Gazdasági Ismeretek | Tanulmányok, esszék » Rácz Jánosné - Szociális piacgazdaság

Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Kar Gazdálkodási szak Szociális Piacgazdaság (Összehasonlító gazdaságtan) Nyíregyháza,2003. Készítette: Rácz Jánosné 2003/2004. tanév I félév gazdálkodási szak levelező tagozat D csoport Szociális piacgazdaság A szociális piacgazdaság a modern történelem talán legsikeresebb gazdaságpolitikai modellje. A szociális piacgazdaság liberális gazdasági modell De abban különbözik alapvetően a jelenlegi ultraliberális tanoktól, hogy nagy jelentőséget tulajdonít a szociális egyensúlynak és kohéziónak. (Természetesen nem szabad összetéveszteni a szociális piacgazdaságot se a jóléti állammal – welfare state, se a „szocialista piacgazdaság” kínai vagy magyar változatával.) A koncepció lényege egyszerű: az egészséges piacgazdaság működésének, a gazdasági teljesítménynek fontos feltétele a szociális béke, a szociális kohézió. A szociális

szolidaritás, többek között a „veszteseknek” nyújtott támogatás teszi a piacgazdasági versenyt társadalmilag és politikailag elfogadhatóvá. Manapság hivatásos közgazdászok között ritkán lehet hallani a szociális piacgazdaságról. Az ultraliberális elmélet hívei (akik között Magyarországon is, másutt is sokan jutottak a marxista-leninista gazdaságtanok dogmájától egyenesen a monetarizmus és az ultraliberalizmus másik végletéhez) a szociálpolitikában többnyire nem a gazdasági hasznot, hanem csak a kiadási oldalt, az egyenes vagy közvetett „költségeket” látják. A szociálpolitika mindig túl drága, a szociális oldalon csak a „flexibilitás” fontos, mennél nagyobb a munkaerő mobilitása (földrajzilag és a munkahelyek között) és a munkavállalók bizonytalansága, és kisebb a lojalitás a munkaadó, illetve a munkatársak irányában, annál nagyobb a produktivitás és az összgazdasági haszon. Ma talán még

inkább, mint a múltban, a gazdaságpolitikai viták az Európai Unióban a következő kérdések körül forognak: hogyan lehet a fokozódó verseny, a szerkezeti változások, az integráció és a globalizáció negatív szociális hatásait enyhíteni vagy kompenzálni? Milyen hatékony szociális politikát lehet folytatni, amely nem csökkenti, hanem ellenkezőleg, növeli az európai országok versenyképességét? Mindez nemcsak a szociális piacgazdaság hagyományából fakad. Alapja egy roppant pragmatikus helyzetfelmérés: ha elhanyagoljuk a szociálpolitikát, ha csökken a szociális béke és kohézió, csökkenni fog a gazdasági teljesítmény, és még inkább veszélyeztetve lesz az integráció és a globalizáció politikai és társadalmi elfogadása: fennáll egy radikális negatív reakció („blacklash”) veszélye. Egyúttal szintén világos, hogy integráció és globalizáció nélkül a gazdasági teljesítmény még inkább gyengül, és

csökkennek a hatékony szociálpolitikához szükséges források. Más szóval a liberalizáció, az integráció és a globalizáció sikeréhez (és gazdasági előnyeinek eléréséhez) Európában továbbra is szükség van a szolidaritásra, a piacot nem eltorzító kompenzációs mechanizmusok fenntartására, illetve kiépítésére: szükség van a szociális piacgazdaságra. A szociális piacgazdaság koncepciója az ún. ordoliberalizmusban gyökerezik Legjelentősebb teoritikusa Walter Eucken volt. Az ordoliberalizmus a laissez faire klasszikus liberális szemlélettel szemben szükségesnek tartotta a gazdasági verseny keretrendszerének állami szabályozását, a piaci mechanizmus hatásának korlátozását, a működése során keletkező negatív jelenségek visszaszorítását. Szociális piacgazdaság, mint kifejezés megteremtője Alfred Müller-Armack. Alapelve a magánvállalkozás és a verseny szabadsága, miközben helyet enged az állam gazdaságpolitikai

beavatkozásának minden olyan esetben, amikor a piaci mechanizmus felmondja a szolgálatot, illetve a vállalatok magatartása a verseny kiiktatására irányul. Ez az eszmerendszere különleges jelentőséget tulajdonít a gazdasági szerkezet alakulására gyakorolt állami befolyásnak. Alapelve, hogy a termelőknek a strukturális alkalmazkodás ösztönzése érdekében nyújtott kedvezmények csak átmenetiek és degresszívek lehetnek. A szociális piacgazdaság a kapitalizmus egyik speciális formája, mely a szociális problémák nagy részét is a piacon, piaci módszerekkel igyekszik megoldani. A szociális piacgazdaság rendszerében a piaci folyamatok eredményeinek korrigálása, a jövedelem egy részének az átcsoportosítása szükséges azoknak a javára, akik sem megfelelő termelőeszközzel nem rendelkeznek, sem munkát nem tudnak végezni. Igenli a szabad versenyt, ezt csupán alkalmanként korrigálja, szükség esetén biztonsági hálóval

egészíti ki. A szociális piacgazdaság modellje A német gazdaság új intézményi rendjének kialakulását nagymértékben külső tényezők határozták meg. Németország elvesztette a II világháborút, a győztes Amerikai Egyesült Államok jelentős befolyást gyakoroltak az új német gazdaság intézményi kereteinek kialakulására. Ahhoz hogy Németország ne válhasson újabb háborúk forrásává, az országot demokratizálni kellett és piacgazdasággá alakítani. Az újjáépítés során sem a gazdaságot, sem a társadalmat nem a háború előtti formájában kellett helyreállítani, hanem az addigi elszigeteltségből kilépve, a nyugati világ rendjébe illesztve. Németország II. világháború utáni gazdasági rendszerét szociális piacgazdaságként ismeri a világ. Az NSZK nemzetközi felértékelődésével egyidejűleg az országban figyelemre méltó gazdasági fellendülés indult meg. Megszűntek a gyárleszerelések és a termelési

