkor el fogják az országgyűlést seperni« mondá Deák. Nem tartom ezt

lehetetlennek, felelém, de valószínűnek sem, s feladatunk éppen az lenne, hogy az ilyszerű izgatásoknak elejét vegyük s visszanyomjuk. »Erre nem lenne elég erőnk« - felelé Deák. Tehát, gondolám magam, e szerint ki kell térnünk az eshetőség elől s haza kell mennünk A másik pedig, mit gondolék, az, hogy Deák csakugyan nincs teremtve arra, hogy erőszakos időkben vezető legyen, s hogy a mily szilárd s hajthatatlan a békés fejlesztések intézésében, annyira nem képes vagy nem hajlandó a viharos idők kormányára. »Én nem vagyok a forradalom embere«, sokszor mondá ezt; de ebből az a tanulság, hogy magát arra valónak sem tartja, hogy a forradalmat megakadályozza. Pedig én őt bármily eshetőség közt az egyedüli embernek hiszem, ki a kitöréseknek vagy a forradalomnak elejét venni képes.” 164 Láthatjuk, Deáknak a baloldallal szemben mutatott szilárdsága is „gondos vigyázattal” párosult. Nemcsak hogy a „forradalom embere”

nem volt, de úgy tűnik, ismerte saját hatalmának korlátait is. Megtapasztalta a politika természetét, tudta, hogy a már feltámadt szenvedélyek ellen sem a ráció, sem a bölcsességre alapozott tekintély nem segít. A „közepet” kereste ez esetben is a „tébolyodott idea” és az „országot Isten tudja miféle rázkódtatásokhoz” vezető konfliktusok között. Amit tehetett, azt azonban megtette Deáknak néhány nap megfeszített munkájával és a politikustársaira gyakorolt befolyásának – olykor az erőszakosságot sem mellőző – felhasználásával sikerült a 1 5-ös bizottság közösügyi javaslatait a 67-es bizottsággal tárgyalási alapként elfogadtatni, és nyilvánosságra hozatni még az országgyűlés elnapolása előtt. A tőle szokatlan sietség híveit is elgondolkodtatta. „Mi lehetett az indító ok – töpreng Gorove Naplójában –, hogy Deák az általános forrongás e pillanatában, midőn már az ágyúk szólnak s a vér

folyik, midőn mindenki agitátióban van s az izgatások külföldről szintén megindultak: annyira sietett munkálatát a nemzet s a világ kezéhez juttatni?” Válasza nagyon meggyőzően hangzik: „A háború esélyei fordultak meg lelkében. Vagy győznek az osztrákok, s ez esetben valószínűnek tarthatta, hogy a katonai párt kerekedik felül a császár személye körül . e hatalom a nemzetre fog súlyosodni s a nyomás szülte viszontagságok között is a keletkező viták tömkelegében a nemzetnek nem lesz jelszava, mely körül csoportosulhasson, a mi annál veszedelmesebb lehet, mert az 1848-diki törvényektől és a 61-diki föliratoktól a kedélyekben és a nyilatkozatokban is eltérések nyilvánultak, a mely eltérések ugyan szabatos formát még nem öltöttek. E felülkerekedhető bécsi pártnak ellenében tehát legyen egy erős okmány, melyre rá lehessen mutatni, mint olyanra, mely szerint Ausztria reconstituálható . Vagy legyőzetnek az osztrákok

Ez esetben, kivált ha a győzelem oly döntő, hogy az ellenség az ország határain is betör s magának propagandát akar csinálni; ha magával hozza az emigratiót kiáltványaival és fegyvereivel: megvan az irat, hogy a nemzet e közt és a forradalom közt választhasson; lélekismerete fel van mentve, mintha éppen a 164 Gorove István naplójából (1866. április 24)idézi: Deák Ferenc beszédei, III k im 657-658 l 62 legkritikusabb pillanatban tanács nélkül hagyatott volna attól, kire a tanácsadás szerepét ruházta, s kinek tanácsát eddig híven követte is. De ezen felül bizonyos az i s, hogy az es etleges vereség után előterjesztett ilyen javaslat, mely mégis áldozatokat foglal magába, hacsak az írott törvényekből is, nem bírt volna a higgadtság és magába szállás támogató hatalmával: a szó a vakmerőé leendett s a béke hangoztatása talán gyávaságnak, talán a hon elleni bűnnek is kereszteltetik. Ha tehát háborúnak kelle

közbe jönni, mielőtt a javaslat végleg elkészült, megvitattatott és tán elfogadtatott: a munkálat közzétételére e pillanat volt, ha nem is a legalkalmatosabb, de mint alkalmatos az utolsó. Deák nem forradalmi ember, ezt számtalanszor nyilvánította már barátainak, s ha ez í gy van, s a h áború eshetőségei közt ott látja, mint párszor hallottam tőle, a forradalmat s a belháborút: akkor ez alkalmatosabb pillanat arra, hogy külön válassza magát az ily mozgalmaktól, midőn az még a bizonytalanság méhében van, mint a minőt talált volna később, midőn műve mellett előre már a forradalom ellen is csatározott volna, s így ennek irányában már compromittálta volna magát; ekkor már elkésett volna, mert, ha ekkor fordított volna hátat a mozgalomnak, ezzel magát a mozgalmat tagadva meg, oly ügynek tett volna szolgálatot, melyről még mindig nem tudhatja, vajon érdemes volt-e rá?” Természetesen nem tudhatjuk, hogy Deák valóban

ennyire számító, ennyire „ravasz” volt-e, mint a naplójának talán egy kissé bonyolultan okoskodó Gorove. Persze, kizárni sem tudjuk; elegendő példát láttunk arra, hogy a nyilvánosság előtt mindig egyértelmű tételeket megfogalmazó Deák igenis képes volt taktikai manőverek végiggondolására. Aziránt viszont a legcsekélyebb kételyünk sincs, hogy az Gorove utolsónak leírt feltételezése valóban szerepet játszott az országgyűlés elnapolását alig pár órával megelőző akciójában. „Ezeken felül elhatározására befolyással volt – s meglehet, ez döntött nála – a politikai következetesség tekintete. Ő művének alapját nyugalmas időkben, 1865-ben, sőt már 1864 végén vetette meg Múltjának és jellemének az felel meg, hogy ily kritikus időkben is, minők a mostaniak, megmaradjon egyszer elfoglalt állása mellett. Ő tőle magától indító okul, miért kívánta a publicitást, egyebet nem hallottam, mint . ezt:

»legalább gondolkozhatnak róla az e mberek, s határozottabban nyilatkozhatnak mellette vagy ellene«.” 165 Deáktól bizonyosan nem volt idegen az utolsó passzusban leírt jellemvonás. És bizonyára nem volt ellenére az sem, hogy e t ulajdonságát hívei és barátai személyisége meghatározó jegyeként tudatosították. Az elnapolás után a vezérétől búcsúzó mintegy kétszáz képviselőnek válaszolva maga Deák a „megilletődésnek hangján köszönve meg a bizalom ez őszinte nyilatkozását”, politikai krédóját ismétli meg: „Nem ő volt az ki a képviselők hasonnézetű csoportja felett állott; a törvény és igazság az, mely bennünket vezetett, s ő és mi csak azt akartuk és akarjuk, mit törvény adta jogaink és az igazság követelnek.” 166 [A mi kiemelésünk] Az adott kontextusban e hitvallás nagyobb hangsúllyal a forradalom csábításai ellen szólt egy olyan szituációban, melyben egy radikális program elfogadtatásának

esélye feltámadhatott. Ha szorongva is, Deák és pártja a „mérséklet politikája” mellett maradt – és várakozott. 6.233 „Quid tunc?” 167 – „ az okosság mérsékletet parancsol” Gorove néhány nappal az osztrák seregek döntő vereségét hozó königgraetzi csata után találkozik Deákkal, aki a helyzet zavarosságáról beszél. „Temérdek felszólításokat kapott, mondá ő. Egyik azzal jön: neked nagy befolyásod s nagy popularitásod van, állj élére a dolognak, segíts a kormányon. Képzelheted, mit feleltem nekik Jön a másik; ezt azt mondja: csak neked van popularitásod, rád hallgat a n emzet; állj élére a d olgoknak; követeld, hogy az országgyűlést összehívják; az országgyűlés mondja el még egyszer, mit akar; 165 Gorove István naplójából idézi: Deák Ferenc beszédei, III. k im 683-685 l A Pesti Napló 1866. június 27-i számából idézi: Deák Ferenc beszédei, III k im 762 l 167 hát azután? 166 63 határozza

meg a föltételeket, s ha nem teljesítik, majd tudja a nemzet, mit tegyen. Ezeknek azt feleltem: És ha a békét nálunk nélkül megkötik s Ausztriának ismét visszaadatik a lehetőség, 300 ezer ember felett rendelkezni: hogy fogod te vagy én vagy akárki kivívni azt, a mit követelnénk? Az események oly előre nem látható folyást vettek, hogy egyes ember most tanácsot nem adhat, irányok felett nem uralkodhatik” – foglalja össze Deák helyzetértékelését. Gorove kérését, hogy legalább maradjon Pesten, hogy – ha mint az n agyon valószínű – a császár rendelkezésére állhasson, amennyiben tanácsát akarná kérni, ugyancsak elutasítja. S lehetőséget nem zárja ki, ám – mondja – „. én olyan tanácsokat adnék, melyekről előre tudom, hogy el nem fogadná”, s épen ezért szokásainak megfelelően elutazik falura. Gorove szerint további magyarázatot is ad: „ a mostani események a magyar ügyet az európai viszonyokkal hozzák

összeköttetésbe; én ezeket nem ösmerem; én csak a magyar törvényeket ösmerem, én a m ai pillanatban nem vállalkozhatom a vezetésre. A tény azonban az – fűzi hozzá most már Gorove saját véleményét Deák önjellemzéséhez –: hogy az idők zavarosak, ő a nyugalmat szereti s a felzúdult kedélyek közt erélyt kifejteni, ha soha nem volt jellemében, most már kora sem engedi meg neki.” 168 Gorove azonban lebecsülte Deák „erélyét”. Mert Deák ugyan valóban elutazott vidéki rokonaihoz, ám az uralkodó invitációjának természetesen engedelmeskedett. Igaz, a kancellárnak megírta, hogy csupán Ferenc Józseffel kíván találkozni, politikusokkal nem. Inkognitóban utazik, s a lehető „legpolgáribb” módon, egyfogatú konflissal viteti el magát a Burgba. 169 Majláth György kancellár emlékei szerint Ferenc József és Deák beszélgetése mintegy háromnegyed órát tartott. A császárnak „jól esett”, hogy Deák a „vész

perceiben” ugyanúgy nyilatkozik, mint korábban, és „különösen megörült azon kijelentésének, hogy hite szerint a magyar nemzet Königgraetz után is csak azt követeli, és semmivel sem többet, mint mit követelt Königgraetz előtt”. Továbbá kifejtette, hogy a békekötés előtt nem tartja „opportunusnak” a kormányrendszer megváltoztatását, ám azt szükségesnek mondotta, hogy a békekötés után a folyamat azonnal meginduljon. A kérdésre, hogy hajlandó-e kormányt alakítani, Deák határozott nemmel válaszolt. „Azt a k ormányt azonban, a mely az ő eszméinek megvalósításán igyekeznék, pártolná.” Miniszterelnöknek Andrássy Gyulát ajánlotta 170 Az alkudozás tehát megindult. Az uralkodó a Deákkal történt megbeszélést követő napon magához hivatja Andrássyt, s konstatálhatja, hogy nézetei minden lényeges pontban megegyeznek Deákéval. Andrássy a magyar kormányzat vezetőivel is találkozik Miként a konzervatívok

