Biológia | Növényvilág » Hazai fás társulások

Hazai fás társulások Hazánk legnagyobb része a lombhullató erdők övében fekszik. Az eredeti hatalmas erdőségek az elmúlt évszázadok emberi tevékenysége során jórészt mezőgazdasági területekké alakultak át. A hazai fás társulások közül a legnagyobb területet az ún KLIMAZONÁLIS ERDŐK foglalják el. Elnevezésük onnan ered, hogy kialakulásukban a legfontosabb környezeti tényezők az illető terület éghajlati adottságai, főleg azok a csapadék és hőmérsékletértékek, amelyek a lomberdők biomjára jellemzőek Élőhelyükön mindig zárótársulást jelentenek Területükön biológiai produkciójuk tartósan a legtöbb szerves anyagot termeli. A klimazonális fás társulások legelterjedtebb típusai a CSERES TÖLGYES ERDŐK. Ezek 250 méter felett váltják fel az alföldi lösztölgyeseket és mintegy 400 méter magasságig zárótársulásként ez az erdőtípus alakul ki. Uralkodó fái a csertölgy és a kocsánytalan tölgy

Lombkoronája laza szerkezetű, egyszintű, a fényt átengedi, ezért fejlett a cserjeszint és a gyepszint is. Jellemző fajok cserjék közül: húsos som, egybibés galagonya, fagyal; lágyszárúak közül: pillangósvirágúak, pázsitfüvek, fehér pimpó, baracklevelű harangvirág Jellegzetes állatok: gyászcincér, szarvasbogár, erdei szemeslepke, énekes rigó, vörösbegy, ökörszem, kakukk, mátyásmadár, erdei pocok, mogyorós és nagy pele, őz, szarvas, vaddisznó. 400 méter felett és a Dunántúl csapadékos részein a cseres tölgyeseket kettős lombkoronaszintű GYERTYÁNOS TÖLGYESEK váltják fel. A felső lombkoronaszintet a magasra növő kocsánytalan tölgy, az alsó lombkoronaszintet az alacsonyabb gyertyán képezi. A kettős lombkoronaszint sokkal zártabb, mint a cseres tölgyes erdők lombja, kevesebb fényt enged át, ennek következtében a cserjeszint fejletlen és a gyepszint is szegényes. Kilombosodás előtt azonban igen gazdag kora tavaszi

aszpektus jellemzi odvas keltikével, bogláros szellőrózsával, galambvirággal és salátaboglárkával. A gyertyános tölgyesek állatvilága részben a cseres tölgyesek, részben a bükkösök fajaiból kerül ki. A BÜKKÖSÖK a hegyvidékeken mintegy 600 métertől váltják fel zárótársulásként a gyertyános tölgyeseket. Uralkodó fafajuk a bükk, amely magasra nő, koronája zárt, teljes kilombosodás után a fénynek csak elenyésző töredéke jut el a talajra, ezért cserjeszintje nincs és gyepszintje is fajokban szegény. Jellegzetes állatai a védett havasi cincér, a T-betűs pávaszem és a bükkfapohók lepke. A közép európai magashegységekben 800-1000 méter felett a bükkösök helyett megjelennek a FENYVESEK. Uralkodó fajuk a lucfenyő Hazánk éghajlati adottságai nem kedveznek fenyvesek kialakulásának, így természetes lucfenyvesek csak az Alpokalján találhatók A fenyvesekre aljnövényként jellemzőek a mohák, zuzmók és gombák. Az

erőltetett fenyvesítés hosszú távon káros lehet, mert a le nem bomlott avar megváltoztatja az élőhely termőtalaját így az az eredeti természetes társulás befogadására alkalmatlanná válik. A klimazonális erdőtársulások egy-egy, számukra kedvező területen alacsonyabb tengerszint feletti magasságon is megjelenhetnek. Ilyenkor EXTRAZONÁLIS ERDŐKről beszélünk (pl Budai hg) Azokat az erdőket, amelyek kialakulását nem a klimatikus viszonyok, hanem valamilyen egyéb tényező, pl. a talajviszonyok, a talajvízszint és a vízellátottság mértéke határozza meg, INTRAZONÁLIS ERDŐKnek nevezzük Alapvetően a vízellátottság játszik szerepet az árterek erdői, a puhafa ligeterdők, a keményfa ligeterdők és a láperdők kialakításában A LIGETERDŐK a folyók és a vízfolyások parti területein alakulnak ki. Az alacsonyabb árterületeket évente akár többször is tartós víz boríthatja Talajuk tápanyagokban gazdag öntéstalaj

Lombkoronaszintjüket elsősorban fűz és nyírfajok alkotják Cserje és gyepszintjére a következő fajok jellemzőek: hamvas szeder, ligeti szőlő, komló, nagy csalán, ragadós galaj Magasabb területeken megtaláljuk a kocsánytalan tölgy, a magyar kőris és a vénic szil alkotta zárótársulást. Gyepszintjében tavasszal sok a hóvirág, a tavaszi csillagvirág és később a gyöngyvirág A LÁPERDŐK lefolyástalan medencékben és folyók holtágai mentén képeznek állományokat. Lombkoronaszintjükben az enyves éger az uralkodó Az enyves éger mellett magyar kőris, esetleg nyír, a cserjeszintben a kutyabenge jellemző A magasabb hegyvidékek égerláperdőinek védett növénye a mocsári gólyaorr. A liget és láperdők jellemző állatai: borostyánkőcsiga, ligeti csiga, diócincér, remetebogár, fekete gólya, szürke gém, kárókatona Az alapkőzet minősége alakítja a HOMOKI ERDŐKet. A homoki erdő a homoki szukcesszió zárótársulása Jellemző

faja a kocsányos tölgy Gyepszintjében sok a gyöngyvirág A buckatetők száraz, meleg lejtőin jellemzők a nyáras borókás társulások. A MOLYHOS TÖLGYES ERDŐK különböző típusú társulásaiban uralkodó fafaj a molyhos tölgy, a lombkorona alatt rendkívül gazdag cserjeszinttel és lágyszárú virágos növényekkel (pl. húsos som, sajmeggy, husáng) Jellegzetes állatai: virágbogarak, díszbogarak, lágybogarak, lepkék és hártyásszárnyúak. A domborzati viszonyok alakítják a TÖRMELÉKLEJTŐ ERDŐKet, melyeket a meredek, sziklás hegyoldalakon találunk. Állományalkotó fák a magas kőris valamint a kis és nagylevelű hárs. Fontos szerepük van a talaj védelmében