korlátozások. Az amerikai ún Garioa-hitel, az európai újjáépítési program pénzügyi eszközei és az Európai Fizetési Unió hitelei biztosították a szükséges beruházásokat és importot. A gazdaságot a koreai háború nyomán megindult beruházások szabadították meg gondjaitól. Szabad kapacitásai miatt a gazdaság fellendült, s az állandósult külföldi kereslet a gazdasági növekedés motorja lett. 1950–57 között az éves kivitel értéke 8,4 milliárd márkáról 36 milliárd márkára nőtt. A gazdaság területén a legfontosabb döntések már az NSZK megalakulása előtt megtörténtek A nyugat-német és nyugat-európai „gazdasági csoda” nem a szociális elem ellenére volt lehetséges, hanem a piacgazdaság és a szociálpolitika kombinációja tette lehetővé a tartós fellendülést. A német rendszer lényege a szabadversenyes piaci működés rendszerfeltételeinek tudatos fenntartása, a versenyrend állami közreműködéssel

történő biztosítása. Az export és az import alakulása az NSZK-ban 1950-1960 között (millió Ft) Év Kivitel Behozatal Egyenleg 1950 8.362 11.374 -3,012 1951 14.577 14.726 -149 1952 16.909 16.203 +706 1953 18.526 16.010 +2.516 1954 22.035 19.337 +2.698 1955 25.717 24.472 +1.245 1956 30.861 27.964 +2.897 1957 35.968 31.697 +4.271 1958 36.998 31.133 +5.755 1959 41.184 35.823 +5.361 1960 47.946 42.723 +5.223 Forrás: Ehert-Patzig . A német piacgazdaság közel áll a piac által vezérelt gazdasághoz, de a német rendszerben kevesebb a piac és több az állam. A német rendszer a munkapiaci feltételek és jövedelemelosztási viszonyok alakulására hatást gyakorló neokorporatív intézményei alapján a „tárgyalásos gazdaság” típusához is közel áll, ám a szociális partnerek közötti tárgyalások a német rendszerben csupán kiegészítik, és nem helyettesítik a piaci koordináció működését az adott

területen. Németország nemzetközi viszonylatban az egyik legnagyobb gazdasági hatalom. A második helyet foglalja el a világkereskedelemben, és a nyolc legnagyobb iparosodott ország között tartják számon. A német gazdaság tulajdonviszonyai A német gazdaságban a magántulajdon dominál, mely nem zárja ki egyes vállalatok állami tulajdonát. Az állami tulajdont képző vállalatoknak azonban be kell illeszkedniük a piaci versenygazdaságba, lehetőség szerint piackonform módon kell működniük. Az elmúlt 100 esztendő alatt az állam részesedése a GDP-ből folyamatosan és gyorsan nőtt: 1881-ben 11% körül volt, 1913-ban 15%-ot, 1928-ban több mint 25%-ot, 1960-ban 31%-ot, 1967-ben 37%-ot, 1982-ben közel 49%-ot tett ki. A magánvagyonok koncentrálódása egyesek kezében azonban nem szűnt meg. Kizárólagos állami tulajdont képeznek Németországban a posta és a vasút. Köztulajdonban vannak, vagy legalábbis állami ellenőrzés alatt állnak

különböző kommunális ellátó és közlekedési vállalatok. Az uralkodó nézet az, hogy mindazokat a javakat és szolgáltatásokat, amelyeket a magánszektorokban (a piaci szektorban) létre lehet hozni, ott is kell létrehozni, kivételt ez alól csak indokolt esetben helyes tenni pl.: az oktatás és nevelés, a kommunális szolgáltatások, a régiók közötti közlekedés stb. Az állam szerepe a német szociális piacgazdaságban A szociális piacgazdaság sarokpontja, a legtöbbet vitatott kérdés. Walter Eucken szerint ebben a rendszerben az államnak egyetlen feladata van: a gazdasági élet keretfeltételeinek, játékszabályainak az alakítása, a gazdasági folyamatokban nem szabad beleavatkoznia. A szociális piacgazdaság eszmerendszerétől távol áll a széles körű állami szabályozás, a kiterjedt költségvetési újraelosztás. Az államnak alapvető feladatai vannak az ún. közjavak (külső-belső biztonság, jogrend, oktatás és képzés),

valamint infrastrukturális beruházások stb., területén és mindenütt, ahol a piac tökéletlenül funkcionál, elsősorban a környezet védelmében és a társadalmi igazságtalanságok mérséklése, a szociálpolitika terén. Mint minden modern állam, a nyugatnémet is elsőrendű feladatának tekinti az összgazdasági ingadozások, az instabilitások, a teljesítménycsökkenés, a munkanélküliség, az infláció stb. mérséklését. Ezt lehetősége szerint közvetett módon, piackonform ösztönzőkkel, a piaci szereplők döntési szabadságának a korlátozása nélkül igyekszik elérni. Különleges jelentősége van a gazdasági szerkezet alakulására gyakorolt állami befolyásnak. Az állam által alkalmazott közvetett eszközök (a valutaárfolyam alakítása, árak befolyásolása, adókedvezmények stb.) a vállalatok jövedelmi kilátásaira gyakorolt hatásukon keresztül hatnak a gazdaság struktúrájára. A gazdasági növekedés a vállalatok emberi

erőforrásainak és azok szaktudásának tudható be. Az „alaptörvény” garantálja az egyéni kezdeményezés szabadságát és az állam szociális kötelezettségeit, ezen kívül a piacgazdaságot szabályozza. Az állam közvetlenül nem avatkozik bele az árak és a fizetések kialakításába, de célja, hogy az „1957-es versenyszabályozási" törvénnyel a szabad versenyt biztosítsa. A piac működése A szociális piacgazdaság hívei Németországban a Német Szociáldemokrata párt volt. 1959. évi godesbergi gazdasági programjuk elve volt, hogy „annyi versenyt és piaci szabályozást, amennyit lehet, és annyi állami szabályozást és beavatkozást, amennyit feltétlenül kell”. A német gazdaságban a piaci szabályozók csak több éves átmeneti időszak után vették át az irányító mechanizmus szerepét. A gazdasági verseny rendjét számos törvény szabályozta, melynek célja volt a gazdasági teljesítmény, és a gazdasági-műszaki