1861-es ajánlatakor tette, tapogatózásaikra igen nyersen válaszolt: „Programom első pontja, hogy ti csináljatok helyet másoknak, olyanoknak, kik iránt a nemzet bizodalommal van; ott van Deák, ruházzátok reá a felelősséget és a dolog menni fog.” 171 Az uralkodó megérthette: ha egyezkedni akar, azt csak Deákkal és pártjával, az általuk kijelölt korlátok között teheti meg. Ugyanakkor korrektségükről és mértéktartásukról is meggyőződhetett; ha eddig valóban a bizalmatlanság akadályozta volna a magyar fél ajánlatának elfogadását, a tartalmi tárgyalások elkezdése elől ez az akadály elhárult. Deák bebizonyította, hogy véleménye független a konjunkturális eseményektől, s az államszövetséget – a dualizmus alapján – őszintén kívánja. Az uralkodó elfogadta végre Deák „igazát”, ami – mint láttuk – stabil értékrendjén és a helyzethez, a lehetőségekhez alkalmazkodó racionális megfontolásokon alapult. A

szemléltető szöveget ugyan két évvel későbbi beszédéből hozzuk, de láttuk már elégszer, hogy Deák – és persze pártja vezető személyiségeinek nagyobbik része – voltaképpen már az 1848 szeptemberében kirobbant válságtól kezdődően hasonlóan gondolkodott. 168 Gorove István naplójából idézi: Deák Ferenc beszédei, III. k im 764-765 l Deák Ferenc beszédei, III. k im 768-769 l 170 lásd Deák Ferenc beszédei, III. k im 769 l 171 Gorove István naplójából idézi: Deák Ferenc beszédei, III. k im 765 l 169 64 Hadd emlékeztessünk előbb Kemény 1850-es röpiratának már korábban is idézett egyik eszmefuttatására: „. minden nagy érdeknek joga van el nem tűrni, hogy provisorie is kirekesztessék oly szervezetből, mely a többi érdekek iránt tekintettel volt”, mert ha ez figyelmen kívül marad, „akkor majdnem felszólítás intéztetik a mellőzött s jövendőjük iránt kétséges érdekekhez, egy ellenforradalom által

befolyásukat visszaszerezni.” 172 [A mi kiemelésünk] Nos, Deák 1869-ben mondott szavai mintha Kemény gondolatait visszhangoznák a Königgraetz után is fenntartott mértéktartás magyarázataként: „Volt a nemzetnek egész erélye mellett annyi tapintata is, hogy nem csigázta föl követeléseit, hanem továbbá is azt követelte, a mit előbb követelt és mit akkor követelt volna, ha a birodalmat e szerencsétlenség nem éri. Tette pedig ezt azért, mert tudta, hogy arra joga van, hogy azt méltán kívánhatja a birodalom veszélyeztetése nélkül; igen jól tudva, hogy ha sikerül is többet kicsikarni, ezen kicsikart engedményekben meg lett volna az isméti fölbomlás magva, a mint benne volt egykor, mint ezt szomorúan tapasztaltuk. Az országgyűlés legfőbb érdeme az, hogy erélyesen meg tudta védeni, a mit jogának vélt, és tudott mértéket tartani akkor, midőn az okosság mérsékletet parancsolt.” 173 [A mi kiemeléseink] A liberalizmus

újrafogalmazása 1848 után c. fejezetben láttuk, hogy a liberális önkritika egyik legfontosabb eleme Magyarországon is a radikalizmussal szembefordított „mérték” fontosságának a felfedezése volt. Az előző fejezetben pedig azt is bemutattuk, hogy a „48asság” deáki programjának e f elismerés mindvégig meghatározó jegye volt Miként sokszor kijelentette, Deák nem volt „a forradalom embere”; de ugyanúgy „nem szerette” – miként Eötvös írta volt – az ellenforradalmat sem. Óvatossága annak az embernek az óvatossága volt, aki értékeihez ragaszkodott, és éppen ebből következően igyekezett elkerülni a „Nemezisnek” a téves döntések által kiprovokált „megtorlásait”. Az 1849-ben megtörtént „hibát” 1866-ban nem kívánta megismételni. Még akkor sem, ha a másik fél nehezen szánta rá magát annak elfogadására, amit az „okosság parancsolt”. További fél év hezitálása, kísérletezése előzte meg az udvar

részéről a kiegyezés feltételeinek tudomásulvételét. De lássuk be: az egységes birodalom álmáról, az abszolutizmus évszázados beidegződéseiről való lemondáshoz sokkal nagyobb fordulatra volt szükség, mint amekkorát 1848 és 1866 között Deáknak és elvbarátainak kellett megtenniük. Az uralkodó tehát még próbálkozott: hátha kevesebb engedménnyel is megússza. Deák szilárdsága azonban kikezdhetetlen volt, s a Deák-párt megosztása sem sikerült. A megmegújuló tapogatózásokra Andrássy is, Lónyay is ismételten kifejezésre juttatta: Deák beleegyezése nélkül nem lehetséges a m egegyezés, egyetértése pedig programjának elfogadásától függ. Az uralkodó csak 1866 legvégére értette meg, hogy a számára legkedvezőbb alternatíva a Deákkal való kiegyezés lehet. A várakozás viszont nem könnyítette meg a kiegyezésre törekvők dolgát hazai ellenfeleikkel szemben. A megegyezés elmaradása okozta csalódás, illetve az Ausztria

vereségét követően feltámadt remények – legalábbis egy ideig úgy tűnt – a baloldal erejét növelték meg. Tisza Kálmán – aki 1866 augusztusában egy hosszú cikksorozatban fejtegette a körülmények megváltozásából származó új lehetőséget – egyenesen felszólította a „haza polgárait”, hogy vegyék ismét fontolóra a 15-ös bizottságban készült két véleményt, sőt kezdjenek nyilvános vitát arról, hogy az országgyűlés melyiket fogadja el. De még tovább is megy: visszavonva az általa is aláírt kisebbségi véleményt, elvileg utasítja el a „közös ügyeket”, és ismét a „tiszta” perszonálunió álláspontjára helyezkedik. 172 Kemény Zsigmond: Forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 257 l Deák beszéde Pest városa polgárainak tisztelgésekor (1868. december 17) in: Deák Ferenc beszédei, VI kötet. Összegyűjtötte Kónyi Manó Franklin Társulat, Bp 1898 152 l 173 65 „Nekem

független Magyarország kell – írja – mely az o sztrák birodalommal a f ejedelem ugyanazonossága által van csupán kapcsolatban.” 174 Lehetséges ugyan, hogy a Pesti Naplót taktikai megfontolások is vezetik, amikor 1866 novemberében a Deák-párt „visszavonulásáról” közöl hosszú cikkeket, ám az sem kétséges, hogy Bécs hajthatatlansága miatt a „közép” embereiben valóban felvetődtek politikájuk fenntarthatóságával szembeni kételyek. Kemény Zsigmond például azt a kérdést fogalmazza meg, hogy elvárható-e a Deák-párttól, „amelynek a kormányhoz semmi köze, s mely végtére is szabadelvű és ellenzéki, s mérséklésének más díját még eddigelé nem vette, mint azt, hogy a mikor fékezte a szélső nézeteket, ugyanakkor a bécsi intentiók állandólag a b aloldal malmára hajtják a v izet” teljesítse azt, amit a kormány elmulaszt? „Lehet-e tőle azt várni, hogy más tévedéseiért magát ostoroztassa?” „Nem látjuk

át, hogy egy egész párt is miért ne vonulhasson vissza a tevékenység és indítványozás teréről, ha fáradozásainak és áldozatainak eredményei ellene fordíttatnának, s ha mások baklövéseiből eredt kisebbségénél fogva a parlamentarismus kívánatának teend eleget azzal, hogy oly térről vonul vissza, mely különben is őt többé meg nem illetné. Azt senki ne várja tőlünk, hogy, mint 1861-ben történt, ellenfeleinktől kölcsönzött szavazatokat fogadjunk el azért, hogy őket az indítványozás és főszerepvitel kellemetlen és tán kockáztató dicsőségétől feloldozzuk.” 175 Horváth Boldizsár következtetésre jut. egy 1866. novemberének elején írt cikksorozatában hasonló A Deák pártnak – írja – erőt az a bizalom adott, amelyet maga és a kormány iránt a közvéleményben ébresztett és fenntartott. E bizalmat a kormány „kiirtotta”, így tehát a Deák-párt kísérlete megbukott, visszavonulása kötelességévé

vált. 176 Ismételjük, lehetséges, hogy – miként Tisza Kálmán értelmezte – „e cikkek a b aloldal többségre jutásának lehetőségét a fölfelé gyakorlandó pressio érdekében mutatják föl”, ám magát e lehetőséget – a baloldal többségre jutását – Tisza maga is feltételezte. A helyzetértékeléshez fűzött „hadüzenet” éppen ezért már nemcsak a kormánynak, hanem a korábbi szövetségesnek, a Deák-pártnak is szólt, hiszen kimondta: az országgyűlés jobb- és baloldalát „nagy elvi különbség választja el”. „Elválaszt bennünket az, hogy mi ama javaslat által, melyet a közös viszonyokra nézve a t izenötös bizottság jobboldali többsége készített, s melynek alapján látszanak minden combinatiói téve lenni, hazánk állami függetlenségét veszélyeztetve látjuk. A jelen országgyűlés eddigi folyamán a modor, az erősebb vagy gyengédebb hang iránt lévén közöttünk a különbség, tudtunk engedni s

belenyugodtunk, hogy szelídebb modorban, hogy gyengédebb hangon fejeztessenek ki az ország jogos kívánalmai; de most, midőn szerintünk hazánk függetlenségének megóvásáról leend szó, kénytelenek leszünk fölvenni a küzdelmet, ha kisebbségben leszünk, s készek leszünk megállni szavunkat, ha . a baloldal felé hajlana a többség véleménye.” 177 A balközép Königgraetz hatására tényleg irányvonal-változtatást hajtott végre; Tisza a 15-ös bizottságnak nemcsak a többségi, hanem az általa is aláírt, a közös ügyek létét elismerő kisebbségi véleményétől is elfordult. Az ismét összehívott országgyűlésen így a Deák pártnak már az egyesült baloldallal kellett megküzdeni. És helyzetét csak kis mértékben javította meg, hogy a november 19-én felolvasott leirat – most először – a felelős kormány kinevezését „küszöbön állónak” nevezte. 178 Mint jeleztük, a képviselőház párttagoltsága mostanra

megváltozott. A válaszfelirat kérdésében rögtön éles vita bontakozott ki, amelyben Deáknak az elégedetlenséget és a tárgyalások folytatására való készséget egyszerre kifejező javaslatával szemben Tisza 174 idézi Deák Ferenc beszédei. IV k Összegyűjtötte Kónyi Manó Franklin Társulat, Bp 1897 9 és 12 l Pesti Napló, 1866. október 23 idézi Deák Ferenc beszédei IV k im 66 l 176 idézi Deák Ferenc beszédei. IV k im 70 l 177 Hon, 1866. november 8 idézi idézi Deák Ferenc beszédei IV k im 66 l 70-71 l 178 lásd idézi Deák Ferenc beszédei. IV k im 82 l 175 66 ellenindítványt nyújtott be, követelvén, hogy az alkotmány teljes visszaállításáig az országgyűlés minden munkálatot – beleértve a közös ügyek rendezésére vonatkozó javaslatok elkészítésével megbízott 67-es bizottság ténykedését – függesszen fel. A javaslat célja az országgyűlés feloszlatásának kikényszerítése volt. A heves, az 1861. évi

hangvételre emlékeztető vita ismét az eredeti, a kiegyezni vagy nem kiegyezni kérdéshez tért vissza. Tisza az indítványát indokoló beszédében világosan kimondja: álláspontja a „megváltozott nemzetközi viszonyok” következtében fordult meg. Az alkotmány teljes és feltételek nélküli helyreállításának követelése mellé alig burkolt fenyegetéseket csatol. 179 A Tisza indítványa mögé felsorakozó „szélbal” még nyersebben fogalmaz, és nemcsak Béccsel, hanem a jobb-középpel, s magával Deákkal is frontot nyit. Kállay Ödön a 15-ös bizottság többségi véleményét az alkotmány feladásával azonosítja 180, Halász Boldizsár a „nép mystificátiojának” nevezi 181, Csanády Sándor arra a következtetésre jut, hogy Deákot „megpuhították”, és ez magyarázza, hogy feladta az 1861-ben képviselt álláspontját, s a közös ügyek gondolatának elfogadásával voltaképpen az alkotmány megsemmisítéséhez járult hozzá182

stb. Sűrű utalásokkal „a megváltozott nemzetközi viszonyokra” a Deák-párt legfontosabb érvét is támadják, mondván: egy független Magyarországot sem az orosz, sem a nemzetiségi törekvések nem fenyegetik (Kállay Ödön), a kiegyezés-pártiak „mumusokkal” fenyegetőznek (Halász Boldizsár). Tisza Kálmán pedig az igazán „gyakorlati” politikának nem azt tekinti, amely a „gyengével” – azaz Ausztriával –, hanem azt, amely az „erőssel” – amelynek megnevezését elmulasztja – szövetkezik. 183 A „szélbal” szókimondóbb az akció célját illetően is: kétségbe vonja, hogy az adott összetételű országgyűlés a nemzet akaratát – a tényleges közvéleményt – képviseli. Várady Gábor szerint az országgyűlés nem lehet a közvélemény „alkotója”, hanem csak „kifejezője”; az országban pedig „létezik egy erős, tisztán hallható közvélemény, mely hangosan kiáltja, hogy: vége van Magyarország

államiságának azon percben, midőn a kir. leiratban foglalt elvek szerint fognak megoldatni a közös érdekű viszonyok”. 184 Madarász József megfogalmazza az országgyűlés feloszlatásának, vagy az alkotmány teljes és azonnali helyreállításának az alternatíváját, s ebből vezeti le a baloldal követelését, hogy a valóságos közvélemény megismeréséig az országgyűlésen döntéseket ne hozzanak. 185 Az érv újra- és újra megjelenik a b aloldal felszólalásaiban, maga Tisza is megismétli záró beszédében, mondván: az országgyűlés többsége nem csalhatatlan, a közvélemény szava dönthet; a döntéssel mindaddig várni kell, „míg ezen közvélemény már me g lesz állapítva”. 186 E 179 Tisza Kálmán felszólalása (1866. december 1) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. III k Pest, 1867 5-7 l 180 Kállay Ödön felszólalása (1866. december 4) in: Az 1865-dik évi december

