Gazdasági Ismeretek | Államháztartás » Kerékgyártó Tamás - Liberális korporatizmus, munkásosztály Oroszországban

Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Kar Gazdálkodási szak Házi dolgozat Összehasonlító gazdaságtan Kis dolgozat Liberális korporatizmus, munkásosztály Oroszországban Nyíregyháza, 2003. október 21 Készítette : Kerékgyártó Tamás 2003/2004. tanév I félév II. évfolyam Nappali tagozat C csoport A korporativizmus, olyan gazdasági-társadalmi (politikai) rendszer, amelyben az állam és a társadalom között közvetítő érdekérvényesítő, a tagságuk fölött meghatározott szabályozási jogosultsággal rendelkező szervezetek, korporációk (testületek) működnek. Történelmi előzménye elsősorban a középkori céhes rendszer, bár a céheken kívül bizonyos jogkörökkel, privilégiumokkal rendelkeztek még az egyházak, választókörzetek, ill. városok, továbbá karitatív, társadalmi célú szervezetek (kórházak) is. A korporativizmus mint 19. századi társadalomépítési tan a civil társadalomnak hivatás

és foglalkozás szerinti testületekbe (kamarákba) történő szervezését tűzte célul. Ideológiai tartalma szerint a kapitalizmusnak nem lényegi vonása az osztályellentét megléte. Ideológiai gyökerei a 19. századi francia és olasz katolikus eszmékben, valamint a német romanticizmusban és idealizmusban lelhetők fel. Hegel A jogfilozófia alapvonalai című művében a korporációt (szakmai testületet) a család mellett a polgári társadalom második erkölcsi gyökerének tartja, amely gondoskodik tagjairól, s megvédik őket a piac viszontagságaitól. Franciaországban É. Durkheim abban látta a testületek szerepét, hogy azok a politikai szinten hozott általános törvényeket a tevékenységi ágakra konkretizálják. A 19 századi korporatív eszme katolikus vonulata az iparosítás következtében fellépő szociális szakadásra adott válaszként jött létre, és a szociális mozgalomtól próbálta távol tartani a munkásságot. A 19 század végén

megjelent Rerum Novarum(1891) című pápai enciklika elismeri a munkásság kizsákmányolásának tényét, a munkaadókat és munkavállalókat egyaránt tömörítő szervezetek létrehozását tartja kívánatosnak, bár politikai szempontból elfogadta a független katolikus szakszervezeteket is. Az első és legkövetkezetesebb korporatista rendszer az olaszországi fasiszta uralom alatt építették ki. Első lépése a Carta del Lavoro („Munkaokmány”) kihirdetése volt 1927ben Ebben megtiltották a sztrájkot, és államérdekké nyilvánították a tőke és a munka együttműködését. Második lépésként 1934-ben törvényt hoztak 22 korporáció (hivatásrend, munkavállalókat és munkaadókat tömörítő szakmai rend) kialakításáról. Végül 1939-ben fasiszta törvényhozó szervet hoztak létre a választott parlament helyett. A német nemzetszocialista rendszer csak a kényszerkartellesítést hajtotta végre, s nem egyesítette korporációkba a

tőke- és munkaoldalt, vagyis nem alakított ki korporatív rendszert. Az olasz példát inkább a Dél-amerikai populista mozgalmak követték, ilyen korporatista rendszer volt pl. Brazíliában az –Estado Novo-1937-1945 között 1 A II. világháború után a korporativizmus kifejezést egy ideig csak a fasiszta rendszerekre vonatkoztatva értelmezték, a demokratikus rendszerek leírásában nem kapott szerepet. Közben az állam kiterjedt gazdasági beavatkozása (konjunktúrapolitika, struktúrapolitika, jóléti állam) több országban felértékelte a szakszervezetek és a munkaadói szervezetek szerepét, amelyek nemcsak helyi szinten és egymással szemben képviselték érdekeiket, hanem országos szervezeteket alkotva, az államra gyakorolt nyomással érvényesítették érdekeiket. Országos szinten már az érdekképviseleti szervek is átlátták az ország egészének érdekét (pl. az infláció fékezésének a szükségességét), s ennek megfelelően