haladás ösztönzése, a tisztességtelen verseny kiküszöbölése. Németországban kevés volt a verseny alól kivont terület, ezek főként a mezőgazdaságban, a hitel-és biztosítási szférában, a közlekedésben, a szén és acéliparban, a villamos-iparban, valamint a gáz és vízgazdálkodásban helyezkedtek el. Itt erős állami ellenőrzés érvényesült, de a vállalatok túlnyomó részben itt is magántulajdonban voltak. A szociális piacgazdaság koncepciójának megfelelően a nyugatnémet gazdaságpolitika kezdettől fogva meghatározó jelenséget tulajdonított a stabil pénznek. A II világháború utáni német gazdasági csoda kezdetét nem kevesen az 1948-ban végrehajtott valutareformhoz kapcsolják. Ennek legfőbb jellegzetessége a forgalomban lévő és a készletként funkcionáló pénz differenciált átváltása volt. A bérek és a fizetések, valamint a lakbér esetében egy régi, birodalmi márkát egy új német márkára

váltották át. A korábbi pénzkészlet több mint 90% eltűnt, hatására a fizetőképes kereslet és kínálat egyensúlyba került, s lehetővé vált az eladók piacáról a vevők piacára való áttérésre. A valutareformot követte a befagyasztott árak túlnyomó részének a felszabadítása. 1948-ban egy csapásra a hatósági árak 90%-át eltörölték. Az árszínvonal növekedése kezdettől fogva mérsékelt volt, 1950 és 1960 között nagy ingadozásokkal átlagosan évi 2%-ot tett ki, s csak a hetvenes években gyorsult meg az áremelkedés. Az 1948-as valutareformot követően a munkanélküliség nőtt, amiben a Kelet-Németországból érkező menekültáradat jelentős szerepet játszott. Ezt követően azonban nagymértékű csökkenésre került sor, s a 60-as években már munkaerőhiány lépett fel. A 60-as évek közepéig a gazdasági helyzet stabilnak mondható, gyors volt a növekedés, alig volt érezhető a pénzelértéktelenedés, a

munkanélküliség megszűnt, a fizetési mérleg rendszeresen többet mutatott. Az egy főre eső GDP színvonala 7 magasan fejlett tőkés országban 1950-1960 között (1990-es dollár) Év Németország Franciaország Japán Hollandia NagyBritannia USA Svédország 1945 4,326 2,549 1,295 2,621 6,737 11,722 5,568 1950 4,281 5,221 1,873 5,850 6,847 9,573 6,738 1960 8,463 7,472 3,879 8,085 8,571 11,193 8,688 1960/50 197,7 143,1 207,1 138,2 125,2 117,0 128,9 Forrás: Meddison A társadalmi érdekegyeztetés szerepe a német gazdaságban A németországi szociális piacgazdaság olyan modern tőkés gazdaság, amely jelentős részben a gazdaságban meghatározó szerepet játszó szereplők érdekképviseleti szervezeteinek alkui és megegyezései révén szabályozza magát. A cél különböző konfliktusok tárgyalások útján való rendezése. „A munka békéje” a szociális piacgazdaság eredményes működésének alapvető

feltétele. Azonban nem csak a munkaügy területén jellemző a megegyezésre törekvés, hanem minden, a gazdaság helyzetét jelentősen befolyásoló kérdésben pl.: a növekedés vagy az infláció elleni küzdelem kérdésében. A nyugatnémet rendszer egyik legjellegzetesebb vonása valamennyi párt konszenzusa a gazdaság-és társadalompolitika főirányában. Az NSZK sikeres gazdasági fejlődésében fontos szerepe volt a munkavállalók illetve a képviselőik, a szakszervezetek korai bekapcsolásának a politikai és gazdasági döntéshozatalba. Ehhez nélkülözhetetlen volt az egységes szakszervezetek létrehozása Már a II. világháborút követő években, az újjáépítés éveiben is mindenekelőtt a szakszervezetek őrködtek a bérek és a bérarányok helyességén, és az egyéb munkafeltételek felett. A bérek és a munkafeltételek alakítását az NSZK-ban is a munkapiaci partnerek érdekképviseleti szervezetei, a szakszervezetek és a

munkaadói szövetségek végezték. A munkaadói szövetségek és a szakszervezetek autonóm módon, az állami intézmények közvetlen bekapcsolódása nélkül állapodtak meg a bérek magasságában és az egyéb munkafeltételekben. A munkavállalók élhettek a sztrájk jogával a munkaadók, pedig a kizárás jogával, de ezek nem sérthették meg a közérdeket. A fizetett munkavállalók (a szakszervezeteken keresztül) és a munkaadók szabadon megtárgyalhatják közös megállapodásaikat: bérek, munkaórák, szabadság, munkafeltételek stb. A német gazdaság stabilitása az egységes szervezet e speciális formájának köszönhető, amely az egyes gazdasági szektorok minden egyes munkavállalóját képviseli. A megállapodásokat kollektív szerződésekben rögzítették. A kollektív szerződések kereteit viszont az állam szabályozta A munkapiaci érdekegyeztetés sajátossága Németországban, hogy mind a munkaadók, mind a munkavállalók iparágak

szerint szervezettek voltak. A nagy iparági szakszervezeteknek igen nagy befolyásuk volt. Az 1970-es években hevessé váltak a szakszervezetek bérkövetelései, melyeknek sztrájkokkal is nyomatékot adtak, mely inflációt gerjesztő bérnövekedéseket eredményezett. A 80-as években bérpolitikájuk mérsékelté vált A szakszervezetek a munkanélküliség elleni küzdelemben is részt vállaltak, részt vállaltak a munkanélküliek át-és továbbképzésében, támogatták az új munkahelyek teremtését, a munkanélküliség visszaszorításával foglalkozó kutatásokat. A németországi érdekegyeztetés egyik rendkívül fontos területe a munkavállalók részvétele a vállalati döntéshozatalban. Létrehozták az Üzemi Tanácsot, melyet minden ötnél több dolgozót foglalkoztató magánvállalatnál létre kellett hozni. Az Üzemi Tanácsnak mindenféle szociális kérdésben együttdöntési, az általános gazdasági ügyekben, pedig

véleménynyilvánítási és informálódási joga volt. A „szociális háló” kiépítése A szociális piacgazdaság a termelés szabályozását alapvetően a piaci automatizmusokra bízza, de az így keletkezett súlyos társadalmi igazságtalanságokat enyhíteni, a létfenntartáshoz szükséges eszközöket mindenki számára biztosítani igyekszik. A szociális piacgazdaságnak nem csak a gazdasági, hanem a szociálpolitikai koncepciója is eltér a jóléti államtól. A gazdasági élet veszteseinek feltétel nélküli támogatását, azaz a szociális kiadást szükséges rossznak tekinti, melyet lehetőség szerint minimalizálni kell. Katasztrófahelyzetben elismeri ezek növelésének elkerülhetetlenségét, de a normális állapot helyreállításával a kedvezmények minél nagyobb részének visszavonását tekinti helyesnek. Az NSZK létrejötte után szinte azonnal hozzákezdett egy meglehetősen sűrű „szociális háló”