10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. III k im 63 l 181 Halász Boldizsár felszólalása (1866. december 5) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. III k im 86 l 182 Csanády Sándor felszólalása (1866. december 6) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. III k im 106 l 183 Tisza Kálmán záró beszéde (1866. december 6) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. III k im 119 l 184 Várady Gábor felszólalása (1866. december 4) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. III k im 66 l 185 Madarász József felszólalása (1866. december 4) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. III k im 73 l 186 Tisza Kálmán záró beszéde (1866. december 6) in: Az 1865-dik évi

december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. III k im 119 l 67 követelés a „törést” célozta, hiszen maguk sem gondolhatták, hogy az országgyűlést feloszlató uralkodó azonnal új választásokra szólítaná fel a nemzetet. A heves vitában a jobbközép szónokai is kemény hangot ütnek meg, felelőtlennek, ábrándokra hajlónak, a nemzet-halálhoz vezetőnek jellemezve a baloldal politikáját. Horvát Boldizsár például felteszi a kérdést: Mi történik Magyarországgal és a magyar liberálisok programjával azután, ha Ausztria valóban felbomlik? „Legyünk nyíltak és őszinték. Ha az volna föladatunk, hogy bosszút álljunk Ausztrián azon sérelmekért, melyekkel bennünket közel negyedfél század óta elhalmozott: úgy a j elen körülmények közt alig tehetnénk egyebet, mint az alkudozások fonalát megszakítani és haza menni, hogy Ausztria, ha nem is ma vagy holnap, de minél előbb elvérezzék önverte

sebei alatt. A kiket azonban nem a bosszú politikája vezérel, hanem egy magasabb és nemesebb eszme, mindenek fölött pedig nemzetünk fenntartása, megmentése bármely körülmények közt, a kik politikai számításaikban megállapodva azon eshetőségnél, mely Ausztria szétbomlásával netalán beállhatna, azon kérdést intézik magokhoz: et quid tunc? [és mi lesz azután] azok nem fogják Sámson politikáját követni s az épület oszlopait halomra dönteni csak azért, hogy velünk együtt a gyűlölt ellenség is a romokban találja halálát. Quid tunc? E komoly kérdés állja utunkat, feleletet követelve tőlünk, mielőtt a követendő irányra nézve magunkat elhatározhatnók. E kérdésről amúgy egyszerűen nem menekülhetünk” Königgraetz jelentőségével természetesen Horvát is tisztában van. „Ausztria egy hét alatt, úgy szólván egyetlen csapással megszűnt olasz hatalom, és – a mi eddigi politikájának fő jellemvonását képezé –

megszűnt német hatalom lenni. Elvben nagyhatalom maradt ugyan, de ez elv a gyakorlati jogfolytonosság teréről egy időre leszorult.” Ehhez hozzájárulnak belső nehézségei, „. oly bajok, melyek a birodalom regenerátióját még egy hosszú béke áldásai közt is nehéz és sok időt igénylő feladattá tennék; de még nehezebb és még kétesebb sikerű föladattá válik ez azon ellenséges mozgalmakkal és törekvésekkel szemközt, melyek itt-ott e birodalom határain napról napra kihívóbb alakban jelentkeznek. Annyira megnehezült a b irodalom helyzete a königgraetzi katastrófa által, hogy sokan kétségbe esnek a birodalom jövője fölött; sőt vannak jóslatok, melyek Ausztria vég felbomlását egy közel jövő eseményei közé számítják.” Láthatjuk, a h elyzetértékelésének egyik fele nem áll messze a b aloldalnak reményt adó eredménytől. Ám a másik fele Horvátot éppen ellentétes következtetésekre készteti Előbb a politikai

tervezésben szükségképpen benne lévő bizonytalanságra hívja fel a figyelmet. „. a politikai számítás soha sem indulhat ki a bizonyosságból, hanem csak a valószínűség szempontjából”, és ezért az sem zárható ki, hogy – feltéve, hogy „a kormány s a népek vállvetett erőfeszítése” megvalósul – „. a birodalom e válságból diadalmasan kibontakozik” A bizonytalansági tényezőnél azonban még fontosabbnak tartja a bizonyosságot; azt a veszélyt, amit Ausztria felbomlása a zilált állapotban lévő Magyarország számára jelent. Ezért véli, hogy ha a jóslatoktól nem lehet is elvitatni a „valószínűség alapját”, valójában a „quid tunc” kérdése az, amely válaszra vár a döntés meghozatala előtt. „Ha valaki engem biztosítana arról – jelöli meg a vita csakugyan legfontosabb, válaszra váró kérdését –, hogy az esetre, ha Ausztria széternyed, az európai diplomatia, vagy a győztes hatalmak, e geographiai

területen, melyen élünk, nem fognak egy új creatiohoz folyamodni, hanem egyszerűen visszaállítják a magyar birodalmat, azt, melyet Ausztria saját szerencsétlenségére is megbontani segített: akkor a szakítás politikáját érteném. Ámde ily biztatást nekem nem képes senki nyújtani; azok után pedig, a mik Európában csak e század alatt is az európai diplomatia befolyása által, vagy befolyása ellenére történtek, e diplomatia bölcsességében vagy jó akaratában oly kevés garantiát találok, hogy én részemről nemzeti bűnnek tartanám, ha jövőnk reményeit ily ingatag alapra fektetném. Én azon szerényebb mérvű optimisták közé tartozom, kik előtt az, hogy Ausztria netaláni szétbomlása esetén, az európai diplomatia Ausztria elejtett hivatását Magyarországra ruházza át, csak akkor tűnnék föl a valószínűség derűjében, ha azon pillanatban, melyben a katastrofa bekövetkeznék, az európai diplomatia előtt egy compact,

reintegrált Magyarország állana itt, melyet bármely hatalomnak is lehetetlen vagy legalább bajos volna ignorálni és mellőznie. Hogy ebből mi következik? Az, hogy nemzetünkre nézve életkérdés, s minden törekvésünket oda kell irányoznunk, hogy hazánk mielőbb állami szervezetének birtokába jusson. És e 68 vezérelv az, mely szemem előtt lebeg mindazon kérdések körül, melyek e komoly napokban tőlünk várnak megoldást, s melyeket nem utasíthatunk el magunktól, miután a nemzettől a mandátumot, mely soha sem volt annyi felelősséggel összekötve, mint most, elfogadtuk.” „Két lehetőség áll előttünk – határolja be végül a véleménye szerint valóban létező alternatívák körét. – Az egyik az, hogy Ausztria megtagadja állami önállóságunk gyakorlati és tettleges elismerését; s ekkor nincs egyéb út előttünk, mint megszakítani az alkudozást”. A másik: „ hogy Ausztria önérdekének helyes fölfogásához jut, s

Magyarország jogos követelményeit megadja. S ekkor ismét nincs egyéb választásunk, mint a békét Ausztriával megkötni. Miért? Azért: mert nemzeti és politikai lételünk s önállóságunk biztosítékait visszaadván, Ausztria megszűnt ellenségünk lenni. Azért: mert e biztosítékok birtokában nincs okunk Ausztriától félni. Azért: mert, Ausztriát ugyanazon elemek fenyegetvén dissolutioval, melyek Magyarországot, ez érdekközösség a legtermészetesebb szövetség alapját képezné. Elvégre azért: mert azon eventualitás estében, ha közös erőfeszítésünk dacára sem sikerülne Ausztriát fenntartanunk, legalább elérnők azon célt, hogy egy bekövetkezhető katastrofa Magyarországot mint rendezett államot találná itt, s a hatalmaknak minden esetre nehezebb lenne egy létező államot minden ok nélkül az élők sorából kitörölni, mintsem ellenkező esetben a tényleg nem létező Magyarországot ignorálni.” [A mi kiemeléseink] Horvát

tehát – logikailag hibátlanul – a baloldal ajánlásaitól homlokegyenest ellenkező következtetést „abstrahált” a königgraetzi vereségből, amely – szerinte – anélkül „rendíté meg” Ausztriát alapjaiban, hogy „Magyarországnak positiv előnyt nyújtott volna”. 187 Horvát – miként baloldali vitapartnerei felszólalásaikban rendre szemére vetik – tényleg „mumusokkal” fenyegetőzik. Más kérdés, hogy a felemlített fenyegetések pontosan ugyanazok, amelyek a „nemzethalál” toposzaként rögzülnek a reformkorban, és 1849 után is súlyosan terhelik a magyar liberális politikusok többségének gondolkodását. Többször láthattuk, hogy éppen e félelmek hatására tartották a valószínűsíthető „eventualitások” közül a legkedvezőbbnek a dualizmus elve alapján történő kiegyezést, a benne rejlő minden bizonytalanság ellenére is. E vita azonban ismét megmutatta, hogy a pártokat elválasztó nézetkülönbség

összetett volt, s nem csupán Magyarország és Ausztria közötti kapcsolatokat foglalta magába. Van az összecsapásnak egy másik rétege is, ami a parlamentarizmust, végső soron a liberális alkotmányosság alapelveit érintette; abban a formájában mindenképp, ahogy azt a korszak liberálisai értelmezték szerte Európában. Említettük már a baloldalnak az országgyűlés legitimitását kétségbevonó érvét. Az országgyűlés többségének „csalhatatlanságára” hivatkozó Eötvös ellenében sorra jelentették ki: az adott összetételű országgyűlés nem illetékes a döntésre, mivel szemben áll a közvéleménnyel, amely a választások óta, különösen a porosz-osztrák háború következtében „megváltozott nemzetközi viszonyok” hatására átalakult. Az alig burkolt fenyegetés is többször elhangzott: az országgyűlési többség döntése ellen van fellebbezési fórum: az igazi közvélemény, a nép. A liberális alkotmányosság egyik

alapelve, a parlament szuverenitása vált tehát kérdésessé. A Deák-párti Besze János Várady Gábor felszólalására reagálva erre hegyezte ki a kérdést. „. elkeseredtem, sőt fellázadt kebelem, midőn azt mondá, hogy ha itt a házban minoritásban maradunk is, ott künn . Uraim! a képviselőház a közvéleménynek megtestesült kisugárzása” Egy balról érkező „nem mindig” bekiabálásra ekként válaszol: „Ha nem mindig, akkor uraim, nem tudom, hol találunk fórumot, melynek ítélőszéke előtt az ilyen vádak megállhatnak.” „Nagy zaj” és a jobbról érkező „élénk helyeslés” által kísérve állítását megismétli: „. a képviselőtestületnek a közvélemény megtestesült kisugárzásának kell lenni, ez a népnek majestása.” 188 [A mi kiemelésünk] 187 Horváth Boldizsár felszólalása (1866. december 1) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. III k im 14-15 l 188

Besze János felszólalása (1866. december 5) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. III k im 77-78 l 69 Deák a vitában elhangzott érvek többségét röviden, néhány ironikus megjegyzéssel intézi el, közöttük azokat is, amelyek személyét támadták. A liberális alkotmányosság egyik pillérét érintő megjegyzéseket azonban nem hagyja válasz nélkül. Egyetlen témát emel ki a „szétágazó vitából” válaszában, s ez a p arlament és a k özvélemény viszonya. Hosszabban idézzük szövegét, mert jól mutatja, hogy Deák nem csupán jogász volt, igen jól ismerte a politikai diskurzusok természetét is. „Eddigi tanácskozásainkban oly sokszor történt hivatkozás a közvéleményre, hogy valóban ösztönözve érzem magamat igénytelen nézetemet erre nézve röviden elmondani.” Elismeri: „A közvélemény nagyhatalom, oly nagyhatalom, melynek állandóul más hatalom ellent nem