kötöttek kompromisszumot. Kialakultak a tárgyalásos rendszerek, amelyekben háromoldalú (állam, munkaadók és munkavállalók) vagy formálisan esetleg csak kétoldalú (az állam a háttérben marad), intézményesített érdekegyeztetés folyik, ahol döntenek a bérek és az árak növelésének a mértékéről, szociális kérdésekről, sőt gazdaságfejlesztési kérdésekről is. Ezekre a rendszerekre az 1970-es évek közepétől kezdték az újrafelfedezett korporatív jelzőt használni, de a fasiszta rendszerektől való világos megkülönböztetés céljából neokorporatív változatban, ill. – minthogy a szóban forgó országok fejlett demokráciák voltak- a demokratikus korporatizmus kifejezést is alkalmazták. Neokorporatív rendszert elsősorban a nyitott gazdaságú kis Ny-európai országok építették ki (Ausztria, Svédország, Norvégia, Dánia, Belgium, Hollandia, Svájc), de Németország is hasonló rendszert választott. Forradalom,

ellenforradalom és a munkásosztály Oroszországban Annak ellenére, hogy a (Nagy) októberi (Szocialista) forradalmat háromnegyed évszázad választja el a szovjet rendszer összeomlásától és a tőkés rendszer napjainkban zajló újjáéledésétől, a két forradalom egyazon társadalomtörténeti korszakba tartozik: az 1917-es hatalomátvétel egy társadalmi forradalom bevezetőjét jelentette; az államrendszer összeomlása és az ezt követő kapitalista restauráció pedig annak az ellenforradalomnak az utolsó fejezete, mely még az 1920-as években, Sztálin alatt vette kezdetét. Az időközben eltelt hetvenöt esztendőt forradalom és ellenforradalom egymás mellett, de egymás ellen küzdve töltötte. A közvetlen meghatározó tényezőnek, mindkét esetben, a munkásosztály és a burzsoázia erőviszonya bizonyult. Oroszország 1917-es munkásosztálya a népesség viszonylag kis részét foglalta magába, de a temérdek paraszt holdudvarként vette őket

körül, akiktől azért nem szakadtak el véglegesen. Mindezek ellenére a demokratikus forradalmi mozgalom élére álltak, sőt azt sikerre vitték. Természetesen a (Nagy) októberi (Szocialista) forradalom nem egy forradalom volt. Parasztforradalmat és egy sor nemzeti 2 felszabadító forradalmat is megtestesített, győzelmét azonban többek között a döntően munkás-jellegnek köszönhette. A magántulajdon eltörlése, a tervgazdálkodás, a teljes foglalkoztatottság, a viszonylag magas és egyre növekvő munkabér és az alapvető gazdasági biztonság a legkevésbé sem egyszerre alakult ki, de mindegyik a munkások forradalmában gyökerezett. Tagadhatatlan, hogy a munkásosztály nem sokkal azután, hogy magához ragadta, elveszítette a politikai hatalmat. Szentül hitték, hogy a fejlett országok győzedelmes forradalmi munkásosztályának támogatása nélkül ez tartósan nem tud fennmaradni. Azt azonban nem látták előre, hogy az orosz munkások

hatalomvesztése után nemcsak burzsoá restauráció következhet. Trockij szerint ez a bürokratikus diktatúra politikai ellenforradalom volt a társadalmi forradalom keretein belül. És ez a politikai ellenforradalom, mely ugyanakkor nem vezetett a tőkés viszonyok helyreállításához, súlyosan eltorzította a társadalmi forradalmat. Ennek megfelelően Trockij politikai forradalomra szólított fel, mely elsöpri a hivatalnoki diktatúrát és a Szovjetuniót a fejlődés szocialista útjára tereli vissza. Úgy látta, hogy a kapitalista restauráció végzetes csapást mérne a munkásosztályra, mivel Oroszországot több évtizeddel kényszerítené visszalépni mind kulturális, mind gazdasági értelemben. Ma már világos, hogy igaza volt Számos egymással kölcsönösen összefüggő tényező játszott közre abban, hogy váratlanul hosszan tudott életben maradni egy olyan rendszer, mely történelmi szempontból csakis átmenetinek nevezhető. Azonban ebben

