Történelem | Könyvek » Göncz László - Felszabadulás vagy megszállás, a mura mente 1941-1945 között

Göncz László – Felszabadulás, vagy megszállás? A Mura mente 1941–1945 I. Bevezető Aligha akad a távolabbi és a közelebbi múlt elemzése szempontjából fontos történelmi esemény, amelynek minősítését legalább részben ne határozta volna meg a tárgyalt korszak ideológiai és politikai hangulata. A ma Szlovéniához tartozó Mura menti területre ez a különböző történelmi korszakokra vonatkoztatva kiemelten igaz, különösképpen azonban a 20. század sajátos történései keretében zajló II világháborús eseményekre Ilyen vonatkozásban jogos a kötet címében szereplő fogalompáros, amely szerint az 1941–45-ös időszakban a Muravidék esetében felszabadulásról vagy megszállásról célszerűbb-e beszélni? A válasz – nagyon leegyszerűsítve – attól függ, hogy kinek a szemszögéből vizsgáljuk a kérdést. Amennyiben külső tényezők – pl. háborúkat lezáró békeszerződések vagy más, kevésbé racionális politikai

döntések – befolyásolják egy tájegység hovatartozását, kapcsolatrendszerének alakulását a szélesebb földrajzi régión belül, általában nézeteltérések merülhetnek fel a megtörtént politikai események megítélését, valamint a tágabb térségen belüli integrálódás különböző vonatkozásait illetően. Ha a két világháború közötti időszakban negatívan megkülönböztetett és sanyargatott Mura mentén élő magyar lakosság látóköréből tekintünk az eseményekre, akkor 1941 tavasza, valamint az utána következő négy esztendő felszabadulásként értelmezhető. Ezt az álláspontot a korabeli események, a különböző visszacsatolási ünnepségek és megnyilatkozások egyértelműen bizonyítják. Hasonló jelenség állapítható meg akkor is, ha a trianoni határ másik oldaláról, azaz a két világháború közötti Zala és Vas megyék szemszögéből tekintünk a korabeli eseményekre. Az említett két megye törvényhatósági

testületei, különböző egyesületei és társadalma általában a muravidéki magyarsággal együtt örömmámorban élte meg az 1941. esztendő tavaszi hónapjait Jelentős mértékben mást tapasztalunk, ha a Mura mentén élő szlovén származású lakosság viszonyulását vesszük alapul. A két „jugoszláv” évtized során – egykori erőteljes hungarusztudata ellenére – a mintegy 70–75 ezer főt számláló szlovén lakosság valamennyire megbarátkozott a délszláv egyesülés és együttélés tényével, ezért a vidék visszacsatolását Magyarországhoz tartózkodva fogadta. Az őshonos szlovén lakosság jelentős részének hozzáállása aligha minősíthető ellenszenvesnek a visszacsatolási eseményeket illetően, valamint annak megítélése szempontjából, azonban arról sem beszélhetünk, hogy a Magyarországhoz történő visszakerülésnek különösebben örültek volna. A megállapítás azonban nem vonatkozik a két világháború közötti

évtizedek során a Muravidékre költözött vagy betelepített hivatalnokrétegre és egyéb lakosságra, valamint a már szlovéniai iskolákban tanult szűk muravidéki értelmiségi rétegre, akik magyar megszállásként élték meg az 1941ben bekövetkezett eseményeket. Muravidék nem magyar nemzetiségű lakosságának többségére vonatkoztatva összességében megállapítható, hogy nem felszabadulásként élte meg 1941 tavaszát. A Murán túli Stájer-vidéken – ezt az ún. szlovén népfelszabadító mozgalom is a későbbiek során hangoztatotta és képviselte – a német megszállással azonos negatív eseménynek értékelték a történelmi Vas és Zala vármegyék korábban elcsatolt részeinek visszacsatolását Magyarországhoz. A címben szereplő fogalmak értelmezése tekintetében attól függ a Muravidék 1941–1945 közötti időszakának a megítélése, hogy az elemző az említett „magatartásformák” közül melyik szempontot tartja

mérvadónak, illetve milyen célnak vagy elvárásnak kíván értékelésével megfelelni. Az a módszer, illetve hozzáállás, ami az egypártrendszer időszakában jellemezte az említett korszak történelmi megítélését, és amelynek következményeként az egész térség társadalmára kiterjedő, leginkább torz sztereotípiák a 20. század végéig meghatározták több generáció történelmi tudatát és értékrendjét, ma már aligha követhető. Fontos előrelépés, hogy – a még ma is létező hiányosságok és hibák ellenére – egyre kisebb mértékben van jelen az egykori szemléletmód a tudományos kutatómunkában és az ismeretterjesztésben. E tanulmány sem hivatott teljes képet adni a Mura menti terület helyzetéről a II. világháború időszakában (bizonyos szintig beleértve a ma Horvátországhoz tartozó Muraközt is), azonban a tájegység fontosabb jellemzőiről, valamint azokról a jelenségekről és történésekről, amelyek a

szélesebb régióba való betagolódás állapotát, valamint az arra vonatkozó törekvéseket részben megvilágítják, szeretne e munka számot adni. Mindenekelőtt fontosnak tartottam, hogy „mindkét oldal”, tehát a szlovén és a magyar szempontok, valamint történelemszemlélet látóköréből megvilágítsak bizonyos kérdéseket. A kötetben hangsúlyosan vannak jelen politikatörténeti, vallási, oktatási, szociális, egyéb társadalmi és hadtörténeti szempontok. A Mura mentén élő lakosság számára lélektani vonatkozásban is fontos visszacsatolásnak főleg az első hónapjairól áll a rendelkezésre viszonylag sok forrás. És természetesen politikatörténeti, valamint egyéb társadalomkutatási szempontból is éppen az impériumváltás ténye jelentett mély formai és tartalmi változásokat. A későbbi időszak egyre tragikusabb állapotát és nyomasztó hangulatát alapvetően meghatározta a II. világháború elhúzódása, az általános

gazdasági, politikai és társadalmi válság, majd – magyar szempontból – a teljes összeomlás bekövetkezése. A II. világháború tanulmányozását – néhány fontos, bár túlnyomórészt az egypártrendszer időszakában napvilágot látott szakkönyv és forrásgyűjtemény mellett – elsősorban eredeti levéltári forrásokra és a korabeli sajtó tanulmányozására alapoztam, valamint több interjúalany rendkívül fontos, bizonyos kérdések esetében szinte nélkülözhetetlen visszaemlékezésére. Külön meg kell említeni a Muraszombat és Vidéke hetilap alapos, szinte teljes körű feldolgozását, ami – a sajtótermék magyarcentrikus jellege ellenére – a tárgyalt korszak rendkívül fontos, kutatási szempontból mellőzhetetlen forrása. A munka során nagy segítségemre voltak a vasi és a zalai megyei levéltárak, a szombathelyi Püspöki Levéltár, a Magyar Országos Levéltár, a budapesti Hadtörténeti Intézet és Levéltár, a Maribori

Területi Levéltár, a Muraszombati Területi és Tanulmányi Könyvtár, a Muraszombati Területi Múzeum, a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet szakemberei és munkatársai, valamint néhány további Zala és Vas megyei közgyűjtemény és több magánszemély. Minden említett intézetnek, illetve azok munkatársainak, valamint a könyv szerkesztésénél közreműködő szakembereknek és magánszemélyeknek hálásan köszönöm a segítségét! A tanulmánykötetben – amint már történt erre utalás – nem törekedtem teljességre, csupán a korszakra vonatkozó, eddig ismert és feltárt információk részbeni összegzésére, magyarázatára, és mindenekelőtt azok kiegészítésére. A Muravidéken eddig ismert és terjesztett információk mellett, a „másik fél” szempontjait is fontosnak tartottam közzétenni, és ez alatt főleg a magyar közösség korabeli viszonyulását, illetve annak feltárását kell érteni. Ez nem azt jelenti,

hogy a II. világháborút kiváltó és azt meghatározó tragikus jelenségek súlyát – mint például a Hitler nevével fémjelzett német nemzetiszocialista „eszmerendszer” és genocídium, valamint magyar vonatkozásban a Szálasi-féle nyilasuralom stb. – bármennyire is tompítani kívánnám, hiszen ezek egyértelmű és félreértést nem tűrő elítéléséhez nem férhet kétség, csupán arról van szó, hogy az eddig többé-kevésbé elhallgatott, elhallgattatott szempontokról is szükséges szólni. A földrajzi nevek, fogalmak használatának kérdéséről, valamint az esetleges félreértések elkerülése céljából fontosnak tartjuk megemlíteni, hogy a vidéket a két világháború közötti időszakban a szakirodalom a leggyakrabban Muramellék néven emlegette. Tekintettel a különböző iratokban és forrásanyagokban nagyon eltérően szereplő helységnév-használatra, a tanulmánykötetben nem törekedhettem annak teljes rendszerezésére.

Egyrészt szakmai vonatkozásban számomra kérdéses, hogy a tárgyalt korszak és a mai helyzet „egységesítése” tekintetében melyik szempont lenne a leghelyesebb, ezért általános modellt a könyvben nem alkalmaztam. Így az adott forrásban szereplő változat volt a legtöbb esetben a mérvadó, amelyet a szlovénok lakta települések esetében gyakran a ma használt helységnévvel „kiegészítettem”. Másrészt, a helységnév-, valamint a személynévhasználat egységesítése jelentős időbeni ráfordítást igényelt volna, ami nem volt az egyébként is igényes kutatómunkával párosítható. A könnyebb értelmezés céljából azonban a könyv végén egy helységnév-azonosító jegyzéket teszünk közzé, ami valamennyire segíthet bennünket az eligazodásban. A szerző II. Az események kronológiája II. 1 Előzmények és a német katonai megszállás A történelmi Vas és Zala vármegyéknek az a része, amely az I. világháború után az

újonnan létrejött délszláv állam szlovén régiójához, a ma önálló Szlovén Köztársaság területéhez került – az egykori Alsólendvai járás jelentős része, a Muraszombati járás három település híján teljes egészében és a Szentgotthárdi járás déli részén található néhány falu –, alig rendelkezett olyan adottságokkal, amelyek lehetővé tették volna a vidék zökkenőmentes betagolódását az új délszláv államba.1 A tájegység 1919–1920 előtt mintegy ezer esztendőn át a Magyar Királyság szerves részét alkotta, ami meghatározó volt a lakosság mentalitása, a vidék gazdasági, kulturális és infrastrukturális kötődése, jellege szempontjából. Azt csak jelképesen szokták megjegyezni, hogy az ún. Muravidéket, illetve annak déli részeit 1922-ig még híd sem kötötte össze a Mura folyó jobb oldalán élő stájerországi szlovén közösséggel. Kapcsolatok azonban a stájervidéki részekkel természetesen

voltak, ami gazdasági és kulturális szempontból egyaránt megállapítható. Ahhoz azonban aligha férhet kétség, hogy a két világháború közötti időszak csak kis mértékben, csupán bizonyos szempontokból volt elegendő arra, hogy a Magyarországtól elcsatolt Mura mente bekapcsolódjon az újonnan létrejött délszláv állam vérkeringésébe. Tekintettel az I. világháború után létrejött délszláv állam nemzetiségellenes politikájára, valamint a régió ezzel összefüggő vagy ettől független általános elhanyagolására, megállapítható, hogy a két világháború közötti esztendőkben csekély mértékben (pl. az infrastruktúra, a mezőgazdaság stb. terén) a Magyarországon maradt szomszédos területektől is valamennyire lemaradt. A lemaradás nem volt jelentős, azonban azok a visszaemlékezők, akik gyermekkorukban kettősbirtokosként vagy más úton meglátogatták a trianoni Magyarországon maradt rokonaikat, felfigyeltek arra, hogy

a határ másik oldalán élő családok megélhetése valamennyire könnyebb volt, mint az elcsatolt falvakban. Az elmondottak alapján aligha véletlen, hogy a különböző szlovén régiókban akkoriban a Muravidéket több alkalommal „szlovén Szibériának” nevezték, ahová a hivatalnokok, tanítók és általában a betelepített értelmiségiek leginkább kényszerből mentek. A küldetés részükről nemegyszer büntetésnek volt értelmezhető. A Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz, azaz a későbbi Jugoszláv Királysághoz való tartozást eltérően élte meg a Mura mente magyar és szlovén (akkoriban magyar nyelvterületen általában vendnek nevezett) lakossága, valamint a két világháború között a vidékre került szlovén, illetve délszláv nemzetiségű telepesek, hivatalnokok. Ennek értelmében másképpen is viszonyultak ahhoz. Míg az előbbiekre – a szlovén származású muravidékiekre is – a hungarusz-tudat volt a jellemző, az

utóbbiak eleve ellenszenvesen viszonyultak Magyarországhoz és minden értékhez, megnyilvánuláshoz, ami a magyar nyelvvel és kultúrával függött össze. Ebből fakadóan a két világháború között a térségben különböző konfliktusok keletkeztek (vita a Mura menti szlovén nyelvjárás és a hivatalos szlovén nyelv használatáról, közvetlenül az elcsatolást követő időszakban ellentétes vélemény a terület hovatartozásáról a horvátok és a szlovénok között, a magyar nemzetiségűek kisemmizése a földreform során, a magyar nyelv fokozatos visszaszorítása az oktatásban és a kultúrában stb.) Ilyen helyzetben „köszöntött” a térségre a II világháború A különböző sajtócikkek, valamint a tárgyalt korszakot megélő személyekkel készített beszélgetések, mélyinterjúk alapján megállapítható, hogy Mura menti magyar falvakban élő lakosság az I., és a II bécsi döntést bizakodással fogadta Az említett

„nagypolitikai” események igazolták bennük a trianoni döntés által velük szemben elkövetett igazságtalanságok orvoslásáról két évtizeden át titokban ápolt hitet. A jugoszláv hatóság közvetett ellenintézkedéseként, a délszláv állam szempontjából kedvezőtlen külpolitikai eseményekre reagáló megnyilvánulásként is értelmezhető, hogy 1938–1939-ben az Alsólendván szervezett magyar egyesület első hivatalos megalakulását nem engedélyezték, a toborzásban fontosabb szerepet vállaló személyeket letartóztatták.2 Összehasonlítva a helyzetet a korábbi hónapokban bekövetkezett Kárpát-medencei változásokkal, a jelentős magyar területgyarapodással, a Mura mentén élő magyar közösség számára az 1940. év végén zajló események (mint pl a magyar–jugoszláv Örökbarátsági Szerződés) némi csalódással jártak. Az 1940 december 12-ei keltezésű Örökbarátsági Szerződés a Magyar Királyság és a Jugoszláv

Királyság között mindkét fél számára pillanatnyi politikai konszenzust jelentett, amire az adott történelmi pillanatban szükség volt, bár a csupán három cikkelyből álló megállapodás szilárdsága már az aláírás időszakában megkérdőjeleződött.3 Későbbi sajtóközleményből tudjuk, hogy a vajdasági magyarok jogainak két kiemelkedő harcosa, Várady Imre és Deák Leó munkássága révén Újvidéken megalapított magyar kultúregyesület fiókszervezetét – a bácskai és bánáti fiókszervezetek után – közvetlenül a visszacsatolás előtti hónapokban, hetekben a Muravidéken ismételten meg akarták alapítani. Azonban miután a szervezési teendők megkezdődtek – aminek formális akadálya nem volt, mivel az alapszabály az egész korabeli Jugoszlávia területére lehetővé tette azt (csak az alakuló gyűlést kellett volna az illetékes hivatalnak bejelenteni) –, a terv a hatóságok tudomására jutott, s így 1941. március

28-án tizenhárom személyt beidéztek a bíróságra és 500–1.000 dinár pénzbírsággal vagy 10–10 napi börtönnel büntették őket A fellebbezésre, illetve a büntetés végrehajtására nem került sor, mivel néhány nappal később a németek megszállták a vidéket.4 Maga az esemény azonban alátámasztja az állítást, hogy a szlovén régióhoz tartozó magyar közösség nemzeti jogai – még a kultúra terén is – erőteljesen korlátozva voltak. Főleg 1935 után, amikor a jugoszláv kormány a közművelődési egyesületek működését azzal az indoklással tiltotta be, hogy politikai munkát végeznek. A korábban említett magyar–jugoszláv Örökbarátsági Szerződés aláírásának előzményeit illetően egyetérthetünk azzal a véleménnyel, hogy az olaszok sikertelen görögországi akciójának következményeként Hitler – a Szovjetunió megtámadására készülve – a Balkánon ideiglenesen békét kívánt kieszközölni, ami

befolyásolta a magyar–jugoszláv egyezmény létrejöttét. A németek hivatalosan annak a látszatát próbálták kelteni, hogy semmi közük nincs a szerződéshez, ami természetesen nem felel meg a valóságnak. A magyar kormány és Teleki Pál miniszterelnök, aki a revíziót sohasem tévesztette szem elől, úgy értékelte az adott helyzetet, hogy a szerződés megkötésével Magyarország számára ugyan nagy az ár, de ha cserében az ország kimaradhat a háborúból, akkor megéri.5 Bizonyos értelemben a Jugoszlávia iránti magyar revíziós követelést illetően volt „kibúvó” a szerződésben. Még ha az I cikk ki is mondta a két állam közötti állandó béke és örökös barátság fennállását, a II. cikk már úgy fogalmazott, hogy a szerződő felek szükség szerint tanácskozni fognak mindazokban a kérdésekben, amelyek megítélésük szerint kölcsönös kapcsolataikat érinthetik. A magyar diplomácia néhány befolyásos képviselője ezt a

tárgyalt korszakban úgy értelmezte – amint az Sztójay Döme berlini magyar követnek gróf Csáky István külügyminiszterhez intézett leveléből is kiderül –, hogy a szerződéssel Magyarország a Jugoszlávia felé való revízióról nem mond le.6 A Mura menti térségre vonatkozó politikai helyzet a következő hetekben, hónapokban nagyon gyorsan változott. Horthy Miklós kormányzó 1941. március 28-án levelet írt Hitlernek, amelyben megköszönte neki, hogy egy nappal korábban a magyar nagykövettel folytatott megbeszélésen kilátásba helyezte a legmagasabb szintű magyar–német katonai kapcsolatfelvételt és a magyar revíziós törekvések megvalósítását Jugoszláviával szemben.7 A Jugoszláv Királyság teljes politikai és katonai összeomlása, valamint az 1941. április 6án bekövetkezett német támadás ismét megváltoztatta a muravidéki magyarok hangulatát Fontos megemlíteni, hogy a német inváziót követően úgyszintén némi

csalódás volt tapasztalható a magyar ajkú és a Magyarországgal szimpatizáló muravidéki lakosság körében, hiszen – amint azt számos interjúalany kifejtette – ők a magyarokat várták.8 Azonban ahhoz sem fér kétség, hogy másképpen gondolkodók is voltak. Példa erre a rendkívül gazdag és befolyásos muraszombati húsgyáros, egykori jugoszláv képviselőházi küldött, Benkó (vagy Benkő, illetve Benko)9 József feltételezett magatartásformája, akit a háború végén azzal vádolt a háborús eseményekről a kommunista párt és a partizán mozgalom szemszögéből írott könyvében Godina Ferdo, hogy ő mindenekelőtt a németeket várta.10 Benkóval kapcsolatosan tudni kell, hogy politikai alkalmazkodóképessége kiváló volt, így a magyar hatalmi struktúrába is nagyon hamar beilleszkedett a későbbiek során. A német repülőgépek 1941. április 6-án már korán átrepültek a Mura menti tájak felett, ami jelezte, hogy a németek

megkezdték a délszláv állam megszállását. Az ún 2 német hadsereg keretéhez tartozó 101. és 125 ezred alakulatai – toborzási helyük Radgona (Radkersburg) körzetében volt – Vashidegkút (Cankova) környékén érkeztek a Muravidékre. A németek a ténylegesnél sokkal nagyobb ellenállásra számítottak a jugoszláv katonaság részéről, hiszen – egyebek mellett – 1941. március 28-án egy tartalékos zászlóalj toborzására is sor került, amelynek feladata lett volna a német alakulatokkal való harc felvétele. Kisebb zendülésektől eltekintve az erőteljesebb ellenállás teljességében elmaradt, csupán a Mura folyó hídjainak a felrobbantása jelentette a jugoszláv hadsereg említésre méltó ténykedését. A németeket elsősorban néhány német többségű lakossággal bíró muravidéki település polgárai fogadták rokonszenvvel. Az említett települések ügyében a későbbiek során a német diplomácia is intézkedett, így

Kismáriahavas (Fikšinci), Határfalva (Kramarovci), Gedőudvar (Ocinje) és Rottenberg, azaz Seregháza (Serdica) bizonyos része a II. világháború idején a német birodalomhoz tartozott. Muraszombatban a német katonaságot Bratina Franc főszolgabíró, Benkó József képviselő és Hartner Nándor polgármester köszöntötték.11 Amint már említettük, a Muravidéken a német katonai megszállással szemben a jugoszláv katonaság semmilyen ellenállást nem tanúsított, hiszen – egy szlovén visszaemlékező szerint – az ott állomásozó, rosszul felszerelt és szervezett ezred (amelyben állítólag jelentős mértékben muravidéki tartalékosok és magyar nemzetiségű egyének is voltak) akkorra teljesen szétesett.12 Egy másik szlovén nemzetiségű visszaemlékező szerint már a reggeli órákban egymás után három nagy robbanást lehetett hallani a távolabbi falvakban, mivel a Mura folyó három hídját, amint arra már utaltunk, a visszavonuló

jugoszláv katonaság felrobbantotta.13 A Zalamegyei Újság rövid cikkében az olvasható, hogy a jugoszláv hadvezetőség parancsot adott az 1941 áprilisáig általuk birtokolt Lendva-vidék és a Muraköz kiürítésére, amit végre is hajtottak. Az említett napilap is közölte, hogy a szerbek felszedték a vasúti síneket, azonban a vonalat a német hadsereg közvetlenül a vidék elfoglalása után helyreállította.14 A németek a bevonuláskor a vidék lakosságának nem okoztak kárt, csupán Klekl Jože nyugalmazott cserencsóci plébánost tartóztatták le és a muraszombati járásbíróság börtönébe zárták. Godina Ferdo, aki a vidéket megszálló németekről ellentétesen nyilatkozott (szerinte a Muravidéken is raboltak), a 20. század hetvenes éveiben írott könyvében megjegyezte, hogy annak volt köszönhető a német hadsereg gyors előrenyomulása, hogy a térségben akkor nem tartózkodtak a kommunista párt keretében tevékenykedő aktivisták

(partizánok). Godina arra is utalt könyvében, hogy Muraszombatban a német Kulturbund egyesület erős volt, ezért ott erőteljesebb volt a németek iránti szimpátia, holott Alsólendván – ahol a megérkezésükkor, délután 15 órakor Schafhauser András tűzoltóparancsnok köszöntötte őket – a lakosság rideg fogadtatásban részesítette őket, valamint nemzeti hovatartozásának kinyilvánításaként a magyar nemzeti zászlókat tűzték ki. A városban – Godina szerint – több elmagyarosodott szlovén származású tehetősebb polgár is a magyarok mellett állt ki, és a városi zsidóság úgyszintén magyar érzelmű volt.15 Megállapítható, hogy a Stájer-vidékhez közelebbi települések lakossága – és Muraszombat város bizonyos körei is – a kezdetben jobban rokonszenvezett a németekkel, mint a magyarokkal. A korabeli eseményeket megélt személyekkel folytatott beszélgetések alapján tudunk arról is, hogy a Lendvához közeli Hídvégen,

ahová a két világháború között szlovén ajkú telepesek érkeztek, ugyancsak horogkeresztes zászlók fogadták a német katonaságot. Azonban fontos ismételten hangsúlyozni, hogy nem ez volt a jellemző magatartásforma az egész Muravidéken, különösképpen nem a magyarok lakta falvakban. A korszakkal foglalkozó szakemberek véleménye szerint a Wehrmacht bevonulása után Alsólendván a német közbiztonsági szervek tartották fenn a rendet, azonban kisegítő jelleggel magyar nemzetiszínű karszalagot viselő helybeli fiatalok is segédkeztek a rendfenntartásban. Néhány nap múlva elterjedt a hír, miszerint a magyar honvédség Húsvéthétfőn, április 14-én bevonul a Muravidékre. Az eseményre azonban akkor még nem került sor, de az említett napon a legfőbb zalai közigazgatási vezetők, mint gróf Teleki Béla főispán, Brand Sándor alispán és Tomka János vármegyei főjegyző Alsólendvára látogattak. Céljuk a tájékozódás, a

térségben kialakult helyzet első kézből való megismerése volt.16 A magyar hatalomátvételig, amire a Muramelléken, azaz a Muravidéken 1941. április 16-án került sor, számos olyan esemény történt, ami az akkor még mindössze húsz esztendeje kisebbségben élő közösség erős magyar kötődését bizonyítja. A visszaemlékezők szerint a német katonai megszállás tíz napja alatt néhány határmenti magyar faluból, valamint Alsólendváról is többen átkeltek a trianoni határon, hogy a vidékre vonatkozóan kieszközöljék a magyar katonai hatóságoktól a hatalomátvételt. Azokban a napokban a Zala megyei sajtóban lelkesen méltatták a német, illetve a Horthy kormányzó „Előre az ezeréves határokhoz!” című kiáltványával fémjelzett magyar bevonulást a Muravidékre, illetve a Muraközbe. Brand Sándor zalai alispán azt nyilatkozta, tekintettel arra, hogy az események szinte egybeestek a Húsvéttal, valamint a magyar hadsereg bácskai

bevonulásával, ezért „a feltámadás ünnepét várjuk, örüljünk, örvendezzünk a magyar feltámadásnak is.”17 A budapesti kormányzat részéről a vidéket legtöbbször együtt „kezelték” a zömében horvátok lakta Muraközzel (a terület a két világháború között a délszláv állam horvátországi részéhez tartozott, ma a Horvát Köztársaság része), ami e tekintetben hátráltatta a Muravidék birtokba vételét. A Muravidéktől eltérően ugyanis a Muraköz ügyében – nem alaptalanul – észlelhető volt némi elővigyázatosság.18 Erre utal a honvédvezérkar főnökének az 1941 április 10-i rendkívüli minisztertanácsi ülésen elhangzott kijelentése, melyben – a belügyminiszter felvetésére – úgy foglalt állást, hogy „be kell vonulnunk oda is”.19 A Muraközzel kapcsolatos bizonytalanságokra utal Weizsecker német külügyi államtitkárnak Ribbentrop külügyminiszterhez intézett távirata is, amelyben már utalt a német

hozzájárulásra a magyar katonai alakulatok muraközi bevonulását illetően. A távirattal kapcsolatosan az is kiderül, hogy a magyar minisztertanács a Bánáttal és a Muraközzel kapcsolatos magyar igényeket több ízben tárgyalta. Április 13-án a Horvátországgal való viszonyt illetően is napirendre került a Muraköz kérdése. Határozat született arról, hogy a magyar csapatok bevonulnak az említett területre, azonban a visszacsatolást ott még nem tekintik végleges állapotnak. Nem kívánták lezártnak tekinteni az ügyet a horvát kormánnyal tervezett tárgyalásig, amelynek keretében egyéb fontos kérdések függvényében látták célszerűnek eldönteni a Muraköz hovatartozását. Két nappal később Bárdossy miniszterelnök már határozottabban kijelentette, hogy „míg megegyezés nem jön létre a horvátokkal, igényt tartunk a Muraközre is”.20 II. 2 A Muravidék visszacsatolása Magyarországhoz Közismert, hogy 1941. április 16-án a

már korábban felsorakozott és indulásra készen álló Magyar Kir. Honvédség szombathelyi székhelyű III hadtestének 9 gyalogdandárja reggel 7 órakor átlépte a trianoni határt az Alsólendvai járásban, és megkezdte a bevonulást az első világháború után Magyarországtól elcsatolt Mura menti területekre. Az említett napon a magyar honvédek mindenütt megkezdték a területek átvételét, így az egykori Zala megyei részen Alsólendvára, valamint a muraközi Csáktornyára és Légrádra is bevonultak.21 Muraszombatba, illetve a Muraszombati járásba az úgyszintén szombathelyi székhelyű 5. gyalogezred Körmenden állomásozó zászlóalja vonult be Radványi József ezredes vezetésével. A sajtójelentések szerint, és amint azt számos visszaemlékezésből ismerjük, mindenütt, amerre elhaladtak a magyar katonák, örömünnep fogadta őket. Az utak mentén az egész környék felpántlikázott lakossága, öregek, fiatalok és gyermekek

egyaránt nagy örömüknek adtak hangot, éljenezték Magyarország kormányzóját és a hadsereget. A bevonuló magyar honvédséget a felújított alsólendvai templom előtt Bacsics Árpád építész, városbíró üdvözölte. A magyar katonaság részéről Novák főhadnagy válaszolt, de felszólalt Lüdke német kapitány, olimpikon is. A köszöntések után a nagy számú közönség elénekelte a magyar himnuszt. Hogy nagy számban gyűltek össze az emberek, azt a korabeli fotók, a visszaemlékezők és a sajtóhírek egyaránt megerősítik. Már a német bevonulás óta, amikortól magyar nemzeti színű zászlókkal díszítették fel a városkát (elvétve, amint azt néhány fotó bizonyítja, horogkeresztes zászlót is kifüggesztettek), minden nap reggelenként nagy tömegben tódult Lendvára a szomszédos falvak lakossága, és ott töltötte az egész napot, hogy a bevonuló magyar honvédséget – amikor azok megérkeznek – ünnepelhesse. A Lendvával

szinte egybenőtt Hosszúfaluban két helyen állítottak fel díszkaput, a város elején pedig úgyszintén egyet a következő felirattal: „Éljen Horthy Miklós kormányzó, éljen a magyar honvédség! Isten hozott, testvéreink.”22 A bevonuló katonákkal Alsólendvára megérkezett gróf Teleki Béla, Zala megye főispánja is, továbbá dr. Brand Sándor alispán és több jeles vendég23 A megyei vezetők, amint arra már utaltunk, a magyar katonai bevonulást megelőző napokban (április 14-én és 15-én) is rendszeresen Alsólendvára utaztak, hogy egyeztessenek és előkészítsék a terepet a tényleges hatalomátvételre. A „felszabadulás” napján délelőtt fél tízkor Alsólendváról telefonüdvözletet küldtek Zalaegerszegre, amelynek keretében üdvözleteiket küldték a „felszabadult” Alsólendváról a megye tisztikarának. Akkor már azt is jelezték, hogy azon a napon a Muraközbe nem mennek. A korabeli sajtóból az is kiderül, hogy a

honvédvezérkar főnöke „a felszabadult magyar területekre a be- és kiutazást 14 napra teljesen betiltotta”. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az említett időszakban magánszemélynek oda beutazni vagy onnan kiutazni nem szabadott.24 A Zalamegyei Újság 1941 április 17-ei számának vezércikkében a magyar nemzetiségűek mellett – Szent István király szellemében – köszöntötték a „a horvát és vend anyanyelvű magyarokat” is.25 Dobronakon is alkalmi ünnepséget rendeztek az egykori mezővárosba érkező kisebb magyar katonai egység, valamint a „felszabadulás” tiszteletére. Ugyan egyes visszaemlékezők arra is utaltak, hogy a lakosságban volt egy kis csalódottság is, hiszen a magyar katonai alakulatok a németeknél sokkal rosszabbul voltak felszerelve, és gyalog érkeztek26. Ettől függetlenül az első napokban a településen és környékén eufórikus állapot uralkodott. A Mura menti terület északi része, a történelmi

Muraszombati járás visszacsatolása Magyarországhoz, illetve Vas vármegyéhez úgyszintén látványos bevonulásként zajlott. Ez a magyarok lakta falvakra és Muraszombat városra különösen elmondható. Visszaemlékezők révén tudjuk, hogy a lakosság Hodoson is – a néhány nappal korábban megérkezett németek helyett – a magyarokat várta, ezért már a magyar katonai alakulatok megérkezése előtt díszkapukat építettek. Hodosra 1941 április 16-án egy századnyi magyar katona a falu melletti erdő irányából érkezett. A bevonuló magyar katonák köszöntésére sokan gyűltek össze. Domonkosfára mentek várni a magyar katonák bevonulását a környékbeli kisebb települések polgárai is. Az esemény tiszteletére a szerdahelyi lányok is magyar nemzeti színű szalagot tűztek a ruhájukra. Domonkosfán úgyszintén nagy volt akkor a lelkesedés, a visszacsatolási programból népünnepély lett. Jellemző volt az is, hogy a magyar katonákkal

együtt, illetve utánuk jöttek a rokonok is a szomszédos „magyarországi” falvakból.27 Tájékoztatásképpen megemlítjük, hogy Magyarország 1941-ben a Bácskában, a baranyai háromszögben, a Muraközben és a Muravidéken összesen 11.601 négyzetkilométer területet csatolt vissza a két világháború közötti jugoszláv fennhatóságú területből. Az említett területen a tárgyalt időszakban összesen 1.145508 lakos élt A Muravidékre is az ún. Délvidék teljes területére bevezetett katonai közigazgatás vonatkozott. A vezérkari főnök, Werth Henrik utasítására, amint már említettük, 14 nap zárlatot rendeltek el. Ez idő alatt a Muravidéken megszervezték a katonai közigazgatás rendszerét.28 A katonai igazgatás vezetője az egész Muravidékre vonatkozóan Horváth Ferenc tábornok lett. Az Alsólendvai járásban Marcsa Sándor ezredest nevezték ki parancsnoknak Az említett vezérkari parancs értelmében – amely különböző vidékeken

valamennyire differenciáltan érvényesült – a visszacsatolt területeken I. fokú katonai közigazgatási parancsnokságként a járási és városi katonai parancsnokságok működtek, II. fokú katonai közigazgatási szervként a Délvidéki Hadsereg katonai közigazgatási csoportparancsnoksága, valamint III. fokú közigazgatási szervként a Fővezérség Megyei szintű katonai közigazgatási parancsnokságok nem jöttek létre. A parancs egyértelműen leszögezte, hogy a Magyarországhoz visszacsatolt területen lévő jugoszláv hatósági szervek a működésüket nem folytathatják. A személyzetet részben a katonai közigazgatás különböző területeire csoportosították át. A parancs szerint a katonai közigazgatási szervek és parancsnokságok személyzetének kiválasztása az 1940. évi észak-erdélyi katonai közigazgatás tapasztalatai alapján történt. Feltételt, illetve előnyt jelentett a német, illetve a szerb és egyéb, az adott régióban

beszélt nyelv ismerete (a Muravidéken a szlovén), valamint az alkalmasság. A lakossággal való bánásmódot illetően a parancs arról rendelkezett, hogy a visszacsatolt területeken különbséget kell tenni őslakosság és bevándoroltak, valamint a telepesek között. Őslakosoknak azokat tekintették, akik (vagy a szüleik) 1918. október 31-ét megelőzően az adott területen laktak. A többi lakosságot bevándoroltnak vagy telepesnek minősítették, akiket a katonai közigazgatási hatóságoknak ki kellett volna utasítani. Az utóbbi rendelkezést azonban néhány nappal később felfüggesztették. A volt jugoszláv köztisztviselőkkel való bánásmód tekintetében a vezérkari főnök parancsa kimondta, hogy azok vezető állásban nem maradhatnak. A katonai közigazgatás idején azonban alsóbbrendű állást elvileg betölthettek, amennyiben fogadalmat tettek. A magyar- vagy németellenes tisztviselőket azonnal rendőri felügyelet alá kellett helyezni. Az

említett parancs értelmében internálást csak a rendszeres katonai közigazgatás rendelhetett el. Az oktatás terén a parancs kimondta, hogy a magyar, vagy többségében magyarok lakta területen a magyar iskolákat fokozatosan kell beindítani, viszont az említett területeken a szerb, a Muravidéken a szlovén iskolákat azonnal be kellett zárni, és legfeljebb csak szlovén tagozatú iskola működhetett, ha a lakosság számaránya ezt indokolttá tette. Szerb, illetve szlovén iskola csak a szerb, illetve szlovén területeken működhetett ideiglenesen, a legszigorúbb ellenőrzés mellett. A tanszemélyzet biztosítását illetően a parancs úgy rendelkezett, hogy az elsősorban az állásukból kitett vagy nyugdíjazott régi, vagy a magyar államhoz hű tanerőből történjen. A gyűléseket és felvonulásokat a vezérkari főnök ideiglenesen felfüggesztette. Fontos volt a parancs rendelkezése a katonai bíráskodás szempontjából is. E szerint a

visszacsatolt területeken a seregtestek katonai bíróságai működtek, amelyek azonban csak a visszacsatolás óta elkövetett bűncselekmények ügyében intézkedhettek. A jugoszláv érában elkövetett magyarellenes politikai bűncselekmények tárgyában a katonai bíróságok nem voltak illetékesek. Egy másik, 1941. április 18-án kibocsátott parancs értelmében a Muraszombati és az Alsólendvai járási katonai parancsnokságok területét illetően a büntetőbíráskodás kérdését – a hadügyminiszterrel egyetértésben – úgy szabályozták, hogy a bűnvádi eljárás lefolytatására illetékes parancsnok jogait a Szombathelyi III. hadtestparancsnok gyakorolta29 A parancs a közellátás szempontjából is számos megszorító intézkedésről rendelkezett, valamint ideiglenesen rendezte a menekültek, a közutakon érvényes menetirány, a gépkocsik, az időszámítás stb. kérdését, valamint az utazásokkal kapcsolatosan egyebek mellett kimondta, hogy a

visszacsatolt területeket más országrészektől és területektől a katonai közigazgatás határvonala választja el. Az illetékes magyar állami, illetve megyei szervek már a visszacsatolást követő első napokban, tekintet nélkül a katonai igazgatás bevezetésére és annak ideiglenes rendelkezéseire, arra törekedtek, hogy minél gyorsabban bekapcsolják a „felszabadított” területet a magyarországi vérkeringésbe. A törekvés első megnyilvánulásaként – sajtóközlemény szerint – a postaközlekedés indult meg. Arról is azonnal döntés született, hogy Alsólendva visszanyeri járási székhelyi rangját, azonban arra is utaltak, hogy valószínűleg nem az 1919 előtti területre terjed ki a fennhatósága. Több szempontból ugyanis fontosnak tartották, hogy az időközben beiktatott Lenti járás megmaradjon (amint az ténylegesen be is következett). Erőteljesen hozzáláttak azonban az alsólendvai járásbíróság visszaállítási

teendőihez, hogy minél hamarabb tehermentesítsék a zalaegerszegi járásbíróság I. világháború után felduzzasztott tevékenységét Ugyancsak kezdeményezések történtek az Alsólendva és Rédics közötti, a jugoszlávok által megszüntetett és felszedett vasút minél hamarabbi visszaállítására, valamint a forgalom beindítására.30 Fontosnak tartották az autóbuszjáratok megszervezését is Alsólendvára, elsősorban a szlovénok lakta falvakból, valamint Csesztreg és Letenye irányából.31 Április végén már beindult a rendszeres autóbuszjárat a Nagykanizsa–Alsólendva–Muraszombat vonalon, valamint Nagykanizsa és Csáktornya között.32 A nem magyar származású lakosság rokonszenvét Magyarország iránt különböző módokon kívánták megnyerni. Mivel az I világháború előtt a szlovénok lakta favakból nagy számban mentek mezőgazdasági idénymunkára a Somogy megyei és az alföldi nagybirtokokra, a Zalamegyei Újság már 1941.

április 29-én azzal a kéréssel fordult a magyar földbirtokosokhoz és gazdatisztekhez, hogy „vegyék ki részüket a visszamelengetésből”, és a tavaszi és nyári mezőgazdasági munkák előtt küldjék el munkástoborzóikat a visszacsatolt szlovénok lakta vidékre, mert ott biztosan bőségesen akad munkaerő. A munkalehetőség pedig növeli a szlovén nemzetiségű lakosság bizalmát Magyarország iránt.33 A Déli Hadsereg katonai közigazgatási csoportja parancsnokságának rendelete az őrizetbe vételekről és az internálásokról, amely a Mura menti területre is teljes egészében vonatkozott, aprólékosan kitért a végrehajtás módjára is. Egyéb fontos, főleg a bácskai régióra vonatkozó rendelkezések mellett a rendeletben kimondták, hogy „a felszabadult Délvidék egész területén első intézkedésként a legveszedelmesebb szláv, zsidó és egyéb ellenséges érzelmű egyéneket kell őrizetbe venni, internálni és majd külön

intézkedésre a nem őslakókat kiutasítani. Az első ütemben őrizetbe kell venni nemre és korra való tekintet nélkül a bujtogatókat, vagyis mindazokat, akik a jelenlegi rendbe beilleszkedni nem akarnak és a lakosságot fegyveres, vagy erőszakos ellenállásra izgatják, vagy pedig szóban vagy írásban a lakosságot a kiadott rendeletek be nem tartására akarják bírni”34 Fujs Metka muraszombati szlovén történész a szlovének visszacsatolás utáni magatartásformáját értékelve úgy véli, hogy a lakosság a háborús évek nehézségei ellenére erősödött nemzettudatában. Véleménye szerint a szlovénok többsége a magyarokat gyanakvással fogadta. A nem őshonos szlovénokra vonatkozóan Fujs a következőképpen foglalt állást: „A magyar megszálló hatóságok számára a legmegbízhatatlanabb csoport a két világháború között a Muravidékre betelepített szlovén hivatalnoki, tanítói réteg, az isztriai és a tengermelléki telepesek

és a hazai értelmiség azon baloldali köre volt, amelyet kommunistaként már a jugoszláv hatóságok is üldöztek. Néhány tanító kivételével, akik bizonyítani tudták, hogy a jugoszláv időkben sem folytattak magyarellenes tevékenységet és elvégezték a számukra szervezett tanfolyamokat, az ehhez a csoporthoz tartozókra a kitelepítés várt.”35 II. 3 A visszacsatolás alsólendvai és muraszombati fényképemlékei Az alábbiakban közzétesszük az 1941. április 16-án, valamint az említett nap utáni hetekben, hónapokban a visszacsatolást ünneplő rendezvényeken készített fényképeket. Néhány esetben a visszaemlékezők, illetve a képgyűjtemények tulajdonosai nem tudták pontosan meghatározni az esemény dátumát, így lehetséges, hogy egy-két felvétel a későbbi, 1942-es eseményekre vonatkozik. II. 4 A Vendvidéki Magyar Közművelődési Egyesület újraalakulása A Mura menti terület Magyarországhoz történő visszacsatolását

követően a közvélemény alakítása szempontjából fontos eseménynek számított, hogy 1941. május 24-én – a jugoszláv érában bekövetkezett szünetel(tet)és után – ismét megjelent a Muraszombat és Vidéke hetilap (a továbbiakban: MéV) XXXV. évfolyamaként jelzett első száma Laptulajdonosként a Vendvidéki Magyar Közművelődési Egyesület szerepel, a magyar nyelven és muravidéki szlovén (vend) tájszólásban – magyar betűkkel nyomtatva – megjelenő újság főszerkesztője Hartner Nándor, míg felelős szerkesztője ifjú Szász Ernő volt. A hetilap újraélesztését a Vendvidéki Magyar Közművelődési Egyesület (a továbbiakban VMKE) 1941. május 21-ei rendkívüli közgyűlése tette lehetővé, amelyen – a hetilap már említett kiadása mellett – számos fontos kérdés, tisztségviselő-választás, illetve kinevezés is napirendre került. A közgyűlés elején Hartner Nándor, Muraszombat város polgármestere hangoztatta a

visszacsatolásban fontos szerepet betöltő Radványi József ezredes, katonai parancsnok és Olajos József főszolgabíró érdemeit és szerepét, valamint köszönetet mondott Horthy kormányzónak, Bárdossy miniszterelnöknek és a magyar kormány néhány tagjának. Hartner egyebek mellett a muraszombati járás lakosságáról is beszélt, és kiemelte, hogy „a vend csak vendül beszél, de lélekben, erkölcsben, gondolkozásmódban és testben magyar, az volt mindig és az is akar maradni örökké”. Ezzel kapcsolatosan már a bevezető gondolataiban utalt az egyesület egyik fő céljára és alapvető tevékenységére, aminek lényegét a magyar nyelv terjesztésében jelölte meg, mert szerinte a szlovén lakosság meg akart tanulni magyarul. Ez, az adott korban rokonszenvre és ellenszenvre egyaránt okot adó nézőpont a visszacsatolás időszakának fontos politikai kérdésévé vált a Muravidéken. Kováts István evangélikus esperes a rendkívüli

közgyűlésen Hartner szélsőségesnek minősíthető kijelentését valamennyire enyhítette. Az egyesület céljai megfogalmazásakor a nem magyar anyanyelvű lakosság körében a kezdeményezést rokonszenvesebbé tette, amikor kifejtette, „hogy nem cél megfosztani a népet anyanyelvétől, hanem módot adni rá, hogy a vend megtanuljon magyarul is.” A VMKE Közgyűlése az említett ülésen megválasztotta az egyesület vezetőségét, amelynek tagjai a következő személyek lettek: Hartner Nándor (elnök), Antauer Jenő (főtitkár), ifj. Szász Ernő (ügyvezető titkár), Koltai István (pénztáros) A Választmány a következőképpen alakult (a nem muraszombati tagok neve után szereplő településneveket az újságban közölt formában tesszük közzé): dr. Bölcs Gyula, Benkó József,, Darvas Aladár, (Tótkeresztúr), Csernyavics Sándor, Ficko Károly (Marokrét), Hári Lipót (Domonkosfa), Lipics József, Luthár Ádám (Battyánd), Kocsár Mátyás

(Szécsényfa), Kolosa József, Krantz József (Mezővár), Marics Ágoston (Rétállás), Mikola Ferenc (Péterhegy), Péterka Rezső, dr. Pintér Miklós, Pojbics Gyula (Felsőcsalogány), Stevancsec Rezső (Csendlak), Tóth Ferenc, asztalos, Titán Iván (Murahalmos), ifj. Turk József, Vargha István (Perestó), Vértes Aladár (Őrihodos). Az egyesület az általa kiadott újság első számában felhívást tett közzé, amelyben felszólított minden „magyarul érző” polgárt, hogy csatlakozzon a Vendvidéki Magyar Közművelődési Egyesülethez.36 Az egyesület már a kezdeti fázisban is – az egyébként érthető, a visszacsatolás lázában ünneplő lakosság, illetve annak bizonyos része lelkes támogatottsága mellett – a magyar értékek két évtizedes visszaszorítását hangsúlyozta, ami kétségkívül igaz volt, azonban a nemegyszer indulatos kijelentések és megnyilvánulások több esetben ellenszenvet váltottak ki a zömében szlovénok lakta vidék

lakosságában (magában Muraszombatban akkor még kevésbé). A MéV első számában Szücs István Vas megyei főispán köszöntötte a Magyarországhoz visszacsatolt terület lakosságát. Egyebek mellett közleményében a következőket hangsúlyozta: „. most 22 év után mintha csoda történt volna, mintha a sokszor megálmodott álom valóra vált volna, dél felé is megnyílt a trianoni határ és megnyílt az út szűkebb pátriánknak, a tőlünk elcsatolt, de arról soha le nem mondott, vele mindig együtt érző földjéhez, a muraszombati járáshoz. Fogjuk meg egymás kezét, nézzünk jól egymás szemébe, halljuk meg egymás hangját és megértve egymást, felejtsük el ezt a 22 esztendőt mint egy rossz álomképet; ne a múlttal foglalkozzunk, hanem a jövővel, minden erőnkkel, minden energiánkkal szolgáljuk ezt a jövőt és forrjunk össze szűkebb pátriánk, Vas vármegye szeretetében a komoly, józan és értelmes munka jegyében. Magától

értetődik, hogy az új viszonyokba való beilleszkedés bizonyos zökkenőkkel jár, mint ami kísérő jelensége minden átmenetnek és azt sem szabad elfelejtenünk, hogy ha messzebb is jutunk a háború hullámveréseitől, legkevésbé szabadulhatunk meg annak gazdasági kihatásaitól. De én egy pillanatig sem kételkedem, hogy az a különleges harmónia és összhang, amely a háború előtt is hozzákapcsolta vend testvéreinket vármegyénkhez, most is rövid idő alatt teljes egészében kibontakozik.” Ugyancsak a hetilap első számában szólt az olvasóközönséghez Mikola Sándor akadémikus, a muravidéki szlovén származású kiváló matematikus, az első világháborút követő időszakban a magyar érdekeket képviselő szakértő, aki a magyar–szlovén együttélés szükségszerűségét és alapjait, valamint Magyarország toleráns, a nemzeti kisebbségek iránti, általa pozitívnak értékelt bánásmódját fejtette ki a hetilap következő

számába is átnyúló, szlovén tájszólásban közzétett írásában (Mikola következetesen a vend kifejezést használta, hiszen köztudott róla, hogy az elcsatolás időszakában ő volt az ún. „vend elmélet” egyik megalapozója).37 A Vendvidéki Magyar Közművelődési Egyesület egyik legfontosabb céljának, a minél erőteljesebb magyarosító törekvések érvényesítésének szellemében már 1941 nyarán szervezni kezdték az ingyenes magyar nyelvű tanfolyamokat, amelyek tartalma jelentős mértékben túllépte a nyelvi képzés határait. A „helyes magyar beszéd” tanítása mellett a „magyar élettel, a magyar fogalmakkal, a magyar történelemmel” ismerkedhettek meg a hallgatók. A tanfolyamokat különböző szinten és más-más érdeklődési csoportoknak szervezték meg. A magyarosítási törekvéseket mi sem bizonyítja jobban, mint hogy nem szlovén, illetve vend nemzeti kisebbségről, hanem egyértelműen vend ajkú magyarokról

beszéltek, ami mindenképpen rossz fényt vetett az egyébként számos nemes célt és kulturális törekvést megvalósító egyesületre.38 A Vendvidéki Magyar Művelődési Egyesület erőteljes magyarosító törekvéseit az is tükrözi, hogy 1941 nyarán 249 szlovén anyanyelvű gyermeket küldtek Vas megye különböző magyar településeire, valamint néhány Zala megyei faluba azzal a céllal, hogy minél hamarabb és minél teljesebben sajátítsák el a magyar nyelvet.39 Az agresszív stratégiának nyilván az egyik oka abban rejlett, hogy a mintegy két évtizedes „kiesést” pótolják, és a szlovén nemzetiségűek értékrendszerét a magyarországihoz közelítsék. A délszláv állam elnyomó, a nemzetiségek, különösképpen a tájszólásban beszélők felé alkalmazott kedvezőtlen politikája után a korabeli társadalmi légkörben valamennyire „érthetőek” az említett intézkedések, azonban – a következmények ismeretében – őszintén meg

kell állapítani, hogy ezzel leginkább az elvárásokkal ellentétes eredményt érték el. A magyar nyelv helyzetéről és egy, a magyar nemzeti kötődés terjesztését szolgáló nyelvtani kiadványról és szótárról tárgyalt a Vendvidéki Magyar Közművelődési Egyesület választmánya 1941. szeptember 1-jén A tanácskozáson részt vett Mikola Sándor és a magyar–szlovén szellemi kapcsolatok terén kimagasló eredményeket elért Pável Ágoston is.40 A VMKE a II. világháború időszakában folyamatosan a szélesebb régió, különösképpen Vas vármegye támogatását élvezte, ami anyagi juttatásokban is kifejeződött. Példaként említhetjük, hogy az 1944. évi megyei költségvetés tárgyalása keretében is a Vendvidéki Magyar Közművelődési Egyesületet a megye egyik kiemelkedő kulturális, hazafias és jótékonysági célú szervezetének tekintették. A megyei törvényhatósági bizottság közgyűlése akkor, amikor az egyébként

rendkívül nehéz gazdasági és politikai helyzet miatt már nagyszabású pénzügyi megszorításokra kényszerült, még mindig 500 pengő céltámogatást hagyott jóvá a VMKE részére.41 II. 5 A katonai közigazgatás időszakának hangulata, eseményei A muraszombati képviselő-testület első ülését a visszacsatolás után a törvényszék magyar nemzeti zászlókkal díszített termében tartotta, ahol Hartner Nándor polgármester beszélt a Magyarországgal való újraegyesülés fontosságáról, amelyet véleménye szerint a vidék magyar és szlovén ajkú lakossága mindig is akart. Radványi József ezredes, járási katonai parancsnok az ülésen visszafogottabb hangnemben beszélt, és mindenekelőtt arra ösztönözte a jelenlevőket, hogy nem politizálni, bírálgatni és kifogásolni kell ezekben a napokban, hanem dolgozni nyugalomban és csendben. A pártokba tömörülést későbbi időpontban tartotta célszerűnek megejteni. A katonai parancsnok

beszéde után feleskette a képviselő-testületet, amelynek a következő személyek lettek a tagjai: dr. Pintér Miklós, Szukits István, Csernyavics Sándor, Rajner Ferenc, Lipics József, dr. Bölcs Gyula, Benkó József, dr Vucsák István, Kalamár Elemér, Siftár Lajos, Bácz Lajos, Bajlec Ferenc, Kühár Ferenc, Rituper Alajos, Deutsch Gusztáv, Horváth János, Fliszár Antal, Kücsán Iván, Péterka Rezső, Györek Mátyás, Siplics István, Denkó Jakab és Küplen István. A képviselő-testület ülésén Olajos József főszolgabíró Muraszombat és a vidék népével kapcsolatosan hangsúlyozta, hogy „a megszállás éveiben is mindig megmaradt titokban magyarnak és nyíltan muraszombatinak”. Benkó József viszont egy küldöttség nevében méltatta Hartner polgármester munkáját, a város érdekében végzett érdemeit, külön hangsúlyozva „sohasem véka alá nem rejtett, merész és nyílt magyarságát”. Szerinte a város Hartner Nándornak

köszönhette a fejlődését. A képviselő-testület az első ülésén – Hartner polgármester indítványára – határozott több muraszombati utca névváltozásáról. Az akkori hangulatnak megfelelően a város kapott Horthy Miklós utcát, valamint néhány tekintélyes magyar történelmi személyiségről is neveztek el utcákat. Említésre méltó, hogy az egykori tekintélyes muraszombati plébánosról, Szlepecz Jánosról is neveztek el utcát. Akkor aligha keltett különösebb feltűnést, hogy a még élő, a visszacsatolással kapcsolatosan bizonyos érdemeket szerző személyek is „kaptak” utcát (Mikola Sándor, Szücs István megyei főispán stb.) A többi utcanév – a körülményekhez viszonyítva mérsékelten – a korszak hangulatának megfelelően alakult.42 Alsólendva és vidéke visszacsatolását Magyarországhoz 1941. május 11-én egy nagyszabású, szervezett rendezvényen is megünnepelték. A korabeli sajtójelentés tizenötezer fős

közönségről számolt be. Ha az említet részvevőszámot fenntartásokkal is kezeljük, vitathatatlan, hogy a délnyugat-zalai térség településeiről hatalmas tömeg gyűlt össze Alsólendván, hogy „az egész vidék lakossága nevében mondjon hálát a Gondviselésnek azért a kegyelemért, amellyel 22 év után meghozta a felszabadulást”. A rendezvényen megjelentek a megye tisztviselői Teleki Béla főispánnal az élen. Az ünnepség keretében Pehm József pápai prelátus, a későbbiekben Mindszenty néven közismerté vált mártír-hercegprímás tábori misét celebrált és alkalmi szentbeszédet mondott. Muravidéki szlovén tájszólásban Winter György tábori esperes szólt az egybegyűltekhez. Az ünnepi rendezvényen Szép József kántortanító mondott megnyitóbeszédet, amelyben hangsúlyozta a magyar lakosság sanyargatott sorsát a két világháború közötti időszakban. Azt követően az ünnepi műsorban többen közreműködtek, majd a

himnusszal záródó rendezvény után kezdetét vette a díszfelvonulás, amelyben részt vett az ún. lovasbandérium, a zenekar, a honvédség, a rokkantak, a tűzharcosok, a leventék és a cserkészek, a magyar viseletbe öltözött lánycsoport, a tűzoltók, a kerékpárosok, a települések képviselői stb. A délután során pedig térzenét szerveztek, valamint sor került a zalaegerszegi MOVE és az Alsólendva csapatai közötti labdarúgó-mérkőzésre.43 Horthy Miklós kormányzó Alsólendva és a járás lakosságának 1941. május 17-ei keltezésű levelében megköszönte hazafiságát, ami válasz volt egy, a város, illetve a járás vezetősége részéről a kormányzónak korábban, közvetlenül a visszacsatolás után eljuttatott táviratára.44 A Hősök Napján, 1941. május 25-én a Magyarországhoz visszacsatolt hetési falvak zarándoklatára került sor a gáborjánházi templomhoz.45 A rendezvényt a göntérházi Bencze Ádámné szervezte, aki az

említett templomban „könnyekig megható, szép hálaadó imát mondott a Szűzanya oltára előtt, hogy a felszabadulás boldog örömében részesülhettek”. Göntérházáról, Kámaházáról, Radamosból, Zsitkócból, Bánutáról és Hídvégről a sajtóközlemény szerint hétszáz zarándok érkezett Gáborjánházára. Már a Bödeházán felállított díszkapunál várták őket a helybéliek Nemes István plébános vezetésével, ahol Gaál Pál és Gaál Ilona a göntérháziak, Soós Irma pedig a kámaháziak nevében mondott köszöntőt.46 A gáborjánházi, felemelő élményt nyújtó rendezvénytől valószínűleg eltérő lehetet a hasonló alkalomból, tehát a Hősök Napja tiszteletére megrendezett cserencsóci rendezvény. A megyei sajtó ugyan bensőséges ünnepségről számolt be, amelyen hazafias (magyar jellegű) hangulat volt, azonban a közlemény valószínűsége – ismerve az említett település nemzetiségi összetételét és erős

szlovén kötődését – nagymértékben megkérdőjelezhető. Az eseményt inkább hatalmi demonstrációként lehet értékelni, amelyre kivezényelték a lakosságot, mert – állítólag – a rendezvényen a körjegyzőséghez tartozó hat falu lakosságának a többsége megjelent. A Zalamegyei Újság cikke akkor is ferdített, amikor az említett települések lakosságát színmagyarnak minősítette, holott köztudott, hogy szinte kivétel nélkül egynyelvű szlovén falvakról volt akkor is szó.47 Hasonló mondható el a Belatincon szervezett rendezvényről is, amelyet 1941. június 18-án Horthy Miklós kormányzó tiszteletére rendeztek.48 A tágabb földrajzi térség szempontjából azt sem árt megjegyezni, hogy a belatincihoz hasonló csáktornyai rendezvényen állítólag 25 ezer ember vett részt.49 Az alsólendvai Horthy-ünnepségre is nagyon sokan gyűltek össze – a városból és a környező falvakból egyaránt –, azonban a magyar többségű

város esetében aligha kételkedhetünk a magyaros hangulat valós voltában.50 Tekintet nélkül a visszacsatolást követő napok különböző, spontánul kialakult rendezvényeire, ünnepeire, Muraszombat vezetősége 1941. június 29-re, Péter és Pál napjára hirdette meg a felszabadulás nagyszabású ünnepét. A rendezvényt hosszú, több hetes előkészület előzte meg. Az ünnep napján – a zuhogó eső ellenére is – állítólag nagyon sokan gyűltek össze a város főterén, amely teljes egészében a magyar nemzeti színekben pompázott. A rangos vendégek sorában említhetjük dr. Grősz József szombathelyi római katolikus püspököt, Kapi Béla evangélikus püspököt, Kiss László altábornagyot, a szombathelyi hadtest vezérlő tábornokát, dr. Ostffy Lajos kormánybiztost, Vas vármegye nyugalmazott főispánját, dr. Szücs István főispánt, Horváth Kálmán alispánt, Szombathely és Kőszeg városok magas rangú képviselőit, dr. Brandt

Sándor alispánt Zala megye képviseletében stb Az országzászló felavatásával, vallási szertartásokkal, labdarúgó-mérkőzéssel (amelyen a hazai Mura csapata csupán 2:1-es vereséget szenvedett a neves első osztályú szombathelyi Haladástól) és egyéb programokkal színesített rendezvényen – amelyre egyébként az egész járás területéről különvonatokkal és autóbuszokkal szállították a közönséget – számos felszólaló mondott beszédet. Hartner Nándor polgármester ünnepi beszédében – egyebek mellett – a következőket hangsúlyozta: „1941. április 16-án vitéz magyar honvédeink átlépték és szétrombolták azt a határt, amelyet az igazságtalanság, elvakultság és a bosszú vont testvér és testvér közé. Meg akarjuk mutatni mindenkinek, járásunk és büszke vasi megyénk határain túl is, de a világ négy égtája felé is, hogy Muraszombat, a járás és az egész Vendvidék magyar, magyar volt és az lesz örökre. A

22 esztendős idegen uralom, 22 esztendős lelki szenvedés, magyar sors volt, amely újból megtanított bennünket arra, hogy mindenkinek össze kell fogni, drága hazánk határain belül és szerte a világon minden magyarnak egynek kell lenni és akkor erőssé és naggyá lesz Nemzetünk, Hazánk. De nemcsak örömünket akarjuk a mai napon kifejezésre juttatni, hanem elsősorban le akarjuk róni igaz köszönetünket és mély hálánkat mindazoknak, akik a visszatérést előkészítették és azt lehetővé tették.”51 A Zalamegyei Újság jelentése szerint – amely külön kiemeli, hogy ebből az alkalomból került sor az országzászló átadására is, amelyet a testvérvárosként említett Szombathely adományozott Muraszombatnak – arra is történik utalás, hogy a városban nem mindenki lelkesedett az ünnep, illetve a Magyarországhoz történő visszacsatolás miatt. A közlemény szerint ugyanis a városban maradt „szerbek” az ablakok mögül

figyelték a felvonulást.52 Nem vitatható, hogy a visszacsatolást követően a szlovén tájszólás teljes felszámolása bizonyos politikai körök érdekét képezte. Olyan hangulatot próbáltak meg egyesek előidézni, ami közvetlenül a szlovén nemzetiség erőteljes leépítését, fokozatos megszüntetését szolgálta volna. Már 1941 júniusában a muraszombati járásból olyan hírek szivárogtak ki – ami Hartner Nándornak, a VMKE elnökének is rendszeresen hangoztatott álláspontja volt –, hogy a szlovén, azaz vend nép nem érzi magát nemzetiségnek. Erőteljes nyomásgyakorlás révén elérték, hogy az említett „álláspontot” a szlovén származásúak közül is néhányan hangoztatták. Ilyen légkörben nem meglepő – amint arról a Zalamegyei Újság is beszámolt –, hogy a Muraszombati járás területén működő elemi iskolákban az ún. vend tagozatba mindössze öt gyereket írattak be a szülők. A helyzetet – tendenciózusan –

úgy mutatták be, hogy a magyar kormány méltányos nemzetiségi politikája ellenére sem hajlandók a szülők a gyermekeiket az esetleges szlovén nyelvű tagozatokba beíratni. Pedig a hivatkozásból kiderül, hogy a magyar tagozatra beíratott gyermekek 90%-a a Muraszombati járásban nem tudott magyarul, de „szüleik ennek ellenére azt akarják, hogy gyermekeik magyar nyelvű oktatásban részesüljenek”. Az említett sajtócikk e jelenséget úgy értékelte, hogy a mintegy 57 ezer lelket számláló szlovén származású polgár maga buktatta meg a szlovén tagozatú elemi iskolák felállítását.53 A Muraköz magyar fennhatóság alá helyezésének kérdése – amint arra már történt utalás – számos bonyodalommal járt. A folyamat záróakkordjának tekinthető, hogy a nagykanizsai honvédzászlóalj – magas rangú katonai és megyei képviselet mellett – július 9-én Perlakra (Prelog) is bevonult. Az említett napon Csáktornyán viszont nagyszabású

felvonulást rendeztek a magyar katonai közigazgatás muraközi bevezetésének örömére.54 Az újonnan megalakult csáktornyai városi tanács vezetőjévé, azaz a város polgármesterévé „a magyar ügy egyik, a fiatalabb nemzedékhez tartozó harcosát”, egy vendéglős család sarját, Pecsornik Ottó mérnököt nevezték ki.55 A visszafoglalt délvidéki területeken a rögtönbíráskodás korábban is érvényben volt, azonban 1941 júliusában az egykori jugoszláv fennhatóságú területre kiterjesztették a rendelkezéseket olyan bűntettekre is, amelyeket addig nem kötél általi halállal büntettek. A Muraszombat és Vidéke hetilap szerint ezt követően a Muraszombati járásban a rögtönbíráskodás a következő bűncselekményekre terjedt ki: felségsértés, hűtlenség, lázadás bűntettére – ide értve a felségsértés és a lázadás elkövetésére létrejött szövetséget és azok elkövetésére való felhívást is –, a lőfegyver,

robbantószer, robbanóanyag használatával elkövetett gyilkosság és szándékos emberölés bűntettére, továbbá az ilyen gyilkosság elkövetésére irányozott szövetségre, közegészség elleni bűntettre, vaspályákon, távírdán vagy hajókon, illetve légi járműveken, úgyszintén a villamos energia fejlesztésére, vezetésére és elosztására szolgáló berendezéseken elkövetett közveszélyű cselekmények bűntettére, hatóságok, illetve hatósági közegek ellen felfegyverkezve elkövetett erőszak bűntettére stb. A Mura mente, illetve annak közvetlen szomszédsága tekintetében úgyszintén fontos utalni a német és a magyar kormány titkos gazdasági megállapodására, amelyet az ásványolajérdekeltségek kérdésében 1941. május 30-án Budapesten kötöttek meg A megállapodás bizalmas jegyzőkönyve szerint a magyar kormány a jugoszláv kormány által német társaságoknak adott ásványolaj-koncessziós jogokat – amennyiben ezek a

koncessziók a Magyarországhoz visszakerült területre is kiterjedtek – elismerte, és annak megfelelően új koncessziós szerződéseket kötött az érintett német társaságokkal. A Muraköz és a Mura-sziget korábbi magyar–jugoszláv határig terjedő területére vonatkozóan német társaságoknak kiadott szerződések helyett a magyar kormány ásványolaj-kitermelési koncessziót adott valamelyik német társaságnak. A térség tekintetében a koncessziós szerződések megkötésénél fontos megemlíteni a magyar kormány által kifejezett irányelveket, amelyek szerint ha az új források feltárása hátrányosan befolyásolná a lispei és a lovászi olajterületek termelését, akkor az esetleges termeléskiesést a német koncessziótulajdonos természetben volt köteles pótolni. A magyar kormány azt az óhaját is kifejezte, hogy Németország bocsásson Magyarország rendelkezésére egy fúrókészletet a Lovászi területén végzendő

ásványolaj-kutatások céljára.56 Érdekességként említjük, hogy a katonai igazgatás alatt az egykori jugoszláv rendszámú járművek csak a járási katonai parancsnok engedélyével, valamint „MAGYAR” felirattal ellátva közlekedhettek. Ellenkező esetben a szabálysértőknek jelentős büntetéssel és a jármű elkobzásával kellett számolni. A Muraszombati járásban minden ún. külföldi állampolgárt, aki április 16-a után érkezett a járás területére, be kellett jelenteni a járási katonai parancsnoknál, mert ellenkező esetben akár az internálás veszélye is fenyegette őket.57 A MÁV hivatalos jelentése szerint 1941. június 9-ével helyreállt a vasúti személyforgalom Lendvahosszúfalu, azaz Hosszúfalu és Rédics, illetve Zalaegerszeg között. Naponta három vonat közlekedett a két település között mindkét irányban, és Rédicsről közvetlen csatlakozás állt az utasok rendelkezésére Zalaegerszeg irányában. Váratott azonban

még magára az Alsólendva és Csáktornya közötti vonal helyreállítása, valamint a teherforgalom megindítása.58 Muraszombatot és környékét csupán néhány hónappal a visszacsatolás után úgyszintén gyorsvonati csatlakozással kapcsolták be a magyarországi vasúti vérkeringésbe (Szombathelyen és Győrön keresztül). Az autóbuszok már korábban, még a tavasz folyamán megváltoztatták menetrendjeiket, és – több korrekcióval ugyan – a Muraszombati járás polgárai is bekapcsolódtak Vas megye közúti forgalmába. A MéV hetilapból tudjuk (az írás a Budapesti Közlöny 1941. július 13-i számára hivatkozott), hogy a magyar kormány a visszafoglalt délvidéki területekre általában kiterjesztette a külfölddel való fizetési forgalom szabályozására és a külföldi fizetési eszközök forgalmának korlátozására vonatkozó ún. devizarendeleteket, valamint az értékpapírok és az arany forgalmára vonatkozó rendeleteket. A

kiterjesztett jogszabályok alkalmazása szempontjából a dinárra szóló bankjegyeket és érméket is külföldi fizetési eszköznek kellett akkortól tekinteni. A rendelet kimondta azt is, hogy a devizarendeletek alkalmazása szempontjából a visszafoglalt terülteket akkortól minden vonatkozásban belföldinek kellett tekinteni.59 II. 6 A „vend-magyar” elmélet Bevezetésképpen fontos megjegyezni, hogy a Muraszombat központtal tevékenykedő Vendvidéki Magyar Közművelődési Egyesület és annak többször említett elnöke, Hartner Nándor polgármester által képviselt, közvetve már említett „vend-magyar” elmélet – a Mura mentén élő magyar és szlovén nép együttélése tekintetében – rendkívül káros folyamat volt a tárgyalt időszakban is. A „vend” megnevezést korábban minden különösebb ellenszenv nélkül használták a magyar nyelvterületen. A Hartner-féle vend-magyar ideológia lényege abban rejlett, hogy a VMKE elnöke

erőteljesen törekedett a szláv származású lakosság magyarosítására, és ezért alkalmazta a „vend-magyar” megnevezést, valamint rendszeresen hangoztatta, hogy az említett közösség nem nemzeti kisebbség és nem is akar azzá lenni. Az állítás természetesen nem felelt meg a valóságnak. Hartner ilyen jellegű ténykedésének súlyos következményei lettek olyan tekintetben is, hogy a szlovén származású lakosság az 1940-es években még jelentős mértékben kötődött a magyar értékrendszerhez és Magyarországhoz, azonban az említett nyomásgyakorlás – egyéb okok mellett – kiváltotta benne a szinte máig követhető ellenszenvet és kételyt a magyarsággal szemben. Hartner elméletére és cselekvési programjára – egyebek mellett – következtetni lehet a Vendvidéki Magyar Közművelődési Egyesület 1941 májusában tartott közgyűlésén elhangzott felszólalásából. A Muraszombati járás többségi lakosságáról akkor úgy

nyilatkozott, hogy „a vend csak vendül beszél, de lélekben, erkölcsben, gondolkozásmódban és testben magyar, az volt mindig és az is akar maradni örökké”. Már a bevezető gondolataiban utalt az említett egyesület egyik fő céljára, aminek lényegét a magyar nyelv terjesztésében jelölte meg, mert szerinte a szlovén lakosság meg akart tanulni magyarul. Az ún. vend kérdés megértése céljából fontos ismételten megállni Kováts István esperesnek a muraszombati visszacsatolási ünnepségen a vend nyelvvel kapcsolatosan kifejtett, részben tanulságos, másrészt azonban ugyancsak téves, az örömmámor hangulatában kifejtett gondolatainál. Szerinte a felszabadulás alatt nem csak az idegen karhatalomtól való szabadulást kellett érteni, hanem legalább annyira a „halálra ítélt vend nyelv felszabadítását” is. Ennek magyarázataként elmondta, hogy a szlovén ajkú lakosság (ő következetesen vendeket említ) ezer évig élt a magyar

hazában, és nyelvüket senki nem veszélyeztette, míg a jugoszláv éra 22 évében a vend nyelv szerinte teljes elsorvasztásra volt ítélve. Hangsúlyozta, hogy „az ifjú generációba olyan szellemet oltottak, hogy a vend nyelv a legutálatosabb nyelv a világon. Ki kell nevetni, ki kell gúnyolni azt, aki a ronda nyelvet ajkára veszi” Az elmondottak mögött az rejtőzik, hogy a két világháború közötti, főleg az egykori örökös tartományokból érkező szlovén hivatalnok réteg egyértelműen elvetette a Mura mentén több évszázad során meghonosodott nyelvjárást, amiből komoly ellentét keletkezett az ún. őshonos muravidéki szlovének és az újonnan betelepültek között. Kovátsnak az a gondolata, amellyel arra utalt, hogy a Mura menti szlovénségnek is a magyar nyelv legyen a tanítási nyelve, jelentős mértékben hasonló példa követését idézte elő, mint amivel éppen ő a délszláv állam nyelvpolitikáját vádolta. A Vendvidéki

Magyar Közművelődési Egyesület legfontosabb céljának, a minél erőteljesebb magyarosító törekvések érvényesítésének szellemében, amint már utaltunk rá, 1941 nyarán szervezni kezdték az ingyenes magyar nyelvű tanfolyamokat, amelyek tartalma túllépte a nyelvi képzés határait. Azonban ellenpéldát is lehet e téren említeni Pehm József, a tárgyalt időszakban a Zala megyei törvényhatósági gyűlésnek a tagja, aki Mindszenty József néven a 20. századi magyar történelem egyik legkiemelkedőbb egyénisége, mártírja lett, egy 1941 őszén zajló megyegyűlésen arra tett javaslatot, hogy minden muraközi, és értelemszerűen muravidéki hivatalnoknak, aki olyan településre kerül, ahol a lakosság nem ismeri a magyar nyelvet, kötelessége nagyon rövid időn belül megtanulni a kisebbség nyelvét. Mindszentynek (aki jelen volt Alsólendván a visszacsatolás napján is, valamint később ugyanott tábori misét celebrált) több javaslata volt

a Zala megyéhez visszacsatolt területek megsegítése és fejlesztése céljából. A következő idézet is tőle származik, amely – még ha bő fél évszázad távlatából nem is lehet annak minden mondatával egyetérteni – segíthet bennünket a tárgyalt korszak jobb megértésében. Az 1942 május 15-ei zalai megyegyűlésen Pehm a következőket mondta: „A Szent Istváni gondolat szellemében megbocsáthatunk mindenkinek, aki egyénileg vétkezett, de akik mások körében kontattak, vagy kontatnak, azoknak nincs helyük a visszakerült területen. A Murán innen ismerünk dobrovoljac, szlovén, vend és magyar kérdést. A dobrovoljacok iránt részvétet érzek, mivel Isztriából vetette ide őket az idő, nem maguk szántából jöttek. Most megint belekerültek az idők viharába De természetesen szívesebben látunk a helyükön is magyarokat. A vendek derék, vallásos, szorgalmas, államhű elemek. Nem volt és nincs velük semmi bajunk 1919 óta folyik

azonban északról egy ún szlovén beözönlés természetes úton és betelepítéssel a zalai részekre. Ennek eredménye az lett, hogy a Lendva-vidék 18 magyar községe nincs többé. Nyelvileg vegyes községek vannak helyettük. A magyar lakosság sem kapott a jugoszláv uralom alatt a két magyar nádor birtokából semmit, mert akkor a Balkánon éltek; most a magyar uralom alatt meg azért nem, mert Európában élünk. Ők azonban azt nem értik, hogy akkor számukra öt kivándorlási iroda működött egyszerre Alsólendván, és most a magyar világban se jussanak semmihez. Járnak is szüntelen a rédicsi hercegi felügyelőséghez, kérdezgetve: hol lesz az ő birtokuk.”60 Visszatérve azonban az egyik fontos, már közvetlenül a vidék Magyarországhoz történő visszacsatolását követően vitatott kérdéshez, a nyelvhasználat vitájához, fontos idézni Grősz szombathelyi megyéspüspök véleményét, valamint a kérdéseit is, amelyeket 1941 júliusában

fogalmazott meg Hóman Bálint miniszternek írott levelében. A levél erre vonatkozó részében a püspök a következőket írta: „Legyen szabad ezzel kapcsolatban rámutatnom ennek a vidéknek egy igen komoly problémájára, amely az iskolaügy miatt Nagyméltóságodat is közelről érdekli; ez a nyelvkérdés. Csodálatosképpen itt, bár a lakosság körülbelül 75–80%ban nem magyar anyanyelvű, nem a magyar és a kisebbségi nyelv összeütközéséről van szó, hanem a népnyelv és a szlovén nyelv harcáról. A kérdés lényege az, hogy van-e ennek a most visszakerült muráninneni vidéknek, Prekmurje-nek – ahogy a lakosság hívja ezt a vidéket – külön nyelve, amely nem azonos a szlovén nyelvvel. Az elcsatolásig ez nem volt vitás Addig ezt a vidéket mindenki mint vendvidéket tartotta nyilván, amelynek megvolt a maga vend nyelve. Ez a vidék annyira a maga életét élte, és annyira nem tartott kapcsolatot a szomszédos szlovén nyelvterülettel,

hogy – ahogyan ezt Novine c. lapjuk 1934-ben megírta – a ljubljanai szlovén tartományi kormány 1919-ben egyszerűen nem akarta elhinni, hogy a Murától balra szláv nyelvű nép lakik, és a követeket, akiket a belatinci, illetve a cserföldi népgyűlésből kifolyólag az elcsatolás érdekében Ljubljanába küldtek, nyelvpróbának vetették alá. Az elszakítottság 22 éve alatt azonban ez a vidék szlovén befolyás alá került. Szlovén nevelésben részesült, intelligenciája ráfeküdt a népre, különösen az iskolákra és iparkodott elszlovénesíteni a nép nyelvét. Most a helyzet az, hogy az idősebb generáció a maga vend, illetve régi prekmurjei nyelvét beszéli, és örül, ha ezt a nyelvet hallja a templomban; a régi szombathelyi nevelésű papok ezt a nyelvet használják, sőt néhány községben mindig megtartották a Szent István Társulat kiadásában megjelent vend katekizmust; a fiatalabb generáció azonban a legtöbb helyen a szlovén

nyelvet tanulta az iskolában, és az ősi nyelvét csak a szlovén nyelv egy értéktelen tájszólásának tartja, sokan a vend elnevezést szégyenlék és csúfnévnek tartják. A katonai hatóságok – szerintem nagyon helyesen – ellenzik a szlovén nyelv használatát, és a prekmurjei nyelv használatát sürgetik az egész vonalon, ugyanezt kívánják általában a régi papok, mert nem akarják, hogy ennek a vidéknek a népe idegen befolyás alá kerüljön.”61 A szlovén tájszólásnak az irodalmi szlovén nyelvvel szembeni előtérbe helyezését szolgálta minden bizonnyal az a kezdeményezés is, hogy a Néptanítók Lapjában – a kultuszminiszter rendelkezése értelmében – a hat nemzetiségi nyelven íródott cikk között muravidéki szlovén tájszólásban, azaz vend nyelven is jelentek meg írások.62 A vitáról későbbi visszaemlékezéseiben Camplin Iván, nyugalmazott plébános elmesélte személyes véleményét, korabeli magatartását.