állhat.” De így folytatja: „Hanem én mindig a legnehezebb feladatnak tartom megtudni, mi a v alóságos közvélemény. A magánéletben azokkal élünk, társalgunk – fejtegeti, most sem minden ironikus felhang nélkül –, azok rendesen intim barátaink, kik körülbelül politikánk főbb elveire nézve hozzánk hasonló téren állnak; ezeket halljuk, ezekkel beszélünk, és magunk nézeteit ezektől reproducálva látjuk. Megesküdnék az ember, hogy e vagy ama tárgy fölött nincs is más politikai vélemény: »Mert én mást nem hallok«; de ha másik körbe megyünk, elbámulunk, hogy az emberek mily másként vélekednek, ha pedig messzebb megyünk, még inkább. Tehát a legnehezebb föladat, a valóságos közvéleményt megismerni” Majd a közvélemény – és persze, a p arlamentarizmus – mibenlétéről értekezik.” én a közvéleményt sohasem tekintettem olyannak, a mely minden apróságra nézve mindjárt határozottan kimondja nézetét. A mit a

közszükség érzete, a mit az igazság érzete az emberek keblébe öntött és nekik parancsol: ebből alakul ki a közvélemény szilárdan, megvesztegethetetlenül; és ez i s mindig csak a fő kérdésekre vonatkozik.” Végül a közvélemény keletkezéséről fejti ki véleményét: „Azt mondá valaki, hogy a közvéleményt nem csinálnunk, hanem követnünk kell. Ugyan, kérdem, hogyan születik a közvélemény, ha nem csinálják? Azt mondjuk, hogy a journalistika a közvélemény hatalmas eszköze. Az újságszerkesztők faluról falura járva kérdik-e az embereket, hogy mi a véleményük, és ebből vonják a közvéleményt? Nem. Az újságszerkesztők vagy dolgozó társaik jól kigondolt eszméiket leteszik lapjaikba, azokat mások átveszik, s midőn így csinálják a közvéleményt, azt egyszersmind ki is jelentik. Mondják, hogy a háznak nem kell a közvéleményt csinálni, hanem követni. Engedelmet kérek, minden részletekben a ház is hivatva van

arra, hogy a közvéleménynek irányt adjon és azt tisztázza.” Egy anekdotával illusztrálja állítását, kimondva egyszersmind a l iberalizmusnak a politizálás helyes módszerére vonatkozó felfogást is: „ Hallottam . hogy ezen országgyűlés kezdetén egy választóközségben föllépett egy kevésbé művelt polgárember egy műveltnek ellenében, és nagy pártja volt A legnagyobb érv, melyet maga mellett fölhozott, és mások is fölhoztak, az v olt, hogy: »Ez a m i sorsunkbeli; ez, mivel népünkből való, tudja legjobban, mi fáj nekünk: ezt küldjük az országgyűlésre.« És ez nagyon hatott, míg nem egy másik, ugyancsak a nép közül, azon észrevételt tette: »Igaz, hogy ez legjobban tudja, mi fáj nekünk, mert velünk érzi a bajt; hanem az a baj, hogy nem tudja elmondani, hogyan kell segíteni a bajon: válasszunk tehát olyant, ki ezt tudja, és mi majd megmondjuk neki, hogy mi fáj nekünk«. A közvélemény a r észletekben csak úgy képes

tájékozódni, hogy a t árgyat azok, kik abban jártasabbak, kifejtik és megvitatják. Én éppen azért azon nézetben sem osztozom, hogy a közvéleménynek kell megelőzni a mi működésünket. Engedelmet kérek, annak ezzel karöltve kell járnia: a mi működésünknek figyelmezni kell a közvélemény azon pontjaira, melyek általánosak, kétségbevonhatatlanok és tiszták; azon pontjaira pedig, melyek a r észletekre vonatkoznak, ezekre nézve bizony nekünk vitatkozások által szükség tisztába hozni a közvéleményt.” [A mi kiemeléseink] A „politikaelméleti” fejegetések után a k övetkeztetéseket természetesen a konkrét kérdésre vonja le. „A magyarországi közvéleményről kettőt tartok bizonyosnak: egyik az, hogy az alkotmány teljes, tökéletes visszaállítását óhajtja; a másik, hogy óhajtja a b ecsületes kiegyenlítést, az o rszág jogainak, függetlenségének, önállásának fenntartása mellett. E két pont tisztán áll előttem;

a többi egyes pontokra nézve azt hiszem, a közvélemény meg sem alakult, sem egyhamar megalakulni nem fog. E két pontra nézve fölteszem, hogy e házban nincs véleménykülönbség, mert valamennyien vissza akarjuk állítatni az alkotmányt teljes épségében, valamennyien óhajtjuk a becsületes kiegyenlítést, az ország jogainak, függetlenségének fenntartásával. E szerint tehát a közvélemény mindegyik mellett van” 189 Azaz: a közvélemény az adott vitakérdésben nem lehet döntőbíró, miként azt a baloldali képviselők egy része fenyegetően állította. 189 Deák Ferenc záró beszéde (1866. december 6) in: Deák Ferenc beszédei IV k im 115-117 l 70 A vitát lezáró szavazás az egyezkedést az eredeti és teljes – tehát nemzeti és liberális – program alapján folytatni kívánó Deák-párt megnyugtató, több mint kétharmados többségét mutatja. A baloldal ugyan megpróbál a „néphez fellebbezni”; tüntetéseket rendez a

szavazás eredménye elleni tiltakozásként. Deák elutasítja hívei válaszlépését: nem tart igényt arra, sőt „rá nézve kellemetlennek” tartaná, ha a „mi a közvélemény álláspontja?” utcai tüntetéseken dőlne el. A népfelség megtestesítőjének, a népszuverenitás kifejezőjének ő is a parlamentet tekintette. A „valóságos közvélemény” számára egy politikailag megformált, a pol itika szintjére emelt vélemény volt, nem az egyéni vélemények artikulálatlan összege. Néhány nappal később, a felirati javaslat fölötti vitában ismét világossá vált, hogy a parlamentben folyó csatározásoknak van egy harmadik rétege is, ami nem a b al-jobb törésvonalat képezi le, hanem egy harmadik erő létezését mutatja. A nemzetiségek nevében fellépő képviselők felszólalásaiból világossá válik, hogy a dualizmus formáját öltő államszövetség és a független Magyarország koncepciója mellett létezik egy harmadik opció

két formában is: a föderalizmus elvére épített Osztrák birodalom, illetve egy föderalizált Magyar Királyság. E programok persze nem először jelennek meg az országgyűlés vitáiban. A román Vlad Alajos már az első felirati vitában, még 1866 februárjában kifejtette: „Én, t. ház! mivel német nem vagyok, nem vagyok és nem lehetek centralista, azaz: és az osztrák birodalomnak centralisatio útján igazgatását nem csak nem pártolom, hanem határozottan kárhoztatom . De mivel nem tartozom a magyar fajhoz, nem pártolom a dualismust sem azon értelemben, a mint az nem csak magyar részről felállíttatott, . mely is annyit jelent, hogy a birodalom egyenlő két részre osztassék s parlamenti kormánnyal kormányoztassék. Én t ház! foederalista vagyok, foederalista azon értelemben, hogy kívánom, hogy a birodalomnak valamennyi népei, a kik történelmi múlttal bírnak, alkalmazva és ügyesen felhasználva a n emzetiségek érdekeit, egy foederalista

állammá alakuljanak”. Ez Vlad szerint egyfelől trializmust („Szt. István, Szt Vencel és Szt Lipót koronái” által egyesített „országtömbök”), másfelől az egyes országtömbökön belüli „országok” – ez esetben Erdélyről van szó – önállóságának megtartását jelentené. 190 [A mi kiemeléseink] A ruszin Dobrzánszky Adolf – ugyancsak a n emzeti kisebbségek érdekeit védve – magát a parlamentáris rendszert kérdőjelezi meg. „Nem vagyok barátja a felelős miniszteri rendszernek, mert meggyőződésem, hogy mindennemű kormányformával elérhető az, mi egy minisztériummal. Csak egyben különbözik a miniszteri rendszer, jelenlegi kifejlődéséhez képest más kormányrendszerektől; ez pedig szerintem az, hogy az úgynevezett felelős minisztérium mindig a parlament majoritásának kifolyása . a törvényhozó testület kezébe kerül az executiva is, minek további következése csak az, hogy a parlamenti majoritásra mindenkor

számoló, tehát a felelős minisztérium legkevésbé sem áll a valódi felelősség súlya alatt. A felelős minisztérium ugyanis a majoritás sokszor tapasztalható zsarnok céljainak kivitelére szolgál és annyira elnyomja minden törvény dacára a minoritásban lévőket, hogy ezeknek – mint Irlandban látjuk – nem marad egyéb hátra, mint vagy nemzetiségöket, vallásukat odahagyva, ottmaradni és más nemzetiségbe, más vallásba olvadni, vagy Amerikába kivándorolni.” Az általa javasolt megoldás – ami, miként véli, a nép óhajtásainak is megfelel –, a „királyi hatalomnak miniszterek általi bármely korlátozásának” elvetése. 191 [A mi kiemeléseink] A felszólalásokat kísérő „nagy zaj, ellentmondás” jelezte: a többség a trializmusról, föderalizmusról, abszolutizmusról hallani sem akar, a magyar állam egységéről, illetve a parlamentarizmusról nem kíván lemondani. A beszédek által kiváltott „derültség” pedig

alighanem annak jele, hogy e javaslatokat nem csupán elfogadhatatlanoknak, de képtelenségeknek is tartották. 190 Wlád Alajos felszólalása (1866. február 19) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. I k im 232-233 l 191 Dobránszky Adolf felszólalása (1866. február 19) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. I k im 235-236 l 71 A nemzetiségi óhajok decemberben is felszínre kerültek, feltehetően nem szándékoltan, de mégis a Deák párt álláspontját megerősítve a jobb-bal vitában. A szerb Miletics Szvetozár – aki egyébként a tárgyalások felfüggesztésének kérdésében a baloldal álláspontját támogatta – motívumait sem rejti el, mondván Deák felirati javaslata három olyan „főelven” alapul, amely nézeteivel ellenkezik. „A fölirat első elve a jogfolytonosságnak az opportunitással combinálása, és pedig e korona

alatt álló országok és nemzetiségek hátrányára. A fölirat második elve a d ualismus, és pedig nem egyedül az állami dualismus, mely ellen bizonyos foederalisticus föltételek alatt kifogásom nem volna; hanem a nemzetiségi dualismus: a német-magyar dualismus. A harmadik, mind a két előbbiből következtetett és a föliratban határozottan kijelölt elv, hogy e korona országaira és nemzeteire a magyar nemzetiség jellegének pecsétje nyomassék.” 192 Kétségtelen, Miletics nem érti félre sem Deák, sem a magyar politikai elit intencióit, s pontosan ezért száll szembe e törekvésekkel. S ugyanígy a vitában felszólaló nemzetiségi képviselők többsége – bár jegyezzük meg, köztük voltak olyanok is, akik azonosultak a dualizmus programjával, mint például a szlovák Stefanidisz Henrik –, vagy pedig – mint a román Gozsdu Manó – valamiféle áthidaló megoldás keresésével kísérelték meg tompítani a váratlanul kirobbant

konfliktust.193 Miletics „ellenprogramja” a három „főelv” ellenébe saját „főelveket” állít. A „jogfolytonosság és opportunitás” elvével szemben a tiszta perszonáluniót, de ezt úgy, hogy az Ausztriával és a koronával történő kiegyezést előzze meg „az országokkal és nemzetekkel” történő kiegyezés. A „német-magyar szövetkezés” helyett a magyaroknak a nemzetiségiekkel való szövetkezését ajánlja, mondván: mert ha ez nem sikerül, annak „azon bizonyos következménye lesz, hogy a többi nemzeteket a magyaroktól el fogja idegeníteni, közöttük még nagyobb örvény fog nyílni, a mi a bizonyos és pedig közeli eventualitások alkalmával a többi nemzeteket illetőleg ezek alkotmányos szabadságára nézve, de a magyarokat illetőleg még nemzetiségökre is veszélyes lehet.” A nagyobb nyomaték kedvéért válaszol Horvát Boldizsár – állítása szerint válasz nélkül maradt – „quid tunc” kérdésre. Ha a

magyarok megmaradnak amellett, hogy „. e korona országai vagy maga ez ország is, akárcsak politikailag is, magyar nemzetiségű legyen”, akkor „. Lengyelország sorsa vár rájok azon különbséggel, hogy Lengyelország a szlávságban az egyenjogúság és foederatio alapján föltámadhat, . a magyarokra pedig . halál vár föltámadás nélkül, létezzék Ausztria vagy ne” A magyarosító szándékként értelmezett harmadik elve természetesen a nemzetiség megőrzése a válasza; hozzátéve, hogy nem elégszik meg azon ígérettel, „hogy a más nemzetiségű polgárok igazságos kívánatai, tehát egyénileg fognak kielégíttetni”. Számára csakis a nemzetként való egyenjogúsítás – azaz a Magyar Királyság föderatív szerkezetű állammá történő átalakítása – lehet elfogadható. 194 Nos, ezt a baloldal éppúgy nem akarta, mint a jobbközép. E követelés ellenében eltűnt a jobbbal tagoltság A Deák-párti és a baloldali felszólalók

ebben a kérdésben azonos állásponton álltak. Az unitárius állam föladásának lehetősége egyetlen beszédben sem jelenik meg, s aligha tévedünk feltételezvén, hogy a gondolata sem fordul meg egyetlen magyar politikus fejében. Azért se, persze, mert mindannyian éppúgy nacionalisták voltak, miként Miletics, de azért sem, mert egyszersmind liberálisok is voltak. A föderalizmust – mint mindig – a nemzetiségiek igényeivel szemben a legnagyobb empátiával viselkedő Eötvös is elutasította az országgyűlés megjelenése előtt közzétett röpiratában. 195 Ám e vitából kiviláglott az is, hogy olyan problémáról van szó, amelyet a józan ész, a tapintat, a közös érdekeltségre való, de általánosságokban maradó utalások, még kevésbé az üres frázisok nem fognak megoldani. Hogy tehát a nemzetiségi kérdés a politika megkerülhetetlen 192 Miletics Szvetozár felszólalása (1866. december 15) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére

hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. III k im 134 l 193 Lásd: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. III k im 142143 l 194 Miletics Szvetozár felszólalása (1866. december 15) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. III k im 134 -137 l 195 Lásd: Eötvös József: A nemzetiségi kérdés. (Első megjelenés 1865) 72 problémája, amelynek megválaszolása kihat a többi kérdésben felvetődő alternatívák közötti választásra, de következik is a többi döntésből. A dilemma mélysége mutatkozik meg abban, hogy ez esetben nem használ a f él éve még sikeresen alkalmazott, az ellentéteket legalább formálisan feloldó metódus. A közvetítésre vállalkozó Gozsdu Manó javaslatát az országgyűlés magyar tagjai teljes egyöntetűséggel utasítják el. Gozsdu azt ajánlja ugyanis, hogy most vegyék le napirendről azt a kérdést,

