Politika, Politológia | Tanulmányok, esszék » Törzsök Erika - Oldás és kötés, korszerű nemzeti jövőkép, vagy határzárak

Törzsök Erika – Oldás és kötés, korszerű nemzeti jövőkép, vagy határzárak (Élet és Irodalom, 2007. június 15) A két világháború következtében a magyarság súlyos veszteségeket szenvedett, nem kis részben saját kormányainak rossz döntései következtében. Elég, ha arra gondolunk, hogy a II világháborúban kétszázezer magyar férfit küldtek a Don-kanyarba meghalni, ötszázezer zsidót gázkamrába küldtek, kétszázezer németet pedig kitelepítettek az országból. Ha csak ennek a népességnek, s meg nem született gyermekeiknek a hiányát tekintjük, könnyen belátható, hogy e történéseknek máig ható következményük van. A lakosság létszámának csökkenését a demográfiai előrejelzések már a múlt század 70-es éveiben jelezték. Csak az nem tudta, aki nem akarta, hogy 2000-től radikálisan csökken a magyarság lélekszáma Ilyen vitális állapotban, továbbá váratlanul és felkészületlenül érte a magyarságot az

európai integráció. 1990 után 2004től, illetve 2007-től – mint azt lassan már megszokjuk, ismét tőlünk függetlenül – új történelmi helyzetbe kerültünk. Ám ezek a változások most pozitív lehetőségeket hordoznak Nyolc és fél évtized után a magyarság jelentős része került újra egyazon politikai-gazdasági egység, az Európai Unió keretein belülre, Magyarország határai nagyrészt virtuálissá váltak ill. válnak A magyarságot váratlanul és felkészületlenül találta az európai integráció. 1990 után 2004-től, illetve 2007-től – mint azt lassan már megszokjuk, ismét tőlünk függetlenül – új történelmi helyzetbe kerültünk. Nyolc és fél évtized után a magyarság jelentős része került újra egyazon politikai-gazdasági egység, az Európai Unió keretein belülre, Magyarország határai tehát nagyrészt virtuálissá váltak ill. válnak Ez is egyik oka, hogy a 2004 december 5-ei referendumon Magyarországon megbukott

az etnikai nacionalizmus. Ám ezt a határokon kívüli magyarság nagy többsége emancipációs kudarcként élte meg. Máig nem tudjuk, kinek, vagy kiknek az érdekében állt ebben a történelmi helyzetben a referendum generálása, aminek előre tudható egyetlen következménye csak is a magyar közösségek szembeállitása lehetett. Hlott az új helyzet nem remélt lehetőségeket hordoz, ha a bennünk megrekedt mentális határokat is képesek leszünk lebontani. A Vajdaság és Kárpátalja kivételével, az új helyzetnek éppúgy vannak nyertesei és vesztesei, mint Magyarországon. Legitim érdekképviseletek jöttek létre Romániában, Szlovákiában, Szerbiában, és egy ideig fontos kormányzati szerepet töltöttek, illetve töltenek be a magyar pártok. Korábban elképzelhetetlennek tűnt például, hogy magyar pártok adjanak miniszterelnök-helyetteseket. A rendszerváltás után viszont Budapesten egy, két világháború közötti, a „revans”-politika

jegyében kialakított intézményrendszer revitalizációjával akarták kezelni a határon túli magyarok problémáját. Azt az illúziót keltve, mintha Budapestről egy ilyen intézményrendszeren keresztül egyfajta támogatáspolitikával megoldható lenne a Kárpát-medencében, ill. a szomszédos országokban élő magyarság helyzete. Másfél évtizednek kellett eltelnie, mígnem 2005-ben a legvilágosabban Salat Levente Kolozsvári egyetemi tanár mutatott rá az elég jól látható, de egyértelmüen addig ki nem mondott alapvető problémára: „A nagy dilemma, hogy mi a tulajdonképpeni cél? A szülőföldön való boldogulás tételét nyíltan kevesen vitatják, de hipotézisként megfogalmazható, hogy ami 1990 óta megvalósult, az ennek ellenében dolgozott. A magyarországi pályázati rendszerek olyan identitásszerkezeteket termelnek újra, amelyek lehetetlenné teszik a romániai magyarság hatékony integrálódását a román államba, vagyis hogy képes