létrehozásához. A nagy jelentőségű szociális intézkedések egész sora született: a társadalombiztosítási rendszer kiterjesztése 1953-ban, a családi pótlék bevezetése 1954-ben, a nyugdíjrendszer reformja, a nyugdíjak növekedésének a bérek növekedéséhez kötése 1957ben, az egészségügyi szolgáltatások kibővítése 1959-1961 között, a lakbérek rögzítse. A munkanélküliség problémáinak enyhítésére létrehozták a Szövetségi Munkaközvetítő és Munkanélkülieket Segélyező Hivatalt. A németországi szociálpolitikai rendszer alapja a kötelező társadalombiztosítás, mely alapvetően az öregségre, rokkantságra, halálra, üzemi balesetre, foglalkozási betegségre, munkanélküliség esetére terjedt ki. A járulékok felét a munkavállaló, felét a munkaadó, a balesetbiztosítási járulék egészét a munkaadó fizette. A szociálpolitikai rendszer lényeges eleme volt a lakáspolitika. Németországban a jólét

figyelemreméltó módon növekedett a második világháború végét követően: a munkavállalók több mint fele rendelkezik saját lakással, és folyamatosan növekszik a szabadidőre, gépkocsira és oktatásra szánt ráfordításuk Az árstabilitást és a Szövetségi Bank általi támogatást célzó törvény megengedi a kormánynak, hogy szabályozza az inflációt, támogassa a gazdaságot és biztosítsa a valuta stabilitását Az ipar fejlődése A német ipar alapvetően kis és közép vállalatokból áll. Igaz, hogy a nagy vállalatok egyre növekvő fontossággal bírnak, pl. a Siemens csoport, amely 413000 embert foglalkoztat, vegyi egységek, pl. a Hoechst et Bayer and Daimler-Benz AG Az olyan iparágak, mint a textil vagy az acél válságban vannak, más iparágak viszont, mint az informatika, a hírközlés, a repülőgépgyártás és az űrkutatás, egyre inkább fejlődnek. Technológiai fejlődés A nemzetközi elfogadottság gazdasági

fellendüléssel egyszerre következett be. Amerikai hitelekkel óriási beruházások indultak el, volt fedezete az importnak. A gazdasági önellátást szociális piacgazdaság elve váltotta fel. Folyamatosan nőtt a GNP és csökkent a munkanélküliek száma, rövidült a munkaidő és az infláció is alacsony szintű volt. 1958-ra a világ második ipari hatalma az USA után. A gyors fejlődés okai között tartják nyilván a legkorszerűbb technika és technológia alkalmazását a jó minőségű termékek nemzetközi keresletét. A modern technológiák területén a német gazdaság az olyan iparágakban ér el kimagasló eredményeket, mint pl. a gyógyszeripar és vegyipar, a kísérleti műanyagok gyártása, az orvosi technológiák / műszerek stb. A 21 század hajnalán fontos megemlíteni a fejlesztés egy speciális területét: a környezetvédelemi technológia, amely 20.5 %-os arányban képviseli a legmagasabb piaci részt a világon ebben az iparágban. A

mezőgazdaság helyzete Németország nem csak egy erőteljesen iparosodott ország, de egyben olyan ország is, ahol a mezőgazdaság szintén nagy jelentőséggel bír. A mezőgazdaság jelentősége, hogy eltartja a vidéki területeken élő lakosságot és fenntartja a természetes környezetet. Egy mezőgazdaságban dolgozó munkás 71 embert táplál, szemben az 1950-es statisztika által kimutatott 10 emberrel. Életmód és szokások A területi különbözőségek jól észrevehetőek és Németország az egyik legvendégszeretőbb ország a világon. Anélkül, hogy közhelynek számítson elmondható, hogy a német emberek tiszteletben tartják a törvényeket és az utasításokat, ezáltal a társadalomban egy bizonyos szabályozottság fedezhető fel, melyben a rangok nagy jelentőséggel bírnak, de egyébként létezik a társadalmi egyenlőség. Az önfegyelem, az állampolgári kötelességtudás, a közügyekben való részvétel, a természet

tisztelete - a németországi „Zöldek" tagadhatatlanul politikai erőt képviselnek -, szakmai lelkiismeret: ezek az ismert és elfogadott jellemvonások. A közterületek tisztán tartása közismert, úgy mint a háztartási hulladék szétválogatásának mostanában jól kialakított szokása. Az állam és a fiatalok A gyermekkel és a fiatalokkal kapcsolatos ráfordítások nagy részéről a tartományok és az önkormányzatok gondoskodnak. Az állam is támogatja a sport szervezeteket azzal, hogy a legnagyobb mértékben támogatja a versenysportokat. Regionális politika A nemzetközi politikai változások nyomán új regionális problémákkal szembekerült Német Szövetségi Köztársaság az európai tendenciákkal egybeeső, de mégis sajátos regionális politikát alakított ki. Az 1949-ben megalakult Nyugat-Németország településszerkezetében, belső regionális kapcsolataiban, struktúráiban gyors változások játszódtak le. Megindult az 1950-ben

még a foglalkoztatottak 23%-át adó mezőgazdaság átalakulása, a rurális Bajorország a modern ipari fejlődés útjára lépett. Részben politikai okok miatt is új funkcionális központok szerveződtek (Frankfurt lett a pénzügyi, Düsseldorf a biztosítótársaságok, München a multinacionális nagyvállalatok központja). Az észak-rajnavesztfáliai régió ipari dominanciája csökkenni kezdett, a déli és a középső régiókban az ipari foglalkoztatottak száma dinamikusabban nőtt. A nagyvárosok újjáépítésével népességkoncentrációs folyamat vette kezdetét, a 70-es évek elején 24 nagyvárosi agglomerációban élt az ország lakosságának fele. Az ország keleti határ menti zónái és azok nagyvárosai (Hamburg, Lübeck, Kassel) viszont elveszítették korábbi vonzáskörzeteiket és stratégiai okok miatt is háttérbe szorultak. A szociális piacgazdaság politikai irányvonalához szervesen kapcsolódó német regionális politika