Camplin a harmincas évek derekán az irodalmi szlovén nyelv mellett bontott zászlót, amit azzal magyarázott, hogy ily módon is állást kívánt foglalni a Mura menti szláv lakosságnak a szlovén nemzethez tartozása kérdésében az ún. vend teóriával szemben.63 A Muraszombat és Vidéke hetilap 1942. július 10-i száma „És mégis élnek vendek” címmel közölt vezércikket ifj. Szász Ernő, a lap szerkesztője tollából Az írásra azért szükséges odafigyelni, mert az Élet című szépirodalmi és tudományos hetilapban Novák Vilmos cikkére reagált a szlovén–vend vita tárgyában. Novák a Muravidéken élő, szláv nyelven beszélő népcsoportot szlovénnak minősítette, és állítását különböző magyarázatokkal alá is támasztotta. Szász Ernő ellenvetései viszont elsősorban a Mikola-féle vend-elméleten alapultak, és elsősorban az ezeréves magyar–vend együttélés elleni támadásnak fogta fel Novák érveléseit. A „vitának”,

amelyben Szász keményen megfenyegette Novákot, vitathatatlanul politikai indítékai voltak. Novák számára kevésbé volt elfogadható a Muravidéknek, illetve az ott élő szlovén származású közösségnek a magyar fennhatóság alá kerülése 1941 után, ezért a téves vend-elmélet ellen erélyesen tiltakozott. A korabeli muravidéki magyar hatalmi elitnek főleg a szlovénok lakta vidék esetében rendszeresen visszatérő vesszőparipája volt a vend-elmélet elhintése. Bizonygatásaikban elmentek egészen addig, amint azt Hartner különböző felszólalásaiban többször is érzékelhetjük, hogy nem vend (vagy szláv, illetve szlovén) kisebbségről, hanem vendül beszélő magyarokról beszéltek. Attól függetlenül, hogy a muravidéki szláv lakosság a tárgyalt korszakban (de Trianon előtt még inkább) egyértelműen a magyar értékrendszerhez kötődött, és a többség vitathatatlanul hungarusz-tudatú volt, az erőteljesen magyarosító

törekvéseket szolgáló vend-elmélet nagyon ártott a térség etnikai állapotának, valamint negatív következményei voltak a későbbi események szempontjából is. Az igazsághoz tartozik viszont az is, hogy a másik (szlovén) oldal rendszerint elhallgatta a közösség erős magyar kötődését és értelmi-érzelmi ragaszkodását Magyarországhoz (különösképpen az 1918–19-es időszakban).64 A fenti helyzetre utal az is, hogy az említett hetilapban – a két világháború közötti időszakban megjelent szlovén nyelvű könyvekkel szemben – pozitívan értékelték Mikola Sándor „vendmagyar” meséskönyvének a megjelenését, valamint egy másik, úgyszintén muravidéki szlovén tájszólásban készített könyv létrehozását.65 Az értékelés nem a kiadott mű tartalmára irányult, hanem a szlovén (vend) tájszólás használatára. Az idézett Szász-féle cikkből azt is megtudhatjuk, hogy a muravidéki szlovénok közül 1942ben is mintegy 5

ezren kaptak nyári idénymunkát Magyarországon, és így nem kellett nekik Franciaországba és egyéb nyugati országokba munkavállalás céljából elutazni (ami a jugoszláv érában törvényszerű volt). Amint arra már utaltunk, a Vendvidéki Magyar Közművelődési Egyesület vezetősége 1941ben egyértelműen a muravidéki szlovénség gyors ütemű magyar nyelvtanulását, a „vendségnek” mint nemzetiségnek el nem ismerését, csupán annak folklór-jellegű értelmezését tűzte ki célul. Az 1942 esztendő végén (december 28-án) az egyesület bizottsága, amelyet a vend nyelvkérdéssel kapcsolatosan neveztek ki, dr. Pável Ágoston egyetemi magántanár felkérésre készített nyelvtanelméletét értékelte. A bizottság66, illetve a tanácskozáson jelenlevők tudományos szempontból nagyra értékelték Pável Ágoston munkáját, amelyet azonban – Hartner Nándor elnök szavai szerint – nem szándékoztak kiadni, illetve a szélesebb

nyilvánosság elé tárni részben azért, mert a felkérés mintegy másfél évvel korábban történt, amikor a helyzet jelentősen eltért az 1942-es év végi állapottól. Az elnök szerint ugyanis közben számos szempont gyökeresen megváltozott, mert véleménye szerint 1942 végére a tisztviselők és a tanítók a néptől megtanulták a „vend” nyelvet. Másrészt Hartner szerint „a vendek maguk sem kívánjak ezt”. Ezt az állítást nyilván mai szemszögből nehéz objektíven értékelni, azonban hitele erősen megkérdőjelezhető. Hartner elnök az ülésen azt is hangsúlyozta, hogy a még intenzívebb egyesületi élet egyik legfontosabb feladata a „vendek nyelvi magyarrá válásának elősegítése”. Hartner szerint „a muravidéki vend-magyar népet nem szabad olyan szemmel nézni, mint más nemzetiségeket, mert szerinte a nép nyelvében is magyarrá akart válni”. Többször kifejtette, hogy „nem szabad kényszerítenünk arra, hogy

nemzetiség legyen”. Az egyesület vezetősége feladataként ismételten hangsúlyozta a tanítókérdés helyes rendezését, magyar óvodák felállítását és azt a törekvést, hogy az édesanyák is magyar nemzeti szellemű nevelést kapjanak. Egyébként a Pável Ágoston által elkészített vend nyelvtant szakmai szempontból az ülésen Antauer Jenő főtitkár értékelte. Antauer egyebek mellett a következőket fejtette ki: „A munka kiváló tudományos mű, néhány kivétellel az igazi vend nyelvet adja. A terminológiájához szükséges műszavakat – a vendben azok nem lévén meg – a szlovéntól kölcsönözte, de a vend nyelvhez idomította.” Az ülésen részvevők véleménye szerint az elkészített nyelvtan olyan tudományos szintű, terjedelmes munka volt, ami többszeresen meghaladta a VMKE elvárásait, a hétköznapi ember számára viszont – véleményük szerint – túlságosan magas színvonalú, ezért használhatatlan volt.67 A

Pável-féle nyelvtannal a szervezet a későbbiek során is foglalkozott. A bizottság 1943 februárjában is ülésezett, majd pedig az 1943. március 5-re összehívott választmányi ülés is tárgyalta. Mivel az elfogadott határozatoknak, valamint azok magyarázatainak rendkívül fontos jelentősége van a Mura mentén élő szlovénok, valamint a szlovén–magyar együttélés szempontjából, ezek jelentős részét idézzük. A határozat első részét a bizottság fogadta el, majd azt a Választmány megerősítette és kiegészítette. A sajtó közlése alapján – egyebek mellett – a következőket foglalta magába a bizottsági határozat és annak kiegészítése: „. A bizottság elismeréssel adózik dr. Pável Ágoston nagy nyelvtudással készített munkájának A nyelvtant azonban nem tartja minden részében a vend nyelv hagyományaival és a ma élő vend nyelvvel összeegyeztethetőnek. Ezért a bizottság szükségesnek tartja ezen különbségek

kiküszöbölésére a két leghivatottabb személy: dr. Pável Ágoston egyetemi magántanár és Mikola Sándor c. főigazgató, felsőházi tag felhívását véleményük összeegyeztetésére A bizottság véleménye egyébként is az, hogy a dr. Pável Ágoston által szerkesztett nyelvtan kiadása – még Mikola Sándorral egyetértésben történő javítása esetén is – a mai terjedelmében és összeállításában szükségtelen és csak egy gyakorlati iskolai nyelvtan alapját képezheti.” A határozattal kapcsolatban a bizottság a következő magyarázatot közölte: „A vend nép sem az első világháború előtt, sem a jelenben nem tartotta magát nemzeti kisebbségnek. A vend anyanyelvű népcsoportban önálló vend nemzeti öntudat sohasem létezett, hanem magyar nemzeti öntudattal volt és van telítve. De még a megszállás alatt sem fejlődött ki nemzetiségi öntudata, sem vend, sem szlovén, sem jugoszláv, mint az a többi nemzetiségeknél

történt, ahol a világháborút megelőzően kifejlődött nemzetiségi öntudat a saját nemzeti államukban, mint utódállamokban még inkább kifejlődhetett. A vend nép különleges helyet foglal el Magyarország nem magyar nyelvű népei között, mert nem csak lélekben érzi magát magyarnak, hanem a magyar nyelvet is megtanulta, vagy meg akarja tanulni, részben a testvéri összetartozás érzéséből, részben gazdasági szükségszerűségből. A vend nép túlnyomó nagy többsége az iskolai oktatást is magyar nyelven óhajtja, az iskolákban a vend nyelv tanítását feleslegesnek és megnehezítőnek tartja, ezért idegenkedik tőle. Amennyiben a kormányzat ennek ellenére szükségesnek tartja a vend nyelvtan kiadását, a bizottság ennek szűkre méretezését javasolja. Ezzel szemben fontosnak tartaná vend nyelven megírt népies magyar nyelvgyakorló könyv szerkesztését és kiadását.” A választmány a fenti határozathoz és annak

magyarázatához további javaslatokat fogadott el. Javasolták a kormánynak – a muravidéki nép kívánságára hivatkozva –, hogy a muravidéki középiskolákban a tanítás nyelve teljesen magyar legyen és a „vend” nyelvet (a muravidéki szlovén tájszólást) mint szabadon választható idegen nyelvet tanítsák. Továbbá javasolták, hogy a muraszombati állami gimnáziumban a vend tagozat már a következő tanévtől szűnjön meg, mert annak „csak a tanuló ifjúság vallja kárát, mivel hiányos nyelvtudással nem tud elhelyezkedni a magyar életben és tanulmányait főiskolán sem tudja folytatni”. Az elemi iskolára vonatkozóan azt javasolták, hogy ott is „színmagyar nyelven” tanítsanak, a szlovén tájszólást pedig csak mint kiegészítő nyelvet alkalmazzák.68 A meghozott döntéseknek azért volt nagy súlya, mert az ún. nyelvbizottságban, valamint a VMKE Választmányában a tárgyalt időszak legbefolyásosabb Muraszombati járási,

illetve muravidéki egyéniségei és szakemberei tevékenykedtek. A szlovén–magyar ellentét a Muravidéken az 1943. év derekán egyre nagyobb arányokat öltött. A hatalom a „vend származásra” játszott rá, amit a szlovéntól teljesen különállónak tekintettek. A szlovén, illetve jugoszláv illegális vagy egyéb formában megnyilvánuló, jelentős mértékben magyarellenes propaganda (például egyházi úton) is egyre erőteljesebbé vált. Amint azt már többször hangsúlyoztuk, a Muraszombat és Vidéke hetilap egyik fő célja volt az erőltetett magyarosítás, az ún. „vend-magyar” megnevezés meghonosítása, ami a feszültséget még inkább fokozta. A politikai berkekben uralkodó hangulat érzékletes bemutatása céljából idézünk néhány gondolatot dr. Saruga Rudolf Baráti jobb című cikkéből, amelyben nyílt levélben fordult azokhoz a muravidékiekhez, „aki vendnek születtek, de szlovénul éreznek”. Elsősorban a viszonylag gyér

számú, a két világháború között azonban már szlovén egyetemeken tanuló értelmiségiekhez intézte levelét. Saruga – egyebek mellett – a következőket írta: „. Több mint 2 esztendő múlt el azóta, hogy a Vendvidék visszatért igazi hazájához. Azt hihetnők, hogy az ezeréves állapot helyreállításával mindenki meg van elégedve. Ez így is van a nagy néprétegnél Azonban vannak – szerencsére elenyésző számban – vend származású elemek, akik magasabb kiképzésüket a szűk látókörű marburgi vagy laichbachi iskolákban nyerték el és minden eszközt megragadva el akarják téríteni a vendséget, saját fajtájukat, az egyedül járható és helyes útról. Hogy ezek Jugoszlávia feltámadásáról ábrándozzanak, visszavágynak Nagyszlovéniába még hagyján, de hogy suttogva lázítsanak, sőt ezer főnyi tömeg előtt „našo svobodo”-ért (mi szabadságunk) fohászkodjanak, nem hagyhatom szó nélkül. Nem én, hanem az elmúlt

1000 év Trianonig és a visszacsatolás 2 éve bizonyítja, hogy a vendeknek ugyanolyan politikai szabadságuk van, mint pl. a debreceni civisnek Nyelvük használatában senki sem gátolja őket Ha eme gátlás fenn állt volna, nem tarthatták volna meg nyelvük tisztaságát Trianonig. A Trianon után kezdődő és általatok most folytatott szlovénosítást azonban kötelességünk megakadályozni. Tekintve, hogy tökéletesen beszélem a vend nyelvet, tudom jól, hogy a vend szóbőség magasabb színvonalú beszédre vagy irodalomra nem alkalmas. De 65000 lelket számláló népnek erre nincs is szüksége. Csekély számánál fogva önálló nemzetiség nem lehet Komolyan senki sem állíthatja, hogy a vendeket elmagyarosítják, vagy elmagyarosították. Ezzel szemben a Cigányok, Császárok, Gáborok, Gombócok, Kávások, Kosárok, Legények, Siposok, Vörösök stb. valamikor tiszta magyarok voltak, ma pedig vendek Erről nektek is tudomásotok van. Ne lázítsatok, ne

bujtogassatok, ne zavarjátok a vend nép lelkében gyökerező együttműködési akaratot azzal az országgal, melyet hazájának ismer el. Ne adjátok el júdáspénzen fajtátokat, apátokat, anyátokat. És ha arra kérünk – egyelőre csak kérünk – Benneteket, hogy ne tanítsátok az elemistákat harmonika kísérettel szerb kolo-táncra és csakis szlovén népdalokra, és ne beszéljetek folyton szlovénul anyanyelvetek helyett, és ne olvassatok fel a tömegnek szlovén nyelven olyan egyházi szövegeket, melyek már egy század óta tiszta vend nyelven nyomtatva birtokotokban van. Ez csak azért történik, mert a jogegyenlőség elve alapján egyesek érdekei nem érvényesülhetnek más egyén érdekeinek rovására, még kevésbé az összesség rovására. A magyar állam toleranciáját és az általunk felétek nyújtott baráti jobbot ne tekintsétek gyengeségnek. Mi „kultúrnemzet” vagyunk és mindig kerültük az erőszakot, amíg azt elkerülni

lehetett. Való tény az, hogy ma 69 Magyarország erősebb és szilárdabb, mint volt 1941-ben.” II. 7 Zala megye Törvényhatósági Bizottságának küzdelme a Muraközért A Muraköz vonatkozásában a független usztasa horvát állam kikiáltása miatt – az ún. Muravidékkel vagy Muramellékkel ellentétben – sokkal bonyolultabb volt a helyzet. Zala megye törvényhatósági nagygyűlésének 1941. május 8-i rendes, Zalaegerszegen megtartott ülésén a megyei főispán ünnepélyesen emlékezett meg a Mura menti területek visszacsatolásáról. Zala megye Törvényhatósági Bizottságának (a megyegyűlésnek) akkoriban tekintélyes képviselője volt Pehm József pápai prelátus, zalaegerszegi apátplébános, a későbbi Mindszenty bíboros, Magyarország prímása, akinek úgyszintén fontos szerepe volt a visszacsatolt zalai területeket illetően. Nem kétséges, hogy ő is a két világháború között megnyilvánuló magyar politikai elit hangulatának

megfelelően foglalt állást és érvelt az említett kérdésekben, hiszen a magyar nemzet iránt érzett mérhetetlen szeretetét és áldozatkészségét ismerve aligha lehetett volna rá jellemző bármilyen más magatartásforma. Az említett közgyűlés a Muraközről is tárgyalt, mivel ott még teljességében a katonai közigazgatást nem lehetett bevezetni. Az önállósult horvát állam is – amint már említettük – igényt tartott a területre, valamint a Muraközben az ellenállás is erősebbnek bizonyult. A közgyűlés alatt történt egy fontos esemény, ugyanis egy Muraközből érkező küldöttség 12.501 muraközi lakos aláírásával nyújtott át egy követelést, amellyel arra kérték Zala vármegye főispánját, hogy a legsürgősebben juttassa el Horthy Miklós kormányzónak a muraköziek Magyarország iránti hűségnyilatkozatát. A nyilatkozatot a törvényhatósági közgyűlés nagy lelkesedéssel fogadta. Úgyszintén nagy ünnepléssel

fogadták Pehm (Mindszenty) József lelkesítő beszédét, amelyben a tekintélyes bizottsági tag – egyebek mellett – főleg a Muraköz vonatkozásában, az onnan érkező küldöttség köszöntéseként a következőket mondta: „Amihez én hozzászólni kívánok, annak előzményeit elém tárta a vármegye alispánja. Ugyanő történelmi jellegű bejelentésével levonta a vármegye lelkéről a két évtizedes gyászleplet, csonka teste alul elemelte a szomorú mankót, a szemekről levonta a bánatkönnyek fátylát, a kis-zalai és kis-magyar láthatár helyébe tágabb, nagy-zalai és nagymagyar horizontot nyitott. Ezt teszi akkor, amidőn álmaink álmáról, a Szent Korona gyöngyszemeiről, Alsólendva és a Muraköz sorsfordulójáról megemlékezik. Szeretném, ha minden mondatomat és szavamat a tárogató bűvösségébe márthatnám, ha velőkig és szívgyökerekig hatolhatnék A magyar ember lelkébe, testébe, életébe akkor vonul be igazán a tavasz

megifjító, boldog életárama, ha a feje felett megjelennek a tavasz első fecskéi és a régi ház ismert eresze alatt keresi a régi fészket, régi otthont. Ez valósul meg ma itt nálunk. Dicsőséges emlékezetű Zrínyi Miklós derék, hűséges, vallásos muraközi népének első fecskéi szálltak el hozzánk és keresve két évtizedes zimankó után a régi hazát, a régi ereszt, régi fészket, ide szálltak a Tekintetes Vármegye öreg székházába, hogy Murán innen, Murán túl tavaszt jelentsenek Az első fecskék nem sokan vannak, de tízezrek nevében jöttek és a nyomukban a tavasz tör elő. Csáktornya, Perlak, Légrád, Szentilona és a Zrínyi-erdő üzenetét hozzák. A Zrínyiek vértanú és száműzött életfáját, Gasparich Márk barát tüzes lángolását A déli ellenség, a török felégette, szerb felrobbantotta a Mura és a Dráva hídjait. Addig is, amíg a vármegye felépíti ezeket a hidakat, a muraközi nép április 27-én kemény

néphatározatával és mai útra kelésével a szívével vert hidat az ezeréves haza irányában. Sebet hoztatok, Muraköz első fecskéi? Tudjuk: galád ellenség ütötte. De mély és sajgó a mi sebünk is, mert trianoni elvesztésetek és mérhetetlen szenvedésetek ütötte. De a régi fészek nem hűlt ki, melegen tartottuk számotokra. És ez az első fecskejárás az öreg vármegye legboldogabb napja.”70 A hangzatos beszédet követően Pehm (Mindszenty) József a törvényhatósági kisgyűlés véleményéről szólt az új miniszterelnök, Bárdossy László kinevezését illetően, amiből érződik a későbbi magyar egyházfő általános nemzetpolitikai álláspontja. Amint már közvetve utaltunk rá, ahhoz nem fér kétség, hogy Pehm is a két világháború közötti időszak talán legáltalánosabb, tekintettel a körülményekre és a reális helyzetre azonban irreális politikai célkitűzését vallotta a revízió tekintetében: a történelmi határok

visszaállítását. A korabeli apátplébános a következőket hangsúlyozta: „Idők jele az, hogy diplomata lép a magyar kormányrúd mellé, a kormány élére. Abban a reményben és várakozásban állunk mögéje, hogy mint külügyminiszter és a kormány feje minden erejét latba veti azért, hogy a kormányzói kiáltvány szellemében a Délvidék és benne Dél-Zala határai mindenben és mindenütt a Szent István kitűzte, ezeréves történelmi határok legyenek. Azt pedig ne felejtse senki, hogy az ép, integer Magyarországhoz, amelyről soha le nem mondunk, az ép vármegyék testén keresztül vezet csak az út.” Természetszerűen a Muraköz kérdése a következő hetekben, hónapokban Zala megye törvényhatósági testülete vezetőségét élénken foglalkoztatta, mivel a katonai közigazgatás, illetve a megyéhez történő teljes integráció nem volt lehetséges. Amint arról a Zala megyei sajtó is beszámolt (1941. május 28-án), harminchárom

muraközi község harminchárom táviratot intézett Horthy kormányzóhoz, amelyekben kérték a vidék betagolódását a magyar államszervezetbe. Az újságcikk által közzétett távirat-részletekből kiderül, hogy egyik fontosabb érvelési szempont volt a muraközi nyelvjárás iránti aggodalom a Varasd-vidéki, illetve zagorjei „horváttal” szemben.71 Mielőtt folytatjuk a Muraköz visszacsatolására vonatkozó rövid ismertetést, utalunk a tájegység szempontjából fontos állami és nemzetközi álláspontokra, eseményekre. Az ún délvidéki kérdés kiváló kutatója, A. Sajti Enikő egyik összegző munkájában említi, hogy mielőtt a német csapatok a Muraközt átadták volna a magyar hatóságnak, a magyar kormány Bárdossy miniszterelnök vezetésével rendkívüli ülés keretében elemezte 1941. április 13-án a kérdést. Kvaternik Slavko, az újonnan létrehozott horvát állam ideiglenes államfője ugyanis arra kérte a magyar állami

vezetést, hogy a Muraközt ne szállják meg. A horvát igény megfogalmazásakor a horvátok maguk mögött érezhették Olaszország támogatását. A német álláspont az olasszal nem egyezett teljességében, ezért a kérdés rendezése szempontjából fontos volt a Jugoszlávia felosztását rögzítő április 24-ei bécsi német–olasz megállapodás. Az említett dokumentum egyrészt táplálta a magyar kormány területi illúzióit, ténylegesen azonban komoly csalódást keltett Budapesten. A megállapodásból ugyan kiderült, hogy a horvát–magyar határ a Dráva folyó lesz, így a Muraköz is Magyarországhoz fog tartozni, azonban a Muraköz és a Muravidék esetében kétoldalú egyezmények megkötésére kötelezték Magyarországot Németországgal és Horvátországgal. A megállapodás említett rendelkezésével a konkrét határvonal megállapítását a kétoldalú tárgyalások hatáskörébe utalták. Közben ugyan a németek a Muraközt átadták a

magyar katonai hatóságnak, azonban az üggyel kapcsolatosan továbbra is akadt bizonytalanság.72 A vidék hovatartozása kérdésében 1941. május 28-án kezdődtek tárgyalások a magyar és a horvát fél között, de a vitás kérdésekben nem tudtak megegyezni. A Zágrábban zajló tárgyaláson a horvát kormány csupán határ-megállapításokról kívánt tárgyalni, ezért a magyar tárgyalódelegáció május 31-én visszatért Budapestre. A magyar kormány fenntartotta korábbi igényeit, azonban a sikertelen tárgyalások után kijelentette, hogy várja a horvát kormány újabb javaslatát. A minisztertanács ezzel egyidejűleg egyetértett Bárdossy indítványával, miszerint július 1-jén bevezetik a katonai közigazgatást a Muraközben.73 A források bizonyítják, hogy erőteljes propaganda folyt annak érdekében, hogy a nyolcszáz éves történelmi kötődésre hivatkozva a túlnyomórészt horvátok lakta terület a megye részét képezze. Ennek érdekében

1941 július 5-én – 115 zalai törvényhatósági bizottsági tag indítványozására – rendkívüli törvényhatósági közgyűlést hívtak össze Zalaegerszegen, ahol a vitaindító beszédre Pehm Józsefet kérték fel.74 Felszólalásának bevezető részében hangsúlyozta Muraköz hovatartozásának általános jelentőségét, majd utalt arra, hogy a területért folytatott küzdelem nem csak a megye, hanem az egész ország érdeke. Hangsúlyozta a történelmi jog fontosságát, hiszen szerinte a Muraköz „896 óra magyar föld”. A határvédelemmel kapcsolatosan a következőképpen szólt: „Az új Magyarország, amelyről annyit beszélünk most, komoly határvonalakra rendezkedjék be! Az elmúlt negyed század alatt fegyveresen kandikáló ellenségtől négy oldalról övezett, nyitott puszta ház volt a szomorú Csonka-Magyarország. Szőregnél és Rédicsnél a libaőrző magyar kislány nem vette észre a fűben futó határvonalat és a granicsárok

fegyvereitől a magyar kislány vére festette azt láthatóvá. A Mura nem határ, nyáron átgázolható A Dráva komoly határ A Mura mellett nincs embererdő, tömött élőösvény, megette az egyke. A Dráva mellett 8–10 gyermekes családok élnek, évszázados Zrínyi-katonák leszármazottai. Zalának egyetlen honvédelmi övezete a Muraköz. Van természetes határ, élet és vitézi hajlam Alig kerestek itt elő valamit sietőbben a ládákból, mint a magyar vitézségi érmeket és alig várnak valamit inkább, mint a vitézzé avatást.” A szónok a továbbiakban Muraköz hűségéről szólt. Megjegyezte, hogy 1910-ben a 90 ezer muraközi lakosból 8 ezer volt magyar nemzetiségű és 22.577 magyarul beszélő Pehm József véleménye szerint azonban a nyelvi kötődés nem lehet mérvadó a területi hovatartozás kérdésében. A „Mindent vissza!”-jelszó szó szerinti értelmezését tükrözi Pehm érvelése, hogy 1938 óta az ún. „trianoni iránynak”

lejárt az ideje, és ha a Muraköz esetében bárki is kevesellené a kis lélekszámú magyar nemzetiségű, illetve magyarul is beszélő polgárt, „az annyit jelentene, hogy a még ellenséges kezekben lévő vármegyékből 9-ről örökre lemondunk, hiszen Árvától Fogarasig ennyi megyében gyengébben áll a magyar nyelv, mint a Muraközben.” Magyarországnak a Muraköz iránti jogát a vidék hűségének bizonygatásával támasztotta alá, amikor – egyebek mellett – a következőket hangsúlyozta: „A Muraköz magyar, mert magyarul érez. 1941 április 27-én 4 ezer katonakorú férfiú faluja táblája alatt és vonult fel Csáktornyára magyar zászlók alatt, harsogva proklamálták, hogy a Muraköz magyar és ahogy a Zrínyi-emlékmű felé táncolva, zárt menetben felvonultak, és egy öreg muraközi elmondta nekem: Azért jöttünk, hogy fölemeljük ezt a nagy dicsőséget – ezt én életem egyik legnagyobb élményeként őrzöm. Május 11-én 10 ezer

ember ünnepelt magyar zászlók alatt Perlakon. A honvédünnepségen 17 ezer ember vett részt Csáktornyán és csak úgy pompázott ott a magyar ruha. És ezek mind fényképpel igazolhatók és igazoltak 26764 tizenhat éven felüli egyén követelte aláírásával a végleges magyar megoldást. Belicát, Muraszerdahelyt korábban irányzatosan úgy emlegették, mint délre vonzódó községeket. És az előbbinek öthatoda, az utóbbinak kétharmad része nyilatkozott meg Magyarország mellett. A minap visszakerült Stridó-vidék 7 ezer lakosából 4800 tizenhat éven felüli tett hitet Magyarország mellett” Pehm József érvelései egyértelműen tükrözik határozott álláspontját a trianoni határok megváltoztatása általa vélt jellegéről. A II világháború elején a magyar értelmiségi elit döntő többsége, tekintet nélkül politikai hovatartozásra és világnézetre, azonosan, illetve hasonlóan foglalt állást. A Muraközre vonatkozó vitaindító

felszólalásának második felében Pehm nyilvánosan feltette a kérdést, hogy az adott helyzetben nemzetpolitikai szempontból „mit lehet és mit nem lehet?” tenni. Ez is arra utal, hogy azokban a napokban, hetekben az említett tájegység politikai hovatartozása a magyar bel- és külpolitika ténylegesen egyik legfontosabb kérdése volt. Pehm (Mindszenty) József egyik válasza az említett kérdésre az volt, hogy „nem lehet cserélni”. Politikai körökben ugyanis állítólag felvetődött a Muraköz esetleges kompromisszumos megoldása, ami Pehm számára elfogadhatatlan volt. Ezzel kapcsolatosan példákat hozott fel, majd Teleki Pál ismert mondatait idézte: „Ami már az enyém, azt nem adom. Ami még nincs itt, azt kivárom A szent dolgok nem csere tárgyak!” Másik érvként a következőket mondta: „Az az esetleges jelentkező elgondolás, hogy Horvátország ismerje el Muraközre a mi történelmi jogunkat és ennek ellenében az övé lesz a Muraköz

tényleges birtoklása, a történelmi gondolkozás szemüvegén át teljesen elfogadhatatlan és ellene a szentistváni gondolat, a kormányzói kiáltvány (Előre Délen a szentisváni határokig! – a szerző megjegyzése), Muraköz népének hűsége alapján a leghatározottabban tiltakozik a vármegye Mi elismerjük, hogy a nemzetnek barátokat szerezni felette hasznos és bölcs, de mert a jól rendezett szeretet magunknál kezdődik, a barátságnak a halála és nem a megszövése lenne, ha a magunk ezeréves jogait, a jövőt biztosító komoly határt és erkölcsi kötelezettségeinket gyengítenők. A barátság, még ha századok állnak is mögötte, múlandó, de a nemzet jövendőjének és birtokállományának meg kell maradnia Ha Horvátországhoz barátságot akarunk szőni, keresse azt az új állam, és ha keresi, mi szívesen viszonozzuk, kereskedelmi szerződés keretében, anyagiakban tegyük, de ne elidegeníthetetlen javakban. Nincs ma magyar földön

senki, aki egyetlen tapodtat, egyetlen lelket odaajándékozni, elcserélni jogosítva volna. Az ezeréves ország és vármegye hűséget kíván a Muraköztől A Muraköz a két évtizedes rabsága idején ragyogóan hűségesnek találtatott. Vajon hűségéért a kormány és a vármegye cserben hagyhatja-e? Revíziós mozgalmaink komolyságán rést nem üthetünk, az ország-rendezés kezdetén magunk ellenében egy lemondással a legborzalmasabb fegyvert ki nem szolgáltathatjuk.” Pehm József nagy lelkesedéssel fogadott vitaindító beszéde után a közgyűlés határozatot fogadott el arról, hogy „a Muraközt a megye integráns részének tartja és arról soha le nem mond”, amiről a kormányzót, a miniszterelnököt, az Országgyűlés mindkét házának elnökét, a belügy- és a honvédelmi minisztert értesítették. Amint már a korábbiakban is utaltunk rá, azokban a napokban, hetekben – a Bánáttal együtt – a Muraköz kérdése Magyarország

legfelsőbb politikai és katonai köreit is erősen foglalkoztatta. Mellőzve e kérdés mélyebb elemzését, megállapíthatjuk, hogy nehéz volt belés külpolitikai szempontból egyaránt megnyugtató álláspontra helyezkedni, hiszen már a magyar bevonulást illetően is érződött a bizonytalanság, ami a Jugoszlávia elleni hadba lépés ügyében tartott rendkívüli minisztertanácsi ülésen (1941. április 10) észlelhető volt A bevonulást illetően akkor valószínűleg Werth Henrik gyalogsági tábornoknak, a honvédvezérkar főnökének a véleménye meghatározó volt, aki a Muraközbe történő bevonulás mellett érvelt.75 A kérdést illetően – a német hadvezetés mellett – a német diplomácia álláspontja is rendkívül fontos volt, ezért Sztójay nagykövet többször is tárgyalt a kérdést illetően a német külügyminisztérium vezetőivel. Az egyik beszélgetésből kiderül, hogy Bárdossy miniszterelnök Muraköz kérdésében kész volt

az önálló horvát állammal „baráti tárgyalásokat” kezdeni.76 Erről, amint úgyszintén utaltunk már rá, a magyar minisztertanács is 1941. április 13-án tárgyalt, és akkor még – bizonyos feltételek, főleg a vasúti forgalomban követelt kedvezmények fejében – egyebek mellett úgy határozott, hogy „a Muraközre szuverenitásunk elvileg fenntartandó, azonban a terület teljes igazgatását akár meghatározott hosszabb időre, akár időtartam-megjelölés nélkül ideiglenes jelleggel átengedjük a horvátoknak”77. Erre is vonatkozott Pehm (Mindszenty) József idézett, erélyes ellenérvelése, tiltakozása. Muraköz tekintetében jelentős változás történt 1941. július 9-én, amikor a vidéken bevezették a magyar katonai közigazgatást, amivel a magyar kormány gyakorlatilag annektálta a Mura és a Dráva között elterülő vidéket. A parancs hangvétele jelzi, hogy ügyeltek arra, hogy az említett területen ne kerüljön sor a Bácskában

alkalmazott nyílt szerb- és horvátellenes módszerek alkalmazására.78 A Zala megye számára rendkívül fontos politikai változást, a megye törvényhatósági kisgyűlése is az említett napon, miután az eseményt a főispán bejelentette, nagy megelégedéssel és éljenzéssel fogadta.79 II. 8 A polgári közigazgatás helyreállítása Röviddel a Mura mente visszacsatolása után, számos tekintetben azzal párhuzamosan, kezdetét vette a polgári közigazgatás szervezése, ami természetesen néhány hónappal később került bevezetésre. A Muraszombat és Vidéke hetilap 1941. augusztus 1-jén arról tájékoztatta magyar és szlovén nyelven a lakosságot, hogy a katonai közigazgatás augusztus 1-re tervezett megszűnését két héttel elhalasztották. Magyarázatként feltüntették, hogy „a visszatért területekre küldendő magyar tisztviselői kar kinevezése még nem fejeződött be”, ami a közleményíró szerint zavarokkal járhatna. Egyébként az

Alsólendvai, a Muraszombati, a Perlaki és a Csáktornyai járások területén már július 22-ével megszűntek a személyforgalmat korlátozó rendelkezések, így akkortól már kiutazási engedély nélkül lehetett a visszacsatolt területre beutazni, illetve onnan kiutazni. A gazdasági záróvonal azonban a katonai közigazgatás végéig érvényben volt.80 A sajtóban 1941. augusztus 15-én is közölték, hogy a Magyarországhoz visszacsatolt Mura menti területen a katonai közigazgatás időszaka megszűnt és a közigazgatás irányítását a polgári hatóságok vették át. Az újság szerkesztője szerint a katonai közigazgatás elvégezte feladatát, hiszen néhány hónap alatt rendet teremtett a távozó jugoszláv hatóságok által „hátrahagyott zűrzavarban”, helyreállította a közbiztonságot és megépítette a magyar közigazgatási rendszer alapjait. Szász lapszerkesztő szerint a katonai közigazgatás vezetőinek kezében korlátlan hatalom volt,

és rombolhattak volna kíméletlenül, emberek ezreit tehették volna hazátlanná és kenyértelenné, de nem így cselekedtek. A katonai közigazgatás tevékenységének a lényegét a következőképpen foglalta össze: „A múlt feledése, de a jelen és a jövő vasmarkú irányítása jellemezték munkáját. Nem úgy akart híveket szerezni a szentistváni gondolatnak, hogy mindenkit kitaszított, aki ellen sok esetben megokolt panaszok hangzottak el, hanem úgy, hogy a magyarság testvérévé emelt mindenkit, aki meg akarta érteni a szentistváni gondolat jelentőségét, aki munkás tagja akart lenni a magyar államnak”. Ezt követően a szerkesztő személy szerint is megköszönte a Muraszombati járás katonai közigazgatása vezetőinek a ténykedését, Radványi József ezredessel az élen.81 A Muravidék déli fekvésű területe esetében jelképesen a polgári közigazgatás bevezetésére augusztus 16-án délelőtt került sor, amikor a katonai parancsnok

dr. Brand Sándor alispánnak úgymond átadta Alsólendván a közigazgatást a járás felett. Ebből az alkalomból gróf Teleki Béla főispán magyar és szlovén tájszólásban közzétett kiáltványban köszöntötte a járás lakosságát. Egyebek mellett a főispán a következőket hangsúlyozta: „Kedves Testvéreim! Tudom, mily nehezen vártátok a fölszabadulás örömnapját és azt a pillanatot, amidőn magyar és vend nyelven adhattok hálát a Mindenhatónak, úgy, ahogyan azt szívetek kívánta, igaz magyar ünnepet ülni vágytatok és megadatott néktek is, nekünk is, hogy együtt örvendezhessünk. És most, amidőn a haza testével és a vármegyével egybeforrva a magyar életbe kapcsolódtok bele és velünk együtt akartok testvériesen megosztozni, jóban és rosszban egyaránt, – mégsem ünnepelni hívlak benneteket, hanem hálaadásra és komoly, építő munkára Sok feladat vár megoldásra az Alsólendvai járásban, 22 év mulasztásait kell

pótolnunk. Ezt pedig úgy valósíthatjuk meg legeredményesebben, ha őszintén, egyéni érdekek mellőzésével, fönntartás nélkül a közérdek szolgálatába áll mindenki”82 A Muravidéken bevezetett polgári közigazgatást, tekintettel a katonai közigazgatást megelőző bonyodalmakra, gyorsan követték a Muraközben is. A túlnyomórészt horvátok lakta vidéken – Csáktornya és Perlak központtal két járásban – 1941. augusztus 21-én lépett hivatalosan életbe a polgári közigazgatás.83 A lakosság érzelmi viszonyulásának megosztottságáról tanúskodik azonban az adat, amely szerint a huszonhat muraközi pap közül nyolc nem tette le a hűségesküt Magyarország mellett, inkább vállalták, hogy rövid időn belül elhagyják a Muraközt.84 Az Alsólendvai járás újraszervezése tekintetében – az 1919 előtti állapothoz viszonyítva – két változás következett be. A trianoni határ által kettéválasztott járás Magyarországon maradt

részének, sajátos körülmények közepette, 1925 után Lenti lett a központja. Tekintettel Lenti igényeire, az új közigazgatási szervezettség keretében járásközponti szerepét 1941 után is megtartotta. A másik sajátosság az volt, hogy a járási főszolgabíró mellett (a visszacsatolás időszakában a tisztséget túlnyomórészt dr. Apáthy József töltötte be) a szlovénok lakta Belatinc körzetében is működött a lendvai mellett egy szolgabíró. Hatásköre arra a területre vonatkozott, amelyen már 1914-ben önálló járást terveztek létrehozni.85 A hivatalos lap augusztus 1-jei számában rendelet jelent meg a Zala vármegyéhez visszacsatolt területen létrejött Alsólendvai járásról, amelynek székhelyéül Alsólendvát nyilvánították, valamint a járási beosztásról. A járás területén községeket formáltak, amelyek összetétele a következőképpen alakult (a községeket ebben az összefüggésben az akkor használt nevek szerint

közöljük): Adorjánfalva község (Adorjánfalva és Muramelence települések), Alsólendva község (Alsólendva és Lendvahosszúfalu települések), Alsólendva-vidék község (Bánuta, Göntérháza, Kámaháza, Lendvahídvég települések), Bagonya község (Bagonya, Bakónak, Filóc, Szécsiszentlászló és Zalaivánd települések), Bántornya község (Bántornya, Lendvaerdő, Lendvanyíres, Lendvaszentjózsef, Radamos és Zorkóháza települések), Belatinc község (Belatinc, Hársliget, Lendvarózsavölgy, Murabaráti, Murahely és Murasziget teleülések), Cserföld község (Alsóbeszterce, Cserföld, Felsőbeszterce, Középbeszterce, Tüskeszer és Zsizsekszer települések), Lendvavásárhely község (Lendvavásárhely, Őriszentvid és Zsitkóc települések), Palina község (Kispalina és Nagypalina települések), Völgyifalu község (Csentevölgy, Petesháza, Pince és Völgyifalu települések), Zalagyertyános község (Alsólakos, Felsőlakos,

Kapca, Kót, Murarév és Zalagyertyános települések). A már említett belatinci szolgabírói kirendeltséghez Adorjánfalva, Bagonya, Bántornya és Belatinc községek tartoztak.86 A Muraszombati járás főszolgabírójának a belügyminiszter a muraszombati származású dr. Olajos Józsefet nevezte ki, aki azt megelőzően a Szentgotthárdi járásban töltötte be a főszolgabírói tisztet.87 Néhány héttel később az igazságügy-miniszter dr Lehoczky Istvánt nevezte ki a muraszombati járásbíróság elnökének. Lehoczky korábban Huszton (ma Kárpátalja) tevékenykedett.88 A polgári közigazgatás hivatalos bevezetését követően, 1941. augusztus 23-án Vas vármegye vezetősége dr. Szücs István főispánnal és dr Horváth Kálmán alispánnal az élen bejárta a Muraszombati járást, hogy a helyszínen ismerkedjenek meg a viszonyokkal, valamint érdeklődjenek a különleges nehézségek és kívánalmak iránt a lakosság körében. Muraszombat mellett

ellátogattak Felsőlendvára (Grad), Bodóhegyre (Bodonci), Szarvaslakra (Rogašovci), Perestóra (Pertoča), Vashidegkútra (Cankova), Csendlakra (Tišina), Mártonhelyre (Martjanci), Battyándra (Puconci), Szentsebestyénre (Pečarovci), Tótkeresztúrra (Križevci), Péterhegyre (G. Petrovci) és Salba (Šalovci) A terepszemle alkalmával a főispán a muraszombati képviselők előtt azt hangsúlyozta, hogy „az ünneplésnek vége, a munka szürke hétköznapjai következnek”.89 Tekintettel arra, hogy Vas vármegye a Muraszombati járás visszacsatolásával területileg kiegészült, az addig működő megyei törvényhatósági bizottságot (a közgyűlést) a katonai közigazgatás lejártával feloszlatták, hogy a Muraszombati járásból kiegészített 68 új taggal alakíthassák újra. A Muraszombati járásban a törvényhatósági bizottság tagjait Olajos József főszolgabíró válogatta össze olyan személyek közül, akik közéleti vagy társadalmi

szerepükkel, illetve munkájukkal arra rászolgáltak. Fontos szempont volt az is, hogy az érintett személyek a visszacsatoláshoz miként viszonyultak, illetve annak is fontos szerepe volt, hogy a magyar értékek iránt milyen álláspontra helyezkedtek. A Budapestre felterjesztett névsor a belügyminiszter jóváhagyását követően lépett életbe.90 Már a polgári közigazgatás bevezetését követően, 1941 szeptemberében 85 muraszombati és Muraszombat vidéki hadifogoly érkezett vissza német fogságból (vallásuk szerint római katolikusok és evangélikusok voltak, mert a zsidókat és a pravoszlávokat nem engedték haza).91 A belügyminiszteri rendelettel a Muraszombati járásban, illetve Vas megyében is megtörtént a községek területének (településeinek) a megállapítása. A folyamat keretében számos esetben több települést egyesítettek egy községbe. Az új rendelet értelmében az egyesített községek a következőképpen alakultak (a

rendeletben használt magyar helyiségneveket használjuk): Berkeháza község (Alsójánosfa, Berkeháza és Rátkólak) Péterhegy község (Andorháza, Petőfa és Péterhegy) Kerkafő község (Kerkafő és Marokrét) Battyánd község (Battyánd, Halmosfő és Márkusháza) Nyíreslehomér község (Lehomér és Vasnyíres) Rónafő község (Rónafő és Vaspolony) Zoltánháza község (Borostyán, Buzahely és Zoltánháza) Sürüháza község (Pálmafa és Sürüháza) Véghely község (Bírószék, Kőhida, Murapetróc és Véghely) Csendlak község (Csendlak, Murafüzes és Muravárhely) Ferenclak község (Borhida, Ferenclak és Ivánfalva) Kuzma község (Kuzma és Szentmátyás) Andorhegy község (Andorhegy és Lendvakislak) Ujtölgyes község (Kismálnás, Lukácsfa és Ujtölgyes) Mártonhely község (Lendvanemesd és Mártonhely) Kisszombat község (Falud, Kisszombat és Murahalmos) Muraszentes község (Muracsermely és Muraszentes) Pártosfalva község

(Csekefa, Kisfalu és Pártosfalva) Perestó község (Perestó, Rétállás és Vasvecsés) Gyanafa község (Borháza, Gyanafa és Nádorfa) Sándorvölgy község (Lakháza és Sándorvölgy) Szarvaslak község (Dióslak, Szarvaslak és Vízlendva) Völgyes község (Bokrács és Völgyes) Pálhegy község (Kölesvölgy és Pálhegy) Musznya község (Musznya és Őrfalu) Felsőszentbenedek község (Gerőháza, Felsőszentbenedek és Uriszék) Ujkökényes község (Kosárháza és Ujkökényes) Dombalja község (Dombalja és Jegenyés) Lendvakirályfa község (Királyszék és Lendvakirályfa) Vashidegkút község (Károlyfa és Vashidegkút) Urdomb község (Alsószentbenedek és Urdomb) Dolány község (Kisdolány és Nagydolány) Őrihodos község (Kapornak és Őrihodos) A többi, az alábbiakban megjelölt település önállóan képezett egy községet: Alsócsalogány, Alsómarác, Barkóc, Battyánfalva, Bodóhegy, Büdfalva, Domonkosfa, Felsőcsalogány,

Felsőlendva, Gesztenyés, Gőrhegy, Hegyszoros, Kerkaszabadhegy, Kisszerdahely, Korong, Magasfok, Mátyásdomb, Mezővár, Mottyolád, Nagytótlak, Radófa, Sal, Salamon, Seregháza, Szentbíbor, Szentsebestyén, Szécsényfa, Szécsénykút, Tiborfa, Tótkeresztúr, Vaskorpád, Vaslak, Vidorlak, Völgyköz és Zsidahegy. A körjegyzőségek a Muraszombati járás területén (Muraszombat járási székhellyel) az új közigazgatási szervezettség értelmében a következőképpen alakultak – minden körjegyzőség a székhelyről kapta a nevét: 1. Muraszombat nagyközség 2. Battyándi körjegyzőség (Battyánd, Nyíreslehomér, Rónafő, Vaslak) 3. Bodóhegyi körjegyzőség (Bodóhegy, Sürüháza, Tiborfa, Zoltánháza) 4. Csendlaki körjegyzőség (Csendlak, Ferenclak, Szécsénykút, Véghely) 5. Felsőlendvai körjegyzőség (Alsócsalogány, Felsőlendva, Ottóháza, Radófa, Vaskorpád, Vidorlak) 6. Kuzmai körjegyzőség (Felsőcsalogány, Kuzma, Völgyköz) 7.

Magyarszombatfai körjegyzőség (Gödörháza, Magyarszombatfa, Velemér) 8. Mártonhelyi körjegyzőség (Alsómarác, Andorhegy, Mártonhely, Mezővár, Szentbíbor, Ujtölgyes) 9. Muraszombatvidéki körjegyzőség (Barkóc, Battyánfalva, Kisszombat, Korong, Muraszentes – ennek a körjegyzőségnek is Muraszombat volt a székhelye) 10. Musznyai körjegyzőség (Mátyásdomb, Musznya, Pálhegy, Salamon, Szentsebestyén, Völgyes) 11. Pártosfalvi körjegyzőség (Berkeháza, Kisszerdahely, Pártosfalva) 12. Perestói körjegyzőség (Görhegy, Mottolyád, Perestó) 13. Péterhegyi körjegyzőség (Gyanafa, Kerkaszabadhegy, Péterhegy, Sándorvölgy) 14. Szarvaslaki körjegyzőség (Hegyszoros, Seregháza, Szarvaslak) 15. Tótkeresztúri körjegyzőség (Domonkosfa, Felsőszentbenedek, Gesztenyés, Tótkeresztúr, Ujkökényes) 16. Urdombi körjegyzőség (Nagytótlak, Urdomb, Zsidahegy) 17. Vashidegkúti körjegyzőség (Dombalja, Lendvakirályfa, Szécsényfa, Vashidegkút)

Az új közigazgatási rendszer értelmében a visszacsatolt települések közül Büdfalva, Őrfalu, Kerkafő, Magasfok, Dolány, Őrihodos és Sal a Szentgotthárdi körjegyzőséghez tartoztak. Ugyanakkor az ún. „trianoni” Magyarország területéről Gödörháza, Magyarszombatfa és Velemér az átszervezés után a Muraszombati járáshoz lettek besorolva. A körjegyzőségek élére a körjegyzők kinevezése is megtörtént. Az új hivatalnokok döntő többsége az ún. trianoni Magyarországról érkezett, csupán három-négy helybeli személyt neveztek ki körjegyzőnek.92 A polgári igazgatás hatályba lépését követően Alsólendva újonnan kinevezett képviselőtestülete 1941. szeptember 23-án tartotta első ünnepélyes ülését Az ülést egyébként az 1919 előtti időszakban is a városban jegyzőként tevékenykedő Grassanovits főjegyző nyitotta meg. Az új közgyűlés – egyéb határozatai mellett – üdvözlő táviratot küldött Zala

vármegye főispánjának és alispánjának93. Érdekességként megjegyezhetjük, hogy a visszacsatolt Mura mentén (Muravidéket és Muraközt egyaránt beleértve) Péterke János, a muraszombati villamossági üzem vezetője volt az első, akit az említett területen 1941. szeptember 26-án Szombathelyen vitézzé avattak Egyéb érdemei mellett azt is feltüntették, hogy egyik részvevője volt az 1919. január 3-án lezajlott muraszombati csatának, valamint a kommunisták elleni ellenforradalmi harcban is részt vett.94 Bő két hónappal később, 1941. november 30-án Alsólendván 13 személyt a járás területéről, egykori világháborús harcost, úgyszintén vitézzé avattak. Az ünnepélyes rendezvény keretében – amelyen a sajtóvisszhang szerint óriási tömeg jelent meg, többek között Teleki Béla főispán is – a kormányzó képviseletében Székely Jenő székkapitány és Földházy Pál alezredes a hősi halát halt Fehér Vendelt, továbbá a

kapcai Vörös Gergelyt és Horváth Ignácot, a dobronaki Horváth Vendelt, Harmath Jánost és Fehér Istvánt, a petesházi Szőke Ferencet, Pozsgai Jánost és Simonka Jánost, a völgyifalui Szabó Istvánt és Dávid Istvánt, a kebeleszentmártoni Peceli Jánost és a nagypalinai Györkös Imrét vitézzé avatta.95 II. 9 A kommunista mozgalom kibontakozásának korai időszaka Muravidék esetében a visszacsatolást követően a magyar hatósági szervek részéről nem történtek olyan intézkedések, amilyenek pl. a Bácskában bekövetkeztek Amint azt a tárgyalt korszakról írt művében a kibontakozó kommunista-partizán mozgalomhoz tartozó Ferdo Godina is megállapította, a kezdeti fázisban a magyar katonai közigazgatás a Muravidéken ügyelt arra, hogy a szlovén nemzetiségű lakosságban ne keltsen ellenszenvet. A kommunista párt aktivistái a háború után sajnálkoztak is amiatt, hogy közvetlenül a magyar fennhatóság alá kerülést követően nem

bontakozott ki ellenállás (pártszervezetüknek ugyan formálisan ilyen „jogosítványa” már korábbról volt), amit részben kezdeti szervezetlenséggel, részben a központi (szlovén) pártvezetés utasításainak hiányával magyaráztak. E tanulmánykötetben nem kívánunk mélyrehatóan foglalkozni az 1990-es évek előtt viszonylag aprólékosan feltárt, leginkább tendenciózusan kommunizmus-dicsőítő hangnemben bemutatott II. világháborús muravidéki „ellenállási” mozgalom részleteivel, csupán annak fontosabb mozzanatait és a visszacsatolás hangulatához viszonyítható jellegét próbáljuk e fejezetben, valamint a későbbiek során valamennyire vázolni. Május elején – Ferdo Godina írása szerint – két muravidéki aktivista (Kovač Štefan és Bagar Mirko) Budapestre is elutazott, hogy együttműködést keressen a Magyar Kommunista Párttal a fasizmus elleni harcot illetően, azonban budapesti kollégáiktól nem kaptak semmilyen ígéretet,

csupán olyan álláspontról szereztek tudomást, hogy a Muravidék visszacsatolását a Magyar Kommunista Párt is jogos cselekedetnek minősítette, és nem megszállásnak. Ez a néhány muravidéki, magát szlovénnak valló baloldali aktivistának csalódást okozott, így ezt követően csak a Szlovén Kommunista Párttal keresték a kapcsolatot. Május második felétől, valamint júniusban (fordulópontnak Godina a június 1-jei ljubljanai megbeszélést tekintette) már aktívabb tevékenységet folytattak, titokban többször találkoztak, terveket szőttek és röplapok révén a lakosságot a magyar hatalommal szembeni ellenállásra buzdították, amire természetesen a magyar hatóság is felfigyelt, reagált.96 A tárgyalt időszakban a korabeli politikai hatalom vezetői, többek között Hartner Nándor is, állítólag – provokációként – keresték a lehetőséget a kommunista párttal való párbeszédre, netán bizonyos kérdésekre kiterjedő

együttműködésre, amit azonban Godina szerint – aki az együttműködésre vonatkozó beszélgetésre, illetve a tárgyaláson jelenlevő Kranjec Miško szóbeli nyilatkozatára hivatkozik – a párt aktivistái egyértelműen visszautasítottak. Június és július folyamán a magyarellenes kommunista mozgalom szervezői – a központi szlovén pártvezetőkkel együttműködve – Muravidék-szerte keresték azokat a családokat, személyeket, akik támogatták törekvéseiket, és aktívan vagy passzívan részt tudtak vállalni a muravidéki szlovénok „népfelszabadító harcában”. A kisebb méretű katonai ellenállási mozgalom élére már viszonylag korán Kovač Štefant nevezték ki. A mozgalom vezetői szabotázsakciókat is terveztek. Az ilyen jellegű akciókat azonban a szlovén származású értelmiségiek sem nagyon támogattak. A hatósági szervek egyre erélyesebben léptek fel minden kommunista-ellenállási megmozdulás ellen, és kézre

kívánták keríteni a szervezőket. Godina mindezt elemezve, az 1941 nyarán kialakult magyarellenes megmozdulásokat, szervezkedést – mint annak egyik támogatója és segítője – nem nevezte szilárd szervezettségen alapuló tevékenységnek, hanem elsősorban mozgalomnak, amely szlovén nemzeti szempontból vitathatatlanul rendkívül jelentős volt, azonban tekintettel a körülményekre, annak mélyreható politikai és ellenállási cselekvésre nem volt ereje. 1941 júliusától több, köztük magyar származású pártaktivistát a hatósági szervek letartóztattak. Néhányat közülük a civil bíróság felmentett, többen azonban a győri körzeti bíróság elé kerültek. A déli csendőrcsoport parancsnoksága a kommunista propaganda megakadályozása érdekében fokozott fellépésre és az ún. besúgóhálózat kiépítésére utasította 1941 június 26-án a hatáskörébe tartozó csendőrőrsöket. A Halmy ezredes nevével fémjelzett, az egész ún

délvidéki terültere vonatkozó parancsban arra is történt utalás, hogy a Muraközben – ami egyrészt a korabeli körülményeknek megfelelően az egész Mura mentére is vonatkoztatható – a Horvátországból irányított kommunista propaganda lázító röpiratokat terjesztett. Másrészt arra külön is figyelmeztettek, hogy a folyamat más területekre is átterjedhet. Ennek alapján nem kétséges, hogy a muraszombati csendőrőrs fokozott figyelmet tanúsított a kommunista mozgalom Mura menti eseményei iránt.97 A muravidéki szlovén nemzeti ellenállási mozgalom szempontjából fontos eseménynek tekintették az 1941. augusztus 30-án a Tüskeszernél (Trnje) megtartott pártgyűlést, amelyen mintegy 20–30 személy volt jelen. Az összejövetel keretében kinevezték az ún Felszabadító Front körzeti bizottságát, amelynek Kovač Štefan, Kranjec Miško, Kardos Jenő, Megla Vinko, Žalik Martin és Horvat Štefan lettek a tagjai. A bizottság elsősorban a

maribori regionális testülettől kapta az utasításokat, amelyek között az is szerepelt, hogy az ellenállási mozgalom mellé sorakoztassák fel a szlovén érzelmű római katolikus papságot. Godina állítása szerint a közvetett együttműködést három katolikus pap – Halász Dániel, Camplin Ivan és Jerič Mihael – nem hárította el, illetve valamennyire szimpatizáltak a mozgalom nemzeti ellenállási részével. A későbbiek során, a vallási életről szóló fejezetben az említettekre történik még utalás. A megnevezett papok különböző vallomásaikban valamennyire másképpen magyarázták a történeteket. Az Alsólendvai járás főszolgabírája 1941. szeptember 12-én arról tett bejelentést a Magyar királyi Belügyminisztérium Közbiztonsági Osztálya vezetőjének, hogy ismeretlen tettesek a Szlovén Kommunista Párt által kibocsátott röplapokat szórtak szét a bántornyai (Turnišče) elemi iskola lépcsőjén és a helybeli templom

körül. A főszolgabíró hivatalába egy zorkóházi (Nedelica) tanítónő, Kovács Stefánia szolgáltatott be propagandaanyagot. 98 Hasonló okból Binnyei Mihály alsólendvai lakos is jelentést tett a járási főszolgabírónál. Ebben az esetben a röplapokat az ismeretlen tettesek a Szentháromság-hegyen szórták szét.99 Az egyik röplapon a következő – az akkor már a Szovjetunióval szemben kialakult negatív hangulat ellenében – vitathatatlanul lázító és több vonatkozásában valóságtorzító szöveget terjesztették szlovén nyelven a pártaktivisták: „Éljen a szabad, egyesült Slovénia! Muramelléki szlovénok! Bizonyítsátok be, hogy nem vagytok vendek, hanem szlovénok! Ne engedjétek, hogy szlovén földünket megbecstelenítsék magyar feliratokkal! Távolítsátok el őket! Ne adjátok gyermekeiteket magyar iskolába! Ne adjátok el terményeiteket magyar uraknak és az ő hadseregüknek! A közszolgáltatásoknak szegüljetek ellen!

Terményeiteket adjátok el vagy semmisítsétek meg! Adót ne fizessetek! Katonai behívóknak ne tegyetek eleget! Ne engedjétek magatokat mozgósítani a Szovjet Unió ellen. Ne harcoljatok a vörös hadsereg ellen. Ő a mi szabadságunkért harcol Menjetek át a vörös hadsereg oldalára A mi szabadságunk közeleg! Tömörüljünk egységes frontba, szent felszabadulási harcba a szabadságért és a szlovén nép egyesüléséért a szlovén kommunista párt vezetése alatt a vörös hadsereg oldalán. Éljen a vörös hadsereg! Éljen Stalin! Le Hitlerrel és az ő grófi kapitalista csatlósaival!” Aláírás: Szlovénia kommunista pártja.100 Egy másik röplapon, amely úgyszintén a tárgyalt időszakból származik, sokkal terjedelmesebb szöveg keretében fejtették ki a kommunista párt aktivistái a „véleményüket”. A röplap tartalma főképpen a magyar hatalom által tévesen és igazságtalanul terjesztett vend elmélet ellen emelt szót, azonban annak

jelentős része a kommunista ideológia létjogosultságának magyarázatából és az elégedetlenség kinyilvánítását szolgáló felhívásokból tevődött össze. A röplapként terjesztett szövegben – egyebek mellett – a következő olvasható: „A magyar grófi kapitalista uraságok erőszakkal vendeket akarnak belőlünk csinálni, hogy így könnyebben magyarokat csináljanak belőlünk. A mi szlovén neveinket magyarrá torzítottakkal helyettesítették. Szlovén iskoláinkat elvették, sőt még a templomban is meg akarják tiltani a szlovén szót. Megsemmisítették az egész szlovén sajtót Öntudatos fiainkat és leányainkat lecsukatták. Börtöneikben állatiasan kínozzák a kommunistákat, a muramelléki nép legjobb fiait. Megrabolták raktárainkat, tönkretették iparunkat, kereskedelmünket és üzleteinket. Megnyúztak bennünket a dinár pengőbe való váltásánál Erőszakkal meg akarják szüntetni a muravidéki szlovén népet. Ennél a

munkánál segítenek nekik ugyanazok az itthoni urak, akik Júdás garasért már a szerb uraknak is segítettek elfojtani a szlovén nép felszabadító harcát. A muramelléki parasztságnak és munkásoknak a vérszopói: Hartner, Benkó, Cvetics, Siftár, Meklics; az árulók: Bratina, Klár, Titán, Antauer, Krantz és a többiek a bandájukkal. Ezekhez a gonosztevőkhöz csatlakozott a megzavarodott Mikola Muramelléki intelligencia! Légy tudatában felelősségednek e sorsdöntő napokban. Már maga az ingadozás is a szlovén nemzet árulása. Az árulókat a szlovén nemzet már el is ítélte Az ítéletet nemsokára végre is fogja hajtani. Kommunisták! A legnagyobb csapást nektek szánták A grófi kapitalista uraságok jól tudják, hogy ti vagytok a leghatározottabb, legkitartóbb harcosai a szlovén nemzet felszabadulásának. Tartsatok ki helyeiteken Emeljétek magasra a szlovén kommunista párt lobogóját! Legyetek igaz vezetői a szlovén nép felszabadító

harcának!”101 Bizonyos vidékeken, illetve több szlovénok lakta település esetében a baloldali eszméknek (sőt Godina szerint bizonyos magyar falvakban is, például Domonkosfán) akadt néhány támogatója, akik a magyar fennhatósággal szemben szervezett ellenállási mozgalmat valamennyire segítették. A muravidéki szlovén értelmiség körében a lakosság többsége nem vállalta a fegyveres ellenállást, amit a Kovač Štefan nevével fémjelzett mozgalom hívei, amint már utaltunk arra, 1941 nyarán – illegálisan – hirdettek. A viszonylagos passzivitást Ferdo Godina azzal magyarázta, hogy mivel közülük sokan muraszombati és dombvidéki (goricskói) evangélikus családokból származtak, túlságosan erős volt bennük a Magyarország iránti elkötelezettség, amit a visszacsatolás ténye még inkább fellobbantott bennük. Így sokan bekapcsolódtak a Vendvidéki Magyar Közművelődési Egyesületbe, és – állítólag nagyobb számban, mint más

szlovénok lakta régiók esetében – sokan közülük különböző magyarországi egyetemekre iratkoztak. Az ilyen cselekedetet a Kommunista Párt muravidéki testülete Kovač-csal az élen határozottan elítélte.102 Érthető, hogy azok, akik a kezdettől ellenszenvesen viszonyultak a Muravidéknek Magyarországhoz történő visszacsatolásához, radikálisan elítéltek minden cselekedetet és mindenkit, aki bármilyen formában rokonszenvezett vagy lojális volt a magyar államhoz. Azonban amennyiben szem előtt tartjuk, hogy a Muravidék lakossága – amely a két világháború közötti időszakban mindössze két évtizedet élt a délszláv állambon – 1941-ben még nagyon erősen kötődött és számos szállal fűződött az egykori hazájához, a számukra felszabadulásként megélt esemény után, tekintet nélkül nyelvi kötődésükre vagy származásukra, a magyar társadalomba próbáltak meg beilleszkedni. Objektíve őket azért elítélni aligha

lehetett, illetve legfeljebb csak politikai indítékból, hiszen a Mura mentén élő lakosság döntő többsége közismerten erős hungarusz-tudatú volt, és az abból származó kötődést a két világháború közötti időszak legfeljebb csak megrendítette, azonban azt semmiképpen sem szüntette meg bennük. A pártaktivisták Alsólendva környékén is próbálkoztak a toborzással, a magyarság körében leginkább Vlaj Lajos volt tevékeny, azonban különösebb eredménnyel a kezdeményezés a magyarok lakta településeken nem járt. A magyarellenes mozgalom szempontjából 1941 szeptemberében a Muravidéken is kiéleződött a helyzet. A csendőrség határozott akciókat szervezett a különböző ellenállási és szabotázsakciókban részvevők elfogása érdekében. Szeptember 27-én mintegy hatvan feltételezett páraktivistát, illetve azok támogatóit letartóztatták. A következő napokban további razziákra került sor. A szombathelyi III. hadtest

parancsnoksága a Muraközben és a Muravidéken előfordult gyújtogatások és partizántevékenység miatt kezdeményezett csapatintézkedéseinek jóváhagyását kérte 1941. október 7-én a vezérkari főnöktől, ami utal a helyzet súlyára A kérelmezés indoklásaként a hadtestparancsnok jelentette, hogy különösen a Muravidéken az általános európai szláv komintern front tevékenysége szabotázscselekményekben jelentkezett (szérűskertek felgyújtása, távbeszélő-vezetékek elvágása). Ezért a Muravidéken lévő alakulatok kihelyezésének fenntartására tényleges szükség mutatkozott.103 A kommunista mozgalom vezetőinek leleplezése, likvidálása szempontjából fontos volt Kardos Jenő október 10-én bekövetkezett elfogása. Kardost a nyomozószervek arra kényszerítették, hogy aprólékosan beszámoljon a mozgalom szervezettségéről, tevékenységéről és vezetőiről. A nála talált iratanyagból következtettek arra, hogy október 18án a

mozgalom vezetőinek a találkozására kerül sor A találkozót ténylegesen megszervezték és annak helyszínét a csendőrség titokban körülvette. A muraszombati kereskedőcsaládból származó Kardos Jenőt arra kényszerítették, hogy csalja oda a társait. A helyszínre először érkezett, meglepett mozgalmi vezetők fegyvert rántottak, amire a csendőrség felkészülten válaszolt. A rövid fegyveres összetűzés keretében elesett a Mura menti kommunistaellenállási mozgalom legfontosabb egyénisége, Kovač Štefan, akinek halála után 1944-ig teljességgel megszűnt minden hasonló jellegű tevékenység kibontakozása a Magyarországhoz visszacsatolt Mura menti térségben. Jerič Ivan visszaemlékezéseiben arról írt, hogy Kovačcsal Madacsay százados személyesen végzett104 Néhány nappal később a muraszombati vár udvarán kivégezték Kardos Jenőt és Cvetko Štefant, több pártvezetőt bebörtönöztek, a mozgalom többi részvevője pedig

távozott a Muravidékről vagy teljesen passzívvá vált. Az említett intézkedésekkel kapcsolatosan a csendőrség központi nyomozó parancsnokságának a belügyminiszterhez felterjesztett jelentésében a Mura menti helyzetről a következő olvasható: „Muraszombatban honvéd rögtönítélő eljárás során október 29-én hűtlenség miatt 3 fő halálra ítélve, október 31-én két főn ítélet végrehajtva, 1 főn életfogytiglani fegyházra átváltoztatva. 2 fő 15–15 évi fegyházra, 2 fiatalkorú pedig 10–10 évi fegyházra ítéltetett. 28 fő a honvédségi törvény 59 szakaszába ütköző hűtlenség miatt Budapestre a Conti utcai büntető intézetbe beszállíttatott, végül 18 fő a honvédségi törvény 69. szakaszába ütköző hűtlenség vétsége miatt feljelentetett”105 II. 10 A megszilárdítás szellemében A magyar képviselőház 1941. december 16-án elfogadta a Délvidék visszacsatolásáról szóló törvényjavaslatot. Az

ülésen Bárdossy László miniszterelnök megköszönte az egykor elszakított területek népének, hogy a „23 éves elnyomás alatt” megtartották „magyarnak” a Délvidéket. A magyarság köszöntése mellett a miniszterelnök külön is köszöntötte az ún Délvidéken élő németséget, a bunyevácokat, a sokácokat, a Muraköz népét és azokat a szerbeket, „akik az elcsatolás (értsd: délszláv megszállás – a szerző megjegyzése) alatt is tudták, hol a helyük”.106 Hogy mennyiben függ össze az elfogadott törvénnyel az intézkedés, arra a Muraszombat és Vidéke hetilap nem utalt, azonban arról beszámolt, hogy a muraszombati járási főszolgabíró 1941 decemberében Kercsmár János gesztenyési, Seruga István vasnyíresi és Szmodis Lajos péterhegyi lakosokat államellenes magatartásuk miatt internáltatta. A szerb, illetve délszláv megszálló csapatok elleni, „muraszombati csata” néven ismert, 1919. január 3-án lezajlott

terület-visszafoglaló eseményekre emlékezett 1942. január 11-én nagy pompával Muraszombat lakossága. A rendezvényen való részvétel szinte kötelező volt, hiszen a járási és városi hatóságok, valamint minden társadalmi szervezet erőteljesen agitált annak sikeressége érdekében. A muraszombati temetőben Udvardi Lakos János, a kereskedelmi iskola igazgatója mondott ünnepi beszédet. A szónok hangsúlyozta, hogy a muraszombati csata a Trianon elleni harcnak olyan fejezetét képezte, amelyre büszkeséggel tekinthet vissza a vidék népe. Véleménye szerint a hősies tett olyan tény volt, amely bizonyította, hogy a Mura menti lakosság tudatosan, önmagát nem kímélve sietett a magyar nemzet becsületének a védelmére akkor, amikor az egész ország súlyos belső válsággal és bajjal volt megterhelve. Udvardi Lakos János az ünnepi rendezvény tanulságaként a következőket állapította meg: „Muraszombat ősi vend lakossága vérével tett hitet

