Irodalom | Középiskola » Magány

Magány "Mért sebeim rejtegetni ? Szégyen-é a fájdalom? . Egyedűl a társaságban, Ezerek közt egyedűl." fogalmazta meg Arany János a m agány fájdalmát (Még ez egyszer.) De vajon csak kínt jelent a magány? Ha az irodalmi művek magányos hőseinek alakját idézzük fel, igent kell mondanunk, annak ellenére, hogy éppen Arany volt az, aki Magányban című költeményében az elmélkedő ember termékeny magánosságban megfogalmazódó gondolatait írta le. Az egyedüllét lehet önként vállalt - választhatja az ember azért, mert csalódott embertársaiban, vagy mert az elmélyüléshez erre van szüksége -, lehet mások által az egyénre kényszerített, ilyenkor a magányos ember meg nem értettnek vagy kitaszítottnak érzi magát, és megtörténhet, hogy társa, barátja elvesztése miatt marad magára az ember. Az irodalomban mindegyik alaptípusra találhatunk példát. Janus Pannonius Az egy dunántúli mandulafáról szóló versében nem írja

ugyan le a magány szót, ám a téli táj és a virágzó fa ellentéte a "barbár" országban magát egyedül érző, korán jött költő alakját idézi; aki joggal érezheti, hogy a társtalanság, a meg nem értettség elpusztítja. Petőfi Petőfit - versei alapján úgy gondolhatjuk - ritkán gyötörte a magány, utolsó nagy terjedelmű művének, Az apostol-nak központi alakja mégis egy magányos hős. Az elbeszélő költemény megírására saját választási kudarca ihlette a költőt: ahogy ő nem tudta a kiskunokkal megértetni eszméit, ugyanúgy marad mindig egyedül Szilveszter is. Az apostolból két fajtáját ismerhetjük meg a magánynak. Az egyiket gyermekként éli át Szilveszter, amikor egyik "gazdától" a másikhoz kerülve azt kell éreznie, hogy ő senkinek sem számit, mindenki csak hasznot akar húzni kiszolgáltatottságából, együttérző emberre sehol sem lel. A magány másik megnyilvánulási formáját felnőttként

tapasztalja hősünk; hiába talál párra, hiába születnek gyermekei, - gondolkodó emberként, forradalmárként magára marad. Ez utóbbi érzés lehetett az, melyet Petőfi 48 nyarán átélt, ekkor szembesülhetett a ténnyel, hogy forradalmi gondolatai nem hatnak még a nép körében, s e társtalanság, a meg nem értettség fájdalma fogalmazódott meg Az apostolban. Madách – Az ember tragédiája "Űrt érzek, mondhatatlan űrt." - mondja Ádám fáraóként, s ez az űr veszi körül, bármilyen történelmi helyzetbe kerüljön is. Magányos marad fáraóként, hadvezérként, nem tud elmerülni társaival együtt az élet örömeiben a római színben, szemben áll a fanatikusokkal Konstantinápolyban, s nem tudja elfogadtatni tudását a prágai udvarban. Néhány jelenetben ugyan társra talál Évában, de a szerelem nem enyhíti az emberek közt magára maradó, mindig kívülálló Ádám fájdalmát. Ha végignézzük e jeleneteket, láthatjuk, hogy

Madách azt mutatja meg Ádám alakján keresztül, hogy a gondolkodó, a tömeggel nem sodródó ember mindig magányos marad. Egyetlen olyan színt találhatunk Az ember tragédiájában, melyben Ádám magánya oldódni látszik, ez a párizsi jelenet, hol Dantonként azonosulhat a tömeggel, még akkor is, amikor az halálra ítéli. József Attila "Im itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat" - írta az Eszméletben József Attila, ám éppen az ő esetében ez a megállapítás csak félig igaz. Való, hogy szenvedést okozott neki minden vélt vagy igazi elutasítás, de túlérzékenysége miatt jóval több türelmet várt volna el az emberektől - barátaitól és szerelmeitől egyaránt -, mint amire ők képesek voltak. Már fiatalkori verseiből (pl. Tiszta szívvel, Nemzett József Áron, Reménytelenül) jól érzékelhető magánya, de a harmincas években, a kommunista párttal való szakítása után ez lesz az uralkodó motívum

költészetében. Elsősorban önmagáról szól e művekben, de észreveszi az általános elidegenedést is; az Emberiség-ben például "két milliárd párosult magány"-ról ír. A magányosság érzetét s a depressziót növelik sikertelen szerelmi kapcsolatai is. A kín ihleti Magány és Ki-be ugrál. című versét, ám a Kész a leltár első sora - "Magamban bíztam eleitől fogva" - már arra utal, hogy a magára maradt ember leszámolt életével, "szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél" (Reménytelenül). A gyakran elviselhetetlen magányosságról élete utolsó évében megrázó képekben szól. "Vad, habzó nyálú tengerek falatjaként forgok, ha fekszem, s egyedül." - mondja a Bukj föl az árból című költeményében, máshol a benne uralkodó űrről vagy a magába zártságról szól (Karóval jöttél). József Attila képes kívülről szemlélni önmagát, ezért tudja tényszerűen megfogalmazni a

magányos élet értelmetlenségét " Egyedül voltam én sokáig. Majd eljöttek hozzám sokan. Magad vagy, mondták; bár velük voltam volna én boldogan. Igy éltem s voltam én hiába" (Ime hát megleltem hazámat.)