az 1951. évi Regionális Fejlesztési Program, majd az 1965 évi törvény négy problematikus tértípust jelölt ki: a városi agglomerációkat, a falusias térségeket, a keleti határ menti övezeteket és Nyugat-Berlint. Bár a német regionális politika eszközrendszerének elemei a többi piacgazdaságéihoz hasonlóak voltak, az ezt működtető intézményrendszer azonban az ország föderatív berendezkedése miatt decentralizált volt. A szövetségi kormány a regionális politika általános céljait fogalmazta meg, a végrehajtás szervezése és finanszírozása azonban a Landok és a települési közösségek feladata volt. A regionális fejlesztési teendőket vázoló előbbi példáinkkal és a többi nyugat-európai kis ország tapasztalatai is hasonló képet mutatnak azt kívántuk érzékeltetni, hogy noha az egyes országok térstruktúráinak egyenetlenségei a történelmi fejlődés sajátosságai miatt eltérő mértékűek voltak, az ipari

társadalom modernizációs stratégiái ezért sajátos nemzeti regionális politikai célokat fogalmaztak meg, az eszközök alkalmazásában azonban számtalan hasonlóság mutatható ki. E közös vonások a korszak uralkodó társadalmi-gazdasági paradigmájában gyökereznek, a keresletösztönző, a nagy szervezetek méretgazdaságosságát preferáló, a jövedelmeket centralizáló és újraelosztó keynesiánus gazdaságpolitika regionális részpolitikáját a következők jellemezték: 1) A regionális politika célkitűzései uniformizált mennyiségi növekedési orientációt mutattak, a fejlesztési stratégiák kvantitatív szempontok alapján értékelt ,,mintákat” igyekeztek átültetni a problematikus térségekbe, ehhez jelentős külső erőforrásokat használtak fel, a politika sikerét kizárólag mennyiségi változók segítségével értékelték; 2) A politika eszközrendszerében a termelési tényezők mobilitását ösztönző tőkejuttatások

domináltak, a munkaerő minőségi és strukturális jellemzői figyelmen kívül maradtak; 3) A központilag irányított állami intervenciós politika a fejlesztendő területek belső erőforrásai iránt érzéketlen maradt, mindenekelőtt a számára kedvező erőforrások (nyersanyagok, természeti kincsek, szakképzetlen munkaerő) egyoldalú hasznosítására törekedett; 4) A területi munkamegosztás egyoldalúan, a centrumtérségek előnyére fejlődött, a problematikus régiók fejlesztése nem szolgálta a belső területi kohézió erősítését és a nemzetközi munkamegosztásba való bekapcsolódást, a gazdasági tevékenységek szűk specializációja válság-érzékeny struktúrát eredményezett; 5) A külső erőforrásokra építő regionális politika a vállalati funkciók térbeli elkülönülésével járt együtt, a telepítéseket végrehajtó vállalatok a rutin jellegű, alacsonyabb technikai színvonalú, környezetszennyező termelési

folyamataikat helyezték el a fejlesztendő térségekben, a döntéshozó funkciók, a fejlesztés-kutatás, a marketing-értékesítés, a külkereskedelem irányítása a centrumokban maradt. Ez azonban sok esetben nem a fejlett térségek tercierizálódását szolgálta, hanem elodázta a szerkezetátalakítást; 6) A regionális politika végrehajtására az állam dekoncentrált intézményrendszert (tervezési régiókat, hivatalokat) épített ki, az ágazati fejlesztési programokat ezek a hivatalok csak technikai értelemben hangolták össze, a regionális közösségek szükségleteire rugalmatlanok voltak. A felhők itt is megjelentek, ami a társadalmi különbségekben mutatkozott, amit törvényekkel sikerült mérsékelni. Az NSZK külkapcsolatai Az NSZK külkapcsolataiban is pozitív eredményekre törekedett. A Római Szerződés aláírása után 1963-ban kétoldalú egyezményt kötöttek a franciákkal. 1966-ban 94 országgal állt diplomáciai kapcsolatban. Sok

pénzt támogatás formájában harmadik világbeli országokban fektettek be. Az 1966-ban mutatkozó mély gazdasági recesszió nagykoalíciót hozott létre. Szükség állapot törvények születtek, hiszen megszállás idejéből származó törvények voltak érvényben. 1969-ben szociálliberális koalíció került a hatalomba, a kancellár Willy Brandt lett. Új keleti politikát folyamatosítottak. Alapszerződések születtek a Szovjetunióval, Lengyelországgal, Csehszlovákiával. 1974-ben Helmut Schmidt lett a kancellár, és 1976-ban ismét hatalmon maradt ez a kormánykoalíció. Az NSZK külpolitikája 74 és 82 között Az olajválság destabilizálta a világpiacot, a dollár árfolyama idegesen ugrált. Az export orientált gazdaságot veszélyeztette, ezért Schmidt a francia-német kapcsolatok erősítésére törekedett. Az 1979-ben végrehajtott valutareformnak köszönhetően a pénzek értéke koordináltan együtt mozgott a dollárral. A

keresztény-liberális koalíció 1982-1998. A gazdasági problémákat takarékoskodással igyekeztek orvosolni. Bár nőtt a munkanélküliség a foglalkoztatottak életviszonyai tovább javultak, nőttek a szociális kedvezmények. . Magyarország által tett lépések a szociális piacgazdaság felé Alkotmányunk bevezető soraiban többek között a szociális piacgazdaság igénylése is szerepel. A szociális piacgazdaság követelésében az elsődleges cél a hatékony és erős gazdaság megvalósítása, mert csak ez képes forrást teremteni az államra háruló szociális biztosítások elvárásához. Egy szocializmusból érkező társadalomban a szociális követelmények magasak. Bölcsen írták tehát elő az Alkotmány szerzői a rendszerváltás alapvető követelményeként a szociális piacgazdaságot, ami a szocializmusnál nem rosszabb életszínvonalat és a megszokott szociális biztonságot adja a társadalmi béke megőrzése érdekében. A