és tanúságot a muraszombati csatában Szent István birodalmához való ragaszkodásáról”.107 Mai távlatból talán objektívabbnak tűnik megítélni a Magyarországhoz visszakerült Mura menti állapotokat a visszacsatolás első hónapjaiban, azonban a feladat távolról sem könnyű. Bizonyos szintű „helyzetképet” a különböző, vitathatatlanul szubjektív leírásokból, visszaemlékezésekből alkothatunk. A Muraszombat és Vidéke hetilap 1942 január 9-i számában vezércikk-jellegű értékelést közölt „A Muravidék népe” címmel. Az 1941-es év értékelése szempontjából – az erősen érezhető elfogultságtól függetlenül – fontosnak tartjuk ismertetni annak néhány pontját. A vezércikkíró – egyebek mellett – a következőket állapította meg: „. Hosszú, nehéz változásoktól terhes, ujjongó örömmel, néha szomorúsággal telitett hónapok múltak el azóta és a muraszombati járás ma már teljesen bekapcsolódott az

ország vérkeringésébe. Nem adhatott az anyaország annyit, amennyit szeretett volna, mert maga is nehéz helyzetben van: hatalmas háború diadalmas befejezésére kell összpontosítania minden erejét. De még így is többet adott, mint amennyit vidékünk várhatott tőle. A Muravidék eddig még nem érezte égetően semminek sem a hiányát, a háború és a megszállások borzalmait csak hírből ismerte. A kis járási székhelynek gimnázium, kereskedelmi és polgári is jutott. A diákok anyanyelvét senki sem akarja elrabolni, a tanulók érdemre való tekintet nélkül olyan nagy segélyben részesülnek, ami az anyaország diákjai előtt ismeretlen.”108 A néhány, az említett korszakra utaló visszaemlékező is hasonló „megállapításokat” hangsúlyozott. Megállapíthatjuk, hogy a szlovén ajkú falusi lakosság körében igencsak eltérő volt/lehetett a magyar hatóságokhoz, illetve Magyarországhoz való viszonyulás hangulata. Aligha vitatható,

hogy a két évtizedre kiterjedő délszláv fennhatóság után alapvetően eltért a helyzet az 1918– 19-es állapottól. A magyarok iránti bizonyos fokú ellenszenvről tanúskodik az a szombathelyi törvényszéki büntetőtanácsi ítélet is, amely szerint azért róttak ki pénzbírságot négy, magyarul nem beszélő muravidéki személyre, mert azok már 1941 nyarán olyan hírt terjesztettek, hogy néhány nap múlva a területről a magyarokat kitoloncolják a németek. A lakosság közhangulata szempontjából ma kevésbé fontos, hogy az említett esetben rémhírről volt-e szó, ugyanis az említett esemény azt bizonyítja, hogy a szlovénok lakta falvakban rokonszenves volt a magyar fennhatóság megszűnésének a gondolata.109 A leventeifjúság társadalmi támogatása céljából 1942 januárjában megalakult a Muraszombati Levente Egyesület. A leventeintézmény szervezése a Muraszombati járásban már több hónappal korábban elkezdődött Galambos Márton

főhadnagy járási leventeparancsnok irányításával. A szervezettség teljessé válása szempontjából volt fontos a támogató egyesület megalakítása, amelynek elnökévé Hartner Nándor polgármestert választották, aki az alakuló gyűlésen a tisztikar nevében teljes támogatásról biztosította a leventéket. Ez alkalommal magáról a leventemozgalomról általánosan csupán annyit tartunk fontosnak megemlíteni, hogy a tárgyalt korszakban Magyarország fontos ifjúsági szervezete volt a leventeszervezet. Az intézmény célját általában a fiatalság katonás szellemű nevelésében és hasznos foglalkoztatásában állapították meg. Leventének kellett lennie minden 12–23 év közötti életkorú ifjúnak, hacsak nem teljesített már 23 éves életkoráig katonai szolgálatot. A leventekötelezettséget egyébként Magyarországon már 1920 óta törvény szabályozta, majd az 1938/II. törvénycikk (honvédelmi törvény) még az addiginál is

határozottabban előírta a magyar levente kötelességeit. A II világháború időszakában a levente gyakorlatilag katonának számított, kötelességeit katonás fegyelemmel kellett teljesítenie.110 A muraszombatihoz hasonlóan Alsólendván is megalakult a leventeegyesület, és elnökének egyhangúlag Küronya Jenő polgári iskolai igazgatót választották. Alsólendván a járási leventeparancsnok Láng György volt.111 Az egyik egykori levente elmondta, hogy az alsólendvai leventeszervezet létrejötte után – 1941 őszétől – ő is rendszeresen reszt vett annak foglalkozásain. Mindig pénteken délután volt a leventeotthon udvarán a gyülekező, majd énekszóval végigvonultak a város főutcáján a labdarúgópályára. Ott különböző katonai előkészületek voltak, illetve némi elméleti tanulás (megtanulták például a rendfokozatokat), azonban említésre méltó politikai előadásokról nem tudott beszámolni a visszaemlékező, ugyanis

véleménye szerint olyanok nem voltak. Hangsúlyozta azonban, hogy az egész felkészülésnek erős oroszellenes jellege volt, ami az akkori időszak hangulatának megfelelt. A Lendva-környéki fiatalok a különböző II. világháborús harci eseményekről főleg a Magyar Futár című lapból értesültek.112 A háború Magyarországot egyre súlyosabb politikai és gazdasági helyzetbe sodorta. A különböző megszorítások 1942 elején már a lakosság jelentős rétegeit érintették. Egyéb utasítások mellett sajtó útján is felhívták a muravidéki lakosság figyelmét, hogy a kormány ismételten elfogadott határozata értelmében a húsnapokra szóló korlátozások a Muravidéken is érvényesek. A korlátozásnak az volt a lényege, hogy kedden, szerdán és pénteken nem szabadott semmiféle húst kiszolgáltatni. A kenyérjegyekről szóló rendelkezést 1942 január 15-ével hatályba léptették, azonban annak meghatározott előírásai Vas vármegye

területére, így a Muraszombati járásra is csak részben vonatkoztak.113 Amint már utaltunk rá, 1941. december 31-én hatályba lépett a Délvidék visszacsatolásáról szóló törvény, amely a Magyarországhoz visszacsatolt terület lakosságának állampolgársági helyzetét volt hivatott rendezni. A törvény értelmében azok a személyek, akik az „elszakítás” előtt magyar állampolgárok voltak, hatósági intézkedések nélkül váltak ismételten magyar állampolgárrá. Ugyanez vonatkozott azokra az árvákra is, akiknek néhai édesapja 1921 július 26-án az akkori jogszabályok értelmében magyar állampolgár volt. Az ún „Délvidéki Törvény” 4. paragrafusának utolsó bekezdése úgy rendelkezett, hogy az ismertetett törvény alapján visszaszerzett, illetve megszerzett magyar állampolgárságtól a belügyminiszter a törvény hatályba lépésétől számított öt év alatt – 1941. április 11-ig visszamenőleg – megfoszthatta azt a

személyt, aki a visszacsatolt területek elszakítottságának ideje alatt ellenséges magatartásával a magyar nemzet érdekei ellen súlyosan vétett.114 Bárdossy László miniszterelnök 1942. február 5-én beterjesztette a képviselőházban azoknak a visszacsatolt, egykor délszláv fennhatóságú területekről származó személyeknek a névsorát, akiket a kormányzó és a magyar kormány méltónak és érdemesnek tartott a visszatért vidék érdekeinek a képviseletére a magyar törvényhozásban. A döntés értelmében a muraszombati járást Hartner Nándor képviselte, ami – a helyi sajtó közleményéből ítélve – a lakosság nagy megelégedését és örömét váltotta ki.115 Az Alsólendvai járás országgyűlési képviselőjévé a kormányzó dr. Országh Pál ügyvédet nevezte ki, ami állítólag úgyszintén az említett járás lakosságának, de az egész Muravidéknek is a tetszését váltotta ki. Országh Pál egyébként Alsólendva

szülötte volt (1890-ben született, az édesapja tanító, a nagybátyja viszont plébános volt). A jugoszláv érában elhagyta a vidéket, Balatonfüreden és Győrben élt a vidék visszacsatolásáig.116 Amint a Vas megyei törvényhatósági testület rendes közgyűlésének jegyzőkönyvéből kiderül, 1942 elején a magyar királyi igazságügy-miniszter a Muraszombatban élő dr. Pintér Miklóst nevezte ki a muraszombati körjegyzői tisztségre.117 II. 11 Magyar Élet Párt Jelentősebb pártpolitikai életről a Muravidéken a katonai közigazgatás időszakában alig beszélhetünk. Azonban 1941 őszén itt is szervezkedni kezdett az adott korszak „teljhatalmú” pártja, a Magyar Élet Pártja (MÉP). A következő esztendő elején már a legtöbb községben működött a túlnyomórészt felülről szervezett MÉP, amit a helyi sajtó úgy minősített, mint a felszabadult Muravidék egységes kiállását Bárdossy László kormánya mellett. A kerületi

pártvezető Hartner Nándor lett, aki az aktivisták kiképzésére politikai szemináriumok szervezését vette tervbe.118 A Magyar Élet Párt muraszombati szervezete 1942. március 7-i értekezletén több, a szélesebb régiót érintő, valamint helyi jellegű politikai kérdésről szó esett. Hartner Nándor országgyűlési képviselő, kerületi pártvezető kijelentette, hogy mindent el fog követni annak érdekében, hogy a kormány 1 milliárdos hitelakciójából a Muraszombati járás kisgazdái minél nagyobb összegben részesüljenek. A zsidókérdésről akkor még úgy nyilatkozott, hogy nem az a cél, hogy a zsidót kivegyék valamelyik üzlet irányításából és helyébe egy „keresztény zsidót” ültessenek, hanem arra kell törekedni, hogy a gazdasági életben a keresztény szellem érvényesüljön. A leginkább elítélendő mindenképpen a nemzetiségi és kisebbségi kérdésről ismételten hangoztatott sajátos álláspontja volt Hartnernak. Az

említett ülésen a következőket mondta: „. vend nemzetiségi kérdés nincs, mert a vend magyarnak vallja magát és meg is sértődne, ha nemzetiséginek tekintenék.” Továbbá hangsúlyozta, hogy a nemzetiségi kérdést a szentistváni gondolat jegyében kezeli a magyar kormány, azonban bizonyos, általános európai jellegű revíziót kilátásba helyezett.119 Említésre méltó regionális szintű politikai eseményre került sor 1942. március 25-én Muraszombatban. Az említett napon ott rendezték meg a Magyar Élet Párt Vas-megyei Szervezete 3. politikai szemináriumát, amelyen a mintegy 300 párttisztviselő tájékoztatót hallott a kormány munkájáról (a tanácskozás előtt néhány héttel történt váltás a kormány élén, miután Bárdossy László lemondása után Horthy kormányzó Kállay Miklóst bízta meg kormányalakítással), a háborúról, a közellátási nehézségek okairól, valamint a zsidókérdés megoldásáról. A szemináriumon

több tisztségviselő képviselte a párt országos és megyei vezetését. Hartner Nándor bevezetőjében a szlovén nemzetiségről ez alkalommal is elmarasztalóan beszélt. Egyebek mellett hangsúlyozta, hogy „a szemináriumot nem nemzetiségi vidéken rendezték meg, amikor a felszabadult Muraszombatot választották színhelyéül, mert a vend ember szívben, érzésben, lélekben és testben egyaránt magyar. A fiatalság buzgó nyelvtanulása pedig azt bizonyítja, hogy a magyar-vend ember anyanyelve mellett magyarul is akar beszélni”. A zsidókérdés „megoldásával” kapcsolatosan azonban a tanácskozáson már szélsőséges megnyilatkozások hangzottak el. A jelenlevőkkel ismertették, hogy Kállay miniszterelnök már első új tisztségében történő nyilatkozata alkalmából kijelentette, hogy „nem tűri egy hétnél tovább, hogy zsidónak Magyarországon földtulajdona legyen”.120 Nagy szervezést igényelt a Magyar Élet Párt helyi testületeinek a

létrehozása, amire a korabeli hatalom képviselői különböző feltételeket biztosítottak (lehetőséget, szakembereket, politikai nyomásgyakorlást stb.) A korabeli adatokból kiderül, hogy 1942 nyarára ismételten több tucat településben megalakultak a párt helyi választmányai.121 A helyi szervezetek gyakran kevésbé politikai színezetű, sokkal inkább közérdekű kérdésekről tárgyaltak. Az őrségi falvakban, Hodoson és Kapornakon a párt helyi szervezetei 1942 őszén elsősorban a rossz időjárási körülmények miatt elpusztult burgonyatermés nehézségeiről szóltak. Érdekességként rögzítsük, hogy a Magyar Élet Párt kapornaki szervezetének Könye Dezső volt akkoriban az elnöke, míg a választmány Skerlák Sándor, Vargha Ferenc, Laczó Mihály, Könye Géza, Lukács Péter, Krányecz József, Kovács Mihály és Jenese Jenő tagokból állt össze. Hodoson Torkos Gyula tanító volt a szervezet titkára, a vezetőséget Heiner Géza

tiszteletbeli elnök, Ábrahám Vilmos társelnök, valamint Kalamár József, Könye Antal, Balaicz Kálmán, Orbán Ernő, Kercsmár József, Kercsmár Géza, Zsoldos János és Loncsár István választmányi tagok képezték.122 A Magyar Élet Párt muraszombati szervezete 1942. november 18-án nagyválasztmányi gyűlést tartott, amelyen – egyebek mellett – megjelent Kósa Lajos országos főtitkár, Borlay Endre Vas megyei központi titkár és Gasparovits József Zala megyei központi titkár. A szónokok hangsúlyozták a párt privilegizált szerepkörének szükségszerűségét, a „helyes” háborús szerepvállalást, valamint a bel- és külpolitika helyénvalóságát. Hartner Nándor országgyűlési képviselő, kerületi pártvezető a tőle megszokott hangnemben foglalt állást az említett kérdésekről. Különösképpen agresszívan szólt az akkor már általánosan is „elszabadult” zsidókérdésről, és határozottan követelte, hogy „a zsidók

kezéből ki kell csavarni a gazdasági erőt, hogy a zsidóság ne rombolhassa úgy szét a magyar eredményeket, mint azt 1918-ban tette”. Kósa Lajos országos főtitkár is elmarasztalóan szólt az említett kérdésről. Egyebek mellett elmondta, hogy a háborús költségek fedezésére külön nagy vagyonadót fog kivetni a magyar kormány, mivel „a zsidók akarták ezt a háborút, hát fizessék is meg”. Az országos főtitkár következő mondatai is aggodalomra adhattak okot, amennyiben normális körülmények közepette hangzottak volna el, hiszen azt állította, hogy a zsidók a háborúból – a kirótt vagyonadótól eltekintve – sem vonhatják ki magukat, „mert egész zsidó korosztályokat fognak behívni munkaszolgálatra”. A zsidókérdés „megoldásával” kapcsolatban Kósa hangsúlyozta, hogy a mintegy 1 millió zsidó „idegen anyag a nemzet testében”, majd a következőképpen folytatta: „Embertelen úton azonban nem távolíthatjuk

el, a háború végéig meg kell elégednünk a tüneti kezeléssel. Elkerülhetetlennek látszik, hogy a zsidók mozgási jogát is korlátozzák.” Az országos főtitkár a gyűlésen a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatban a „szentistváni gondolatot” hangsúlyozta, amely révén – véleménye szerint – az idegen ajkúak is meg fogják találni Magyarországon biztos megélhetésüket, azonban „a békés együttélés csak úgy képzelhető el, ha ők is a magyar államiság szolgálatába állnak”. Az említett mondat utolsó része azért fogalmazódott meg, mivel a tudomására jutott, hogy a Muravidéken is akadtak olyanok a szlovén, illetve délszláv érzelműek körében, akik a határok megváltoztatásáról suttogtak.123 A Magyar Élet Pártja muraszombati szervezete 1943. szeptember 14-én értekezletet tartott Muraszombatban, amely iránt a sajtó szerint nagy volt az érdeklődés. Mindenekelőtt azt próbáltak bizonygatni, hogy Muravidék

Magyarországhoz való visszakerülése a vidék fejlődése szempontjából a lehető legjobb megoldás volt. A párt és a közélet vezetői elismerték ugyan, hogy a háború miatt Magyarországon komoly nehézségek álltak be – ezért az általános állapot rosszabb, mint a világháború előtt volt –, azonban a szélesebb térséget illetően (főleg az egykori Jugoszlávia különböző térségeihez viszonyítva) elfogadhatónak és biztonságosnak ítélték meg a Muravidék helyzetét. Ennek függvényében ösztönözték a vidék szlovén származású polgárait, hogy emiatt is legyenek hűek a magyar hazához.124 Csupán két héttel később egy hasonló összejövetelen, a MÉP muraszombati szervezete nagyválasztmányi ülésén Kölcsey István országos alelnök és Kósa Lajos országos főtitkár bizonygatták a magyar–vend testvériség jelentőségét, a háborúban való magyar részvétel szükségszerűségét. Mindez arról tanúskodik, hogy a

közhangulat a háborús események súlyosbodásával a Muravidéken is egyre inkább romlott.125 A közélet szereplői egyre érzékenyebbek lettek a különböző események, valós vagy valótlan híresztelések iránt. Az utóbbira utalva megemlítjük, hogy a helyi sajtó 1943. október 8-i számának vezércikke arról számolt be, hogy az angol rádió szeptember 29-én valótlan híreket közölt a Muravidékkel kapcsolatosan. A rádió állítólag azt állította, „hogy a Muravidéket partizánbandák özönlötték el, akik egyesültek a szlovén szabadcsapatokkal és megszállották egyebek mellett Muraszombatot is, amit ma is a kezükben tartanak.” Szász Ernő szerkesztő cáfolta a híreket, és állította (minden bizonnyal reálisan), hogy a környéken semmilyen partizánmozgalom akkoriban nem volt, és nem is foglaltak el azok egy települést sem a Muravidéken. A cikk írója hazug, pánszláv érdekeket szolgáló propagandának minősítette a rádióban

elhangzott valótlan hírt, és arra ösztönözte a vidék szlovén származású lakosságát, hogy senki másnak ne higgyenek, csak a magyar állam őszinte vezetőinek.126 II. 12 Internálások A II. világháború időszakában, valamint közvetlenül azt követően bekövetkezett internálások a Mura mente esetében is rányomták bélyegüket a tárgyalt korszakra. E fejezet keretében a valamennyire már feldolgozott eseménnyel csak kisebb terjedelemben foglalkozunk, mindenekelőtt annak legfontosabb jellemzőivel. Amint már korábban utaltunk arra, fontos eseménynek számított, hogy a Muravidéken is megkezdődött 1942 májusában az egykori jugoszláv földreform (agrárreform) intézkedéseinek a felülvizsgálása.127 A tájegység területén 1943 tavaszán már intenzíven folyt a jugoszláv időszakban kiosztott földek elosztása. A földreform alá eső földek formálisan visszaszálltak az államkincstárra, majd azok újra kiosztásra kerültek. A

földjuttatásnál figyelembe vették, hogy nem kaphattak földet azok, akik „nemzethűségi szempontból megbízhatatlanok” voltak, vagy olyan magatartást tanúsítottak, amely hazaárulásnak minősült. A Muraszombati járásban – a helyi sajtó közlése szerint – a földek újraosztása nem okozott nagyobb problémát és változást, mert oda a két világháború között csak csekély számú telepest irányítottak.128 Másképpen, alakult azonban a helyzet a Lendvai járás területén. Az említett területről a hatósági szervek 1942. június 22-én és 23-án feltehetően 668 személyt, a két világháború közötti években a Mura mentére telepített, Isztriából és az Isonzó völgyéből származó ún. „kolonistát” a sárvári internálótáborba szállítottak. Az elhurcoltak többsége ott várta meg a háború végét, néhányan azonban meghaltak, illetve több fiatalkorút közülük Bácskába helyeztek át.129 Az egyik internált, Valenčič

Slavko a sárvári internálótáborról 1992-ben kiadott könyvében az Alsólendvai járásból elhurcolt személyek számát 589-es sorszámmal zárta le. A táborban elhunytak számát 23-ban állapította meg, azonban a néhány közvetve nyilvántartott áldozattal együtt összesen 35 személyt említett.130 Az internálás végrehajtásához az Alsólendvai járás főszolgabírója a szombathelyi 8. kerületi katonai parancsnokságtól kért segítséget. Amint a parancsnokságnak a vezérkari főnökséghez intézett jelentéséből kiderül, a Muraszombatban állomásozó, Ludván József főhadnagy parancsoksága alatti 5/II. zászlóaljtól két puskás századot rendeltek öt napra Alsólendvára.131 Az internáltakat a magyar hatósági szervek – amint az említett jelentésből is kiderül – „a járás területén lévő külföldi származású telepesként” tartottak számon, ami az ún. Délvidék visszacsatolásáról rendelkező törvénnyel és egyéb

jogszabályokkal összhangban volt. Meg kell említeni, hogy a telepesek internálótáborba hurcolását a Mura menti magyar falvak lakossága különbözően fogadta. Vitathatatlanul voltak, akik rokonszenveztek az intézkedéssel, de általános rajongásról aligha beszélhetünk, még ha egyéni termőföldterületeik gyarapodását remélhették is a magyar családok a megüresedett földek újraosztásától. Az egyik magyar visszaemlékező (Varga Sándor) elmondta, hogy amikor 1942-ben elvették a telepesektől a kapott földeket, Lendván gyűlést tartottak. Az illetékes hatósági szervek azt javasolták, hogy a Muravidékről származó telepeseknek meg kell hagyni a földterületet, azoknak viszont, akik a tengermellékről és más, távolabbi vidékről jöttek a Lendva-vidékre, ugyancsak biztosítani kell némi megélhetési lehetőséget. A helybéli magyarok közül ezt többen ellenezték, majd a hatalommal együttműködve megállapodtak a kitelepítésről.

Sajnos – nyilatkozta az interjúalany – a háború után volt, aki annak lett az áldozata, hogy a kitelepítés előkészítésénél a hatóságokkal együttműködött. A szlovénok ugyanis pontosan tudták, kik foglaltak állást velük szemben. Egy másik visszaemlékező (Bíró József) „tiszta lelkiismerettel” állította, hogy a telepesek kitelepítése, Sárvárra hurcolása megdöbbentette a magyar embereket is. A magyar lakosságban véleménye szerint nem volt semmilyen soviniszta, revansra törekvő szándék. Annak természetesen örültek, hogy földet kaptak, a szlovén emberekkel szemben azonban nem voltak ellenségesek. Az eseményről a muravidéki magyar lakosság körében alig tudtak valamit. Azokat a szlovénokat telepítették ki szerinte 1942 júniusában, akiknek a magyar törvények szerint nem volt magyar állampolgársága, tehát 1919 előtt sem ők, sem hozzátartozóik nem éltek a történelmi Magyarország területén. Interjúalanyunk

úgy tudja, hogy a kitelepítésre kiszemelt személyek eladhatták ingóságaikat az érdeklődő helybelieknek.132 A kitelepítettek egyike (Vidič Jože), aki az eseményt gyermekként élte meg, elmondta, hogy ő a környezetében azt hallotta, azért voltak kitelepítve Alsólendva vidékéről, mert egy magyar földesúr birtokán telepedtek le a két világháború között, és nem helybeliek voltak, hanem Szlovénia más vidékéről kerültek a Mura mentére. Arra is utalt, hogy már az 1941-es aratás után elvették tőlük a kicsépelt gabonát, fejenként csak 60 kilót hagytak meg nekik. Az internálást megelőző hónapokban a csendőrök már rendszeresen zaklatták őket, és – állítása szerint – házkutatásokat végeztek. Amikor ismertették velük, hogy internálva lesznek, azt is megtudták, hogy csak akkora csomagot vihet mindenki magával, amekkorát egymaga elbír. 1942. június 23-án szállították el őket Kámaházáról lófogatos kocsikkal

(valószínűleg más települések esetében is hasonlóan történt), azonban aki járni bírt, az gyalogszerrel kényszerült megtenni az utat. Emlékezete szerint az alsólendvai vasútállomásra akkor Petesházáról, Benicéről, Pince-majorból, Hosszúfaluból és Kámaházáról szállítottak telepescsaládokat. Marhavagonokba terelték a mintegy hatszáz személy, ahol embertelen körülmények között utaztak 24 órán át Sárvárig.133 Egy 1942 szeptemberéből származó belügyminisztériumi intézkedésből kiderül, hogy a sárvári internálótáborban őrizetben levő délszláv származású személyek ügyét ismételten felülvizsgálták, és az internáltakat két csoportba osztották. Az „A” csoportba azok kerültek, akik a visszafoglalt területekről származtak vagy pedig 1918 előtt Magyarország egyéb területeiről költöztek oda (ők túlnyomórészt a bácskai és baranyai vidékekről kerültek Sárvárra). A „B” csoportba azokat a

személyeket sorolták, akik nem a visszafoglalt délvidéki területeken születtek, hanem akár ők, akár az édesanyjuk az 1941 előtti délszláv állam egyéb területéről valók voltak, illetve onnan költöztek be a Magyarországhoz visszacsatolt területre. Az „A” csoportba tartozóknak – bár ismereteink szerint a Mura mentéről származó internáltak között ilyen nem vagy csak elvétve volt – reális esélyük volt arra, hogy a belügyminisztérium jóváhagyásával, bizonyos feltételek mellett hazakerüljenek, míg a „B” csoporthoz tartozók továbbra is a táborban maradtak. 134 A helyi sajtó 1942. május 8-ai közleménye szerint a Muraszombati járás főszolgabírája abban az időszakban több szlovén nemzetiségű személyt kiutasított az országból. A kiutasítás okáról a sajtóközlemény hallgatott, azonban feltételezhető a döntés politikai vagy bűnügyi indítéka.135 A Pécsi Törvényszék 91 muraközi és muravidéki, kommunista

szervezkedéssel vádolt személy ügyében hozott ítéletet. A muravidékiek közül Bagár Imre péterhegyi egyetemi hallgató 2 és fél év fegyházbüntetést kapott.136 Egyébként 1942 júliusától a Muraszombat és Vidéke című hetilapban már „rendszeresen” olvashatunk internálásokról. A legnagyobbrészt zsidó személyek vagy (a névből ítélve) szlovén származású egyének internáló parancsát a járási főszolgabírák adták ki.137 Visszaemlékezők elmondásaiban arra is történt utalás, hogy egy 1942-ben kiadott rendelet szerint a Mura menti falvakban embereket szerveztek távolabbi nagybirtokokra mezőgazdasági munkára. Elsősorban állítólag szlovén származású munkásokra gondoltak, ám ténylegesen a nagyobb létszámú magyar családok is számításba jöttek. Ismerünk esetet, amikor az egyik göntérházi legény Bábolnára került, majd a következő hónapokban, években kényszerből más városokat is megjárt. Állítása

szerint akkoriban több hetési fiatalnak is hasonló sors jutott.138 Az említett hetilap közleménye szerint nem volt túlságosan magas azoknak a száma, akik a Muravidéken a határok ismételt megváltoztatásában reménykedtek, tehát a délszláv fennhatóságot remélték. Akik azonban az utóbbiban hittek, azoknak a túlnyomó többsége a két világháború között betelepedett, illetve betelepített csoportokból kerültek ki. Voltak állítólag olyanok is közöttük, akik „a polgári biztonságot jelentő Magyarországon húzódtak meg”. Bizonyára a magyar hatóságok emberei nem nézték őket jó szemmel, azonban – a Vendvidéki Magyar Közművelődési Egyesület szócsövének tekinthető hetilap szerint – ideiglenesen, a „végleges rendezésig” békében hagyták őket – kivéve azt a réteget, „amelynek kihívó magatartása, folytonos sugdolózása bomlasztóan hatott a Muravidék jóérzésű lakossága körében”. Újabb, erélyes

intézkedésekhez folyamodott 1942 októberében a Muraszombati járás főszolgabírája. A gyanús magatartású, illetve megbízhatatlan egyének rádióit elkobozták, a „hangadókat” internálták. Internálótáborba került dr Brumen Antal, dr Gregorc Albin, dr. Šumenjak Slavko, Velnar József és dr Vadnál Lajos Nemecz József kisszombati lakost izgatás és rémhírterjesztés miatt internálták. A főszolgabíró elrendelte további 11, főleg muraszombati szlovén nemzetiségű egyén rendőri felügyelet alá helyezését.139 A MéV 1943. január 29-i számában arról számolt be, hogy a csendőrök elfogták és az Alsólendvai járási főszolgabíró internálta Szüsecz István belatinci földművest, aki névtelen levélben (amelyet a „jövő jegyzője” aláírással látott el) gyalázta és sértegette a belatinci körjegyzőt, valamint „államellenes kijelentéseket tett”. Az illetőt a kistarcsai internálótáborba szállították.140 A második

világháború idején, az 1943 őszéig terjedő időszakban nagy visszhangja volt a Muravidéknek a délszláv államhoz csatolása (1919) ügyében vádolt személyek elleni nyomozásnak is. A győri királyi ügyészség Klekl Jožef, Jerič Ivan, Kühar Mihael, ifj Erjavec Mihael, Godina Marko, Gyura Matija, Kreslin Ignac, Leiko Štefan, Horvat Jožef, Litrop Ivan és Skafar Jožef ellen vádat emelt hazaárulás, illetve a magyar állammal szemben elkövetett bűncselekmények tárgyában, majd az eljárás keretében több hónapon át zajló intenzív nyomozást folytatott. Az ügyészségi jegyzőkönyvből kiderül, hogy számos ellentmondás, érdekorientált magyarázkodás volt jellemző a vádlottak nyilatkozataira. Az első három személy esetében – amint azt egyébként Jerič Ivan többször idézett visszaemlékezéseiben is leírta – kiderült, hogy tevékenységükkel kétségtelenül a Mura mente Magyarországtól történő elszakadását segítették. Csak

Klekl, az első számú vádlott volt az, aki börtönben írt életrajzszerű visszaemlékezéseiben másképpen vallott, azonban az egykori cserencsóci nyugalmazott plébános erőteljes ragaszkodását a délszláv államhoz számos egyéb bizonyíték alátámasztotta. Nem vitatható azonban, hogy a visszacsatolás szellemében a vádnak afféle presztízs-jellege volt, annak ellenére, hogy a vádak bizonyítása nem jelenthetett különösebb akadályt. A dr Pénzes Béla királyi ügyészségi elnök vezetésével tevékenykedő testület részben a vádemelés elévülésére, részben bizonyítékok hiányára hivatkozva az eljárást 1943. november 25-ével megszüntette.141 II. 13 A Mura mente fokozatos beilleszkedése Muraszombatban szervezték meg 1942. április 12-én a járás központi ünnepségét a Muravidék visszacsatolásának első évfordulója alkalmából. A Vendvidéki Magyar Közművelődési Egyesület szervezésében rendezett ünnepségen

állítólag több ezres tömeg vett részt, számos tekintélyes vendéggel, közöttük a megye főispánjával az élen. A szónokok között volt Hartner Nándor, Mikola Sándor akadémikus, aki a vend nyelv és a vend nép magyar kötődéséről beszélt (egyebek mellett hangsúlyozta, hogy ezt a nyelvet csak Magyarországon belül őrizhetik meg), valamint a magyar nyelv tanulásának a fontosságáról. Felszólalt Sádl István csendlaki kisgazda, Radványi József, a járás korábbi katonai parancsnoka, Lipics József járási tűzharcos szervező tiszt (aki bejelentette két, a csíkszeredaiak által ajándékozott országzászló felavatását), Boda Károly, az Ereklyés Országzászló Nagybizottság kiküldöttje és Mórocz Imre községi főjegyző. A muraszombati rendezvény mellett Kerkafőn (Čepinci) is, valamint a magyarok lakta Domonkosfán úgyszintén ünnepséget rendeztek. Domonkosfán Hári Lipót evangélikus lelkész, Szabó József tanító és Lábass

Péter községbíró mondtak ünnepi beszédet.142 Az Alsólendvai járás központi rendezvényére 1942. április 16-án Alsólendván, a Szent Katalin rk. templom melletti téren került sor A sajtójelentés arról számol be, hogy a közösségnek minden rétege ünnepelt Országh Pál országgyűlési képviselővel az élen. Alsólendva és a környező falvak akkor is zászlódíszt öltöttek. A lakosság az ünnep napján – a sürgős mezőgazdasági munka ellenére – munkaszünetet tartott, zárva voltak az üzletek is. A nagy számú közönség előtt a szentmisét Kovács-Kopácsy Lajos hitoktató vezette, a szentbeszédet azonban ismételten – akárcsak egy esztendővel korábban a visszacsatolás ünnepén – Pehm (Mindszenty) József pápai prelátus, zalaegerszegi apátplébános mondta. Pehm beszédét megafon segítségével erősítették fel a közönség számára. A megemlékező műsor keretében Küronya Jenő, a polgári iskola igazgatója mondott

„kedves és tartalmas” beszédet.143 Ünnepséget a járásban Bagonyán is szerveztek Fontos ismételten megemlíteni, hogy 1942 májusában a Muravidéken is megkezdődött az egykori jugoszláv földreform (agrárreform) intézkedéseinek a felülvizsgálása.144 Az 5208/1941 ME számú rendelet értelmében a Muravidéken 1943 tavaszán már intenzíven folyt az egykori jugoszláv földreform során kiosztott földek újbóli elosztása. A földjuttatásnál figyelembe vették, hogy nem kaphattak földet azok, akik „nemzethűségi szempontból megbízhatatlanok” voltak, vagy olyan magatartást tanúsítottak, amely hazaárulásnak minősült. A muravidéki szlovénokat egyébként a kormányzat megbízhatónak és a magyar nemzethez tartozónak ismerte el. A hatóság hangoztatta, hogy a Muravidéken senkinek sincs oka az aggodalomra.145 Tekintettel arra, hogy a katonai közigazgatás bevezetése után gyakorlatilag nem létezett Muraszombat képviselő-testülete, a

kérdés megoldása egyre sürgősebbé vált. Hosszúra nyúló előkészületek után a főszolgabíró 1942 májusában kinevezte az új képviselőket. A városbírói, azaz polgármesteri tisztségre – mivel összeférhetetlenségi okokból azt Hartner Nándor országgyűlési képviselő nem tölthette be – Lipics József bankigazgatót nevezte ki a főszolgabíró. Helyettese dr Pintér Miklós közjegyző lett Az új képviselő-testületi tagokká a következő személyeket nevezték ki: Andresch József, Bácz Lajos, id. Benkó József, dr Bölcs Gyula, Csernyavits Sándor, Heklits István, Deutsch Gusztáv, Fliszár Antal, Györek Mátyás, Hartner Nándor, Kolossa János, Kücsán Iván, Kühár Ferenc, Lainscsek Ferenc, Ligeti Antal, Péterka Rezső, dr. Pintér Miklós, Rainár Ferenc, Siftár Lajos, Rituper Alajos, Siplics István, Szarka István, Szukits István, Turk József és dr. Vucsák István146 A következő napokban a Muraszombati járás több

községében úgyszintén megtörtént az új képviselő-testületek tagjainak a kinevezése, amit a főszolgabíró a rendkívüli helyzetre való tekintettel végzett el, tehát nem választások útján történt.147 Kállay Miklós magyar miniszterelnök zalaegerszegi látogatása során az Alsólendvai járás küldöttségét is fogadta, élén Országh Pál országgyűlési képviselővel. Egyéb fontos kérések mellett a küldöttség tagjai elsősorban a Mura folyó szabályozásának elvégzését sürgették a kormányfőnél.148 Alsólendván nagy ünnepség keretében 1942. augusztus 20-án felavatták a zalaegerszegi MOVE-tól kapott országzászlót.149 A zászlót népes küldöttség vitte Zalaegerszegről Alsólendvára Horváth Bertalan törvényszéki tanácselnök, a zalaegerszegi MOVE elnöke vezetésével. A vasútállomáson Dervarics városbíró nagy számú – állítólag több ezer főt számláló – közönség élén fogadta a megyeszékhelyről

érkező vendégeket. Az állomásról – amint azt számos kiváló korabeli fénykép bizonyítja – az ünneplő tömeg „festői menetben” vonult a város központi terére, ahol az országzászló elhelyezésre került. Az ünnepi program tábori szentmisével kezdődött, amelyet Tivadar Dénes nadapi (Fejér megye) plébános celebrált. A szentmise alatt a nagykanizsai leventezenekar játszott magyar egyházi énekeket A szentmise után Borbély András adta át „hivatalosan” a zászlót Dervarics Elemérnek. Az országzászlót a magyar himnusz kíséretében húzták fel az esztétikusan elkészített talapzat árbocára. Avatóbeszédet Országh Pál országgyűlési képviselő mondott Alkalmi hozzászólással Skalics Sándor evangélikus lelkész, Slápsi Ilona tanítónő pedig Völgyesi József csentei tanító versével tette az ünnepet méltóságteljesebbé. A rendezvény zárásaként az országzászlót az összes jelenlevő megyei, városi és járási

jellegű szervezet megkoszorúzta. A kiválóan megrendezett ünnepséget – amiért a városbíró mellett elsősorban Küronya Jenő iskolaigazgatót és Nagy János polgári iskolai tanárt illette dicséret – jelenlétével Teleki Béla főispán és Brand Sándor alispán is megtisztelte.150 A rendezvényről nagyon gazdag fényképanyaggal rendelkezünk, amiből e tanulmánykötetben az alábbiakban egy válogatást teszünk közzé. Belatincon a turulmadár motívummal díszített országzászló felavatására néhány héttel később, 1942. szeptember 8-án került sor Az ünnepi köszöntőt Belatincon – Teleki Béla zalai főispán jelenlétében – vitéz Ferenc István gyógyszerész, míg az avatóbeszédet Kátai Zoltán, az országzászló-bizottság kiküldöttje mondta.151 Göntérházán 1942 szeptember 13-án avatták – hazafias ünnepély keretében – az országzászlót. Az ünnepi szónokok (Országh Pál országgyűlési képviselő és Brand Sándor

zalai alispán) méltatták a falu helytállását a jugoszláv megszállás alatt.152 A háború által előállt, egyre lesújtóbb és kilátástalanabb helyzetre utal, hogy 1942 nyarától gyakoribbak voltak az olyan jellegű kulturális és sportrendezvények a Muravidéken is, amelyeknek a bevétele a fronton harcoló honvédok megsegítését szolgálta.153 Példásnak minősítették az „orosz télben” harcoló honvédek számára kezdeményezett téliruha-gyűjtési akciót is a Muraszombati járásban. A jótékonykodóktól 8600 pengőt sikerült összegyűjteni, valamint sok ruhát és lábbelét is.154 A közellátási miniszter – Vas megye főispánja és Hartner Nándor közbenjárására – úgy könnyítette meg a Muraszombati járásban a kenyérgabona beszerzését, hogy 1942 őszén a főszolgabíró vásárolhatta meg a járás mezőgazdasági munkásainak és az 5 holdnál kevesebb földtulajdonnal vállalattól.155 rendelkező gazdáknak a

kenyérgabona szükségletét a HOMBÁR A nehézségek ellenére, a megyék támogatása mellett a kormányzat is állandóan figyelt arra, hogy a visszacsatolt részek lakosságában, különösképpen a nemzetiségi vidékeken ne váltson ki bizalmatlanságot. Muraszombat környékére is ez volt a jellemző Az illetékes minisztérium 1942 őszén egy leányinternátus megépítéséről biztosította a muraszombatiakat, hiszen az oktatás terén a magyar nemzeti kötődés alakulására, serkentésére különösképpen odafigyeltek. Mórocz Imre főjegyző a hír kapcsán meg is jegyezte, hogy „a felszabadulás óta községünk számtalanszor tapasztalta azt a megértést és bölcsességet, amellyel a kormányzat ennek a vidéknek a fontosságát a közoktatás szempontjából felismerte”. A jegyző azonban egy, a vidék hetilapjában közétett írásában arról is szólt, hogy a város, mármint Muraszombat továbbfejlődése szempontjából fontos feladatot képez az

újabb vállalatok létrehozására irányuló törekvés. Indokként a vidék sűrűn lakott jellegére utalt156 A körjegyzőségi központok létrehozása a Muravidéken közvetlenül a vidék Magyarországhoz történő visszacsatolását követően, illetve a polgári közigazgatás bevezetésig bekövetkezett. Voltak azonban esetek, amikor még több hónappal, sőt esztendővel később is követelések, igények fogalmazódtak meg a változtatásra. Nagy visszhangot keltett 1942 őszén a saliak (Šalovci) igénye, akik egyrészt önálló, Hodostól független körjegyzőséget követeltek maguknak (amint hangsúlyozták, nem a hodosiak rovására, hanem abból a megfontolásból, hogy a vidéken két körjegyzőség működése is indokolt volna), másrészt azt is javasolták, hogy a Szentgotthárdi járás helyett a Muraszombati járáshoz sorolják be őket. Az utóbbi kérés esetében az utazás árát jelölték meg indokként (feltételezhetünk azonban nemzeti

jellegű szempontot is, hiszen többségében szlovénok lakta településről volt szó). Míg a körjegyzőség létrehozását indokoltnak értékelte a korabeli hatóság, a járási szervezettséget illetően nem kívánták megbontani a történelmi megyei felosztást, amely a délszláv időszak előtt is érvényben volt.157 Vas vármegye Törvényhatósági Bizottsága 1942. december 16-ai rendkívüli ülésén egyhangúlag megválasztották Mikola Sándor akadémikust és Bezerédy Istvánt új felsőházi tagnak. Mikola Sándor, a kiváló fizikus és matematikus, a rangos budapesti Fasori Gimnázium igazgatója, aki a vend-elmélet szellemi atyjának számít (részben az I. világháborút lezáró párizsi békekonferencia idején végzett tevékenysége, részben a későbbiek során vallott szemlélete miatt), megválasztása után terjedelmes beszédet mondott a szombathelyi megyeházán. A Mura mentén a 20 században állandóan kiújuló, a II világháború

idején különösképpen aktuális vend-magyar kérdést illetően fejtette ki már korábbról is ismert, objektíve erősen vitatható elméletét, amelynek fontosabb részeit a kérdés jelentősége szempontjából a következőkben ismertetjük: „A vend nép kétnyelvű nép volt régi idők óta. Bántornyán, Tótlakon és Mártonhelyen lévő XIV századból származó templomaink, s azokban a freskók, falfestmények mutatják, hogy abban a régi korban ezek az emberek jómódban éltek és kultúrájuk volt, de ez a kultúra magyar volt. Magyar szenteknek a képei vannak ott. Sehol az országban másutt nincs ennyi kép Szent László királyunk életéből 12 kép van ott. De tovább menve a török időkből, a reformáció és ellenreformáció korszakából kötetekre menő írásbeli dokumentumaink vannak, hogy ezek az emberek mindig tudtak magyarul is. Ennek a nemes vármegyének lakói már réges-régen felismerték ezt a kétnyelvű állapotot. Már a XVIII

században vasvármegyei nemesek adták össze azt a pénzt, amelyből Küzmics István Újszövetségének fordítását ki lehetett nyomtatni. És egy pár évvel később Szombathely városának első püspöke, Felső-szopori Szily János biztatta Küzmics Miklóst – később alesperese volt a vendségnek – hogy írjon vend nyelven, fordítsa le először az evangéliumokat és ezután írjon más katolikus vend könyveket. És ehhez Szily János adott neki segítséget, sőt Szombathely második püspöke, gróf Herzan is pénzzel és anyagi eszközökkel segítette a vend könyvek kiadását. Ez a nemes vármegye tehát már 200 évvel ezelőtt elősegítette a vend irodalom fejlődését. Ez az irodalom, ez a nyelv, a vend népnek ez a nyelve a mi nyelvünk is, a magyarságnak is a tulajdona. Ez itt termett ezen a földön és mindaz, ami ezen a földön termett, az egész országé, a miénk. Tehát a vend nyelv nemcsak a vend népé, hanem a magyar népé is. És ha

múzeumunkban összegyűjtjük a régi cserepeket, lándzsákat, amelyek régi népektől maradtak ránk – a vend nép neve is régi népektől maradt ránk –, ezek is azt bizonyítják, hogy a vend nép megőrizte a nevét egy ősi kelta népnek, amely vend volt, mint latin írók munkáiból kitűnik. Vas vármegye tehát csak az ő régi vezető embereinek szellemét követi, amikor a vend nyelvnek nem az eltörlésén, hanem annak inkább a fejlesztésén dolgozik, azt megengedi, sőt elő is segíti. Természetes, hogy a vend nép magyarul is meg fog tanulni, amint tanult eddig is. Az öreg emberek ma is mind tudnak magyarul is. A fiatalság újra elkezdett magyarul tanulni és azt hiszem, pár év múlva, ha a régi szokások újból felélednek, amikor nemcsak az iskolában tanulnak magyarul, hanem átjárnak magyar községekbe, hogy magyar iskolában tanuljanak egy-két évig, s azután gazdasági kapcsolatuk is Magyarország felé vezeti őket, akkor rövid pár év

múlva ez a nép újra magáévá fogja tenni a magyar nyelvet. A magyar nyelvet a vend ember majdnem tökéletesen úgy ejti ki, mint a magyar, mert szájalkotása a magyar nyelv kiejtéséhez hasonlóan alakult. Még csak egy dologra legyen szabad felhívnom a nemes vármegyének figyelmét. A vend nép sűrűn lakik. Ősidők óta másutt végzett munkára volt utalva Népsűrűsége már 30 évvel ezelőtt száz volt négyzetkilométerenként, holott az országos átlagunk ma sem érte el ezt a számot. Tehát másutt végzett munkával szerezte kenyerét. De azért nem volt és ma sincs ott igazi, a ma divatossá vált szóval élve nincstelen ember. A vendek között nincs nincstelen ember Egy darab földje, háza mindenkinek van, de a munkát másutt keresi. A megszállás alatt eljártak Franciaországba tízezer-számra, Németországba ugyanilyen számban. Azelőtt Magyarországra jártak főleg mezőgazdasági munkára. Azonban ez a nép nemcsak mezőgazdasági munkát

végzett, hanem gyárakban, bányákban is bevált. Legyen tehát szabad felhívnom azok figyelmét, akik ilyen kérdésekkel foglalkoznak, hogy a vend munkás ügyes munkás. Bizonyos tekintélyt követel, de munkájában jókedvű, ügyes és elsőrendű Ha a vend nép itthon kap munkát, amint remélem is, hogy fog kapni, néhány év alatt mind meg fog tanulni magyarul.”158 A Lendva-vidék helyzetének viszonylagos stabilizálódása, nyugalma a második világháború derekán abból is érződik, hogy a közösség illetékes testületei, vezetői a társadalmi élet különböző szakmai kérdéseinek a rendezésére összpontosíthattak. Feltehetően törvény kötelezte Alsólendva képviselő-testületét arra, hogy az 1943. január 22-i ülésén született döntés értelmében a helybeli egészségház működtetését felvállalja, amennyiben azt telekkönyvileg a községre írják, az épületet karbantartja, valamint az intézmény keretében csak zöldkeresztes

egészségvédelmi tanácsadót, tüdőbeteg-gondozó intézetet, trachomarendelőt, iskolafürdőt, védőnői lakást, átmenetileg tisztiorvosi lakást és szükség esetén malária-kutató állomást helyez el. A képviselő-testület arra is kötelezettséget vállalt, hogy amennyiben az egészségház épületét eredeti rendeltetésétől eltérő célra kívánta volna hasznosítani, az említett egészségvédelmi létesítmények elhelyezéséről saját költségén gondoskodott volna, a változáshozhoz előzetesen belügyminiszteri engedélyt kért volna, amire azonban ismereteink szerint nem került sor. A megye törvényhatósági kisgyűlése mint a véghatározat meghozatala tekintetében illetékes testület a határozatot jóváhagyta.159 Az 1943. esztendő első hónapjaiban az alsólendvai tüdőbeteg-gondozó intézet létrehozása tárgyában is sokat fáradozott a községi képviselő-testület. Mivel a szélesebb földrajzi területre vonatkozó

létesítményről volt szó, a fenntartási költségek fedezéséről a környékbeli települések illetékes testületei is állást foglaltak. A falvak részére kirótt költségek fizetését az érintettek 1944. január 1-jével vállalták Az Alsólendvai járás települései mellett a szomszédos Lenti község képviselő-testülete is csatlakozott az egészségügyi szempontból fontos létesítmény létrehozásának támogatásához, valamint vállalta a reá eső anyagi kötelezettségeket.160 Az utóbbi esemény alapján is arra lehet következtetni, hogy a visszacsatolás után mintegy két esztendővel a Muravidéket, illetve a Lendva-vidéket minden szempontból egyenértékű zalai térségként kezelték. Az egészségügyi kötelezettségek vállalása minden szempontból a közügyek fontos kérdését képezte a tárgyalt időszakban is, ezért ebben a fejezetben is némi teret szentelünk neki. Belatinc község képviselő-testülete pl. 1943 februárjában

úgy határozott, hogy körorvosi lakás építése céljából bejelenti igényét egy üres telek hasznosítására a Szent László utcában, amely korábban a zsidó hitközség tulajdonát képezte. A telek árát a földművelésügyi minisztérium által meghatározott részletekben évről évre kívánták törleszteni háztartási költségvetési forrásaikból. A képviselő-testület arról is állást foglalt, hogy a körorvosi lakás felépítéséhez szükséges igás és kézi napszámot közmunka formájában díjtalanul biztosítja, a többi építkezési költség fedezésére viszont államsegélyt kér. A belatinciak elhatározását a Zala megyei törvényhatósági kisgyűlés is támogatta, valamint utasította az alispánt és az Alsólendvai járás főszolgabíróját a hatóság részéről szükséges teendők elvégzésére.161 Cserencsócon viszont akkoriban járási szegényház létrehozását tervezték, amely berendezési költségeinek fedezéséhez

a környező települések – adóalap-arányban – hozzá kívántak járulni.162 A szegényház létrehozását a járás magyarok lakta települései is támogatták, mint pl Dobronak, Hídvég, Szíjártóháza stb.163 Alsólendva község képviselő-testülete 1943. május 31-én 60 ezer pengő kölcsön felvétele mellett határozott, amit orvoslakás és rendelő építésére kívántak fordítani. A kölcsön törlesztését 25 esztendőre tervezték. A létesítmény létrehozásához a környező, főleg magyarok lakta falvak is társultak (Csente, Völgyifalu, Pince, Hídvég).164 A Mura mentén található, szlovénok lakta Besztercén (Bistrica) viszont jegyzői iroda és lakás megépítését tervezték, amire az Országos Társadalombiztosító Intézettől 70 ezer pengő hosszú lejáratú kölcsön felvételét igényelték165 Hasonló célra 60 ezer pengő összegben Palina és Lendvanyíres (Brezovica) községek is igényeltek kölcsönt.166 Az is a fontos

„hétköznapi” teendőkkel való törődésről tanúskodik, hogy négy Mura menti település (Murarév, Cserencsóc, Murabeszterce és Palina) illetékes testületei a „Jalek” és a „Libovia” nevű vízfolyások szabályozásáról határoztak. A mezőgazdasági szempontból fontos teendő elvégzésére – a megyei törvényhatósági kisgyűlés jóváhagyása alapján – fele részben államsegélyt, fele részben kamatmentes kölcsönt kértek.167 II. 14 Délszláv szimpátiák A nép körében a II. világháború derekán már a Muravidéken jelentős számban lehettek olyanok, akik a magyarsággal szembehelyezkedtek, illetve a magyar állami fennhatóság ellen illegálisan szervezkedtek. Ennek különböző megnyilvánulásait – leginkább közvetve – több esetben észlelni lehetett. Vitéz Csermely István főhadnagy, Muraszombati járási leventeparancsnok újévi köszöntőjéből arra következtethetünk, hogy a magyarság, illetve Magyarország

iránti kötődés szempontjából gondok is adódtak. Csermely egyebek mellett a leventéknek a következő utasításokat adta: „Leventék! Nektek fontos kötelességetek van ezen a téren. Nektek vigyáznotok kell a belső rendre A Ti fiatal, éber szemetek, a suttogást is meghalló fületek vegye észre a sötétben bujkáló ellenséget. Figyeljétek meg, ki akar közöttünk zavart kelteni. most is vannak gonosz álmodozók, akik nem akarják meglátni az isteni igazságot és akaratot.”168 Amennyiben csak a Muraszombat és Vidéke hasábjait vizsgáljuk meg alaposan a tárgyalt korszakot illetően, a kutatóban akkor is az a vélemény támad, hogy a Mura mentén élők nemzeti és állami elkötelezettsége a II. világháború időszakában igencsak megoszlott A megoszlás talán kevésbé volt megállapítható látványos cselekedetek révén (főleg ami a szlovénok nézeteit illeti), azonban a magyarsággal szembeni ellenszenv erőteljesen jelentkezhetett. Erre

utal vezércikkében a hetilap szerkesztője, aki elkötelezett, többnyire szélsőségektől sem mentes véleménynyilvánítása ellenére is fontos megállapításokat tett közzé. Arra a kérdésre, hogy miért szükséges a magyarságot „mindenkinek, mindenhol és mindenben” kiemelni és hangsúlyozni, – egyebek mellett – a következőket tartotta fontosnak megemlíteni: „Szeretné az ember azt hinni, hogy nincs erre szükség, és ha körülnéz a Muravidéken, szomorúan látja, hogy mégis milyen nagy szükség van rá (mármint a magyar kötődés, a magyar jelleg hangsúlyozására – a szerző megjegyzése). A napokban hallottam a barátomtól, hogy számon tartják a szlávok, hogy ő mindig magyar társaságba jár, majd még meg fogja ezt bánni. Tudom jól, hogy miért ez a nagy óvatosság, miért csak magyarok között meri magát magyarnak vallani némelyik vend-magyar? Mert még mindig vannak kishitűek, még mindig vannak, akiken fog a titkos szlovén

propaganda. Még mindig vannak, akik félnek a szlovén álmok valóra válásától. Félnek és szem előtt tartják ezeket az álmokat, mert folyton hallják őket, dolgozik még a szláv hírverés. Nem rémképek ijesztenek, nem propaganda-szervezet működéséről írok. Ilyenben nem hiszek De tudom azt, hogy élnek közöttünk olyanok, akiket megfertőzött a 22 évi megszállás, vagy akik soha sem tartoztak közénk, hát most sem akarnak. Azt hiszem, nem lehet ezt a fertőzést megszüntetni, amíg a háború tart, vagy amíg egy is van közülük körünkben. Védekeznünk mégis kell ellene, mert gyengíti erőnket. Védekezni pedig csak akkor tudunk, ha aki magyarnak érzi magát, az nyíltan mer minden szavában és minden tettében magyar lenni!.”169 Ez a hangulat folytatódik Hartner Nándor országgyűlési képviselő, a Magyar Élet Pártja muraszombati kerületi vezetőjének és Szász Ernő titkárnak a 117 hozzájuk tartozó szervezethez intézett újévi

felhívásában is. A több pontba tömörített, programszerű szövegből fontos kiemelni a következőket: „. A magyar-vend nép és a Muravidék ezer év óta Magyarországhoz tartozik. Tudjuk, hogy oda is fog tartozni az idők végtelenségéig Ne tűrjük azt, hogy valaki ezt egyéni érdekből, politikai haszonleséséből, vagy ostobaságból vitatni próbálja. Ez gyengíti a közös, szebb magyar jövőbe vetett egységes hitet és ezzel a belső front erejét. Ha tehát valaki a közös szebb jövőnket tagadni akarja, azt habozás nélkül adjuk a hatóságok kezére. Ez magyar kötelességünk! Dolgozzunk azon, hogy ne legyen a vend nép és a magyar testvér között semmiben sem különbség. Terjesszük a magyar nyelvet, biztassunk mindenkit, hogy tanuljon meg magyarul! Ez vidékünk érdeke is, mert csak így érvényesülhetünk magyar hazánkban.”170 A muraszombati hetilap „megjegyzések” rovatában olvashatjuk, hogy 1943 tavaszán ismételten többen a

magyar Himnusz éneklése alatt elhagyták a templomot, kifejezve ezzel tiltakozásukat a magyar fennhatósággal szemben. Az említett személyek feltehetően olyan szlovénok voltak, akik a magyar nemzeti értékektől és szimbólumoktól idegenkedtek és ezt hangsúlyosan ki is kívánták fejezni.171 A sajtóban erélyesen elítélték Lapajne Jánosné (szül: Varga Teréz) esetét is, akire a győri ötös tanács nemzetgyalázásért három hónap börtönbüntetést rótt ki. Az illető személy még 1941-ben, a visszacsatolás első napján gyalázó kifejezésekkel illette a magyar nemzetet, ami az említett hetilap véleménye szerint azért volt elfogadhatatlan, mert azt a nemzetet gyalázta, „amelynek a kenyerét eszi”. A cikkíró azt a következtetést vonta le, hogy mindazokat, akik a magyar nemzet gyalázásával nem hagynak fenn, fel kell jelenteni az illetékes hatóságoknál.172 II. 15 Konszolidáltabb időszak A Mura mentén az 1943-as esztendőben nem

történtek sorsdöntő események, azonban a háborús helyzet okozta következmények súlya egyre erőteljesebben érződött. A különböző – szociális, gazdasági, nemzeti stb. – feszültségek is jobban kifejezésre jutottak a korábbinál Az alábbiakban a Muraszombat és Vidéke hetilap cikkeiből „ollózva” ismertetünk néhány, a Muravidék szempontjából fontosabbnak minősített jelenséget, eseményt. 1943. január 17-től február 17-ig országszerte gyűjtést rendeztek a harcoló honvédek családjainak megsegítésére. A Muravidéken is – főszolgabírói felhívásra – mindenütt megalakították a gyűjtőbizottságokat, valamint elvégezték a gyűjtést.173 A sajtóbeszámolókból kiderül, hogy Muravidék-szerte 1943-ban is megünnepelték az 1848-as magyar forradalom évfordulóját.174 A Muraszombati Polgári Kört – amely eredetileg 1911-ben jött létre – 1943. március 22-én alakították újra. A felszólalók véleménye szerint az

egyesület a jugoszláv érában is segítette a városban megőrizni a magyarságtudatot. Az új alapszabály szerint az egyesület céljait a következő három fontosabb pontban állapították meg: 1. Alkalomadás Muraszombat becsületes polgárságának a társas élet keretében történő szórakozásra, 2. A magyar hazafias szellem ápolása és a vend–magyar testvériség gondolatának terjesztése és 3. Jótékonykodás A Polgári Kör „régi-új” elnöke Hartner Nándor175 lett. Társelnöknek Benkó Józsefet választották.176 Hartner rohamosan növekedő személyi kultuszáról tovább tanúskodik, hogy 1943 márciusában a képviselő-testület Muraszombat díszpolgárává választotta.177 A Muravidéken, különösképpen a Muraszombati járásban nagy politikai és kulturális eseménynek számított a Vendvidéki Magyar Közművelődési Egyesület 1943. április 3-án megtartott közgyűlése. Az értekezleten elemezték és pozitívan értékelték az

egyesület tevékenységének fontosabb programjait, mint a nyaralóhelyek szervezése érdekében kifejtett törekvést, a különböző ünnepélyek szervezését, a magyar nyelv terjesztése érdekében hozott intézkedéseket, az egyetemi hallgatók segítését, a „vend” nyelv kérdése ügyében kifejtett tevékenységet, a Muraszombat és Vidéke hetilap kiadásának szorgalmazását stb. A közgyűlés a későbbi tevékenységre vonatkozóan is számos fontos javaslatot tett, majd megválasztották az új tisztikart. Az egyesület elnöke ismételten Hartner Nándor lett, társelnökké Olajos Józsefet és Törnár Edét, míg alelnökké Harangozó Ferenc csendlaki esperest nevezték ki. Vezetőségi tagnak Darvas Aladárt, Pintér Miklóst, Lipics Józsefet, Benkó Józsefet, Rhosóczy Rezsőt és Udvardi Lakos Jánost választották. A főtitkári teendők ellátására Antauer Jenő kapott megbízást. Titkárnak Bálint Bélát választották, ügyvezető titkárnak

ifj Szász Endrét178 Muravidék-szerte nagy jelentőséget tulajdonítottak a terület Magyarországhoz történő visszacsatolása 2. évfordulójának A központi muraszombati rendezvényen felvonult Vas vármegye, a járás és Muraszombat teljes vezetősége. Az ünnepi beszédek, megemlékezések sorában ismételten kiemelt szerepet kapott Hartner Nándor országgyűlési képviselő, valamint dr. Grősz József megyéspüspök és dr Szücs József főispán179 Bagonyán volt a környékbeli szlovénok lakta falvak ünnepsége. A rendezvényen a magyar nyelvű szónok, Bálint Béla muraszombati gimnáziumi tanár „a vendség történeti szerepét és a szláv propaganda céltalanságát”, míg a szlovén tájszólásban szóló Hosszú József muraszombati rk. hitoktató „a vendségnek a magyar hazában való elhelyezkedését” hangsúlyozta.180 A magyar nemzetiségűek lelkesedését a visszacsatolás iránt, az egyre könyörtelenebbül dúló háború ellenére,

bizonyítja a domonkosfai ifjúság által bemutatott igényes színdarab is. Szabó József tanító színmű alakban megírta a faluban zajló eseményeket az I. világháborútól a Magyarországhoz történő visszacsatolásig, azaz 1941-ig. Az előadás nagyon sok próbát igényelt, és az 52 szereplős darab betanítása nagy erőfeszítést követelt. A domonkosfaiak azonban kitartottak, és a siker nem maradt el. A bemutatót a visszacsatolás 2 évfordulója alkalmából rendezték meg. Az érdeklődés a sajtóközlemény szerint óriási volt, ezért a darabot még ötször be kellett mutatni.181 A sajtó nagy jelentőséget tanúsított Mécs László papköltő muraszombati vendégszereplésének. A VMKE által 1943 május 18-án szervezett rendezvényen zsúfolásig megtelt a városi mozi terme.182 Politikai és gazdasági szempontból egyaránt fontos eseménynek számított, hogy 1943. július 27-én Muravidékre látogatott báró Bánffy Dániel földművelésügyi

miniszter. Sűrűházán (Štrukovci) megtekintette Vrecsics Kálmán gazdaságát, majd Muraszombatban a Benkógyárat, ezt követően Battyánfalván a téli gazdasági iskolát. A látogatás során Horvát István gazdasági munkás arra kérte a minisztert, hogy tegye lehetővé a mezőgazdasági munkával idegenben megkeresett gabona hazahozatalát. Bánffy miniszter – a sajtó közlése szerint – elismeréssel szólt a vidék szorgalmas és becsületes népéről, „amelynek munkája meglátszik a jól megművelt földeken, a tiszta, szép házakon. Hangsúlyozta, hogy sok jót hallott már az ország különböző gazdaságaiban dolgozó vend munkásokról és most látta, hogy ezek a hírek nem alaptalanok”.183 A Vendvidéki Magyar Közművelődési Egyesület égisze alatt tevékenykedők a magyarosítást a névváltoztatás ösztönzésével is segíteni kívánták. Azzal a felhívással fordultak 1943 őszén a nyilvánossághoz, hogy „aki magyarnak érzi és

vallja magát, az viseljen magyarosan hangzó nevet”. A belügyminisztérium jogszabályai a névmagyarosítást – bizonyos feltételek mellett – lehetővé tették.184 Hartner Nándor országgyűlési képviselő, a VMKE elnöke – feltehetően a példamutatás jeléül – „Lindvay”-ra magyarosította a nevét.185 II. 16 A helyzet bizonytalanabbra fordult Az 1943. esztendő végén a Mura menti térségben még inkább érződött az elnyúló háború miatt kialakult gazdasági-szociális helyzet válsága és a politikai bizonytalanság. A megélhetés napról napra nehezebb lett, a politikai légkör ugyan látszólag stabilnak látszott, de általános nemzeti, illetve országos jellegű feszültségekről egyre többet lehetett a Muravidéken is hallani. A sikertelen magyar (és német) katonai szerepvállalásnak egyre több bírálója akadt Sok családot tragikus veszteség ért a háborúban odaveszett gyermek, illetve édesapa révén, hiába próbálták azt

a katonai hatóságok, illetve a helyi politikusak és a sajtó ügyesen leplezni. A Muravidéken ugyan a tárgyalt időszakban még újabb partizánszervezkedésről nem beszélhetünk, azonban a szomszédos Muraközben a II. világháború egész időszakában politikai és egyéb konfliktusokkal volt teli a légkör, ami a Murától északra fekvő, főleg szlovénok lakta településeken is erősen visszhangzott. A szombathelyi katonai parancsnokság már 1942-től folyamatosan beszámolt a felettes hadvezetésnek szabotázsakciókról, Horvátországból irányított partizán-megmozdulásokról, bűncselekményekről stb. Akkorra már nagyon sokan kaptak a Muravidéken is behívót különböző munkaszolgálatra, hadgyakorlatra stb. A munkaszolgálat elrendelésének túlnyomórészt politikai okait feltételezhetjük a Zala megyei alispánnak a belügyminisztériumhoz címzett leveléből, amelyben a 17 és 35 év közötti korosztály behívását javasolta. Az alispáni

levél, amely 1943 szeptember 30-án íródott – a muraközi vidékek mellett – az Alsólendvai járás területét is érintette. Javaslata, amint azt feltételezni lehet, mindenekelőtt a nem magyar ajkú lakosságra vonatkozott. A megye második embere, dr. Brand Sándor alispán – a katonai hatóságokkal folytatott tárgyalásaira hivatkozva – azzal a kéréssel fordult a magyar belügyminiszterhez, hogy az 1939:II. tc 87 paragrafusa alapján honvédelmi munkára kötelezze a 17 és 35 év közötti férfi lakosságot. Indoklásként az alispán megjegyezte, hogy a javasolt korosztály volt az, amely már jugoszláv nevelésben részesült, a legjobban fogékony volt a magyar állameszménnyel ellentétes idegen behatásra és az agitációra. Véleménye szerint az idősebb korosztályhoz tartozók többsége beszélte a magyar nyelvet, hiszen a többségük még 1918 előtt magyar iskolai nevelésben részesült, ezért azok „nemzeti és politikai szempontból

megbízhatóbbak” voltak. Brand Sándor azt is fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy „a honvédelmi munkára igénybevetteket Muraköztől és a ’Vendvidéktől’ távol eső országrészben kell majd alkalmazni”.186 Az utóbbi javaslat egyértelműen bizonyítja, hogy a hatósági szervek a politikai és közéleti szempontból esetleg veszélyes, nem magyar anyanyelvű lakosság véleményük szerint legmegbízhatatlanabb korosztályának az elszigetelésére törekedtek. A Muraszombat és Vidéke hetilap 1943. november 5-i számában számolt be először légi harcról a Muraszombati járás területén, illetve annak légterében. Az angol és amerikai gépeket, amelyek Németországot bombázták, – a sajtó tudósítása szerint – német vadászgépek üldözték, és a határ felett le is lőttek közülük egyet.187 A muravidéki községekben 1943. november 8-án hirdettek ki újabb közbiztonsági rendelkezéseket, aminek egyik követelménye volt, hogy este 8

óra után személyi igazolvány nélkül senki sem tartózkodhatott településének a határán kívül. A rendelkezést azzal indokolták, hogy a Muravidék határmenti terület, ahol fokozottan ellenőrzik az idegeneket.188 Amint arra már számos összefüggésben utaltunk, a háború által kibontakozott nehézségeket a hatóság a Muravidéken megpróbálta ellensúlyozni a magyar nemzethez, illetve hazához való kötődés hangoztatásával. Az alsólendvai MÉP nagyválasztmányi ülésén 1943 november 23án dr Országh Pál országgyűlési képviselő hangoztatta, hogy a nehézségeket a háború okozta, de azok még így is sokkal kisebbek voltak, mint a többi államban. Azoknak viszont, akik mégis elégedetlenkedtek (és bizonyára nem voltak kevesen), azt felelte, hogy, „kaphatnak útlevelet máshová”. Az említett ülésen az Alsólendvai járás szlovén nemzetiségű polgáraihoz gróf Teleki Béla főispán beszédéből a sajtó a következőket idézte:

„Az Alsólendvai járásban élő vendség ezer esztendőn át hű volt a szentistváni Koronához, s a magyar hazához. Reméli, hogy a jövőben is ilyen lesz, és akkor éppúgy megkap minden jogot, mint fajmagyar testvérei. A felszabadulás mámorában könnyű volt sokaknak magyarnak vallani magukat, de most, a nélkülözés idején válik el, ki a magyar. Mert vannak olyanok, kik nem a magyar célt szolgálják, hanem tudva, vagy tudatlanul is sokan az ellenség eszközeivé válnak. Nagy szláv birodalomról álmodoznak. Tudva van, kik, de a magyar nem bosszúálló, türelmes, míg lehet Bármi lesz is a háború vége, e hazában a magyar lesz az úr, arról meg lehetnek győződve.”189 Az ülés hangulata arra enged következtetni, hogy a szlovénok körében a Lendva-vidéken is az általánosnál nagyobb méretű elégedetlenség uralkodott. A magyar nemzeti és állami kötődés erősítését, fontosságát szolgálta az a kezdeményezés is, amelynek

értelmében az 1919 januárjában zajló, „muraszombati csata”190 néven ismert történelmi esemény emlékére emlékművet kívántak állítani Muraszombatban. Ennek megvalósítása érdekében már 1943 őszén adománygyűjtést szerveztek.191 Lindvay (Hartner) Nándor 1943 decemberében hosszú beszédet mondott a magyar országgyűlésben, amelyben kitért számos kérdésre, és – mivel ez volt az első felszólalása a plénum előtt – aprólékosan ismertette a muravidéki helyzetet. Elsősorban a „vendség szabad döntésére” helyezte a hangsúlyt, kérve a kormányzatot, hogy e közösség esetében ne alkalmazzanak általános kisebbségvédelmi megoldásokat, továbbá tartsák szem előtt, hogy ez a népcsoport (amely amúgy is erős magyar kötődésű) nyelvében is fokozatosan magyarrá válhasson. Lindvay külön kérte, hogy a muravidéki szlovénok esetében semmilyen szinten ne használják a „nemzetiség” vagy a „kisebbség” kifejezést,

mert a népcsoport tagjai maguk sem tekintik annak magukat.192 A Mura mentén 1944 elején az átlagembert és a köztisztviselőt egyaránt elsősorban az foglalkoztatta, hogy az új esztendő meghozza-e a békét. A gazdasági nyomor, a tragikus események és a félelem mindenekelőtt a háború befejezésének óhaját váltották ki az emberekből. A sajtó is ezzel a kérdéssel foglalkozott rendszeresen, persze a magyar katonai sikerek reményében, ami leginkább meghatározó volt a Mura mente politikai hovatartozása szempontjából. Hogy a muravidéki politikai vezetők mennyire voltak ténylegesen tisztában az akkor már rendkívül súlyos helyzettel, azt csak találgathatjuk, az azonban tény, hogy a Muraszombat és Vidéke hetilap még mindig bizakodó vezércikkeket és írásokat közölt.193 A MÉP kerületi vezetői a téli napokban is járták a vidéket, és a magyar győzelemről próbálták meggyőzni a lakosságot. Salban (Šalovci) például a szónokok az

újonnan tervezett körjegyzőség támogatásáról beszéltek, és az ülés annak jegyében zajlott. A szomszédos Hodoson viszont főleg a helybeli lakosság magyarságtudatának az elismerését hangoztatták, amire Lindvay (Hartner) Nándor kerületi elnök beszédében többször is utalt.194 A helyi sajtó szerkesztője, ifj. Szász Ernő erélyesen elítélte Klekl József nyugalmazott plébánost, egykori országgyűlési képviselőt, aki ismételten szlovén írásmóddal tett közzé könyvet (a Kaszap István szentéletű magyar ifjúról szóló könyv fordításáról volt szó). A cikk írója röviden vázolta Klekl „magyarellenes” múltját, és szólt arról, hogy 1941 után tartózkodóan viselkedett. Szász a tőle ismert szélsőséges stílusban összegezte ezzel kapcsolatos véleményét, aminek lényege az volt, hogy az egykori cserencsóci plébános az ilyen cselekedetekkel a nemzet erejét gyengíti, ezért „Klekl József munkásságát fel kell

számolni”.195 A rohamosan súlyosbodó országos gondok ellenére március 15-ét 1944-ben Muravidék-szerte számos helyen megünnepelték. A magyar nemzeti és kulturális értékek serkentése szempontjából vitathatatlanul fontos műsorokat a hatóság természetesen időszerű politikai kérdések boncolgatására is felhasználta. A muraszombati központi ünnepélyen felszólaló Lipics József beszédében például a magyar-vend kötődés jelentőségét hangsúlyozta, amely – ismeretei szerint – a nagy forradalom idején is megnyilvánult. Kiemelte, hogy „a Muravidék magyar-vend népe, akárcsak 1848-ban, ma is szilárdan kitart a magyar nemzet mellett.196 II. 17 A német megszállás – jobbra tolódás, zsidóellenes intézkedések A muravidéki átlagembert is egyre jobban érdekelték a közügyek, és – tekintettel a háborús körülményekre – az ún. nagypolitikai kérdések is A helyi sajtó is megkülönböztetett figyelmet szentelt az 1944

márciusi magyar belpolitikai eseményeknek, amelyek keretében távozott hivatalából Kállay kormánya, és helyébe Horthy Miklós kormányzó a szélsőjobboldali Magyar Élet Pártjából érkező Sztójay Dömét, egykori berlini követet nevezte ki miniszterelnöknek. A magyar–német „megegyezés” alapján március 19-én Magyarországra bevonultak a német csapatok, amit az említett muraszombati hetilap úgy értékelt, hogy a „német csapatok kizárólag azt a feladatot szolgálják, hogy a magyar határok és érdekek megvédésében a magyar nemzetnek segítségére legyenek”. Alsólendva központjában, az egykori Laubheimer-féle villában német katonai bázist hoztak létre, amelyhez – visszaemlékezők szerint – élelmiszerraktár is tartozott (ezért az említett épületet a háború végén, 1945 márciusában bombatámadással tervezték megsemmisíteni).197 Az új kormány azonnal érvényesíteni kezdte erőteljes jobboldali politikai szándékait,

és tüstént hozzálátott a zsidókérdés „megoldásához”.198 A következő héten a kormány már több fontos rendeletet bocsátott ki a zsidókérdéssel kapcsolatosan. A rendeletek értelmében zsidók nem foglalkoztathattak olyan alkalmazottat, aki nem volt zsidó. Zsidó származású egyén nem lehetett közalkalmazott, újságíró, ügyvéd és színész. Egy másik rendelet arról határozott, hogy 1944 április 5-től a zsidóknak 10 centiméter átmérőjű, hatágú sárga csillagot kellett viselniük a ruhájukra varrva. Zala megyében, így Alsólendva vidékén is már március utolsó hetében bezárták a zsidó üzleteket. Muraszombatba néhány nappal később érkezett az üzletek bezárására és lepecsételésére utaló rendelet. A rendeletet következetesen végre is hajtották, aminek jegyében Muraszombatban 16 zsidó üzletet zártak be. A Muravidéken azokban a napokban a zsidók tulajdonában levő rádiókat is elkobozták. Egy másik

kormányrendelet megtiltotta minden külföldi rádió hallgatását, valamint a kormány arról is rendelkezett, hogy 1944. április 3-tól 19 óra után a lakóházakban, középületekben mindent el kellett elsötétíteni.199 Zala vármegye főispánja, Teleki Béla fajvédő beállítottságára, zsidóellenes törekvéseire számos szempontból lehetett következtetni. Aligha meglepő, ahogy arra a kérdéssel foglalkozó szakemberek is utaltak, hogy a megyei közigazgatási karnak a zsidóktól való „megtisztítására” törekedett. Szóbeli rendeletében arra utasította a tisztviselőket, hogy a keresztény és nemzeti fajvédő irányzatba beilleszkedni nem tudó, zsidó származású vagy zsidó hozzátartozóval rendelkező köztisztviselőket helyezzék át, vagy kényszerítsék őket arra, hogy nyugdíjazásukat kérjék. Országos viszonylatban a gettósítási és deportálási művelettervekre hat, területileg meghatározott tisztogatási akciót irányoztak

elő. Ennek megfelelően az országot hat műveleti zónára osztották. Zala megye a III kerület, s az V zóna része lett. A politikai és háborús események szempontjából úgyszintén fontos megemlíteni, hogy 1944. április 19-én Magyarország déli határsávját hadműveleti területté nyilvánították, s a kiürítését is elrendelték. Mindez kiterjedt az akkori Zala vármegye egyes területeire, a Muravidékre, a Muraközre, Alsólendva, Csáktornya és Perlak körzetére, valamint a Nagykanizsai és a Letenyei járásokra is. A hadműveleti területek zsidó lakóit április 26-án kezdték összegyűjteni.200 Az alsólendvai zsidóság tragédiája szempontjából fontos megemlíteni, hogy 1944. április 26án érkezett Alsólendvára a hatósági parancs, amelynek értelmében a zsidó származásúakat a helyi zsinagógában kellett összegyűjteni. A következő reggelen a városból 57 zsidó családot szállítottak teherautókon Csáktornyára, ahol