hogy „mi a magyar nemzet”, „mi a magyar politikai nemzet”, „átalában, mi a politikai s mi a genetikus nemzetség”, mivel most nem a nemzetiségi kérdés megoldásáról van szó. „Megvallom – indokolja javaslatát –, nem tartom jónak se a nemzetek vagy nemzetiségek azon tagjaitól, kik éppen most hozták föl olyan nagy tűzzel és enthusiasmussal e kérdést, se azoktól, kik ez ellen ismét oly nagy, mondhatni fölösleges tűzzel, sőt – megbocsássanak – leckézgetésekkel is léptek föl . Nem tartom pedig jónak azért, mert tudja az egész világ, hogy kis csatározások által nagy csatákat vívni nem lehet; ezek pedig csak csatározások, mert a döntő csata majd akkor lesz, ha tüzetesen fogunk erről szólni. Itt azért mellőzni kellett volna az egész elkeseredett vitát és maradni a kérdésnél.” Módosító indítványa a „mellőzésre” – e témának a politikai viták köréből való kirekesztésére – irányul. Az alkotmányos

patriotizmus logikájának megfelelően azt javasolja, hogy a feliratban a politikai nemzet értelmében vett „a magyar nemzet” kifejezés helyett a „haza” szót alkalmazzák, kikerülve azt a szóhasználatot, ami körül a vita kirobbant. 196 A közvetítő javaslatot azonban még azok a magyar képviselők is elutasítják, akik nem az indulati, érzelmi elemek által vezettetve, hanem – Gozsduhoz hasonlóan – a politikai ráció és az alkotmányos patriotizmus alapjáról közelítenek a kérdéshez. Szentkirályi Mór elfogadhatónak tartaná Gozsdu indítványát, mivel „körülbelül annyit tesz az általa használt kifejezés, mint a mely a föliratban foglaltatik”, ha „háta mögött nem állnának azon motivatiok, melyeket itt hallottunk; de így állván a dolog, Gozsdu Manó képviselő úr indítványának elfogadásával egyszersmind elismernők azon motivatiók helyességét, melyeknek helyességét és részemről soha elösmerni nem fogom.” 197

Kerkapoly hasonlóan érvel. Kijelentve, hogy ő maga „minden túlhajtást” károsnak tart és elutasít, és éppen ezért az első felirati vitában támogatta is a „magyar nemzet” kifejezésnek mellőzését minden olyan összefüggésben, ahol nem az „államtest egységére” vonatkozott, most mégis elutasítja az indítványt. Az indoklás: „ ha a szövegben eredetileg e szó »hazánk« vétetett volna föl, én tökéletesen belenyugodtam volna, de egészen más most vinni bele azt: mert ezáltal elismernők, hogy annak jelentésétől különböző értelemben kívántuk használni a »magyar nemzet« kifejezést, a mit pedig el nem ismerhetünk.” 198 A felszólalók között azonban akadnak olyanok is, akik nyersebben fogalmaznak. A baloldali Makray Lászlóban az a g yanú ébred föl, hogy az „előhozott nemzetiségiek, populusok, melyek az országban laknak, nem kívánják kifelé fordítani fegyverüket a közös védelemben, az ellenségek ellen, hanem

befelé, ellenünk.” 199 Az ugyancsak Tiszát támogató Markos István szerint a nemzetiségiek arra törekednek, hogy „. a magyar nép csakugyan idegen legyen itthon és töröltessék ki.” 200 A korábbi vitában egy baloldali képviselő által „mumusoknak” nevezett erők közül az egyik tehát a maga testi valójában a tanácsteremben is megjelent. Mint láttuk, az Ausztriával való 196 Gozsdu Manó felszólalása (1866. december 15) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. III k im 143 l 197 Szentkirályi Mór felszólalása (1866. december 15) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. III k im 145 l 198 Kerkapoly Károly felszólalása (1866. decemeber 15) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. III k im 146-147 l 199 Makray László felszólalása (1866. december 15) in: Az 1865-dik évi

december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. III k im 146 l 200 Markos István felszólalása (1866. december 15) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. III k im 150 l 73 kiegyezést elutasító baloldal éppolyan, vagy talán még hevesebb elutasítással reagál, miként az újjászervezett államszövetség mellett szóló érvek sorában e veszélyt igen előre soroló jobboldal. Alighanem e fenyegetésnek jelentős szerepe volt abban, hogy a képviselőház egy rövid és igen visszafogott hangú vita után a jogfolytonosság elvéhez való ragaszkodást ismét megerősítő, de ugyanakkor a tárgyalások folytatására való készséget továbbra is fenntartó feliratot felállással fogadta el, mivel senki nem kezdeményezte a fontos döntéseknél általában alkalmazott névszerinti szavazást. A Deák-párt álláspontját a főrendiház is támogatta. A felelős minisztérium

követelésével egyetértő, ám a parlamenti rendszert elutasító konzervatív álláspontot kifejtő Sennyey Pál érvelését elvetve a felsőház nagy többséggel fogadta el a képviselőház határozatát, ismételten kifejezésre juttatva, hogy a 48-asság deáki programja mögött széleskörű, az arisztokrácia nagyobb részét is magába foglaló társadalmi támogatás áll. 201 6.3 „ helyzetünkben s a jelen viszonyok között leginkább célszerű, s valószínüleg kivihető” – a kiegyezési törvények elfogadása Az országgyűlés tehát a kiegyezés mellett döntött. Az uralkodó válasza is elfogadhatónak bizonyult. A szándék megváltozását a kormányváltozás is bizonyította: Beust, a nem régiben kinevezett államminiszter egyik első dolgának tekintette a magyarokkal való megegyezést. Az alkukészséget fenntartó felirati javaslat elfogadását követő napon Pestre látogat, találkozik a Deák-párt vezető személyiségeivel, majd az

Angol királynőben lévő szállásán felkeresi Deákot is. Tárgyalópartnere határozottsága világossá teszi számára: a kiegyezés csakis Deák koncepciója alapján történhet meg. Csengery feljegyzései szerint Deák valóban félreérthetetlenül beszélt: a „jogfolytonosság helyreállítását” – azaz a birodalom dualizmus alapján történő újjászervezését – alapfeltételként jelölte meg, s „egyezkedés tárgyát” a „közös viszonyok rendezésére” korlátozta. „. a kormány körében hibás nézet uralkodik a jogfolytonosságról – magyarázza az újdonsült miniszternek. – Két eszmét zavarnak egybe Az alkotmány visszaállítását és a k özös viszonyok rendezését. Az előbbit a végrehajtó hatalomtól föltétlenül követeli a nemzet, az utóbbi az, a mi egyezkedés tárgya. Az alkotmány visszaállítása, a minisztérium kinevezése nem engedmény, hanem olyan jogszerű kívánat, mely a pragmatica sanctióból s az

alkotmányosság elméletéből foly.” „ minden alkotmány, sőt a jól rendezett absolutismusnak is alapelve, hogy a törvényeket, míg újak nem alkottatnak, végre kell hajtani” – zárja le az államminiszter kioktatását a magyar közjogból, illetve az alkotmányosság elméletéből. Beustnak a 48-as törvények érvényességét kétségbevonó ellenvetéseit is fölényesen utasítja vissza, jelezve egyszersmind, hogy a jogfolytonosság elvének tiszteletben tartása mellett hajlandó e törvények revíziójára – pontosabban szólva: e kerettörvényeknek tekintett jogszabályoknak a közös viszonyokra tekintettel lévő „betöltésére”. Ám – az iróniát sem mellőzve – ismételten leszögezi: „ a jog ellenében soha sem fogadhatja el a bevégzett tények döntő erejét, annál kevésbé oly tényekét, melyek éppen nem tudtak bevégzettekké lenni, szüntelenül változtak, s a m elyek mindannyiszor fönntarthatatlanoknak bizonyultak.” Az

eredmény „csak a kormánytól függ” – vonja le a következtetést – Állítsa vissza a magyar alkotmányt, ismerje el a nemzet sarkalatos jogait s tüstént lesz eredmény.” Deák persze nem csak jogi érveket használ. Figyelmezteti Beustot, hogy az alkukészség határait nemcsak a jogfolytonosság elve, hanem a nemzet akarata is kijelöli. A Ferenc József 201 A főrendiház fölirati vitája. In: Deák Ferenc beszédei IV k im 138-142 l 74 által utolsóként alkalmazott „abszolutista típusú” aktus, a h onvédelmi rendszer átalakítását elrendelő uralkodó pátens elfogadását kérő partnerének óhaját nemcsak jogtalannak, de teljesíthetetlennek is nevezi. Tárgyalási hajlandóságának fenntartásával az országgyűlés többsége már eddig is „gyanúsításoknak tette ki magát”, azzal vádolják, hogy elárulta a nemzet jogait – magyarázza el pártja helyzetét. Eddig „fölemelt fővel, nyílt homlokkal nézünk szembe e vádakkal,

mert ki tudjuk mutatni, hogy semmit föl nem adtunk, sőt új biztosítékokat szereztünk. De ha a katona-ajánlást föladnók, nem mernénk ily bátran szembe nézni, mert igaz volna az el lenünk emelt vád. S azt hiszi excellentiád, hogy ha sikerülne is a hatvanhetes bizottságban ilyesmit keresztül vinni: lehetne oly törvényes magyar országgyűlés, mellyel azt elfogadtathatnánk? Ellenkezőleg. Az az egy pont, mely e részben a nemzet jogát föladná, meg fogná buktatni az egész közösügyi javaslatot.” 202 Visszaemlékezéseinek tanúsága szerint a beszélgetés meggyőzte Beustot, ha nem is Deák „igazáról”, de arról mindenképp, hogy akarja ugyan a kiegyezést, ám ugyanakkor feltételeit változatlanul fenntartja. Állítása szerint ő volt az, aki a beszámolóját türelmetlenül váró császárnak a tárgyalások addigi menetének megváltoztatását ajánlotta. „Mióta itt vagyok – mondottam a c sászárnak – nem látok mást, mint siker

nélkül való váltását a leiratoknak, a melyek Pestre mennek, s a határozatoknak és föliratoknak, a melyek Pestről jönnek. Ezen az úton felséged nem jut előbbre. Felséged el van reá határozva és ki is jelentette, hogy bizonyos föltevések mellett kinevezi a magyar minisztériumot. Az egyéneket is, a kikből az alakuljon, már kiszemelte. Hivassa hát őket felséged ide, hogy velök tárgyaljunk” 203 Az események valóban felgyorsultak. Január első napjaiban megkezdődnek a részletekről folyó tárgyalások. Deák személyesen nem vesz részt bennük, ám a résztvevők mindegyike – beleértve az uralkodót – tudja, hogy a Deák egyetértését el nem nyerő megállapodás megkötésének nincs értelme. Némi próbálkozás után az udvar fel is hagy azzal a kísérletével, hogy az engedékenyebbnek vélt tárgyaló delegátusok – Andrássy, Eötvös, Lónyay – révén nyomást gyakoroljon Deákra. Többek között azért is, mert Andrássyék

pontosan tudták, hogy Deák támogatása nélkül semmi esély nincs arra, hogy a országgyűlés az alku eredményeit elfogadja. Andrássy a maga szókimondó modorában közli magával az uralkodóval is, aki Andrássyékat – a katonai pátens kibocsátásával felbosszantott Deák ellenében – bátorságra biztatja. Andrássy ekként válaszolt: „Vannak, és lehetnek hibáim, de ezek közé bizonyára nem tartozik a bátorság hiánya; hanem bátorságom van arra is, nem vállalni olyat, a mit kivihetetlennek hiszek.” Ferenc József egy Deákra tett utalását követően hozzátette: „Már megengedjen felséged, de ésszerűnek és célszerűnek nem tartanék olyan dolgot tenni, mihez az öreg úr legalább áldását nem adá.” 204 A Deák-párt kiegyezési feltételei többségének elfogadására magát rászánó uralkodó döntése után a birodalom kormánya és a magyar tárgyalófelek közötti tárgyalás igen gyorsan, alig két nap alatt eredményre vezetett.