rendszerváltó kormányokat adó győztes pártok mindegyikének programjában szociális, azaz erős piacgazdaságot ígért. Programját elárulva, a választókat becsapva egyik sem a szociális piacgazdaság építésén munkálkodott. Azzal ellentétes, XIX századi, primitív kapitalizmus megvalósulását segítette elő. Az ebből következő gyatra gazdasági hatékonyság az életszínvonal látványos lerombolását és a szociális biztonság megrokkanását idézte elő. A létrehozott magántulajdon, az új kapitalizmus, még a szocializmus eredményeit sem képes produkálni annak ellenére, hogy még nagyobb mértékben adósodik el, mint a szocialista tervgazdaság. A hazai kapitalizmus nem elég hatékony a társadalom egésze számára, mert nem szolgáltat elég munkahelyet, nem fizet méltányos béreket, és még adót sem eleget. Az államnak nem jut elég forrás a gyatra hatékonyságú új gazdasági rend kárvallottjait kielégítő szociális támasz

biztosítására. A rendszerváltás mohó, gátlástalan pénzszerzésének vágyában, pedig jó lenne emlékezni a nagy forradalmakra, amelyekben mindig a kisemmizetteket lehetett könnyen mozgósítani. Ostoba dolog tehát adott esetben csak a forradalom vezéreit és a kisemmizetteket okolni a társadalmi rend felborításáért. Azt sem szabadna elfelejteni, hogy az erős gazdaságban nagyobb, több a profit, mint a silányban. Az erős gazdaság tud csak juttatni még a kívül rekedteknek is anyagi javakat. A kapitalizmust pedig nem elég igényelni, annak működtetéséhez érteni is kell. Felmerül a kérdés, mit tegyen az állam, ha az új gazdasági rend csak szerény eredmények produkálására képes? Nyilvánvaló, hogy az államnak feladata az elrontott változást korrigálni. A létrejött vadkapitalizmus helyett az Alkotmány értelmében szociális (erős) piacgazdaság építését kellene szorgalmaznia. Ennek értelmében a külföldiek további,

erőltetett bevonásának nincs sok értelme, mert ezzel az állam forráshiánya nem oldódik meg. Várni arra, hogy rövid időn belül a belföldi tőkések megerősödjenek tőkében, noha benne még szakismeretekben, tapasztalatokban is, és piacgazdaságilag is jól, hatékonyan megtanuljanak dolgozni, hiú álom. Az ide települt külföldiek is évek, esetleg évtizedek alatt jutottak el jelenlegi színvonalukra. A hazai gazdagodás spontán folyamata tehát évtizedekig is eltarthat. A gazdaság megerősödése folyamatának gyorsítása, csakis állami beavatkozással valósulhat meg. Az államnak is be kell szállnia, tehát a gazdaságba Fektessen be tőkét, és vállalkozzon. Az állam legyen tulajdonos, teremtsen tőkét és megfelelő körülményeket a fejlesztésekre, a beruházásokra. Meg kell szervezni átmenetileg a gazdaság megerősödését és növekedését elősegítő állami gazdálkodói tevékenységet. Legyen az állam is vállalkozó, hozzon létre és

működtessen hatékony állami vállalatokat. Ez az egyetlen lehetőség arra, hogy a magyar gazdaság gyorsan erősödjön meg, hatékony piacgazdaság legyen, és a nemzeti érdekeket szolgálja. Államunk politikusai, főtisztviselői a gazdasági rendszerváltást igen sok veszteséggel, kártevéssel hajtották végre. A létrehozott kapitalizmus ebben a formájában csak évtizedek múltán lesz esetleg képes valamelyest elviselhető európai színvonalat biztosítani az itt lakók számára. Kötelessége tehát az államnak a mulasztásokat feltárni, a hibákat, a tévedéseket korrigálni, és hozzákezdeni egy hatékony kiegészítő állami és akár vegyes tulajdonú gazdaság felépítéséhez. A kiegészítő építkezéssel biztosíthatja az állam egyrészt a gazdaság folyamatos növekedését, másrészt mérsékelheti az eddig létrehozott rossz vagyon- és jövedelemelosztás igazságtalanságait, valamint befolyása alá vonhatja egyes létfontosságú

termékek előállításának, árának szabályozását, felügyeletét. Ehhez a gazdaságépítő vállalkozáshoz már érdemes és hasznos lehet külföldi hiteleket, vagy akár a belföldi megtakarításokat is forrásként igénybe venni. Ilyen állami beavatkozásra már volt példa újkori történelmünk során. Az 1867-es kiegyezés után az állam vállalatok alapításával és működtetésével bizonyította, hogy hasznosan is tud gazdálkodni, ha a lusta és buta vezetők helyett értelmeseket és tisztességeseket alkalmaz. Hasonlóképpen bizonyított az ország a Horthykorszak idején is hatékony állami tulajdonú vállalatok működtetésével A szocializmusban is léteztek jó vezetett állami vállalatok, hiszen ezek nélkül nem állt volna fenn évtizedekig a rendszer. Kína még most is bizonyító példákat szolgáltat az állami életképes gazdálkodásra A piacgazdaságokban is léteznek hatékony állami vállalatok, és még a hazai magánosításban

is egyik-másik részt vett, ami életképességüknek ékes bizonyítéka. Lehet tehát hatékony az állami tulajdon is. Egy vállalkozás hatékonyságát ugyanis nem a tulajdonviszonyok határozzák meg, hanem a menedzselés és a felügyelet hatékonysága és tisztessége. Tévesnek vagy hazugnak bizonyult rendszerváltásunknál "az államnál bárki jobb tulajdonos" jelszó, mivel jelenlegi magángazdaságunk hitványabbul látja el az ország lakosságának többségét, mint a rossz szocializmus. Az állam leértékelése tehát ostoba, gonosz szándékú politikai félrevezetés volt csupán. Létre lehet hozni átmenetileg a stratégiai fontosságú termékek gyártására, forgalmazására állami vállalatokat, amelyek idővel privatizálhatók, ha már teljesítették gazdaságnövelő és foglakoztatási feladatukat, és bizonyították életrevalóságukat. Mindez persze felesleges lenne, ha a gazdasági rendszerváltás nagyobb hozzáértéssel zajlik, és