átadták őket a Gestapónak.201 Csáktornyáról április 27-én marhavagonokban szállították az ott összegyűjtött zsidókat Nagykanizsára. A téli gazdasági iskolába feltehetően 600–700 zsidó származású személy volt bezsúfolva, akik főleg a Muravidékről és a Muraközből származtak. Nagykanizsáról az első csoport elszállítása, amelyben nagy valószínűséggel a Lendva-vidéki zsidók is benne voltak, 1944. április 28-án következett be. Az alsólendvai zsidóság kálváriájára vonatkozóan, illetve az elhurcolás körülményeiről az egyik túlélő, Fürstné Deutsch Erzsébet e tanulmány szerzőjének is nyilatkozott. Egyebek mellett elmondta, hogy amikor 1944 tavaszán bekövetkezett Magyarország német megszállása, őt az édesapja Cserencsócra küldte ismerősökhöz. Arra jól emlékszik, hogy április 1-jén megkapták a sárga csillagot, amit kötelező volt kitűzni, még az akkor kilencéves kishúgának is. Az alsólendvai zsidó

származású polgárok az utolsó pillanatig reménykedtek abban, hogy a titokban rebesgetett szörnyűségek ezen a vidéken nem következnek be. Arra pontosan nem emlékszik, mikor szereztek hírt az elhurcolásról, az azonban örökké előtte van, amikor április 26-án reggel megjelentek a csendőrök. A csendőröket nem ismerte, csak a velük érkező helybeli személyeket, mivel a csendőrök mellé minden zsidó család esetében ki volt rendelve a hatóság részéről legalább egy helyi ember is. Az egyik „kísérő” a család barátja volt, ezért talán ennek köszönhető, hogy velük a csendőrök nem voltak durvák. Engedélyezték nekik, hogy hazulról a megengedettnél több holmit vigyenek magukkal, és Erzsébet emlékezete szerint nem is kellett azonnal elmenniük hazulról, arra csak valamikor késő délután került sor. Talán öt óra lehetett, amikor a Deutsch család három tagját átkísérték az alsólendvai zsinagógába, a gyülekezőhelyre. Ott

minden értékes tárgyat, pénzt stb le kellett adni a csendőröknek. Az átadott holmikból később nem került vissza semmi A zsinagógában egy éjszakát töltött az oda összeterelt, 57 zsidó családból való mintegy 150 személy. Nagyon sokan akkor azt gondolták – a nem zsidó származású lakosság is –, hogy csak ideiglenes munkára szállítják el őket valahová. A lakásban hátrahagyott bútorok, ruházat és más használati tárgyak jelentős értékűek voltak, ám később, amikor nagy szerencse révén Erzsébet visszakerült Alsólendvára, csak a két lovat és a kutyát találta meg.202 A közvetlen háborús események közel kerülése, a helyzet jelentős romlása ellenére 1944 áprilisában Muravidéken a visszacsatolás 3. évfordulójára emlékeztek A korábbi évekhez hasonló, látványos ünneplések elmaradtak, a politikai vezetők szólamai azonban továbbra is a bizakodó ember látszatát próbálták kelteni. A különböző

szólamokból, vezércikkekből, túlzott magyarázkodásokból az utca embere azonban már sejthette a nagy bizonytalanságot, és mindenek előtt azt a kilátástalan helyzetet, amilyenbe Magyarország került. Vitéz Lindvay (Hartner) Nándor, a Muraszombati járás országgyűlési képviselője, a Muraszombat és Vidéke hetilap vezércikkében a visszacsatolás 3. évfordulója kapcsán – egyebek mellett – a következő, igencsak ellentmondásos gondolatokat fogalmazta meg: „A harmadik évforduló küszöbén állunk és nincs ünnepi előkészület, nem lesz szónoklás, nem lesz pompa. Miért ez a változás? Talán megváltoztunk? Igen, megváltoztunk! Nyugodtabb lélekkel nézünk szembe az eseményekkel, mint eddig, megnövekedett a magyar jövőbe vetett bizalmunk, úgy érezzük, megelégedhetünk a néma ünnepléssel, nincs szükség arra, hogy ország-világ előtt kikiáltsuk: a Vendvidék magyar volt ezer évig és azt akarjuk, hogy örökké az is maradjon,

mert megszűnt az a lelkiismeretlen játék, amely már hosszabb ideje folyt a magyar nemzet létérdekeivel és sorsával Túl vagyunk a belső válságon, erőnk megnövekedett és a magára talált nemzet sziklaszilárdan fogja megvédeni határainkat a fenyegető bolsevista tűzvész ellen. Új, nagyszerű, hősi korszak virradt ránk, amely fokozott helytállást, fokozott becsületességet követel itt a Vendvidéken is minden egyes embertől! Éreznünk kell a mai napok komoly voltát és világosan kell látnunk, hogy a nemzet és benne saját magunk sorsáról és jövőjéről van szó. Ezért ma félre a műrostos nyugalommal, az érdektelenséggel, a közönnyel Ma a legnagyobb erőfeszítésre, összefogásra, kiállásra és helytállásra van szükség. Mindenkinek ki kell venni a részét ebből a létünkért folytatott küzdelemből tudása és tehetsége szerint! Az óvatoskodóknak és gyáváknak ma nincs létjogosultságuk és jövőjük! A jövőnkért a

felelősség a mi vállunkon nyugszik.” A visszacsatolás 3. évfordulója alkalmából Mórocz Imre főjegyző tollából megjelent egy újságcikk, ami Muraszombatra és a Muravidékre vonatkozóan a II. világháborús időszak társadalmi és kulturális életének ugyan szubjektív, azonban fontos, említésre méltó ismertetője. Mórocz a következő gondolatait tette közzé: „A Muravidék gazdasági élénksége, kemény, öntudatos bizakodása köztudomású és példamutató az egész ország számára. Bár a délszláv megszállás alatt gyarmatnak tekintette a megszálló hatalom, ahol olyan alkalmazottakat igyekezett elhelyezni, akik számára az odahelyezés büntetés számba ment, a megszállókat is a maga természete szerint formálta át. Így lett Muraszombat a megszállás alatt lakóinak szorgalmából egy jelentős ipari és kereskedelmi gócpont, ahol kisüzemek nagy, világhírű üzemekké fejlődtek (Benkó húsárugyára, Siftár és Cvetics

fehérneműgyára), és nemcsak a környék lakossága számára jelentettek jelentős megélhetési forrást, de a visszatérés után bebizonyítottan olyan jelentős vagyongyarapodást jelentettek az ország számára, amely a vidék továbbfejlődése szempontjából is garanciát jelent az ezeréves magyar Haza szempontjából. Muraszombat ma igazán festői környezetével, kellemes klímájával, nyugodt életével, lakóinak bizalmat sugárzó és tiszteletet ébresztő magatartásával szinte szimbolizálja a Vendvidék tisztes és példamutató életét az ország számára. A felszabadulás után nem lehetett indítani Muraszombatban olyan közérdekű és szociális mozgalmat, amely az egész országnak példamutatóan ne szolgált volna mintául az áldozatkészség nagyságát illetően De ugyanezt mondhatjuk el a magyar kultúra érdekében hozott áldozatokról is. Muraszombat a felszabadulás után gyönyörű, legkorszerűbben felépített hatalmas iskolapalotáját,

amely befejezés előtt állott, a magyar gimnázium hajlékául ajánlotta fel. Muraszombat kereskedőtársadalma, akkor, amikor a magyar kereskedelmi kultúra hajlékául a kereskedelmi középiskoláról volt szó, örömmel és legnagyobb szeretettel ajánlotta fel segítő kezét és adta át jelentős adósságvállalással épített kétemeletes iskolapalotáját a magyar állami kereskedelmi iskola céljaira Kevés vidéke van az országnak, amely olyan fejlett adakozómorállal rendelkeznék, mint a Muravidék. A beszolgáltatási kötelezettségének ez a vidék olyan példamutatóan tett eleget, amellyel kevés vidék dicsekedhetik A lakosság komoly fegyelme és katonás magatartása minden közösségi megnyilvánulásnál kifejezésre jut. A leventeintézmény hamar igen népszerű és közkedvelt lett a Vendvidék fiainál Külön fejezetet érdemel meg Muraszombat, mint a Muravidék természetes központja a sportélet terén. Aki egyszer látta Muraszombatban a

gyönyörű őspark ölén, pompás természeti környezetben elhelyezett hatalmas Stadionját, hatalmas és gyönyörűen felszerelt sporttermét (Levente-otthon) és fenyvessel körülvett gyönyörű szép sportuszodáját és mindezekhez országos hírre vergődött, kitűnő sportversenyző gárdáját, azt csak akkor fogja el a csodálkozás, ha megtudja, hogy mindez az ország legnyugatibb kapujában lévő 4.500 lakosú nagyközség teljesen saját erőiből teremtett alkotás, amelyet nyilvánvalóan a közügyekért érzett lelkesedés hozott létre. A magyar múlt magyar jövőt áraszt magából S Muraszombat ebben a magyar jövőben nagyváros lesz, jó helyen van ehhez, s jól helyen van azoknak a szíve, akik sorsát viszik.”203 Szálasi Ferenc, a Nyilaskeresztes Párt országos vezére 1944. április 22-én megjelent a Nyilaskeresztes Párt muraszombati helységeiben. A nyilasvezér muraszombati látogatása a sajtóközlés szerint a párt tagsága és

szimpatizánsai számára viszonylag nagy érdeklődést keltett. A párt céljainak ismertetése mellett Szálasi beszédében azt hangsúlyozta, hogy a nyilaskereszteseknek is kötelességük őrködni a termelés folyamatossága és a belső rend megszilárdítása felett.204 A tárgyalt korszakban a különböző szabotázsakciók, a magyar fennhatóság elleni rendbontás jellegű jelenségek a Mura mentén is egyre gyakoribbá váltak.205 A MéV beszámolt arról, hogy az 1944. április 23-ról 24-re virradó éjjel ismeretlen tettesek elvágták a Muraszombat és Battyánfalva (Rakicsán) közötti távbeszélő vonalat. A közlemény a tettesekről nem tett említést, csupán a szankciókra utalt.206 Állandó rettegésben élt a lakosság azért is, mert a sajtóból arról is rendszeresen lehetett olvasni, hogy bombatámadások érték Budapestet, valamint számos magyarországi várost és települést. A Muravidéken rendszeresen gyűjtőakciókat szerveztek a legtöbbet

szenvedett vidékek részére.207 A sajtó beszámolt arról is, hogy az ún. zsidókérdésben újabb intézkedést fogadott el a kormány, amelynek értelmében megsemmisítik a zsidó írók könyveit, a zsidóságot eltiltották a nyilvános fürdők használatától, szórakozóhelyek és labdarúgó-mérkőzések látogatásától stb. Ugyancsak utalás történt arra, hogy rövidesen megkezdik a Muravidéken található zsidó üzletek leltározását. Muraszombatban már május 3-án árverésen eladták a zsidók állatait A hetilap vezércikkében az is olvasható volt, hogy a zsidók vagyonát olcsó áron nem vásárolhatja fel senki, mert „a zsidó vagyon a nemzeté, mert a nemzet filléreiből harácsolták azt össze.”208 Említésre méltó döntésnek számít, hogy a két világháború között a Muraszombati Múzeum Egyesület által összegyűjtött kiállítási anyagot a vidék Magyarországhoz történő visszacsatolása után Szombathelyre akartak

szállítani – a VMKE kérésére –, ám a Közgyűjtemények Országos Főfelügyelősége engedélyezte a gyűjtemény Muraszombatban maradását. Az illetékes állami szerv feltételül azt tűzte ki, hogy a gyűjteményt szlovénul is beszélő személy kezelje, valamint Muraszombat nagyközség vállalja a gyűjtemény elhelyezését.209 Az ország belpolitikai válságát tovább bizonyítja, hogy május elején lemondott a Magyar Élet Pártja országos vezetősége. Az ország formálisan legnagyobb és gyakorlatilag egyetlen legálisan tevékenykedő pártja szélsőséges jobboldali átszervezésében a Muravidéki országgyűlési képviselője, Lindvay (Hartner) Nándor is aktív szerepet vállalt.210 A jobboldali erők egységére hívta fel a figyelmet a korábbinál még szélsőségesebb jellegű Muraszombat és Vidéke vezércikke 1944. május 19-i számában, amikor megállapította, hogy sokan még a Mura mentén is a különböző pártpolitikai és egyéni

érdekeiket szembe helyezik a „kormány által is vallott nemzeti szocialista szellemmel”. A muraszombati zsidóságra vonatkozóan az említett hetilap másik cikke megjegyezte, hogy már „hetek óta nem látni sárgacsillagos zsidót a városban, a zsidók vagyoni nyomai azonban egyre jobban foglalkoztatják a helybeli lakosságot”. A zsidók vagyonával kapcsolatosan az említett időszakban több helyi jellegű intézkedés történt. Egyebek mellett május közepén megkezdődött a zsidó tulajdonban levő üzletek árukészletének a leltározása, amit 4 tagú bizottságok végeztek. A bizottság egy szakértőnek minősített személyből, egy községi alkalmazottból, egy bizalmi férfiból és egy írnokból állt. Muraszombatban 19 zsidó üzlet bezárását és 30 zsidó lakos letartóztatását tervezték. A tényleges letartóztatások is hamarosan megkezdődtek. Ugyanúgy intézkedések történtek a zsidó lakások leltározására és kiürítésére,

valamint azoknak az ún. keresztény lakosság számára bocsátására, azaz bérbe adására Muraszombatban 1944 májusában kihirdették, hogy a zsidó lakások kibérlésére vonatkozó kérvényeket a főszolgabírói hivatalban lehet beadni. A felhívásra a sajtócikk keltezése napjáig 30 igénylő jelentkezett, amitől a városvezetők azt várták, hogy részben megoldja, de mindenképpen enyhíti majd a lakáshiányt. A városi hatóságok úgyszintén erélyes felhívással fordultak a lakossághoz, hogy aki bármilyen zsidó tárgyat magánál tart, rejteget, arról azonnal tegyen bejelentést.211 A Muravidék területéről elhurcolt, és koncentrációs táborokban kivégzett zsidók névsorát – egy szlovén köztársasági jegyzék alapján – Godina Ferdo többször idézett könyvében közzétette. Az említett névsor szerint a Muravidékről összesen 387 zsidó származású személy lett a II. világháborúban elkövetett genocídium áldozata212 A sajtó

közlése szerint 1944 májusának második felében újabb „tisztogatási műveletet” hajtottak végre a Muravidéken, pontosabban Muraszombatban, amelyek keretében – állítólag a jóérzésű lakosság örömére – magyarellenes és kommunista elemeket távolítottak el.213 A politikai helyzet szétzilálódását bizonyítja, hogy a Magyar Élet Pártja helyi vezetősége azzal a felhívással fordult a településeken működő szervezetekhez, hogy kötelesek magukról tudomást adni és „buzgón őrködni” a belső front megszilárdulása érdekében.214 A muravidéki politikai élet belső ellentéteiről tanúskodik az a vezércikk is, amelyet ifj. Szász Ernő szerkesztő tett közzé a Muraszombat és Vidéke 1944. június 9-i számában A szélsőjobboldali erők hatalomra, illetve hatalomközelbe kerülése után Magyarországon, Muraszombatban és környékén is nagyon feszültté vált a helyzet. A már korábban lappangó ellentétek a politikai káoszhoz

közeledő időszakban egyre erőteljesebben érződtek. Szász Ernő az említett írásában arról tájékoztatta az olvasókat, hogy ő már korábban is erélyesen bírálta azokat a muravidéki személyeket, akik a jugoszláv érában „gyalázták a magyar nemzetet”, a visszacsatolást követően azonban közéleti szerepre vállalkoztak. Erről a visszacsatolást követő két-három esztendő politikai légköre miatt, 1944 tavasza előtt nyilvánosan nem jelentethetett meg cikket. Pedig az ún magyar ügyet valamilyen érdekből kevésbé őszintén képviselőkből szerinte volt több is. Az e tanulmány szerzője által tanulmányozott újságpéldány aljára (amelyet egykor dr. Bratina Ferenc névre címeztek) valaki kézzel szlovén nyelven ráírta, hogy a cikk Benkó József ellen irányult, akit állítólag április 4-én Vas megye újonnan kinevezett főispánja, dr. Mesterházy Ferenc magához idézett. A vezércikk a „Leszámolás?” címet viselte, és

második részében a következő olvasható: „Tudjuk, kik azok, akik nyílt ellenségei voltak valaha a magyarságnak, most pedig köztünk akarnak társadalmi, vagy politikai karriert csinálni Mégsem kezdeményezünk leszámolást, mert úgy érezzük, hogy az a jobboldali magyar egység, amelyet hirdetünk és amelyért hétről hétre harcolunk, kárát láthatná ennek. Összefogást keresünk és ebben az összefogásban mindenkivel egyek akarunk lenni itt a Muravidéken, aki becsületes szándékkal akar beállni a magyar egység táborába. Egyek akarunk lenni mindenkivel, aki ma magyar munkát végez, még akkor is, ha vétkezett a múltban Nem kezdeményezünk leszámolást, összefogást és egységet keresünk, ez azonban ne ejtsen tévedésbe senkit. Nem azt jelenti, hogy bárkit is vezetőnkként vagyunk hajlandók látni, aki a magyarság ellen valaha is vétkezett. A lekenyerezés nem lehet többé jogcím az érvényesülésre, tiszta közéletet akarunk és

ennek élén csak olyan férfiakat tűrünk meg, akiknek közéleti, magyar múltja makulátlan.”215 A Szász-féle vezércikkből mindenképpen kiderül, hogy a hatalmi harcban a Muravidéken a II. világháború időszakában mindig is jelentős szerepe volt a magyarság-vállalás kérdésének, hogy azonban az mennyire és milyen formában érvényesült (akár pozitívan, akár negatívan), az mindig a szélesebb politikai közegben történő változások függvénye volt. Benkó József szerepét, a II. világháború során kifejtett aktivitását hosszan lehetne elemezni Tény, hogy ő a jugoszláv érában a belgrádi képviselőház tagja volt és a Muravidék egyik leggazdagabb vállalkozójává lett. Ezt a szerepét a Magyarországhoz való visszacsatolás után is valamennyire meg kívánta őrizni. Különböző tevékenységei révén megállapítható, hogy külső látszatra lojális volt a magyar hatalom iránt is (egyebek mellett a Vas megyei törvényhatósági

testületnek, az ún. Kisgyűlésnek is a tagja volt), ami persze nem azt jelenti, hogy Muraszombat és a környező vidék politikai életében mindig másokkal azonos húron pendült. Valószínűleg a trianoni Magyarország területéről a Muravidékre került hivatalnok- és szakembergárdával voltak bizonyos ellentétei (ő egyébként szlovén, azaz vend származásúnak vallotta magát), azonban aligha mellőzhető az a szempont sem, hogy Benkó a visszacsatolás után – politikai tekintetben – egyértelműen alulmaradt Hartner Nándorral szemben. Ennek a sajtóból és egyéb forrásokból ugyan különösebb megnyilvánulásait 1944 tavaszáig nem nagyon lehet észlelni, viszont azt követően Hartner, azaz Lindvay Nándor szerepe tovább erősödni látszott.216 A politikai és egyéb társadalmi szerepkörtől függetlenül elmondható, hogy Benkó József a bombakárosultak megsegítésére jelentős összeget, 1.000 pengőt adományozott A Mura mentén tevékenykedő

politikusok, Lindvay (Hartner) Nándorral az élen, egyre többször próbáltak 1944 tavaszán és nyarán a sajtó útján a lakossághoz szólni, és rendszerint reményüket fejezték ki az akkor már minden józanul gondolkodó részéről kilátástalannak vélt német győzelmet illetően. A „nagy győzelem” kérdését rendszeresen összekapcsolták a jobboldali politikai egység hangoztatásával. 1944 júniusától azonban már a hasonló jellegű megnyilvánulásokban érezni lehetett a szorongást is, hiszen a nácizmus ellen összefogó szövetségesek előrenyomulása egyre erőteljesebbé vált.217 Az egymást követő tragikus események egyre több, a lakosságot erőteljesen sújtó intézkedésekre késztette az országot. Elegendő csak egy vidéki újságszámot végiglapozni (mellesleg megjegyezzük, hogy a hetilapokat egy miniszterelnöki rendelet csak négy oldalra korlátozta), és számos megszorításról, beszolgáltatásról, vásárlási és

szolgáltatási tilalomról szerezhetünk tudomást. A helyzetet mi sem tükrözi jobban, mint Imrédy Béla felhívása pártjához, a Magyar Megújulás Pártja minden szervezetéhez, amelyben hangsúlyozta, hogy a párttagok minden pártpolitikai szempontot félretéve minden cselekvésüket kizárólag a katonai helytállásnak, a szociális bajok orvoslásának és a magyar lelki egység ápolásának szolgálatába állítsák.218 A felhívást csupán a súlyos és kilátástalan helyzet érzékeltetése miatt közöljük, ugyanis annak politikai szempontból különösebb súlya nem volt, hiszen éppen azokban a napokban távoztak az Imrédy-párti miniszterek a kormányból, amelyben azt követően teljes egészében csak MÉP-tagok maradtak. Zala vármegye törvényhatósági nagygyűlése 1944. június 28-i rendkívüli ülésén is az egyre jobban elbizonytalanodó társadalmi és politikai helyzetet taglalta. A főispán nagyon súlyosnak minősítette a helyzetet,

amelynek sikeres áthidalását csak a „nemzeti lelki és szervezeti egység” megteremtésével látta elérhetőnek. Nem vitatható, hogy ténylegesen az addig is sok oldalról megtépázott és ellehetetlenített demokrácia teljes felszámolását kívánta szolgálni a legfelsőbb megyei testület is, amikor a politikai pártok gyakorlati megszüntetésére, afféle „egypártrendszer” létrehozására törekedett, és tett is konkrét lépéseket annak érdekében. Teleki Béla az említett közgyűlésen bejelentette: „Abban a helyzetben vagyok, hogy bejelenthetem a tekintetes törvényhatósági bizottságnak, hogy az első lépés megtörtént. Meghívásomra folyó hó 21-én értekezletre ültünk össze a Magyar Nemzeti Szocialista Pártnak, a Magyar Megújulás Pártjának és a Magyar Élet Pártjának /tehát a kormánytámogató jobboldali pártok/ vármegyei pártvezetőségi tagjai és országgyűlési képviselői, és egyhangú, lelkes állásfoglalásukkal

megalakították elnökletem alatt a Zalavármegyei Pártközi Intéző Bizottságot. E bizottságnak tagjai a három párt országgyűlési képviselői és a vármegyei pártvezetőségek 3–3 tagja. Elhatározta az értekezlet, hogy határozatait egyhangúlag hozza meg és azokat vármegyei vonatkozásaiban minden párt magára nézve kötelezőnek ismeri el.” A rendkívüli ülésről számos, nemzeti-szocialista eszméket hangoztató felszólalásról olvashatunk a jegyzőkönyvben, de a tárgyalt korszak politikai hangulatát Teleki főispán zárógondolata tükrözi a legjobban, amelynek keretében hangsúlyozta, hogy „a világnézeti harc eldőlt, a jövő csakis nemzeti-szocialista irányban épülhet fel, és minden hazáját szerető magyarnak ennek a szolgálatába kell állnia”. 219 Az ország politikai helyzete a mélyponthoz közeledett, hiszen az 1944. augusztus 24-i Hivatalos Lap rendkívüli számában közöltek a politikai pártok feloszlatásáról szóló,

azonnal hatályba lépő kormányrendeletet. A rendelet értelmében minden pártpolitikai tevékenység tilossá nyilvánítottak. A pártok vagyonát a rendőrhatóságok zár alá vették220 A politikai életre és közhangulatra ugyancsak nagy befolyással volt, hogy Románia Angliával, az Egyesület Államokkal és a Szovjetunióval fegyverszünetet kötött, és az újonnan megalakult román demokrata kormány bejelentette, hogy nem ismeri el az Észak-Erdély Magyarországhoz csatolásáról rendelkező II. bécsi döntést Néhány nappal később megkezdődtek a román katonai alakulatok támadásai Magyarország ellen. A vidéket 1944 nyarától a katonai akciók előszele, az ellenséges berepülések hulláma sem kímélte. 1944 június 30-án ellenséges berepülésről tudósítottak az illetékes belügyi szervek, aminek következtében két bomba hullott Muramelencére (Melinci). Lendvarózsavölgyön (Gančani) 166 darab géppuskatöltényt találtak, Cserencsócon

pedig egy irányítókészüléket, amelyeket valószínűleg az említett repülőgépből „ejtettek” ki.221 Néhány nappal később, július 8-án a Muraszombat határában folyó légi harc során egy négymotoros angol bombázó és egy angol vadászgép lezuhant. A jelentés szerint a vadászgép pilótája meghalt, a bombázó személyzete viszont nem került elő.222 Július 31-én úgyszintén Lendvarózsavölgy (Gančani) határában „ellenséges” repülők 2 darab benzintartályt dobtak le, aminek következtében azonban kár nem keletkezett. Ugyanakkor a Zala megyei Bázakerettyén az olajkutakat több hullámban repülőtámadás érte. A robbanások hatására a gazolintelep begyulladt, és a támadásnak állítólag több halottja és sebesültje is volt.223 II. 18 Hadműveleti területté nyilvánítás – nyilasuralom, partizánakciók A magyar határokhoz közeledő háborús veszélyre hivatkozva a kormány 1944 szeptember elején hadműveleti

területté nyilvánította Vas vármegyében a Muraszombati és Zala vármegyében az Alsólendvai járást. A hadműveleti területté nyilvánított járások katonai parancsnokot kaptak. A kezdeti időszakban a lakosság amúgy is rendkívül rossz gazdaságiszociális helyzete különösképpen nem változott A hadműveleti területre való beutazás, valamint az onnan történő kiutazás csak indokolt esetben, a kormány által elfogadott szabályrendelet értelmében volt lehetséges.224 Miután 1944 szeptemberében megjelent a kormány rendelete az „önkéntes” nemzetőrségek felállításáról, a sajtó jelentése szerint a muraszombati leventeparancsnokságon sokan jelentkeztek, azonban a vidék befolyásos személyiségei hiányoztak a listáról.225 Jerič Ivan esperes többször idézett visszaemlékezéseiben úgy nyilatkozott, hogy a nemzetőrséget a szlovénoknál „fehér gárdaként” emlegetett szervezetként képzelték el a magyar hatósági szervek,

amelynek toborzásánál nagyon reménykedtek a papság közreműködésében. Azonban – Jerič szerint – a papság az ilyen jellegű aktivitást határozottan visszautasította; a szlovén nemzetiségűek nemzeti meggyőződésből, a magyar papok pedig szerinte azért, mert már érezték a magyar szempontból elveszített háború végét.226 A Muraszombati járás területére – a román előrenyomulás miatt – több száz erdélyi menekült érkezett. Elhelyezésükről a hatóságok gondoskodtak A sajtó útján felhívták a polgárokat az adakozásra, a segítségnyújtásra, mivel a menekültek a legszükségesebbekkel sem rendelkeztek és nem volt megfelelő ruházatuk.227 Visszaemlékezők véleménye szerint Alsólendván nem volt a háború utolsó hónapjaiban túlságosan sok a menekült, viszont a környékbeli falvakban igen. Volt, aki ökrös szekéren vagy vonattal, de volt olyan is, aki gyalogszerrel jött. A városban – egy visszaemlékező szerint –

ideiglenesen helyezték el őket; a későbbiek során máshová kerültek. A menekültek közül feltehetően senki nem maradt a háború után a városban és a környékén sem.228 A Muravidéken is nagy visszhangja volt az 1944. október 15-i, országos jelentőségű politikai eseményeknek, amelyek forgatagában Horthy Miklós kormányzó először olyan kiáltványt közölt a rádió hullámhosszán, hogy fegyverszünetet kér az addigi ellenségtől és megszakítja kapcsolatait Németországgal. Közben a Szálasi Ferenc vezette Nyilaskeresztes Párt Hungarista Mozgalom az ország élére állt. Azt követően ismét megjelent egy Horthynyilatkozat, amelyben visszavonta korábbi kiáltványát, bejelentette visszavonulását, valamint átadta a hatalmat Szálasinak, akit egyben kormányalakítással is megbízott. Az új politikai fejlemények a magyar történelem egyik legtragikusabb korszakának az előzményeit jelentették, ami a muravidéki embert is a teljes

bizonytalanságba taszította és az itt élő közösséget is tovább megosztotta. A nyilasuralom alatt a Muravidéken, a szlovénok lakta falvakban különösképpen, több kíméletlen cselekedetre, számos ártatlan ember kínzására és meggyilkolására került sor. Több forrásból olvashatunk túlkapásokról. Jerič emlékirataiban a dobronaki csendőrőrs főnőkét, Boross Jenőt említette, aki – elkötelezett nyilaspártiként – kíméletlenül járt el ártatlan emberekkel. A tárgyalt korszak a magyar visszaemlékezők szerint is elviselhetetlen volt Az alsólendvai Király-fivérek egybehangzó véleménye, hogy környezetükben mindenki idegenkedett a nyilasoktól. Az emberek emlékezetében leginkább az elkövetett politikai hibák, az agresszivitás, a különböző túlkapások egy-egy példája maradt meg. Egy másik visszaemlékező az akkori rendszert nagyon korruptnak tartja, hisz akik a nyilasmozgalomban voltak, azok számos kedvezményben részesültek

(főleg a jegyekre adott élelmiszer megszerzése szempontjából).229 A nyilas hatalomátvétel 1944 őszén megrendítette a tekintélyes alsólendvai polgári családok nyugalmát is. Az értelmiségiek közül sokan elkeseredtek a történtek miatt, ugyanis meggyőződésük volt, hogy a nyilasuralom a vég kezdete. A Szálasi-féle korszakot a Mura mentén gyermekként megélt visszaemlékezők közül többen is úgy illusztrálták a korabeli helyzetet, hogy a városban óriásplakátok voltak számos helyen, és a legtöbbről azt lehetett olvasni, hogy „Felkoncoljuk!”, ami a gyermekek számára rettenetesnek tűnt.230 A tárgyalt korszakra azonban jellemző volt még egy jelenség. A nyilas-szervezetbe ugyanis 1944-ben több muravidéki ember belépett, mivel a szervezők erős nyomást gyakoroltak a lakosságra. A legtöbben kényszerből vagy valamilyen érdekből léptek be a pártba, ezért annak különösebb következménye a későbbiek során nem volt.

Néhányukat ugyan bizonyos időre a partizán hatalomátvétel után elvitték Filócra (Filovci), onnan azonban rövid idő után mindnyájan hazatérhettek. A nyilas hatalomátvétel következményeit 1944-ben a Muravidék északkeleti részén, az Őrségben is érezték. A pártvezetők ott is arra törekedtek, hogy híveket szerezzenek a mozgalomnak. Sokan tudatlanságból léptek be a nyilas pártba231 Az új államvezetés a harc maradéktalan folytatását tűzte ki célul. A rögtönzött kiáltvány tartalmazta, hogy aki bármilyen formában szabotál vagy a rendet megbontja, munkahelyét elhagyja stb., halállal bűnhődik A zsidókérdéssel kapcsolatosan közzétették, hogy egyelőre még az ország területén tartózkodó zsidók Magyarországon maradnak, és munkaszolgálatot teljesítenek a nemzet számára. A későbbiek során azonban el kell hagyniuk Magyarországot, és oda kell menniük, ahová nemzetközi megállapodással azt megállapítják, mert „a magyar

nemzet életterébe többé nem térhet vissza zsidó”. A zsidók tulajdonát Szálasiék nemzeti vagyonnak kívánták nyilvánítani.232 A Muravidékről akkorra már a zsidóságot szinte teljes egészében likvidálták. Akkoriban, 1944 őszén gyakorivá vált a partizáncsoportok megjelenése a Muravidéken. A helyi sajtó is beszámolt arról, hogy a murabesztercei és a palinai erdőkben partizánok bukkantak fel. Néhány nap múlva már Puconci, azaz Battyánd környékén bekövetkező partizán-garázdálkodásokról is írtak a tudósítók,233 amelyekről a későbbiek során aprólékosan szólunk. A szombathelyi 3. nyomozó osztály 1944 október 4-én jelentést tett az egy nappal korábban észlelt eseményről. Ennek értelmében október 3-án 9 órakor Kispalina (Mala Polana) községben 30 főt számláló partizáncsoport jelent meg. A felkutatásukra kiküldött csendőr- és honvédjárőrök, valamint a muraközi közbiztonsági parancsnok által az ezek

segítségére küldött alakulat és a partizánok között tűzharcra került sor. A jelentés szerint – amely veszteségekről nem számolt be – a partizánok Alsólendva irányába elmenekültek.234 Egy másik esetben a szombathelyi csendőrkerület október 24-i keltezésű jelentése szerint viszont arról olvashatunk, hogy a tűzharcra október másodikáról harmadikára virradó éjszakán került sor. A jelentés szerint a tűzharcban az alsólendvai pénzügyőrség több tagja is részt vett Közülük Bárány Ivánt a partizánok elfogták és egyenruháját elvették. A sötét éjszakában azonban sikerült neki elmenekülni. A beszámolóban továbbá az áll, hogy a partizánalakulatból október 3-án egy kisebb csoport kivált, amelynek vezetői Kramar Jože és Selan Antal voltak.235 A további fejleményekről a későbbiek során, Červič vallomása alapján bővebben szólunk. A szombathelyi nyomozóosztály arról is tudósított, hogy 1944. október 8-án

10 órakor Kuzma község határában a határvadász-járőrt partizánok támadták meg. Állítólag a járőr határozott fellépése után a partizánok elmenekültek.236 Úgyszintén a szombathelyi 3 nyomozó osztály számolt be arról is, hogy október 17-én a Muraközhöz tartozó Muraszerdahely településen egy géppisztollyal felszerelt partizán ruhát és pénzt lopott. Két nappal később az említett városkában öt, német egyenruhába öltözött partizán az említett településen nagyobb mennyiségű élelmiszert és ruhaneműt lopott el. Október 20-án viszont a Muraszerdahely és Csáktornya közötti villamosvezetéket és áramelosztót a Horvátországból átszivárgott partizánok megrongálták. Vaslak (Vaneča) település határában a csendőr- és határőrsöt úgyszintén megtámadta egy partizáncsoport. A jelentés szerint az ütközetben öt partizán meghalt és egy megsebesült.237 A könnyebb értelmezés érdekében ismertetjük, hogy a

csáktornyai nyomozó-kirendeltség jelentése szerint 1944 októberében a Muraközben 243 személyt vettek őrizetbe. Mintegy 140 embert azért tartóztattak le, mert a katonai behívásnak nem tett eleget. Néhányukat viszont azért vették őrizetbe, mert mint hadiüzemi munkások a munkahelyüket önkényesen elhagyták, 25 személyt pedig kommunista kapcsolatokkal gyanúsítottak. Amint már utaltunk rá, akkoriban a Muraközben számtalan szabotázsakcióra került sor. Gyakoriak voltak a hivatalos személyek lakásaiba történő behatolások, a robbantások, telefonés villanyvezetékek megrongálása, teherszállító vonatok kirablása stb. Jellemző volt, hogy a nyomozók részéről következetesen banditáknak nevezett partizáncsapatok magyar vagy német csendőrruhában közlekedtek és hajtották végre akcióikat. Volt rá példa, hogy az egyenruhákat a csendőrlaktanyából lopták el (pl. Muraszerdahely)238 A szlovén, illetve jugoszláv partizánmozgalom

fellendülését jelzi, hogy 1944. október 16-án Muraszombat utcáinak csendjét is lövések törték meg. Néhány partizánt fedeztek fel a városban, akik közül négynek sikerült elmenekülni Barkóc (Bakovci) felé, majd tovább a csendlaki erdőbe. Ott egy tűzharc során lelőttek négy csendlaki csendőrt, ami nagy felháborodást keltett a vidék lakossága körében. A településen Harangozó Ferenc vezetésével gyászmisét celebráltak, és – a sajtó tudósítása szerint – nagy részvéttel temették el őket. Három partizánt Muraszombatban elfogták, illetve egyet közülük agyonlőttek.239 A partizánmozgalom kibontakozását, valamint a fenti eseményeket illetően elégé egybehangzó kép tárul elénk Ferdo Godina többször idézett műve és a Magyar Királyi Szombathelyi III. Csendőrkerület Csáktornyai Nyomozó Kirendeltségének a magyar belügyminiszterhez intézett „tényvázlatának” felterjesztése alapján.240 A következőkben a

csendőrségi felterjesztés alapján kívánjuk megvilágítani a helyzetet, amely a Mura mente egyik legjelentősebb partizán-megmozdulásának tekinthető az 1944. esztendő második felében. Az említett csendőri felterjesztés mellékleteként 11 kihallgatási jegyzőkönyv olvasható. A kihallgatottak között volt a mozgalom egyik meghatározó egyénisége, Stane (a neve Slavko formában is szerepel) Červič, illegális nevén Bojan, akinek vallomása – még ha arra kényszerhelyzetben, kiszolgáltatott körülmények közepette került is sor – számos fontos szempontot tár fel a korabeli eseményeket illetően. Červič „beismerő” vallomásából kiderül, hogy 1944 januárjának első napjaiban, a németekkel szlovén területen történő harcok után lépett néhány társával magyar fennhatóságú területre. A Stridóvár (Strigova, ma Horvátország) közelében fekvő Robádi-hegyen tartózkodtak mintegy egész hónapon át, ahol ez idő alatt számos

találkozásra került sor. Február elején ott találkozott a ljutomeri „kommunista és partizán bizottság” egyik vezetőjével, illegális nevén Borisszal, akitől azt az utasítást kapta, hogy általános politikai felderítés céljából menjen az ún. Vendvidékre Főleg az ún fehérgárda tevékenységének, szerepének a megismerése, valamint a Szlovén Felszabadító Bizottság elfogadottságának a felmérése képezte elsőrendű feladatát. Továbbá Borisz olyan feladattal is felruházta Červičet, hogy állapítsa meg, kik azok a helyi emberek, akik a Népfelszabadító Front járási bizottságának megbízható vezetői lehetnek. Červič 1944 márciusának első napjaiban érkezett a Muravidékre, és – vallomása szerint – hamar felderítette, hogy a kislippai (Lipa) Matješec Mátyás és az odránci Hajdinjak Izidor nem szimpatizálnak a magyar uralommal. Miután visszatért Stridóvár környékére, levélben megkereste az érintetteket és

meghívta őket egy beszélgetésre. A találkozón – amelyen a két meghívott és Červič mellett – jelen voltak Borisz és Ljubo illegális néven ismert partizánok is. Az értekezlet keretében megalakították az ún Vendvidéki Kerületi Bizottságot, melynek elnöke Matjašec, helyettese pedig Hajdinjak lett. Ezt követően, március végén Červič Muraszombat környéken próbálkozott hasonló toborzással, mint korábban a Zala vármegyéhez tartozó szlovén falvakban, azonban vallomása szerint első próbálkozása nem járt sikerrel. Néhány nappal később ismét visszatért, de akkor már az ugyancsak vele tartózkodó édesapját és a Mira fedőnévre hallgató hölgyet is magával vitte. Az édesapját Odráncin, Mirát viszont Alsólendván, Klepecz kereskedőnél helyezte el Az odránci Adorján Józseftől megtudta, hogy Muraszombatban élnek rokonai, ezért arra kérte őt, hogy biztosítsa neki a kapcsolatfelvételt. Červič szerint néhány nappal

később Muraszombatba érkeztek, és az őket befogadó Hajdinjak Izidor lakásán – a házigazda által javasolt személyek jelenlétében – megalakították a Népfelszabadító Front járási szervezetét. Azokban a napokban, hetekben állítólag Červič folyamatosan Muraszombat környékén tartózkodott, valamint „fenyegetésekkel és rábeszélésekkel” próbálta erősíteni a partizánszervezkedést. Mindez alatt arra törekedett, hogy a partizánmozgalom számára a lakosság körében kedvező fogadtatás alakuljon ki, és szükség szerint segítséget biztosítsanak a partizán aktivisták számára. Megjegyezzük, hogy akkoriban más ideológiai, illetve politikai hangnemű propagandaanyag is eljutott a lakossághoz. (Az idézett csendőrségi jelentés anyagában is található egy, a magyarokat erősen sértő, jellegét tekintve királypárti és keresztény szemléletű irat.241) A muraszombati községházán dolgozó szlovén származású hivatalnokokkal

is kapcsolatot teremtett Červič, és elsősorban arra kívánta őket rábírni, hogy a Mura mentére bevetett partizánok számára „legális személyi okmányokat” biztosítsanak. Az alsólendvai Klepecz József kereskedőt pedig rábírta, hogy a partizánmozgalom számára biztosítson dohányárut, amelyet Červič a határ másik oldalán fegyverekért elcserélhet. Április és május során több ízben visszatért Stridó környékére, ahol magasabb rangú partizánvezetőkkel tárgyalt, majd a határon átkelve Stájervidékre távozott, és 1944 októberéig – állítása szerint – nem tért vissza a Muravidékre. Közben a mozgalom Muravidéken maradt tagjait a magyar hatósági szervek felfedezték, néhányat közülük elfogtak, Červič édesapját kivégezték. Az esemény körülményei, Červič tényleges szerepe, illetve felelőssége a nyomozási jegyzőkönyvből teljességében nem rekonstruálható. Slavko Červič – Bojan, a környéken

kibontakozó partizánmozgalom vezetője azzal indokolta több hónapos távolmaradását a Muravidékről, hogy őt felületes cselekedetei miatt (szervezési körútjain mindig Vrbnjak Karolinával, illegális nevén Nadával együtt járt) a szlovén Felszabadító Front a kommunista pártból kizárta. Továbbá azt is magyarázatként említette, hogy a német csendőrök által okozott sérülés gyógyítása miatt sem tudott volna a Muravidékre visszautazni. Más forrásból viszont olyan információról is tudomást szerezhetünk, hogy Červič a nyári hónapokban Muraszombat környékén tartózkodott.242 A partizánmozgalom szervezése szempontjából fontos hangsúlyozni, hogy 1944 áprilisában a szlovén kommunista vezetőség részéről Kramar Jože, mozgalmi nevén Juš és Šumenjak Dane, mozgalmi nevén Fex, majd Miran voltak a politikai tevékenység irányítása céljából mint a környékről származó fiatal aktivisták külön-külön kijelölve a

Muravidékre. A két tapasztalt mozgalmi ember a kezdetben tehát nem tudott egymásról, először csak júniusban találkoztak. Abban az időszakban mindketten jelentős toborzómunkát végeztek, és amellett a legmagasabb szlovén partizánvezetőségnek rendszeresen tudósítottak a Mura mentén zajló eseményekről és a politikai helyzetről. Šumenjak Budapesten is megfordult két alkalommal, és találkozott a Magyar Kommunista Párt, valamint a Kisgazdapárt képviselőivel. Az volt a véleménye, hogy a magyar kollégák ugyan rokonszenveznek a szlovéniai (nem a muravidékit értették alatta) partizán ellenállással, azonban határozottabb fellépésre, együttműködésre nem képesek, illetve nincsenek arra felkészülve.243 Červič idézett vallomása szerint, ami egybecseng a m. kir Szombathelyi csendőrkerület úgyszintén már említett jelentésével is, 1944 szeptemberének végén nagyobb számú, 30 főből álló partizánegység indult a Muravidékre,

amelyhez – felsőbb utasításra – neki is csatlakozni kellett. Az egység parancsnoka egy Drago illegális nevet viselő partizán volt, akit – Červič szerint – kapitánynak szólítottak. Magyar fennhatóságú terüeltre 1944 október 1-jén érkeztek a már említett Stridó melletti Robádi-hegy közelében, ahol a csoporthoz húsz muraközi személy is csatlakozott. A következő napokban Murabeszterce (Bistrica) érintésével a palinai erdőbe vonultak. Útközben további jövevények csatlakoztak hozzájuk Drago kapitánytól október 5-e körül olyan utasítását kaptak néhányan, köztük Červič Slavko – Bojan is, hogy a csoportból váljanak ki, és a szlovénok lakta Mura menti területen, az Alsólendvai és a Muraszombati járások Vendvidéknek nevezett részén alakítsák meg a kerületi bizottságot. Arra is utasították őket, hogy különböző szabotázsakciókat hajtsanak végre. A kapitány Kramar Jože – Juš, zsizsekszeri (Žižki)

partizánt a csoport parancsnokának nevezte ki. A csendőri jelentésből kitűnik, hogy a kiválasztott csoport a szlovéniai legfelsőbb partizánvezetőségtől olyan parancsot kapott, hogy a Mura mentén – Alsólendva és Muraszombat székhellyel – a Felszabadító Front járási bizottságait szervezzék meg, hozzanak létre partizánalakulatokat és azokkal különböző szabotázsakciókat hajtsanak végre. A partizáncsoport nagyobb része feltehetően a Bagonya (Bogojina), Urdomb (Fokovci) és Zsidahegy (Vučja gomila) környékén fekvő erdőkben tanyázott. Esetenként egy 8–10 fős csoport kivált közülük, és az erdő környékén portyázó csendőralakulatra támadt, valamint élelmet szerzett a környékbeli falvakban. Ennek a csoportnak a jelentés szerint 18 géppisztoly, 1 golyószóró, 14–15 puska és 3–4 pisztoly volt a tulajdonában, valamint rendelkeztek nagyobb mennyiségű robbanóanyaggal is.244 A Juš által vezetett csoport feltehetően

október 6-án (a csendőrségi jelentés szerint már 5-én) találkozott Kranjec Miškóval, a nagypalinai származású, akkor már ismert mozgalmi aktivistával, jeles Mura menti szlovén íróval. A csoport a következő napon az Urdomb (Fokovci) melletti erődbe ment, majd onnan Muraszombatba, ahol annak egyik része (Červič is abban volt) Brumen Jože kereskedő lakásán aludt, a másik pedig a Hirs-féle zsidó házban, ahová az ajtózár megrongálása révén jutottak be. Brumeniknél találkoztak Rogán Lajos ügyvédjelölttel, akivel arról tárgyaltak, hogy Muraszombatban meg kell alakítani a járási népfront-bizottságot. Október 11-én Muraszombatban az említett partizáncsoport tagjai Cvetics János textilgyároshoz mentek, akit ruha és pénz átadására kényszerítettek. A tekintélyes muraszombati gyártulajdonos az esemény kapcsán állítólag annyira megijedt, hogy a történtekről nem mert jelentést tenni az illetékes hatósági szervnél. A

város lakossága azonban hamar tudomást szerzett a történtekről.245 Október 12-én Červič vallomása szerint egy „nagy bajuszt viselő” muravidéki szlovén emberrel találkoztak az Urdomb-környéki erdőben, akivel – főleg Juš és Miran – azt beszélték meg, hogy még aznap este betörnek a battyándi (Puconci) jegyző lakására és a helyi körjegyzői irodába, valamint az említett település vasútállomására. A magánlakásba állítólag Juš és Zenkovič Viktor, azaz Ciril törtek be, onnan ruhákat tulajdonítottak el és összetörték a jegyző rádiókészülékét. Ezt követően a csapat a jegyzői irodába ment, ahol a mozgósításra és a beszolgáltatásokra vonatkozó iratokat eltüzelték, a távbeszélő készüléket összetörték, a magyar feliratokat eltávolították, valamint egy írógépet magukkal vittek. A battyándi vasútállomásról egy puskát, 3 kézigránátot, egészségügyi kellékeket és 60 darab élestöltényt vittek

el, a távbeszélőt pedig megrongálták. A helyi vendéglőben ezt követően Kramar Jože – Juš beszélt az ott tartózkodó falusi emberekhez, és ismertette velük a Szlovén Népfelszabadító Front munkáját, továbbá a partizánmozgalom fő célját a Muravidék vonatkozásában, a „magyar uralom alóli felszabadulás” tervét. A kocsmából a helyi postahivatalba mentek, ahonnan készpénzt vittek el. A battyándi „akciók” során Červičnek – vallomása szerint – főleg biztosítási feladatai voltak, azaz a garázdálkodásokban közvetlenül nem vett részt. Battyándról egy, Muraszombattól nyugatra fekvő kavicsbányába mentek, ahol az éjszakát és a következő napot töltötték. Červič vallomása szerint a battyándi cselekedeteket elkövető partizáncsapathoz – rajta kívül – Kramar Jože – Juš, Orel Ivan – Rastko, Viktor (vagy Ciril) Zenkovič és egy Franc fedőnévre hallgató egyén (aki Godina idézett könyve szerint Kosi Franc

lehetett) tartoztak. A partizáncsapat október 13-án este visszatért Muraszombatba, ahol Volaričéknál kértek szállást. Két nappal később ott érte őket a hír, hogy Horthy kormányzó rádión kiáltványt tett közzé, melyben közölte, hogy a Magyarországgal szembenálló hatalmaktól fegyverszüneti feltételeket kér. Kramar Jože – Juš javaslatára úgy határoztak, hogy a muraszombati katonai parancsnokságra azonnal levelet küldenek, és javasolják, hogy a partizánalakulat a magyar katonai egységgel közösen folytassa a harcot a németek ellen. A levél tartalma – amelyet a 11 éves Volarič fiú vitt el a katonai parancsnokságra – a következő volt: „A magyarok letették a fegyvert, a ti államotok aláírta a békét. A nemzeti felszabadító jugoszláv katonaság vezeti a harcot a fasizmus ellen, ezért felhívjuk a magyar katonai parancsnokságot Muraszombatban, hogy lépjen a nemzeti felszabadító katonasággal megbeszélésre a közös

teendők érdekében, a Hitler elleni harcban. Ha készek velünk egyesülni, adjanak háromszori jelzést szirénával, 5–5 perces jelzéssel. Ha kapunk jelzést, elküldjük a személyt, akivel a meghatározott helyen a kísérettel érkező magasabb rangú tiszt könnyen megállapodhat Együttes harc az együttes ellenség ellen. Éljen Horthy! Éljen Tito tábornagy! Halál a fasizmusra Szabadság a nemzetnek.”246 Mivel a kaszárnyából válasz nem érkezett, azt két üzenet által is sürgették. Az egyik rövid levélbe azt írták, hogy ha a Volarič-fiúnak bármi baja történik, még aznap lelőnek tíz magyar embert. És abban az esetben is hasonlóan cselekednek – írták a levélben –, ha nyomozni próbálnának utána. Azonban a magyar katonai parancsnokság mindezek után sem adott választ, amire a partizánok úgy döntöttek, hogy a sötét beálltával személyesen mennek el a kaszárnyába. El is indultak, azonban útközben tudomást szereztek arról,

hogy Magyarország a háborút tovább folytatja. A politikai helyzettel nem voltak teljesen tisztában, azonban ezek után nem tartották célszerűnek a kapcsolatfelvételt. Červič Juš-sal és Franccal Brumen muraszombati kereskedőcsalád lakására ment, a többiek a Hirs-féle zsidó házban töltötték az éjszakát. Brumenék házában később a már említett Rogán Lajos is megjelent, akivel a Muraszombat környékén szervezendő partizánmozgalomról tárgyaltak. A magyar hatóság emberei bizonyára követhették már akkor a partizáncsoportot, illetve tudomásuk volt hollétükről, mert október 17-én reggel magyar katonák érkeztek Brumenék házához. Míg azok az egyik oldalon felmentek a házba, a másik oldalon a partizánok kiugráltak az ablakon, és a mezőség felé menekültek. A partizánokat üldözőbe vették, és vezetőjüket, Jušt – Červič vallomása szerint – agyonlőtték. A háború után néhány esztendővel azonban Červič úgy

nyilatkozott az eseményről, hogy Jušt súlyosan megsebezték, és mivel nem látott lehetőséget a menekülésre, saját fegyverével végzett magával.247 A többiek Csendlak (Tišina) irányába menekültek. Egy kiszáradt árokban mentek előre, ahol velük volt a közben hozzájuk csatlakozott Miran is. Az utóbbi mindig mintegy száz lépésre előttük járt, így csak a lövésekből és a gránátrobbanásokból következtethettek, hogy csendőrök kerültek az útjába. A szombathelyi csendőrkerület jelentéséből ismert, hogy Pető János főtörzsőrmester, csendlaki csendőrőrsparancsnok jött velük szembe az embereivel. Az öt csendőr közül Miran néggyel állítólag egyedül végzett, az ötödik elmenekült. Ezt követően a partizánok kerékpárok átadására kényszerítettek két arra közlekedő embert (akiknek állítólag nyugtát adtak a „kölcsönvételről”), majd Felsőlendva (Grad) irányába folytatták a menekülést. Miután bizonyos

időre kikerültek a magyar csendőrség gyűrűjéből, Vaslakon (Vaneča) húzódtak meg. A csendőrség azonban ott is hamar felfedezte őket, és feltehetően október 21-én bekerítette azt a borospincét, ahol tartózkodtak. Mirant és Francot agyonlőtték, Červič pedig megsebesült, és azt követően nyilatkozott három nappal később a csendőrségi nyomozóknak. A partizánakciók után számos letartóztatásra került sor Muraszombatban és környékén, valamint a Muravidék más területein is. A letartóztatottak közül 12-t hosszabb ideig fogva tartottak, másokat németországi és egyéb táborokba szállítottak (közülük sokan nem tértek vissza). Túlnyomórészt azzal vádolták őket, hogy kommunista beállítottságúak, és az október 15-ei magyar kapituláció hírére örömüknek adtak hangot. Az említett, 12 főből álló csoportot, akik között volt a korábban idézett Stane Červič – Bojan is, állítólag ki akarták végezni, azonban

feltehetően a honvédség képviselője és Harangozó esperes kieszközölték, hogy elálljanak a tervtől. A katonai parancsnokság az említett események után kijárási tilalmat vezetett be. Időközben a központi szlovén partizánvezetőség nagyobb erők bevetését tervezte a Muravidékre, mert a mozgalom állapotát az említett területen nagyon gyengének értékelte. Azt is megállapították, hogy a helyi fiatalok közül, akik potenciálisan a mozgalom segítségére lehettek volna, már korábban sokan más szlovén vidékekre távoztak, mert nem kívántak bevonulni a magyar hadseregbe. A szlovéniai partizánmozgalom irányítói újabb aktivistákat november végétől, illetve december elejétől vetettek ismét be a Muravidékre. Ezek a magyarok lakta terület szomszédságában, a Dobronak melletti Sztrelec (Strehovci) település egyik borospincéjében tartották meg 1944. december 18-ai kezdettel a mozgalom szervezése szempontjából fontos

tanácskozásukat. Ezt követően számos helyen, de mindenekelőtt azokban a falvakban, ahol a szlovénség nemzeti tudata erős volt, rendeztek kisebb jelentőségű gyűlést. Az ilyen jellegű összejövetelek legfontosabb célja a szlovén népfelszabadító partizánmozgalom szervezése volt. Minden alkalommal rendszerint elhangzott a magyarokat megszállóként emlegető szöveg. Az említett Mura menti események közepette akkoriban már egyre jobban kellett figyelni a közelgő frontra is. 1944 decemberében erre a vidékre további menekültek érkeztek az oroszok által elfoglalt magyar területekről.248 A partizánmozgalom aktivistái egyre erélyesebben léptek fel a környék lakosságával szemben. „Tito partizánjai” aláírással muraközi horvát, Mura menti szlovén és irodalmi szlovén nyelven egy felszólítást intéztek a térség nem magyar nemzetiségű lakosságához, amelyben lekicsinylően, bántó, helyenként vulgáris hangnemben korholták

őket. Legfontosabb céljuk bizonyára a megfélemlítés volt, valamint a lakosság megnyerése a kommunisták által irányított jugoszláv népfelszabadító mozgalom mellett. A három nyelven kiszórt röplapokon a következő szöveg volt olvasható: „Muravidék/Muraköz népe! Amíg mi a boszniai erdőkben ontottuk vérünket és állatias szenvedéseket tűrtünk el, addig ti a magyarok alatt híztatok. A magyarok jobban hízelegtek nektek, mint a saját népüknek azért, hogy őket megszeressétek. Mindent megteszünk azért, hogy kiváltságos állapototoknak véget vessünk. Amíg mi éheztünk, addig ti fürödtetek a jóban. Annyira meghíztatok, hogy egy söröshordóhoz vagytok hasonlíthatók Ám mi kiürítjük azt a hordót. Feleségeitek és leányaitok kövérebbek a hízódisznónál De az ők karcsúsításáról is gondoskodni fogunk. Mi az erdőkben és a hegyekben fagyoskodtunk, nektek még ma is bőven van meleg ruhátok és cipőtök. Ezeket letépjük

rólatok! Ameddig mi szenvedtünk, és a vérünket ontottuk, ti gyerekeket csináltatok, termékenyebbek voltatok a nyulaknál. Elpusztítjuk azokat is! Tovább is csak hízelegjetek a magyaroknak. Nem bocsátjuk meg! Ezt üzenik nektek Tito partizánjai!”249 Egy sajtóközlemény szerint a Muravidékre a tárgyalt időszakban a következő rendkívüli intézkedések vonatkoztak: Este 6 óra után minden polgári egyént igazoltattak az utcán. Este nyolc óra után a reggeli világosság kezdetéig polgári egyének nem tartózkodhattak az utcán, mert azokkal szemben a honvédség, a csendőrség vagy a nemzetőrség fegyverrel fellépett. A Muraszombat és Vidéke (csak mellékesen jegyezzük meg, hogy a hetilap fejlécén az addigi szerkesztő, ifj. Szász Ernő neve már nem szerepel, a lap rövid közleménye szerint ugyanis Szász katonai szolgálatra vonult be; az újság méginkább az új hatolom szócsövévé vált) egyik vezércikke arról számolt be, hogy a

partizánokat, akik a csendlaki erdőben agyonlőtték a csendőröket, egy vaslaki szőlőben elfogták, és kettőt közülük agyonlőttek. Az újság azt is közölte, hogy 1944. október 29-től meg kell szüntetni minden iskolában a tanítást250 A sokszor idézett hetilap 1944. november 3-i számában Kercsmár Ferenc, a Nyilaskeresztes Párt Hungarista Mozgalom járásvezetője „Ébredjetek!” címmel tette közzé a következő írást: „Testvériem! Muravidék népe! Ébredjetek a tespedésből, lássátok be végre, hogy lángban áll körülöttünk a világ, közöttünk pedig aljas banditák, nemzetközi bitangok terjesztik piszkos propagandájukat. Édes hazánk ellen lázítanak, izgatnak a bolsevista zsidók és zsidóbérencek zsoldjában. Magyar hazánk ellen uszítanak, ahol őseink évszázadokon keresztül becsületes fehér kenyeret ettek, szabadságot és biztonságot élveztek, és élveztünk mi is. Az elszakítás 22 keserves esztendeje megmutatta,

hogy mit jelentett és jelent számunkra Magyarország. Trianon után kivert kutyaként bolyongtunk a világban. Testvéreim! Ne engedjétek magatokat félrevezetni azoktól, akik utolsó gonosztevők módjára törnek védtelen családokra. Gyilkolnak, fosztogatnak, rabolnak a felszabadítás jelszava alatt. A Gondviselés különös kegyelme, hogy vidékünk még ma is csendes szigetként áll a szörnyű viharban. Ez ne tegyen vakká, elbizakodottá benneteket. Ellenkezőleg, nyissátok ki jól szemeiteket, és Istenbe vetett hittel, erős lélekkel készüljetek fel a legkeményebb, legszentebb harcra családunkért, otthonunkért, édes Hazánkért: a nemzeti-szocialista, Hungarista Magyarországért, amelyben mindnyájan megkapjuk azt a helyet, amelyet kiérdemelünk. Hogy a bolsevista hordáknak sikerült Országunk egy részét és számos magyar testvérünket – átmenetileg – elszakítani, azt a zsidók béklyójában vergődő, magával tehetetlen, hazaáruló klikk

kétszínű politikájának köszönhetjük. Nekik köszönhetjük, hogy október 15-e csaknem Nemzetünk történelmének leggyászosabb napja lett. De hála a Mindenható kegyelmének és Hazánk sok küzdelemben, mellőzésben és megaláztatásban megedzett nagy Fiának: Szálasi Ferencnek, rátalálnunk az egyetlen igaz útra. A hazaáruló klikk ideje lejárt Nemzetünk egy emberként áll elhivatott vezére: Szálasi Ferenc mögött és megkezdte a végső leszámolást minden külső és belső ellenségével. Testvér! Siess Te is a helyedre és teljesítsd kötelességedet híven, kitartva a végső győzelemig, mert jövőd olyan lesz, ahogyan harcolsz érte. Kitartás! Éljen Szálasi!” A felhívás-jellegű cikkből kiderül, hogy a politikai nyomásgyakorlás és az agresszív bánásmód a Muravidéken is teljes mértékben érvényesült.251 Egy későbbi vezércikkben feltehetően Lindvay (Hartner) Nándor, mivel az írás végén „ly” aláírás szerepel, az új

állami vezetés iránti türelemre és bizalomra buzdított. A már korábban is szélsőjobb nézeteiről elhíresült politikus felrótta a korábbi vezetés hibáit, a zsidók bűneit, a legfelsőbb vezetők alkalmatlanságát, és annak a véleményének adott hangot, hogy most az erős jobboldal – az általa is elismert rendkívül kilátástalan helyzet ellenére – talán majd sokkal töbre viheti.252 Ugyancsak a helyi sajtó2531944. november 17-i száma közülte a Vendvidék Közbiztonsági Parancsnoksága azonnali hatállyal életbe léptetett, a személyi korlátozásokra vonatkozó újabb rendeleteit. Egyebek mellett mezei munkát csak fényes nappal lehetett végezni, a Murán üzemelő malmokban éjjel nem szabadott őrölni, az utcákon este és éjszaka nem szabadott tartózkodni, a csomagot csak felbontva szabadott a postára vinni, szállást adni csak igen megnehezített módon lehetett, a csoportosulás a templomok és a piacok kivételével tilos volt stb.254

Kocsárdi Emánuel Vas megyei főispán hadműveleti kormánybiztosi minőségében 1944 novemberében a Muraszombati járás új főszolgabírójává Hetthéssy Jenőt nevezte ki. Az addigi főszolgabírót, dr. Olajos Józsefet Szentgotthárdra helyezték át255 Azokban a napokban már rendszeresen lehetett hallani a leventék elszállításáról, a harcokban való esetleges bevetésükről. Korábban úgy nézett ki, hogy el sem viszik őket sehová, hiszen – amint egy érintett visszaemlékező megjegyezte – kétszer-háromszor is valamiért hazaküldték őket. Mindebből érződött, hogy azokban a hetekben, hónapokban az állami és katonai vezetésen belül nagy volt a szervezetlenség és a fejetlenség. Végül 1944 december 15-én szállították el az egyik csoportot Alsólendváról, majd néhány héttel később a vidékről több ízben is szállítottak el leventéket. Volt arra is példa, hogy a háború utolsó szakaszában 16 éves muravidéki legényeket

Németországban közvetlenül a harcba is bevetettek.256 A Szálasi-érában a Mura mentén is igencsak kaotikussá vált a helyzet. Az agresszió egyre gyakoribbá vált, és az akkori – legális és illegális – társadalmi és politikai élet szinte valamennyi „szereplője” jócskán követett el hibát. A Lendva-vidéken is számos konfliktusra, ellehetetlenült állapotra került sor. Az Alsólendva környékén az 1944-es esztendő végén uralkodó helyzetről, amely minden jóakaratú ember számára rettegéssel járt, aprólékosan beszámolt püspökének Gerencsér József alsólendvai plébános. December 2-án kelt levelében arról írt, hogy az alsólendvai zárdában élő apácákat a nyilas-hatalom azzal vádolta, hogy – feltehetően szlovén származásuk miatt – együttműködtek a partizánokkal, ezért kitelepítésüket, elűzésüket követelték. Hasonló jellegű váddal másokat is illettek akkoriban. Gerencsér plébános kivizsgálta az

ügyet és a vádakra vonatkozóan semmilyen bizonyítékot nem talált. Megjegyezte azonban, hogy bizonyos egyének már 1941-ben, amikor a vidék visszakerült Magyarországhoz, az apácák kitelepítését szorgalmazták. A különböző személyek látogatásával kapcsolatban, ami ürügyként szolgált a vád megfogalmazásánál, a plébános olyan magyarázatra jutott, hogy mivel többen az apácák közül a Mura mentéről származnak, a hozzátartozóik látogattak néha hozzájuk. Az Alsólendva központjában található zárda udvarán olyan személyek is nagy számban megfordultak, akik a kerékpárjukat hagyták ott, amíg ügyes-bajos hivatali dolgaikat a városban intézték (Gerencsér József 7 ezer potenciális személyt említett, akik nem városiak voltak, hivatali ügyeiket azonban akkoriban Alsólendván intézték). Az apácák esetleges partizánokkal való találkozásait az alsólendvai plébános azért is kizártnak tartotta, mert a zárda

melléképületeit a német katonák vették igénybe, valamint a szomszédságban volt a csendőrőrs épülete és a főbíróság székhelye is. Gerencsér plébános – több visszaemlékezőhöz hasonlóan – megjegyezte, hogy bár a közeli Muraközben és a szlovénok lakta vidéken volt ugyan partizánmozgás, Alsólendván partizánmozgalommal nem lehetett találkozni. Mindez alapján határozottan ellenezte az apácák kitelepítését, ami szerinte szükségtelenül borzolná nemzetiségi szempontból is a kedélyeket. Az apácák ugyan határozatba kapták, hogy december 13-ig költözzenek el bántornyai (Turnišče) és zsizsekszeri (Žižki) házaikba, azonban állítólag mérsékeltebb nyilas vezetők léptek közbe a főispánnál, és kieszközölték az apácák helyben maradását. Gerencsér József alsólendvai plébános 1944. december 13-ai levelét a következőképpen folytatta (a levél fontosabb részeit idézzük): „Menekültek átmentek itt, de

menekült család, aki különösebb gondozásra szorulna, nincs. Németek azonban annál többen vannak Autóval van tele a templom egész környéke. Az összes iskolákban ők vannak Mindent felvásárolnak, ami a boltban kapható. A fegyelem elég laza náluk A magántulajdont nem ismerik, illetve nem akarják ismerni. Éjjel élnek, akkor van óriási autóforgalom és dínom-dánom, kétes értékű nők társaságában, muzsika és tánc Szemtelenek és követelődzők Volt itt magyar katonaság is. Erdélyi, talán kolozsvári hadtest egyik része A lehető legrosszabb hatást váltotta ki a környék népében egyrészt a rosszul felszereltségük, másrészt pedig fegyelmezetlen és nemtörődöm magaviseletük. Ők továbbmentek A bevonulási központ régi vezetője elment, az új pedig egy goromba pokróc, aki azt hiszi, hogy ő a világ ura A felnőttek bevonulása és gyalog elvitele is már elég forradalmi hangulatot teremtett, de ami a leventék körül

lejátszódott, azért még a mennyországban is szégyelleni fogom magamat. A járási parancsnok, százados, akinek az egész dolgot irányítani kellett volna, éppen a legkritikusabb időben nőjével mulatott, részeg volt, és itt az utcán lézengett napokon keresztül közel három járás leventeserege. Négy napi ténfergés után elindították őket ruhátlanul, mert nincs, cipőtlenül, mert feketén se lehet kapni, gyalog Körmendre, hogy onnan majd Németországba viszik őket vonaton Közben a hangulatot fűtik az állandóan érkező hírek, melyek az elvonuló német katonaság messzi és közeli komiszságairól szólnak. Megkezdte a munkáját a katonai közigazgatás is. Első parancsnoka egy felvidéki, ipolysági tisztviselő, dr Jagus hadnagy volt Ő figyelmeztetett, hogy ha kiürítésre kerül sor, mindent elvisznek, minden állatot elhajtanak és kevés ruhát és két heti élelmet hagyhatnak vissza a lakosságnak A Himmelsbach nevű háromtéglás

magyar patikus, akinek a plébános magyartalan, sőt magyarellenes volt, mert megadta a vendeknek, ami kijár a templomban és a magánérintkezésben, az most pakol a német asszisztenciával, így körülbelül Lendván és környékén együtt ötvenezer ember marad gyógyszertár nélkül Ő egy a sok soviniszta magyarok közül. Minden földi, anyagi romlásnál és rothadásánál utálatosabb az, ami most az emberek jellemében és életében végbe megy Pedig az itteni német tisztek nem titkolják ám, hogy Németországban éhség és nyomorúság vár reájuk. Ők azt mondják, hogy Magyarország még mindig paradicsom A nyilasokkal, megbízható elemekkel elég élénk az összeköttetésem, és sok mindent megmondanak, ami számukra hét pecsétes titok, és egyenlőre egész szépen lehet befolyásolni őket. A muraközi robbantások is megszűntek, legalább egyelőre, s amint komoly emberek is mondják, a dolog háttere az lenne, hogy egy magyar százados jelentkezett

és bevallotta volna, hogy a robbantásokat a magyar tisztek követték el, hogy zavart és bajt okozzanak a kormányzatnak, de már nem bírják tovább nézni a muraközi nép szenvedését és ezért jelentette fel önmagát257 II. 19 A háború utolsó hónapjai Ahhoz, hogy reálisan ítélhessük meg a II. világháború utolsó, a Mura mente szempontjából is rendkívül sokszínű és tragikus időszakának történéseit, fontos, hogy néhány általános, országos szempontból is jelentős kérdés jellemzésére kitérjünk. A helyzetkép tisztán látása szempontjából fontos a magyar királyi fővezérség meghatalmazott tábornokának 1944. december 2-án közzétett elemzése a magyar–német együttműködést gátló, illetve azt megnehezítő okokról és jelenségekről. Ahhoz ugyanis nem férhet kétség, hogy a magyar politikai és katonai vezetésben a II. világháború során mindig akadtak a német barátságot és a háborút ellenzők is, és ők nem

mindig tartoztak a baloldali, illetve kommunista irányzathoz. Az említett jellemzés – a körülményekhez képest – nagy mértékben reálisnak tekinthető, és hivatalosan először találkozunk magas rangú katonai vezető részéről a szövetséges németeket több kérdésben is elmarasztaló helyzetértékeléssel (ez akkor is igaz, ha a jelentés nem a meghatalmazott tábornoktól származik, mivel a szöveg végén aláírás nem szerepel). A bíráló hangnem már a közzétett értékelés első pontjából kicseng, hiszen a szöveg úgy kezdődik, hogy „évek óta szövetséges háborút viselünk anélkül, hogy a háborús koalíciónak vezető állama, Németország félre nem érthető módon leszögezte volna, hogy e világháború eszmei mozgatórugóin kívül e háborúban való részvételünknek milyen reális magyar célja van, amelyért a magyar nemzetnek nemcsak szükséges, de érdemes is véreznie.” A továbbiakban elhangzik a kérdés, hogy a

háború keretén belül hozott magyar véráldozatokért jár-e majd annak „győzelmes” befejezése után méltó elismerés? Találó volt az a megállapítás is, hogy a bolsevizmus elleni harc eszménye nem mozgatta meg egységesen az ország lakosságát, mert a népesség jelentős része a bolsevizmus elleni harcot az addigi politikai és társadalmi elit érdekének tekintette. A jelentés fontos megállapításának, pontosabban a további magyar szerepvállalás feltétele megfogalmazásának tekinthetjük a következő bekezdést, bár kérdéses, hogy annak szerzője őszintén hitt-e még egy esetleges német győzelemben: „Az új Európáért vagy a nemzeti és szocialista Európáért való harc vagy a nagy gazdasági tér, élettér jelszavak a magyar nép számára csak akkor lesznek lelkesítők, ha Németország minden kételyt lezáróan leszögezi, hogy e fogalmak keretein belül a háború után milyen lesz Magyarország szerepe, és milyen lesz

Magyarország és Németország egymáshoz való viszonya.” Kételyeit a jelentésíró egyértelműen alátámasztotta azzal az állítólag sokak véleményét tükröző feltételezésével, hogy a Német Birodalom a korábbi években, hónapokban többször kijátszotta Magyarország ellen Romániát, Szlovákiát és Horvátországot. A későbbiek során a jellemzésben nagyon súlyos vádak fogalmazódtak meg a német hadsereg viselkedését illetően Magyarország területén. A visszavonulással kapcsolatosan megfogalmazódott, hogy a hadműveleti területen a háborús fontosságú üzemeknek és infrastrukturális létesítményeknek a német haderő által elvégzett lerombolásai gyakran túl korán történtek, „a visszamaradó lakosság szükségleteire való tekintet nélkül”. Nemegyszer a német katonai alakulatok szinte raboltak a magyar falvakban, városokban. A Muravidékre is vonatkozott a megállapítás, hogy a német haderőnek a községekben történő

elhelyezésekor számos esetben megkövetelték a kényelmes elhelyezést, akár az úgyszintén velük együtt harcoló magyar katonai alakulatok rovására is. Hogy a magyar és a német katonai alakulatok mennyire nem voltak egyenrangú helyzetben és mennyire ellenszenves volt közöttük a hangulat a háború utolsó fázisában, arra pontosan utal a meghatalmazott tábornok alábbi követelése: „A német birodalom és véderő tagjai térjenek át az egyenrangú feleket és szövetséges bajtársakat megillető megbecsülés útjára. Az esetleges terület-kiürítésnek úgy német, mint magyar részről a legrövidebb időn belül törvényes jelleget kell adni. Minden kiürítési munka a magyar hatóságok közreműködésével történjék. A vagyontárgyakért kártérítést, de legalább nyugtát adjunk. A magyar vagyon továbbra is a magyar állam tulajdonában maradjon.”258 Néhány héttel később a vezérkari főnök azonban a harc folytatására bocsátott ki

erélyes, a Szálasi-éra szélsőséges ideológiájának megfelelő utasításokat. A háború abba a fázisába érkezett, amikor az orosz csapatokkal élet-halál harcot kellett vívni a magyar fővárosért, Budapestért, valamint több, úgyszintén rendkívül fontos stratégiai pontért. A Gyepűszállás II, 1944. december 22-i keltezésű, a hadműveletben részt vevő egységek csoportfőnökeinek szánt levélben – alapelvként – az állt, hogy „minden magyar embert, fegyvert teljesen új lelkülettel megszilárdított, alaposan kiképzett, felfegyverzett csapatok, seregtestek felállítására kell felhasználni!” Miután a vezérkari főnök megállapította, hogy a magyar csapattestek kivétel nélkül testileg végsőkig fáradtak, lelkileg megrendültek és bizonytalanok voltak, következő alapelvként megparancsolta, hogy minden eszközzel el kell érni, hogy a kifáradt és lelkileg elbizonytalanodott hadsereget minél hamarabb újraszervezzék. Konkrét

feladatként megparancsolta az ún. hungarista hadosztályok felállítását A 4 SS hungarista hadosztály toborzását a magyarországi emberállomány igénybevételével kellett folytatni, illetve – amennyiben arra szükség mutatkozott – a Németországba áthelyezett legénységből kellett pótolni. A 4 hungarista hadosztály és egy önkéntes hegyi hadosztály, valamint lehetőség szerint egy újabb páncélos hadosztály toborzását a Németországba áthelyezett 21, 20 és 19 éves újoncokból parancsolta a vezérkari főnök megszervezni. A rohamzászlóaljak legénységének a kiképzésére „keménykezű” módszereket írt elő. A már korábban hungarista szellemben összeállított Szent László hadosztályt is akkortól hungarista hadosztályként kezelték. Annak utánpótlás-biztosítását külön pótkeretből, még inkább hungarista szellemben nevelt katonákkal kellett végrehajtani. A Szent László hadosztály a későbbiek során óriási

harcokat folytatott a Mura menti térségben. Annak bizonyos szakaszairól a későbbiek során bővebben szólunk.259 Hogy mennyire sikerült a vezérkari főnök újratoborzási terve és a hadosztályok testi-lelki felfrissítése, arra a következő néhány hónap harci eseményei a bizonyítékok. Tény azonban, hogy a december 22-i parancs nagymértékben hozzájárulhatott a Mura menti falvakban végrehajtott toborzásokhoz is, a harcra képes férfiak és a nemegyszer még gyermekszámba sorolható leventék elhurcolásához. Az 1945-ös esztendő elején a front már mélyen benyomult a Dunántúlra. A Központi Szállításvezetőség 1945. február 12-i helyzetjelentéséből kiderül, hogy a Dráva és Nagybajom között ideiglenesen megállították az orosz előrenyomulást, azonban külön hangsúlyozták, hogy a Dráva mentén erős volt a különböző partizánalakulatok tevékenysége is. Ennek alapján az illetékes magyar hatóságok élénk

felderítő-tevékenységet folytattak, ami a Mura mentére is vonatkozott.260 Az események révén a muravidéki területek is egyre bizonytalanabb, feszült helyzetbe kerültek. A repülőtámadások, a partizánok által végzett szabotázsakciók és rajtaütéses támadások rendszeressé váltak. A bombatámadások elsősorban a stratégiailag fontos célpontokra irányultak. Egy 1945 február 23-ai légihelyzet-jelentésből kiderül, hogy a közeli Zalalövő és a Vas megyei Pankasz között vasúti pályát bombatámadás érte, aminek következtében a vasútvonal 40 méter hosszban súlyosan megrongálódott.261 A Központi Szállításvezetőség, amely rendszeresen tudósított a front és a hadi állapot alakulásáról is, 1945. február 24-ei keltezésű naplójában olvashatjuk, hogy – feltehetően egy nappal korábban – Cserencsóc (Črenšovci) környékén egy partizán vezért tűzharcban lelőttek.262 A következőkben a Szent László hadosztály harcairól

szóló összefoglaló segítségével idézzük fel a zalai, illetve Mura menti térség harci eseményeit a háború utolsó szakaszában. A térségben akkor még jelentős magyar és német katonai erőkkel találkozunk, azonban az említett hadosztály hadműveleteinek áttekintése jellemzi a térség hadi állapotát a tárgyalt korszakban. 1945 márciusának utolsó napjaiban a hadosztály még Zala megye északkeleti részén hajtott végre csoportösszevonásokat és harci feladatokat. Március 27-én Zalaszántó határában a hadosztály egységei próbálkoztak lezárni a Sümegről Zalaszántóra és Óhídról Vindornyaszőlősre vezető utakat. Az említett napon ugyanis a szovjet csapatok elfoglalták Sümeget, azt azonban nem lehetett tudni, hogy közvetlenül tervezték-e Keszthely megközelítését, vagy – az összefoglaló szerint – a nehezebbnek minősített Zalaszentgrót útvonalat tervezték-e választani. Egyes megítélések szerint, amit a különböző

alakulatoktól beérkezett jelentésekre alapoztak, a Vörös Hadsereg egységeinek akkor még nem volt elegendő ereje ahhoz, hogy a Zala folyó mentén megkísérelte volna az „áttörést”. Úgyszintén március 27-én kora este (17.45 órakor) érkezett a Szent László hadosztályhoz a hadtest parancsa, amely szerint a hadosztályt alárendelték a 23. német páncélos hadosztálynak Az alárendelés ellen a hadosztály-parancsnokság a következő napon tiltakozott. Az összefoglalóból az is kiderül, hogy március 28-án a hadosztályparancsnokság Vindornyafokról átköltözött a kehidai gazdasági szakiskolába. A következő napon, március 29-én az orosz egységek új erők bevetésével erőteljes előrenyomulást hajtottak végre. A Szent László hadosztály a német féltől nem kapott konkrét utasítást, ezért a reggeli órákban az egységeket együtt tartották. A hadosztály csapatai azonban mindinkább hátrálni kényszerültek, így kora délutánra a

Zala folyónál partot váltottak. A Szent László hadosztály csapatai a korábbi napok harcai során nagyon kimerültek. A hadosztálynak utánpótlása és lőszere nem volt, ezért nem tudott eleget tenni a németek által támasztott követelményeknek. A németek terveivel az említett időszakban a hadosztályparancsnokság több okból sem értett egyet, hiszen a „szövetségesek” lehetetlen feladtok ellátására kényszerítették a magyar egységeket. Gyakori konfliktusok keletkeztek, ami a védekezést még inkább hátráltatta Március 28-án késő este a 23. német páncéloshadosztály a frontvonalról hirtelen visszavonult, ezért a Szent László hadosztály kényszerült átvenni Kehida teljes védelmét. Egy ideig sikerült megszervezni az ellenállást, azonban az éjszaka folyamán a hadosztály bizonyos alakulatai visszavonulásra kényszerültek, a hadosztályparancsnokság Zalacsányba települt át, majd néhány óra múlva már Felsőrajkra

költözött át. Kehidán azt ott maradt magyar katonák utcai harcra kényszerültek, azonban az ellenség körülzárta és megsemmisítette őket. Március 30-án a hadosztály alakulatai Zalaszentmihály irányába vonultak vissza; folyamatosan hátrálniuk kellett. Időközben a hadsereg-parancsokságtól és a németektől ellentmondásos parancsok és hírek érkeztek, így a hadosztályparancsnokság nem tudott kellőképpen tájékozódni az ellenség mozgásáról és a tényleges helyzetről. A bizonytalan állapotban a parancsnokság elkészítette a hadosztály Radkersburgba (Radgona) történő visszavonulási tervét. Március utolsó napján a Szent László hadosztály Pusztaszentlászló, Pusztaederics és Pusztamagyaród területén gyülekezett. A beszámoló szerint akkorra gyakorivá váltak a németek által elkövetett erőszakoskodások, ugyanis több ízben üzemanyagot, élelmet és más kellékeket önkényesen tulajdonítottak el a magyar alakulatoktól. A

harci események szempontjából azon a napon a hadosztály fontos feladatát képezte az a korlátozott célú katonai akció, amelyet a Lenti és Bak közötti út és vasút szabaddá tétele és tehermentesítése céljából végeztek. Április 1-jén az oroszok tovább nyomultak előre, ezért a Szent László hadosztály feladatául tűzték ki a Szentkozmadombja és Zágorhida közötti terület birtokbavételét és megtartását. A feladat rendkívül nehéz volt, ugyanis Nova már a szovjet hadsereg kezében volt, a Hernyékkörnyéki erdőségben óriási tűz pusztított. Mivel a terv csak részben sikerült, délután már elrendelték a hadosztály bizonyos egységeinek visszavonulását a közvetlen Mura mentére, Belatinc – Bántornya (Turnišče) – Dobronak területére. Másnap, április 2-án délután már általános parancs rendelkezett a hadtest egységeinek áthelyezéséről Alsólendva térségébe, ahol estére a hadsereg-parancsnokságtól a hadosztály