legyen viszonyát rendezni a román társadalommal. A magyar identitás kizárólagos állítása a ’meg nem hirdetett kiürítés stratégiáját’ szolgálja. A romániai magyar közösség nem tudott létrehozni olyan nyilvánosságot, amely önálló volna. Van, akinek a nap Budapesten kél és nyugszik, és van, akinek Bukarestben – a kettő között pedig nincs semmiA beteg intézményrendszerhez brutálisan hozzá kell nyúlni, mert támogatása személyes politikai kapcsolatokra épül. A támogatáspolitika antimodern, lekezelő és nem EUkonform”Hozzá kell tenni, ezek a gondok nemcsak az erdélyi magyarság esetében állnak fenn, hanem sajnos általánosnak mondhatók. Mára világosan látjuk, a magyar kisebbségpolitika a sokat támadott alapszerződéseken túl, támogatáspolitikát jelentett, de ez a támogatáspolitika az előző időszakban még a közösségépítésre és a politikai érdekvédelemre szánt forrásokat sem választotta szét. Ebből

számtalan anomália keletkezett, és mint megfogalmazódott, tisztázatlan volt a támogatáspolitika társadalompolitikai célja is. Azóta ezt az intézményrendszert átalakította a kormány A támogatáspolitika EU-konform és átlátható rendszerben működik, ennek az intézményrendszernek az átalakítása azonban csak szükséges, de nem elégséges feltétele a változásoknak. Mára megkerülhetetlenné vált, hogy belássuk, mind a határokon túli magyarság, mind a magyarországiak gazdasági helyzetének és társadalmi kohéziójának alakulását jelentős módon meghatározzák azok a változások, amelyek a posztszocialista országok státusában a XX. sz végén és a XXI. század első évtizedében bekövetkeztek, illetve bekövetkeznek Le- és felértékelődhetnek térségek, ha az ott élők nem tanulnak meg közösen felkészülni az új integrált munkaerőpiac és a globalizáció egyéb kihívásaira. (Mert ki tudja megmondani ma, hogy például

Békéscsaba–Arad–Temesvár–Nagyvárad–Debrecen esetében egy határok nélküli világban hogyan alakulnak a regionális (fő)szerepek? Ezzel összefüggésben hogyan célszerű a felsőoktatási intézményrendszert fejleszteni, hogyan lehet presztízsberuházások helyett a munkaerő-piaci helyzetre tekintettel lévő szakoktatási, szórvány-kollégiumi rendszert kialakítani?) A Kárpát-medence azon országaiban, melyek az EU-bővítés során Magyarországgal együtt kerültek az Európai Unióba, az ott kisebbségben élő magyarok és az adott országokban élő többség fejlődési lehetőségei, gazdasági érdekei egybeesnek. Így azok a térségek, amelyek az I világháború után létrejött államokban többnyire a központoktól viszonylag távoli, határ menti, periférikus területek voltak, és gazdaságilag, kulturálisan az átlaghoz képest is leépültek, az új lehetőségek mentén revitalizálhatókká válnak (és ez még Közép-Erdélyre is

igaz). A fentiekre tekintettel ezért Magyarország hosszú távú nemzetstratégiáját a nemzeti fejlesztési tervek, jelen esetben a II. Nemzeti Fejlesztési Terv egyfajta meghosszabbításaként, határon átnyúló regionális fejlesztési programként foghatjuk fel. A határokon átnyúló regionális együttműködés lehetőségeket nyújt ahhoz, hogy az eddigi hosszú évtizedeken keresztül határokkal elválasztott térségekben élő közösségek tagjai kihasználják az EU-integrációban rejlő dinamizmust, és revitalizálják, modernizálják az adott térségeket, de lehetőséget ad arra is, hogy – „nemzeti” alapon – egymás kárára kizárólagosságra törekedjenek. Ezzel el is veszítenénk az együttműködések rendszeréből adódó szinergikus hatást, azt az esélyt, ami ezt a közép-keleteurópai térséget valóban felzárkóztathatná a nyugat-európaihoz. Abból kell tehát kiindulni, hogy az érintett országok európai uniós csatlakozása