most már hatékony lenne gazdaságunk működése, és el tudná látni tisztességesen az állam polgárait. Az állami vállalkozások átmeneti létesítése mellett szól még az is, hogy központilag irányítva a vállalatokat - megelégedve akár kisebb hatékonysággal - elég néhány okos, tapasztalt, sikeres vezető személyiség alkalmazása. A magánszféra esetében azonban a gazdaságnövelő építkezéshez lényegesen több szakemberre van szükség, mint amennyivel ma az ország rendelkezik. A magyar politikai elit számára a posztszocialista átalakulást szolgáló reformok ideológiai keretét a szociális piacgazdaság célkitűzése szolgáltatta, míg az IMF és a Világbank a neoliberális gazdasági modellt tekintette elméleti kiindulópontnak. A szociális piacgazdaság megvalósításának programja szorosan kapcsolódott az Európai Unióba való belépés követelményéhez. Szubsztantív terminusokban az Európai Unióhoz történő csatlakozás a

gazdaság olyan viszonylag gyors és egyúttal fenntartható növekedési ütemét feltételezi, amely csökkenti Magyarország és az Uniós tagállamok gazdasági jóléte közötti szakadékot. Intézményi vonatkozásban az előbbi cél elérése a magántulajdonra épülő piacgazdaság létrehozását feltételezi, gazdaságpolitikai vonatkozásokban pedig sikeres stabilizációt igényel. E célok összhangban állnak a szociális piacgazdaság elképzelt modelljével, s egyúttal megfeleltethetők a neoliberális filozófiát valló nemzetközi pénzügyi szervezetek elképzeléseinek is: olyan cselekvési programot jelentenek tehát, amelyet a posztszocialista átalakulás hazai és nemzetközi szereplői egyaránt elfogadnak. Nem meglepő ugyanakkor, hogy a szereplők közötti konszenzus ezzel véget is ér. A posztszocialista átalakulás folyamatában a különböző aktorok nem csupán különböző értékeket vallanak, de különböző cselekvési korlátokkal

találják magukat szemben. A nemzetközi pénzügyi szervezetek a piacgazdaság univerzálisnak tekintett intézményeit kívánják bevezetni a posztszocialista államokban, s cselekvésüknek költségvetési korlátjuk keménysége szab határt. A hazai politikusok olyan piacgazdaság létrehozására törekednek, amely illeszkedik országuk történelmi adottságaihoz és a hatalom megtartásának vagy elvesztésének politikai korlátaihoz. A mindenkori politikai döntéseket a hazai politikai szereplők hozzák meg, de a nemzetközi pénzügyi szervezetek befolyásolhatják e döntések tartalmát a nemzeti kormányokkal folytatott alkuk során. Ezek az alkuk egyúttal olyan tanulási folyamatba illeszkednek, amelynek következtében mindkét fél változtathat korábbi álláspontján. Az IMF és a Világbank jelentős szerepet játszott a posztszocialista átalakulás elmúlt tíz évében. A kelet–európai kormányoknak nagy szükségük volt pénzre, de nemcsak pénzre A

washingtoni ikrek által nyújtott szakértelem, tanácsadás fontosabbnak bizonyult a régióban elköltött pénznél. Az IMF és a Világbank ajánlásait a közgazdaságtan általános technikai terminusaiban fogalmazta meg, de természetesen e tanácsok a nyugati modernizációhoz kötődő értékrenden alapultak. Az IMF és a Világbank reform–javaslatait a stabilizációról és az intézményi átalakulásról az úgynevezett washingtoni konszenzus határozta meg. Az európai gazdasági integráció alapelvei, különösen a maastrichti konvergencia kritériumokat megfogalmazó Európai Monetáris Unió (EMU) programjának elfogadását követően, nem jelentettek alternatívát az IMF és a Világbank gazdaságpolitikai elképzeléseivel szemben. Szigorú monetáris és pénzügyi politika, független központi bank, gazdasági nyitottság, piacosítás, privatizáció, stb. – mindezeknek a célkitűzéseknek az elfogadását az Európai Unió gazdaságpolitikusai is

szorgalmazták. A szociálpolitika vonatkozásában a helyzet nem tűnik ilyen egyszerűnek. Az IMF és a Világbank szociálpolitikai tanácsait átfogó gazdaságpolitikai célkitűzéseiből vezette le. Felfogásuk szerint Magyarország csak akkor csatlakozhat az Unióhoz, ha képes az annak átlagát meghaladó tartós gazdasági növekedés elérésére. A gyors és fenntartható gazdasági növekedés feltétele a gazdasági környezet stabilitása: alacsony infláció és a pénzügyi fegyelem érvényre juttatása. A pénzügyi fegyelem a posztszocialista átalakulás egyik kulcsproblémája, hiszen az állam jövedelem–centralizáló képessége az átalakulás során jelentősen gyengül, miközben a szociális kiadások iránti igény, különösen a transzformációs visszaesés hatására, jelentősen megnő. Az uniós csatlakozással kapcsolatos feladatok vonatkozásában tehát az IMF és a Világbank a gazdasági növekedés és a pénzügyi fegyelem fontosságát

hangsúlyozza. A pénzügyi fegyelem megteremtése intézményi reformokat tesz szükségessé. A szociálpolitikai reformok e keretbe illeszkednek, segíteniük kell a gazdasági növekedést biztosító stabil gazdasági környezet kialakítását. Más szóval: a szociálpolitikai reformoknak hozzá kell járulniuk a posztszocialista állam pénzügyi válságának enyhítéséhez, e reformok révén olyan szociálpolitikai rendszert kell kialakítani, amely a szűkösen rendelkezésre álló anyagi forrásokat célzottan a szegények megsegítésére fordítja. "A tapasztalat azt mutatja, hogy az alkalmazkodási időszakban társadalmi védőháló létrehozásával és az egészségügyi alapellátáshoz, valamint az oktatáshoz való hozzáférés biztosításával szükséges a sérülékeny csoportok megvédése. Ezek az intézkedések a gazdasági reformok politikai fenntarthatóságát is elősegítik." Az IMF és a Világbank ajánlásai a szociálpolitika

vonatkozásában meglehetősen paradox jellegűek: a sikeres Uniós csatlakozás érdekében olyan szociálpolitikai változtatásokat javasolnak, amelyek filozófiájukban jóval közelebb állnak a reziduális amerikai jóléti állam, mint az európai szolidarisztikus jóléti rendszerek logikájához. De nem ássák–e alá az európai jóléti rendszerek megkülönböztető sajátosságait a maastrichti konvergencia–kritériumokhoz igazodó európai gazdaságpolitikák? Az európai jóléti rendszerek maguk is változnak, mindenekelőtt a demográfiai változások, a gazdasági versenyképesség és az új európai pénzügyi unió követelményeinek nyomása alatt. Az európai államok is rákényszerülnek az állami költségvetés kiadási oldalának csökkentésére, a jóléti szolgáltatások részleges privatizálására és piacosítására, de ez mégsem szüntette meg az amerikai és az európai jóléti államok közötti különbséget. Következik–e