központi szerepet játszott a munkásosztály kezdeti lendületének nagy ereje, mely a forradalomhoz és a végül kialakult hivatalnoki diktatúra társadalmi gyengéihez vezetett. Hatalma alapját képező biztos vagyon és tényleges legitimáció hiányában (a demokratikus Szovjetunió látszatát igyekeztek nagyon körültekintően megőrizni) a szovjet államrendszer mindvégig halálosan rettegett a munkásosztálytól. Totalitárius elnyomó apparátus nélkül lehetetlen lett volna működtetni – a rendszer összeomlását közvetlenül előidéző gorbacsovi liberalizáció mit sem bizonyít jobban. Mindazonáltal a munkásoktól való félelme a hivatalnokréteget megfosztotta vágyott biztonság- és stabilitásérzésétől, melynek feltétele az lett volna, hogy tulajdonos osztállyá, magyarul tőkéssé váljon. 1989 körül, miután reformkísérletei véglegesen aláásták a rendszert, Gorbacsov a restauráció mellett döntött. Csakhogy félelme a nép

reakcióitól megakadályozta őt abban, hogy ezt következetesen vagy határozottan végigvigye. Gorbacsov és a miniszterelnök Rizskov igen nyíltan megvallották félelmeiket, mikor a radikális restauráció-pártiak bírálataira válaszoltak. A lengyelországi tapasztalat és a fokozottan, sőt egyre inkább politizáló szovjet munkásság nyugtalansága arra utalt, hogy bizony volt mitől tartaniuk. Ám mihelyst a rendszer megszűnt a munkásosztálynak 3 jóformán azonnal eltűnt minden kitapintható befolyása a társadalmi átalakulásra. Legjobb esetben is csak bizonyos kiválasztott eszközökre, a reformok ütemére volt minimális, közvetett hatással, azok irányára semmiképpen. Jóllehet a Jelcin-rezsim elnyomó képessége halványan sem emlékeztet a régi rezsimére, mégsem fél a munkásoktól. A tőkés restauráció és az a (politikai értelemben) viszonylagos könnyedség, amellyel végbe megy, meglepetésként érte az Oroszországon kívüli

baloldalt, és nem kevésbé azokat, akik – egyetértve Trockij Szovjetunió-értékelésével – régóta a politikai forradalmat várták, ami be is következett. Csakhogy ahelyett, hogy a Szovjetunió a fejlődés szocialista útjára tért volna vissza, kapitalista restauráció indult meg. Ami Trockijt illeti, kellő realitásérzéke ezt a forgatókönyvet is elképzelhetőnek vélte, noha egészében forradalmi lelkesedés fűtötte. 1936-ban egyik írásában azt állította, hogy a restaurációt lehetetlen lesz elkerülni a többi fejlett ország szocialista forradalmai nélkül. Híveinek többsége mintha megfeledkezett volna az elemzés ezen kijelentéséről. Természetesen az optimizmus mögött itt többről volt szó, mint puszta kívánságról. Az évtizedek teltek, és ha kevés egyértelmű jel utalt is a politikai forradalom érlelődésére, egy bekövetkező restauráció semmivel sem tűnt valószínűbbnek. Baloldali Szovjetunió-elemzők – mint jómagam

– a kedvező objektív tényezőket emelték ki, például a munkásosztály létszámbeli gyarapodását, a városiasodás és a közoktatás színvonalának emelkedését és az életkörülmények javulását stb. Ezek annak a civil társadalomnak a szükségszerű újjászületését ígérték, amelyet a központosított diktatúra szétrombolt. Tény, hogy a szovjet munkásosztály másokhoz képest passzívnak mutatkozott, azonban különbözõ történelmi idõkben Magyarországon, Csehszlovákiában és Lengyelországban erőteljes ellenzéki mozgalmak jöttek létre, melyeknek vezetését munkások tartották kézben. Ezek a mozgalmak a demokráciát és az önigazgatást szocialista, és nem kapitalista keretek között képzelték el. Mindannyian elvéreztek, de ez jórészt a közvetlen, illetve közvetett szovjet beavatkozásnak tulajdonítható. Akárhogy is vesszük, a nyugati szocialisták nemigen tudták elképzelni, hogy a munkások, miután sikeresen kiebrudalták

az őket elnyomó hivatalnokokat, ajtót nyitnak a tőke helytartói előtt. Ebben a cikkben néhány hasonló momentumot igyekszem bemutatni a munkásoknak a szocialista forradalom időszakában és a napjainkban jellemző restaurációs helyzete között. Ezáltal némi fényt deríthetünk a munkásosztály 1917-es hegemóniájának és mai aggasztó gyengeségének ellentmondásos voltára. Az összevetés elsősorban a kérdés “szubjektív” oldalára, tehát azokra a tényezőkre terjed ki, melyek hatással vannak a munkásöntudatra, hiszen az “objektív” helyzet, legalábbis látszólag, lényegesen előnyösebb volt a munkások számára az összeomlás idején, mint 1917-ben. A fent említett tényezők mellé még 4 odakívánkozhat a szovjet munkásosztály viszonylagos homogenitásának megállapítása: mind egy munkáltató (az állam) alkalmazásában állt, és ez a munkáltató határozta meg relatív egyenlőségben alapvető anyagi és