újabb feladatokat kapott. Völgyifalu határában koncentrálódott nagyobb magyar katonai egység. A magyar hadsereg teljes lovas hadosztályát a Mura déli oldalára, Muraszerdahely térségébe rendelték. Ugyanakkor az addig Szentkozmadombját tartó német csapatok is megkezdték az intenzív visszavonulást. Április 3-án – a hadsereg-parancsnokságtól kapott tájékoztatás alapján – a Szent László hadosztály parancsnoksága úgy határozott, hogy az állomány zöme a muraszerdahelyi Mura-hídon átvonul a muraközi oldalra, a gyorsan mozgó egységekkel pedig Felsőbeszterce (Gornja Bistrica) – Adorjánfalva (Odranci) vonalban elfoglalt hídfőállásban a nyugatról előrenyomuló ellenséggel szemben biztosítja az alsóbesztercei (Dolnja Bistrica) komphelyet. A döntést befolyásolta, hogy a parancsnokság az egész hadosztály összevonását a Murától északra – ami korábban szándékában volt – nem hajthatta végre, mivel az előrenyomuló szovjet

csapatok erőteljes nyugati irányt vettek. Így stratégiai szempontból feleslegessé vált a Szent László hadosztály jelenléte a Mura északi oldalán. Másrészt – az összefoglalás szerint – meghatározó volt az a felismerés is, hogy a további visszavonulás elkerülhetetlen, ezért szükség volt minél stabilabb helyzet biztosítására. Az április 4-i jelentésből kiderül, hogy Alsóbeszterce környékén heves küzdelem folyt a partizánokkal is.263 A Szent László hadosztály 1945. április 5-i helyzetjelentéséből kiderül, hogy akkori szálláshelyükre az egységek nagyon fáradtan érkeztek, hiszen öt nap alatt, állandó harcok közepette mintegy 160 kilométer utat tettek meg. Volt olyan nap is (április 4), amikor a hadosztály katonái emberfeletti teljesítményt hajtottak végre, hiszen 65 kilométert meneteltek. Az említett jelentésből kiderül a különböző csapategységek pontos tartózkodási helye a Mura két partján, a legénység

száma és a harci felszerelés jellege, mennyisége. Egy, a jelentéshez tartozó alkalmi térképről kiderül, hogy pl. a 11 légvédelmi tüzérosztag április 6-án a Mura folyó jobb partján, Luttenberg (Ljutomer) környékén miként helyezkedett el, milyen állásokat foglalt el.264 Annak érdekében, hogy a Mura mente helyzete a II. világháború utolsó napjaira vonatkozóan az említett katonai és harci eseményekkel illusztrált kiegészítés mellett érthetőbb legyen, összefoglaljuk a Szent László hadosztály 1945. április 3-i keltezésű, „Intézkedés a Mura védelmére” címet viselő irat fontosabb megállapításait. A Ráckanizsán (Razkrižje) kibocsátott irat alapján elmondható, hogy a szovjet csapatok a Mura menti térségben 1945. április 2-ig keleten Letenyét és nyugaton Muraszombatot érték el, illetve vették birtokukba. A hadosztály vezetősége további erőteljes orosz előrenyomulásra számított, hiszen az „ellenség”

szempontjából stratégiailag fontos volt a Mura folyó átjáróinak minél hamarabbi birtokbavétele és bizonyos német alakulatok visszavonulási útjának a megakadályozása. Az említett időpontban a Szent László hadosztály alakulatai Tornyiszentmiklós – Lendvadedes – Szabólakospuszta (egykori, Rédics és Hosszúfalu közötti uradalmi birtok épületei) – Murarév (Hotiza) hídfőállásban a Petesháza és Muraszerdahely közötti Mura-hidat biztosították. A hadosztály feladatát elsősorban a ráckanizsai kompátkelési helynél az oroszok meglepetésszerű partváltásának a megakadályozása képezte, valamint a Mura folyammegfigyelése a Murafüred (Gibina) és Murahely (Dokležovje) közötti sávban. Akkor még nagyobb „ellenséges” erők bevetésére a besztercei (Bistrica) és a murahelyi részen nem számítottak – azt ugyanis április 5-re várták –, mivel abban reménykedtek, hogy Barkóc (Bakovci) – Muraszombat – és Mártonhely

(Martjanci) között április 3-ig a Hunyadi hadosztály egy ott tartózkodó lovasezrede az előretörést, a Mura folyó megközelítését meg tudja akadályozni. A tárgyalt időszakban (napokban) a Mura mentén tartózkodtak már egyéb hadosztályokból is jelentős számú – német és magyar – alakulatok, aminek aprólékos elemzésére ezúttal nem vállalkozunk. A folyammegfigyelést a Szent László hadosztály illetékes egységei szakaszonként végezték. Nehézfegyverekkel megerősített támpontokat a Mura folyó jobb partján a bal partra vezető utakkal szemben állítottak fel. A támpontok között állandó járőrök biztosították a megfigyelést és információátadást. A járőrszolgálatot éjjelenként fokozták A beszámolóból megállapítható, hogy a szovjet hadsereg esetleges ráckanizsai (Razkrižje) és Wernsee-i (Veržej) átkelésére – 1945 áprilisának első napjaiban – az oroszok óriási erőket összpontosítottak. A Wernsee-i

(veržeji) vasúti és műút-hidat, valamint a ráckanizsai kompot – arra az esetre, ha már az állásokat a magyar és német erők nem tudják tartani – április 3-ra robbantáshoz előkészítették, aminek végrehajtásához a hadosztályparancsnokság jóváhagyására volt szükség. A tárgyalt időpontban a Szent László hadosztály parancsnoksága a ráckanizsai (Razkrižje) határvadász laktanyában tartózkodott. A beszámolóból kiderül, hogy a magyar hadsereg anyagi helyzete, veszteségei és kimerültsége katasztrofális állapotot tükrözött. Az élelmezés biztosítását úgy oldották meg, hogy az alakulatok kötelezték a települések elöljáróságait, hogy – megbeszélés alapján – rendezzék az adott község területén tartózkodó katonák élelemellátását (hogy ennek a gyakorlatban milyen, nemegyszer kikényszerítő jelenetei voltak, arról a visszaemlékezők információiból következtethetünk – a szerző megjegyzése). A

hadosztály betegeit és sérültjeit is akkor már Ráckanizsán (Razkrižje) gyűjtötték össze.265 Egy április 10-i jelentés szerint az orosz katonai egységek már nagymértékben elfoglalták a Mura bal partját. Fogolyvallomások szerint a Muravidéken azokban a napokban egy leharcolt orosz hadosztály védelemre rendezkedett be. A Szent László hadosztály parancsnoksága éppen ezért az oroszok erőteljesebb áttörési kísérletét a Murán csak néhány nappal későbbre tartotta esedékesnek, hiszen a Mura mentére érkező alakulatok mögött jelentős orosz csapatok gyülekeztek. A Mura vonala védelmének közvetlen irányítását a Belatinc – Adorjánfalva (Odranci) – Warnsee (Veržej) – Kreuzdorf (Križevci) sávban, különös hangsúllyal a fontos stratégiai pontokra (hidak, kompátkelők) a Pálfy-zászlóaljtól az ún. Gór-csoport vette át A védelemben érintett magyar és német katonai alakulatok feletti parancsnokságot is Gór György

alezredes vezette.266 A két nappal későbbi jelentésből kiderül, hogy a hadosztályhoz kisebb alakulatok érkeztek, és néhány csendőregység is csatlakozott. Belső csapatátalakulásokra a Mura jobb partján még volt példa, azonban jelentősebb katonai akciókra akkor nem került sor. A Szent László hadosztály és a magyar katonai alakulatok helyzete egész április folyamán nem sokat változott; a front közvetlenül a Mura folyó mentén állandósult. A hadosztály tüzérparancsnokának a leveléből – amelyen az 1941. április 21-e dátum szerepel – kiderül, hogy a Mura bal partján történő „ellenséges” hadmozdulatok figyelése jelentette a legfontosabb feladatot. A magyar egységeknek a lőszerrel takarékoskodni kellett, ami nehezítette a védekezést. A Mura menti katonai helyzet április végén változott meg. Az április 28-i „lehallgatott hírek közléséből” kiderül, hogy a következő napra vagy legkésőbb április 30-ára erőteljes

orosz támadást vártak, amelynek keretében a szovjet alakulatok a Muramelence (Melinci) és Murahely (Dokležovje) közötti szakaszon próbáltak átkelni a Mura folyón.267 Amikor az orosz hadsereg már nagyon közel volt Alsólendvához, illetve a Muravidékhez, gyakori jelenség volt, hogy a lakosság bizonyos része, főleg akik a veszélyeztetettebb részeken laktak, az ún. szőlőhegyre menekült A háború utolsó napjaiban, miután a magyar és a német katonai alakulatok kiszorultak a szűkebb Lendva-vidékről, az oroszok a lendvai iskolákban orosz sebesülteket helyeztek el. Amint másutt is, a Mura menti falvakban úgyszintén a fiatal lányok féltek az oroszoktól, ezért többnyire idős asszonyok ruhájába öltöztek, a fejükre fekete kendőt kötöttek, hogy megóvják magukat az erőszaktól. Visszaemlékezők szerint akkoriban Lendván jelentős számú orosz katona tartózkodott. Túlkapásokra bőven akadt példa. Petesházán például az oroszok

összeszedték a tyúkokat és élelmiszert is elkoboztak. Hármasmalomban viszont olyan eset történt, hogy az orosz katonák egy csoportja kinézett magának egy helybeli lányt, akit aztán mégsem sikerült előkeríteni. Dühükben lelőtték a lány édesanyját. Azokban a napokban, valószínűleg véletlenül, két völgyifalui személyt is agyonlőttek az oroszok. A háború utolsó napjainak civil áldozatairól a Muravidék szinte összes települése esetében tudunk. Godina Ferdo többször idézett könyvében 142 civil személyt említ, azonban az erőszak által meghaltak tényleges száma bizonyára néhány fővel több. Godina a fasiszta és nyilasuralom időszakának áldozataként, az említetteken kívül, 106 személyt nevezett meg. A jegyzékek nem tartalmazzák a partizánmozgalomban – közvetlenül vagy közvetve – résztvevő, a II. világháború során elesett és kivégzett aktivistákat, egyéneket. A családi házakat, középületeket

úgyszintén érték lövések, rajtuk kisebb-nagyobb kár keletkezett, amiről azonban – tudomásunk szerint – pontos felmérés nem készült.268 Az emberek zöme szörnyű eseményként élte meg a háború végét – a Mura menti területen több mint egy hónapig állt a front. Amint arra a Szent László hadosztály harcai kapcsán már utaltunk, rettenetes összecsapásokra került sor a visszavonuló német, illetve magyar, valamint az előrenyomuló orosz katonai alakulatok között. Április első napjaiban még komoly összecsapások voltak az előrenyomuló orosz, valamint a visszavonuló német és magyar katonai alakulatok között Bagonya (Bogojina), Mezővár (Tešanovci) és a környékbeli települések határában. Április 4-re, illetve 7-re a muravidéki települések szovjet fennhatóság alá kerültek. Csupán néhány települést tartottak még a németek a Mura bal partján, a legtovább, április 11-ig Kőhidát, azaz Gederovcit.269 A vidéken, amint

már Alsólendvára vonatkoztatva említettük, a legtöbb iskola azokban a napokban kórházként működött. A visszaemlékezőktől tudjuk, hogy a harci események után hosszabb ideig még holttestek úsztak a Murában. II. 20 Impériumváltás – Az új hatalom első rendelkezései Miután az orosz, illetve szovjet katonai alakulatok győzelme 1945 áprilisának elején nyilvánvalóvá vált, a Mura menti terület is felszabadult a német megszállás, illetve a fasisztanyilas uralom alól. Az emberiség- és demokrácia-ellenes ideológiai-politikai rendszerek alóli felszabadulást azonban semmiképpen sem szabadna úgy értelmezni, amint azt tettük a vidék magyar érzelmű lakossága esetében az 1941-es események kapcsán. Amikor a délszláv királyság széthullása után a Muravidék 1941. április 16-án visszakerült Magyarországhoz, akkor az eseménnyel szimpatizálók nem valamiféle ideológiai vagy politikai rendszerhez csatlakoztak, hanem a helyzetet úgy

értékelték, hogy – véleményük szerint – jogosan visszakerültek ahhoz az államalakulathoz, amelyhez a magyarság, a Mura mentén élő is, ezer esztendeig tartozott. Hogy milyen volt a Horthy-Magyarország társadalmi berendezkedése és értékrendje, az ún. anyaországhoz visszakerült népességet, főleg a „felszabadulás” kezdeti fázisában, kevésbé érdekelte. Fontos hangsúlyozni, hogy a magyarországi állapotot – a kisebb-nagyobb politikai hibák ellenére – semmiképpen sem szabad a németországi vagy olaszországi helyzettel azonosítani, hiszen általánosan elfogadott álláspont, hogy a két világháború közötti időszakot Magyarország esetében jogosan tekinthetjük a korlátozott parlamentáris demokrácia éveinek. Négy esztendővel később, a szovjet csapatok „felszabadítása” után viszont arról volt szó, hogy minden józanul gondolkodó és élettisztelő ember annak örült, hogy véget ért az emberiség történelmének

legnagyobb pusztítása, genocídiuma, aminek okozója a Hitler nevével fémjelzett „eszmeiség” volt. A Muravidéken élő emberek viszonyulása arra vonatkozóan, hogy melyik államhoz tartoznak a II. világháború után, nyilvánvalóan megoszlott – ki a magyar, ki az újonnan létrehozott délszláv állam mellett bontott zászlót –, azonban abban a tekintetben, hogy a vidék kommunista befolyás alá, netán tartósan a szovjet érdekszférába kerüljön, azt akkor a lakosság abszolút többsége ellenezte. A formális impériumváltás után a Muravidéken a magyar közigazgatás máról holnapra felszámolódott. Azok a hivatalnokok, tisztviselők, orvosok és tanítók, akik a visszacsatolást követően kerültek a Muravidékre, azonnal a terület elhagyására kényszerültek. A Muravidék formálisan a jugoszláv államszövetség Szlovén Népköztársaságához tartozott. A hatalmat az első hetekben a Felszabadító Front gyakorolta, azonban Godina Ferdo,

aki meghatározó szereplője volt a korabeli eseményeknek, utalt arra, hogy a hatalomváltás első napjaiban a Mura mentén nagy volt a fejetlenség. A különböző hatalmi túlkapások és szervezeti hiányosságok fő okát abban látta, hogy a háború során elvesztek a „muravidéki népfelszabadító mozgalom kiválóságai”, így nem volt elegendő felkészült ember a feladatok zökkenőmentes ellátására.270 Szem előtt tartva a korabeli központi szlovén politikai elit tájékozottságát a Mura menti térségről, valamint a vidékhez fűződő viszonyulását, aligha véletlen, hogy a szlovén népfelszabadító mozgalom központi vezetősége „erősítést” küldött a Muravidékre. A folyamatot Fujs Metka történész a Muravidék második „káderkolonizációjának” minősítette (az első 1919-ben volt), hiszen egyértelmű volt, hogy a szlovén vezetés nem bízott a muravidéki szlovénok szervezőképességében. A Felszabadító Front két járási

szervezete jött létre, valamint településenként is mozgalmi bizottságok létrehozását ösztönözték. A Szlovén Népfelszabadító Tanács (SZNT) kiküldött képviselői ideiglenesen átvették, illetve folytatták a tényleges hatalom gyakorlását a Muravidéken. Több rendelkezést bocsátottak ki; egyebek mellett szabályrendeletet fogadtak el egy, a Muravidékért felelős gazdasági bizottság létrehozásáról az SZNT-nél, továbbá egy pénzintézet-kirendeltség megalapításáról, az adópolitikáról, a Muravidéki Bank felszámolásáról stb. A későbbiek során, 1945. április 23-án két fontos bizottságot hoztak létre: • • A megszállók és segítőik háborús bűneinek megállapítását vizsgáló bizottság (tagjai voltak: Šalamun Franjo, Vadnal Branko és Ošlaj Martin) A nemzeti vagyon kezelését irányító bizottság (tagjai voltak: Dular Albin, Komotar Metod és Zebec Ivo)271 Az említett bizottságok konkrét tevékenysége a

későbbi hetekben – szervezeti szempontból – többször változott. Az események pontos ismertetése meghaladja e tanulmánykötet kereteit, ezért a későbbiek során csupán a katonai bíróság (amely két hónap után megszűnt, valamennyi ügy a legfelsőbb bírósághoz került), valamint egyéb hatósági és bírósági szervek ítéleteit összegezzük röviden. Megállapítható, hogy – az új hatalom számos túlkapása, kegyetlenkedése és magyarellenes intézkedése ellenére – a Muravidéken nem következett be olyan megtorlás, amire pl. a Bácskában sor került. Néhány személy kivégzésére, a magyar lakosság bizonyos százalékának elhurcolására, vagyonelkobzásra, a magyarsághoz való kötődés tudatos gyengítésére és ellehetetlenítésére itt is sor került, azonban a megtorlás jellege és mennyiségi mutatói eltérnek a vajdasági állapottól, ahol a háború utáni ártatlan áldozatok számát néhány tízezerre teszik.

Valószínűleg az enyhébb visszavágás összefügg azzal, hogy a Magyarországhoz történő visszacsatolás során a Mura menti szlovénokat is jóval kevesebb atrocitás érte, mint pl. a Bácskában rekedt szerbeket. A Sajti Enikő a megtorlások különböző jellegéről – ugyan nem a szlovénokhoz, hanem a horvátokhoz való viszonyokról foglalt állást – arra utalt, hogy a magyar kormány 1941-től fogva nem azonos módon kezelte a visszacsatolt délszláv kisebbségeket. Míg – véleménye szerint – a horvátokat (és valamennyire vonatkoztatható ez a szlovénokra, azaz az ún. vendekre is – a szerző megjegyzése) „barátságos” bánásmódban részesítették, a szerbeket és a „szerb érzelmű” lakosságot nemzethűségi szempontból eleve megbízhatatlannak minősítették. A differenciált intézkedéseknek történelmi okait említi a délszláv kérdés jeles történésze, amelyek részben a két világháború közötti időszakból,

másrészt a II. világháború éveiből származnak272 Alsólendván közvetlenül a háború után az új hatalom emberei kezdték összegyűjteni a magyar családokat. Visszaemlékezők szerint a polgári iskola igazgatójának, Küronya Jenőnek például az egyik befolyásos, az új hatalomhoz is közelíteni kívánó politikus azt tanácsolta, hogy 24 óra alatt távozzanak a városból, ha nem akarja a családját bizonytalan helyzetbe sodorni.273 Egy másik középiskolai tanárcsalád (Nagy János családja) a kiutasításról csak akkor értesült, amikor az új hatalom emberei már értük mentek. Állítólag egy szál ruhában azonnal el kellett távozniuk Hosszúfalun keresztül Lentibe. Az egyik köztiszteletnek örvendő alsólendvai általános iskolai tanár, Horváth (Háromfai) Sándor leánya viszont úgy emlékezett vissza az eseményre, hogy 1945. április 17-én megjelent náluk két fegyveres partizán civilben, és közölték a családdal, hogy a

legszükségesebb holmikat pakolják össze és kövessék őket a leventeotthonba. Az egész családnak mennie kellett A gyülekezőhelyen minden családnak külön-külön be kellett mennie egy szobába, ahol felfegyverzett partizánok jelenlétében ki kellett pakolniuk azt a kevéske holmit, amit induláskor magukhoz vettek. Ami éppen megtetszett az új hatalom embereinek a többnyire kisebb holmik közül, azt elvették. A Mura menti falvakban a jugoszláv fennhatóság első napjaiban, a legtöbb esetben különös incidens nem történt. A települések bíráit, azaz első embereit azonban a legtöbb esetben összegyűjtötték. A települések elöljárói közül néhányat Filócra (Filovci) vittek Ott rettenetesen bántak velük, különösen egy „Puklasti Miha” nevű személyt emlegettek a gaztetteiről. Egyebek mellett állítólag táncoltatta a rabokat, közben azonban verte őket, majd motorkerékpárral végiggázolt a hátukon. A későbbiek során, miután

hazakerültek, már nem bántalmazták őket, azonban még néhány esztendeig rendszeresen megfigyelték a „veszélyes” egyéneket, családokat. A hetési Göntérházán a szomszédos Hídvégen lakó szlovének közül szerveztek őrséget, és visszaemlékezők szerint azok „gyakorolták a hatalmat”. Hodoson viszont a saliak voltak az ideiglenes hatalom gyakorlói. Különösebb incidensre nem került sor Mintegy két hónappal később, július 10-én azonban megrázó dolgok történtek. Számos faluban már kora reggel nagy zajra ébredtek a magyar családok. Több magyar családot ugyanis az új hatalom képviselői kiszemeltek és teherautóval összegyűjtöttek. A munkatáborba vonulásra felszólító parancsot a legtöbb esetben szóban közölték az érintettekkel. Általában néhány perc időt kaptak arra, hogy legfeljebb 15 kilós csomagot elkészítsenek az indulásra. Arról senki nem beszélt, hogy hová szállítják őket, és természetesen azt sem

közölték az elhurcoltakkal, hogy miért. Az embereket az alsólendvai Korona Szállóban gyűjtötték össze. Egész napos várakozás után, estére mintegy tíz teherautóval szállították el őket számukra ismeretlen irányba. Amint később kiderült, a Maribor környéki Hrastovec település volt az úti cél. A következő hetekben szörnyű körülmények között tengődtek. A táborban víz állítólag alig volt. Mintegy három hét után egy csoportot Kidričevóba, az egykori Štendalba szállítottak Ott valóságos „kálvária” várt a „táborlakókra”, testi és lelki kínzással, kényszermunkával. Az elhurcolt családok zöme 1945 szeptemberének végén került haza. Semmilyen elbocsátó levelet nem kaptak. Az elhurcoltak tudomása szerint nyilvántartás nem készült senkiről és semmiről.274 Az említett táborba hurcolás során a viszonylag kis lélekszámú Pince településről nyolcvan személyt hurcoltak el, ami a lakosság számához

mérten a legnagyobb arányú volt a magyarok lakta Muravidék települései közül. Tizenhét magyarok lakta településről vittek el akkor – egy később készített jegyzék szerint – 582 magyar nemzetiségű polgárt. A Lendva-vidék falvai közül csak Petesháza volt kivétel (az említett falu feltehetően ezért néhány évvel később kilakoltatással „fizetett”). Szinte biztosra vehető, hogy a magyar családok összegyűjtésével, táborba kényszerítésével a magyar hatóságok által 1942 nyarán Sárvárra hurcolt szlovén családok ellen elkövetett „intézkedést” kívánta az új hatalom megtorolni. Ismereteink szerint a táborban csupán néhány személy hunyt el, azonban a sanyargatás testi-lelki következményei a Mura menti magyar közösségben – akárcsak a korábban Sárvárra internált szlovénok esetében – mély következményeket hagytak.275 Ismerünk esetet, amikor közvetlenül a „magyar éra” megszűnése után a Mura mentén

más okból is gyűjtöttek össze magyar nemzetiségű személyeket. Akik bármilyen oknál fogva tagjai voltak a nyilas pártnak, azokat rendszerint elvitték, majd elítélték őket (az egyik illetőt pl. két év kényszermunkára és a közügyektől való eltiltásra ítélték el)276 A különböző megtorlásokat főleg az ún. OZNA (Odeljenje za zaštitu naroda – Népvédelmi Osztály) állambiztonsági csapatai hajtották végre, de részt vettek a kegyetlenkedésekben reguláris partizánegységek is.277 A muravidéki és Stájer-vidéki perekben illetékes katonai bíróság az első ítéletet 1945. április 25-én Muraszombatban hozta meg. A katonai bíróság egy hónappal később áthelyezte a székhelyét Mariborba, de a muravidéki ügyek tárgyalásaira azt követően is Muraszombatban került sor. A szlovén nemzet becsülete, méltósága ellen elkövetett bűnök megbüntetéséről rendelkező törvény értelmében a Muravidéken is alapítottak bírósági

testületet, amelyet azonban két hónap után megszüntettek és irattárát a legfelsőbb bírósághoz helyezték át. Gyakorlattá vált, hogy a halálos ítélet és a szabadságvesztés után a legtöbbször teljes vagyonelkobzásra került sor. Az ily módon „szerzett” vagyon az állam tulajdonát képezte A Muravidéken talán a legnagyobb visszhangot az a határozat keltette, amelyben Benkó József tekintélyes gyárost és Lipics József banktulajdonost golyó általi halálra ítélték. A magyarok lakta falvakban is tudunk néhány kivégzésről (pl. Göntérházán, Hodoson stb), amelyek körülményei még részben tisztázatlanok. Fontos hangsúlyozni, hogy bűnnek számított az ellenséges, tehát magyar katonasággal való kapcsolattartás a II. világháború idején, ezért a muravidéki ipari létesítmények és gyárak, valamint az uradalmi birtok jelentős része – mivel tulajdonosaik valamilyen szintű kapcsolatot ápoltak a magyar hatósággal –

állami tulajdonba, illetve az állam által alapított alapokba került.278 A tekintélyes magyar, illetve magyar kötődésű magánszemélyek, iparosok, kereskedők vagyonát számos esetben egészében elkobozták, államosították. A muravidéki magyarság elleni II. világháború utáni megtorlás alapos elemzést igényel és érdemel, a munka azonban több szempontból túlmutat e tanulmánykötet keretén. Végezetül megjegyezzük, hogy a szomszédos Muraközben a tárgyalt korszakban összeszedtek 53 jobb módú magyart. Közülük 37-et kivégeztek, ugyanis a rokonok a faluhoz közeli erdőben megtalálták az említettek holttestét.279 III. Néhány terület fontosabb eseményeinek bemutatása III. 1 A visszacsatolt Mura mente Zala és Vas megyék törvényhatósági testületeinek ülésein E fejezet keretében számot adunk a Vas és Zala megyei törvényhatósági testületek (mai értelemben: közgyűlések) fontosabb tevékenységéről, határozatairól a

Magyarországhoz visszacsatolt Mura menti területeket illetően. Elsősorban azokról a döntésekről, állásfoglalásokról és megnyilvánulásokról szólunk, amelyekről az előbbi, többé-kevésbé kronológiailag tárgyalt fejezetekben nem történt említés. A zalai törvényhatósági közgyűlés (nagygyűlésnek is nevezték) 1941. május 8-i rendes, Zalaegerszegen megtartott ülésén – amelyen Teleki Pál miniszterelnök tragikus halálával is foglalkoztak, méltatva a kiváló tudós-politikus szerepét az elcsatolt területek visszaszerzése szempontjából – a megyei főispán ünnepélyesen emlékezett a Mura menti területek visszacsatolásáról. Egyebek mellett a következőket hangsúlyozta: „Megnyitómat nem fejezhetem be anélkül, hogy különös szeretettel ne üdvözöljem közgyűlésünk alkalmából vármegyénkhez április hó 16-án visszatért, az integer Zala vármegyéhez tartozó magyar és idegen ajkú testvéreinket, akiknek hűségéről

és magyar hazájukhoz való ragaszkodásáról még a katonai megszállás előtt az alispán úrral együtt személyesen volt alkalmam meggyőződni. Életem egyik legfelemelőbb és legemlékezetesebb napja marad az a húsvéthétfő, amikor Alsólendván magyar testvéreink szemébe nézhettem és láthattam örömkönnyektől csillogó szemükben a vármegyéhez, a magyar Hazához való mélységes ragaszkodásuk kifejezését. Szemtanúja voltam honvédeinknek a Murán felrobbantott hidak mellett csónakon történt bátor átkelésének és jelen voltam Belatincon hondvédeink bevonulásakor és megkapó fogadtatásán.” Dr Brand Sándor alispán az említett közgyűlésen bejelentette, hogy a Murától északra eső területek tekintetében, magyarán az Alsólendvai járásban már akkor életbe lépett a katonai közigazgatás, „amelyet a későbbiek során majd a megye közhatóságainak kell átvenni”. Reményét fejezte ki, hogy a katonai közigazgatás biztosítja

a lakosság nyugalmát a visszacsatolt területen, majd a következőket mondta: „A visszatért magyar és vend lakosság közül a vendek nagy szorgalommal keresik fel két évtized előtt abbahagyott munkahelyeiket, naponta százával jönnek át a megnagyobbodott Magyarország területére, ahol megkeresik a télirevalójukat és ápolják a szentistváni vármegyéhez való gondolat államfenntartó érzését.” A közgyűlés a Muraközről is tárgyalt, mivel ott a katonai közigazgatást teljességében még nem lehetett bevezetni. Amint már korábban utaltunk rá, az önállósult horvát állam is igényt tartott a területre, valamint ott az ellenállás is erősebbnek bizonyult, így a kérdés rendezése hosszabb időt vett igénybe. A gyűlés alatt azonban történt egy érdekes esemény, ugyanis egy muraközi küldöttség 12.501 muraközi községbeli lakos aláírásával nyújtott át egy követelést, amellyel arra kérték Zala vármegye főispánját, hogy a

legsürgősebben juttassa el Horthy Miklós kormányzónak a muraköziek Magyarország iránti hűségnyilatkozatát. A nyilatkozatot a törvényhatósági közgyűlés nagy lelkesedéssel fogadta. Ugyancsak nagy ünnepléssel fogadták Pehm József prelátus, törvényhatósági bizottsági tag (a későbbi Mindszenty József, Magyarország prímása) lelkesítő beszédét, amelyben a kitágult nagy zalai és nagy magyar horizont gyöngyszemének nevezte Alsólendvát és Muraközt.280 Zala megye törvényhatósági kisgyűlése – amelyen a főispán bejelentette a visszacsatolás tényét, és jelezte, hogy „az Alsólendvai járás felszabadult részén már a katonai közigazgatás működik és fokozatosan kerül az bevezetésre a Muraközben is” – 1941. május 7-én arról is rendelkezett, hogy 20 ezer pengőt fordítanak a megyéhez visszakerült területek sürgős szociális problémáinak enyhítésére.281 Teleki Béla főispán elkötelezett szószólója volt a

történelmi magyar jellegű vidékek visszacsatolásának, ami – egyebek mellett – abból is következtethető, hogy már „székfoglaló” beszédében (1936) utalt arra, hogy „a gyászos trianoni diktátum leszakította a megye testének egy részét, de ne csüggedjünk, hanem küzdjünk, hogy véreinkkel ismét egyesülhessünk.” 282 Vas vármegye törvényhatósági bizottságának 1941. május 19-én Szombathelyen megtartott negyedévi rendes ülésén Szücs István megyei főispán egyebek mellett a következőket mondta: „1941. április 11-én hangzott el a mindnyájunk által alattvalói hűséggel és hódolattal övezett férfiú, Magyarország Főméltóságú Kormányzójának ajakáról a magyar királyi honvédséghez intézett történelmi jelentőségű szózata: Előre az ezeréves határokig! És e hadparancs nyomán megindult a magyar hadsereg, magyar fiúk, apák és férjek, ágyúk, tankok és motorok sokasága, hogy 3 napos ellenállhatatlan

előrenyomulással megtörve az ellenség – sokszor gyilkos orvtámadással párosuló – ellenállását, végrehajtsa a legfelsőbb Hadúr parancsát. Nem vagyunk, nem lehetünk csodaváró nemzet, hiszen ezer éves történelmünk a tanúság rá, hogy a magyarság sorsa folytonos harc és küzdelem volt. Mégis most mintha csoda történt volna, dél felé is megnyílott a trianoni határ és megnyílt az út szűkebb pátriánknak tőlünk elcsatolt, de arról soha le nem mondott, vele mindig együtt érző földjéhez, a Muraszombati járáshoz. Visszatért tehát a vármegyéhez az ősi Muraszombati járás, nem kell már tovább a Szentgotthárdi járást Szentgotthárd-muraszombati járásnak hívnunk. Ebből az alkalomból, a Délvidék visszatérése alkalmából meleg szeretettel, nagyrabecsüléssel és csodálattal köszöntöm nemzetünk szeme fényét, a magyar kir. Honvédséget és köszöntöm mint az ősi vármegyéhez visszatért hű fiát, a Muraszombati

járást, annak hűséges magyarjait és vendjeit. Túlárad szívünk az érzelmektől akkor, mikor mai törvényhatósági közgyűlésünkön, ebben a teremben üdvözölhetjük immár Muraszombat és a Muraszombati járás meghívott képviselőit. Üdvözlöm őket és kérem, hogy igyekezzenek velünk együtt vállvetve dolgozni hazánk szebb jövőjének kimunkálásában és szűkebb hazánknak, Vas vármegyének a boldogulásában. Legyenek meggyőződve arról, hogy az ősi vármegye mindenkor szerető gondoskodásával fogadja őket és ehhez csak egyet, egyetlen egyet kér, de egyúttal meg is kíván, a magyar hazához való töretlen hűséget és tántoríthatatlan ragaszkodást. Ezt üzenem vend testvéreinknek is és bízom abban, hogy meg fogják érteni Szent István állameszméjéből fakadó célkitűzéseinket, amelyeknek keretében mindazok között, akik hűek a magyar hazához, különbséget nem ismerünk.”283 Ezt követően a főispán felszólalásában

megemlékezett Teleki Pál miniszterelnökről, aki néhány nappal korábban tragikusan elhunyt, majd a megye lakosságának nagy örömét kifejezve számolt be arról, hogy az új kormányfői megbízatást a megye szülötte, Bárdossy László kapta. Szücs főispán azt is bejelentette, hogy a belügyminiszter a visszacsatolt délvidéki területeken megszervezett katonai közigazgatás céljára a megyéből előadóknak vitéz Nagy Miklós kőszegi polgármestert, dr. Forgács József vármegyei II főjegyzőt, dr Zsolnay Károly vm tb főügyészt és dr. Szentay Endre tb főszolgabírót nevezte ki A törvényhatósági bizottsági gyűlés keretében felszólalt dr. Csupor Sándor bizottsági tag, akinek beszédét – az alispán indítványára elfogadott határozat alapján – az ülésről készített jegyzőkönyv teljes egészében megörökítette. Mivel a felszólalás második része Muravidéki vonatkozásában számos információt és javaslatot tartalmaz,

valamint valamennyire tükrözi az ún. trianoni Magyarország értelmiségi rétegének – pozitív és negatív – gondolkodását a visszacsatolásról, fontosnak tartjuk annak idézését: „ Idegen nyelvű honfitársaink a múltban sem érezték magukat nemzeti kisebbségnek. Erre kell törekednünk a jövőben is Történtek a múltban hibák, amiket jóvá kell tennünk. A kisebbségi területek nem lehetnek deportációs területei a magyar tisztviselői karnak, mint ez sok esetben a múltban megtörtént. A tisztviselő kar legelejét kell nemzetiségi vidékekre kiküldeni. Adni kell nekik külön működési pótlékot, vagy kilátásba kell helyezni előttük rendkívüli előléptetést, ha eredményesen működnek. Annak nem szabad többé előfordulnia, hogy az erdélyi oláh, a felvidéki tót vagy rutén és a délvidéki sváb selejtes, agyonfegyelmezett alakokban ismerje meg a magyar urakat és a magyar tisztviselőt. Nyelvtanfolyamokat kell rendezni, hogy a

nemzetiségi vidékekre kerülő tisztviselők a néppel anyanyelvén tudjanak érintkezni. Meg kell erősíteni a felszabadult területek gyér lakosságát a külföldön lakó magyarok tömegével. Romániában (Dél-Erdélyt nem számítva), a Szerémségben, Németországban, Franciaországban és Amerikában már másfél millió magyar él. Meg kell találni a lehetőségeket előbb-utóbb ezeknek a hazatelepítésére. Végül ki kell építeni a felszabadult területekkel a gazdasági érdekszálakat, s valóságos kábelkötelékkel kell örökre idefűzni őket az anyaországhoz. Mi megteszünk mindent, hogy idegen nyelvű honfitársaink ne érezzék magukat ezen a területen kisebbségnek, hogy kiélhessék családi és kulturális életükben a maguk fajiságát. De egyből nem engedhetünk, az államvezetés, a kormányzati hatalom gyakorlása és a közélet irányítása terén a Kárpátok medencéjében urunk és parancsolónk az Isten csak egy fajt teremtett, ez

pedig egyedül és kizárólag a magyar. Minket Vas-megyeieket a Délvidék felszabadulásával kapcsolatban egy nagy külön öröm is ért. Hazajött a Muraszombati járás Hazajöttek a muraszombatiak Szombathelyre és hazamentek a szombathelyiek Muraszombatba. Köszöntjük a Muravidék vadvirágos dombjait, erdőkoszorúzta hegyeit, kies völgyeit, a hegyek közé rejtett legapróbb kis falvait is és meleg szívvel öleljük keblünkre a felszabadult vendvidéket. A vend nép természetrajza, jelleme szinte azonos a magyarságéval Azonosak még a hibáink is. Az együtt töltött 1000 esztendő, a közösen megvívott harcok, a kis örömök és szenvedések testvéri vonásokat rajzoltak reájuk, mintha egy anyának lennénk a gyermekei. Érzelmileg a vend nép integráló eleme a magyar nemzetnek. Nem magyar ember, idegen szájából hangzott el az a kijelentés, hogy miért örülünk mi magyarok a Muraszombati járás visszatérésének, hisz szegény vidék, szegény nép

lakja és aránylag kevés köztük a magyar. A világ semmiféle nációja nem képes azt megérteni, hogy mit jelent a magyarság számára az ezeréves birtokállomány minden kis darabjának a visszatérése. Mi magyarok szeretnénk most végigjárni a felszabadult Muravidék minden kis faluját, szeretnénk leborulva megcsókolni a földjét, térdre hullani a faluvégi keresztfák elé, a templomok küszöbén. Szeretnénk lehajolni és kezet csókolni minden édesanyának, aki a gyerekeit a 23 éves rabság alatt magyar szóra tanította és szeretnénk végigsimogatni minden vend kisfiúnak a buksi fejecskéjét akkor is, ha gagyog valamit már magyarul, de akkor is, he ezután fog majd megtanulni. A hazaszeretetnek ezt a fokát és a hazai rög imádatának ezt a mértékét idegen ember nem képes megérteni, egyedül csak a magyar. A vend népet ne keserítse el az, hogy mi talán gazdasági tekintetében nem tudunk annyit nyújtani, mint a szerbek. Minket nem tömtek tele

pénzzel a franciák és az angolok, ami nekünk van, az utolsó falat kenyerünket is, a szeretet melegével igyekszünk kipótolni azt, amit anyagiakban nem nyújthatunk. A történelmi magyar határokon a magyar honvédek állnak őrt. A magyar nemzet most egységesen menetel tovább, élén a vitéz honvédséggel és a világ legbölcsebb államfőjének a vezetése mellett az ezeréves határok teljes birtokbavétele felé.” A visszacsatolást követően újraindított Muraszombat és Vidéke című hetilap is terjedelmes cikk keretében számolt be az ünnepélyes megyegyűlésről, amelyen a visszacsatolt Muraszombati járásból vendégként részt vett Radványi József ezredes, muraszombati járási katonai parancsnok, Olajos József dr. szolgabíró, Hartner Nándor polgármester, Benkó József nagyiparos, Bölcs Gyula dr. gyógyszerész, Krantz József katolikus esperes, Kováts István evangélikus esperes, Kühár Ferenc kereskedő, Kühár József birtokos, Pintér

Miklós közjegyző és Szukits István ipartestületi elnök. A főispán a megyegyűlés után ebédet adott a muraszombati vendégeknek a szombathelyi Casinóban, ahol a megye első embere ismételten megígérte, hogy mindent el fognak követni, ami elkövethető Muraszombatért és a Muraszombati járásért. Hartner Nándor polgármester megköszönte a meleg fogadtatást, és a visszacsatolásért ő is köszönetet mondott a vármegyének, valamint közvetve azoknak is, akik annak érdekében – elmondása szerint – rendkívül sokat tettek: gróf Szapáry Lászlónak, Ostffy Lajos nyug. főispánnak, Mikola Sándornak, a budapesti Fasori Gimnázium főigazgatójának és Varga Gábor volt országgyűlési képviselőnek. Hartner megígérte a visszatérő országrész lakóinak nevében, hogy „mindenki derekasan, férfiasan és magyar szívvel veszi ki a részét a munkából, amely Magyarország teljes feltámadásához vezet.” A polgármester az örömmámor

pillanataiban, a későbbi események szempontjából, illetve azok ismeretében kevésbé célravezetően fogalmazott (ami a későbbiek során Hartner vezetésével a magyarosítás ideológiai alapját képezte), amikor „a vend nép igazi érzését tolmácsolva” jelentette ki, hogy „ez a nép nem akar nemzetiség lenni, sem kisebbség, hanem államalkotó magyar, imában és munkában.” 284 Zala vármegye törvényhatósági bizottsága – kiegészülve a visszacsatolt területek képviselőivel – 1941. december 5-én tartotta ünnepélyes alakuló közgyűlését Teleki Béla főispán köszöntőjében többször is hangsúlyozta a megye visszakerült részeinek fontosságát az ott élő lakosság boldogulása szempontjából, valamint a legfelsőbb megyei testület működése tekintetében. Felszólalásában kiemelte azokat a dátumokat, amelyek a korábbi hónapokban a visszacsatolás, a katonai, majd a polgári közigazgatás bevezetése szempontjából a

legfontosabbak voltak. Amint az akkoriban szokás volt, a megye területi gyarapodásáért köszönetet mondott a kormányzónak, valamint méltatta a „nagy szövetségesek”, Hitler és Mussolini szerepét. A kiegészült közgyűlés új tagjai közül külön is megemlítette több, a Muraközből és a Muravidékről származó képviselő, köztük – többek között – a csáktornyai polgármester, Pecsornik Ottó, valamint Torma Pál, Hajós Ferenc, Szép János, Tomka György, Hauko József, Tóth Károly stb. nevét A főispán – egyebek mellett – a következőket hangsúlyozta: „Ez ünnepélyes pillanatban, amikor az alakuló közgyűlés alkalmából az egész törvényhatósági bizottság nevében testvéri magyar szívem egész melegével köszöntöm a visszacsatolt zalai részek képviseletében itt megjelent új törvényhatósági bizottsági tagokat, biztosíthatom őket arról, hogy a magyar királyi Kormány és a vármegye vezetősége annak a

hűséges, derék muraközi és Murán inneni népnek különösképpen szívén viseli a gondját, baját és problémáit, amelyet ők képviselnek. Én csak azt kérem viszonzásul, hogy viseltessenek minden tekintetben teljes bizalommal az iránt a vármegyei vezetőség iránt, amely róluk sohasem feledkezett meg, amely történelmi múltunkhoz híven, de a mai kor haladó szellemében Zala minden lakosának ügyét felekezeti különbség nélkül, bármily nyelven beszéljen is, de szívében, lelkében, cselekedeteiben magyar, és nemzetéhez hű, egyformán szívén viseli és amely érdekükben, azt hiszem szerénytelenség nélkül mondhatom azt, eddig is megtette a kötelességét.” 285 Több hónapos szünetelés után 1941. december 5-ével ismét ülés- és határozatképessé vált Vas vármegye törvényhatósági bizottsága (közgyűlése) is, mivel a belügyminiszter kinevezte a megyéhez visszakerült Muraszombati járás törvényhatósági bizottsági

tagjait, összesen 68 személyt. A kinevezettek között az akkori közélet jeles képviselőit találjuk, elsősorban római katolikus és evangélikus lelkészeket, falubírókat, közép- és kisbirtokosokat, gyárosokat, iparosokat stb. a Muraszombati járás szinte valamennyi településéből286 Az említett napon, tehát 1941. december 5-én Szombathelyen sor került a törvényhatósági bizottság alakuló, formáját tekintve rendkívüli közgyűlésére, amelyen a muraszombati képviselők közül 65-en voltak jelen vitéz Balásfalvi Kiss László m. királyi titkos tanácsossal az élen. Az új tagokat a vármegye tisztviselői közül többen köszöntötték Különösképpen dr Bezerédy István törvényhatósági biztossági tag felszólalása említésre méltó, aki – korára való tekintettel – számos példát idézett fel a múltból, az ún. interreg Vas vármegye együvé tartozása vonatkozásában. Egyebek mellett hangsúlyozta a szlovénajkú

lakosság, legfőképpen a fiatalabb korosztály erőteljes magyar kötődését, amiről személyesen győződött meg számos terepszemléje során a Muraszombati járás iskoláiban. Úgyszintén említést tett azokról a „kemény férfiakról”, akik a délszláv állam időszakában is erélyesen kiálltak és tettek a magyar nyelv és nemzeti értékek érdekében. Hartner Nándor szerepét Bezerédy külön említette. A nemzetiségi kérdés elvi szempontjairól, valamint a más nyelvű lakosság országhoz, megyéhez fűződő lojalitásáról a szónok a következőket mondta: „Magyarországon Szent István óta minden nemzetiség szabadon fejlődhetett és találta meg érvényesülését; szabadon gazdagodhatott, nyelvét és kultúráját megőrizhette és fejleszthette. Így volt ez a múltban és így lesz ez a jövőben is. Minden nemzetiségtől meg kellett azonban követelni, és meg is követeltetett a nemzethűség, a közös hazához való

tántoríthatatlan ragaszkodás. És ez, és nem más a muraszombati szellem. Ebben a szellemben összefogva, egyetértőleg és együttesen fogunk együtt velük dolgozni szegény magyar hazánk boldogulásáért, és a mi szűkebb hazánk, kedves Vas vármegyénk felvirágoztatásáért.” 287 Ezt követően Hartner Nándor a muraszombati járási képviselők cselekvési programjának jellegét a következőképpen hirdette meg: „Krisztusi erkölcsön és szentistváni állameszmén alapuló, tiszta, magyar, becsületes, keresztény nemzeti munkát kell végezni”. A megye közigazgatási bizottságában a Muraszombati járást Hartner Nándor képviselte, az ún. megyei kisgyűlés 24 rendes tagjaiból Benkó József húsgyáros és Pintér Miklós kir közjegyző voltak a visszacsatolt terület képviseletében. Rajtuk kívül még több képviselő is helyet kapott a törvényhatósági testület különböző szaktestületeiben.288 Bárdossy László szombathelyi

születésű miniszterelnök látogatása Szombathelyen, a megyeszékhelyen 1941 végén kiemelkedő fontosságú eseménynek számított egész Vas megyében, hasonlóképpen a Muraszombati járásban is. A vármegyeházán rendezett ünnepségen a széksorokban három küldöttség kapott helyet; egyik padsor a „visszatért” Muraszombati járás képviselőinek járt. A küldöttségben Hartner Nándor muraszombati polgármester, a VMKE elnöke és egyben a küldöttség vezetője mellett helyet kaptak: dr. Olajos József főszolgabíró, Krantz József rk. esperes (Csendlak), Darvas Aladár ev esperes (Tótkeresztúr), Pintér Miklós közjegyző, Mórocz Imre főjegyző, dr. Bánki Ferenc és dr Derzseni Tibor, a járás szolgabírái, dr. Bölcs Gyula gyógyszerész, Benkó József, Siftár Lajos és Cvetics János gyárosok, Lipics József bankigazgató, Péterka Rezső bank-cégjegyző, Horváth Géza okl. közgazdász, Bácz Lajos szállodatulajdonos, Kühár Ferenc és

Nemec Lajos kereskedők, Koltai István adóhivatali főellenőr, Szukits István ipartestületi elnök, Antauer Jenő tanfelügyelő, Kolossa József nyug. tanító, Titán Iván igazgató-tanító (Murahalmos), Kühár István középbirtokos, közbíró (Mezővár), Bánfi József kisbirtokos, közbíró (Musznya), Bohár Ádám kisbirtokos, közbíró (Kerkaszabadhegy), Ábrahám Vilmos és Orbán János kisbirtokosok (Őrihodos), Hackl Vilmos kereskedő (Nyíreslehomér), Obál Jenő malomtulajdonos (Perestó). Több szempontból fontos ismertetni Hartner Nándor üdvözlő beszédét, amelyben a Muraszombati járás nevében a miniszterelnököt köszöntötte. Mindenekelőtt érződik belőle az egyetemes magyarsághoz való erőteljes ragaszkodás, ami a 22 esztendős elnyomó jugoszláv időszak után – objektíve – pozitív jelenségként értékelhető. Ugyanakkor beszédének bizonyos szakaszai az akkori járás hatalmi elitje részéről rendszeresen elhangzó,

túlpolitizált, nemegyszer nemzeti-nyelvi torzításokat is tartalmaztak. Hartner Nándor a következőképpen üdvözölte Bárdossy miniszterelnököt: „Április 16-án 22 esztendő keserves várakozása után nekünk is megengedte a Mindenható azt a végtelen örömet és boldogságot, hogy hazatérhettünk. E napon lépték át vitéz honvédeink a Vasmegyétől leszakított Muraszombati járás határát, a természetellenes, soha gyökeret nem vert trianoni határt. Huszonkét esztendőn keresztül hol csüggedve, hol reménykedve éltünk, de mindig abban az erős meggyőződésben, hogy ez a föld, ahol élünk magyar, és hogy magyar ég borul fölénk. Hittük és tudtuk, hogy elkövetkezik az a pillanat, amikor a Párizs környéki igazságtalan békediktátumok ronggyá válnak és győz az igazság! Huszonkét esztendőn keresztül suttogva tárgyaltuk az eshetőségeket és a különböző híreket, hogy ezt vagy azt kapja vissza a Délvidéken szép hazánk. És

talán száműzetésünk legnehezebb napjaiban halljuk az éter hullámain, hogy Magyarország új miniszterelnöke Bárdossy László, Vasvármegye szülöttje lett. Nem a hízelgés szavait akarom használni, mikor azt mondom, hogy ekkor mindnyájunkat végtelen bizakodás szállt meg és mondtuk, hogy most vagy soha, mert tudtuk azt, hogy Vasmegye, Szombathely szülöttje bizton meg fog tenni mindent, hogy szülő megyéje és így az ország is visszakapja azt, amit bitang árulók cselszövései miatt elvesztett. Bizakodásunk életet öltött, miniszterelnökségének első napjaiban a vendvidék felszabadult, hazatért! Hála és köszönet Önnek, Nagyméltóságú Uram, és mindenkinek, akinek politikája és fáradhatatlan munkája nekünk a visszatérést megadta. E pillanatban is hálát adunk az Istennek, hogy nekünk oly férfiút adott a Kormányzó Úr, vitéz nagybányai Horthy Miklós személyében, aki húsz éves bölcs államvezetésével a haza visszaszerzését

nekünk lehetővé tette. És mi, hazatért fiai a hazának méltók akarunk lenni e hazához, amelyet nekünk az isteni gondviselés, mint megnagyobbodott szabad hazát visszaadott. Méltók azzal, hogy mindnyájan legjobb tudásunkkal, szívünk igaz magyarságával lelkiismeretesen állunk és dolgozunk – a nemzet és ország javára – azon a helyen, amelyet a Mindenható és vezetőink nekünk kijelöltek és kijelölnek. Amidőn a visszatért Muraszombati járás magyar és vendül beszélő magyar népének üdvözletét, köszönetét, háláját és ragaszkodását tolmácsolom, az itt megjelent küldöttség nevében Önnek, Nagyméltóságú Uram, büszkén és boldogan jelentem, a vendvidék népének igazi hazaszeretetét és hogy ezen vidék vendajkú lakói mint a múltban, úgy a jelenben és jövőben magyarok, magyarok szívben és érzésben, testben és lélekben. A vend nép kéri és akarja, hogy mint államalkotó magyart tekintsék és nem mint nemzetiségi

kisebbséget, mert nem az, és nem akarja, hogy rajta a nemzeti kisebbség politikáját alkalmazzák, még ha abból előnye is származna. Azt a szeretetet és mindent, amit nekünk az ország ád, azt mi hatványozottan akarjuk és fogjuk visszaadni. Engedje meg, Nagyméltóságú Uram, hogy mi is, mint az egész nemzet, meghajtsuk elismerésünk és megbecsülésünk zászlaját Ön előtt, akinek két évtizedes munkájával oroszlánrésze volt és van abban, hogy Magyarország ma Európában azt a helyet foglalja el, amelyre ezeréves múltja predesztinálja. Isten áldását kérjük az Ön további munkájára és hogy az a harc, amelyben testvéreink, vitéz honvédeink vállvetve küzdenek szövetségeseinkkel a bennünket és a kereszténységet elpusztítani akaró hordák ellen, győzelmesen befejeződjön és hogy utána az országot és nemzetet a becsületes keresztény nemzeti alapon naggyá és erőssé építhessük.” Bárdossy miniszterelnök beszédében –

egyebek mellett – Hartner Nándor köszöntésére reagálva a következőket mondta: „Különös melegséggel köszönöm a Muraszombati járás visszatért népének üdvözletét. Az elmúlt 22 év nehéz és sötét napjaiban soha sem hittük, hogy változatlan marad az, amit 1918-ban ezzel a földdel kegyetlen kéz tett. S íme felderült az igazság napja és Ti visszajöttetek közénk. A 22 év alatt is magyarok voltatok, magyarként tértetek vissza és mi örömmel öleltünk benneteket magyar keblünkre.”289 Zala vármegye törvényhatósági kisgyűlése 1941. december 10-én megtartott ülésén határozatot fogadott el az alsólendvai plébániatemplom melletti kút megjavításának anyagi támogatásáról 500 pengő értékben.290 A zalai törvényhatósági nagygyűlés a következő napon, 1941. december 11-én számos intézkedést hozott, ami a visszacsatolt területek iránti fokozott figyelmet és támogatást bizonyítja. A megye – Muraköz

visszakerüléséért hálából és emlékére – anyagi kötelezettséget vállalt két nagycsaládos, a visszacsatolt területekről származó fiatal beiskolázására a honvéd hadapródiskolába. A visszacsatolt területek törvényhatósági rangba tartozó közútjainak karbantartására Zala vármegye közgyűlése jóváhagyta 130.000 pengő kölcsön felvételét, amelyet a kereskedelmi és közlekedési miniszter utalt ki. Az említett összeget kizárólag csak a „visszafoglalt” területek karbantartására lehetett felhasználni, mindenekelőtt az útalapot terhelő személyi és anyagi kiadásokra, napszámbérekre stb. (jkv 135). Az említett területen tevékenykedő községi hivataloknak a telefonhálózatba történő bekapcsolásáról, illetve a hiányosságok enyhítéséről is határozott a testület, és e célból elrendelte 60.000 pengő összegben a hitelfelvételt A döntés indoklásában arról olvashatunk, hogy a közigazgatás zavartalan menete

telefon nélkül nem biztosítható (jkv. 228) A visszacsatolt területeken lakó szegénysorsú családok támogatására a közgyűlés az 1942. évi költségvetés keretében 3.000 pengő hitel biztosítását szavazta meg (jkv 151) Pehm József javaslatára a törvényhatósági testület az 1942. évi költségvetésben a Nagykanizsa, Keszthely és Zalaegerszeg gimnáziumaiban tanuló, a visszacsatolt területekről származó 13 diák részére 3.500 pengő évi segélyt biztosított (jkv 167) Az alsólendvai Evangélikus Gyülekezet lelkészlakának helyreállítása céljából a közgyűlés úgyszintén 200 pengő támogatás mellett döntött. A Saklics Sándor lelkésznek címzett értesítésből, illetve a határozat indoklásából kiderül, hogy a visszatért város kis evangélikus közössége mindenképpen jogosan fogalmazta meg igényét a megye támogatására (jkv. 180) A törvényhatósági testület – a kereskedelmi és közlekedési miniszter leirata

értelmében – állást foglalt bizonyos állami útszakasznak a törvényhatósági úthálózatba, valamint a törvényhatósági közútszakaszoknak az állami úthálózatba való felvétele tárgyában. A Muravidék vonatkozásában, a véghatározat értelmében, a Keszthely–Muraszombat állami főközlekedési közút Rédics és Belatinc közötti szakaszát a törvényhatósági közutak hálózatába felvették (mivel az említett út országos jelentőségét elveszítette), egyidejűleg a Senyeháza–Tornyiszentmiklós–Muraszerdahely közötti törvényhatósági út Lendvaújfalu– Alsólendva és Alsólendva–Belatinc közötti szakaszait a törvényhatósági közutak hálózatából kihagyták, és azokat állami kezelésbe helyezték át, mivel az útszakasz az állami hálózat részévé vált (jkv. 214) Az említett közgyűlés keretében sor került a Zala megyéhez visszakerült területek törvényhatósági és vicinális úthálózatainak a

megállapítására is (jkv. 215) Az elfogadott határozat értelmében a Muravidék vonatkozásában a törvényhatósági utak hálózatába a következő útszakaszokat sorolták be (a településeknek a határozatban szerepelő neveit használjuk): • • • • Alsólendva–Lendvaerdő. Kiágazik Alsólendván, Hídvég, Göntérháza, Radamos, Zorkóháza és Bántornya községeken át 14,541 km hosszban fut, végződik Lendvaerdő községben. Nemesnép–Mártonyhely. Kiágazik Nemesnépnél, és Lendvavásárhelyen, Bagonyán át 19,645 km szelvényben végződik Vas vármegye határán. Hossza 15, 529 km Alsólendva–Belatinc. Kiágazik Alsólendván Alsó- és Felsőlakos, Zalagyertyános, Kapca, Murarév, Cserföld, Adorjánfalva községeken át 20,629 km szelvénnyel, végződik Belatinc községben. Lendvaújfalu–Alsólendva. Kiágazik Lendvaújfalunál és Pincze, Csentevölgyön át 10,247 km szelvénnyel Alsólendván végződik. Vicinális közutak: •

• • • • • • Bagonya–Murahely; 13, 523 km Murahely–Alsóbeszterce–Gyulamajor; 14, 500 km Bántornya–Cserföld; 5, 162 km Zorkóháza–Murarév; 8, 264 km Csentevölgy–Petesháza; 5,522 km Tüskeszer–Nagypalina; 4,470 Belatinc–Kispalina; 8, 420 km Az említett ülésen az alispán beszámolt a megye szervezetében és a tisztikarban bekövetkezett változásokról, amelyekről a belügyminiszter rendelkezett. Ennek értelmében az Alsólendvai járás élére főszolgabírónak Apáthy József korábbi vármegyei aljegyző került (jkv. 118)291 Zala vármegye törvényhatósági közgyűlésének 1942. február 12-én tartott ülésén Teleki főispán köszöntőjében tájékoztatta a testületet az 1941. december 16-án meghozott országgyűlési határozatról, amellyel a törvényhozó testület szentesítette a miniszterelnöknek a „visszafoglalt délvidéki területeknek a Magyar Szent Koronához való visszacsatolására és az országgal

egyesítésére vonatkozó törvényjavaslatát, amelynek értelmében a történelmi Zala vármegye törvény által megerősített formában is három járással kiegészült. A visszacsatolt Alsólendvai, Csáktornyai és Perlaki járás egy-egy képviselője bekapcsolódhatott az országgyűlés képviselőházának törvényhozói munkájába. A főispán ebből az alkalomból üdvözölte a három országgyűlési képviselőt, Horváth Ferencet és Pecsornik Ottót a muraközi járásokból (akik a megyei közgyűlésnek is a tagjai voltak), valamint dr. Országh Pált, aki alsólendvai születésű volt és a törvényhozó testületben az Alsólendvai járást képviselte.292 Az említett törvény értelmében, a Zala megyéhez visszakerült járásokra vonatkozóan – a belügyminiszter rendeletei alapján – a megyei törvényhatósági testületnek újjá kellett alkotni a vármegyei szervezési szabályrendeletét. A már említett 1942 február 12-i ülés keretében

fogadták el a szabályrendelet (a jegyzőkönyvbe 3193-as jelzéssel iktatták be), amely kitért a közigazgatási járások, a járási székhelyek, a tiszti, segéd-, kezelő- és szolgaszemélyzet létszámának, szervezetének és hatáskörének a megállapítására. A Mura menti terület vonatkozásában fontos határozatnak számít, hogy – egyedi jelleggel a megyében – az Alsólendvai járás keretében (amint arra már a korábbi fejezetekben is történt utalás) létrehozták a belatinci szolgabírói kirendeltséget. A belatinci szolgabírói kirendeltség szervezettségéről és hatásköréről a szabályrendeletben külön cikkely rendelkezett. Ennek értelmében a belatinci szolgabírói kirendeltség élén a szolgabíró, azaz a kirendeltség vezetője állt. Ő a vármegye címerét magába foglaló körpecsétet volt köteles használni a következő felirattal: „Zalavármegye alsólendvai járás szolgabírói kirendeltsége Belatinc”. A hivatalban

rajta kívül egy vármegyei tisztviselő vagy díjnok és egy hivatalszolga tevékenykedhetett, akiket a vármegyei tisztviselők és alkalmazottak meghatározott keretéből kellett kijelölni. A belatinci szolgabírói kirendeltség vezetője önállóan járhatott el a kirendeltség területén az illetékessége és hatásköre alá tartozó kihágási ügyekben, valamint azokban a konkrét kérdésekben, amelyekre vonatkozóan a vármegye alispánjától vagy az alsólendvai járási főszolgabírótól megbízást kapott. Minden további ügyben a járás főszolgabírójának utasítása szerint volt köteles eljárni. A belatinci szolgabírói kirendeltséggel kapcsolatosan megemlíthetjük, hogy közvetlenül az első világháború után, a Muravidékre is jellemző autonómia-törekvések időszakában, már javaslat született egy belatinci járás létrehozásról, amely a korabeli Alsólendvai járás szlovénok lakta területére terjedt volna ki. Az elképzelés

akkor meghiúsult (az események alapvetően más irányt vettek), azonban az 1942 februárjában elfogadott közgyűlési határozat a bő két évtizeddel korábbi elképzelésekkel mutat hasonlóságot. Megemlíthetjük azt is, hogy a már többször idézett megyei közgyűlésen dr. Thassy Kristóf és Pehm József olyan indítvánnyal rukkoltak elő, hogy a Muraközben szolgálatot teljesítő tisztviselőket arra kötelezzék, hogy az 1942. év végéig a „Muraköz nyelvét”, tehát a horvát nyelvet sajátítsák el, valamint ennek megvalósítása érdekében tanfolyamok szervezését javasolták. Feltételezhetjük, hogy a javaslat a muravidéki szlovén nyelvjárás elsajátítására is vonatkozott, ami ilyen összefüggésben a belatinci szolgabírói kirendeltség területét érintette (a javaslat 2897-es jelzéssel került be az ülés jegyzőkönyvébe). Pehm József (a későbbi hercegprímás), amint már korábban is történt erre utalás, az átlagosnál

jóval többet foglalkozott a visszacsatolt területek beilleszkedésének kérdésével, valamint a korábbi időszak viszontagságos történelmének következményeivel. Beszédeiből, javaslataiból – még ha azokkal teljes egészében nem is lehet egyetérteni – számos fontos kérdés kerül részbeni megvilágításra, ami az adott korszak objektív megismerése szempontjából rendkívül fontos. Azzal kapcsolatosan, hogy Tóth Péter képviselő a megyéhez visszakerült járások idegen ajkú lakossága körében észlelhető nyugtalanító körülményekre utalt (amelyeket „lelkiismeretlen izgatók alattomos munkájának” minősített), Pehm József az 1942. május 15-i megyegyűlés napirend előtti indítványában a következőket mondta: „A Szent Istváni gondolat szellemében megbocsáthatunk mindenkinek, aki egyénileg vétkezett, de akik mások körében kontattak, vagy kontatnak, azoknak nincs helyük a visszakerült területen. A Murán innen ismerünk

dobrovoljac, szlovén, vend és magyar kérdést. A dobrovoljacok iránt részvétet érzek, mivel Isztriából vetette ide őket az idő, nem maguk szántából jöttek. Most megint belekerültek az idők viharába. De természetesen szívesebben látunk a helyükön is magyarokat. A vendek derék, vallásos, szorgalmas, államhű elemek Nem volt és nincs velük semmi bajunk. 1919 óta folyik azonban északról egy ún szlovén beözönlés természetes úton és betelepítés a zalai részekre. Ennek eredménye az lett, hogy a Lendvavidék 18 magyar községe nincs többé. Nyelvileg vegyes községek vannak helyettük A magyar lakosság sem kapott a jugoszláv uralom alatt a két magyar nádor birtokából semmit, mert akkor a Balkánon éltek; most a magyar uralom alatt meg azért nem, mert Európában élünk. Ők azonban azt nem értik, hogy akkor számukra öt kivándorlási iroda működött egyszerre Alsólendván, és most a magyar világban se jussanak semmihez. Járnak is

szüntelen a rédicsi hercegi felügyelőséghez, kérdezgetve: hol lesz az ő birtokuk. A helyzet nem könnyű; jelentős birtok ott már nincs, összeházasodások történtek, bizonyos megfontolások is érvényesültek. De egyéni revízió alá kellene venni a szlovénoknak történt juttatásokat, a jugoszláv demarkáción túl. A demarkáción innen az elpusztult Szentgyörgyvölgye táján kellene eladó tulajdonokat a közjóléti szövetkezet pénzén megvásárolni és oda második vonalat rögzíteni.”293 A törvényhatósági testület az említett 1942. május 15-i ülésen, az alispán által elkészített pótköltségvetés keretében arról is döntött, hogy a megyéhez visszacsatolt járások területén az 1941. évi közmunkaváltsági adóból és az útadóból útfenntartási napszámos munkára, „fedanyagbeszerzésre”, hengerlési költségekre, útpálya-egyengetésre, a nagyobb hidakon felmerülő javításokra stb. az 1942-es évben kb 612 ezer

pengőt fordít (a jegyzőkönyvben a határozat 17151-es megjelöléssel szerepel). Érdekességként megemlíthetjük, hogy a tárgyalt korszakban igencsak fontosnak ítélt vármegyei Lótenyésztési Bizottságba tagnak (amelynek alelnöke gróf Teleki Béla főispán volt) az Alsólendvai járásból a Zala megyei törvényhatósági testület a fent említett ülésén a hosszúfalui Kulcsár István kisbirtokost, gazdaköri elnököt nevezte ki (a határozat a jegyzőkönyvben 14014-es sorszám alatt szerepel). A Zala megyei törvényhatósági közgyűlés 1942. szeptember 10-i ülésén néhány fontos határozat született az Alsólendvai járás vonatkozásában. A képviselők határoztak a visszatért délvidéki járásokat illetően az adókivetési bizottságok megalakulásáról, valamint a bizottság tagösszetételéről. A közgyűlés a jövedelem- és általános kereseti adó másodfokú megállapítására hivatott alsólendvai járási bizottságba az

alábbi szervezetek, illetve testületek részéről a következő személyeket választotta meg, illetve nevezte ki: • • • • • az Alsódunántúli Mezőgazdasági Kamara részéről Zserdin István alsólendvai kisbirtokost (póttag: Császár István, Petesháza); a Kereskedelmi és Iparkamara kereskedő osztálya részéről Császár István alsólendvai vaskereskedőt (póttag: Tomka György vaskereskedő, Alsólendva); a Kereskedelmi és Iparkamara ipari osztálya részéről Jakab Vendel alsólendvai vendéglőst (póttag: Nemes István szabó, Alsólendva); az Ügyvédi Kamara kijelölése alapján dr. Országh Pál alsólendvai ügyvédet (póttag: dr. Augusztincsics István ügyvéd, Alsólendva); a törvényhatóság részéről dr. Hajós Ferenc alsólendvai ügyvédet (Póttag: Toplak István kereskedő, Alsólendva). Az említett ülésen a törvényhatósági testület arról is határozott, hogy Alsólendván járási székházat épít. Ennek értelmében

150 ezer pengő támogatás mellett döntöttek, s a feladat konkrét lebonyolításával a vármegye alispánját bízták meg. A szükséges összeget banki kölcsön formájában tervezték biztosítani, évi 20 ezer pengős részletek visszafizetése mellett.294 A Muraszombati járás több útját megyei szintre emelték, aminek alapján a Vas megyei törvényhatósági testület vállalta néhány útszakasz megjavítását. Egyebek mellett megyei pénzekből javították meg a Mártonhely–Szécsenyfa, a Vashidegkút–Görhegy, a Felsőlendva– Vidorlak, a Tótkeresztúr–Felsőszentbenedek–Mártonhely, a Pártosfalva–Tótkeresztúr, a Nagytótlak–Csekefa közötti utakat.295 Vas vármegye törvényhatósági kisgyűlése 1943 júliusában úgy határozott, hogy a Muraszombati járásban további 64.840 méter útról a vármegye gondoskodik.296 Egészében nem világos annak a kezdeményezésnek a háttere, amelynek keretében Felső Ferenc és társai 1944 elején

kérelemmel fordultak a Zala megyei törvényhatósági kisgyűléshez Kámaháza településnek a göntérházi községből való kiválása ügyében. Ismert azonban, hogy az említettek javasolták, hogy Kámaháza váljon önálló községgé, szakadjon el a gáborjánházi körjegyzőségtől és csatolják a lendvavásárhelyi, azaz dobronaki körjegyzőséghez. Gáborjánháza község azonban Kámaháza különválása és a dobronaki körjegyzőséghez csatolása ellen foglalt állást, míg Bödeháza, Göntérháza, Szíjártóháza, Hídvég és Radamos nem ellenezték a változást. Az illetékes megyei testület azonban nem találta kívánatosnak Kámaháza település önálló községgé alakulását. Álláspontjukat elsősorban azzal magyarázták, hogy Göntérháza község a szükségleteit addig is az adóalapja 200%-át kitevő államsegéllyel és 200%-os pótadó kivetésével tudta fedezni, az esetleges szervezeti átalakítás esetén pedig mindkét

község költségei tovább növekednének. Továbbá a megyei törvényhatósági kisgyűlés azért sem tartotta indokoltnak az új község megszervezését, mert az adminisztrációs-irodai munka azzal növekedett volna, holott akkoriban az említett tevékenység ellátására a megyében kevés szakember állt rendelkezésre.297 A fenti esettel ellentétben, néhány hónappal később, 1944 nyarán a Zala megyei törvényhatósági kisgyűlés mégis hozzájárult néhány szervezeti változáshoz a Lendva-vidéki körjegyzőségek településeit illetően. A falvak képviselő-testületeinek határozataival összhangban a megyei kisgyűlés a belügyminiszternek javasolta az addig a gáborjánházi körjegyzőséghez tartozó Hídvég településnek az alsólendvaihoz, Radamosnak pedig a dobronakihoz történő áthelyezését. Indoklásként a reálisnak minősített helyi igények kielégítését, valamint az érdekelt települések földrajzi és közlekedési

helyzetének racionálisabb szervezeti megoldását említették.298 A Muravidéken a korábbi határozatok ellenére egyre nagyobb gondot jelentett az infrastruktúra terén felmerülő teendők elvégzése, különösképpen a közutak karbantartása. Vas vármegye törvényhatósági bizottságának 1944. május 15-ei ülésén az alispán ismételten hangsúlyozta, hogy a Muravidéknek a vármegye területéhez történő visszatérése bizonyos közutak jellegében és jelentőségben egyaránt változást idézett elő. Elsősorban a Muraszombatot Szombathellyel, valamint tovább, az ország északi részeivel összekötő út jelentőségére utalt, amely – véleménye szerint – „nagy átmenő forgalmi érdeket szolgált”. Az említett út Muraszombat–Csákánydoroszló közötti szakasza nem volt állami kezelésben, ezért az alispán annak felvételét javasolta 1945. január 1-jével a kereskedelmi és közlekedésügyi miniszternek. A törvényhatósági

bizottság a javaslatot elfogadta299 Az egyre kilátástalanabb háborús helyzet ellenére a megyékben, illetve azok illetékes testületeiben valamennyire mégis folyt a hatékony „hétköznapi” munka. Említésre méltó, hogy 1944 júniusában Vas megye törvényhatósági kisgyűlése jóváhagyta az Őrihodos– Kercaszomoróc közötti út megépítését.300 III. 2 Adalékok a Muravidék oktatási helyzetéhez a II világháború időszakában III. 2 1 A katonai közigazgatás hónapjai A visszacsatolás kezdeti fázisában, amint arra már közvetve utaltunk, a katonai parancsnokság hatáskörébe tartozott az oktatási kérdések rendezése, szervezése. Mint az egyik első nyilvános intézkedésre, már 1941. április 18-án sor került a volt muraszombati jugoszláv állami reálgimnázium átvételére. A járási katonai parancsnokság részéről Rhosóczy Rezső tanügyi előadó volt jelen mint az átvétel lebonyolításának a vezetője, valamint Antauer