Az udvar elfogadta, hogy saját tervezete helyett a 1 5-ös bizottság javaslata szolgáljon a megegyezés alapjaként; a magyar tárgyalók viszont beleegyeztek néhány módosításba. Egyetértésre jutottak az addig erősen vitatott „menetrendben” is: amennyiben a 15-ös bizottság módosított javaslatát a 6 7-es bizottság megszavazza, az uralkodó kinevezi a felelős magyar kormányt, s amint az országgyűlés elfogadja a 6 7-es bizottság javaslatát, megtörténik a koronázás, amivel az alkotmányosság teljes egészében helyreáll. 202 Csengery Antal följegyzései Deák és Beust 1866. december 20-i találkozásáról In: Deák Ferenc beszédei IV k. im 144-150 l 203 idézi Deák Ferenc beszédei. IV k im 154 l 204 Lónyay Menyhért naplójából idézi: Deák Ferenc beszédei, IV. k im 160 l 75 6.31 A felelősség terhének vállalása Deák gondolatait nem ismerve, a Kónyi által közzétett naplórészletek és visszaemlékezések alapján csak

találgathatjuk, miért fogadta ambivalenciával Deák a bécsi tárgyalások eredményeit. Lónyay naplója legalábbis Deák éles hangulatváltásairól számol be Január 12én nagy megelégedéssel fogadja az eredményeket, belemegy a miniszteri kombinációkba, igaz, rögtön lelkére kötve Lónyaynak, hogy eszébe se jusson őt kormányzati poszt betöltésére felszólítani. Két nappal később, egy szűk körű konferencián, majd pedig a pártkörben is támogatja a megállapodást. Január 16-án viszont már kétségeit hangoztatja, s arról beszél, hogy bár szükséges engedményként elfogadja a kormány által kért módosításokat, ám meggyőződésével azok ellenkeznek, s ezt nyíltan ki is fogja mondani. Sőt, újra „konferenciázni” kezd a baloldallal. Hangulatváltozásai kétségbe ejtik legközvetlenebb munkatársait, akik tudják, Deák nélkül semmi esélyük sincs arra, hogy az országgyűlésben és az országban elfogadtassák a bécsi

megegyezést. Andrássy közli is Deákkal: ha „positive meg nem ígéri” a minisztérium támogatását, nem lép be a kormányba. Lónyay naplójába önti keserűségét, Deák magatartásának magyarázatát keresve. „Deák magatartásából látszott, hogy ő megijedt a reá háruló teendőktől, a húsvéti cikk végső következményétől. Most azon töri az eszét, hogyan szabadulhatna a nagy munkától, midőn éppen eredményét láthatná. Fél minden felelősségtől, fél, hogy nem populáris dolgokat is fog kelleni véghez vinni.” Szemrehányást is megfogalmaz. „Az irányunkban követett eljárása bizony nem szép; bennünket előre tol, mi nagy erőlködéssel reá nézve is váratlan eredményt érünk el, kivinni igyekszünk azt, hogy históriai nagy nevet szerezzen magának, s most azon igyekszik, hogy bennünket cserben hagyjon, hogy magát a népszerűtlenségnek még árnyékától is megóvja. Pedig nem jól fogja fel a helyzetet Prestigének fő

ereje abban van, hogy mindenki tőle várja a kiegyenlítést, tehát nem nekünk, de neki kellett volna Bécsbe menni, nem nekünk, de neki kellett volna vállalkozni a kormány alakítására.” Ismételjük, források híján nem vállalkozunk annak eldöntésére, hogy Deák hezitálását milyen motívumok és milyen arányban határozták meg, ám az Lónyay naplójából kiolvasható, hogy Deák ellenérzései mélyről fakadtak, miként munkatársai keserűsége is. Andrássy azon érvére, miszerint Deák támogatása az új kormány számára nélkülözhetetlen, mivel ő „a párt mindenható vezére”, Deák „egész tűzzel” ekként válaszol: „ha tudná, hogy ez így van, ma lemondana állásáról.” „Különös állítás – kommentálja a kijelentést megrökönyödéssel Lónyay. – Mindenhatóságát nem tudja? Nem akarja tudni azért – fűzi hozzá, keserűségét váddá formálva –, hogy a felelősség terhe alól menekedjék . Helyesen mondá

Andrássy: Ha rosszul üt ki a dolog, az egész világ azt fogja mondani: Andrássy és társai becsületes szándékú emberek lehettek, de meg hagyták magukat csalni; ha sikerül a dolog, a dicsőség Deáké lehet.” A január 16-i értekezleten Deák tárgyi kifogásokat is hangoztat, de Lónyay szerint fenntartási nem a részletkérdésekből származnak. A három órás vita után végül csak annyit ígér meg munkatársainak, hogy „holnapig még meggondolja a dolgot”. 205 Nos, ha fenntartásai valóban nem a részletmegoldásokkal szembeni ellenérzésekből, hanem a felelősségtől való szabadulás vágyából származtak, akkor két nap töprengése után elvállalta a terhet. Miként Lónyay írta naplójába, „Deák mindenben visszavonult”, és lényegében beleegyezését adta a már az uralkodó által is elfogadott „punktációkhoz”. Lónyay persze még füstölög. „Mégis különös egy helyzet 1848-ban felállítjuk elvben a felelős kormány

formáját, a parlamenti többség kormányát; 18 évig küzdünk érte, az öreg úr maga úgy állítja oda, mint 205 Lónyay Menyhért naplójából idézi: Deák Ferenc beszédei, IV. k im 196-197 l 76 conditio sine qua non-t, s most, midőn a teljesülés küszöbén állunk, nem fogadja el a következményeit, az első következményét, a mely szerint neki, mint a többség vezérének kellene alakítani a minisztériumot; a másodikat sem, a s zoros és compact pártorganizátiót, mely szerint bizony még az egyéni meggyőződést is sok esetben alá kell rendelni a pártdisciplinának, s mely szerint a p ártnak pártolnia kell saját kormányát feltétlenül. 206 Lehetséges, hogy Lónyay Deák bizonytalanságainak egyik fontos okára lelt itt r á: arra a diszkrepanciára, ami egyfelől a pártelvű politizálás következményei, másfelől pedig Deák politikai krédója, az egyéni meggyőződéséhez, a lelkiismeretéhez való ragaszkodás közötti

feszültségből szükségképpen ered. Talán erre a dilemmára utal Lónyay és Andrássy közös feltételezése is, miszerint Deákra elsősorban az a fenyegetés gyakorolta a legnagyobb hatást, hogy vitájukat a 67-es bizottság Deák-párti tagjainak értekezlete, azaz a párt nyilvánossága elé viszik. 207 A kiegyezés programját megalkotó Deák számára viszont nem lett volna kevésbé terhes feladat az sem, hogy az általa meghirdetett program mögé felsorakozott hívei előtt vonakodását megindokolja. Teleki László példája is megmutatta, hogy kiélezett helyzetekben a „vezért” terhelő felelősség elől nem lehet könnyű szívvel kitérni. Alig tíz nap múltán, a 67-es bizottság január 28-án elkezdődő érdemi tárgyalásain Deák teljes tekintélyével és intellektusával a baloldal ellen fordul; ha maradtak volna is fenntartásai a kialkudott eredményekkel szemben, ezeket nem hangoztatja. Akarja, nem akarja, a másik párttal folytatott vitában

a pártfegyelmet legkevésbé a párt vezére utasíthatja el. Deáknak saját pártjával való azonosulását bizonyára elősegítette a baloldal által választott harcmodor is; egyfelől álláspontjának a már bemutatott megkeményedése, másfelől pedig az inkább akadékoskodó, mint érvelő, inkább az érzelmeket célba vevő, mintsem a r ációt megszólító, jobbára a nagyközönségnek, mint a vitapartnereknek szánt, igen sokszor morális megsemmisítést célzó vádaskodásokat, sejtetéseket alkalmazó beszédmódja. Az ízlését, sőt személyét is sértő „harcmodor” mellett azonban politikai megfontolások is vezethették. Ezen „ellenzékiség” már nem lehetett Deák támasza az uralkodóval – s a békülékenyebb párttársaival – szemben folytatott küzdelemben. Észre kellett vegye: a baloldal hangnemét a rivális párt ellenében a közvélemény támogatásáért folytatott harc logikája, és nem a jobb megoldások keresése határozta

meg. A hét napon keresztül, a nyilvánosság előtt folyó – Deák szerint őszintétlen – vita egyre durvuló hangneme keltette fel mindenekelőtt az „öreg úr” ingerültségét. Néhány héttel azután, hogy az uralkodó törvénytelenül kibocsátott hadkiegészítési pátensre adott válasz ügyében még együtt „konferenciázott” a baloldallal, most több felszólalásában utasította vissza azokat a „méltatlan vádakat”, mely szerint a kiegyezés hívei „az ország jogainak föláldozásával”, a „jogalap”, „az ország önállóságának feladásával” alkudtak volna meg „némi kedvezések elnyeréséért”. 208 S most már nemcsak a „szélbal” engedett meg magának effajta szófordulatokat, hanem azon „balközép” néhány politikusa is, amely a zárt ajtók mögött a „békés kiegyenlítésnek” nem volt ellenfele, ám a nyilvánosság előtt a népszerűtlennek gondolt döntésekért a felelősséget nem vállalta. A vitákban

mondott szavai számunkra igazolják Lónyay állítását, miszerint „mélyen fájt” Deáknak a „gyanúsításoknak azon halmaza, mellyel a határozatiak munkáját elárasztották”. „Ha a histórián végig tekintek, annak az eljárásnak párját sehol sem találom, hogy azokat, kik nagy nehézségekkel küzdve felfelé is, a haza nyugalmat és boldogságát, jövője biztosítását célozzák, ekképp gyanúsítják, s hogy ár előre akadályokat gördítenek azon kormány elé, melynek, ha létesül, amúgy is 206 Lónyay Menyhért naplójából idézi: Deák Ferenc beszédei, IV. k im 200 l Lónyay Menyhért naplójából idézi: Deák Ferenc beszédei, IV. k im 200-201 l 208 például: Deák Ferenc beszédei, IV. k im 264, 289 l 207 77 annyi bajjal kell megküzdenie; teszik pedig azok, kik belsejökben örvendenek, hogy fáradozásainknak eredménye lesz” – mondta volt az egyik tárgyalási szünetben Lónyay naplója szerint. 209 A vádakra persze, Deák

keményen reagált, a szerinte hibás fejtegetésekre nemegyszer a gúny, az irónia fegyverét is használva válaszolt. Ám retorikájában nem következett be alapvető fordulat ezután sem; legtöbbször a racionális diszkusszió szabályaihoz alkalmazkodott. Az viszont kétségtelen, hogy argumentációjában új vonások jelennek meg. Gyakran fordít „célszerűségi” érveket a baloldal jogászi érvelésével szemben. Nem egyszer magyarázza el vitapartnereinek, hogy a közös ügyek intézési módjára vonatkozó javaslatokat nem pusztán a jog, hanem az ország érdekei, a szükségesség, a hasznosság szempontjainak figyelembevételével kell vizsgálni. És ez n em lehetett másként, hiszen pozíciója megváltozott: vitapartnere, ellenfele most már nem a nemzet jogait sértő, alkotmányellenes és „idegen” hatalom, hanem az uralkodóval – és a b irodalom másik felével – való kiegyezést ellenző, vagy a kialkudott eredményt keveslő, netán további

garanciákat igénylő, vagy csupán akadékoskodó és a közvélemény támogatásának megnyerésére aspiráló ellenzéki párt volt. Lássunk néhány példát Deák eddig kevéssé használt, az „opportunitás” követelményeire hivatkozó érvelésére. A baloldalnak a „jogfeladást” bíráló fejtegetéseire válaszolva, egyik felszólalásában az „európai hadviselésben” bekövetkezett változásokra utal, feltéve a kérdést: „vajon az e urópai hadviselés módja most is olyan-e, mint a sanctio pragmatica előtti időkben colt, mikor t. i a hadseregnek egyik nevezetes ereje a banderium és az insurrectió volt?” A választ megadván, levonja a következtetést is: „Ezt bizony senki közülünk nem akarja, mert ez a mostani védelem és háborúzási rendszer mellett nevetséges volna.” 210 Egy másik alkalommal, a vám- és kereskedelmi szövetséget érintő vitában – tőle valóban szokatlan módon –, közgazdasági fejtegetésekbe

bocsátkozik. „Ha közjogi szempontból úgy t ekintjük is helyzetünket a kereskedésre vonatkozólag, hogy az ország vámvonalak által is intézkedhetik saját kereskedelmi érdekei fölött, nem feledhetjük, hogy ugyanezen joggal bírnak irányunkban ő felségének többi országai is. E jognak gyakorlati életbe léptetése tehát abból állana, hogy a közbenső vámvonalakat mind mi, mind azok fölállítanák. Mielőtt azonban ezen tárgy fölött javaslatunkban megállapodtunk, szükséges vala megfontolni helyzetünket s az ország érdekeit. Tekintetbe vettük mindenekelőtt, hogy átalában az államgazdaság törekvései a szabad kereskedés felé vannak mindenütt irányozva. Nem értem én ezalatt azt, hogy a szabad kereskedés rögtön, minden előleges intézkedés nélkül mindenütt életbe lépjen, de értem én ezalatt azt, hogy az államgazdák és az államok mindenütt ügyekeznek a kereskedelem bilincseit lassanként és egymás után fölszabadítani.