mindebből, hogy azok a posztszocialista országok, amelyek az Európai Unióhoz való csatlakozás reményében megfogadják az IMF és a Világbank “neoliberális” reformjavaslatait, olyan útra lépnek, amely nem közelebb hozza, hanem távolabb viszi őket Európától? E dolgozatban azt mutatom be, hogy a magyar nyugdíjreform példája nem igazolja ezt a feltételezést. A Világbank jelentős szerepet vállalt a magyar nyugdíjrendszer reformjában, de a megvalósult reform nem lépte túl az európai jóléti államok szociálpolitikai rendszereire minimálisan jellemző közös keretet. Korai reformjavaslatok a nyugdíjrendszer átalakításáról Az IMF és a Világbank már 1990 és 1991 között megvizsgálta a magyar szociálpolitikai kiadások szerkezetét. A Világbank jelentése úgy találta, hogy Magyarország a GDP–nek az elért jövedelemszint által indokolható részénél többet fordít szociálpolitikai kiadásokra. A szociálpolitikai kiadások szintje

nem tartható fenn, a szükséges reformok nem kerülhetők el. A jelentés javaslatai szerint a reformnak szűkítenie kell a szociális juttatásokra jogosultak körét, és célzottabbá kell tennie az ellátásokat. Az egyes egyéneknek több felelősséget kell vállalniuk saját jólétükért. A szociális juttatások kínálati oldalán növekednie kell a magánszektor szerepének. A magyar nyugdíjrendszer gyengeségeit a Világbank három pontban foglalta össze: (1) a rendszer pénzügyileg nem tartható fenn; (2) a hatalmas kiadások ellenére a rendszer nem képes garantálni a nyugdíjak reálértékét; (3) a rendszer eltorzítja az erőforrások allokációs folyamatát, mert (a) a foglalkoztatottakat a minél korábbi nyugdíjba vonulásra ösztönzi, ami a nyugdíjrendszerben a befizetések csökkenéséhez és a kiadások növeléséhez vezet, b) nagy pénzügyi terheket ró a munkaadókra, akik így a legálisan foglalkoztatottak számának csökkentésében

érdekeltek, s ezzel maguk is hozzájárulnak a nyugdíjrendszerbe történő befizetések csökkenéséhez. A Világbank reformjavaslata a pénzügyi ösztönzők helyreállítására és a nyugdíjrendszer pénzügyi egyensúlyának a megteremtésére összpontosította a figyelmet. E cél eléréséhez a nyugdíjkorhatárt fokozatosan, a férfiak valamint a nők számára egységesen 65 évre kell emelni. A Világbank a nyugdíj kiszámolásának képletében is olyan változtatásokat tartott szükségesnek, amelyek összekapcsolják a nyugdíjak indexálását az életkeresetek alapján történő nyugdíj–meghatározással. Hosszútávon a Világbank a kétpilléres nyugdíjrendszer mellett állt ki. Az első pillér rögzített összegű minimum nyugdíjat biztosítana, a második pillér kereset–arányos nyugdíjakat fizetne ki. E javaslatok tehát adottnak vették, és nem kívánták meghaladni az állam, majd később a Nyugdíjbiztosítási Pénztár által

igazgatott felosztó–kirovó elven működő nyugdíjrendszert, a reform–elképzelések nem fogalmazták meg a nyugdíjrendszer privatizálásának és piacosításának célkitűzését. A szociális piacgazdaság, alapelve a szociális partnerség, a “szociális Európa” elvének érvényesülése az európai integráció fejlődése során. Fontos célkitűzése a regionális egyenlőtlenségek kezelése. A társadalmi esélyegyenlőség növelése, a társadalmi szolidaritás erősítése, az európai civil társadalom fejlesztése. A fiatalok, az idősek, a fogyatékossággal élők szociális kirekesztődésének megelőzése. A foglalkoztatási problémák kezelése A szociális piacgazdaság közösség-és nemzetközpontú. Fontosnak tartja a társadalmi összefogást, az erkölcsi normák védelmét. Épít a tisztességes versenyre, de segíti azokat, akik kiesnek a versenyből. Az állam védi a hazai piacot, a nemzeti érdekeket és fellép a társadalmi

igazságosságért. A szociális piacgazdaság tiszteli a személyes szabadságot, de azt összhangba hozza a mások és a társadalom, a nemzet iránt érzett felelősséget. A szociális piacgazdaság neves képviselői Wilhelm Röpke német közgazdász (1899-1966) és tanítványa Ludwig Erhard. A szociális piacgazdaság nem elavult nézet Nálunk is bevezethető lenne. De nálunk eddig csak beválthatatlan politikai ígéret maradt Tartalomjegyzék Szociális piacgazdaság . 1 A szociális piacgazdaság modellje . 4 A német gazdaság tulajdonviszonyai . 5 Az állam szerepe a német szociális piacgazdaságban . 6 A piac működése . 6 A társadalmi érdekegyeztetés szerepe a német gazdaságban . 8 A „szociális háló” kiépítése. 9 Az ipar fejlődése. 10 Technológiai fejlődés . 10 A mezőgazdaság helyzete . 10 Életmód és szokások . 10 Az állam és a fiatalok . 11 Regionális politika. 11 Az NSZK külkapcsolatai . 13 Magyarország által tett lépések a

szociális piacgazdaság felé . 14 Korai reformjavaslatok a nyugdíjrendszer átalakításáról . 19 Felhasznált Irodalom Dr. Csath Magdolna előadássorozata: Globalizáció és lokalizáció 2001. Farkas, Sz.: „A német talpraállás” Magyar Szemle 1992 és 1993 Hieronymi, O.: „A szociális piacgazdaság és a magyar átalakulás” Magyar Szemle 1993. Kraus, W.: A szociális piacgazdaság Magyar Szemle 1992/1 Lányi, K.: Szociális piacgazdaság – nálunk, most? Mihályi, P.: Az NSZK gazdaságpolitikája Kossuth, Budapest 1989 Tóth, G.L: A szociális piacgazdaság születése és átalakulása az NSZK-ban Gazdasági Fórum 1990/4