Jenő, állami igazgató-tanító mint átvevő és Hvala Marij, a gimnázium egykori igazgatóhelyettese. Az átvételi jegyzőkönyvből kiderül, hogy az iskola épülete 1919 előtt a magyar állam tulajdonában volt, az államhatalom megváltozásakor pedig a délszláv állam birtokába ment át.301 Az említett eseményt egy nappal korábban megelőzte a gimnázium teljes tanári karának ülése, amelyen felolvasták a Drávai Bánság főnökének 1941. április 9-ei rendeletét, amelyben a bán elrendelte, hogy a tanári kar saját belátása szerint állapítsa meg a megfelelő tanévzáró osztályzatokat, valamint a bizonyítványokat adják ki április 1-jei keltezéssel. A muraszombati gimnázium tanári kara teljes mértékben a rendelet szerint járt el. 302 Egy hónappal később Rhosóczy Rezső tanügyi előadó arról értesítette a muraszombati állami reálgimnázium VIII. osztályos diákjait, hogy az érettségi vizsgák 1941 június 15-e és 20-a között

lesznek. Tekintettel az érettségizők szempontjából kedvezőtlen helyzetre, mivel a háború miatt már több héten át szünetelt az oktatás, Rhosóczy tanügyi előadó felkészítési foglalkozásokra is ígéretet tett.303 A helyi sajtó is fontosnak tartotta közzétenni, hogy a parancsnokság azzal a felhívással fordult – megnyugtatásképpen – a muraszombati gimnázium érettségiző diákjaihoz, hogy az érettségi vizsgák előtt a vizsgáztató tanárok több napon át foglalkoznak majd a tanulókkal, akik aztán szlovén vagy magyar nyelven egyaránt vizsgázhatnak. Egy másik felhívásban viszont a katonai parancsnokság magyarul és „vendül” beszélő, középiskolai érettségivel rendelkező fiatalok jelentkezését várta, akiket – felsőbb szintű rendelkezés alapján – tanítóként kívántak alkalmazni.304 A két világháború között a Mura mentére érkezett és ott alkalmazott, zömében a különböző szlovéniai vidékekről származó

tanítók a vidék Magyarországhoz történő visszacsatolása után nehéz helyzetbe kerültek. Tekintettel arra, hogy a magyar nyelvet nem beszélték, a magyar kulturális értékeket nem ismerték, aligha számíthattak arra, hogy az új hatalom meghagyja őket állásukban. Helyzetüket nehezítette, hogy a szlovénok lakta tájegységek – a Muravidék kivételével – német megszállás alá kerültek, ahová feltehetően sem lehetőségük, sem nagy kedvük nem volt visszatelepedni. A különböző, általuk aláírt levelekből (nyelvtudás hiányában persze ők nem írhattak levelet magyar nyelven) arra lehet következtetni, hogy a bizonytalan állapotban mégis szívesebben választották volna a magyar fennhatóságot a némettel szemben. Már 1941 áprilisának utolsó napjaiban és május elején a Muraszombati járásban nagyon sokan kérték átvételüket az illetékes járási katonai parancsnokságtól. A maribori levéltárban őrzött iratokból kiderül, hogy

legalább 85 elemi iskolai tanító küldte el a magyar nyelven megfogalmazott kérvényt a katonai parancsnokság címére. Leveleikben a legtöbben érvként feltüntették, hogy megtanulták a Mura menti szlovén nyelvjárást és „muravidékinek érzik magukat”. Arra is mindnyájan kötelezettséget vállaltak, hogy a magyar nyelvet megtanulják. Hasonlóan „nyilatkozott” mintegy 20–22, szinte kivétel nélkül a szlovén régióból származó középiskolai tanár is. A levelek között számos esetben az is olvasható, hogy „engedtessék meg nekem esküt és fogadalmat tenni a magyar államra, hogy tovább, halálomig hű alattvalója maradok a magyar államnak”, ami az érintettek kilátástalan helyzetéről tanúskodik.305 A katonai parancsnoksághoz olyan levelek is érkeztek, amelyeket muravidéki származású tanítók írtak, akik – miután már átvételt nyertek az illetékes magyar hatóság részéről – a legtöbb esetben áthelyezésüket kérték

egy másik településre. Úgyszintén harmincnál több tanító az ún. „trianoni” Magyarország különböző tájegységeiről kérte a Muravidékre helyezését, valamint a kérvények között képesítéssel nem rendelkező, főleg főiskolai hallgatói státusban levő muravidéki – magyarul tudó és nem tudó – fiatalok is szívesen vállaltak volna tanítói állást a Muraszombati járás iskoláiban. A muraszombati katonai parancsnokság vizsgált iratai között az Alsólendvai járásra vonatkozó kérvények is találhatók.306 A járási katonai parancsnokság – a vezérkari főnök 16-os számú közigazgatási parancsa alapján – felhívta az iskolák vezetőit, hogy az iskolák szerb–szlovén feliratát – amennyiben az közvetlenül a magyar hatalomátvétel után nem történt meg – azonnal el kell távolítani, és helyére magyar nyelvű feliratot kellett helyezni. A rendeletben az is olvasható, hogy „ott, ahol az oktatás a nemzetiségek

nagy száma miatt több nyelven történik, az iskola felirata legyen kétnyelvű, úgy, hogy a magyar felirat mellett ugyanolyan nagyságú betűkkel írt kisebbségi felirat legyen”. Az iskolákból a rendelet értelmében el kellett távolítani mindennemű, a jugoszláv állami hatalommal összefüggő arcképet, fényképet, festményt, valamint minden oktatási eszközt, tankönyvet, térképet, amelyek „a magyar állam tekintélyét” sértették. 307 Propagandaanyagként már 1941 májusában a Protestáns Egyházközség – a katonai parancsnokság illetékeseivel együttműködve – ezer darab nemzeti színű zászlócskát rendelt a Mura menti, főleg szlovénok lakta települések iskolái részére.308 A katonai parancsnokság arra is kötelezte az állami iskolák vezetőit, hogy a hatáskörükbe tartozó iskola összes tantermében Horthy Miklós kormányzó arcképét azonnal helyezzék el.309 Amint az a délszláv éra tanítóinak állásban maradását

kérelmező levelekből kiderül, a Magyarországhoz történő visszacsatolás bizonytalan helyzetbe sodorta a Mura mente iskoláiban tevékenykedő pedagógusokat. A tanítókat három csoportba osztották, amit az érintettek közül többen Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszternek is jeleztek. A helyzet hiteles jellemzése szempontjából fontosnak tartjuk az egyik levél részbeni idézését, amelyből kiderül, hogy a bajba jutott pedagógusok olyan eszközökhöz folyamodtak, aminek bizonyára nem a tényleges meggyőződésük, hanem a kényszerhelyzet volt az alapja. A miniszternek írt levélben a következők olvashatók: „A tanítóságot, amely Jugoszlávia alatt a Muravidéken működött, három csoportba oszthatjuk: 1/ Az első csoportot képezte az a tanítóság, amely ezen a vidéken született és képzettségét Magyarországon nyerte. E tanítóság annyira összeforrt a vidék népével, hogy Jugoszlávia kialakulása után tovább is vele

együtt maradt, és felvette a jugoszláv állampolgárságot. 2/ A második csoportot képezték azok a tanítók, akik szintén a Muravidék szülöttjei, de tanulmányaikat Jugoszláviában végezték. 3. A harmadik csoportot képezték azok a tanítók, akik e vidéken kívül születtek, a mai Német, Olasz-, vagy Horvátország területén, és akiket a jugoszláv hatóságok ide kineveztek A tanítóság e harmadik csoportja nevében vagyunk bátrak előterjeszteni a következő kérvényt: E tanítóság kisebb része az áprilisi történeti események után elhagyta a Muravidéket és elköltözött. A nagyobbik része itt maradt, és itt is szeretne maradni, részben azért, mert nem tud hová menni, részben pedig azért, mert annyira megszerette a vidéket és annak népét, hogy azt hazájának tekinti. Ez a tanítóság nem érez semmiféle idegenkedést a magyar állam és a magyar nemzet ellen, sőt kész annak becsülettel szolgálni minden erejével és

képességével, kész a legrövidebb időn belül elsajátítani a magyar nyelvet, elsajátítani a magyar állam földrajzi és történeti sajátosságait, és így képessé tenni magát a rendes és hű szolgálatra, tekintet nélkül a működési helyre. A tanítóság első és második csoportjának helyzete már rendezve van azzal, hogy a magyar hatóságok átvették őket. A harmadik csoport, amely állás nélkül és minden anyagi eszközök nélkül tengeti életét, a legsötétebb jövő előtt áll, és helyzete napról napra rosszabbodik. Fizetésünk, amelyet a volt jugoszláv állam nyújtott nekünk, alig volt elégséges a mindennapi életre, úgyhogy ma minden legkisebb megtakarított összeg nélkül vagyunk. Utolsó fizetésünk, amelyet kaptunk, április hónapra szólt, s attól az időtől fogva semmiféle anyagi támogatásban nem részesültünk. Családjaink a legnagyobb nyomorban élnek, kiapadtak anyagi forrásaink, s csak az itteni lakosság nemes

támogatása enyhíti nehéz helyzetünket. Mind eme felsorolt okoknál fogva vagyunk bátrak nagyméltóságodnak a következő kérésünket előterjeszteni: Kérjük Nagyméltóságodat, a már kinyilatkoztatott lojalitásunk alapján a magyar állam iránt, felvételünket a magyar állam szolgálatába.”310 A katonai parancsnokság oktatási jellegű iratai között a tárgyalt korszakra vonatkozóan számos levél arra utal, hogy a hatalomváltást követően rendkívül fontos volt a tanítókérdés rendezése a Muravidéken. Számos szlovén származású tanító leveléből kitűnik, hogy a magyar nyelvet nem bírták, de – a szükségállapotban – ígéretet tettek arra, is hogy azt nagyon rövid idő alatt megtanulják (az adott helyzet tragikomikus voltát tükrözi, hogy többen csupán néhány hetet, pl. egy Cimperman Dušan nevű személy másfél hónapot említett, ameddig megtanul magyarul). Ismerünk olyan esetet, amikor azért nem engedélyezte a déli

hadsereg katonai közigazgatási csoport-parancsnoksága a tanítói munkakör vállalását, mert az illető, nevezetesen Kontler Gyula – Zala vármegye fegyelmi választmányának véleménye alapján – a „kommunizmus” idején (ami alatt az 1919-es proletárdiktatúra időszakát kell érteni) elfogadhatatlan magatartást tanúsított.311 A tanerőhiány a hitoktatókra is vonatkozott, illetve erre vonatkozóan is sürgős intézkedésre volt szükség. A Vasi Közép Evangélikus Egyházmegye esperesi hivatal ezért kimutatást készített a Muraszombati járás volt felekezeti iskoláinak hitoktatóhiányáról, valamint a különböző kisebb körzetkehez tartozó iskolák evangélikus tanulóinak állományáról. Az utóbbival kapcsolatosan érdekességként megjegyezzük, hogy a battyándi (Puconci) körzethez tartozó települések iskoláiban 1941-ben 487, a felsőcsalogányi (Gornji Slaveči) körzet iskoláiban 305, a muraszombati elemi iskolában és a

gimnáziumban összesen 252, a Muraszombat környéki körzet településeinek iskoláiban 208, a péterhegyi (Gornji Petrovci) körzetben 387, a nagytótlakiban (Selo) 445 és a bodóhegyi (Bodonci) körzetben 388 tanuló tanult. Az említett kimutatáshoz csatolt megjegyzésekben hangsúlyozták, hogy az ún. „Vendvidék” a magyar állameszméhez táplált hűsége miatt megérdemelte volna a kormány különös jóindulatát. Fel is szólították az illetékes minisztériumot, hogy ne zárkózzon el a körhitoktatói állásokra vonatkozó törekvéstől. Szervezési szempontból a gondot az jelenthette, hogy az adott korszakban Magyarországon olyan önálló hitoktatói állások voltak, amelyek betöltője csak egy adott település területén látta el a hitoktatást. Ezzel szemben korábban a délszláv államban ún. önálló körhitoktatói állások voltak Ez azt jelentette, hogy egy körhitoktató nemcsak egy város vagy település, hanem több falu tanulóit is

részesítette hitoktatásban. A megoldás a viszonylag aprófalvas goricskói vidéken kézenfekvő volt, ezért annak valamennyire átalakított folytatása a vidék Magyarországhoz történő visszacsatolása után is indokolt volt.312 A Déli hadsereg katonai közigazgatási csoportjának parancsnoksága 1941. május 30-i levelében olyan utasítást küldött az oktatást felügyelő városi és járási katonai parancsnokságoknak, hogy az iskolákba történő beiratkozásra június végéig folyamatosan legyen mód. A rendelet értelmében a tanév formális befejezését június 29-re tűzték ki Az év végi osztályzatokat a Muravidéken már a magyar rendszer szerint kellett elkészíteni.313 Alig egy hónappal a Magyarországhoz történő visszacsatolás után a Muravidéken már különböző jellegű magyar nyelvű tanfolyamokat szervezetek. Az alsómaráci elemi iskola vezetője már 1941. május 31-én arról számolt be a Muraszombati járás katonai

parancsnokságának, hogy a faluban megkezdték az elemi iskolából kikerült ifjúság magyar nyelvoktatását, valamint a magyar énektanítást.314 A Muraszombati járási katonai parancsnoksághoz benyújtott panaszokból kiderül, hogy a visszacsatolást követő időszakban sokan éltek azzal a lehetőséggel, hogy a hivatalban levő tanító ellen valamilyen oknál fogva, nemegyszer személyes sértődöttségből, vádat emeljenek. A vád jogosságának a megállapítása ma már szinte lehetetlen, azonban több levél bizonyos fokú tendenciára utal a feltehetően kevésbé kedvelt tanítók hivatalban maradását illetően. A panaszok leggyakrabban szlovénok lakta falvakból származtak, ahol mindkét érintett fél szlovén nemzetiségű volt, tehát – véleményem szerint – a legtöbb esetben kevésbé nemzeti jellegű konfliktusokról volt szó e tekintetben.315 A Muraszombati járási katonai közigazgatási parancsnokság már 1941. június 23-i dátummal

rendelkezett a tanítók ideiglenes kinevezéséről, illetve áthelyezéséről. A határozat értelmében Oucsek Ferenc Bodóhegyről Csendlakra316, Bakos Lajos Büdfalváról Rónafőre, Bánfi István Alsómarácról Andorházára, Titán József Battyándról Muraszombatba, Barbarics Károly Domonkosfáról Kuzmára, Kelenc Vera Barkócról Felsőlendvára, Rátkai László Andorhegyről Mezővárra, Vucsák István Rónafőről Perestóra, Klanjšček Cirilné Sűrűházáról Vashidegkútra, Horváth József Perestóról Szentsebestyénre, Csiszár Sándor Vindorlakról Barkócra, Luthár Mária Sándorvölgyről Battyándra, özv. Androcsecz Ferencné Marokrétről Alsómarácra, Laczi József Nagydolányból Vízlendvára, Kofjács Alajos Csendlakról Felsőlendvára, Csárni Kálmán Pártosfalváról Sándorvölgyre, Bajlec Iván és Ivánné Mártonhelyről Vindorlakra, özv. Sostarec Elekné Korongról Magasfokra, Cserny Győző Mátyásdombról Vízlendvára, Furek

Románné Sűrűházáról Bodóhegyre, Berdon Károly Szentsebestyénről Mártonhelyre kapott kinevezést.317 A tanítói állások betöltésének véglegesítését illetően fontos megemlíteni a magyar királyi honvéd vezérkar főnöke részéről kibocsátott 40-es számú katonai közigazgatási parancsot, amelynek értelmében 1941. július 10-én kötelese volt minden járási parancsnokság kimutatást készíteni a népiskolai tanulóállományról, valamint a népiskolák és a középiskolák tanerőszükségletéről. A Werth Henrik vezérkari főnök által aláírt parancs arról is rendelkezett, hogy a járási parancsnokságok 1941. július 20-ig tegyék meg javaslataikat az illetékességük területén jelentkező állástalan, áthelyezést kérő, illetve a szolgálat érdekében áthelyezésre kiszemelt tanerőre vonatkozóan.318 A központi intézkedést hamar követték a konkrét kinevezések a zalai vonzáskörzetben is. A magyar vallás- és

közoktatásügyi miniszter több, Zalaegerszeg környékéről származó okleveles tanítónőt állami helyettes-tanítókká nevezett ki 1941 júliusában, elsősorban a Muravidék szlovénok lakta falvaiba. Kovács Erzsébet és Kósa Magda Cserencsócra, Pintér Ibolya és Dolgos Gabriella Tornisára (Turnišče), Szakonyi Etelka Tüskeszerre (Trnje), Lajosházi Gizella Zorkóházára (Nedelica), Horváth Teréz Gomilicára kapott megbízást, valamint Petesházára szólt Bagin Erzsébet és Pados Emma küldetése.319 Mivel a délszláv időszakban tevékenykedő tanítók többségére nem tartott igényt a magyar oktatási tárca, illetve munkahelyükről más oknál fogva távoztak, a fent említett tanítók mellett néhány nappal később újabb kinevezések következtek. Az iskolákba rendelt tanítók azonban részben az ún trianoni zalai területről, részben a visszacsatolt településekből verbuválódtak. Adorjánfalvára, azaz Odrancira kerültek: Krasznai Antal,

Jenőfi Gabriella, Doma Lajos, Doma Lajosné, Leposa Ilona és Király Ilona. Alsóbesztercére (Dolnja Bistrica) kerültek: Szücs István, Csór Teréz és Hegyesi Margit. Alsólendvára Horváth Sándor, dr Aratóné Kovács Ilona és Lelkesné Selesztay Irma került. Bagonyára rendelték Csizmadia Katalint, Sopocski Ilonát, Költvényes Annát és Hurai Annát. Tornisára továbbá Kenedli Ferenc, Szekeres Piroska és Grulics Györgyi került. Belatincra nevezték ki Lütár Istvánt, Ifkovics Klárát, Kaproncai Irént, Varga Etelkát, Bácskai Saroltát és Gombosi Veronikát. Völgyesy József, Völgyesyné Küronya Júlia és Sflavci Ilona csentei tanítók lettek. A cserencsóci tanítóállományt Zámbó Lajos és Március Auguszta Jozefa tették teljessé. Felsőlakosra került Varga Irén és Biczó Elvira, míg Göntérházára Tolnai János. Hársligetre, azaz Lipovcira az addig Cserencsócon tevékenykedő Rousz Mátyásné került. Kapcára Tüske Józsefet és

Tüskéné Horváth Etelkát nevezték ki. Kebeleszentmártonra (Kobilje) került ifj Turza János, Kőmives Mária és Fodor Margit, Kislippára (Lipa) pedig Tóth Ferenc, Oláh Elvira és Düh Krisztina. Kispalinára szólt Benedek Klára és Neise Margit megbízatása, Középbesztercére (Srednja Bistrica) Baghy Elza, Német Magdolna, Persa Ágnes, Csergezán Elvira és Füzy Gizella került. Hídvégre Bánáti Józsefet és Kókai Máriát, Hosszúfaluba viszont Hubai Lászlót és Chománé Molnár Lenkét nevezték ki. Lendvarózsavölgyre (Gančani) került Bernát Ella, Orbán Margit és Heiszinger Ilona. Dobronakra szólt a megbízatása vitéz Turza Antalnak, Turzáné Tóth Margitnak és Fekete Ilonának. Geleta Lenkét Murahelyre (Hotiza), Lakatos Juliannát, Pallós Margitot és Horváth Ilonát viszont Muramelencére (Melinci) nevezte ki az illetékes hatóság. Murarévre Heinczinger Erzsébet, Muraszigetre Gyengési Katalin és Kecskés Julianna került. A nagypalinai

(Velika Polana) iskolába Almásy Tivadart, Nemescsányi Júliát és Kiss Máriát küldték. Petesházára nevezték ki Szabó Andrást, Horváth Gabriellát és Czombos Jánost Radamosba Burián Kálmán és Buriánné Szabó Margit, Szécsiszentlászlóra Kósa Dezső, Tüskeszerre (Trnje) Dósa Etelka, Zorkóházára Kovács Stefánia, míg Zsizsekszerre (Žižki) Raducka Krisztina került. Völgyifaluba Tanai Józsefet, Gyertyánosba Szuly Évát és Gállits Ilonát, Zalaivándra (Ivanci) pedig Gáspár Imrét irányították.320 Az említett kinevezéseknél nem volt próbaszolgálatos kezdet, hanem a munkahely a legrosszabb esetben is a helyettes tanítói fokozattal járt (ami 126 pengő havi fizetést, nyugdíjigényt és vasúti kedvezményt jelentett). A hatalom nem titkolta, hogy a viszonylag kedvező feltételekkel a tanítói szolgálat megerősödését kívánta szolgálni, amire – a magyarosító törekvések mellett – még inkább szükség volt a szlovénok

lakta falvakban. A katonai közigazgatás megszüntetése előtt a Déli hadsereg katonai közigazgatási csoportjának parancsnoksága utasította a járási és városi katonai parancsnokságokat, hogy a tanfelügyelői hivatal iratanyagát – mivel a járási székhelyeken iskola-felügyeleti testület működését nem tervezték – a járási székhely valamelyik iskolájában helyezzék el.321 A Muravidékre (az Alsólendvai és a Muraszombati járásokba) kinevezett új, illetve a korábbi időszakból helyben maradt tanítók 1941. augusztus 5-én tettek fogadalmat Muraszombatban Hartner Nándor polgármester köszöntőjéből kicsengett a törekvés, amely szerint hatni kívánt az oktatási szakemberekre. Egyebek mellett arra buzdította őket, hogy „a jugoszláv uralom által 22 év alatt elültetett gazt kell kigyomlálniuk a nép lelkének jó termőtalajából”. Hartner a VMKE elnökeként is felhívást intézett a tanítókhoz, hogy lépjenek be a Vendvidéki

Magyar Közművelődési Egyesületbe és munkájukkal segítsék annak tevékenységét. A vidékre újonnan betelepített tanítók állítólag arra is fogadalmat tettek, hogy a Mura menti szlovén tájszólást is megtanulják.322 A visszacsatolt terület egyetemistái részére a magyar Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium külön tanulmányi segélyt rendelt el (menza-, lakás-, tandíj- és mellékdíjak), hogy a fiatalok megkezdett tanulmányaikat minél sikeresebben folytathassák.323 A kultuszminisztérium képviselői 1941 augusztusában azzal a céllal tettek látogatást a Muraszombati járásban, hogy a Magyarországhoz visszacsatolt vidéken megállapítsák az iskolaépületek állapotát és javaslatot tegyenek azok felújításáról, szükség szerinti újjáépítéséről. A szemle után a szakemberek több épület újjáépítése, illetve felújítása mellett döntöttek. A katonai közigazgatás megszűnésével Rhosóczy Rezső igazgató-tanító

lett az ún. Vendvidék és a Muraköz tanügyi szakelőadója, Muraszombat központtal. Rhosóczy már a katonai közigazgatás alatt is hasonló feladatokat látott el.324 III. 2 2 Az oktatás helyzete a polgári közigazgatás időszakában A muraszombati tanügy-igazgatási kirendeltség 1941 késő nyarán közzétette, hogy amennyiben elegendő jelentkező lenne, polgári fiúiskolát nyitnak Muraszombatban. Külön hangsúlyozták, hogy a magyar nyelv ismerete a beiratkozásnál nem feltétel, tehát nyilvánvalóan egy újabb intézményt kívántak létrehozni a szlovén ajkú fiatalok szakmai képzésére. Természetesen az akkori politikai légkörben egyéb célok is adódhattak325 Azt azonban megállapíthatjuk, hogy már az 1941 őszén kezdődő tanévben Muraszombatban megnyitotta kapuit a Kereskedelmi Középiskola.326 A muraszombati Magyar Királyi Állami Gimnázium 1941 szeptemberében úgyszintén megnyitotta kapuit. A megnyitó ünnepségen Kádár Gyula tanár

szólt magyar nyelven a diákokhoz. Utána Novák Vilmos (Novak Vilko – a szerző megjegyzése) köszöntötte szlovén nyelven az ifjúságot, és Magyarország megbecsülésére, valamint a közös testvériségre hívta fel a diákok figyelmét. A tanévnyitó előtt állítólag történt agitáció a gimnázium ellen, mégpedig feltehetően azt híresztelték, hogy a diákok után 5–600 pengős tandíjat kell a szülőknek fizetni. A hiszékenyebbek ezt el is hitték, és ezért kimaradt néhány diák az iskolából. A téves híresztelést a sajtón keresztül is megpróbálták az illetékesek cáfolni, valamint közzétették, hogy a tandíj csupán 100 pengő lesz. A jó eredményt elérő, valamint a szegény sorsú diákok azonban további kedvezményekben részesülhettek (4 díjfokozat szerint). Tekintettel arra, hogy a gazdák nem szívesen engedték el fiaikat a mezőgazdasági munkálatok idején iskolába, érdekes programmal rukkolt elő a battyánfalvi

(Rakičan) magyar királyi téli gazdasági iskola. A szakoktatást két téli félév során szervezték meg Az oktatás november elején kezdődött és március végéig tartott. A tanulók márciustól októberig a szülők gazdaságában dolgoztak. Tanulmányaik sikeres befejezése után bizonyítványt és „aranykalász” jelvényt kaptak, és jogukban állt viselni az „aranykalászos gazda” címet. A battyánfalvi iskola diákotthonnal is rendelkezett, aminek költségtérítéséhez az illetékes minisztérium meghatározott feltételek mellett hozzájárult. Az oktatási forma lényege az volt – ellentétben a korábban állítólag kevésbé bevált gyakorlattal –, hogy a mezőgazdaságban tevékenykedni kívánó fiatalok megfelelő szakmai képesítést kapjanak, ugyanakkor a muravidéki gazdák számára ne jelentsen túlságosan nagy kiesést a fiatal munkaerő. Az említett iskola a tárgyalt korszakban mezőgazdasági szaktanácsadó állomásként is

működött. Az iskola szakemberei, tanárai minden gazdának ingyen a rendelkezésére álltak tanácsaikkal.327 A muravidéki és a muraközi tanítók részére, akik nem magyarországi tanítóképzőkben szereztek képesítést, 1941 szeptemberében két turnusban a csáktornyai tanítóképzőn tanfolyamot szervezetek. A tanfolyam céljait a szervezők (a muraszombati tanügyi kirendeltség) a következőképpen foglalták össze: „A tanítókat meg kell ismertetni a magyar történelemmel, földrajzzal, állampolgári kötelezettségekkel, a magyar elemi iskolai oktatás rend- és módszerével, a magyar irodalommal és nyelvvel, egyszóval: a magyar élettel és lélekkel, a magyar szellem örök alkotásaival, nagy értékeivel, a magyar földdel és a történeti múlttal.” Az első alkalommal az 55 tanító részére az előadások nyelve a magyar volt, míg a második turnusban – amikor 91-en voltak jelen – szlovén, azaz muravidéki szlovén tájszólásban és

horvát nyelven zajlottak az előadások. Rhosóczy Rezső tanügyi előadó, a tanfolyam vezetője a továbbképzést rendkívül sikeresnek értékelte.328 Az újonnan kezdődő tanévben, 1941-ben a tanítóság az iskolákban erőteljesen a „magyar életre” való felkészülést helyzete előtérbe. A muraszombati középiskolákban, ahol túlsúlyban voltak a környékbeli településekről ott tanuló, szlovén anyanyelvű fiatalok, a diákok feltehetően a nyelvi és egyéb változások szempontjából eltérő „fogadtatásban” részesültek. Erről a Muraszombat és Vidéke című hetilapban kevésbé olvashatunk, azonban a muraszombati polgári leányiskola esetében a hetilap arról számolt be, hogy a szülők nagy lelkesedéssel fogadták az igazgatónő javaslatát, amely szerint a leányok sötétkék Bocskai ruhában járjanak iskolába. Kovács Margit igazgatóasszony arra is ösztönözte a szülőket, hogy gyermekeikkel lehetőleg beszéljenek otthon magyarul,

hogy megkönnyítsék számukra a tanulást.329 Szüts István Vas megyei főispán 1941. október 6-án megbeszélést folytatatott a Muraszombati járás főszolgabírói hivatalában az őrihodosi, muraréti, szentbíbori, tiborfalvi és muraszombati iskolák megépítéséről. A tárgyaláson szó esett a közélelmezés biztosításáról is.330 Muraszombat község képviselő-testülete 1941. november 20-án rendkívüli közgyűlést tartott, amelyen a község új főjegyzője, Mórocz Imre is jelen volt. A rendkívüli közgyűlésre azért került sor, hogy a muraszombati tanügyi kirendeltség javaslata alapján az építés alatt álló, 21 tantermes elemi iskolaépületet a község ingyenesen engedje át a gimnázium céljára. A vita során a község vezetősége ismertette, hogy az épületet saját erőből felépíteni nem tudják, mert a befejezéshez még mintegy 350 ezer pengőre volt szükség. Hartner Nándor polgármester azt javasolta, hogy a

képviselő-testület egy hónap után újabb gyűlést tartson, és azon határozzák el, hogy az építés alatt álló elemi iskola épületét és a hozzá tartozó telket a magyar Kincstárnak díjmentesen átengedik, azzal a kikötéssel, hogy az épület teljes egészében elkészül, és hogy az mindenkoron a teljes 8 osztályos állami gimnázium célját fogja szolgálni. Emellett a magyar Kincstár köteles átvenni a község által még a jugoszláv időszakban erre az építkezésre felvett és felhasznált 140 ezer pengő adósságot. Muraszombat nagyközség saját, mintegy 80 ezer pengő befektetett tőkéjéért és a 35 ezer pengőt érő telekért nem kért semmiféle ellenszolgáltatást. Az előterjesztett javaslatot a képviselő-testület egyhangúlag elfogadta. A muraszombati képviselő-testület – a sajtóvisszhang szerint nagy lelkesedéssel – támogatta a Vallási és Közoktatási Minisztériumnak a muraszombati leányinternátus létrehozására

vonatkozó döntését. Hangsúlyozták, hogy a község mindennemű erkölcsi és anyagi támogatást hajlandó a létesítendő intézmény részére biztosítani, mindenekelőtt a község tulajdonát képező várkastély bizonyos részét a diákotthon céljaira hajlandó volt átengedni.331 A muraszombati képviselő-testület 1941. december 20-i ülésén – végérvényesen – pozitívan határozott az elemi iskola épületének a gimnázium céljaira történő átengedése ügyében. Az említett ülésen az iparos tanonciskola létrehozásának a kérdése is valamennyire előbbre került, hiszen a törvény által előírt oktatási intézmény létrehozása céljából előkészítő bizottság felállításáról döntött a képviselő-testület.332 A szombathelyi tankerületi királyi főigazgatóság 1941 decemberében a visszacsatolt Muravidék és Muraköz vonatkozásában új felügyelőket nevezett ki. A Muraszombati járásban Rostás Pál (I. körzet,

Muraszombat), Stevancsec Rezső (II körzet, Csendlak) és Paulik János (III. körzet, Péterhegy) lettek kinevezve Az Alsólendvai járás I körzetében (Alsólendva) Szép János, míg a II. körzetében (Dobronak) vitéz Turza Antal kapott megbízást333 A Vendvidéki Magyar Közművelődési Egyesület ún. egyetemista szakosztálya 1942 január 3-án azzal a céllal tartott tanácskozást, hogy azoknak a volt muravidéki hallgatóknak a segítségére siessen, akik az elmúlt időszakban valamilyen okból kénytelenek voltak tanulmányaikat megszakítani és azt nem folytathatták. A muraszombati tanügyi kirendeltség vezetője személyes közbenjárását ajánlotta fel az illetékes hatóságoknál azoknak, akik az ülésen javasolt, a tanulás folytatását kérő „memorandumhoz” csatlakoznak. Az ülésről közölt sajtójelentésből azonban arra is lehet következtetni, hogy a járási vezetők bizonyos nyomásgyakorláshoz folyamodtak azok esetében, akik –

feltehetően a Magyarországhoz történő visszacsatolással kevésbé szimpatizálva vagy azzal szembeszegülve – politikai jellegű tevékenységgel foglalkoztak. Hartner Nándor, a VMKE elnöke megállapítására, amely szerint „Magyarországon az egyetemisták kötelességének a tanulást tekintik, nem pedig a politizálást”, az újságcikk azt a megjegyzést fűzte, hogy „ezt sajnos nem akarta több muravidéki egyetemi hallgató megérteni és szélsőséges politikai magatartásával igen szomorú helyzetbe hozta mint saját magát, mint társait.”334 Néhány héttel későbbi sajtóközleményben e kérdéssel kapcsolatosan olyan híreket olvashatunk, hogy a VMKE felterjesztésére a vallás- és közoktatásügyi minisztérium igenlően válaszolt, tehát a kérvényező diákoknak megígérték a kért tandíj-kedvezményt, valamint a tandíj-, a vizsgadíj-, a lakásdíj- és a menzasegély biztosítását, amennyiben nemzethűségi nyilatkozatot tettek. A

nemzethűségi bizonyítványt a Vendvidéki Magyar Közművelődési Egyesület javaslata alapján állították ki, ami bizonyítja a kezdeményezés erőteljes magyarosító jellegét. Az említett nyilatkozattétel ezek után aligha lehetett a tanulni kívánó ifjúság kedve szerint, hiszen a 34 támogatásra jogosult egyetemista közül 1942. február közepéig csak 3 kapott igazolást Érdekességként megemlíthetjük, hogy a minisztérium a joghallgatók esetében a pécsi, az orvostanhallgatók esetében a pécsi és a szegedi, a műegyetemi, állatorvosi, közgazdasági, valamint a képzőművészeti főiskolai hallgatók esetében a budapesti, a bölcsészhallgatók esetében a budapesti és a szegedi, és a bányamérnök-hallgatók esetében a soproni továbbtanulást, illetve beiratkozást támogatta.335 Néhány héttel később a VMKE javaslatára újabb 28 muravidéki és muraközi hallgató nemzethűségét tekintette igazoltnak a kultuszminiszter.336 A vallás-

és közoktatásügyi miniszter Titán József elemi iskolai igazgatót nevezte ki a Muravidék (a Muraszombati és Alsólendvai járás) népművelési titkárának. Fontos megjegyezni, hogy a Muraszombat és Vidéke című hetilap szlovén tájszólásban megjelent cikkeit is többnyire Titán József írta.337 Egy, az említett Titán Józseffel készített interjú szerint az 1941. november 6-án kezdődő és 1942. március 15-én végződő „népművelő” tanfolyamnak (amiről Titán azt állította, hogy a Mura mentén mást kell jelentsen, mint az anyaországban) 42, túlnyomórészt szlovénok lakta muravidéki településen több mint 2 ezer hallgatója volt. A tanfolyamokon elsősorban magyar nyelvet oktattak, azonban a honismeretről, a polgári jogokról és kötelességekről, valamint történelemről is hallhattak előadást az érdeklődők. A tanfolyamot Rhosóczy Rezső tanügyi előadó és Titán József népművelési titkár irányították.338 Dr.

Törnár Ede, bántornyai (Turnišče) származású, korábban Szombathelyen tevékenykedő premontrei kanonokot, latin, görög és olasz szakos gimnáziumi tanárt nevezte ki a vallás- és közoktatásügyi miniszter a muraszombati gimnázium igazgatójának. Az új igazgató 1942 január 20-án lépett hivatalba.339 A kultuszminiszter 18 ezer pengő támogatást nyújtott a muraszombati középiskolásoknak, amelynek átadására 1942. január 27-én került sor Az illetékesek hangsúlyozták, hogy a biztosított támogatás előlegezett bizalom, amelyért a haza minden adófizető polgára elvárja, hogy a segélyben részesülők megfeszített munkával dolgoznak, azaz tanulnak, és ezáltal „építő munkásai lesznek a szebb magyar jövőnek”. A nem magyar anyanyelvű tanulóktól is elvárták, hogy hűséggel és ragaszkodással legyenek a magyar Szent Koronához és a magyar hazához.340 A tárgyalt időszak jellegét, hangulatát valamennyire segíti megismerni a

cserencsóci (Črenšovci) képviselő-testület 1942. január 9-i határozata is, amely kimondta, hogy az 1942es évi költségvetés keretében a község évi 600 pengővel segíti egy helybeli fiúnak az alsólendvai polgári fiúiskola internátusában történő elhelyezését. A képviselő-testület azonban meghatározta, hogy a tanuló csak szegény sorsú és jó képességű fiú lehetett, akinek kiválasztásánál a testület meghallgatta az említett iskola tantestületének a véleményét, „szigorúan szem előtt tartva a szülők vagyoni helyzetét, családi erkölcsüket és nemzethűségüket.”341 Bálint Béla gimnáziumi tanár írt cikket „A gimnázium szerepe az új muravidéki magyar középosztály kialakításában” címmel a MéV 1942. április 3-i számában A cikkíró a Muravidék legjelentősebb oktatási intézményének magyarosító szerepét hangsúlyozta, amikor – egyebek mellett – kifejtette, hogy „történeti szükségesség az új

muravidéki magyar középosztály, az új vendmagyar vezető réteg kialakulása. Ez a nemzet egyetemes történelmi céljait hordozó középosztály a népből újulhat meg. A muraszombati gimnázium elsőrendű feladata, hogy ezt a megújítást az igazság látásának elszánásával, évszázadok művelődési értékeinek megtagadása nélkül, de a népi elv pedagógiai követelményeinek megvalósításával vigye végbe”.342 Az idézett hetilap következő számában pedig a közoktatással kapcsolatosan jelent meg egy viszonylag terjedelmes cikk, amelynek bizonyos részét fontos idézni, hiszen megkönnyíti a korabeli állapotok, illetve viszonyok megértését. A két világháború közötti időszakkal kapcsolatosan a cikkben hangsúlyozták, hogy ugyan a szlovén nép a korabeli jugoszláv államot alkotó nemzetek közül a legműveltebb volt (az elcsatolás időszakában az elemi iskolákat a Mura mentén is hat osztályról nyolc osztályosra emelte), a

Muravidéken mégis elmulasztották az iskolák felújítását, valamint új iskolaépületek megépítését. Ezt azzal magyarázza a cikkíró, hogy a szlovénok érezték, hogy őket a Muravidék nem illeti meg, és onnan hamarosan ki kell vonulniuk, hát nem éri meg oda befektetni. A vélemény mai szemszögből aligha tekinthető megalapozottnak, azonban az iskolaépületek hiányára való figyelmeztetés ettől függetlenül helyénvaló megállapításnak számított. A vidék Magyarországhoz történő visszacsatolása után azonnali intézkedések történtek iskolák építésére, és – a cikk szerint – a magyar oktatásügyi vezetés érzékenységét a helyzet iránt az is jelezte, hogy külön tanügy-igazgatási kirendeltséget létesített Muraszombatban, ami egyébként nem lett volna indokolt. A tárgyalt időszakban (1942 tavaszán) 700 magyar tanító működött a közoktatás-igazgatási kirendeltség területén (a Muravidéken és a Muraközben),

amelyből 500 a „csonkamagyarországi” területről érkezett az „elmenekült szlovénok pótlására”, 200 viszont Mura menti származásúnak tekinthető. A tanítás nyelve – a cikk szerint a nép akaratának megfelelően – a magyar volt, a szlovén tájszólást, illetve a Muraközben a horvát nyelvet segédnyelvként használták.343 Mintegy 200 tanító vett részt az 1942 májusában szervezett alsólendvai pedagógiai szemináriumon. A tanácskozáson elhangzott, hogy a felsőbb osztályokban a folyó tanév során elsősorban a magyar nyelvi készség javítására kell helyezni a hangsúlyt (mivel a jugoszláv érában e tekintetben a helyzet nagyon megromlott), és csak azt követően lehetett foglalkozni a szaktantárgyak valós tartalmával. A különböző előadások és bemutató órák közül a sajtó külön kiemelte Kókai Mária nyelvi gyakorlatát, Zdanfuksz Júlia tanítónő Muravidékről szóló földrajzóráját, Varga Irén tanítónő

történelemóráját, valamint Szép János körzeti iskolafelügyelő kiváló szervezőmunkáját.344 Hasonló jellegű szemináriumokra a tárgyalt időszakban másutt, például Felsőlendván (Grad) is sor került. A Muravidéken működő tanítóknak a szlovén tájszólásban (vend nyelvben) való jártasságát elősegítő tanfolyamot is szerveztek. Az 53 tanítónő és 14 tanító – többek között – Antauer Jenő, dr. Pável Ágoston, Rhosóczy Rezső, Paulik János stb előadásait hallgatta345 A háborús időszak ellenére a magyar oktatási tárca jelentős összegeket folyósított a muravidéki iskolák támogatására. Az 1942-ben különböző előadások és szemináriumok szervezésére biztosított 60 ezer pengő, valamint a Muraszombati járás falusi iskoláira fordított mintegy 80 ezer pengő arról tanúskodik, hogy a térségre az említett minisztérium mindenképpen odafigyelt.346 A muraszombati gimnázium épületének befejezésére további 240

ezer pengőt utalt át a tárca.347 Hári Lipót domonkosfai evangélikus lelkész Vas vasvármegye 1942. november 30-án tartott törvényhatósági közgyűlésén javasolta, hogy ne csak a magyar tanítókat és egyéb tisztségviselőket kötelezzék a nemzetiségi nyelv, tehát a szlovén tájszólás elsajátítására, hanem a rendelkezés a szlovén iskolákban végzett tanítókat is kötelezze a magyar nyelv gyors elsajátítására.348 A közvélemény, így a helyi sajtó is nagyra értékelte és a példás állami felelősség példájaként említette, hogy a vallás- és közoktatásügyi miniszter 1942 decemberében a muraszombati középiskolások részére további 35.000 pengőt biztosított349 A gyakorta szervezett pedagógus-tanfolyamok közül a szakemberek rendkívül sikeresnek minősítették az 1942 december elején szervezett muraszombati szemináriumot, amelynek keretében több mintatanításra került sor. A mintatanítások elsősorban a pedagógusok

nagy szaktudásáról és kiforrott pedagógiai érzékéről tanúskodtak, amit Paulik János körzeti tanfelügyelő is megerősített.350 A sajtó értékelése szerint jó eredménnyel végződött az első muravidéki népfőiskolai tanfolyam, amelynek záróvizsgáját 1943. február 2-án tartották meg Alsólendván Érdekességként megemlíthetjük, hogy minden hallgató kapott egy almafacsemetét abból a célból, „hogy otthon ültesse el a vizsga emlékére és a terebélyesedő almafa mindig emlékeztesse az alsólendvai népfőiskolai tanfolyamra.351 Az alsólendvai Polgári Iskola fennállásának 70. évfordulója alkalmából az intézményben rendezték meg 1943. május 23-án a szombathelyi tankerületi polgári iskolai tanárok évi közgyűlését.352 Minisztériumi rendelettel heti 6 órában bevezették az ún. vend nyelvet, mint anyanyelvet a szlovénok lakta muravidéki települések iskoláiba. Az anyanyelv tanítása alól a szülők a miniszterhez

címzett kérvényben felmentést kérhettek. Az iskolák tanítási nyelve természetesen továbbra is a magyar volt.353 A sajtóban ezzel kapcsolatosan a muravidéki magyar érzelmű, szlovén származású gazdák is tiltakoztak, illetve annak a véleménynek adtak hangot, hogy az ún. vend nyelv iskolai tanítása teljesen felesleges, hiszen azt a gyermekek a családban is megtanulják.354 A nyilatkozók között azonban MÉP községi elnököket és falusi bírókat találunk, így jogosan feltételezhetjük, hogy ez aligha lehetett a szlovén lakosság egyöntetű véleménye, hanem a hatalom manipulációja a szlovén tájszólás ellehetetlenítése céljából. A muraszombati gimnázium 1942/43-as tanévéről szóló évkönyvének bemutatójáról készült sajtóközleményből megtudjuk, hogy az említett tanévben 425 tanulója volt az intézménynek (125 megbukott), akik közül 88 volt magyar anyanyelvű. 266 diákot „vend” anyanyelvűként tartottak számon, míg

42 szlovénként szerepelt. A különbséget egyéb nemzetiségű, illetve anyanyelvű diákok alkották. Az évkönyv arra is kitért, hogy az egész diákközösségben az említett tanév végén „már csak 5 olyan tanulója volt az intézetnek, aki nem tudott magyarul”.355 A magyar királyi vallás- és közoktatásügyi miniszter a megüresedett megyei tanfelügyelőség vezetésével Rhosóczy Rezsőt, a muraszombati tanügyi kirendeltség vezetőjét bízta meg, s egyúttal a muraszombati kirendeltséget 1943. október 15-ei hatállyal megszüntette A döntés megyei szinten is jelentős eseménynek számított, hiszen a határozatról maga a főispán számolt be a törvényhatósági bizottság szeptemberi ülésén.356 Megállapítható, hogy Rhosóczy a Muravidéken és a Muraközben végzett, a korabeli hatalomnak és ideológiai elvárásoknak tetsző tevékenységével érdemelte ki a magas megbízatást, ugyanakkor az egyre erősödő állami és politikai befolyás

jellegét bizonyítja, hogy egy személycsere a viszonylag jelentősnek tekinthető muraszombati szervezeti egység megszüntetését vonta maga után. Első ízben avattak 1943. október 24-én aranykalászos gazdákat a Muravidéken A cím a battyánfalvi (rakicsáni) téli gazdasági iskola második évet befejező növendékeit illette meg.357 A háborús időszakra, pontosabban a harci események közelebb kerülésére való tekintettel a muraszombati középiskolákban is csak 1943. november 1-jével kezdődött meg a tanítás A tanévnyitókon a háború „létjogosultságát” bizonygatták a szónokok, valamint a hősi halottak emlékét idézték fel.358 A Mura menti pedagógustársadalmat ugyanakkor jelentős veszteség érte, mert két, a közösségi és politikai életben aktívan részt vevő szakembert, Antauer Jenő tanügyi előadót a szombathelyi, Csizsek Gusztáv tanügyi előadót pedig a zalaegerszegi tanfelügyelőséghez helyezték át. Vas vármegye

közigazgatási bizottságának 1943. november 10-i ülésén Rhosóczy Rezső tanfelügyelő beszámolt a Muraszombati járás, valamint a Muravidék közoktatási helyzetéről. A beszámoló számos fontos információt tartalmazott, ezért annak jelentős részét közöljük azzal a céllal, hogy az oktatás helyzetéről a II. világháború alatt minél pontosabb képet kapjunk. Arra a kérdésre, hogy a jugoszláv érában miért nem voltak jelentősebb iskolaépítések a vidéken, Rhosóczy olyan magyarázatot adott, hogy „új iskolák építéséről a jugoszlávok igen mérsékelten gondoskodtak, s egyik politikai tényezőjük ki is jelentette, hogy ezen a vidéken – miután annak hovatartozása még vitás lehet – nagyobb állami befektetetésre ne számítsanak”. Azt is hangsúlyozta, hogy a jugoszlávok az iskolaépítést és fejlesztést községi feladatnak tekintették, ezért a két világháború között épített iskolák létrehozásáért az

érdekelt községeket dicsérte meg. A magyar nyelvű oktatás bevezetésével, illetve annak kérdésével kapcsolatosan 1941 után Rhosóczy a következőket ismertette: „Még a katonai közigazgatás alatt a szülőknek írásban kellett nyilatkozni, hogy tanköteles gyermeküket milyen nyelven kívánják oktattatni. A lakosság majdnem 100 százalékban a magyar nyelvű oktatás mellett nyilatkozott. A vallás- és közoktatásügyi miniszter a nyilatkozatok alapján az összes népiskolát magyar tannyelvűnek jelentette ki, de kötelezőleg elrendelte, hogy azokban a népiskolákban, ahol 20-nál több nem magyar anyanyelvű tanköteles van, ott ezeket heti 6 órában anyanyelvi oktatásban részesíteni kell. A kötelező anyanyelvi rendelkezést a lakosság nagy többsége sérelmesnek találta, s ezért a Vendvidéki Magyar Közművelődési Egyesület vezetősége útján fordult a miniszterhez, hogy ezt a rendelkezést vonja vissza, vagy enyhítse. A vallás- és

közoktatásügyi miniszter a kérésnek helyt adott s előző rendeletét akként módosította, hogy azoknak a szülőknek tanköteles gyermekeit, akik a beiratásnál írásban kérték a heti 6 órai anyanyelvi oktatás alóli mentesítésüket, azokat a kötelező 6 órai anyanyelvi oktatás alól felmentette. A szülők a szeptember havi pótbeírások során tették meg a kívánt nyilatkozatokat, ami szerint a 7069 szlovén anyanyelvű tanköteles közül 5100 tanköteles szülője kérte a heti 6 órai anyanyelvi oktatás alóli mentesítést, 1969 tanköteles szülője viszont nem nyilatkozott. Ezeket a rendelet szerint anyanyelvi oktatásban is részesíteni kellett volna. Miután az anyanyelvi nyilatkozatokat egyes közismerten magyarellenes beállítottságú egyének szláv propaganda céljaira használták fel, s egyes helyeken a lakosságot különböző fenyegetésekkel igyekeztek rábírni, hogy az anyanyelvi oktatás alóli felmentést ne kérjék, a VMKE

vezetősége arra kérte a minisztert, hogy a helyszínen vizsgálja ki az ügyet, s a helyi vezetők meghallgatása után döntsön arról, hogy az anyanyelvi oktatást mely iskolákban és milyen mértékben kelljen bevezetni.” Amint az a sajtójelentésből kiderül, a vitás kérdések megoldását szorgalmazó értekezletet a kormányzat kiküldöttei, valamint az alsólendvai és a muraszombati egyházi és világi vezetők részvételével 1943. október 7-én tartották meg Muraszombatban Ezt követően várták az illetékes miniszter döntését. Végezetül Rhosóczy beszámolójából azt is fontos ismertetni, hogy a visszacsatolt területen 1943 novemberében 165 tantó működött, 55 a jugoszláv közszolgálatból átvett és 110 a trianoni és az ún. visszacsatolt területről (Erdélyből, Felvidékről, Bácskából stb.) alkalmazott tanító A tanítók közül 131 magyar nemzetiségű volt, 25 „vend” anyanyelvű, 7 szlovén nemzetiségű és 1 német

nemzetiségű.359 Egy 1943. december 4-i muraszombati pedagógiai szemináriumon Rhosóczy Rezső, Vas vármegye királyi tanfelügyelője elmondta, hogy a magyar állam 1941 után jelentős számban meghagyta állásukban az ott talált tanítókat, amennyiben a magyar állam mellett elkötelezték magukat. Azt is hangsúlyozta, hogy sehol az országban nem neveztek ki oklevél nélkül tanítókat rendes tanítókká, csak a Muraszombati járásban tettek kivételt, mindenekelőtt azért, hogy a környékbeli fiatalok kenyérhez jussanak. Viszont megjegyezte, hogy „ellenszolgáltatásul” a magyar állam elvárta a megalkuvás nélküli államhűséget.360 A vallás- és közoktatásügyi miniszter rendelete értelmében a muraszombati polgári leányiskolában 1944. február elsejétől fokozatosan bevezették a szlovén nyelvjárás oktatását A tervek szerint a következő tanévekben a német nyelvet teljes egészében a szlovén nyelvjárás helyettesítette volna.361

Vas vármegye közigazgatási bizottságának ülésén beszámoló hangzott el a Muraszombati járás népiskoláinak tanítási nyelvéről. Az elhangzottakról a következőket említjük: a vallásés közoktatásügyi miniszter rendelete szerint a tiszta magyar, illetve döntő többségben magyar községek népiskoláiban a tanítás nyelve – a szlovén nyelvjárás alkalmazása nélkül – tisztán magyar volt, így a domonkosfai, az őrihodosi, a pártosfalvi és a Pártosfalva–Csekefa külterületi iskolában. Azokban a népiskolákban azonban, ahol azoknak a tanköteles tanulóknak a száma, akiknek szülei az anyanyelvi oktatás alól mentesítést nem kértek, 20-nál kevesebb volt, és a tanítási nyelv továbbra is a magyar maradt, ott a szlovén nyelvjárást – mint kisegítő nyelvet – minden tantárgynál alkalmazni kellett. Azokban a népiskolákban viszont, amelyekben az anyanyelvi oktatás alól felmentést nem kért tanulók létszáma a 20 főt

meghaladta, a miniszter elrendelte, hogy ott a tanköteles tanulók átlagosan heti 6 órában anyanyelven is tanuljanak. Ezeknek az iskoláknak a tannyelve valójában magyar maradt, csak az írást, az olvasást, a beszédet stb. kellett anyanyelven is tanítani A beszámolóban a rendelet megvalósításának nehézségeiről, rendellenességeiről (amikre kétségtelenül akadt példa) nem történt említés.362 Lendvavásárhelyen, azaz Dobronakon 1944. május 10-én állami kisdedóvoda létrehozásáról tárgyaltak, és az állami hatóságok pozitív döntése esetén magukra vállalták a dajkatartás teljes költségét. Az állami nevelői létesítmény létrehozását Dobronakon a megyei törvényhatósági kisgyűlés is megkülönböztetett odafigyeléssel támogatta.363 Zsitkóc község viszont 1944 februárjában olyan határozatot hozott, hogy a faluba tervezett állami elemi iskola épületének karbantartását, tűzkár elleni biztosítását, az iskola összes

dologi szükségletének fedezését, a tanterem bebútorozását és szükséges felszereléssel való ellátását magára vállalja, valamint az iskola fejlesztésének esetére új tanterem felépítéséről is gondoskodik. A döntést Zala megye törvényhatósági kisgyűlése tudomásul vette, azonban tudomásunk szerint – valószínűleg a háború végén beállt rendkívüli, kilátástalan helyzet miatt – annak konkrét kivitelezésére nem került sor.364 III. 3 Vallási élet Grősz József szombathelyi megyéspüspök 1941. évi ötödik körlevelében a visszacsatolt Mura menti terültek kérdését is érintette. A körlevélben – egyebek mellett – a következőket írta: „Gyászolt az egyházmegye, amikor a kényszerítő körülmények miatt 1923-ban elszakadtak az egyházmegye szívétől a déli részek. Az apostoli szentszék kegye a lehetőségekhez képest enyhíteni igyekezett fájdalmunkat azzal, hogy csak a joghatóságot engedte át, de e

területet nem szakította el soha az egyházmegye testétől. Amilyen nagy volt akkor a gyászunk, épp olyan nagy most az örömünk. Buzgó, vallásos nép, munkás, kötelességtudó és magyar szívű papok, sok papi hivatást nevelő föld tér vissza az egyházmegye kebelébe. Ezért hiszem, hogy gyarapodásunk nemcsak szám- és területbeli lesz. Gyarapodni kívánunk lélekben és hűségben Istennel, az Anyaszentegyházzal és szeretett magyar hazánkkal szemben. Ha visszatérő testvéreink ajkán részben nem is magyar szót hordanak, szívükben és hűségükben magyarok lesznek; mert az a körülmény, hogy más nyelven beszélnek, nem választhat szét olyanokat, akik évszázadok viharain és örömteljes napjain át testvérek voltak. E körlevelemet azzal küldöm meg a hazatérő plébániáknak is, hogy megtettem a szükséges intézkedéseket arra, hogy felettük a joghatóságot a lehetőségekhez képest mielőbb átvehessem.”365 Maglione Alajos bíboros,

a Vatikán, azaz XII. Pius pápa államtitkára 1941 május 15-én kelt levele alapján a budapesti apostoli nunciatúra 1941. június 1-jei hatállyal Grősz József szombathelyi megyéspüspököt kinevezte azon, a már korábban is a szombathelyi egyházmegyéhez tartozó plébániák apostoli adminisztrátorává, amelyek a Muravidék Magyarországhoz történő visszacsatolásáig a maribori püspök joghatósága alá tartoztak. A kinevezés hatályát illetően a határozat úgy rendelkezett, hogy az apostoli adminisztratúra addig lesz érvényben, amíg a Szentszék által az említett plébániák kormányzatáról végleges gondoskodás történik. A rendelkezésről Grősz püspök újabb körlevélben értesítette az érintett plébániák lelkipásztorait és híveit, amelyet pünkösdvasárnap minden templomban a szószékről kellett felolvasni.366 Azokban a napokban, hetekben a vallási ünnepek, szertartások a magyarok lakta településeken szintén nagyon

ünnepélyesek voltak, hiszen az embereknek ott különösen módjukban állt közösen kifejezni örömüket. Dobronakon (a települést a II világháború alatt hivatalosan ismét Lendvavásárhelynek nevezték) a pünkösd megünneplése nyújtott méltó alkalmat arra, hogy a visszacsatolást méltassák. A településre ebből az alkalomból több pap érkezett, többek között Kranz csendlaki esperes is. Thurza Antal hazafias beszéde – sajtóközlemény szerint – különösképpen nagy élményt jelentett az egybesereglett embereknek.367 A Magyarországhoz visszacsatolt Mura menti területek római katolikus plébániáiban a szombathelyi püspöki titkár – a katonai közigazgatást irányító parancsnoksággal együttműködve – gyorsan, még a Szentszék képviselőjének konkrét utasítása előtt rendezni kívánta a papok működési helyével kapcsolatos kérdéseket. Már az 1941 május 1-jén írott levelében azt kérte a katonai parancsnokságtól, hogy a

feltételesen hozzá tartozó járás lelkészei közül álljon módjában bizonyos cseréket végrehajtani. Az általa megkérdőjelezhető lelkészek ugyan magyar állampolgárok voltak, tehát formálisan nem szabadott volna őket kiutasítani az országból, azonban a teológiát már Szlovéniában végezték, és – mint szlovén származású egyének – a délszláv időszakban állítólag olyan politikai magatartást tanúsítottak, ami miatt a püspöki titkár szerint indokolt a vidékről való eltávolításuk. A követelést, állítása szerint, a magyarság és „a jobb érzésű vendek” egyaránt óhajtották. További indoklásként a levélben az is szerepelt, hogy „e szláv érzésű lelkészek kicserélése azért is fontos, hogy a befolyásuk alatt álló és igen vallásos vendeket megszabadítsuk a politikailag veszélyes vezetőiktől”. Javaslatként a püspöki titkár felvetette, hogy a Muravidéken csak akkor lesz nyugalom, ha az újonnan

érkező, szlovénul beszélő lelkészek az „anyaországból”, tehát az ún. trianoni Magyarország területéről lesznek odatelepítve. A levél második felében konkrét és erélyes követelések szerepeltek: „1. Azonnal ki kell cserélni a/ Jerič Ivan bántornyai plébánost, akit a maribori szlovén püspök a felszabadulás után nevezett ki püspöki helynöknek; b/ Kozar Lajos bántornyai káplánt, mert magyarul egy szót sem tud; c/ Györkös István alsólendvai káplánt. 2 Még a katonai közigazgatás alatt: Bakán István alsólendvai plébánost és Holzedl Antalt alsólendvai káplánt. Ez utóbbi magyar szempontból teljesen megbízható, de egyelőre nem tud magyarul, a hívei pedig magyarok.” Végezetül a püspöki titkár közölte a katonai parancsnoksággal, hogy az idegen állampolgárságú lelkészeket (2 fő) és az apácákat (4 fő) – akik 1918. október 31-e után jöttek a Muravidékre – felszólította, hogy zárós határidőn belül

hagyják el a vidéket, és térjenek vissza „eredeti hazájukba”. Ezt követően bizonyára több tárgyalásra és egyeztetésre került sor az adott kérdést illetően, amelyek során a püspöki adminisztráció elállhatott Jerič Ivan kiutasításától. Jerič ugyanis – a püspöki titkárnak egy 1941. május 29-i levelére hivatkozva – június 2-án arról tájékoztatta a püspökség vezetőségét, hogy az általa irányított esperesség területén 3 olyan lelkész volt akkoriban, akik Stájerországból származtak (Zadravec Matija cserencsóci plébános, Prah Miksa cserencsóci káplán és Fajdiga Alajos belatinci káplán). Jerič továbbá azt közölte feletteseivel, hogy mivel szülőföldjükön az említettekre üldözés várna, az érintettek Magyarországon szeretnének maradni. Meg is kérte a püspököt, hogy kérésük érdekében járjon közbe. Indoklásként a továbbiakban megjegyezte, hogy „ezt követeli tőlünk a felebaráti és

oltártestvéri szeretet és a kölcsönös igazság is. Strausz, Volper, Bednarik, Csárics, Horváth, Foky, Csacsics, Vadovics és Krantz lelkész urak is mind itt maradtak, mikor a jugoszláv hatóságok átvették a vidéket.” Jerič magyarázkodásával az 1919-es állapotra utalt Hogy mennyire befolyásolta Grősz püspököt Jerič levele, és mennyire más szempontok voltak számára mérvadók az említett kérdés rendezését illetően, csak találgathatjuk, azonban 1941. június 17-én levelet írt a járási katonai parancsnokságnak Alsólendvára, amelyben kérte az említett járás katonai vezetőségét, hogy a három, június 25-i hatállyal kiutasított személy kérdésében (Zadravec, Prah és Fajdiga) legyen türelmes addig, míg állami szinten nem jár el a kérdés végleges rendezése tárgyában. A püspök arra is utalt, hogy amennyiben sikerül az érintetteket megnyerni a magyar állam részére, az a lakosság hangulatát is kedvezően

befolyásolná.368 A visszacsatolást követő hetekben a szombathelyi püspöki hivatalnál többen jelentkeztek szolgálatra azon papok közül, akik a Muravidékről származtak, szlovén iskolákat végeztek és a politikai változások időszakában a németek által megszállt, ún. délstájeri részen voltak alkalmazásban. Grősz megyéspüspök – a püspöki titkár 1941 június 2-án kelt levele értelmében – a kislippai (Lipa) születésű Zver István (később több évtizeden át alsólendvai plébános) és a Battyánfalváról (Rakičan) származó Rainer János esetében kilátásba helyezte felvételüket a szombathelyi egyházmegye területén teljesítendő szolgálatra. A püspöki titkári levélből – a már korábban is említett általános elvekkel összhangban – arra lehet következtetni, hogy az említett papokat nem a Muravidéken, hanem az ún. „trianoni” területen kívánták elhelyezni. Fő indokként a magyar nyelv tanulását

említették Tekintettel arra, hogy Zver a német nyelvet is bírta, az ő esetében Kőszeget helyezték kilátásba. Azonban a püspöki titkár a döntés előtt az illetékes esperes véleményére volt kíváncsi, hiszen gyors válaszát várta arra vonatkozóan, hogy az említettek „mit érnek mint papok, és mit magyar szempontból”.369 Az ilyen és hasonló jellegű döntések meghozatalában 1941 tavaszán egyházi berkekben is jellemző volt az ilyen elvek alapján történő elbírálás. Grősz József megyéspüspök 1941. július 13-án tett látogatást az egyházmegyéjéhez visszakerült történelmi Zala megyei területen. Ebből az alkalomból Alsólendván nagyszabású ünnepély volt, amelyen a sajtójelentés szerint hívek ezrei gyűltek össze a lelkipásztor üdvözlésére. A vallási rendezvény jellegét és rangját kifejezi, hogy megjelent azon Horváth Ferenc tábornok, a Muravidék katonai parancsnoka, Teleki Béla főispán, valamint számos magas

rangú megyei és járási vezető. Grősz püspök Belatinc felől érkezett, ahol az említett település mellett megtekintette Cserencsóc, Nagypalina és Murarév, azaz Hotiza templomát. Alsólendván számos köszöntésre került sor (a templom bejáratánál Jerič Ivan esperesplébános üdvözölte a püspököt), majd a főpásztor ünnepi misét celebrált a plébániatemplomban. A mise után a megyéspüspök küldöttségeket fogadott a plébánia épületében, majd – mintegy nyolcvan személlyel együtt – ebédelt a volt ferences nővérek zárdájának nagytermében. Később az esperesség papjai részére gyűlést tartott, majd Grősz püspök Tornisa, azaz Turnišče, Dobronak és Bagonya érintésével utazott vissza Szombathelyre.370 Azokban a napokban jelent meg Grősz megyéspüspök VII. számú körlevele, amelyben – egyebek mellett – Wallner József pápai prelátus püspöki helynöki és dr. Rogács Ferenc pápai prelátus provikáriusi

joghatóságát a muravidéki apostoli adminisztratúra területére is kiterjesztette. Az említett adminisztratúra papjainak már a VI körlevelében megadta a gyóntatási joghatóságot az egyházmegye területére vonatkozóan. Az újabb körlevélben pedig a megye összes papját felruházta hasonló jogkörrel az ún. visszacsatolt területen371 A muravidéki látogatás után a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 1941. június 22-i levelére is egyben válaszolva (amelyben nyolc római katolikus, a „jugoszláv háború” kitörésekor stájerországi területeken tevékenykedő, majd ott német fogságba eső káplán muravidéki elhelyezését kérték) a szombathelyi püspök terjedelmes levelet írt Hóman Bálint miniszternek. A levélben közölte, hogy a Magyarországhoz visszacsatolt területen született és német megszállás alatt levő szlovén vidéken működő papok esetében annyiban megoldódott a helyzet, hogy a kezdeti bizonytalanságok után a

német hatóságok akadály nélkül átengedték őket a határon. Grősz püspök jelentette, hogy a levél írásakor már a Muravidéken voltak a miniszteri levélben említett Gábor Alajos, Skafar Ivan, Rainer János és Gyurán József, valamint további, muravidéki káplánok is, név szerint Nemec Mátyás, Gombóc Ferenc, Keréc Vilmos, Zver István, Kolenko Ivan, Varga Lajos és Kolenc Ferenc. A püspök azt is hozzátette, hogy a még kint levőknek is módjukban áll „hazajönni”. Azokat a papokat, akik a szombathelyi püspökségnél jelentkeztek, Grősz püspök ideiglenesen alkalmazni kívánta, amennyiben hajlandóak voltak a magyar viszonyokhoz alkalmazkodni, és a magyar nyelvet annyira megtanulni, hogy a hívek megértsék őket. Azonban álláspontjához azt is hozzátette, hogy a végleges átvételükkel nem nagyon siet, mert a vidék papságáról nem volt a püspökségnek kedvező véleménye. A néhány nappal korábban Alsólendván és Muraszombatban

végzett „vizit” után az volt a püspök véleménye, hogy a Szombathelyen nevelkedett idősebb papok, akik akkor már nem sokan voltak, „boldogan tértek vissza a régi hazába”. A nagy többség azonban a délszláv érában végezte iskoláit, és – Grősz véleménye szerint – teljesen szlovén neveltetést kapott. Velük kapcsolatosan megjegyezte, hogy „momentán szívesen vannak Magyarországon, mert ismerik társaik sorsát a német megszállás alatt lévő területen, de lelkületük – kevés kivétellel – teljesen idegen, annyira, hogy anyanyelvüket is megtagadják és csak a szlovén nyelvről akarnak tudni.” A püspök az említett papok anyanyelvének a Mura menti szlovén (vend) nyelvjárást tekintette. A nyelvi kérdéssel kapcsolatosan – Grősz véleményéről bővebben már korábban, a Vend-kérdés című fejezetben írtunk – a püspök nem kívánt döntést hozni, ezért arra ösztönözte Hóman Bálint minisztert, hogy sürgősen

célszerű lenne megállapítani, hogy az iskolákban milyen „kisebbségi” nyelvet használjanak, mert ez megkönnyítené az egyház helyzetét is az akkoriban nagy vitákat kiváltó templomi nyelvhasználat megválasztása szempontjából. Grősz püspök említett levelében arra is utalt, hogy az egyházmegye területén alkalmazott papoktól hűséget követel a magyar állameszméhez, továbbá békés együttműködést a magyar hatóságokkal, valamint arra ösztönzi őket, hogy „híveiknek azon a nyelven hirdessék az evangéliumot, amelyet azok megértenek, a nyelvkérdést pedig ne élezzék ki, hanem várják meg, amíg ez a kérdés a tannyelv megállapításával kapcsolatban rendezve lesz.”372 Muraszombatban tartották meg 1941 júliusában a Vasi Közép Evangélikus Egyházmegye közgyűlését, amelynek keretében elhatározták, hogy a Mura menti evangélikus egyházközösségek számára külön – tekintettel a sajátos helyzetre – alesperességet

állítanak fel. Tiszteletbeli esperesnek Kováts Istvánt választották, Benkó József pedig tiszteletbeli felügyelő lett. A közgyűlést megelőzően a Vasi Közép Evangélikus Egyházmegye Tanítóegyesülete is Muraszombatban tartotta meg rendes évi közgyűlését.373 Ivan Jerič egykori alsólendvai, majd turniščei (bántornyai) esperes-plébános, címzetes kanonok különböző eseményekhez kapcsolódó visszaemlékezéseiben – szlovén szemszögből – beszámolt arról az időszakról, amikor a második világháború kitörése után a Muravidéket ismét visszacsatolták Magyarországhoz. A vidéken nagy tekintélynek örvendő egyházi férfiú élményleírásai őszinteséget sugallnak, habár az igazsághoz tartozik, hogy ő a vidék első világháború utáni elcsatolásának egyik szervezője, fontos támogatója volt. Ezt a magatartását, elkötelezett szlovén érzelmeit Jerič visszaemlékezéseinek minden fejezetében vallja valamennyire. A

feletteséhez, a szombathelyi püspökhöz intézett levelei alapján se lehet állítani, hogy megtagadta volna nemzeti elkötelezettségét, még ha a szombathelyi egyházkerülethez intézett levelei a 2. világháború időszakában tartalmaznak is olyan elemeket, amelyek bizonyos fokú „kétszínűségre” utalnak. Azonban ismerve a tárgyalt korszak politikai állapotát, valamint a kisebbségiek szinte beidegződött, „hintapolitika”jellegű beállítottságát, Jerič magatartása érthetőnek tekinthető. E kérdést illetően sem szükséges vitatni azt különösképpen, hogy a visszacsatolást a magyarság és számos szlovén nemzetiségű polgár is felszabadulásként élte meg, mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy a szlovénok között akkor már valószínűleg többségben voltak azok, akiknek a magyar katonai, majd politikai fennhatóság megszállást jelentett. A szlovén származású római katolikus papság körében különösképpen erős volt az

ellenszenv a magyar fennhatóság iránt, amit Jerič visszaemlékezései is bizonyítanak. Ahhoz sem fér kétség, hogy a magyar katonai, majd később a civil hatóságok is sokat tettek annak érdekében, hogy a Mura mentén élő szlovénséget még inkább szembeállítsák magukkal. Természetesen e tekintetben is mindig differenciáltan kell elemezni a különböző szempontokat. Ugyanis az adott helyzethez, ezen belül a magyar hatóságok fölényeskedéseihez, nemegyszer túlkapásaihoz úgy is lehet viszonyulni, hogy húsz esztendő után a várva várt magyar (vagy részben magyar jellegű) területek megszerzése sajátos érzelmeket váltott ki a politikusokban, katonákban és a hétköznapi emberekben egyaránt. A másik szempont, hogy a tárgyalt korszakban háború volt. A háború pedig jellegénél fogva mindig könyörtelen, és a „fölérendelt” fél szinte törvényszerűen visszaél a helyzetével (a délszláv hatalom is folyamatosan azt tette 1919 után,

nem háborús körülmények között is). Hogy ezzel a célt szolgálja-e, vagy éppen annak ellenkezőjét, ami sajnos Muravidék vonatkozásában a későbbiek során többszörösen bebizonyosodott, az a pillanatnyi helyzeten nem sokat változtat. A sajtóbeszámolók szerint óriási érdeklődés mellett tartotta meg 1941 őszén hangversenyét a muraszombati római katolikus plébániatemplomban a híres Schola Cantorum Sabariensis szombathelyi kórus. A hangversenyt jelenlétével Grősz József szombathelyi megyéspüspök is megtisztelte.374 A püspök néhány nappal később négy, nem a Muravidék területén született, a jugoszláv érában azonban ott tevékenykedő pap ügyes-bajos kérdéseiben intézett levelet a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnak. Az említett személyek – Zadravec Mátyás, Safosnik Jakab, Fajdiga Alajos és Prah Miksa – nem voltak magyar állampolgárok, ezért a katonai hatóság kérte tőlük a hűségfogadalmat, aminek

következtében azonban nem kaphattak fizetést. Egy Jerič Ivan esperes által a püspökhöz intézett levélben további papok neve is szerepel, akiknek a fizetése rendezésre várt. Grősz püspök azzal az indoklással kérte esetükben státusuk rendezését, hogy ideiglenesen megtartotta őket tisztségükben, illetve magyarországi területen belül helyezte át őket, mivel nem utasíthatta őket a németek által megszállt szülőföldjükre, ahol a szlovén papok kilátástalan sorsra jutottak. Ezért kérte az illetékes állami hatóság intézkedését és az említett papok fizetésének a rendezését.375 Az említett levéllel szinte azonos időben (1941. október 13-án) a szombathelyi megyéspüspök még egy levelet írt Hóman Bálint miniszternek a papok bérével összefüggésben, amelyben azonban a magyar nemzeti érdekek kerültek előtérbe. A levélből kicseng, hogy – a katonai és a polgári közigazgatás vezetőinek kérése mellett – a

püspök saját tapasztalatai alapján is fontosnak tartotta 1941-ben nagyobb arányú személyi változások kieszközlését a Mura menti területen. Megjegyezte, hogy magyar nemzeti szempontból fontos volt, hogy a „jószándékú vend nép” teljes mértékben magyar érzésű papokat kapott, ugyanakkor a szlovén eszmékkel átitatott muravidéki papságnak az ún. trianoni területre való áthelyezése is – Grősz véleménye szerint – fontos volt. A papi fizetéseket illetően abban rejlett a gond, hogy az utóbbiak, tehát a „trianoni” területre áthelyezettek állítólag kétszeres fizetést kaptak. Megkapták a püspöki hivataltól az új állomáshelyük ún. kongruáját, valamint – az illetékes állami hivataltól – úgyszintén megkapták korábbi muravidéki állásuk illetményét is. A Muravidékre újonnan áthelyezett papok részére a korábban ott működők illetményének az átcsoportosítását egy pénzügyminisztériumi rendelet

akadályozta, ami miatt nehézségekre került sor. A kialakult helyzet orvoslását a megyéspüspök a minisztertől kérte, mert szerinte a „halogatást nem tűrő állapot” nemzeti érdeket sértett, ezért azonnal intézkedésre volt szükség. Az említett levélben – mivel a papi illeték azonnali rendezését konkrét személyekre vonatkozóan követelte Grősz József megyéspüspök – a korábbi hónapokban, főleg július és október között végrehajtott papi áthelyezések is pontosan követhetők. A püspöki levélből kiderül, hogy Rous Mátyást Muraszombatból pákai káplánná nevezték ki, helyére viszont dr. Molnár Vince került Bántornyára Hosszú József érkezett káplánnak, a Hosszúperesztegre áthelyezett Kozár József helyére. Kebeleszentmártonra Skrapits József került, aki az Oladra távozó Koren Ivan káplánt váltotta, míg Gábor Alajos káplán Belatincon a Murarévre távozó Szukics János helyére érkezett. Murarév korábbi

káplánja, Berdén József viszont Jánosházára került Gjuran József káplán lett Cserencsócon a Csesztregre áthelyezett Prah Miksa utódja, Horváth Imre pedig Alsólendván váltotta a Letenyére távozó Györkös István káplánt. Alsólendvára került Kovács Kopácsi Lajos hitoktató is, aki a Cserencsócra került Hermán Nándort váltotta. Kolencz Ferenc muraszombati hittantanári kinevezést kapott, elődje, Sostarec Iván viszont Kőszegen lett káplán.376 A plébániák megfelelő és a hatalom szempontjából alkalmas papokkal való feltöltése hosszadalmas folyamat volt, számos nehézséggel és folyamatosan jelentkező személycserékkel. A helyzet rendezésénél, amint arra már utaltunk, a helyi és megyei hatósági szerveknek is fontos szerepe volt. Erre utal a szombathelyi püspöki titkár 1941 november 2án írott levele is, amelyet Zala megye alispánjához intézett A püspöki titkár által írt levélben szó esett néhány aktuális

személycseréről, amelyek esetében a megyei hivatal is érdekelt volt, illetve a segítségére szükség volt. Akkor még nyitott kérdésként merült fel a belatinci plébános személyének a kérdése, mivel a korábbit a tárgyalt időszakban helyezték nyugállományba. A levél érdekességeként megemlíthetjük, hogy abban utalás történt Klekl József hazalátogatására is, amivel kapcsolatosan a titkár megjegyezte, hogy a közismert egyházi és politikai személy esetében célszerű lett volna a hazalátogatás megakadályozása.377 1941 októberében egyházi és civil körökben egyaránt nagy visszhangot keltett három muravidéki szlovén származású pap – Halász Dániel, Camplin Ivan és Jerič Mihael – letartóztatása, akiket a partizánmozgalommal való együttműködéssel vádoltak. Az esemény kapcsán több szempontból betekintést nyerhetünk a korabeli vallási és politikai viszonyokba, ezért több figyelmet szentelünk a körülmények

bemutatásának. A II. világháború végén tragikusan elhunyt Halász Dánielről, egykori alsólendvai káplánról, későbbi nagypalinai plébánosról fontos elmondani, hogy nagy tekintélynek örvendett a magyar és a szlovén hívek körében. A magyarosan hangzó vezetékneve ellenére (bizonyára egyik őse benősülhetett a szlovén Cserencsócra) Halász szlovén családból származott és szlovén érzelmű ember volt, azonban miután magyar környezetbe került, ezt a közösséget is nagyon megszerette. A Lendva környéki magyarságot megtisztelte azzal is, hogy önszorgalomból megtanulta a magyar nyelvet. Köztudott ugyanis, hogy a magyar hívők igényeinek tökéletesen eleget kívánt tenni, tehát magyarul akart nekik prédikálni, ezért 1936ban elhatározta, hogy saját költségén Szombathelyre megy nyelvet tanulni. Törekvéseinek volt eredménye, hiszen prédikálni kezdett magyarul, a magyar Mária-leányok kongregáció körét az addigi 20 főről

kétszázra növelte, a magyar kisdiákoknak megszervezte a „Mária kertje” szervezetet, a Hitélet vallásos folyóirat előfizetőinek a számát a korábbinak a tízszeresére növelte, és – a szombathelyi püspöknek egy 1942 nyarán írott levele szerint – eredményesen ellenezte a magyar gyerekek körében a „pánszláv-nacionalista Sokol szervezeteket” (ő nevezte azokat így).378 A második világháború Halász Dániel szempontjából különösképpen nagy megpróbáltatásokkal, tragikus eseményekkel járt. A vidék Magyarországhoz történő visszacsatolását követően – aminek ő, szlovén nemzetiségű lévén, nem örült, de elfogadta azt – 1941 októberében, amint már említettük, olyan bűnvádat intéztek ellene és a két másik szlovén származású paptársa ellen, hogy együttműködtek a szlovén kommunistákkal, mivel nem jelentette fel a hatóságnál azok egyik vezetőjét. Amint püspökének címzett levelében írta, politikai

vagy egyéb hatósági szervnek nem jelentett fel senkit sem, még a számára kevésbé rokonszenves kommunistákat sem, mert a feljelentgetés egy pap esetében nem minősíthető méltó cselekedetnek. Amint több leveléből és egyéb források alapján következtetni lehet, a magyar hatalommal szembeni szlovén ellenállási mozgalmat valószínűleg nem ellenezte, azonban ettől függetlenül megpróbálta akadályozni a kommunista szervezkedést, ami a plébániája területén sikerült is neki. A hadbíróság 1941 decemberében Halász Dánielt 14 hónap börtönbüntetésre ítélte, amiből bő hét hónapot a budapesti fegyházban letöltött. 1942 júliusában feltételesen szabadlábra helyezték 1941. december 4-én a honvédvezérkar főnökének bírósága Vácott hozott ítéletével Jerič Mihaelt 4, Camplin Ivant 5 évi fegyházbüntetésre ítélte. Camplin Ivan egy beszélgetés során az eseménnyel kapcsolatosan ismertette véleményét. Nyilatkozata szerint

Kovač Štefan, aki diáktársa volt egykor a gimnáziumban, majd később ismert kommunista aktivista lett (a szlovén Népfelszabadító Front muravidéki szervezője) álruhába öltözve, egy bombával a cekkerében felkereste őt péterhegyi lakásán. Az volt a célja, hogy meggyőzze Camplint, hogy mint a lakosság körében befolyásos egyházi személy, titokban támogassa a kommunista mozgalmat. Camplinnnak tudomása volt arról, hogy ezt tették akkoriban több katolikus pappal is, akikről feltételezték, hogy szlovén érzelműek (az evangélikusokkal nem, mivel azok erősen magyar kötődésűek voltak). Kovač egyebek mellett a következőket mondta neki: „Iván, háború van, ezzel mindketten tisztában vagyunk. A hazaárulást halállal büntetik” Aztán váltottak még néhány szót, mint egykori diáktársak, majd aludni tértek, de Kovač a felajánlott szállást nem fogadta el, inkább a szénáspadlást választotta pihenőhelyül. A következő napokban