után az etnikai alapon történő forráskihelyezés lehetősége megváltozik. Az eddigi magyar támogatási rendszer elsősorban különböző minisztériumi, illetve köztestületi keretek határon túli magyar pályázók számára való megnyitásával, illetve közalapítványokon keresztül működött. 1990 és 2004 között az állami költségvetésből a határon túli magyarok támogatására mintegy 85-90 milliárd forintot fordított. Érezhető ennek hatása az érintett közösségekben? Mint a fentiekben láttuk, Kolozsvárott megfogalmazódott a válasz: Nem igazán. Sőt! Alapvető kérdés, hogy most, az európai integrációs folyamat során, sikerül-e a Magyarországgal határos országokkal is megteremteni a gazdasági integrációt, az intézményi együttműködések rendszerét, és hogy Magyarország milyen szerepet szán magának ezekben a folyamatokban. Magyarországon és a Magyarországgal szomszédos országok többségében a NATO-tagság és az

EU-s integráció hosszú távú folyamatok elindítója, illetve felgyorsítója még akkor is, ha ezen intézmények történetük során gyakran válságok árán fejlődtek. Ebben a helyzetben nem mindegy, hogy a magyar kisebbségek passzív elszenvedői vagy tevékeny résztvevői lesznek a társadalmi, gazdasági folyamatoknak ezekben az országokban. Felismerik-e lehetőségeiket, vagy bezárkóznak eddigi szerepeikbe. Ne adj Isten, Magyarország is hozzájárul – talán nem szándékoltan, de az eddigi gyakorlat folytatásával mégiscsak –, hogy zsákutcává vált történelmünkből továbbra se legyen kiút. Célszerű tehát mind a magyar kormánynak, mind a szomszédos országok magyar közösségei vezetőinek, reprezentánsainak évről évre közösen egyeztetve kialakítani a közös célt és stratégiát. Magyarországról induló megosztó politikák megjelenése a szomszédos országokban sokat árthat az ott élő magyarságnak, s ellehetetlenítheti az új

történelmi helyzetből adódó esélyeket. Be kell látnunk, a magyarországi demokrácia minősége jelentősen meg fogja határozni mind Magyarország presztízsét, mind a szomszédos országokban kisebbségben élő magyarság életminőségét, vagy ha úgy tetszik, a nemzet modernizációjának esélyeit. (Ugyanakkor természetes, hogy nem lehet eltekinteni a szomszédos országok esetében sem a demokrácia minőségétől.)Az EU-integráció és a modernizáció célja, az új körülményekhez alkalmazkodva és a lehetőségeket megragadva, a nemzet felemelkedése, a magyar közösségek európai keretekben történő felzárkózásának és modernizációjának elősegítése. Különös jelenség Magyarországon, hogy miközben száz meg száz kilométereken keresztül virtuálissá válik a határ Magyarország körül, folyamatosan csak a schengeni határzárról beszélnek a hangoskodók, az új helyzetből adódó lehetőségekről pedig nem kívánnak tudomást venni.

A történelem adta lehetőséget ki kell használni: ez Magyarország és a szomszédos országok magyar közösségeinek közös feladata és felelőssége, de kötelessége is. Az európai uniós tagság erre lehetőséget szolgáltat, de nem jelent garanciát. S mivel a kisebbségi magyar közösségek nem ugyanazokkal a kihívásokkal, lehetőségekkel és problémákkal szembesülnek, az egyes közösségek helyzetét figyelembe vevő differenciált megközelítésre van szükség, ami a vajdasági és kárpátaljai magyarság esetében nem létszámarányosan, hanem a szolidaritás jegyében, nagyobb arányban részesíti a támogatási forrásokból ezeket a közösségeket. A mára kialakult nagy magyar kesergőben és acsarkodásban új szemléletet, új típusú együttműködés lehetőségét jelenti az adott országokban rendelkezésre álló források világos számbavétele, az EU-s források adta lehetőségek és a Magyarországon rendelkezésre álló források