Az e r észben uralkodó európai eszmék és irányzat minden államra több vagy kevesebb befolyást bizonyosan gyakorolnak; s ha mi most azt javasolnók, hogy a közbenső vámok köztünk és ő felsége többi országai közt állíttassanak föl, világos ellentétbe jönnénk a fentebb említett kereskedelmi politika elveivel és irányzatával. Helyzetünknél fogva pedig különösen fontolóra vettük azt is, vajon óhajtja-e Magyarország, hogy a vámvonalak ismét helyreállítassanak? Én azt hiszem, hogy ennek az ország nem igen örülne.” És folytatja még tovább is, érintve más gazdaságpolitikai és gazdaságfejlesztési kérdéseket is, az ország érdekeire való hivatkozással érvelve a kiegyezés mellett. 211 Természetesen nem arról van szó, hogy Deáknak most jutott volna először eszébe, hogy a jogfolytonosság, a legitimitás mellett az ország gazdasági érdekeit, a hatalmi viszonyokat s a világ fejlődési tendenciáit – a polgárosodás

követelményeit – is figyelembe kell venni, amikor Magyarország és a birodalom viszonyának újraalakítása a tét. Láttuk, e szempontokra már a program megfogalmazásakor, 1860 vé gén, 1861 e lején is figyelt. Magyarország „önállásának” és integritásának helyreállítása csupán egyik eleme volt Deák „48-asságának”, 209 Lónyay Menyhért naplójából idézi: Deák Ferenc beszédei, IV. k im 298 l Deák felszólalása a hatvanhetes bizottság 1868. január 29-i ülésén in: Deák Ferenc beszédei, IV k im 235236 l 211 Deák felszólalása a hatvanhetes bizottság 1868. február 4-i ülésén in: Deák Ferenc beszédei, IV k im 235290-293 l 210 78 ugyanúgy, miként a reformkor liberális programjának is csupán egyik eleme volt ez a követelés. Emlékezzünk vissza a radikális Szilágyi Virgillel 1851 januárjában folytatott vitájára: Deáknak akkor sem csupán a „szabadság” számított értéknek, hanem a rend, a nyugalom és a népnek

biztosított anyagi jólét is. És emlékezzünk végső következtetésére is: „Óvakodjunk, hogy oly ballépéseket ne tegyünk, mik a népnek, mely tőlünk a renddel párosult szabadság áldásait várja, a v égtelen zavarok és anarchia átkát hoznánk nyakára, mert ez v olna a legrövidebb út az absolut hatalom isméti megalapítására.” 212 Nos, a „Béccsel” szemben folytatott küzdelemben Deák a jogra építette fel stratégiáját, de nem gondolta, hogy a politika problémái a jogra, s különösen nem, hogy ezen belül is csupán Magyarország önállását biztosító törvényekre korlátozódnak. A magyar országgyűlésben felsorakozott baloldallal – a nemsokára hivatalba lépő liberális kormány majdani ellenzékével – szemben érvei nem szorítkoznak, mert nem is szorítkozhatnak a jogra, a jogtörténetre, a jogfolytonosságra. A közjogi viták fenntartása, provokálása az „átkos Bécs” elleni harcot tovább folytató ellenzék

fegyverévé válik, amit persze Deákkal szemben kisebb hatásfokkal tudott felhasználni, mint a későbbi korok szabadelvű politikusaival szemben. 6.32 A „virág még nem gyümölcs” A 67-es bizottságnak a másik fél technikai és garanciális kívánságait méltányló döntése kielégítette Ferenc Józsefet, s megtette a kiegyezés felé a következő lépéseket. Február 4-én császári pátenssel vonta vissza a rendkívüli birodalmi tanács összehívását, egyben összehívta a rendes birodalmi gyűlést, hogy az „osztrák” alkotmánynak a kiegyezésre tekintettel lévő módosítását elvégezhesse. Február 6-án Deákkal tárgyal, egy nappal később elbocsátja a dualizmus ellenfelének számító Belcrédit, hatáskörét Beustra ruházva át. 213 Nézeteiben lezajló változások mélységét mutatja kijelölt miniszterelnökével január legvégén folytatott beszélgetése. Lónyay a cs ászár és Andrássy közötti beszélgetés

„legnevezetesebb” momentumaként jegyzi fel naplójába Andrássy egyik, Erdélyre vonatkozó okfejtését és Ferenc József reakcióját: „Erdély unióját Magyarországgal sokáig tisztán magyar érdeknek tekintették, s mindig úgy állították oda, mint jutalmat Magyarországra nézve. Nézete szerint ez a felfogás már akkor sem volt helyes Mióta pedig a Dunafejedelemségek egy kézben egyesültek; mióta az ál lamok alakulása a nemzetiségi elv alapján lépett előtérbe, az a fölfogás egészen hamis. Erdély uniója Magyarországgal elsőbben is monarchikus érdek, második sorban dynasztikus érdek és csak harmadik sorban magyar. Elmondá ő felségének, hova vezet a nemzetiségi izgatás. A császár belátta okainak alaposságát Beust mindenben pártolta” 214 Nincs okunk kétségbe vonni, hogy Ferenc József tényleg megértette: mivel Königgraetz után nem volt más választása, mint a magyarokkal való megegyezés, nem érdeke sem a Magyar

Királyság gyengítése, sem a m agyarok zsarolása a n emzetiségi kártya kijátszásával. Az „Új Ausztria” programjának meghirdetésekor még hasznosnak látszó „nemzetiségi egyenjogúság” elve a birodalom déli határainál kibontakozó nemzetállami törekvések sikeres előrehaladásának időszakában a Monarchiára nézve nem kevésbé súlyos fenyegetést jelentett, mint a magyarokra. A magyar liberálisok által a dualizmus mellett már régóta hangsúlyozott érvének elfogadása, miszerint a „keleti kérdésre” való tekintettel érdekközösség áll fenn a dinasztia és a m agyarok között valóban „nevezetes” motívuma volt a császár gondolkodásában bekövetkezett fordulatnak. Ha ugyanis a Német Szövetségből történt 212 Deák Ferenc: Azonnal átvegye-e Pest városa a törvénykezést? in: Deák Ferenc beszédei, II. k im 538 l Deák Ferenc beszédei, IV. k im 302-306 l 214 Lónyay Menyhért naplójából idézi: Deák Ferenc beszédei,

IV. k im 298 l 213 79 kiszorulásával Ausztria valóban megszűnt „nyugati” hatalomnak lenni, és így „hivatása” szükségképpen Kelet, mindenekelőtt a Török Birodalom bomlása nyomán keletkező „vákum”, azaz a Balkán felé fordul, akkor a magyarokkal való megegyezés tényleg feltételévé vált Ausztria „nagyságának” – miként ezt Kemény, majd Eötvös az ötvenes években többször is megírták. A mindkét fél által meghozott elvi döntés után gyorsan létrejön a megegyezés a 48. évi törvények revíziójáról is – miután, Deák határozott követelésének engedve, sikerül a magyar honvédelmi minisztérium megalakításában is kompromisszumos javaslatra jutni. 215 Az aggályok Bécsben és Pesten is eloszlanak tehát: az uralkodó – helyet csinálva a felelős kormánynak – elbocsátja a magyar kancellárt, és február 14-én már a felelős magyar kormány minisztertanácsán elnököl. 216 Február 17-én keltezett l

eiratban az uralkodó „helyreállítja az alkotmányt”, Deák pedig a p ártértekezleten bejelenti: az eg yezség megszületett. Az uralkodó tehát megtette a döntő lépést: elfogadta a magyar félnek a tárgyalások újraindítása óta immáron két éve hangoztatott követelését. Feltételeit természetesen megismétli, mondván „atyai kebléből” fakadó kételyeit azok a h atározatok és ígéretek oszlatták el, amelyeket az „országosan egybegyűlt főrendek és képviselők legalázatosabb felirataikban méltánylandó készséggel tűztek feladatukul”. Elvárja, „. hogy a közös ügyekre s azok mikénti kezelésére nézve oly javaslatot fognak elénk terjeszteni, mely a birodalom életföltételeinek megfeleljen; hogy az 1 848-dik évi törvények némely szabványainak általunk kívánt s felelős magyar minisztériumunk útján előterjesztendő módosítását haladéktalanul tanácskozás alá veendik; hogy a társországok jogosult igényei iránt

méltányos figyelemmel lesznek; s hogy az át meneti nehézségek elhárítására szükséges intézkedésekről gondoskodni fognak. A magyar országgyűlésnek e komoly, higgadt és ünnepélyes kijelentésével szemközt, kell, hogy aggodalmaink megszűnjenek: minélfogva örömmel ragadjuk meg az alkalmat, hogy Magyarország alkotmányát helyreállítsuk s e célból a magyar felelős miniszteri kormányt megalakítsuk.” „Elvárjuk végre – összegzi mondandóját –, hogy valamint mi szilárdul el vagyunk határozva az ország alkotmányát minden megtámadás ellen oltalmazni és sértetlenül fenntartani, úgy Magyarország hű népei ezentúl is erős támaszai lesznek királyi székünknek, s vész idején elszánt védői mind a magyar szent korona országainak, mind pedig a birodalom területi épségének.” 217 [A mi kiemeléseink] A „magyar felelős miniszteri kormány” kinevezésével tényleg új korszak kezdődött el. Mint tudjuk, Ferenc József

uralkodásának még hátra lévő közel félévszázados történetében betartotta a beszéde befejező passzusában az „elvárásaihoz” kapcsolt ígéretét. Az eredménnyel Deák is elégedett. Megköszönve pártja támogatását, a k irályi leirat felolvasása előtti nap estéjén, a pártértekezleten tartott beszédében a f ordulatot ekként nyugtázza: „Az 1849-dik évben közbejött nagyszerű bonyodalmak belháborút szültek; a belháború legyőzetvén, absolutismus következett be. Mi ezen állapotban csak sóhajthattunk, annak ellenállni nem volt erőnk, a szólás sem volt szabad. Most azt halljuk, hogy a holnap felolvasandó leirat által az ország vissza lesz helyezve alkotmányának birtokába. Bármennyire elismerjük is azon barátaink érdemét, kik ezen szerencsés fordulatot előmozdították, azt kell mondanunk, hogy ez az isteni gondviselés műve, s amit nem szabad felejtenünk, az a fejedelem kegyessége, ki elismervén jogos követeléseinket,

minket a törvényes térre visszahelyezett.” Figyelmeztetve arra, hogy „azon nagy és dicső épület, mely hazánk jóllétének és boldogságának épülete” még nincs „egészen készen”, egy érdekes képpel jellemzi a létrejött helyzetet. „Csak azon tér, melyen ezen épületnek kell állani, lett szabaddá. Azon téren eddig egy nagy kő, egy súlyos szikladarab feküdt, mely miatt ott építkezni nem lehetett: a törvényes állapot helyét elfoglaló absolutismus. E követ 215 Deák Ferenc beszédei, IV. k im 315 l Deák Ferenc beszédei, IV. k im 318 l 217 A királyi leiratot közli: Deák Ferenc beszédei, IV. k im 332-334 l 216 80 szétmorzsolni nem voltunk képesek; helyéből kitolni, hiányzott az erő. A fejedelem jóakarata hozzájárultával elsüllyesztettük azt; s most már azon súlyos szikla, mely eddig a legnagyobb akadályul szolgált, a legbiztosabb és legszilárdabb alap lehet, melyen amaz épületet fölemelhetjük.” 218 Nem hisszük

persze, hogy minden esetben képesek volnánk egy metafora pontos jelentését megfejteni, különösen akkor, ha a beszéd eredeti szövegét nem ismerjük, s csupán a fültanú feljegyzései állnak rendelkezésünkre. 219 Mi azt feltételezzük, hogy Deák nem az abszolutizmus „elsüllyesztett sziklájában”, hanem a kiküzdött, kivárt, kialkudott eredményben: a „törvényes forradalmat” mintegy megismétlő, tehát a legalitást kettős értelemben is fenntartó kompromisszum megteremtésében látta a „legbiztosabb és legszilárdabb alapot”. Abban tehát, hogy az abszolutizmus helyébe az alkotmányosság lépett, Magyarország „osztrák provinciából” egy szerződésen alapuló államszövetség egyenjogú tagjává vált, anélkül, hogy bekövetkezett volna – mint 1848-49-ben – az ország bel- és külviszonyaira nézve egyaránt súlyos veszélyeket magába foglaló forradalom és az elszakadás. Talán sikerült bemutatnunk az eddigiekben, hogy Deák