Kuzmán Jerič Mihaelt is megkereste. Kovač látogatásáról akkor még senki nem tudott. A későbbiek során a hatóság Camplint azért tartóztatta le, mert Kovač megkereséséről nem értesítette az illetékes szerveket. Hogy nála járt, az akkor derült ki, amikor Kovačot a magyar csendőrök később Tüskeszernél agyonlőtték. Megtalálták nála azt a feljegyzést, amelyben Camplin neve is szerepelt. Camplin azzal védekezett, hogy a plébániára bárki mehet, és az emberek a paphoz bizalmasan fordulnak, amivel ő nem élhetett vissza. Másik ürügyként a letartóztatását illetően Camplin azt említette, hogy amikor Grősz püspök Alsólendván járt, akkor ő néhány paptársával piros szegfűvel volt jelen az eseményen, amiből egyesek tévesen arra következtettek, hogy kapcsolatuk van a kommunistákkal.379 Amint már utaltunk arra, Halász Dániel elítélése miatt a hívők erélyesen tiltakoztak.380 A lábjegyzetben ismertetett levelek mellett

utalunk Horváth Imre alsólendvai káplán 1941. november 20-i levelére, amelyben egyrészt – az alsólendvai Magyar Mária Kongregáció kérelmére – Halász ügyében kérte a püspök segítségét, másrészt viszont számos fontos információt közölt a Lendva-vidék korabeli helyzetét illetően. Az akkori viszonyok hiteles ismertetése céljából az alábbiakban közöljük Horváth káplán levelének bizonyos részeit: „Halász Dániel nagypalinai plébános helyzetén szeretnének segíteni az itteni magyar katolikusok. Ők, szinte kivétel nélkül, a legnagyobb hálával, tisztelettel és szeretettel emlékeznek vissza Halász plébános úrra, aki öt évig volt itt káplán, s tőle a magyarok csak szeretetet és jót kaptak. Azt mondják, akármelyik vend papot ítélték volna el, csak a Halászt ne, mert az ő elítélése olyan felzúdulást keltett általánosan, hogy az elképzelhetetlen, s az ő elítélésével a Magyarország iránti hűség a vendek,

sőt a magyarok körében is, nem hogy nőtt volna, hanem ellenkezőleg, veszedelmesen csökkent Időszerű dolog a szlovén mise kérdése. Többen, de nem sokan az itteni és az idejött magyarok közül oly szeretetlenséggel, sőt gyűlölettel viseltetnek a szlovének iránt, hogy még a legelemibb jogaiktól is meg akarnák fosztani őket. Legjobb volna innen kisöpörni őket, mondják ezek a szűklátókörű lelketlenek S így szítják az amúgy is parázsló veszélyes ellentéteket. S ennek a néhány, magát legjobb magyarnak tartó egyénnek, hiába beszélni megértésről, megbocsátásról, szentistváni állameszméről, keresztény testvériségről, emberi jogokról, hiába mondani, hogy amit nem akarnál magadnak, ne tedd másnak se, mert őket elvakította a helytelenül elképzelt magyarosítás képe. Azzal nem törődnek, hogy az esetleges, nagyon szerény eredmények mellett olyan bajokat okoznak, amelyekbe ők is belepusztulhatnak. Így sohasem fogják

megszerettetni Magyarországot ezzel az idegen ajkú, de legnagyobbrészt idevaló néppel. És most nagyon agitálnak ezek a kevesek a szlovén mise eltörlése mellett, pedig a magyar nép nagy többsége ezt nem kívánja, és nem is kívánhatja. Úgy látszik, hogy néha még papok is megfeledkeznek arról, hogy a lelkek üdvözítése a legfőbb törvény, hogy egyházunknak, hitünknek, sőt még templomainknak sem a magyarosítás a célja. Az biztos, hogy itt is sok szlovén van, vagy ha úgy akarjuk vend, bár szerintem egészen jogosan mondják magukat szlovénoknak, sokan vannak, többen, mint amennyire gondolnánk, mert ők egykézéssel nem ölik a fajtájukat, mint a magyarok. Szlovén mise itt a kitelepítések rendezéséig feltétlenül kell Kell a magyar diák és leventemise, de kell a szlovén is. Milyen időben? Szerintem legjobb miserend volna téli időben a következő: 8 órai magyar, 9 órai szlovén, 10 órai magyar diák és leventemise, 11 órai a magyar

nép nagymiséje. Feltétlenül kellene ide erélyes kezű magyar plébános, mert különben itt előbb-utóbb nagy zavarok lesznek. Egy szlovénul jól tudó káplán teljesen elég a nem magyar ajkú hívek részére. A másik aktuális ügy a szlovén papok ittléte. A magyar hatóságok most nagyarányú nyomozást folytatnak a szlovén papok után, mert az állami hatóságok nem nagyon bíznak bennük. Ez rendben volna! Mert hogy ők, pár kivételével, Magyarországhoz való tartozásukat csak ideiglenesnek és a jelen helyzetben még legkisebb rossznak tartják, az biztos. Hogy nem is nagyon titkolva óhajtják az ő számukra a magyar papokénál sokkal jobb sorsot biztosító régi Jugoszlávia feltámadását, hogy jobban szeretnék az orosz–angol győzelmet, mint a németet és a magyarokét, azt biztosan tudom és állítom. Azt is tudom, hogy a szlovén öntudat, szláv államiság, önállósági vágy megtestesítői és fanatikus ápolói nagyrészt ők, ha

nyíltan, vagy ha mással nem is, puszta ittlétükkel. Engem majdnem két óra hosszat hallgattak ki az említett nyomozási ügyből kifolyólag és sok dologról kértek tőlem felvilágosítást. Én egyetlen szlovén papnak sem ártottam azzal, amit akkor mondottam, sőt többeket megvédtem alattomos, valótlan vádaskodások ellen, és intettem attól a hatóságokat, hogy hiszékenységük miatt ne folytassák a baklövések sorozatát. De kijelentettem azt a szilárd és nem légből kapott meggyőződésemet, hogy legjobb volna ezeket a szlovén érzésű, a magyar érdekek iránt érzéketlen papokat olyan helyen alkalmazni a lelkipásztorkodásban, ahol munkájuk megtermi a lelki gyümölcsöket, de nem árt a magyar nemzeti céloknak. Ehhez azonban csak akkor lehet hozzáfogni, ha az ő helyükbe magyar érzésű és az itteni nép anyanyelvén jól beszélő, a szlovén papokkal erkölcsileg és tudásban is felérő katolikus, magyar érzésű papokat lehet

állítani. Minden más megoldás, a magyarul nem tudó népréteg kitelepítését kivéve, szerintem rossz és nagy bajokat okozna lelki és nemzeti szempontból egyaránt. Azt is tudom, hogy az itteni papok áldozattá szeretnének válni népük szemében és így önként egyik sem fog lemondani és távozni; annak pedig határozottan örülnek, ha az ilyen kommunistagyanúság alaptalan vádjával ártatlanul kerülnek internálótáborba, mert ez az ő céljaik szempontjából, meg az igazi kommunisták részére is, tiszta nyereség381 Grősz József püspök válaszolt Horváth Imre alsólendvai káplán levelére. Fontos azonban, hogy a három pap letartóztatása ügyében 1941. november 24-én levelet intézett Szombathelyi Ferenc vezérkari főnökhöz is, és ismertette vele a muravidéki papok szempontjából pozitív álláspontját. A püspök azt is kérte a vezérkari főnöktől, hogy tájékoztassa őt a börtönben lévő papok jövőbeni sorsáról, hiszen a

papellátás szempontjából neki annak tudatában kell döntést hoznia. A plébániák káderhelyzetéről, amit a három fogva tartott pap megüresedett helye is részben befolyásolt, Grősz püspök Krantz József csendlaki esperesplébánost is értesítette, valamint közölte vele, hogy újabb levélben megkeresi a vezérkari főnököt, mert az ő döntésétől függ a Mura menti területen működő római katolikus plébániák működtetésének végleges rendezése. Krantz esperes ugyanis ezt megelőzően egy hosszú levelet intézett a püspökhöz, amelyben figyelmeztetett néhány plébánia kilátástalan helyzetére, mivel a papellátás nem volt megoldott. A legkirívóbbnak a péterhegyi (Petrovci) helyzetet ítélte, ahol Camplin Iván helyettesítése nagy gondot okozott. Krantz közölte a püspökkel személyes véleményét is Camplin elítélésével kapcsolatosan, aminek lényege, hogy az említett pap „környezetének lett az áldozata”, amiről az

érintett édesanyjával és bátyjával történő beszélgetés során még inkább meggyőződött.382 Miután a m. kir honvéd vezérkar főnökének bírósága mint illetékes ítélőbíróság 1941 decemberében kimondta az ítéletet, a három érintett pap is levélben kérte Grősz püspök segítségét és közbenjárását, hangsúlyozva, hogy az ellenük felhozott vádak valótlanok. 1941 december 16-i levelükben azt írták, eltekintve attól, hogy a kommunisták velük szemben állítólag fegyveres fenyegetést alkalmaztak, ők nem szövetkeztek a kommunista eszmék szervezőivel. Azt különböző vallási és erkölcsi normákkal magyarázták, hogy miért nem jelentették fel a náluk járt agitátorokat. Az említett levélben a következő nyilatkozat is szerepel: „Azt a vádat is hangoztatják ellenünk, mint általában a vend papok ellen, hogy ha nem is a kommunista, de a szlovén nemzeti mozgalomban vettünk részt. Ez alkalommal, mint papok ünnepélyesen

kijelentjük Nagyméltóságú Püspök Úrnak, hogy ilyen tekintetben sem vétkeztünk a magyar állam, a magyar törvények ellen.” A nagy erőfeszítések, püspöki levelek ellenére Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök a bíróság által hozott döntésről tájékoztatta 1942. február 9-én írott levelében Grősz megyéspüspököt A levélben – egyebek mellett – olvasható, hogy a bíróság a vádlottakat az 1930. évi III tc 59 paragrafusa 4. pontjába ütköző hűtlenség büntettében mondta ki bűnösnek, „mert az 1941 év július, augusztus, szeptember és október hónapjaiban, tehát a háború idején, abból a célból, hogy a magyar és a vele szövetséges német fegyveres erőnek szándékosan hátrányt és az ellenségnek szándékosan előnyt okozzanak, a Szovjetunió győzelmeinek elősegítése érdekében, az állam és a társadalom törvényes rendjének erőszakos felforgatására és megsemmisítésére irányuló muraközi kommunista

szervezkedésben és az ezzel kapcsolatosan ugyanitteni szlovén elszakadási törekvésekben és szervezkedésekben tevékenyen részt vettek, erre szövetkeztek és ennek kapcsán kommunista szervezőktől kapott utasításnak megfelelően rombolási, gyújtogatási és egyéb szabotázscselekmények elkövetésére vállalkoztak”.383 Az elítélt szlovén származású papok felmentése ügyében 1942. március 23-i keltezésű levelében a közben kalocsai érsekké előlépett szombathelyi püspök, Grősz József közbenjárt a legmagasabb állami méltóságnál, Horthy Miklós kormányzónál is, akivel ismertette a helyzetet. Amint egy újabb, ugyancsak Horthy Miklósnak Szombathelyről küldött, 1943 június 18-i keltezésű érseki levélből, valamint egyéb forrásokból kiderül, a három elítélt lelkész közül közben, 1942 nyarán Halász Dániel visszanyerte szabadságát, ezért a második levélben az érsek Jerics Mihály kuzmai és Camplin Ivan péterhegyi

papok felmentését kérte a börtönbüntetés alól, akiket ő (Grősz érsek) a fegyházban is meglátogatott. Kérelmét befolyásolta, hogy a katonai fegyház vezetői dicsérően nyilatkoztak az elítéltekről, ezért az érsek a két római katolikus pap részére kivételesen kérte a büntetés elengedését. Grősz érsek idézett levelében kérelmezési indokait a következőkben foglalta össze: „1. Mindketten kifogástalan papi egyéniségek, akik dicséretre méltó módon működtek híveik körében éppen a kommunista agitációval szemben. Erről mint illetékes főpásztoruk meggyőződtem. 2. Híveik szerették őket Éppen ezért a kegyelmi tény hatása magyar nemzeti szempontból igen kedvező lenne az egész Muravidéken. 3. Ha jugoszláv neveltetésük folytán nem is érzik és értik át teljes egészében az ezeréves Magyarország helyzetét és törekvéseit, kétségtelennek tartom azt, hogy kommunista, nemzetellenes és hazafiatlan üzelmekben nem

fognak részt venni, amit azzal is garantálhatok, hogy nevezetteket esetleg a trianoni területen helyezem el. 4. Ha hibáztak, mentse őket az a körülmény, hogy zűrzavaros időkben megfontolatlanul cselekedtek. 5. A fegyházban 2 éven át tanúsított viselkedésük a fegyházparancsnok véleménye szerint példaadó és dicséretes.”384 Grősz érsek említett törekvéseit Ivan Jerič is megerősítette azzal a megjegyzéssel, hogy valójában ő (Grősz) volt leginkább a felelős a szabadságvesztésükért is, hiszen engedélyezte a polgári hatalomnak, hogy ítélkezzen felettük. Jerič – saját állítása szerint – személyesen a legtöbbször próbált közbenjárni az elzárt papok kiszabadítása ügyében, ami abból a szempontból még inkább érthető, hogy a fogva tartottak, majd elítéltek között az öccse, Jerič Mihály (Mihael) is szerepelt. Már a Margit körúti fogházban felkereste őket (találkozni ugyan nem tudott velük), ahol állítólag

kieszközölte, hogy az ítélet meghozataláig a tisztekhez hasonló bánásmódban részesültek (egyebek mellett misézhettek is). Leginkább a Kovács nevű titkár volt a segítségére, aki – mint Házy katonai püspök fő embere – komoly befolyással bírt. 1941 decemberében azonban megtörtént – amint arról már korábban szóltunk – az ítélethozatal. Közben Jerič kapcsolatba lépett egy nyugalmazott katonai püspökkel, a muraközi (csáktornyai) származású Zadraveccel, aki állítólag Horthyval szoros barátságban volt (Jerič szerint sokat segített neki a bolsevista uralom után bekövetkező hatalomátvételkor). A nyugalmazott püspök támogatást ígért Jeričnek, azonban amikor három héttel később ismét megkereste, Zadravec azt mondta neki, hogy a kiszabadításból nem lesz semmi, mert az ellen tiltakozik a legfelsőbb katonai bíróság. Az ok Jerič szerint az volt (amit állítólag Zadravec püspök mondott neki), hogy Turniščén,

azaz Bántornyán egy Kovač Štefan (István) nevű kommunista működik, és ők valamennyien a támogatók sorába számítottak. Mindezek után Jerič kijelentette, hogy a bezárt papok kiszabadítása ügyében fontos volt, hogy egy Stanislav Vlasko nevű lengyel jezsuita szerzetes (aki rövid ideig a három pappal együtt volt a börtönben) a későbbiek során közbenjárt érdekükben a pápai nunciusnál, Angelo Rottinál. A nuncius állítólag nyomást gyakorolt Grősz érsekre, hogy javítsa ki hibáját és járjon el a papok kiszabadítása ügyében. Feltehetően ezt követően került sor a fentiekben már ismertetett püspöki, azaz érseki látogatásra a váci börtönben. A tényleges szabadon bocsátást azonban a hatalom tovább húzta. Akkor került sor Ivan Jerič újabb budapesti útjára, amelynek ő rendkívül nagy fontosságot tanúsít. Čeh Mihály tábornokkal – állítása szerint – ő beszélte meg az öccse és Camplin Iván szabadlábra

helyezését (egyebek mellett a halálosan beteg édesapjukra is hivatkoztak, aki ez idő alatt meg is halt).385 Magyarázat nélkül közölte a Muraszombat és Vidéke hetilap azt a hírt (ezért némi félreértésre is okot adhat), hogy Kapi Béla evangélikus püspök hivatalos évi beszámolójában bejelentette, hogy a Magyarországhoz visszakerült területen működő esperesség keretében nem kíván fenntartani külön „vend” esperességet.386 Krantz József csendlaki esperes-plébánost, aki már a jugoszláv érában is a magyarság egyik szellemi vezetőjének volt tekinthető, 1942 Húsvétvasárnapján címzetes kanonokká nevezte ki Grősz József szombathelyi megyéspüspök.387 E fontos egyházi címet Krantz József nem viselhette hosszan, mert a Mura menti római katolikus papság egyik meghatározó, magyar érzelmű egyénisége 1942 augusztusában, 53 éves korában elhunyt. Távozása nagy veszteséget jelentett a hívők és a papság szempontjából

egyaránt.388 A kisebb települések esetében szükségszerű volt, hogy közösen megállapodjanak egy lelkész eltartásáról, mivel önállóan nem volt képes valamennyi falu papot „foglalkoztatni”. A háborús években a pénzhiány még inkább érződött, ezért érthető Bagonya, Bakónak, Filóc és Zalaivánd képviselő-testületeinek 1942. október 29-i ülése, amelyen közösen megállapodtak arról, hogy a bagonyai plébános éves fizetéséhez Bagonya község 435, Bakónak község 83, Filóc község 405 és Zalaivánd 185 pengővel járul hozzá. A kántor fizetéséről is – arányai tekintetében – hasonló megegyezés született.389 Dr. Kapi Béla dunántúli evangélikus püspök ötnapos utazás keretében meglátogatta Muravidék evangélikus gyülekezeteit. Domonkosfán 12 magyaros ruhába öltözött lovas állott díszőrséget, miközben az egyházi és világi vezetők köszöntötték az egyházi méltóságot.390 Az alsólendvai evangélikus

gyülekezet viszont 1942. szeptember 6-án ünnepelte fennállásának 40. évfordulóját Az ünnep alakalmából a városba utazott dr Kapi Béla evangélikus püspök, valamint dr. Brand Sándor Zala megyei alispán391 Grősz József megyéspüspök 1942 szeptemberében az Alsólendvai járás plébániáiban bérmált. Mindenütt nagy lelkesedéssel fogadták a hívek a katolikus főpásztort392. A turniščei (bántornyai) fogadásról a sajtó külön is beszámolt, és azt sem feledte el közölni, hogy Jerič Ivan esperes főpásztora köszöntése tiszteletére a magyar vitézségi érmeket is kitűzte.393 Jerič a közzétett emlékirataiban erről az eseményről nem szólt. A közöltektől függetlenül mégis némi, a magyar nyelv iránti ellenszenvre adhat okot Grősz püspöknek az a körlevele, amelyben arról rendelkezett, hogy a Himnuszt kötelező énekelni bizonyos napokon, illetve ünnepeken. A körlevél arra is utalt, hogy a Himnusz éneklése alatt a

hívők állni kötelesek, a miséző papnak viszont az oltárnál kell maradni.394 A levél kibocsátását az indokolhatta, hogy bizonyos szlovénok lakta településeken a magyar himnusz éneklésével a szentmiséken nehézségek voltak, ami valamennyire érthető is, hiszen a szlovén nemzetiségi falvakban annak korábban sem volt hagyománya. A sajtó közleménye szerint emlékezetes, szép ünnepség keretében iktatták be 1942. december 8-án Csendlakon (Tišina) dr. Harangozó Ferenc plébánost, az új muraszombati kerületi esperest. A beiktató vallási szertartást a csendlaki származású, akkor prelátusi rangban levő Dr. Rogács Ferenc vezette (csak mellékesen jegyezzük meg, hogy később pécsi püspökké nevezték ki). Harangozó Ferenc a muravidéki szlovén tájszólást nem beszélte, de a horvát nyelvet bírta.395 Ugyanakkor a tárgyalt időszakban, 1943 végén olyan jelenségekkel is találkozunk, hogy a muraszombati és szentgotthárdi főszolgabírók

a szombathelyi Püspöki Hivatalnak jelentést tettek a szlovén származású, illetve a Muravidéken működő papoknak a magyar állameszméhez és a magyar nyelvhez való viszonyulásáról és a vallásgyakorlás terén felvetődő kérdésekről. A 297/1943 sz eln jelentés kivonatában az áll, hogy a muraszombati főszolgabíró sajnálkozva megállapította, hogy a járásban tevékenykedő római katolikus plébánosok egy része sehogy sem akart a megváltozott körülményekbe, mármint a vidék Magyarországhoz való visszacsatolásába belenyugodni. Állítása szerint a magyar lakosság legnagyobb elkeseredésére ápolta a régi szlovén kapcsolatokat. A kivonatban a továbbiakban a következő olvasható: „Vojkovics József muraszombati plébános, aki a szentgotthárdi áll. gimnáziumban tett érettségi vizsgát és az izzó magyarságáról ismert Szlepecz János c. kanonok esperes-plébános mellett volt káplán, a szlovén eszmekörből sehogyan sem tud, vagy

akarja magát kivonni, a plébániatemplomban egy szlovén kántort tart, aki szlovénul énekel és maga is ahol csak teheti, kimutatja szlovén érzelmeit. Az iskolai tanulók hitoktatásában nem vett részt, ami azt jelenti, hogy a magyar tanítóságnak közvetlenül nehézségeket okozni természetesen nem lehet, viszont magaviseletével, baráti körével kihangsúlyozza azt, hogy a magyarsággal nem tart együtt, így természetesen többen is biztatást és bátorítást látnak viselkedésében, és szintén ellenséges érzülettel viseltetnek a magyarság iránt. Ennek a magatartásnak a következménye az a szinte egyedülálló eset, hogy a mártonhelyi plébániatemplomban, ahol Berden András vend anyanyelvű pap a plébános, az elszakítás ideje alatt vend nyelven énekeltek a templomban, míg most, hogy az uralomváltozás idején a mártonhelyi kántori állást betöltő Csepreghy Károly magyar anyanyelvű és képesítésű, a jugoszláv uralom ideje alatt ig.

tanítót a muraszombati iskolához tanítóvá kinevezték és így mártonhelyi kántori állásáról lemondott – szlovénul énekelnek –. Általában a római katolikus templomokban a régi vend nyelvű énekekkel felhagytak és a szlovén énekeket éneklik, mert mindezidáig erélyes intézkedés erre vonatkozólag nem történt. Nem ismerem a rk egyház vonatkozó szabályzatát és így nem tudom, hogy vajon a püspök úrnak van-e joghatósága a szlovén énekeket betiltani és visszaállítani az 1918. év előtti, sőt, amint a mártonhelyi példa mutatja, az elszakítás ideje alatt is énekeltek egyes templomokban vend nyelven, állapotot, amikor minden templomban vend nyelven énekeltek, mindenesetre igen üdvös lenne és ha a jugoszláv uralom alatt meg lehetett tiltani a vend éneket és helyette a szlovént beállítani, véleményem szerint ugyanígy, sőt még több joggal lehetne a régi évszázados gyakorlatot, a vend éneklést visszaállítani.” A

jelentésből a továbbiakban kiderül, hogy dr. Harangozó Ferenc csendlaki esperes-plébános és Faflik Ferenc felsőszentbenedeki plébános erősen magyar érzelműek voltak. Vojkovics József muraszombati plébános, Bejek János szentsebestyéni plébános és Berden András mártonhelyi plébános jól bírták, azaz beszélték a magyar nyelvet, míg Kolenc Iván felsőlendvai, Tratnjek István perestói, Gombócz István kuzmai és Rousz Mátyás péterhegyi plébánosok a magyar nyelvet alig-alig beszélték. Szafosnik Jakabról, a Vashidegkútról Vízlendvára áthelyezett szlovén nemzetiségű plébánosról ugyancsak megjegyezték a jelentésben, hogy nem tudott magyarul. A jelentés kivonata azzal a feltételezéssel zárul, hogy a szombathelyi püspök által Vashidegkútra áthelyezett egykori alsólendvai esperes-plébános, Bakán István feltehetőleg az alsólendvai hívek kifogására volt áthelyezve (viszont politikai magatartásáról az alsólendvai

főszolgabírótól a jelentés elkészítéséig a muraszombati főszolgabíró értesítést nem kapott.)396 A jelentéssel kapcsolatosan a szombathelyi Egyházmegyei Hivatal kikérte a muraszombati kerületi Esperesi Hivatal, személy szerint Harangozó Ferenc esperes véleményét, aki – tekintettel a körülményekre, a nemegyszer túlkapásokkal jogosan vádolható magyar hatósági szervektől eltérően – higgadtan és megfontoltan, a helyzet rendezése érdekében összegezte nézeteit (a levelet 1944. január 11-én írta Csendlakon) Hangsúlyozta, hogy az adott helyzetben – politikai megfontolásból – bele kell nyugodni a szlovén származású papok magatartásába, tehát abba, hogy ők érzelmileg nem kötődtek a magyar értékekhez. Amit véleménye szerint el lehetett várni tőlük, az a magyar állam iránti lojalitás. Ha ezen a téren vétetnek – írta Harangozó –, akkor ezt rájuk kell bizonyítani. Ami a szlovén egyházi énekek kérdését illeti,

Harangozó esperes meggyőződésből állította, hogy az ügyet a háború befejezése előtt, de mindenekelőtt a muravidéki kántorkérdés rendezésének hiányában nem tudják megnyugtatót módon megoldani. Megállapítását a következőkkel támasztotta alá: „A 20 éves szlovén templomi éneket, ha nem akarjuk azt, hogy a templom ének nélkül maradjon, egyszerre, alkalmas magyar kántorok segítsége nélkül megszüntetni nem tudjuk. Ezeket a nehézségeket a saját plébániámon tapasztalom, noha a vend népének szívügyem és érdekében mindent megpróbálok. A mártonhelyi esetből is csak az tűnik ki szerintem, hogy az egyházi ének mennyire a kántor függvénye. Nem hiszem, hogy Mártonhelyen most a plébános utasítására énekelnének szlovénul.” Nyilvánvaló, hogy az egyházi hatóságok olyan szándékkal próbálták meg a tájszólást, azaz a vend nyelvet előtérbe helyezni az egyházi éneklés terén, hogy azzal valamennyire bizonyítsák

a Mura mentén élő szlovén közösség és a Stájerországban élő szlovénok közötti különbözőséget. Feltehetően nem azzal a céllal, hogy a ténylegesen létező muravidéki szlovén (vend) nyelvjárás kontinuitását biztosítsák. Az Egyházmegyei Hivatal a közösség számára új „vend ima- és énekeskönyvet” ígért. Ezzel kapcsolatosan Harangozó Ferenc esperes az adott helyzetben azt tartotta indokoltnak, hogy az elemi iskolai oktatásban nagyobb hangsúlyt kell helyezni a „lelkiismeretes magyar és vend énekoktatásra”, amire az illetékes tanügyi hatóságoknak komolyabb figyelmet kellene fordítani. Harangozó esperes a dolányi plébános tervezett eltávolítása ügyében is türelemgyakorlásra intette az Egyházmegyei Hivatalt (akit egyébként inkább rendetlen és meggondolatlan, mint politikailag veszélyes embernek tartott), mert ilyen lépésekkel inkább csak ártani lehetne az ügynek, azaz amint ő fogalmaz, a „vendvidéknek”.397

Szokatlan döntést hozott 1943 augusztusában Adorjánfalva (Odranci) község képviselőtestülete, amikor Horváth István hitoktató részére, aki a faluban ellátta a papi teendőket, az 1944-es évre megszavazott 980 pengő támogatást. A megyei törvényhatósági kisgyűlés az elfogadott összeget csak egyházközségi segély címen támogatta, mivel az ilyen jellegű kiadások fedezésére sem az ún. canonica visitació, sem szokásjogi alapon nem volt köteles Horváth tevékenysége egyértelműen egyházi feladatnak volt minősíthető.398 XII. Pius pápa – amint azt az Osservatore Romano 1944 március 7-i száma közölte – Kovács Sándor pápai prelátus, kiskunsági főesperes, kecskeméti plébános személyében kinevezte az új szombathelyi püspököt, akinek fennhatósága alá tartozott a Muravidék is.399 Kovács Sándor, az újonnan kinevezett szombathelyi megyéspüspök főpásztori szózattal fordult a muravidéki katolikusokhoz, és – egyebek

mellett – a lelkipásztorokkal való együttműködésre, a szegények szeretetére és az áldozatos hazaszeretetre buzdította őket. Domonkosfáról viszont akkoriban egy sajtóközlemény szerint távozni készült a 18 éve ott tevékenykedő Hári Lipót evangélikus lelkész, akit – egyebek mellett – buzgó és tántoríthatatlan magyarsága miatt szerettek meg gyülekezetében. Hárit a Balaton melletti Kötcsénre szólította el kötelessége, ahol öt pályázó közül őt választották lelkészüknek.400 1944. október 12-én elhunyt Darvas Aladár tótkeresztúri evangélikus lelkész, a Vasi Közép Evangélikus Egyházmegye alesperese, Vasvármegye törvényhatóságának bizottsági tagja, valamint a Vendvidéki Magyar Közművelődési Egyesület alelnöke, akit az ún. vend–magyar testvériség egyik meghatározó támogatójaként tartottak számon.401 Klekl Jožef nyugalmazott plébánost, az 1918–19-es politikai események, valamint a két

világháború közötti időszak aktív politikai szereplőjét, aki a II. világháború bizonyos időszakában kórházi lelkészként tevékenykedett, 1944. december 7-én hajnalban két csendőr Celldömölkről Csáktornyára kísérte. Állítólag néhány napig marhavagonokban utaztak, ezért az akkor már nagyon beteg pap meghűlt és legyengült, azért Csáktornyán kórházba került. Az orvosok legalább három hónapra kiterjedő kórházi gyógykezelést feltételeztek. Jerič Ivan esperes arra hivatkozva, hogy Kleklnek „semmije sincsen és a nyugdíja is csekély”, azzal a kéréssel fordult a szombathelyi megyéspüspökhöz, hogy az érintettet részesítse némi segélyben.402 A Kemenesaljai Esperesi Hivatal részéről Tanay Ferenc esperes-plébános hasonló kéréssel fordult a püspökhöz. Levelében elpanaszolta, az elszállítás okáról senki sem tudott felvilágosítást adni. Klekl tevékenységéről közölte, hogy 1941 óta tartózkodott

Celldömölkön. Nagyon buzgó, jámbor életű, készséges és imádságos papnak ismerte meg Kleklt az esperes, aki véleménye szerint csupán a betegek lelki gondozásával törődött. Tudomása szerint ott már politikával nem foglalkozott. Rádiót állítólag azért nem vett és újságot sem járatott, hogy a korábbi kellemetlenségek miatt ne keletkezzenek gondjai. A szlovén papok ugyan Celldömölkön is felkeresték őket, azonban akkor Klekl már nem lázított senki ellen sem. Négy szlovén anyanyelvű káplánt ő tanította a magyar nyelvre Kovács Sándor püspök válaszában jelezte, hogy Klekl érdekében – akárcsak korábban is – megtesz minden tőle telhetőt, és – lehetősége szerint – a papot anyagilag is támogatja.403 Mivel Adorjánfalván (Odranci) a II. világháború előtt nem volt templom, hanem „egy kis szegény és szerény kápolna”, az említett szlovénok lakta faluban tervezték a templom építését. E törekvés abból a

püspöki hivatalhoz címzett levélből is kiderül, amelyben Sostarec Alajos megbízott plébániai adminisztrátor arra kérte az illetékes egyházmegyei szervet, hogy a kápolna pénztárában összegyűlt nagyobb pénzösszeget – amelyet nem tudtak a püspöki leirat értelmében a zárszámadás keretében elhelyezni – ideiglenesen fordíthassák a templomépítési tervrajz elkészítésének költségére. A kérést a püspök 1945 februárjában engedélyezte.404 A második világháború utolsó időszakát követően a Muravidék ismételten délszláv, azaz jugoszláv fennhatóság alá került. Egyházi tekintetben azonban az 1945-ös év közepe még igencsak válságosnak tekinthető, hiszen a kérdés megnyugtató rendezéséről az említett időszakra vonatkozólag aligha beszélhetünk. Jerič Ivan, az alsólendvai Esperesi Hivatal Turniščén (ő egyébként leveleiben használja a Bántornya nevet) székelő esperese már 1945. április 25-i levéeében

értesítette a Zalaegerszegen tartózkodó Galambos Miklós püspöki helynököt, hogy a jugoszláv katonai parancsnokság mint ideiglenes közigazgatási szerv április 22-én kelt 162. számú határozata értelmében az összes 1941 április 16-a után az ún „trianoni” Magyarországról Muravidékre beköltözött magyar állampolgárt kiutasította. A kiutasítottak között voltak papok is, ezért Jerič figyelmeztetett, hogy „kb. 9 papnak a Muravidéket e napokban el kell hagynia.” A papság az említett határozat értelmében minden ingó vagyonát elvihette és a határig fegyveres védelmet kapott. Jerič mindenekelőtt azért figyelmeztette a püspöki helynököt az előállt helyzetre, hogy jelezze az ily módon megüresedett plébániák igényét azokra a papokra, akik a délszláv állam területén születtek és – ahogy az esperes fogalmazott – „az anyaországban” tartózkodtak. Arra kérte a püspöki helynököt, hogy azok számára szíveskedjék

az elbocsátást a szombathelyi megyéspüspöknél kieszközölni. Jerič leveléből kiderül, hogy a Muravidék területére kinevezett püspöki helynök, Harangozó Ferenc is elhagyta a területet. A korábban említett bizonytalanság, rendezetlen állapot éppen abból érződik leginkább, hogy Harangozó püspöki helynök távozásával kapcsolatosan Jerič a következőképpen fogalmazott: „Így Muravidéknek most nincs senkije, aki a püspöki helynöki joghatóságot gyakorolja, mert sem Rödönyi esperes úrral, sem pedig a doktor úrral (feltehetően Harangozóra utalt) a rendes érintkezés lehetetlen. Azonkívül a mostani politikai helyzet is megkívánja, hogy legyen valaki, aki az itteni joghatóságnál az egyházi jogokat védje. Azért véleményem szerint egyházi szempontból szükséges volna, ha a nagyméltóságú püspök úr valakit a vend papság közül helynökévé kinevezne.” Az utolsó mondatból egyértelműen kiderül, hogy a püspöki jogkört

azokban a hetekben még a szombathelyi püspök gyakorolta, habár – és a levélben arra is történt utalás – Jerič már a jugoszláv hatóságoknál tárgyalt az ügyben. Az új hatalom állítólag azt ígérte, hogy az istentisztelet nem lesz érintve, sem az igehirdetés. A hittan az iskolákban nem lesz kötelező (hanem fakultatív), „azaz annak, aki kijelenti írásban, hogy nem akarja, hogy gyermeke hittanra járjon, nem kötelező”. A katolikus sajtót nem kívánta – a Jeričnek tett ígéretekből ez derül ki – betiltani, az egyház és az állam azonban el lesznek választva.405 Jerič levelét követően mintegy másfél hónappal később (közben nyilván több információcsere következtében) dr. Galambos Miklós plébános, szentszéki bíró Zalaegerszegről fontos információkat közölt Kovács Sándor szombathelyi megyéspüspökkel a muravidéki helyzettel kapcsolatosan. Az 1945 június 17-én kelt jelentésből kiderül, hogy időközben a

maribori püspökség futár útján már kérte Rómát a Muravidék visszacsatolására egyházmegyei tekintetben is. A muravidéki plébániákban tevékenykedő papok kérdésében számos változás következett be, amiről Galambos a következőképpen tett jelentést: „Alsólendván Excellenciád óhaja szerint Zvér István lett adminisztrátor, Belatincra pedig Skrabán János ment, Murarévre az ifj. Berdén került vissza Lendvavásárhelyen (Dobronakon – a szerző megjegyz) Camplin Iván, Kebeleszentmártonban Jerics Mihály lett adminisztrátor. Szukics helyzete bizonytalan, de még inkább Hermán Nándoré, akit a marburgi püspök úr aligha fog átvenni, de Zágrábba sem veszik vissza. Fickót rövid időre elfogták A visszatérő papságból 12 ment át a marburgi egyházmegye üres helyeire. A marburgi püspök úr Zvér úrnak, aki mindvégig marburgi egyházmegyés volt, egyházmegyéjében akart helyet adni, de amikor megtudta, hogy Excellenciádnak

kifejezett óhaja volt, hogy ő Alsólendvára kerüljön, azonnal elállott szándékától.” Az idézett részből pontosan kiderül, hogy a muravidéki plébániák tekintetében a maribori püspökség a tárgyalt időszakban közvetlenül nem rendelkezett. A Galambos-féle jelentésből néhány egyéb kérdésre is történt utalás. A plébános megállapította, hogy az egyház helyzete és a hatalom birtokosaival való viszony akkor a Muravidéken jó volt, mindenképpen jobb, mint közvetlenül a hatalomváltást követően. Ezt egyebek mellett annak tulajdonította, hogy a maribori püspök a partizánmozgalommal szemben óvatos álláspontra helyezkedett a német uralom idején (tehát nem fordult azzal szembe), ami nyilván befolyásolta, hogy a háború után a hatalom nem zaklatta különösképpen az egyházmegyét. Egyébként az összehasonlítás miatt megemlítette, hogy a zágrábi érseket átmenetileg elfogták egy korábbi körlevele miatt, és

kiszabadítása érdekében maga Tito járt el. A ljubljanai püspöknek azonban menekülnie kellett Jellemző volt, hogy a partizánok azokból a német papokból is, akik a háború időszakában Németországból érkeztek kisegítőbe a maribori egyházmegyébe, némelyiket meghagyták a helyén. Egyébként Galambos arról is beszámolt, hogy a Muravidéken oroszok akkor már nem voltak, csak jugoszláv partizánok (Maribor vidékén szerinte egyáltalán nem voltak, mert a várost és környékét a partizánok foglalták vissza). A város egyébként romokban hevert, azonban a háború alatt a németek által újjáépített hidakat a partizánoknak sikerült a felrobbantástól megmenteni. A beszámolóból kiderül, hogy Alsólendván Zvér István adminisztrátor megérkezése óta javult a helyzet, hiszen két magyar mise volt a két szlovén mise mellett.406 A Galambos-féle levél után két hét héttel Jerič Ivan által a szombathelyi megyéspüspöknek írott levélben

az előbbi beszámoló számos jelentése megerősítést nyer, azonban több – a korszak egyháztörténete szempontjából – rendkívül fontos információ kiderül. Jerič bevezetőjében mentegetőzik, hogy a püspöki helynökké történő kinevezés Kovács Sándor megyéspüspök részéről talán nem őt illette volna meg, hanem Fickó urat, mivel a határhoz közelebb volt és idősebb is volt nála. De ha már így történt, Jerič szerint abban amúgy is hamarosan változás lesz (és átszáll Fickóra), mert ő akkor úgy ítélte megy a helyzetet, hogy hamarosan el fogja veszíteni szabadságát. A Galambos plébános levelében említett változásokat a plébániák esetében – amint az az utóbbi levélből kiderül – már Jerič hagyta jóvá. A már említettek mellett a következő személyi változásokról számolt be a püspöki helynök főpásztorának: „Muraszombatra Gutman József és Varga Lajos kaptak kápláni kinevezést. Csendlakra már dr

Harangozó úr Gregor Jánost nevezte ki adminisztrátornak Belatincra került. káplánnak Elijás újmisés pap Cserföldre Flegár Alajos kapott kápláni kinevezést. Murarévi önálló lelkészt, Szukics Istvánt a bíróság ötévi polgári jogok elvesztésére ítélte el. Mivel ennek folytán csak csendes misét mondhat és semmi egyéb funkciót nem végezhet, elment szüleihez és helyébe Berdén József került. Káplánoknak Alsólendvára Türha István és Pücko Iván kaptak kinevezést. Hozzám Bántornyára kerültek káplánnak Erjavec János és Szmej Jožef. Legtöbb bajom volt Lendvavásárhellyel Egymás után kaptak adminisztrátori kinevezést: ifj. Varga István, Varga Lajos, Gutman József Valamennyien a kinevezésüket visszautasították. Akkor a 477 kanon ellenére Holzedl Antal urat kineveztem és utólag szándékoztam kérni speciale mandátumot. De, mivel ő is vonakodott odamenni, Palinán maradt. A végén Camplin Iván az adminisztratúrát

elfogadta és most buzgón dolgozik lelkipásztorkodásban és a plébániaház javításon. Azokat a papokat, akik a Muravidéken nem kaphattak elhelyezést, a marburgi hercegpüspök úr egyházmegyéjében elhelyezte, hiszen nagy ott a paphiány.” A vallásgyakorlás nyelvével, valamint a hittannal kapcsolatosan ugyancsak értékes információkat ismerünk meg Jerič leveléből. A jelentésből kiderül, hogy a szertartási könyv használata körül a hatalomváltás óta lényeges változás történt, hiszen a polgári hatóság követelte, hogy a muravidéki papság – az 1941 előtti állapotoknak megfelelően – a szlovén szertartási könyvet használja, amire Róma adott privilégiumot. Ennek a követelésnek Jerič szerint engedni kellett. A két magyar plébániában (az alsólendvaiban és a dobronakiban) pedig még mindig a latin szertartási könyvet használták. Jerič is megerősítette, hogy a magyar plébániákban vasárnap és ünnepnapokon annyi a

magyar istentisztelet, mint a szlovén (Alsólendván kettő, Dobronakon pedig egy mise magyar énekkel). A magyar gyerekeknek a hittant is magyar nyelven tanították, és a hatóságoktól erre vonatkozólag már kapott is beleegyezést. Egyéként hittant az általános iskolákban heti két órában tanítottak A püspöki helynök szerint a következő tanévben a középiskolákban is hasonlóan tervezték a hittanoktatást, amennyiben a szülők nem írnak alá olyan nyilatkozatot, hogy gyermeküket nem járatják hittanra. A hitoktatókat egyébként kinevezték a feladat ellátására A papság – Jerič beszámolójából ítélve – 1945 augusztusáig még nem kapott fizetést, azonban a miniszteri ígéret szerint ennek rendeződését várták. Azoknak a papoknak, akiket 1941 után a magyar hatóságok kiutasítottak a Magyarországhoz visszacsatolt Muravidék területéről, a hatalomváltás után bizonyítani kellett, hogy a négy év során nem tevékenykedett a

jugoszláv állam ellen, és nem működött együtt a megszállókkal (adott esetben a magyar állammal). Fizetése ettől függött, amivel azonban a püspöki helynök szerint a muravidéki papságnak nem volt sok baja, ami „lefordítva” annyit jelent, hogy a magyar hatalommal nem működtek együtt. Jerič elégedetten számolt be arról is, hogy sikerrel járt el az egyház posta-díjmentessége ügyében, valamint visszakapták azt a régi egyházi jogot is, hogy minden egyházi hatósághoz beadott kérvényt, jegyzőkönyvet és anyakönyvi kivonatot nem állami, hanem egyházi bélyeggel láthattak el. A hitbuzgalmi sajtóval kapcsolatosan azonban a tárgyalt időszakban olyan nehézség merült fel, hogy a kéziratokat a minisztérium felkérte ellenőrzésre, és a papírhiány miatt legtöbbször megállapította, hogy egy-egy folyóirat hány példányszámban jelenhetett meg. Ennek következtében a beszámoló elküldése időpontjáig a muravidéki szlovén nyelvű

folyóirat, a Marijin liszt még nem jelenhetett meg. A levél végén még egy érdekes megjegyzést tett Jerič esperes-plébános, megbízott püspöki helynök. Abban az időben ugyanis a lakosságot és az egyházi köröket nagyon foglalkoztatta Halász Dániel palinai plébános (egykori alsólendvai káplán) meggyilkolásának kérdése. Az elkövetőkről különböző „hiteles” és kevésbé elfogadható információk, vélemények köröztek. Jerič a szombathelyi megyéspüspöknek címzett levelében (akinek Halász plébános ravataláról egy fényképet is küldött) a következő néhány sort írta: „az ügyben még egy új momentum jött napfényre, mégpedig egy magyar csendőr vallomása, aki kijelentette, hogy csendőri körökben is az volt a meggyőződés, hogy alsólendvai csendőrök határvadászokkal egyetemben gyilkolták meg”.407 III. 4 A nemzeti-nyelvi ellentétek konkrét példája408 Dr. Némethy Vilmos409, Kispesten élő királyi körjegyző

1942 március 31-i keltezésű levelében azzal a kéréssel fordult az Alsólendvai járás főszolgabírójához, hogy a turniščei (bántornyai) római katolikus templom főbejáratának két oldalán a két világháború között elhelyezett I. világháborús hősök emlékművét – mivel azon a szöveg és a nevek nem a magyar írásmódot és stílust követő nyelvjárásban, hanem „hivatalos szlovén írásformában” jelentek meg – ki kell cserélni. Előzményként fontos ismertetni (ugyan közvetve már az előző fejezetekben is utaltunk rá), hogy a két világháború között a Mura menti, viszonylag gyér számú szlovén értelmiség körében nagy vita folyt arról, hogy az I. világháború előtt leginkább használt, magyar betűrendszert alkalmazó írást használják-e, vagy áttérjenek az ún. hivatalos szlovén köznyelv szabályaira, amely Stájerország szlovénok lakta vidékeire, Krajnára és részben Karintiára volt jellemző. Ezzel

párhuzamosan ugyancsak vita tárgyát képezte, hogy a Muravidéken az élő beszédben alkalmazott nyelv melyik legyen, mivel a történelmi Magyarországhoz tartozó szlovén nemzetiségű lakosság csak az erős magyar és német beütéseket tartalmazó nyelvjárást ismerte. Köztudott, hogy a vidékre betelepített új szlovén hivatalnokok és tanítók a hivatalos szlovén nyelv mellett kardoskodtak, míg a muravidéki szlovénok véleménye eltérő volt. Például a nagy tekintélynek örvendő Klekl Jože lapszerkesztő és országgyűlési képviselő, egyébként nyugalmazott cserencsóci lelkész is hosszú ideig erőteljesen a muravidéki szlovén (vend) nyelvjárást támogatta, míg mások a valamennyire erőltetett nyelvcserével is bizonyítani kívánták a Murától keletre élő szlovénok együvé tartozását a más tájegységek szlovénjaival. Tény, hogy a turniščei templom bejárata mellé került emléktáblára a hivatalos szlovén nyelv szabályai

szerint írták az I. világháborúban harcolók neveit, ami feltehetően Jerič Ivan esperes-plébános javaslatára történt így. Jerič könyvben kiadott visszaemlékezéseiben közvetve arról számolt be, hogy a helybeli szlovén lakosság – főleg amikor a táblát Némethy javaslata után el kívánták távolítani – erőteljesen ragaszkodott a szlovén írásmód szerint készített szöveghez.410 Némethy Vilmos, aki turniščei, azaz bántornyai születésű volt, a hősi halottak legnagyobb részét ismerte, hiszen – amint maga állította – kor- és iskolatársai voltak. A főszolgabírónak 1942. március 12-i keltezéssel intézett, közvetve a Muravidéknek Trianonban eldöntött elvesztésére utaló, érzelmektől túlfűtött, a korszak téves (hitleri) ideológiáját is részben felhasználó levelében éppen az elesettek személyes ismeretére való tekintettel hangsúlyozta, hogy „bizonyságot tehetek mindnyájukról, hogy azok a magyar

államisághoz, az ezer éves magyar–vend testvériséghez hűséggel viseltettek és – amit az életük feláldozásával is bebizonyítottak – legjobb fiai voltak a Magyar Hazának olyannyira, hogy ha ők maguk megtehetnék ezt ma, hát önmaguk tiltakoznának az ellen, hogy az Ő önfeláldozásukkal megszentelt neveiket szláv betűkkel meghamisítsák és szláv nevekkel profanizálják. Minden magyar és minden becsületes hazafi vend előtt tehát kegyeletsértő az, hogy ezen hős, magyar katonák nevei elszlávosítassanak és eredetiségükből kivetkőztetve meghamisítva maradjanak az utókorra is ott a templom falán!” Némethy az idézett levélben utalt arra is, hogy a Mura menti szlovén származású papok – magyar nemzeti szempontból – elárulták hazájukat, így aligha állt tőlük távol a „pánszlávizmust” támogató törekvések felkarolása. E „bizonyítékok” közé sorolta a turniščei emléktáblát is, anélkül, hogy a levélben

konkrétan megnevezné az illetékes plébánost, illetve egyházi személyt, akinek támogatására feltétlenül szükség volt. Azt azonban nem nehéz kitalálni, hogy levelében Jeričre utalt. Némethy a továbbiakban azzal érvelt, hogy a szlovén írásmóddal elkészített emléktáblával az általános magyar nemzeti érzést sértő cselekedet történt, hiszen a templom falán található Szent László-freskók egyetemes magyar nemzeti értéket képeznek. Ilyen megfontolásból erélyesen követelte, hogy az emléktáblát „eltűrni egy percig sem szabad, és amely sérelem eltávolítása a magyar hatóságoknak hivatali kötelessége”.411 A turniščei (bántornyai) körjegyzőség csak több mint egy esztendő után foglalkozott a kérdéssel. Közben bizonyára éles viták zajlottak különböző szinteken, amiről azonban jelenleg nincs bővebb ismeretünk. Az emléktábla tárgyában összehívott gyűlésen (amelyet a központi vendéglő teraszán 1943.

június 14-én tartottak meg) jelen voltak a körjegyzőséghez tartozó települések – Turnišče (Bántornya), Renkóc (Lendvaerdő), Gomilica (Lendvaszentjózsef) és Nedelica (Zorkóháza) –, valamint a Turniščéhez tartozó Lipa (Kislippa) és Brezovica (Lendvanyíres) képviselői, az emléktáblák felállíttatói, valamint az elhunyt katonák hozzátartozói, összesen mintegy 60–70 személy. Az előadó, Fehér József turniščei körjegyző ismertette a Némethy-féle levél tartalmát és követelésének lényegét, majd javasolta a gyűlésen jelenlevőknek, hogy mondják ki, hogy az általuk emelt hősi emlékmű nem szolgálhatja a magyar szellem terjesztését, hiszen az nem felel meg a magyar alkotmányjog követelményeinek. Továbbá javasolta, hogy az emlékművet a templom falából emeljék ki, és azt újra vésetve egy felállítandó országzászlóval együtt helyezzék el. Az ülés jegyzőkönyvéből kiderül, hogy az érintett polgárok vita

tárgyává tették a hősi emléktábla más helyre való elhelyezését, aminek indoklására több példát említettek. A környékbeli falvak polgárai a leghatározottabban ragaszkodtak ahhoz, hogy az emlékmű az eredeti helyén maradjon, az ellen azonban – a jegyzőkönyv szerint – nem emeltek kifogást, hogy az emléktáblák szlovén felírása magyarra, vagy éppen a szlovén tájszólás nyelvére („vendre”) legyen átvésetve. Azt azonban kijelentették, hogy a felmerülő költségekhez nem járulnak hozzá. Egy politikai jellegű emlékmű, pl az országzászló felállításával a hatóság részéről, és annak támogatásával egyetértettek, azonban a kettő egybekapcsolásával nem. Az értekezleten jelenlevők meghatalmazták Fehér József körjegyzőt, hogy az emléktáblák átvésetésének, le- és felszerelésének technikai teendőit bonyolíttassa le, valamint egyeztessen a „nagylelkű” dr. Némethy Vilmos királyi körjegyző úrral, és

szerezze be a szükséges engedélyeket (beleegyezéseket) az egyházi főhatóságtól, a Műemlékek Országos Bizottságától stb. Az ülésen ezt követően az országzászlós emlékmű elkészítésének és felállításának a kérdésére is kitértek, és annak lebonyolítása érdekében egy bizottságot hoztak létre, amelynek elnökévé Bérczes István állami iskolaigazgatót választották. A bizottság tagjaivá a következő személyek lettek kinevezve: Fehér József községbíró, Ráscsán József és Gornyec József Turniščéről, Stausz János községbíró, Toplak István és Draskovics József Renkócról, Raj József községbíró, Lebár Márton és Zorkó Márton Gomilicáról, valamint Szollár István községbíró, Tkalcsics József és Kiss József tanító Nedelicáról. A bizottság jegyzője és szellemi irányítója Fehér József turniščei jegyző volt (nem azonos a községbíróval). Még az ülésen eldöntötték, hogy a bizottság

1943. június 20-án helyszíni bejárást tart az országzászlós emlékmű felállítási helyének megállapítása céljából.412 A turniščei körjegyzőség közgyűlése is tárgyalta 1943. június 22-én az emléktáblák nyelvi átalakításának, valamint az országzászló-emlékmű felállításának a kérdését, azonban érdemben nem határoztak, azaz a már említett ülésen elfogadottakkal ellentétes határozat nem született. A testület – a jegyzőkönyv szerint – úgy határozott, „tekintettel arra, hogy az emlékmű egyházi területen létesült, a templom falán van elhelyezve, ebben az ügyben érdemben határozni nem áll módjában, hozzájárul azonban ahhoz, hogy az érdekeltekkel folytatott tárgyalás alapján az emléktáblák dr. Némethy Vilmos királyi körjegyző Úr költségére átírhatók legyenek”.413 A közgyűlést követően Fehér József körjegyző kéréssel fordult a szombathelyi püspökhöz, hogy engedélyezze az

emléktáblák nyelvének megváltoztatását, illetve Némethy által új emléktáblák elkészíttetését. Levelében a körjegyző a következőkre hivatkozott: „Az ősrégi templom falába a jugoszláv impérium alatt szláv nyelvű emléktáblák lettek elhelyezve. Cararai márványtáblákba vésték az idegen impérium alatt a Magyar Hazáért hősi halált halt vend testvérek neveit. Ez az írásmód nem felel meg a vend nyelvnek és sérelmére van a magyar szellemnek, azért dr. Némethy Vilmos kir közjegyző, kispesti lakos felajánlotta, hogy a táblák helyett azonos anyagból és nagyságban magyar nyelvű táblákat készíttet teljes egészében saját költségén. Meg kell jegyeznem, hogy az országos műemlék-templomnak sok szemlélője van, kik előtt nem lehet mutogatni azt, hogy az ősrégi magyar szellemben épült és fenntartott, Szent László királyunk idejéből való eredeti freskókkal rendelkező templom falán az elszakítottságra utaló,

szláv írással kivitelezett hősi emlékmű legyen látható.”414 Korábban már utaltunk Jerič Ivan esperes-plébánosnak a visszaemlékezéseiben az üggyel kapcsolatosan elmondott, ugyancsak szubjektív ismertetésére. Nyilvánvaló, hogy a később, már jugoszláv fennhatóság alatt megfogalmazott gondolatok az esperes tényleges magatartását illetően némi eltérést mutatnak a háború alatt írt leveleihez viszonyítva. Mivel – az emléktábla-ügy mellett – a II. világháborús időszak jobb megismerése szempontjából ugyancsak hasznos lehet Jerič 1943. szeptember 6-án írt levele dr Kiss Lajos püspöki helynökhöz, az alábbiakban közöljük annak teljes szövegét. „Méltóságos Püspöki Helynök Úr! Mellékelten alázattal küldöm vissza a bántornyai templom falára elhelyezett hősök emléktábláinak megmásítására vonatkozó iratokat és az ügyhöz vagyok bátor megjegyezni a következőket: 1. A hősök emléktábláit a

hozzátartozóik kérelmére és az egyházmegyei hatóságok 1936 december 31-én kelt 3214/36. számú engedélye alapján, az elesett katonatársaim iránti kegyeletből építtettem a templom falára. A katonák nevei gáj írásmódban vannak bevésve 2. A gáj írásmód a vend nyelvnek az írásmódja Már 1887-ben megjelent Budapesten (ha nem tévedek, boldogult Rátkovics Vendel kanonok úr írta meg) a gáj betűkkel írt vend katekizmus. Már a jugoszláv uralom előtt imakönyvek, naptárok és hitbuzgalmi folyóiratok megjelentek gáj betűkkel. Tehát nem lehet valakire, akinek az esze a helyén van, oly sértő, ha vend hősök nevei vend írásmódban vannak megírva. 3. Az emlékmű megmásítását nem a hatóság követeli, hanem dr Némethy Vilmos, tehát magánszemély. Ha bántja a hősök emlékén írt gáj írásmód, miért nem bántja ugyanazon templom falába beépített öregapja síremléke, amelyen öregapja neve szintén gáj betűkkel van írva?! Az

hiszem, hogy nekem, mint kis- és nagy vitézségi ezüstéremmel kitüntetett tűzharcosnak, több jogom van hozzászólni a hősök emlékéhez, mint neki, akinek csak annyi következménye volt a világháborúból, hogy a konjunktúrát kihasználva Jugoszláviában nehéz milliókat szerzett, és akkor mint „nemzeti vértanú” a határon átment Magyarországra. 4. A Bántornyán emelt hősök emlékmű példájára Cserföldön, Murahelyen és Murabarátiban is emeltek elesett hősöknek emlékszobrokat, amelyeken szintén gájbetűs felírások vannak. Ha az állami és nemzeti érdek, akkor azok eltávolítását miért nem követeli senki? Ebből látszik, hogy dr. Némethy úr a táblák eltávolítását illetve megmásítását csak irántam való ellenszenvből forszírozza. Ez pedig onnan ered, hogy a jugoszláv impérium alatt dr Némethy akarta, mint az Esterházy és a Zichy uradalom megbízottja, a földreform által igénybe vett földeket az igénylőknek drága

pénzen eladogatni, és mellett sokat keresni, és én mint szerkesztő azt megakadályoztam, s így őt a zsíros keresettől megfosztottam, de a szegény földigénylőknek meg legalább 70 millió dinárt megmentettem. 5. Az érdekeltekkel folytatott tárgyalásról felvett jegyzőkönyvből hiányzik az, hogy az érdekeltek 90%-a a megmásítás ellen volt és csak akkor hallgattak el, amikor internálótáborral fenyegettek nekik. Már közülük kb 80% nálam volt és felkért, hogy a megmásítást akadályozzam meg. 6. A magyar alkotmány sarkintézkedése az, hogy a törvény előtt minden állampolgár egyenlő Ha bácskai szerbeknek cirill betűkhöz, ha a muraközieknek, szlovákoknak, Vas és Sopron megyei horvátoknak a gáj féle betűkhöz és a ruszinoknak a cirill betűkhöz van joguk, akkor nekünk, vendeknek szintén van jogunk ahhoz az írásmódhoz, amely közhasználatban volt már a jugoszláv impérium előtt is. 7. Jellemző az ügyben az is, hogy dr

Némethy úr a főszolgabíróhoz fordult, és ő mégsem adott ki határozatot a táblák eltávolítására, illetve megmásítására. Nyilván azért nem, mert nem akarta magára vállalni a népnek az ódiumát. Véleményem szerint azért az érdekeltek és az elöljáróság előtt annyira hangsúlyozzák az egyházhatósági engedélyt, hogy a hozzájárulás esetén az ódiumnak egy részét az egyházi hatóságra hárítsák át. 8. Vitéz Keresztes-Fischer Ferenc, belügyminiszter úr fe aug 31-én Szabadkán tartott beszédjében kijelentette, hogy ezen a területen boldogulni csak akkor lehet, hogy ha a magyar állam keretei között minden nemzetiséget egyenjogúnak és egyenrangúnak ismerünk el. Az emlékmű megmásítására vonatkozó követelés tehát homlokegyenest ellenkezik a belügyminiszter úr ezen kijelentésével. Ha a műemlék megmásításához hozzájárulását megadni méltóztatik, ezzel csak a hívek ódiumát az egyház iránt váltja ki.

Legmélyebb tiszteletem nyilvánításával vagyok Méltóságodnak Krisztusban engedelmes lelkésze: Jerič Iván”415 Jerič levelét tanulmányozva felismerhető, hogy a Magyarországhoz való visszacsatolás éveiben mérsékeltebb hangvételű leveleket intézett feletteseihez (ahol elcsatolásról és nem megszállásról beszél, továbbá a „vend” megnevezést is következetesen használta, hiszen akkor magának a fogalomnak még nem volt a későbbi időszakhoz és a maihoz hasonló pejoratív hangzása), azonban mindezek mellett kitartott a Mura menti szláv származású lakosság szlovénségét bizonyító álláspont mellett. Jerič már a római katolikus papság azon nemzedékéhez tartozott, amelyik az I. világháború után szlovén iskolákban tanult (ellentétben az idősebb generációval, akik még a történelmi Magyarországon tanultak, mint pl. Klekl) Az említett papok jelentős része a muravidéki szlovén tájszólás, azaz a „vend” nyelv és az

irodalmi szlovén nyelv közötti vitában egyértelműen az utóbbi, tehát az irodalmi szlovén nyelv mellett foglalt állást. Ez jellemző volt több, nálánál fiatalabb papra is Camplin Ivan egy interjúban ugyancsak hasonlóan foglalt állást, amit azzal magyarázott, hogy az irodalmi szlovén nyelv melletti elkötelezettséggel is bizonyítani kívánta a vidék, illetve az itt élő szlovén származású közösség szlovén kötődését. A II. világháború alatt a vend–szlovén vitának drámai eseményeire került sor Anélkül, hogy jelen írásunkban mélyebben elemeznénk ezt a kérdést, megállapíthatjuk, hogy a magyar hatóságok, főleg a Vendvidéki Magyar Közművelődési Egyesület vezetőségének ösztönzésére, a muravidéki szláv lakosságra erős nyomást gyakoroltak, hogy meggyőzzék őket arról, hogy ők valójában nem szlovénok, hanem ún. vend-magyarok Olyan közösségnek minősítették őket, amely erősen kötődik a magyar

történelmi értékekhez és a magyar hazához – ami az adott korszakban jelentős mértékben igaz is volt –, és a szlovéntól eltérő, ahhoz nem kötődő nyelvet beszél, magát viszont nem tekinti nemzetiségnek. Az említett állítások természetesen a politikai propaganda és manipuláció törekvéseit tükrözik, ami nyilván rosszul hatott a szlovén értelmiségre (főleg annak arra a részére, akiket már a délszláv államban képeztek ki), azonban a háború után az itt élő magyar közösségnek sem vált a hasznára. A II világháború utáni jugoszláv hatalom ugyanis az egész magyar közösséget illetően igencsak elmarasztaló magatartást tanúsított, amit nem kis mértékben éppen a korábban erőltetett „vend” hovatartozással kapcsolatos lépések megtorlásául szánt. Visszatérve a turniščei hősi emléktáblákhoz, szükséges ismertetni, hogy a fent idézett levéllel együtt Jerič egy kísérőlevelet (magyarázatot) is

küldött a püspökség titkárának. A levélben leírta, hogy 1943 tavaszán (visszaemlékezéseiben tévesen az 1944-es évet közli) nála járt dr. Némethy ügyvéd, és követelte a táblák eltávolítását. Amikor ő az egyházi hatóságok engedélyére hivatkozott, akkor Némethy megjegyezte, hogy azt meg fogja kapni, amennyiben viszont nem úgy történne, akkor a szlovén (vend) lakosság kiirtásával fenyegetőzött. A püspöki titkárnak írt levélben még a következő olvasható: „A nép a sok beszolgáltatás miatt úgyis nagyon fel van háborodva. Azt hiszem, hogy nem szolgál a magyar ügynek, ha még ilyen kelletlen dolgokkal nyugtalanítják. Igaza van annak az úrnak, aki még az elszakítás előtt itt 25 éven keresztül működött és aki az alispán úrnak a következőt mondta: A jugoszlávok 20 éven keresztül nem tudták ezt a népet annyira elidegeníteni Magyarországtól, mint a mostani közigazgatási közegek.” Jerič, közlése szerint,

ezt dr Köves ügyvédtől hallotta, aki a magyar hatalmi szervekre vonatkozó kritikájában állítólag az emléktáblák szövegének megmásításán leginkább fáradozó Fehér József jegyzőre gondolt elsősorban.416 Bárki is mondta az említett állítást, és bárkire volt az vonatkoztatható, azt ma is alátámaszthatjuk, hogy sok igazság rejlik benne. Ez természetesen semmivel sem csökkenti azoknak az ugyancsak ember- és nemzetiségellenes intézkedéseknek a súlyát, amelyeket a két világháború között a jugoszláv hatóságok követtek el a muravidéki magyarokkal, illetve magyar érzelmű polgárokkal szemben. És természetesen azokét sem, amelyek – ugyancsak a magyarokkal szemben – a II világháború után következtek. Visszatérünk azonban Jerič kísérőlevelére, amelynek utolsó részében arra utalt, hogy őt különösképpen nem is érdekelte az emléktáblák kérdése, valamint a vend–szlovén vita, hiszen sokkal fontosabb kérdések

rendezésére lett volna szükség a háborús időszakban. Ez az állítása aligha felel meg a valóságnak, amit emlékiratai is megerősítenek. Tényleges érzelmeinek kinyilvánítását az adott korszakban – amint arra már korábban is utaltunk – azonban nyíltan ő sem vállal(hat)ta. Közben a szombathelyi püspök címére egy újabb, 1943. augusztus 4-i keltezésű levél is érkezett a turniščei körjegyzőtől, Fehér Józseftől, azzal a kéréssel (és amint írásából kiderül, a Műemlékek Országos Bizottságához is hasonló levelet küldött), hogy – az emléktábla-ügy minél hamarabbi megoldása és lezárása érdekében – soron kívül intézkedjen annak engedélyeztetéséről.417 A szombathelyi általános püspöki helynök, dr. Kiss Lajos Jerič esperesnek azt válaszolta, hogy az ügyben ki kívánja kérni az egyházközség képviselő-testületének a véleményét, minden befolyástól mentes, szabad és titkos véleménynyilvánítás

alapján. Arra hivatkozva, hogy Jeričnek további kellemetlenségei a kérdést illetően ne adódjanak (és talán azért is, mert az esperes-plébános beállítottságát és korábbi tevékenységét a püspökségen jól ismerték), a véleménynyilvánító egyházközségi gyűlés lebonyolítására a püspöki helynök 1943. szeptember 9-i keltezésű levelében felkérte dr. Harangozó Ferenc tišinai (csendlaki) esperest.418 Dr. Harangozó Ferenc esperes 1943 szeptember 16-ra az egyházközség kultúrházába összehívta a turniščei egyházközség rendkívüli közgyűlését. A jegyzőkönyv szerint a közgyűlésen 23 képviselő volt jelen (négyen hiányoztak). A képviselők titkos szavazás útján egyhangúlag úgy döntöttek, hogy a hősök emléktáblája eredeti helyén és az eredeti írásmód szerint (tehát minden változtatás nélkül) maradjon. Erről Harangozó esperes azonnal tájékoztatta a püspöki helynököt.419 Mivel az emléktábla-ügy

a szombathelyi egyházmegye berkeiben is egyre nagyobb érdeklődést keltett, valamint Turnišče és környéke népét, illetve politikai légkörét is egyre jobban izgatta, a püspöki helynök a jegyzőkönyv ismeretében dr. Harangozó Ferenc személyes véleményáre is kíváncsi volt ezen érzékeny kérdéssel kapcsolatosan. A tišinai esperes a következő, 1943. szeptember 24-i keltezésű levelet juttatta el a szombathelyi püspöki hivatalba: „Méltóságos Püspöki helynök Úr! A bántornyai emléktábla ügyében egyéni véleményem a következő: A tábla nem a tulajdonképpeni régi templomfalban van elhelyezve, hanem egy eléje épített csarnok falában, amelyik nem való oda. A tábla kettős, a közt egy nagyon ízléstelen Mária-szobor tölti ki Szerintem a megoldás majd később az lenne, hogy az egész előépítményt eltávolítják az ősrégi templom elől, és akkor az ominózus táblák is elkerülnek onnét. A vitában mindkét félt érzelmi

momentumok vezetik. Meggyőződésem, hogy Jerics esperes urat is! De tiszteletteljes véleményem az, hogy legyünk mi okosabbak, és engedjünk most. Később, ha majd a régi templom művészi restaurálása befejeződik, sor kerül a táblákra is, amelyek akkor már csak magyarok, vagy legalább is magyar hazaszeretetet hirdetők lehetnek. Ilyen értelemben kellene megnyugtatnunk a kérelmező magyar félt is. Mert az biztos, hogy az Árpádkori templom előtt, amelyben éppen most restaurálják az egykor gyönyörűséges Szent László-freskókat, a jugoszláv megszállást hirdető felírások érthető szomorúsággal töltenek el minden magyart. A bántornyai esperes nemcsak a táblákkal kapcsolatban, hanem minden nem veszélyes helyzetben is megmutatja a mély ellenszenvét a magyarsággal szemben. Ezt különösen megmutatta az országzászlóval kapcsolatban. A jegyző az országzászlót természetesen a régi templom előtti gyönyörű téren, magasan az alatta

elhúzódó országút felett akarta elhelyeztetni; pompás hely! De Jerics esperes úr azzal érvelt ellene, hogy oda sehogy sem illik, és levezényelte valami eldugott helyre. Megjegyzem, hogy mindezt nem a jegyzőtől tudom, vele nem is érintkeztem, hanem maga Jerics tért ki erre is. Hasonló momentumok szülik a néha türelmetlen és nem diplomatikus magyar reakciókat.”420 A fenti események után a szombathelyi általános püspöki helynök 1943. szeptember 25-i keltezéssel levelet intézett Fehér József körjegyzőhöz és Jerič Iván esperes-plébánoshoz. A körjegyzőnek írt levelében a püspöki helynök hivatkozott a Harangozó esperes által levezényelt titkos szavazás eredményére, majd levelét a következőképpen folytatta: „Tekintettel arra, hogy a mai kül- és belpolitikai helyzetben kormányzatunknak minden törekvése az, hogy a nemzetiségi vidékeken türelmet gyakoroljon, és a lehetőségekhez képest kerülje a dissonanciát kiváltó

mozzanatokat, jelen körülmények között épp magyar szempontból nem tartom kívánatosnak és aktuálisnak az emléktábla kicserélésének kérdését.”421 Jerič esperessel is nagyon röviden közölte, hogy az emléktábla kicserélését az adott körülmények közt nem tartotta kívánatosnak.422 A kérdés azonban mindezek után még nem zárult le. A Műemlékek Országos Bizottsága a turniščei körjegyző kérvényét továbbküldte az Országos Irodalmi és Művészeti Tanácshoz, amely azzal kapcsolatosan 1944. március 18-i keltezéssel pozitív véleményt fogalmazott meg A levélben javasolták, hogy az új emléktáblák szövegét hasábosan magyar és „vend” nyelven kellene vésetni. Magyarázatként viszont megjegyezték, hogy a Mura mentén élő szlovénok („vendség”) nem a gáj-féle írásmódot használják, azt ugyanis csak a jugoszláv megszállás alatt vezették be a vidéken, és ennek alapján indokoltnak tartották a

változtatást.423 Az Országos Irodalmi és Művészeti Tanács pozitív véleménye új lendületet adott az emléktábla szövegét megváltoztatni kívánó csoportnak, ezért Fehér József körjegyző ismételten levelet intézett az akkorra már kinevezett új szombathelyi megyéspüspökhöz, Kovács Sándorhoz, és kérte tőle az egyházi hatóság engedélyének minél gyorsabb kibocsátását. Kérését Fehér körjegyző a következőkkel indokolta meg: „ Hangsúlyoznom kell, hogy az emléktáblák felállítói a kiszerelés ellen nem tettek észrevételt. Zala vármegye kisgyűlése 1944. február 9-én tartott gyűlésén jóváhagyta a bántornyai körjegyzőség négy községének azt a véghatározatát, hogy a templommal szemben fekvő községi telekre országzászlóval kapcsolatos hősi emlékművet állít. A hősi emlékműre vend nyelven lesznek a hősi halottak nevei felvésve, nem engedhető meg tehát, hogy a műemlék templom falán a bántornyai

fárához tartozó községek hősi halottainak neve a vend nyelv meghamisításával szlovénul írva díszelegjen. A bántornyai körjegyzőség és a fára népe vend és azt kívánja az érdekeltségi ülés jegyzőkönyvének kivonata szerint is, hogy a hősök neve vendül legyen megörökítve. Ki kell jelentenem, hogy nemzetiségi vidékünkön éppen a nemzetiségi nyelv fenntartását célozza az az eljárás, amely a szlovén nyelvű emléktáblát el akarja távolítani a vend nyelvű emberek templomának faláról. Nagyméltóságod hivatali elődje, dr Kiss Lajos általános helynök Úr, az emléktábla ügyében az egyházközségi képviselő-testület tagjait hallgatta meg titkos szavazás mellett és az ő véleményükre alapozva utasította el azt a kérelmet, amely népem igazságát van hivatva szolgálni. Feltehető, hogy ezek az egyházközségi tagok nincsenek tisztában a helyzettel és titkos szavazatuk előzetes beszélgetésekből merítette az általuk

meg nem értett irányú állásfoglalást.”424 Kovács Sándor megyéspüspök az egyre súlyosabb társadalmi és politikai helyzetben, kellő tapintatossággal, alapos döntést kívánt hozni. Érezhette, hogy 1944 tavaszán minden rossz döntéssel még inkább ártani lehet a magyar ügynek. Bizonyára ennek tudatában fordult 1944 április 22-én Zala vármegye alispánjához, és kérte őt véleményének kinyilvánítására a kérdéssel kapcsolatosan. A levelében a püspök – egyebek mellett – a következőket írta: „A magam részéről csak annyit kívánok megjegyezni, hogy helynököm indokait helyesnek tartom és azt gondolnám a legmegfelelőbb megoldásnak, ha a műemlék templom falában művészileg sem szerencsésen elhelyezett emléktáblák nem azonnal, hanem csak akkor cseréltetnének ki, amikor a templom külső művészi restaurálására sor kerül.”425 Dr. Brand Sándor alispán 1944 június 21-i keltezésű levelében röviden azt válaszolta

Kovács püspöknek, hogy a püspöknek az emléktábla kérdésében elfogadott álláspontját teljes egészében a magáévá teszi, és az emléktábla szövegének megváltoztatását, illetve cseréjét nem tartja időszerűnek.426 A hősi emléktáblák ügye ezzel eldőlt, vagyis maradtak eredeti formában azon a helyen, ahová 1938-ban elhelyezték őket. Hogy maguk az elesett katonák milyen írásmódot választottak volna, ha arra valamilyen csoda folytán lett volna módjuk befolyást gyakorolni, azt csak találgathatjuk. Nyilván vagy valószínűleg mást válaszoltak volna 1918-ban, mint 1938-ban, illetve netán 1943-ban. Tény azonban, hogy az ilyen kérdés, mint a hősi emléktábla-ügy, mindig sokkal inkább a különböző politikai érdekek tárgyává válik, mint a tényleges testvéri kegyeletadás eszközévé. A szlovén–magyar és a szlovén–„vend” ellentét az adott korszakban a Mura menti politikai élet egyik fő vitatárgyát képezte, így

aligha tekinthető meglepőnek, hogy a turniščei emléktábla is annak „áldozatául” esett. A fent ismertetett probléma, illetve a „főszereplők” idézetei mögött mély nemzeti ellentétek húzódnak, amelyek merőben meghatározták a térség 20. századi történelmét III. 5 A közösségi élet eseményei, fontosabb jellemzői 1941 után A II. világháború Mura menti eseményeinek tanulmányozása során számos, elsősorban a helyi és a megyei sajtóban (Muraszombat és Vidéke, Zalamegyei Újság), valamint a törvényhatósági kisgyűlés üléseinek jegyzőkönyveiben megjelent információra fény derült, amelyek a kötetben található alfejezetek keretét túlzottan szétfeszítenék, azonban a tárgyalt korszak hiteles értelmezéséhez közlésük indokolt. Az alábbiakban a különböző egészségügyi, infrastrukturális, kulturális, sport jellegű stb. területek tárgykörébe sorolható hírekből, eseményekről közlünk – némi

kronológiai sorrendet alkalmazva – válogatást. Pünkösdhétfőn (1941) Hodosra utaztak a sárvári evangélikus nő- és leányegylet képviselői, ahol a helybeli nőegyletnek magyar zászlót adományoztak. A vendégeket Heiner Géza evangélikus lelkész és Vértes Aladár helybeli tanító köszöntötte. A találkozó keretében ünnepségre, az eseményt és a visszacsatolást méltató beszédekre egyaránt sor került. A találkozón a nőegyletek állandó kapcsolattartásról állapodtak meg.427 Tekintettel arra, hogy a Zala megyéhez visszacsatolt Alsólendvai járás területén a trachomás betegek száma állítólag meghaladta az ötezer főt, a vezérkari főnök a belügyminisztériummal együttműködve még a katonai igazgatás idején biztosította a betegek gyógykezelését, hogy gátat vessenek a betegség terjedésének. A hódmezővásárhelyi kórházi szemorvos és trachoma-szakorvos, dr. Szabó Károly került 1941 májusában Alsólendvára, ahol

azonnal megkezdte a munkát.428 A Mura mente Magyarországhoz történő visszacsatolása után a sport terén is fellendült az élet. Pünkösdvasárnap a muraszombati Mura SE vendége volt a Szombathelyi FC, majd másnap már Szombathelyen találkozott a két csapat. Mindkét mérkőzés előtt ünnepségre került sor, amelyen a két együttes és a városok tisztviselői is megjelentek (az első mérkőzés 7:3-as, a második 6:2-es szombathelyi győzelemmel végződött). Az említett időszakban a Mura többször is találkozott a szombathelyiekkel, majd a Szentgotthárddal is megmérkőzött.429 „Mindent a magyar hazáért és a magyar nemzetért” jelszóval 1941. július 27-én az alsólendvai Korona Szállóban megalakult az Alsólendvai Járási Közművelődési Egyesület. A rossz idő ellenére a közgyűlésen mintegy kétszáz érdeklődő jelent meg, közöttük a környékbeli falvak képviselői is. Az alapszabály egyik elkészítője és előterjesztője Sömen