munkakörülményeiket. Idetartozik még a hazai tőkések erőtlensége: próbáltak csak volna a munkások a kudarccal végződő 1991. augusztusi államcsíny alatt, illetve után hatalomra kerülni – nem volt fegyveres erő, amely megfékezhette volna ebben. A gazdasági összeomlás A gazdasági összeomlás mindkét időszakban kulcsszerepet töltött be. Az imperialista és a polgárháború következménye, a gazdasági összeomlás, mely nem sokkal az októberi forradalom után következett be, párhuzamosan a polgárháborúval és az államépítés szükségleteivel, kulcstényezőnek bizonyult a munkavégzés háttérbe szorulásában. Ez a folyamat egészen 1921-ig változatlan maradt Az ipar csak 1926-ban tudta forradalom előtti teljesítményét újra elérni. A nagy arányú munkanélküliség súlyosan hátráltatta a munkások önszerveződését. Ennek eredményeként a munkásosztály az októberi forradalom után hamarosan megszűnt önálló

történelmi lény lenni. A munkások meghatározó szerepet játszottak a polgárháborús győzelemben, ám a szovjet demokrácia alig később utat engedett a pártdiktatúrának. A pártot, mely sok tekintetben a munkások érdekét szolgáló forradalmi mozgalom támogatására jött létre, sok öntudatos, elszánt munkás alkotta. Csakhogy a munkásosztály mint olyan, már amennyire egyáltalán még létezett, nem rendelkezett a közvetlen beavatkozás eszközeivel. Ez vetette meg aztán a végső alapot a bürokratikus rend felvirágzásához. Napjaink oroszországi gazdasági válsága enyhébb, mint a polgárháborús időké, de éppen a békeidőben való előfordulás teszi mélységben és tartamban példa nélkülivé az újkori nagyhatalmak történetében. Ami a mi vizsgálatunk szempontjából ennél is fontosabb: a gazdasági válság már csíraállapotában csapást mért a munkásmozgalomra, működését jelentősen visszafogta, ha ugyan maradéktalanul be nem

szüntette. Meglepő módon a korporatív rendszer korábbi szociális támasztékainak (a paternalista állam- és vállalatirányítás, a biztos munkahely, a garantált megélhetés stb.) gyors eróziója nemcsak hogy nem gyengítette a rendszer népszerségét a munkások és vezetőik körében, hanem éppen ellenkezőleg: megerősítette azt. A mára hivatalos rangra emelt korporatizmus résztvevőinek neve: “szociális partnerek”. A függő helyzetben lévő osztály állandósult kollaborációja nagyrészt a gazdasági válság miatt fellépő súlyos elbizonytalanodásnak és a tehetetlenség érzésének tulajdonítható. A restauráció “sokkterápiás” útjának választása mögött az a politikai motívum húzódott meg, 5 hogy egy lehetséges munkásellenállás alól minél hamarabb kihúzzák a szociális talajt. A munkások demoralizálása révén nyílt lehetőség Jelcin 1993. októberi államcsínyére, és annak kiépítésére, amit nem

tekinthetünk másnak, mint diktatúrának, még ha “puha” is. A puccs közvetlenül a Jelcin gazdasági elképzeléseivel szembehelyezkedő parlament ellen irányult, egyúttal megelőző intézkedés is volt az esetleges munkás-ellenállás elrettentésére. (Nyilvánosságra került, hogy Jelcin íróasztalán csak aláírásra vár a rendelet, mely kimondja a legfőbb szakszervezeti szövetség feloszlatását, melynek elnöke támogatta a parlament Jelcin-ellenes állásfoglalását.) A puccs kimondottan sikeresen elejét vette a szakszervezeti vezetés rejtett militáns tendenciáinak. Irodalom 1. Britannica Hungarica, Világenciklopédia III kötet ,Világ Kiadó,Budapest 2. Britannica Hungarica, Világenciklopédia X kötet ,Világ Kiadó,Budapest 3. Magyar Nagylexikon XIV kötet, Magyar Nagylexikon Kiadó, Budapest, 2000 6