összehangolása. Így válhat meghaladhatóvá a puszta támogatás-függőség, ami olykor a versenyképességnek is árt. Míg a magyarországi támogatási forrásoknak a kisebbségi létből eredő egyenlőtlenségeket, hátrányokat kell enyhíteni, figyelve arra, hogy a civil társadalom önszervező erejét ne torzítsuk, addig az új elem, a fejlesztéspolitika. Ennek keretében a felzárkózást és az együttműködést elősegítő közös fejlesztési stratégiák és fejlesztési térségek kialakítását kell előtérbe helyezni az egymás felé forduló régiók jegyében. Az Európai Unió pályázati rendszereivel kompatibilis módon, közösségépítést szolgáló fejlesztési politikákat lehet realizálni a II. Nemzeti Fejlesztési Tervhez kapcsolódva. Ez komoly információ- és tudástranszfert igényel A döntéshózóknak és a szakembereknek tudnia kell: az EU által az újonnan csatlakozott országok rendelkezésére bocsátott összegek országon

belüli, tehát szempontunkból többség és kisebbség közötti, elosztása nem lehet a kisebbség számára diszkriminatív. A fejlesztések nem irányulhatnak kizárólag vagy nagyrészt a többség által lakott területekre, illetve „többségi kézben” lévő vállalkozások helyzetbe hozására. Brüsszel figyelmét is rá kellene irányítanunk annak kiemelt fontosságára, hogy az unió büdzséjéből folyósított pénzeket a tagállamok etnikai szempontból (is) méltányosan osszák el, elkerülve még a látszatát is annak, hogy az európai adófizetők eurocentjeit, akár csak közvetve is, az etnikai szembenállások, békétlenségek, neheztelések bemerevítésére használják fel. A többségi társadalmaknak és kormányoknak fel kell ismerniük, hogy érdekükben áll a kisebbségek által /is/ lakott régiók fejlesztése is, ahogy ezt felismerte az EU, és kohéziós poltitkáját éppen ennek jegyében alakította ki. A fanyalgás és az érzelmekkel

visszaélő játszmák helyett egy új típusú munkamegosztás és felelősségvállalás érdekében kellene energiáinkat mozgósítani. Továbbá az elmúlt közel két évtized tanulsága, hogy célszerű az „egyenlő közelség” és a „be nem avatkozás elvének” betartása. Józan ésszel belátható, a magyarországi belpolitikai viszonyok exportálása a különböző magyar közösségek életébe nem érdeke sem a magyarországi, sem a szomszédos országokban működő politikai erőknek. Nem hasznos ugyanakkor, ha a szomszédos országok magyar közösségeinek problémáit, politikai, stratégiai elképzeléseit a magyar pártok eszközként használják belpolitikai játszmáikban. Sajnos éppen napjainkban ezen elvek felrúgása olyan megosztottságokat teremt, aminek következtében rendre veszítik el a szomszédos országokban koalícióképességüket vagy parlamenti képviseletüket a magyar közösségek. Az így generált mandiner politika veszélyes.

Következményeként összezárnak a szélsőjobboldalon tolongók, s a feszültségek átcsapnak a virtuálissá vált határok fölött, és tovább torzítják a belpolitikai viszonyokat, táplálva az önbeteljesítő jóslatokat: magunk vagyunk, s ellenség vesz körül bennünket. Ezzel fel is mentjük magunkat a változtatás és a cselekvés közös felelőssége alól Kihúzzuk a remény alól a talajt, elvesszük annak a hitét, hogy most igenis van esély meghaladni a múltat. Hogy a történelem adta váratlanul ránk szakadt lehetőséget kihasználjuk, ahhoz szükséges de nem elégséges feltétel az önös, rövidlátó politikai zsákmányszerzés meghaladása. Korszerű nemzeti jövőkép, vagy mandiner politika. Ez a kérdés, választhatunk!