– és pártja – számára a kezdetektől, de 1849 után alapvetően ez volt a cél. Az Ausztriával való szakítás, a trónfosztás, a forradalom lehetősége persze fel-fel merült a jövőt fürkésző gondolkodásuk horizontján, de semmi jelét nem találtuk annak, hogy e lehetőséget egyikét vagy másikát akárcsak egy pillanatra is kívánatosnak gondolták volna. Láttuk, elsősorban és mindenekelőtt azért nem, mert azoktól a tragikus következményektől féltek, amelyekkel ezek az „eventualitások” felfogásuk szerint elválaszthatatlanul összekapcsolódtak. Szemükben az elszakadás nagyobb valószínűséggel nem a nemzeti függetlenséget, hanem a „nemzethalált”, a trónfosztás nem a nemzeti szuverenitás kiterjesztését, hanem – a nemzet önrendelkezés elvével szemben – a Magyar Királyság fennmaradását biztosító, a történeti jogra alapozott legalitás érvénytelenítését jelentette volna. A forradalom pedig azokat az értékeket, a

jogbiztonságot, a társadalmi béke fennmaradását, azaz a kiegyensúlyozott, organikus nemzeti polgárosodás lehetőségét fenyegetette, amelyekhez a magyar liberálisok zöme a reformkortól kezdve, de különösen 1849 ut án kétségbeesett eltökéltséggel ragaszkodott. A nemzeti szuverenitást ugyan korlátozó, de a magyar államiságot megőrző és védő államszövetség – az OsztrákMagyar Monarchia – létrehozása, az uralkodó tényleges hatalmi részesedését magába foglaló, de ugyanakkor a népképviseleti elvre épülő parlamentarizmus által alkotmányosan korlátozó politikai rendszer kiépítése egyáltalán nem állt messze attól a politikai berendezkedéstől, amelyet az adott körülmények között kívánatosnak gondoltak. Számtalan példa bizonyítja, hogy a radikális társadalmi-politikai reform és a stabilitás igény összekapcsolását lehetővé tevő mérték problematikája Széchenyi fellépésétől kezdve jelen van a magyar

liberálisok gondolkodásában. Emlékeztetésként újra idézzük a Stádium egyik, a „pygmeaus” és a „gigas” „reformátorok” tervezetei között a járható középút megtalálására irányuló erőfeszítései során alkalmazott „módszertani” fejtegetéseinek egyikét. Eszményi politikai berendezkedésként az egyének teljes egyenjogúságát biztosító „respublicai kormányt” jelöli meg, melyben „egy nemzeti famíliának minden tagja a szerencse s dicsőség templomátúl egyenlő távolságra helyeztetve, abba mindegyik beléphet, ki belbecse által oda felemelkedhetik”. A „perfectibilitás szellemében” bízva reméli is, hogy „a nemzetek az erkölcsiség s értelmességnek azon magasságát”, ami ehhez szükséges, „valaha” elérik. Ám egyben konstatálja: „mily messze áll az e mberiség még ezen pontul”. Láttuk, a politikai következtetést ekként vonta le: „A dolgokat valódi fekvésében látó . mindig a lakosok nagyobb

részének értelmi súlya után szerintezi munkálódásait, s így noha őtet a török nép ultraradicalnak, az angol nép pedig hihetőleg ultratorynak 218 Deák az alkotmány visszaállításáról. in: Deák Ferenc beszédei, IV k im 326 l Az idézett szöveg Szász Károly feljegyzéséből való. De hogy e metafora valóban elhangzott, egy másik, tartalmában egybecsengő feljegyzés is bizonyítja. Ott ez áll: „Az útban, melyen jogaink visszaküzdésére indultunk, egy kőszikla feküdt. mi azt ő felsége hozzájárulásával elsüllyesztettük éppen ezen elsűllyesztett szikla lehet a fölemelendő épület legbiztosabb alapja, melyre hazánk szabadságát, jólétét lerakhatjuk.” idézi Deák Ferenc beszédei, IV. k im 329 l 219 81 tartaná – ámbár ő maga mindig csak egy – . nem kívánna sem azoknak pairnélküli alkotmányt, kik még az ar istocratai repraesentatio systemára sem értek tökéletesen meg, se azoknak respublicai kormányt, kik

minden elsőségik mellett, arra szükségkép megkívántató intelligentiával s abbul fakadó mérséklettel nem bírnak még.” 220 Ha tehát Deáknak maradtak kételyei, nem valószínű, hogy azok a kiegyezést formába öntő közjogi rendelkezésekből fakadtak. Sokkalta inkább a másik fél szándékainak őszinteségéből, illetve a fogadtatás kiszámíthatatlanságából, a társadalom átalakulását is magába foglaló teljes liberális program megvalósításának befejezetlenségéből eredtek. Beszédét ugyanis ekként folytatja: „Sok nehézség van még ugyan hátra, de nem kell elcsüggednünk, s ne higyjük magunkat gyöngébbeknek, mint vagyunk; csak erősebbnek se, a világért se higyjük; az meglankasztaná további munkásságunkat, ez kockáztatná a sikert.” A mértéktartásra való figyelmeztetést alighanem a még hátra lévő feladatok tudata váltja ki Deákból. Előttük áll még a törvényjavaslatoknak az osztrák és a magyar parlament

– és persze, a „nép”, a közvélemény – által történő elfogadtatása, és előttük áll még a liberális alkotmányosság alapjaira helyezett állam berendezésének, továbbá a deáki „48-asság”, a nemzeti liberalizmus teljes programjának megvalósítása. A bibliai példázatra való utalása – véljük – feltételezésünket támasztja alá. „A biblia szerint a bábel-tornya építését azért nem fejezték be, mert Isten az építők nyelveit összevesztette. Vigyázzunk, nehogy a mi további építéseink is azáltal váljanak lehetetlenné, hogy ha nyelveink, nemcsak a szó szoros értelmében véve, hanem értem: akaratunk, törekvéseink összezavarodnak, egymással összevesznének.” 221 Deáknak attól aligha kellett félnie, hogy a magyar országgyűlés elutasítja a királyi leiratban foglaltakat, vagy nem fogadja el az azok érvényesítéséhez szükséges törvényeket. A képviselőházban biztos többsége volt. Azt viszont még nem

lehetett tudni, hogyan alakul a vita az ülésteremben, s ami legalább ennyire fontos volt: milyen visszhangot vet majd a tereken és az utcákon. Kónyi közöl néhány adatot, melyek szerint Deák e napokban számos „szitkozódó, becsmérlő és ijesztő” levelet kapott, köztük olyat is, amely március 15-re ígérte az „áruló” leszúratását. Gyulai Pál visszaemlékezései szerint Deáknak időre volt szüksége, míg e levelekhez „hozzászokott”. 222 Az előjelek tehát nem voltak rosszak. A királyi leirat felolvasását – áll a Képviselőházi Naplóban – „A közép, valamint a jobb oldalhoz tartozó összes, úgyszintén többen a baloldali tagok közöl . több helyen hosszasan tartó lelkes éljenzéssel szakítják félbe, s a leirat azon pontjánál, mely Andrássy Gyula gr. miniszterelnökké kineveztetéséről szól, valamint a végén fölállva szűnni nem akaró viharos éljenzésekbe törnek ki.” 223 Pest és Buda ugyancsak ünnepel. A

két város lakói, az országgyűlési ifjúság „kivilágítással”, fáklyás felvonulással fejezik ki elégedettségüket, a v árosi tanácsok köszönetét pedig küldöttségek tolmácsolják Deáknak. Az ellenzék nagyobbik részét magába foglaló bal-közép sem elutasító. A kinevezett miniszterek bevonulását – a gyorsíró szerint felállva és „szűnni nem akaró harsány éljenzéssel” 224 – együtt ünneplik a kormánypárttal. 220 Széchenyi István: Stadium. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp 1984 (reprint) 27 l Deák az alkotmány visszaállításáról. in: Deák Ferenc beszédei, IV k im 326-328 l 222 Deák Ferenc beszédei, IV. k im 322-323 l 223 Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. III k im 181 l 224 Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. III k im 187 l 221 82 A Deák-párti politikusok – talán félelmeiktől szabadulva

– örömmel szemlélik az eseményeket. Orczy Béla érdemesnek tartja feljegyezni február 18-án: „Estve kivilágítás és fáklyás tisztelet Deáknak és Andrássynak. Még a Nádor-klub [a Nádor szállodában volt a baloldali képviselők köre] is, sőt a baloldaliak lakásai is kivilágítva.” Majd egy nappal később: „A baloldaliak restellik, hogy a leirat fölolvasásakor oly tapintatlanok voltak, hogy nem keltek föl, s az alkotmány helyreállítását ezzel is nem üdvözölték. Köztük szakadás van, a szélső-baloldaliak elválnak tőlük” 225 „A mi pártunkban emelkedett hangulat uralkodik, őszinte az összetartás. A határozatiak elveszték bizalmukat, ingadoznak és levertek” – írja naplójába Lónyay ugyanazon nap. Másnap arról számol be, hogy egymást követik Deáknál a tisztelgő küldöttségek, s üdvözlő táviratok érkeznek, még Komáromból, „Ghyczy fészkéből is” – jegyzi meg elégedetten. 226 Ám hogy a szorongás

nem múlt el teljesen, Lónyay naplója is megmutatja. Diadalmaskodó sorait egy fohász követi: „Nevezetes nap volt ez a mai. Adja Isten, hogy véghetetlen fontosságát megértse nemzetünk és legyen józansága és belátása, mérsékelje magát és a monarchia másik fele iránt legyen méltányos; értse meg, hogy most arról van szó: a monarchiát consolidálni és hazánkat emelni benne főtényezővé.” 227 A baloldal tényleg megosztott. A szélbal álláspontját a balközép nem támogatja Ellenzéki mivoltának tanújelét adja, majd minden kormányjavaslathoz módosító indítványokat terjeszt, ám az országgyűlés feloszlatására vagy a kormányzás lehetetlenné tételére irányuló radikális javaslatokat elutasítja. Így tesz még a névszerinti szavazás esetén is; például a f ormailag kétségtelenül „törvénytelen” – mert nem az országgyűlés által kirótt – adók behajtását megtiltani akaró szélső bal ellenében – imponáló,

306:18 arányú többséget biztosítva – a kormánnyal együtt szavaz. 228 Deák azonban óvatos. Egyfelől újra és újra türelemre int Hangsúlyozva, hogy a „virág még nem gyümölcs”, a nála tisztelgő pesti képviselőtestületnek válaszolva a gondolatot így folytatja: „Hosszú az idő, mely szükséges arra, hogy a virágból gyümölcs fejlődjék és a gyümölcs megérjen. Mi, kik 18 nehéz éven át türelemmel tudtunk várni gyakran enyészni kezdő csekély remény mellett is: várjuk el türelemmel a virág kifejlődését, a gyümölcs megérését. Kérjük a Mindenhatót, hogy dértől, fagytól mentse meg a gyönge hajtásokat, ápoljuk a fát, őrködjünk, hogy semmi ellenség fejszéjét ne vethesse annak gyökerére, és őrizkedjünk erőszakosan lerázni a fának még éretlen gyümölcseit, mert fanyarok volnának azok, és türelmetlenségünkkel semmivé tennénk magát a reményt is. Gondos ápolás szükséges tehát, folytonos őrködés,

erély, óvatosság és türelem, hogy a kincset [azaz az alkotmányt], melyet visszanyertünk, jövőre megőrizhessük.” De megértésre int az ellenzék irányában is. „Nem hiszem, hogy legyen e hazának olyfia, ki nem óhajtaná honának boldogságát, szabadságát és fejlődését, s ha e cél felé talán egyik vagy másik közülünk más utat tartana jobbnak, ha figyelmeztetve adna nézetünktől eltérő tanácsot: ne tekintsük azt gyanúval, kétkedéssel a jó szándék iránt, hanem ítéljük meg a hazafiúság és testvéri szeretet szempontjából még akkor is, ha a tanács nézetünk szerint helyes nem volna. Csak így fog egy célra működni, néha talán különböző utakon, a honfiak ereje; csak így bír tekintéllyel még elleneink között is; csak így valósulhatnak a szép remények és megérik a gyümölcs, mely még most virágában rejlik.” Úgy véljük, nem csupán a parlamentarizmus konvencióihoz való alkalmazkodás mondatja Deákkal e

szavakat, hanem a politikusi mérlegelés, a minél szélesebb körű támogatás megszerzésének igénye is. Mert Deák pontosan tudja: 225 Orczy Béla naplójából idézi: Deák Ferenc beszédei, IV. k im 337 l Lónyay Menyhért naplójából idézi: Deák Ferenc beszédei, IV. k im 336-337 l 227 Lónyay Menyhért naplójából idézi: Deák Ferenc beszédei, IV. k im 337 l 228 Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. III k im 207 l 226 83 „Sok, igen sok, a mi még teendő, nagy a tevékenység tere, számosak az akadályok, melyeket el kell hárítanunk, hogy célt érjünk. E nehéz munkában is támaszra van szükségünk, s e támaszt a n ép nyújthatja bizalmával, a mellyel őszinte törekvéseinket kíséri.” 229 [A mi kiemelésünk] * A 67-es bizottság közösügyi javaslatának parlamenti vitája még hátravan akkor, amikor Deák az imént idézett szavakkal fordul Pest városa képviselőtestületéhez,

ám aziránt kevés kételye lehet, hogy az országgyűlés többsége a kiegyezés mellett áll. Tudja persze azt is, hogy ennek ellenére heves vitára számíthat nemcsak a képviselőházban, hanem a nyilvánosság más színterein is. De alighanem tisztában van nemcsak azzal, hogy „azon nagy és dicső épület, mely hazánk jóllétének és boldogságának épülete” még nincsen kész, hanem azzal is, hogy valóban „számosak az akadályok”, amelyeket az építkezés során még el kell hárítani. Nem csak az új közjogi rendszer elfogadtatása volt a feladat. Az országgyűlés eddigi vitái is megmutatták, hogy ezen kívül is volt még számos akadály. A „virág még nem gyümölcs”; a hat évig tartó küzdelemben csupán az dőlt el, hogy a „nagy és dicső épület” építése milyen tervek, milyen elvek alapján kezdődjön meg. 229 Pest városa képviselőtestületéhez. in: Deák Ferenc beszédei, IV k im 341-342 l