János igazgató-tanító volt. Az egyesület elnökének dr Hajós Ferencet, alelnökének Szép Jánost, ügyvezető titkárnak ifj. Pojbics Károlyt és pénztárnoknak Göncz Gábort választották meg. A választmány tagjai lettek: Horváth Imre, Skalics Sándor, Toplak István, Gazdag János, Mraz László, Tomka György, Zserdin István, Kálmán Pál, Tivadar István, Tóth Péter, Kocsis János, Rousz József, Banga Kulcsár István, Simonka Pál, id. Turza János, Vogler György, Kutassy Kálmán és Fehér Ferenc. Az egyesület Felügyelő Bizottságába dr Szél Györgyöt, Siftár Gézát, Némethy Istvánt, Pandur Lajost és Szücs Istvánt választották.430 A petesházi műkedvelő színjátszócsoport 1941 júliusában az alsólendvai ún. Szokolotthonban (később: leventeotthon, illetve Magyar Ifjúság Háza) nagy sikerrel bemutatta a Nótás Kata című népi színművet Horvát József tanító rendezésében.431 A muraszombati egészségházban 1941 késő

nyarán megkezdte működését a Zöldkeresztes Állomás, amely – akárcsak az ország más részein– a betegségek megelőzése terén fejtette ki csecsemő- és családvédelmi tevékenységét.432 Augusztus 3-án nagyszabású tűzoltóprogram volt Muraszombatban, amelynek keretében felszámolták a Járási Tűzoltószövetséget, és a járás összes tűzoltó-egyesületét felvették a Vasmegyei Tűzoltó Szövetségbe. Benkó József, a járási szövetség parancsnoka ünnepi köszöntőjében méltatta a visszacsatolás jelentőségét, majd hangsúlyozta, hogy a tűzoltóság a jugoszláv érában is zökkenőmentesen dolgozhatott, mivel nem minősült politikai szervezetnek. Benkó ugyancsak hangsúlyozta, hogy „a magyar-vend tűzoltók készen állnak arra, hogy magyaros lelkesedéssel vegyék ki munkájukat a megye tűzoltóságának nagyszerű munkájából. A járás katonai parancsnoka (Radványi József) tűzrendészeti felügyelővé Benkó Józsefet nevezte

ki (helyettesek lettek: Kühár István, Dittrich Gusztáv, Obál Jenő és Fram Vilmos), majd a későbbiek során a Vasmegyei Tűzoltó Szövetség választmányába meghívták Hartner Nándort, Bakó Károlyt és Bácz Lajost.433 Muraszombat és a Muravidék szempontjából – különböző szakmai és politikai körökben – rendkívül fontosnak értékelték, hogy a Magyar Országos Tűzoltó Szövetség elnöki tanácsában az egész visszacsatolt egykori délvidéki részt Benkó József muraszombati hús- és konzervgyáros, egykori jugoszláv képviselőházi küldött képviselte.434 Magyar miniszterelnöki rendelet értelmében az 1941. október 10–11-e közti éjféli állapot szerint kellett a Magyarországhoz visszacsatolt egykori jugoszláviai területek népszámlálását lebonyolítani. A számlálóbiztosokat és a felülvizsgálókat a járási főszolgabírók voltak hivatottak kinevezni számlálókörzetek szerint. A kinevezettek között a Muraszombati

járásban jelentős számban voltak tanítók és egyéb értelmiségiek, valamint kisbirtokosok is.435 A Mura Sport Egylet elnöksége a MéV 1941. november 21-i számában egy felhívással fordult a lakossághoz, amelyben a polgárok összefogását és segítségét kérte a Muraszombati járás egyetlen sportszervezete fennmaradása és sikerei érdekében. Az egyesület különböző szakosztályai ugyanis akkoriban nagy nehézségekkel küszködtek. Közismert, hogy az egyesületet a jugoszláv időszakban többször „magyarsága” miatt vádolták, s az említet felhívásban a vezetőség éppen éppen hangoztatásával próbált hatni a polgárokra. A felhívásban ugyanis – egyebek mellett – a következőt olvashatjuk: „A Mura Sport Egylet a megszállás alatt (az I. világháború utáni délszláv megszállásra gondolnak – a szerző megjegyzése) mindig szálka volt a megszálló hatóságok és a soviniszta egyesületek előtt. Szálka, mert az egyesület

tagjainak nagy többsége muraszombati volt, vezetősége pedig kizárólag itt született, idevalókból állt. Az egyesület célja mindig az volt, hogy a testnevelésen kívül összetartsa a helybelieket, a muraszombatiakat és szebbet, jobbat, kiválóbbat teljesítsen, mint bármely más szlovén egyesület a vidéken. Tény, hogy a Mura Sport Egyletnek ezek a célkitűzései teljes mértékben sikerültek is. Hiába tagadtak meg minden állami segélyt az egyesülettől, hiába támadták az egyesületet magyar volta miatt a szlovén sajtóban, az egyesület tovább haladt azon az úton, amelyet kitűzött maga elé. A visszatérés örömnapjaiban az egyesület azonnal bekapcsolódott az anyaország sportjába és folytatta munkáját.”436 Muraszombat város vezetése minden formában meg kívánt felelni a visszacsatolt Mura menti területen a központi település szerepének. Ezt illusztrálja a Horthy Miklós kormányzó névnapja tiszteletére, 1941. december 5-én és

6-án szervezett rendezvények mennyisége, de – fényűzés szempontjából – legalább annyira bizonyítja azt a különböző körvadászatok száma is, amelyet a város, illetve a járás vezetői és tekintélyes személyiségei 1941 végén rendeztek. Alig néhány nap leforgása alatt Hartner Nándor, Benkó József és Siftár Lajos nagy pompával és a városi elit teljes felvonulásával járó vadászrendezvényeiről számolt be a helyi sajtó.437 A Mura mente népességi viszonyai szempontjából pontatlansága miatt említésre méltó adatot közölt Grősz József szombathelyi megyéspüspök Serédi Jusztián hercegprímással. A joghatósága alá került Mura menti területen – jugoszláv adatokra hivatkozva (mivel magyar adatok még nem álltak rendelkezésre) – 1941 végén 68.529 lakos élt438 Nem tudjuk, hogy Grősz püspök milyen források alapján közölte a fenti adatokat, mivel ténylegesen akkoriban az ún. Muravidéken (Prekmurje) mintegy 83

ezer ember élt A magyar kormány 5500 pengővel támogatta a jugoszláv katonai kötelékekből német hadifogságba került, 1941 végéig haza nem bocsátott muravidéki katonák hozzátartozóit. Sajtóközlemény alapján a muraszombati járásban 120–130 személy részesült a segélyben.439 Amint az a megyei törvényhatósági kisgyűlés jegyzőkönyvéből kiderül, az említett községháza-jellegű építkezésekre a tárgyalt időszakban kedvező kölcsönöket lehetett felvenni, ezért erre vonatkozó tervek fogalmazódtak meg a murabaráti (Bratonci), a murabesztercei (Bistrica), a palinai (V. Polana) és a tüskeszeri (Trnje) képviselő-testületekben is440 Hogy az élet fokozatosan visszatért a normális kerékvágásba – még ha a távoli harctereken pusztított is a könyörtelen háború –, az is bizonyítja, hogy az Alsólendvai Közművelődési Egyesület meghívása révén 1941. szeptember 6-án Alsólendván a Nagykanizsai Keresztény Tisztviselők

Egyesülete műkedvelő társulatának vendégjátékát, a „Tokaji Aszú” című operettet tekinthette meg az érdeklődő közönség.441 Szent István napja tiszteletére (1941. aug 20-án) a muraszombati Mura labdarúgócsapata ünnepi műsorral egybekapcsolt barátságos labdarúgó-mérkőzést rendezett a budapesti Postás csapatával, amely 3:3-as döntetlennel végződött.442 Érdekességként érdemes megemlíteni, hogy 1941. októberében 80, egykor jugoszláv rendszámmal ellátott gépjárművet (autót) írtak át az ún. szombathelyi gépjármű-kerületbe, és láttak el magyar rendszámmal. Ugyanakkor 60 vezetői jogosítványt adtak ki azok részére, akik a jugoszláv érában szerezték meg a képesítést.443 Szociális szempontból jelentős feladatnak és kiadásnak számított, hogy a Vas megyei árvaszékhez került muraszombati járási gyámhatósági teendők miatt körülbelül 4000 árvával és rászorulttal kellett törődni. A jugoszláv érában

az ilyen kérdést központilag kezelték, ezért az új szervezeti megoldást, amely a kérdést megyei szinten rendezte, jelentős előrelépésnek minősítették.444 Az egészségügyi minisztérium 1941 őszén a Muraszombati járásban is új községi orvosi és új körorvosi állásoknak a szervezését rendelte el. A feladat a következő körzetekre vonatkozott: Muraszombat I és Muraszombat II, Vashidegkút (Cankova), Felsőlendva (Gornja Lendava; ma: Grad), Tótkeresztúr (Križevci) és Pártosfalva.445 Tekintettel arra, hogy a muraszombati kórház a 20. század negyvenes éveinek elején mintegy 80–90 ezer ember kórházi ápolási szükségletét volt – feltételesen – hivatott kielégíteni, fontos megállapításnak számít dr. Dávid Mihály miniszteri osztályfőnök véleménye, aki egy 1941 novemberi helyszíni szemle után kifejtette, hogy „a kórház sürgős renoválásra szorul és nagyobb arányú befektetést igényel”.446 Dr. Jávorszky

Béla tiszti főorvos nyilatkozata szerint – a távolban dúló háború, valamint a visszacsatolás révén bekövetkezett szervezeti változások ellenére – nagyon jó volt 1941 végén a közegészségügy állapota a Muraszombati járásban. A városban tevékenykedő körorvosok mellett (3–4 szakképzett orvost kell alatta érteni) Felsőlendván, Tótkeresztúron és Pártosfalván is működtek orvosok. A tiszti főorvos a legsúlyosabb feladatnak a járásban megfelelő képzettséggel rendelkező bábák hiányát említette, ezért felhívta a 20 éves életkort elért nők figyelmét, hogy akik éreznek érdeklődést az említett szakma iránt, kedvező feltételek mellett bármikor jelentkezhetnek képzésre.447 Muraszombat nagyközség négy határozatát hagyta jóvá Vas megye törvényhatósági kisgyűlése az 1941. december 13-i ülésén Jogerőssé vált az a határozat, hogy a nagyközség képviselő-testülete a községi alkalmazottak részére félhavi

illetményt (1210 pengőt) biztosított karácsonyi segélyként, továbbá az Erdélyi Nyereménykölcsön Kötvény jegyzésére 1000 pengőt szavazott meg (amit a sajtó hazafias tettnek minősített), a községi téli segélyakcióra ugyancsak 1000 pengőt szavaztak meg, míg a szegény iskolás gyermekek karácsonyi segélyezésére 400 pengőt. Ugyancsak pozitívan bírálta el a kisgyűlés a Mura Sport Egyesületnek az 1941-es évre megszavazott 500 pengőt, ami – a korabeli szempontok szerint – azért volt indokolt, mert az egyesület „a jugoszláv megszállás alatt is mindig tanújelét adta magyarságának”.448 A magyar kultúra fokozott, pontosabban: erőltetett terjesztését szolgálta az a Julián Egyesület által kezdeményezett, a muraszombati Tanügyi Igazgatósággal közösen megvalósított akció, amely révén az Alsólendvai járás szlovénok lakta településein népkönyvtárakat hoztak létre. A magyar közművelődési célokat szolgáló

könyveket, illetve könyvtárakat Bagonyán (Bogojina), Belatincon (Beltinci), Cserencsócon (Črenšovci), Alsóbesztercén (Dolnja Bistrica), Kislippán (Lipa), Középbesztercén (Srednja Bistrica), Lendvaszentjózsefen (Gomilica), Lendvarózsavölgyön (Gančani), Murahelyen (Dokležovje) és Muraréven (Hotiza) hasznosították.449 Battyándon (Puconci) 1941. december 7-én zászlóátadási ünnepélyt szerveztek A magyar nemzeti zászlót a kőszegi evangélikus gyülekezet küldöttsége hozta el a település jubiláló nőegyletének. A zsúfolásig megtelt templomban a helybeli Rátkay Ödönné vezette nőegylet sikeres tevékenységéről is szó esett, amelynek az említett időszakban több mint négyszáz tagja volt.450 Mivel a csíkszeredai Tűzharcos Főcsoport képviselői – a háborús állapot és a nagy távolság miatt – személyesen nem tudtak Muraszombatba utazni (pedig azt mindkét város képviselői nagyon remélték), 1941 végén elküldtek egy, a

Muraszombat város polgárai részére készített országzászlót a város polgármesterének, Hartner Nándornak. A polgármester annak a reményének adott hangot válaszlevelében, hogy az ajándékzászló árbocra vonására 1942. január 3-án, az 1919-ben zajló muraszombati csata évfordulóján kerülhet sor.451 Alsólendván 1942. január 22-én a polgári iskola rajztermében megalakult, pontosabban újraalakult a kaszinó, amely egykor – az alakuló ülés szónokai szerint – összekapcsolta az alsólendvai közösséget. A kaszinó működését a mintegy 70 jelenlevő a „tiszta erkölcsi felfogás, a hazafias érzés és az erőteljes munka” szellemében képzelte el. Elnöknek dr Széll György közjegyzőt választották meg.452 Néhány nappal később, 1942. január 25-én a városban a Katolikus Nőegylet is megalakult, amelynek feladatköre – dr. Apáthy Józsefné elnökletével – a szegények segítésére és az elhagyott családok erkölcsi és

anyagi támogatására irányult. Az alsólendvai kaszinó után 1942. február 3-án a muraszombati Korona Szállóban megalakult a Muraszombati Kaszinó Egyesület is. Az egyesület legfontosabb feladatának az alapítók úgyszintén a magyar haza szolgálatát tekintették. A szervezet elnöke dr Olajos József főszolgabíró lett, aki az alakuló gyűlésen hangsúlyozta, hogy az egyesület tagjainak megválogatásánál mindig azt tartották fontosnak, hogy az illető tisztességes, úri gondolkozású ember legyen, tekintet nélkül a foglalkozására.453 Az alsólendvai önkéntes tűzoltó testület azzal a kéréssel fordult Zala megye közgyűléséhez, hogy járuljon hozzá a jugoszlávok által hátrahagyott, az alsólendvai útbizottság birtokában lévő Harley Davidson gyártmányú mellékkosaras motorkerékpárnak a testület céljaira történő átengedéséhez, mert a tűzoltószervezet 16 személyes szerkocsiját a szerbek elvitték, az önálló horvát

államtól viszont azt nem sikerült visszaszerezni. A megyei kisgyűlés 1942 február 11én elhatározta, hogy az említett motorkerékpárt – a tulajdonjog végleges tisztázásáig – az alsólendvai önkéntes tűzoltó testület használatára díjtalanul átengedi.454 Az ún. őshonos muravidékiek és a „csonka országból” betelepültek közötti ellentétekre, valamint a nehézségek megszüntetésének a szükségszerűségére utal a Muraszombat és Vidéke című hetilap 1942. február 27-i számának a vezércikke Hasonló jellegű feszültségek, természetesen más szereplőkkel, már a két világháború között is felvetődtek, amikor különböző régiókból származó szlovén hivatalnokok és telepesek kerültek a Muravidékre. Az ilyen állapot valamennyire jellemző volt a II. világháború időszakára is, mert különben a Mura Sport Egylet közgyűlésén – állítólag erélyes hangnemben – nem hangzottak volna el erre utaló megjegyzések. A

sportegylet közgyűlése egyébként is nagy figyelmet keltett, mert a Mura, amint már utaltunk rá, a jugoszláv időszakban a magyarság egyik fellegvárának számított, és az egyletnek a visszacsatolás után még fontosabb szerepe volt. A nehéz gazdasági problémákkal küszködő egyesületnek a város és a járás szinte teljes tisztikara támogatást ígért.455 Az alsólendvai járási közművelődési egyesület keretében – Horváth Sándor tanító rendezésében – bemutatták a Ludas Matyi című színdarabot. A szereplők között – a sajtóvisszhangból ítélve – különösen nagyot alakított Gaál Manci, Háry István és Erményi István. Muravidék-szerte 1942-ben nagyszabású ünnepségeket szerveztek március 15-e tiszteletére. Muraszombatban a gimnáziumban volt az első ünnepély, majd a központi rendezvényre a városi Szabadság téren került sor, amelyen Mórocz Imre községi főjegyző mondott ünnepi beszédet magyar nyelven, Törnár

Ede gimnáziumigazgató pedig muravidéki szlovén nyelvjárásban. Muraszombat többi iskolájában is voltak ünnepségek A Muraszombati járásban a sajtó nagy jelentőséget tulajdonított a csendlaki megemlékezésnek is. Az ifjúság részére Alsólendván is külön szerveztek ünnepélyt, amelyen Nagy János polgári iskolai tanár volt az ünnepi szónok. A rendezvény keretében a szegényebb sorsú tanulóknak kiosztották a kultuszminiszter által adományozott 4830 pengő segélyt. A központi városi rendezvényen Küronya Jenő polgári iskolai igazgató mondott ünnepi beszédet, aki egyebek mellett hangsúlyozta, hogy „Alsólendván mindig magyar szívek dobogtak, a szláv uralom nem tudta elnémítani a gyermekek ajkán a magyar szót, nem tudta kiölni a magyar haza iránti szeretetet semmiféle eszközzel”. A műsorokban számos fiatal szavaló közreműködött (Küronya Tercsike, Apáthy Mária, Berke Edit, Hajós Ferike, Kosztric Gyurka, Kepe Lajos,

Halász Mária, Skalics Gusztáv, Novák Aladár, Koller Ferenc Slápsi Ilona, Vucsák Géza, Rózsai Rezső, Skalics Sándor stb.)456 Vas vármegye közigazgatási bizottságának 1942. április 8-ai ülésén Hartner Nándor 18 napközis gyermekotthon és óvoda felállítását kérte a Muraszombati járásban, amire – véleménye szerint – szociális, nevelési és magyarosítási célból egyaránt szükség volt. Kérelmét, egyéb javaslataival együtt, a közigazgatási bizottság helyeselte, és ígéretet tett annak továbbítására az illetékes országos szervekhez.457 Ha esett az eső, teljesen megbénult a közlekedés a Muravidéken. A MÁV vasúti kirendeltség feltehetően mindent megtett a helyzet javítása érdekében, azonban az utak karbantartása jóval nagyobb anyagi ráfordítást igényelt. A helyzet rendeződésének sürgősségére és fontosságára figyelmeztettek 1942 tavaszán a muravidékiek.458 A Mura menti települések hétköznapjai már az

1941. esztendő végére teljesen normalizálódtak, vagyis a helyi elöljáróságok és tisztviselők végezték mindazokat a teendőket, amelyek az adott közösség életminősége szempontjából szükségszerűek és fontosak voltak. A háború e tekintetben a tárgyalt időszakban a történelmi Zala és Vas megyékhez visszakerült falvakban alig érződött. Fontos megjegyezni, hogy a települések illetékes testületei által meghozott döntéseket a Mura menti vidék esetében az illetékes járási, illetve megyei testületek siettek szentesíteni, ami arra enged következtetni, hogy a visszakerült térségnek a normális társadalmi vérkeringésbe való beilleszkedésére az átlagosnál nagyobb hangsúlyt fordítottak. Azt ugyanis hangsúlyozni kell, hogy a települések képviselőtestületei által meghozott döntéseket az illetékes megyei törvényhatósági testület (a legtöbb esetben a megyei törvényhatósági kisgyűlés) köteles volt tárgyalni és

pozitív vélemény esetében jóváhagyni. A vidék és a szélesebb régió életébe, fontosabb társadalmi célú programjaiba való betekintés céljából a következőkben, illetve a későbbiek során is ismertetünk néhány helyi jellegű, főleg az adott évi költségvetések elfogadása során meghozott határozatot, amelyeket a Zala megyei törvényhatósági kisgyűlés 1942. évi tavaszi, illetve későbbi ülésein jóváhagyott. Hartner Nándor, országgyűlési képviselő 1942 tavaszán ismételten közbenjárt a muravidéki származású, német fogságba került hadifoglyok szabadon bocsátása érdekében, és ennek sikeres megoldására a kormánytól ígéretet kapott.459 Hartner egyébként 1942 tavaszán, mint a MÉP területi vezetője és országgyűlési képviselő, számos muravidéki települést meglátogatott. Csendlakon (Cankova) kijelentette, hogy „a Muravidéken húzódó országhatár végleges és azon nem történhetik semmiféle

változtatás”. Továbbá felhívta a jelenlevők figyelemét arra, hogy amennyiben árdrágítás-gyanús ügyet észlelnek (amire abban az időszakban jócskán akadt példa), azonnal tegyenek jelentést. Tótkeresztúron (Križevci) a szarvasmarha-állomány feljavítására tett ígéretet, míg Domonkosfán – ahol egyébként az evangélikus templom előtti téren árvalányhajas sapkában fogadták a leventék és díszruhában a tűzoltók – az utak javítását és az 1918 előtt működött postaügynökség visszaállítását helyeselte460 Az alsólendvai Evangélikus Nőegylet – Skalics Sándor, Láposi Kornélia és Tompa Miklós rendezésében – 1941. április 11-én és 12-én sikeresen bemutatta az „Érik a búzakalász” című igényes előadást. Mivel 1933 óta a nőegylet magyar nyelvű színielőadást nem mutathatott be, a műsort nagy érdeklődés előzte meg. A sajtó külön is kiemelte Dobosics Józsefné, Vukán Irénke, Király József,

valamint Rózsai Lajos és Rózsai Rezső alakítását. Fontos megjegyezni, hogy a nőszereplők a vidéken még a 19. században is rendszeresen használt pacsát viselték (a pacsa a Lendva-vidéki és hetési parasztasszonyok fejkötője volt).461 A Muraszombati járásban egy évvel a Magyarországhoz történő visszacsatolás után jónak minősítették az úthálózat állapotát, valamint a közlekedési lehetőségeket, mivel Nagykanizsával, Csáktornyával, Alsólendvával és Szentgotthárddal több autóbuszjárat révén az említett város és környéke össze volt kapcsolva. A járás egyetlen fehér foltjának e tekintetben az Urdomb (Fokovci)–Pártosfalva–Magyarszombatfa szakaszt említették. Az említett települések, illetve a szűkebb környék lakossága már napi egy autóbuszjárattal is nagyon beérte volna, ezért nagy reményeket fűztek a térségbeli utak karbantartásához, valamint állandó autóbuszjáratok létesítéséhez.462 Magyarország

számos városához, településéhez hasonlóan Muraszombatban is megalakult 1942 júniusában az Önkéntes Női Honvédelmi Munkaszolgálat, amelynek helyi megbízott vezetője Hartner Nándorné volt.463 A megyei kisgyűlés 1942. május 13-i ülésének jegyzőkönyvéből kiderül, hogy Alsólendva képviselő-testülete 1942. március 13-án a járási fertőtlenítőgép költségeire 993 pengőt hagyott jóvá (1944/995 sz. határozat) Ugyanazon az ülésen az ún zöldkeresztes akció programjaira – azzal a megjegyzéssel, hogy amíg a szociális intézkedés szolgálatában áll – 200 pengőt szavaztak meg (1942/996), míg a kaposvári Siketnéma Intézet támogatására évi 100 pengőnyi támogatást (1942/998). Alsólendva képviselő-testülete az említett ülésen arról is határozott, hogy a városi motorizált Önkéntes Tűzoltó Egyesületet évi 700, míg a lendvahosszúfalui, lendvahosszúfaluhegyi és a hármasmalmi tűzoltóegyleteket évi 100–100

pengővel támogatja (1942/999). A testület azonban országos szervezeteket is támogatott, így az Országos Jegyző Árvaházat évi 40 (1942/1004), az Országos Egészségvédelmi Szövetséget 50 (1942/1005), a Vöröskereszt Egyesületet 100 (1942/1009), a Horthy Miklós Repülő Alapot úgyszintén 100 pengővel támogatta (1942/1012). Az alsólendvai képviselő-testület az iskolák évi támogatását illetően is fontos határozatot hozott az 1942. március 13-i ülésen, amely szerint a Magyar Királyi Állami Elemi Iskola dologi kiadásaihoz 850, a lendvahosszúfalui elemi iskola dologi kiadásaihoz 280, az alsólendvai magyar királyi polgári iskola kiadásaihoz 690 pengővel járult hozzá, valamint jóváhagyta az iparos tanonciskola 1.326 pengőben megállapított költségeinek a fedezését is (1942/1011). Alsólendva mellett azonban a többi település vezetősége is hatékony volt. Cserencsóc (Črenšovci, Cserföld) képviselő-testülete például 480

pengővel támogatta a trachomakezelő terem felszerelését (1942/997). Adorjánfalva (Odranci) és Muramelence (Melinci) falvak az alsólendvai szegény sorsú gyermekek tanítását szolgáló diákotthon akkoriban szorgalmazott létesítésére évi 600 pengő támogatást irányoztak elő (1942/1001), valamint a két község együtt 30 pengővel a Vöröskereszt Egyesületet (1942/1007) és 97, illetve 58 pengővel a „faluzó levélhordót” (1942/1010) támogatta. A már említett Cserencsóc, valamint Tüskeszer (Trnje) a helybéli csendőrpihenő felszerelésére 180, illetve 90 pengőt hagyott jóvá (1942/1002), míg a tűzoltóparancsnok tiszteletdíjára évi 50, illetve 26 pengőt (1942/1003). A két település egy jégverem építését is tervezte, amire Cserencsóc 900, Tüskeszer pedig 400 pengőt hagyott jóvá (1942/1008).464 A Zala megyei törvényhatósági kisgyűlés 1942. április 8-i jegyzőkönyvéből kiderül, hogy a tárgyalt korszakban a Mura mentén

a trachomás megbetegedés elleni védekezés nagy feladatnak számított. Az 1942-es évre a trachomás betegek gyógykezelésének biztosítására Murabarát (Bratonci) 98, Lendvarózsavölgy (Gančani) 350, Murahely (Dokležovje) 121, Hársliget (Lipovci) 165, Kebeleszentmárton (Kobilje) 108, Zsitkóc 52, Lendvavásárhely (Dobronak) 243 és Őrszentvid 52 pengőt szavazott meg (1942/933,934). Kebeleszentmárton, Dobronak, Zsitkóc és Őrszentvid (Strehovci) képviselő-testületei arról is határoztak, hogy az említett falvakban létesítendő mélyfúrású közkút költségeinek a fedezéséhez együtt 600 pengővel járulnak hozzá, az esetleges többi felmerülő költség fedezésére állami támogatást kérnek (1942/935). A négy település anyagi támogatással segítette az Alsólendvai járás számára beszerzendő gőzfertőtlenítő gép megvásárlását, összesen 261 pengő értékben (1942/936).465 Az említett közös teendőket, beruházásokat

illetően az Alsólendvai járás legtöbb települése is támogatást vállalt. A konkrétan idézett adatokat – a helyzet illusztrálása céljából – véletlenszerűen válogattuk. Az 1942 március 11-i ülésen viszont több Mura menti település temetkezési rendjére és köztemetőjére vonatkozó községi határozatot emeltek jogérvényességre.466 Érdekesnek számít Palina község (Velika Polana) 1942. január 17-én elfogadott képviselőtestületi határozata, amelynek értelmében a községben létesítendő postaügynökség felállítása esetén a falu kötelezte magát arra, hogy a postai úton érkező küldeményeknek a Cserencsócról Palinára történő szállítását önerőből megoldja, mégpedig úgy, hogy 3 éven át „gyalogküldöncöt fog alkalmazni”, aki a címzettek részére érkezett leveleket és egyéb küldeményeket köteles volt naponta kézbesíteni, ünnepre való tekintet nélkül.467 A kisgyűlés júliusi ülésén viszont

néhány Mura menti település (Palina, Melence, Adorjánfalva) tűzoltóparancsnokai tiszteletdíjainak a kifizetésével kapcsolatosan hoztak pozitív döntést.468 Alsólendva képviselő-testülete 1942. március 2-án ingatlanvásárlással kapcsolatos kölcsön jóváhagyásáról határozott. A 105000 pengő összegben felvett kölcsön visszafizetése céljából az ún. Malomház-telek eladását tervezték (kiparcellázva a felépítmények lebontási kötelezettsége mellett), valamint a régi községháza épületének az értékesítését, továbbá felhatalmazták a községi elöljáróságot, hogy a kölcsön teljes visszafizetéséhez szükséges további 40 ezer pengő értékben vegyen fel kölcsönt a Vármegyei Banknál, illetve Zala Vármegye Gyámpénztáránál.469 A már idézett 1942. július 8-i zalai törvényhatósági kisgyűlési jegyzőkönyvből Murabeszterce (Bistrica) község helyzetére, tevékenységeire is fény derül. Az említett esztendő

áprilisában a helybeli képviselő-testület mintegy 12, addig használhatatlan híd megjavítása mellett döntött, 600 pengő összértékben (1942/1364). Úgyszintén – mivel új épületre erejükből nem futotta – az addig is meglévő hullakamra teljes felújítása mellett döntöttek 500 pengő értékben (1942/1368). Az említett jegyzőkönyvből arról is tudomást szerzünk, hogy 1941 október 1jével Murabeszterce kivált a cserencsóci körjegyzőségből és önálló nagyközséggé alakult át Már 1941. október 2-án megállapodtak a két érintett fél képviselői arról, hogy az addig közös cserencsóci körjegyzői irodában lévő bútorokat és felszereléseket, valamint a különböző nyomtatványokat és irodaszereket fele-fele arányban kettéosztják. Megosztatlan maradt azonban a páncélszekrény (amelyet 1936-ban vásároltak 800 pengő értékben) és az 1938-ban épített és felszerelt hídmérleg (annak költségei 2.500 pengőnyi összegre

rúgtak) A két község utólag abban állapodott meg, hogy Cserencsóc község köteles az említett ingóságok fejében Murabesztercének 650 pengőt fizetni, mégpedig az 1942-es évben 350-et és a következő esztendőben 300-at (1942/1367). A hetési települések közül Gáborjánháza, Bödeháza, Szíjártóháza és Radamos községek képviselő-testületei 1942. május 25–26-án megállapodtak abban, hogy az építendő községháza és jegyzői lakás építési költségeihez az adóalap arányában az adott községet terhelő összeg erejéig hozzájárulnak. Mivel azonban a lakosság anyagi terheket nem tudott vállalni, az elöljáróságot arra kötelezték, hogy a szükséges összeg fedezése céljából kölcsönt vegyenek fel, aminek visszafizetéséről a költségvetés tervezésekor gondoskodjanak. Két település, Göntérháza és Hídvég képviselő-testületei viszont a Gáborjánházán tervezett községháza és jegyzői lakás

építéséhez nem járultak hozzá.470 Bakónak (Bukovnica) község képviselő-testülete 1942. április 2-i ülésén örömmel és köszönettel vette tudomásul, hogy a magyar királyi vallás- és közoktatásügyi miniszter hozzájárult egytanerős állami elemi iskola létrehozásához a faluban (hasonló létesítményre állítólag már 50 esztendeje vártak). A dologi berendezés költségeinek biztosítását a képviselőtestület felvállalta, és legszükségesebb beszerzéseket Puhán János községbíró elvégezte Ettől függetlenül a dologi kiadások mennyiségét, illetve az arra vonatkozó összeget illetően bizonyos félreértés, illetve nézeteltérés keletkezett a falusi vezetőség és a megyei törvényhatósági testület között.471 Zala vármegye alispánjának előterjesztése alapján a megyei törvényhatósági közgyűlés 1942. szeptember 10-i ülésén a visszacsatolt Mura menti területen (a Muraközt is beleértve) 85 új útőri állást

szervezett, ezzel az őrállások száma az egész megyében 255-re emelkedett.472 Az Alsólendvai járás közegészségügyi kérdéseiről 1942. szeptember 23-án tárgyalt a községi képviselő-testület. A testület állást foglalt abban, hogy belügyminiszternek az alsólendvai tüdőbeteg-gondozó intézet létesítésére vonatkozó, rendeletben előírt tervét támogatja, a létesítmény költségvetésére vonatkozó tervvel együtt. Továbbá az ülésen arról is állást foglaltak a képviselők, hogy az intézet működését az említett év október 1-jével az alsólendvai egészségházban az e célra rendelkezésre bocsátott helyiségekben megindítják, valamint a működéshez 1944-től a községi költségvetésből ezer pengő készpénzt biztosítanak (1942/2363). Az alsólendvai tüdőbeteg-gondozó intézet tervéhez és arányosan annak anyagi fenntartásához a következő hetekben, hónapokban számos Mura menti, azaz Zala megyei település

csatlakozott: Murarév (Hotiza), Kót, Kapca, Lendvalakos, Cserencsóc, Lendvanyíres (Brezovica), Palina (Polana), Murabeszterce (Bistrica), Radamos, Gáborjánháza, Bödeháza, Szíjártóháza, Lendvahídvég, Murahely (Dokležovje), Hársliget (Lipovci), Lendvarózsavölgy (Gančani), Murabaráti (Bratonci), Belatinc (Beltinci), Kislippa (Lipa), Murasziget (Ižakovci), Adorjánfalva (Odranci), Muramelence (Melinci) (1942/ 2466–2469, 2793–2796). Az említett ülés keretében a képviselő-testület kimondta, hogy az alsólendvai I. számú körorvosi kör orvosának lakás és rendelő céljára 460 négyszögöl nagyságú telket biztosít a járási székház szomszédságában. A II számú körorvosi kör hasonló jellegű igényeit azonban nem tudták kielégíteni. (1942/2366)473 A már idézett 1942. szeptember 23-i képviselő-testületi ülésen napközi otthonos állami kisdedóvoda létrehozása mellett foglaltak állást Alsólendván. Az óvoda létrehozásának

szükségszerűségét a gyermekek nagy számával indokolták, valamint a belügyminiszterhez címzett kérésükben arról is nyilatkoztak, hogy a dologi és dajkatartási költségeket a község teljes egészében magára vállalja, valamint – megváltoztatva korábbi határozatát – az építéshez szükséges kavicsot, homokot és az építőanyag helyszínre szállítását is biztosítja. A többi költség fedezését a belügyminisztertől kérték. Az alsólendvai képviselő-testület igényét a már úgyszintén említett 1942. november 11-i ülésen a zalai törvényhatósági kisgyűlés teljes egészében támogatta, valamint arra kérte az illetékes minisztert, hogy az építkezés költségeinek többi részét minősítse állami feladattá, majd a felépített napközi otthonos óvodába állami óvónőt nevezzen ki (1942/2365). Az alsólendvai létesítmény támogatásáról hozott döntéssel ellentétesen határozott Zala megye törvényhatósági

kisgyűlése a helyi képviselő-testület részéről kezdeményezett bagonyai (Bogojina) kisdedóvoda kérdésében, amikor – a község és a gyermekek alacsony létszámára hivatkozva – felülbírálta és visszautasította a javaslatot (1942/2367). Viszont a megyei kisgyűlés az 1942 december 9-i ülésén jóváhagyta és a Belügyminisztériumba felterjesztette Filóc (Filovci) község határozatát a kisdedóvoda felállításáról, melyet a helyi képviselő-testület 1942. május 27-én hozott meg Az új épület előállításánál a település számos kötelezettséget, segítséget és gyakorlati teendőt vállalt magára.474 A Csekefai Tűzoltó Egyesület 1942. október 18-án bemutatta a Ludas Matyi című színielőadást, ami a kis lélekszámú település részéről akkoriban is fontos kulturális teljesítménynek számított.475 A palinai (Polana) községi képviselő-testület 1942. március 21-én a körjegyzői hivatal és lakás tervrajzát az

előterjesztett formában elfogadta. A beruházásra 40 ezer pengő támogatást szavaztak meg. A döntést – amint az a 1942 november 11-i ülés jegyzőkönyvéből kiderül – Zala megye törvényhatósági kisgyűlése jóváhagyta (1942/2430). Az alsólendvai sportegylet 1942. július 19-én belépett a MOVE országos szervezetébe A helyi szervezet elnöke dr. Monostori Tibor szolgabíró volt476 Az egyesület-alapító rendezvényre – amely a neves alsólendvai Korona Szállóban volt – a zalaegerszegi MOVE elnökségének teljes tagsága leutazott. Az alsólendvai MOVE tisztikarát – a már említett Monostori Tibor elnök mellett – a következő személyek alkották: Apáti József dr. és Toplak István társelnökök, Küronya Jenő és Lelkes József alelnökök, Sztankó István ügyvezető elnök, Tivadar István főtitkár, Tavaszi Béla titkár és Lebár József pénztáros. Az egyesület választmánya 25 tagból állt. A MOVE vezetői az alakuló ülésen

hangsúlyozták a szervezet fontos szerepét, „amelynek működése olyan eszményeken nyugszik, mint a vallás, a haza, a család és az ezek érdekében működő, önzetlenül kötelességet tejesítő, nemes bajtársi szellem.”477 Alsólendva képviselő-testülete 1942. szeptember 23-án 800 pengő támogatást szavazott meg a város központjában felállított országzászló költségeinek a fedezésére. Az említett ülésen a képviselő-testület szociális jellegű támogatások ügyében is határozott. Özvegy Horváth Lajosné volt alsólendvai óvónő részére havi 66,60 pengő ellátási díjat szavazott meg, míg Horváth Sándor és Látrányi Antal iparostanonc-iskolai tanárok részére – mivel hat hetet családjuktól távol töltöttek egy szakmai tanfolyamon – 100–100 pengő támogatást hagytak jóvá. A városi képviselő-testület a Szentháromság-kápolna felújítását 500 pengő értékben támogatta. Az említett év (1942) őszén a

környékbeli szlovénok lakta településeken is hasznos, illetve sajátos döntések születtek az illetékes helyi testületek részéről. A murabeszterceiek például arról határoztak, hogy a faluból Cserencsócra naponta egyszer gyalogközlekedő postajáratot szerveznek, akinek éves bérét 300 pengőben állapították meg. Az adorjánfalviak (Odranci) a Horthy Miklós Repülőalap részére szavaztak meg jelképes összeget, míg a muramelenceiek a községi szegények ruházatára 360 pengőt előirányoztak az 1943-as évi községi költségvetésben. A hársligetiek is nemes cél mellett foglaltak állást, amikor a községi iskola melléképületének a megjavítására az 1943-as évi költségvetésben 3.515 pengő támogatást terveztek478 A háborús helyzet miatt különböző területeken jelentkeztek nehézségek. A muraszombatiak 1942 őszén a textiláruk árának gyors növekedése miatt emeltek szót. A Muraszombati járás területén vélhetően az

országos, illetve a Vas megyei átlagot is jelentősen meghaladta az árnövekedés aránya, ami azért is váltotta ki az érintettek elégedetlenségét, mert 1941-ben a minőségi áruval ellátott teli raktárak sem verték fel a vásárlási árakat, bő egy esztendővel később azonban valóságos árrobbanásra került sor. A közvélemény az előállt helyzet miatt állami ellenőrzést követelt, hangsúlyozva, hogy a háborús körülmények miatt „nehogy a nemzet harcán egyesek meggazdagodjanak”.479 Alsólendva képviselő-testülete 1942. november 24-i ülésén elhatározta, hogy a községi bikaés kanistálló, valamint a pásztorház felépítésére a Földművelésügyi Minisztériumtól 30.000 pengő segélyt kér, viszont a telekről és egyéb építkezési költségekről maga a nagyközség gondoskodik.480 Amint fentebb már utaltunk rá, az Alsólendva feletti dombok egyikén található Szentháromság-kápolna nagyobb felújításra szorult, amit a

város önerőből nem volt képes megoldani. Ezért Zala vármegye törvényhatósági közgyűlése 1942 február 11-i ülésén e célra segélyként 5.000 pengőt szavazott meg A döntés indoklásában – egyebek mellett – az áll, hogy a hitközség rendkívül szegény volt, a kápolnát viszont a jugoszláv érában nagyon elhanyagolták. Az épület felújítását azért is támogatják, mert „a megszállás keserves évei alatt ez volt a környékbeli magyar lakosság egyik leglátogatottabb zarándokhelye.”481 Alsólendva nagyközség képviselő-testülete 1943. január 22-i határozatában kimondta, hogy a feloszlatott (korábban a jugoszlávok által létrehozott) Szokol Egyesület tulajdonát – amelyet a vallás- és közoktatásügyi miniszter a községnek adományozott – községi tulajdonba veszi. A leltározott ingóságokat a leventemozgalom céljaira kívánták hasznosítani.482 A jugoszláv időszakból a Muraszombati járásban maradt hatósági

bábákat, Valencsák Henriknét és Osszet Antalnét a főszolgabíró 1942. december 31-i hatállyal felmentette, és helyükbe Pais Klárát, Pálfiszeg községi lakost nevezte ki.483 Dobronakon 1943 januárjában nagy sikerrel rendezték meg a Földművelésügyi Minisztérium által tartott háztartási és gazdasági tanfolyamot, amelynek részvevői a miniszter által megbízott bizottság előtt (Thurza Antalné elnökölt) kiváló eredménnyel vizsgáztak.484 1943. január 11-én ünnepelték Muraszombatban az 1919 januárjában lezajlott ún muraszombati csata évfordulóját. A szónokok egyrészt azt hangsúlyozták, hogy a muraszombatiak hősies ellenállással a magyar államhoz való kötődésről tettek tanúbizonyságot. Másrészt azonban az egyre katasztrofálisabb következményekkel járó II világháborús magyar szerepvállalásnak próbáltak „legitimitást” szerezni azzal, hogy közvetett párhuzamot vontak a két, fajsúlyát és jellegét tekintve

nehezen összehasonlítható esemény között. Ünnepi beszédet Mórocz Imre főjegyző mondott485 A „magyar életbe való sikeres bekapcsolódás” volt a fő tárgya a Mura Sport Egyesület évi közgyűlésének, amelyet 1943. március 13-án tartottak meg Szász Ernő beszámolójában, aki az egyesület titkári teendőit töltötte be, kiderült, hogy a sporteredmények tekintetében és egyéb társadalmi szempontból egyaránt sikeres volt a munka. A labdarúgó-egyesület vezetőségében továbbra is megtaláljuk Muraszombat város legtekintélyesebb polgárait és tisztviselőit, Hartner Nándor díszelnökkel az élen486 A Vas vármegyei kisgyűlés 1943 januári ülésén is néhány muravidéki vonatkozású kérdést tárgyaltak. Őrihodos községnek átengedték a régi, fából készült sali Kerka-híd anyagát, mivel az új betonhíd megépítésével az feleslegessé vált. Őrihodos esetében a kisgyűlés ugyancsak hozzájárult a körjegyzői lakás

építéséhez, míg a körjegyzői iroda helyiségének a megoldását az egykori körjegyzői lakás átalakításával javasolta rendezni. Urdomb (Fokovci) község részére is 80 ezer pengő összegben hozzájárult a körjegyzői iroda és lakás építéséhez.487 Az alsólendvai képviselő-testület 1943. április 13-án a helyi várkastély külső felújítására 15 ezer pengőt szavazott meg. Az említett összeget – amelynek törlesztését két esztendőre tervezték – a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumtól kamatmentes formában kívánták felvenni.488 A battyándi (Puconci) tűzoltóság ünnepén, 1943. május 23-án a Magyar Országos Tűzoltó Szövetség útján Bereg és Ugocsa vármegyék tűzoltószövetsége az ünneplő muravidéki egyesületnek – példás működése és hazafias magatarta elismeréseként – egy művészi kivitelű magyar nemzetiszínű testületi zászlót ajándékozott.489 Az 1943-as évben a szlovénok lakta falvakban

sorjában alakultak a gazdakörök. Egy-egy alakuló ülés mindig nagy pompával történt, amit nyilván politikai célokra is felhasználtak. Fontos hangsúlyozni, hogy a battyánfalvi (Rakičan) iskola a gazdakörök létrejötténél jelentős szervezési és szakmai segítséget nyújtott, hiszen számos faluban tanfolyamokat és különböző mezőgazdasági jellegű rendezvényeket szervezett.490 A Vendvidéki Magyar Közművelődési Egyesület 1943 közepén már szorosan kapcsolódott az ún. Vasgyűrű munkaközösséghez, amelyet a Magyarországhoz visszacsatolt területek közművelődési egyesületei közösen hoztak létre Budapest központtal.491 Belatinc község képviselő-testülete az 1943. június 20-i ülésén napköziotthonos óvoda létrehozása mellett foglalt állást. Az e célra tervezett épületet a település neves nemesi családja egyik kiemelkedő egyéniségéről, gróf Zichy Ágostról kívánták elnevezni. Az építési költségek

biztosítására 20 ezer pengő hosszú lejáratú kölcsönt terveztek felvenni. A testület arról is határozott, hogy az óvoda fenntartásának dologi és dajkatartási költségeit saját, ún. háztartási költségvetésében évről évre biztosítja. A terv tényleges megvalósítása a belügyminiszteri jóváhagyástól függött, ezért a véghatározatot Zala megye törvényhatósági kisgyűlése felterjesztette a belügyminiszterhez.492 Az Alsólendvai járás teljes területéhez kapcsolódva 1943 nyarán egy 800 perc/literes motorfecskendő vásárlását tervezték. A vásárláshoz szükséges mintegy 20 ezer pengő összeget, illetve az arányosan megosztott részt a járás községei az 1944-es költségvetés keretében voltak kötelesek fedezni. 493 A nehéz háborús helyzet ellenére az alsólendvaiak fontosnak tartották a vidék történelmi és kulturális értékeinek megmentését. Ezt a célt szolgálta az a törekvés is, hogy Hadik Mihálynak a

Lendva-hegyi Szentháromság-kápolnában elhelyezett múmiája megmentése érdekében a város képviselő-testülete az 1943. évi háztartási többletbevétel terhére 1000 pengőt szavazott meg.494 Jelentős kulturális eseménynek számított Muraszombatban a vidékről származó Szécsényfai Vrecsics Lajos gyűjteményes kiállítása az állami elemi iskolában, amelyet 1943 októberének utolsó hetében tekintett meg a nagyszámú közönség.495 Az Országos Sport Központ 60 ezer pengő támogatásban részesítette a muraszombati Mura Sport Egyesületet, ami az adott körülmények között tekintélyes összegnek számított. A támogatást a helyi sajtó azzal magyarázta, hogy olyan egyesület kapott segélyt, amely a magyar szellem ápolása terén a két világháború között és azt követően is nagy érdemeket szerzett. A Muraszombat és Vidéke szerkesztője a támogatásról írt cikkben azt is megjegyezte, hogy „Muraszombatnak és így a Muravidéknek

is mindenből több jut, mint amit adózása alapján aránylag ez a vidék magának jogosan megkövetel, és nincs olyan teljesíthető kérése, amit hamarosan ne tennének meg”.496 Alsólendván jól sikerült a hadiárvák javára 1944. január 30-án budapesti előadóművészekkel rendezett kulturális est. A rendezvényen, amelyet az önkéntes női honvédelmi munkaszolgálat helyi csoportja rendezett, megjelent a járás politikai vezetőségének jelentős része.497 Muravidék magyarok lakta részén, különösképpen az Alsólendvai járásban nagy veszteségként élték meg Vitéz Turza Antal dobronaki igazgató-tanító, a muravidéki közélet egyik jelentős személyiségének a halálát. Nevéhez fűződött az Alsólendvai járás leventeéletének a megszervezése és számos egyéb, a magyarság érdekében végzett munka.498 Az alsólendvai vár átalakítása foglalkoztatta 1944 tavaszán a város képviselő-testületét, amikor határozatban kimondta, hogy

az épületegyüttes átalakítási költségeihez újabb százezer pengővel hozzájárul (mivel már korábban is szavaztak meg támogatást hasonló célból). Ugyanakkor a testület arra is kötelezte magát, hogy a még hiányzó mintegy ötvenezer pengő fedezésére az országos Központi Hitelszövetkezettől vesznek fel kölcsönt.499 Nagy sikerrel szerepelt a Tábori Színház Muraszombatban, ahol – a sajtóközlemény szerint zsúfolt nézőtér előtt – túlnyomórészt hazafias, komoly egyfelvonásosokat mutattak be.500 III. 6 A Mura mente gazdasági és kereskedelmi helyzetére utaló néhány adat A Muravidék gazdasági helyzete és kereskedelmi élete a két világháború közötti időszakban ellentmondásosnak nevezhető. Bizonyos területeken ugyan némi előrelépés volt jellemző a korábbi, az I. világháborút megelőző állapotokat illetően, túlnyomórészt azonban a visszafejlődési tendenciák érvényesültek. Az utóbbi jelenség okai abban

keresendők, hogy a történelmi vonzáskörétől, Zala és Vas megyéktől 1919-ben elcsatolt terület hosszan kereste az új államba való beilleszkedés lehetőségeit, ami azonban csak nagyon kis mértékben valósult meg. A különböző társadalmi kommunikációk, az infrastrukturális kötődések ugyanis a történelmi Magyarország felé voltak erősebbek, ugyanakkor az újonnan létrejött határ és a délszláv állam általános érdekei akadályozták a korábban megszokott gazdasági áramlatok alakulását. Az „új irány”, azaz a jugoszláv, illetve szlovén régiók felé tervezett „kapcsolatrendszer” a 20. század harmincas éveinek végéig inkább csak akadozott A tárgyalt korszakban a vidéken csupán néhány textilüzem, téglagyár, a Benkó-féle húsgyár, valamint néhány jelentősebb alsólendvai és muraszombati iparos űzött említésre méltó, a régió általános fejlődése szempontjából meghatározó tevékenységet. A mezőgazdaság

terén is sok nehézség adódott, valamint a jugoszláv földreform is több megoldatlan kérdést hagyott maga után. Közvetlenül a II világháború előtt történt ugyan olyan, kereskedelmi-ipari szempontból említésre méltó esemény, mint a Muraszombatban szervezett nemzetközi vásár, ez azonban túl későn jött ahhoz, hogy érezhető gazdasági fellendülést idézett volna elő. Ilyen körülmények közepette érte a Mura mentét a délszláv állam széthullása, azaz a Magyarországhoz történő visszacsatolás. Az alábbiakban – főleg a korabeli sajtó közleményeire alapozva – ismertetünk néhány, gazdasági és kereskedelmi jellegű eseményt, intézkedést, ami alapján legalább felszínes képet alkothatunk a korabeli állapotról. Hozzá kell azonban tenni, hogy az 1941-től 1945 elejéig terjedő időszak semmiképpen sem szólt jelentősebb gazdasági vagy kereskedelmi tevékenységről, még kevésbé bármilyen jellegű fellendülésről,

hiszen a háborús körülmények erre nem adtak lehetőséget. A Baross Szövetségbe keresztény kereskedők tömörültek érdekeik egységes védelme céljából. A második világháború alatt a szövetségnek különösen fontos szerep jutott, mivel különböző, nehezen beszerezhető kereskedelmi cikkekhez a kereskedők a szövetség útján könnyebben tudtak hozzájutni. Ennek értelmében fontos kezdeményezésnek számított, hogy Alsólendván már 1941. augusztus 17-én megalakult a Baross Szövetség helyi csoportja Az új érdekszervezet elnöke Tomka György lett, társelnöke Fritz István, míg alelnöknek Tivadar Istvánt, titkárnak ifj. Pojbics Károlyt és pénztárnoknak Kálmán Pált választották501 A Vasmegyei Gazdasági Egyesület kezdeményezésére a gazdák érdekképviseletei 1941. szeptember 14-én Muraszombatban üléseztek azzal a céllal, hogy az érdekelteket a Mura mentén is tájékoztassák a gazdaszervezetek működéséről, valamint

megismertessék velük a gazdák szakmai nehézségeinek főbb okait. A szép számban megjelent érdeklődők számos kérdést felvetettek. Szentmártoni Radó Lajos, a Vasmegyei Gazdasági Egyesület és egyben a Felső-dunántúli Mezőgazdasági Kamara elnöke, valamint Vuchetich György, a Felsődunántúli Mezőgazdasági Kamara igazgatója kijelentették, hogy lehetőségeikhez mérten minden módon a muravidéki gazdák segítségére lesznek, hiszen a visszacsatolt vidék lakosságának mintegy 95%-a mezőgazdasággal foglalkozik. Azt is hangsúlyozták, hogy a Mura menti vidék érdekében az átlagosnál többet kívánnak nyújtani, hogy a kisgazdák bekapcsolódása az ország életébe minél zökkenőmentesebben történjen meg.502 A Magyar Nemzeti Bank 1941. szeptember 9-én kelt 1 sz körlevele értelmében a Magyarországhoz visszacsatolt Mura menti területen külföldi fizetőeszközök vásárlására és a Magyar Nemzeti Bankhoz intézett beadványok

közvetítésére két pénzintézet nyert bizományosi megbízást: az Alsólendvai Takarékpénztár és a Muraszombati Takarékpénztár (a Muraközben még a Csáktornya–Muraköz Takarékpénztár).503 Az Alsólendvai járás iparosai 1941. szeptember 21-én a Korona Szállóban megalapították az Alsólendvai Járás Ipartestületét. Az alakuló gyűlésen mintegy 450 iparos volt jelen A nagy létszám az addigi egyesület elnökét, Fritz Istvánt is kellemesen meglepte, mert – egyebek mellett – köszöntőjében a következő gondolatokkal fordult a tagsághoz: „Nagy örömömre szolgál, hogy azokat az iparos társaimat is körünkben látom, kiket a jugoszláv rezsim elszakított ipartestületünktől. Egyes szakmákat más központokban organizáltak s néha ezen iparos-társaknak 200 kilométert kellett utazniuk, hogy a központban érdekeiket megvédhessék. Ez az időszak hála istennek elmúlt Mint a magyar haza hűséges fiai, magyar törvények szerint újra

megalakíthatjuk a volt Járási Ipartestületet, amely magához öleli a járás minden iparosát, tekintet nélkül szakmájára, hogy így egyesült erővel küzdhessünk a magunk és megnagyobbodott hazánk boldogulásáért.” Az alakuló ülésen a Járási Ipartestület tisztikarát is megválasztották. Elnöknek Fritz Istvánt, alelnöknek Rózsai Lajost, társelnöknek Kutassy Jenőt, pénztárnoknak Unger Ferencet és jegyzőnek Leonhardt Lipótot választották.504 Muraszombat súlyos gazdasági helyzetéről tanúskodik az a beszámoló, amelyben a szerző a város sikeres gyárosait kereste fel 1941 őszén. Benkó József húsáru- és konzervgyáros arról panaszkodott, hogy csak csökkentett kapacitással tudnak dolgozni, mert nem kapnak elég vágómarhát és malacot. Állítása szerint még a felét sem termelték annak, amire egyébként a tárgyalt korszakban rendkívül jó hírnévvel rendelkező üzem képes lett volna. A munkások létszámát ezért

180-ról 90-re voltak kénytelenek csökkenteni. Ugyanakkor az áru után – a gyáros szerint – fokozódó volt a kereslet. Siftár Lajos, a Muravidéki Fehérnemű Gyár tulajdonosa is arról panaszkodott, hogy hetenként csak két napot dolgoztak és a gépek fele rendszeresen állt. A legnagyobb nehézségként azt jelölte meg, hogy Budapestről nem érkezett meg a nyersanyag, ezért az ő gyárában is csupán 90 ember dogozott 180 helyett. Az Első Muravidéki Fehérnemű Gyárban Cvetics János is elpanaszolta, hogy ott is csak a munkások fele dogozhatott. A kereslet ugyan rendkívül nagy volt és a nyersanyagállománya is valamivel kedvezőbb volt, mint Siftáréknál, ezért reménykedett a termelés fokozatos növekedésében. Dittrich Gusztáv fém- és bádogáru-gyárában azonban a beszámoló készítése idején egyáltalán nem üzemeltek, mert nem volt nyersanyag.505 Bizonyára a Mura mentén is több félreértéssel és problémával járt a legkisebb

munkabérről szóló ipari miniszteri rendeletnek a Délvidéken történő életbeléptetése (több sajtóközleményből ugyanis erre lehet következtetni). Konkrét esetekről azonban nem esik szó Megemlíthetjük, hogy 1941. október 16-a után a Magyarországhoz visszakerült vidékekre is – törvényesen – az anyaországban érvényben lévő rendelkezések, illetve bérösszegek vonatkoztak. A rendelet értelmében azonban a munkaadók nem csökkenthették az alkalmazottaknak azt a bérösszegét, amelyet az illető 1941. április 30-a előtt már kapott Azoknak a munkavállalóknak a juttatását, akik a megállapított legkisebb munkabérnél 1941. október 16. előtt többet kaptak, az említett időponttól 8% bérpótlékkal kellett kiegészíteni, azoknak viszont, akik a megállapított legkisebb munkabért kapták, 15%-os bérpótlék járt. A magánvállalatok alkalmazott tisztviselőire, üzletvezetőire stb. is értelemszerűen vonatkozott a rendelet.506 1942.

január 12-én megalakult a Muraszombati Kereskedői Alkalmazottak Egyesülete, amelynek célkitűzései a közös érdekképviselet a fizetés, a felmondási idő, a záróra és a szabadságok dolgában voltak megjelölve. Az új vezetőség élére Flegár Ferenc elnököt és Siftár Sándor alelnököt választották. Az újonnan megválasztott elnök hangsúlyozta, hogy az egyesület politikamentes tevékenységet kíván folytatni.507 Tekintettel arra, hogy 1942. március 31-e után az egykori jugoszláv iparengedélyek többé nem voltak érvényesek, az azt megelőző hetekben, napokban a Muravidéken lázasan folyt a magyar iparengedélyek kibocsátása. Március elején a Muraszombati járásban már legalább hetven iparos hiteles magyar engedéllyel működött.508 A Vendvidéki Magyar Közművelődési Egyesület kapcsolatot teremtett az Országos Magyar Vendégforgalmi Szövetséggel azzal a céllal, hogy Muravidéken is hozzanak létre nyaralóhelyeket és a vidéket

mutassák be a visszatért területekről tervezett prospektusban.509 Az Országos Központi Hitelszövetkezet 1942. április 29-én Muraszombatban a Muravidék és a Muraköz hitelszövetkezeti vezetői és gazdatársadalma számára nagygyűlést tartott, amelyen az országos vezérkar kijelentette, hogy „nem vinni akarunk erről a vidékről, hanem hozni akarunk ide”. A gyűlésen elhangzott, hogy a Muravidékről addig 37 hitelszövetkezetet vett fel az országos szervezet az összesen 68 közül, amelyek a felvétel után teljes egészében bekapcsolódhattak az országos vérkeringésbe. A 37 hitelszövetkezet közül a 17 Vas megyei volt a tőkeerősebb, a Zala megyeiek nagyobb számuk ellenére is kisebb tőkével rendelkeztek. A központi vezetőség azt is hangsúlyozta, hogy az igazgatósági tagok kísérjék állandó figyelemmel szövetkezetük működését, és ne arra törekedjenek, hogy betétjeikkel szerezzék meg tőkéjüket, hanem saját tőkéjük

fokozatos emelését tűzzék ki célul. Fontos utasítás volt az is, hogy a hitelszövetkezetek kölcsönt elsősorban termelési célokra kaphatnak. Felhívták arra a „sajátos jelenségre” is a muravidékiek figyelmét, hogy egymás mellett fekvő kis falvakban külön hitelszövetkezetek alakultak, aminek az volt a hátránya, hogy mindegyik tőkeszegény maradt. Az említett ülésen egyebek mellett az is elhangozott, hogy a Muravidék dombos része (Dombvidék, azaz Goricskó) – természetes adottságai révén – az ország legjobb gyümölcstermesztési területe lehet, amennyiben jól szervezett, szakszerű munkával és tőkebefektetésekkel az illetékesek és a vállalkozók arra összpontosítanának.510 Muraszombatban alakult meg 1942. május 3-án a Baross Szövetség Muraszombat és Vidéke Fiókja is, amelybe a megalakuláskor 47 kereskedő társult. A szervezet legfontosabb feladatának tekintette a muravidéki kereskedőknek az addiginál nagyobb méretű

bekapcsolódását az anyaország kereskedelmi áramlataiba. Az ülésen megállapították, hogy új üzemek alapítására és gyárak létesítésére a vidéken igen sok lehetőség kínálkozik. Emellett felvetődött a Muravidéket a Muraközzel és Dél-Dunántúllal összekötő vasútvonal gondolata. A Baross Szövetség Muraszombat és Vidéke Fiókja elnökének Benkó József gyárost, alelnökének pedig Udvardi Lakos Jánost, a kereskedelmi iskola igazgatóját választották.511 A Muraszombati Járási Ipartestület alakuló közgyűlésére 1942. június 21-én került sor Az egyesület élére Szukits István férfiszabómestert választotta a mintegy 150 megjelent iparos. A testületnek a korábbi években mintegy 700 tagja volt. Az újonnan megalakult testület fontosnak tartotta az iparosok különböző ügyeinek gyors elintézését, valamint a tagok rendszeres tájékoztatását körlevelek útján.512 A Muraszombati Járási Kereskedő Testület 1942. július

8-i közgyűlése után az egész Muravidékre kiterjesztette a működését. Az egyesület szervezettségében is történtek változások. Míg a jugoszláv fennhatóság alatt minden kereskedő köteles volt az egyesületbe belépni, most a tagsági viszony önkéntes alapon létesült. Az új alapszabály azt is kimondta, hogy az egyesületben továbbra is bennmaradhattak a zsidó származásúak. A szervezet új elnökének Benkó József gyárost választották, aki hangsúlyozta, hogy az egyesületi tevékenység célja a kereskedői összetartás ápolása, a kereskedők munkájának központi támogatás révén való segítése, valamint a hazafias magatartásforma. A tagsági díj befizetése bérosztályok szerint történt, aminek értelmében a nagyobb jövedelemmel rendelkezők magasabb tagsági díjat fizettek.513 A Muravidéken már 1942 nyarán kutatott kőolaj után a Magyar–Német Ásványolaj Művek Kft. Több fúrótornyot állítottak fel különböző

helyszíneken A sajtóközleményből kiderül, hogy a csentei határban folytatott keresés már az említett időszakban sikerrel járt.514 Udvardi Lakos János, a muraszombati Állami Kereskedelmi Középiskola igazgatója, a Muraszombati Kereskedelmi Testület titkára az 1942. esztendő végén ugyan politikai színezetű, azonban gazdaságpolitikai szempontból úgyszintén fontos értékelést tett közzé a vidék gazdaságának múltjáról és akkori helyzetéről. Az értékelés fontos megállapításának számít, hogy a Muravidéket önálló tájegység jellege gazdasági téren is bizonyos fokú önállóságra utalta. Udvardi véleménye szerint a vidék népesedési viszonyait, a termelés akadályait olyan tényezők idézték elő, amelyek a vidék sajátos fejlődéséből származtak. Mivel az említett terület a délszláv érában 22 évig el volt vágva az addig szervesen hozzákapcsolódó keleti területektől, ez a gazdasági helyzetet döntően

befolyásolta. Az elemző szerint – az elmondottakkal összefüggésben – annak ellenére, hogy a vidék túlnépesedése azt megkívánta volna, az iparosodási folyamat nem tartott lépést a népesség fejlődésével. Mivel a két világháború közötti időszakban a népszaporulat „feleslegét” képező réteg nem tudott megélni a Muravidéken, kénytelen volt idegenben munkát vállalni. A szűkebb szülőföldön kívüli munkavállalásra pedig megvolt a lehetőség, hiszen a szlovén régióban fejlett ipari területek kerültek a délszláv államhoz, amelyek vonzották a munka iránt vágyódókat. Ugyanakkor a Mura mente mezőgazdasági viszonyai rosszabbak voltak a „csonkamagyarországinál”. Udvardi szerint a jugoszláv politikának sokkal előnyösebb volt az, hogy a Mura mentén őshonos szlovénokat elvigye a szülőföldről és idegenben teljesen szétszórva nyerje meg őket céljainak, mint hogy a vidék mezőgazdasági fejlesztésének,

jövedelmezésének fokozásán munkálkodott volna. A helyzet elemzésében Udvardi Lakos János azt is hangsúlyozta, hogy a Muravidék gazdasági állapota a délszláv éra 22 esztendeje alatt lényegesen nem változott, a lakosság életszínvonala nem fejlődött. Utalt arra is, hogy Muraszombat viszonylag intenzív fejlődése megtévesztő lehet, hiszen a városban tapasztalt fejlődési és gazdasági jellemzők a szélesebb földrajzi vidékre nem általánosíthatók. Azonban az említett város fejlődési üteme is – Udvardi szubjektív véleménye szerint – csak bizonyos szektorokban volt tapasztalható. Írásában a kereskedelmi testület titkára 1942 decemberében azt állította, hogy ha 1919-ben a megszállás nem következik be, Muraszombat akkoriban egy legalább 20 ezer lakosú, teljesen modern város lett volna, jelentős ipari üzemekkel. Véleménye szerint Muraszombat – magyarországi szemszögből nézve – a nyugati határszélen alkalmas volt arra,

hogy egy jelentős ipari centrummá váljon.515 Czvetics János muraszombati fehérneműgyáros vásárolta meg az Első Muraközi Szövöde Részvénytársaság részvénytöbbségét. A gyárban 1943 márciusában mintegy 500 munkás dolgozott, ami mindenképpen Czvetics jelentős gazdasági erejéről tanúskodik.516 A Mura mente szempontjából ugyancsak fontos gazdasági vonatkozású adatokat ismerhetünk meg a Muraszombati Járási Ipartestület közgyűlésén elhangzott jegyzői jelentésből. A beszámoló szerint az 1942. év végén az ipartestületnek 807 tagja volt A tagoknál ugyanabban az esztendőben 318 segéd és 302 tanonc volt alkalmazásban. Az említett évben 53 új iparos kapott iparengedélyt.517 Továbbá azt is fontos megemlíteni, hogy Titán József muravidéki népművelési titkár közbenjárására, az iparügyi minisztérium közvetítése révén a Hangya Központ nagy megrendelést intézett 1943 tavaszán a muravidéki fazekasokhoz, akiktől havi

10 ezer darab égetett és mázzal bevont agyagedény megvásárlását helyezte kilátásba.518 Muraszombatban 1943. május 16-án megalakult a Gyümölcstermelők Országos Egyesületének muraszombati járási fiókja, amelynek elnökévé dr. Olajos József főszolgabírót választották.519 Az egyesület létrehozása arra utal, hogy a gyümölcstermelés a járásban fontos gazdasági ágazat volt, és a tagság érdekeinek védelmét is hivatott volt szolgálni a fiókegyesület. Lendva-vidék meghatározó gazdasági lehetőségének remélték a környező falvak kataszteri területén (Petesháza, Völgyifalu), valamint Lovászi környékén a II. világháború idején kezdeményezett kőolajbányászatot. Az ígéretes tevékenység tervezésével, valamint a beindulással kapcsolatos teendőkkel a Magyar–Amerikai Olajipari Részvénytársaság (MAORT) foglalkozott. Visszaemlékezők szerint a völgyifaluiak közül 1943-tól többen dolgoztak a MAORT-nál. Az egyes

számú kút Völgyifalu határában jött létre, a többi fúrás a mai Lovászi területén volt. A két említett település között a II világháború idején zökkenőmentesen lehetett közlekedni, bár a tervezett jobb minőségű út kiépítésének a A befejezésére – a háború vége, majd a trianoni határ visszaállítása miatt – nem kerülhetett sor.520 A társaság telephelyei a lovászi oldalon voltak, azonban a tárgyalt időszakban Völgyifalu központjában volt a tevékenységhez társuló német MANAT nevű vállalat telepe. A telephelyen raktárt rendeztek be, valamint néhány nagyobb műhely is működött ott. A németek a falubeliek közül, valamint a környező településekről is alkalmaztak munkásokat. Később a helyszínen lakó szakemberekhez feltehetően a MAORT munkásai is társultak.521 A MAORT tevékenysége infrastrukturális vonatkozásban is befolyásolta a vidék életét. A lendvaújfalui község például a telekkönyvileg

tulajdonában lévő út használatával „segítette” a részvénytársaság munkáját.522 Politikai és gazdasági szempontból egyaránt fontos eseménynek számított, hogy 1943. július 27-én Muravidékre látogatott báró Bánffy Dániel földművelésügyi miniszter. Sűrűházán megtekintette Vrecsics Kálmán gazdaságát, majd Muraszombatban a Benkó-gyárat, illetve ezt követően Battyánfalván a téli gazdasági iskolát. A látogatás során Horvát István gazdasági munkás arra kérte a minisztert, hogy tegye lehetővé a mezőgazdasági munkával idegenben megkeresett gabona hazahozatalát. Bánffy miniszter – a sajtó közlése szerint – elismeréssel szólt a vidék szorgalmas és becsületes népéről, „amelynek munkája meglátszik a jól megművelt földeken, a tiszta, szép házakon”. Hangsúlyozta, hogy sok jót hallott már az ország különböző gazdaságaiban dolgozó vend munkásokról és most látta, hogy ezek a hírek nem

alaptalanok.523 Gazdasági és szociális szempontból egyaránt fontos adatnak tekinthető, hogy 1943 októberében 431 mezőgazdasági munkás volt munkanélküli a Muraszombati járásban.524 A gazdasági és a szociális helyzet a háború miatt egyre könyörtelenebbé vált. A különböző megszorítások, nélkülözések egymást váltották. A gumival való takarékoskodás céljából 1943. december 5-e és 12-e között a muravidéki autóbusz-forgalom is szünetelt525 Rendelet jelent meg a mezőgazdasági munkálatok zavartalan elvégzésének biztosítására. A rendelet értelmében 1944. február 15-ig minden munkásnak el kellett szerződnie Aki az említett időpontig nem tett eleget ennek, azt katonai behívólevéllel hívták munkára. Muravidéken a munkások zöme időben elszerződött, csupán néhány esetben – a sajtójelentés szerint az előzetesen javasolt bérre való ráígérésre várva – történtek mulasztások. Az illetékes hatósági szervek

azonban némi haladékot biztosítottak, időközben pedig a toborzás céljából kinevezett bizottság járta a vidéket, hogy a bármilyen oknál fogva kételkedőket meggyőzze. A bizottság munkájának állítólag sikere volt.526 A Zala megyei törvényhatósági kisgyűlés 1944. március 8-án nem hagyta jóvá Dobronak község képviselő-testületének határozatát a községi téglagyár haszonbérbe adása tárgyában. A dobronaki képviselő-testület ugyanis 1943 decemberében úgy döntött, hogy a községi téglagyárat két évi időtartamra Horváth Elek helybeli lakosnak haszonbérbe adja. Az évi bér összegét 15 ezer darab téglában állapították meg, valamint kötelezték a haszonbérlőt a téglagyár kéményének megcsináltatására. A döntést Fabris Etore, olasz származású érdekelt megfellebbezte, miután a megyei törvényhatósági kisgyűlés utasította a községet, hogy a téglagyár hasznosítása kérdésében a két érdekelt

bevonásával tartandó nyilvános árverés után döntsenek. Az indoklásban az szerepelt, hogy a törvény értelmében a községi vagyonnak szabad kézből való bérbe adása csak kivételes esetben indokolt, amennyiben azt a község érdeke úgy kívánja. Az árverés révén várható magasabb bérösszeg elérését is fontos szempontként jelölte meg az illetékes megyei testület.527 Zala vármegye törvényhatósági nagygyűlése 1944. május 1-jei ülésén kiegészítette a megye körállatorvosi teendőiről szóló szabályrendeletet, aminek értelmében a Muravidék területén további két, ún. körállatorvosi kört szerveztek Az újonnan létrehozott lendvavásárhelyi (dobronaki) körhöz – amelynek Dobronakon volt a székhelye – Bagonya (Bogojina), Filóc (Filovci), Zalaivánd (Ivanci), Bakónak, Bántornya (Turnišče), Ledvaerdő (Renkovci), Lendvaszentjózsef (Gomilica), Zorkóháza (Nedelica), Gáborjánháza, Kebeleszentmárton (Kobilje),

Őrszentvid (Strehovci) és Zsitkóc települések tartoztak. A másik körállatorvosi kör Belatinc (Beltinci) központtal jött létre, amelyhez Kislippa (Lipa), Murasziget (Ižakovci), Cserföld (Črenšovci), Tüskeszer (Trnje), Murabaráti (Bratonci), Hársliget (Lipovci), Murahely, Murabeszterce (Bistrica), Palina (Polana) és Lendvanyíres (Brezovica) tartoztak.528 Egykor a történelmi Zala vármegyéhez, ma a Szlovéniához tartozó Muraviékhez tartozó települések jegyzéke A település mai szlovén neve, valamint A település magyar nyelvi hivatalos magyar neve, amennyiben a környezetben használt nemzetiségileg vegyesen lakott változata(i) településről van szó Adrijanci Andorháza Andrejci Andorhegy Bakovci Barkóc Banuta – Bánuta Bánuta Beltinci Belatinc Berkovci Berkeháza Beznovci Buzahely Bodonci Bodóhegy Bogojina Bagonya Bokrači Bokrács Boreča Borháza Borejci Borhida Bratonci Murabaráti Brezovci Vasnyíres Brezovica Lendvanyíres Budinci

Budfalva Bukovnica Bakónak Cankova Vashidegkút Čentiba – Csente Csente, Csentevölgy Čepinci Kerkafő, Csöpinc Černelavci Kisszombat Čikečka vas – Csekefa Csekefa Črenšovci Dankovci Dobrovnik – Dobronak Dokležovje Dolenci Dolga vas – Hosszúfalu Dolič Dolina (Muraszombat mellett) Dolina (Alsólendva mellett) – Völgyifalu Dolnja Bistrica Dolnji Lakoš – Alsólakos Dolnji Slaveči Domajinci Domanjševci - Domonkosfa Fikšinci Filovci Fokovci Gaberje - Gyertyános Gančani Gederovci Genterovci – Göntérháza Gerlinci Gibina Gomilica Gorica Gornja Bistrica Gornji Črnci Gornji Lakoš – Felsőlakos Gornji Petrovci Gornji Slaveči Grad (Gornja Lendava) Gradišče Hodoš - Hodos Hotiza Ivanci Ivanjševci Ivanovci Ižakovci Jurij (Sv. Jurij) Kamovci – Kámaháza Kančevci Cserencsóc, Cserföld Őrfalu Dobronak, Lendvavásárhely Murahely, Döklezsin Nagydolány, Dolinc Hosszúfalu, Lendvahosszúfalu Völgyköz Völgyes Völgyifalu Alsóbeszterce Alsólakos

Alsócsalogány Dombalja Domonkosfa Kismáriahavas Filóc Úrdomb, Úrszék Zalagyertyános, Gyertyános Lendvarózsavölgy Kőhida Göntérháza Görhegy Murafüred Lendvaszentjózsef Halmosfő Felsőbeszterce, Murabeszterce Királyszék Felsőlakos Péterhegy Alsócsalogány Felsőlendva Muravárhely Őrihohodos, Hodos Murarév Zalaivánd Jánosfa, Alsójánosfa Alsószentbenedek Murasziget Vizlendva Kámaháza Felsőszentbenedek Kapca – Kapca Kapca Kobilje Kebele, Kebeleszentmárton Korovci Károlyfa Košarovci Kosárháza Kot – Kót Kót Kovačevci Vaskovácsi Krajna Véghely Kramarovci Határfalva Krašči Lendvakirályfa Križevci Tótkeresztúr Krnci Lendvakislak Krog Korong Krplivnik – Kapornak Kapornak, Kiskapornak Kruplivnik Vaskorpád Kukeč Újkökényes Kupšinci Murahalmos Kustanovci Gesztenyés Kuzma Kuzma Lemerje Lehomér, Nyíreslehomér Lendava (Dolnja Lendava ) – Lendva Alsólendva, Lendva (Alsólendva) Lipa Kislippa Lipovci Hársliget Lončarovci

Gerőháza Lucova Lakháza Mačkovci Mátyásdomb Mala Polana Kispalina Mali Dolenci Kisdolány Markišavci Márkusháza Markovci Marokrét Martjanci Mártonhely Matjaševci Szentmátyás Melinci Muramelence Moravske Toplice (Moravci) Alsómarác, Tótmarác Mostje – Hídvég Hídvég, Lendvahídvég Moščanci Musznya Motovilci Mottolyád Motvarjevci – Szentlászló Szentlászló, Szécsiszentlászló Murska Sobota Muraszombat Murski Črnci Muracsermely Murski petrovci Murapetróc Nedelica Nemčavci Neradnovci Noršinci Novi Beznovci Nuskova Ocinje Odranci Otovci Panovci Pečarovci Pertoča Peskovci Petanjci Petišovci – Petesháza Pince – Pince Polana Pordašinci - Kisfalu Poznanovci Prosečka vas Prosenjakovci - Pártosfalva Puconci Puževci Radmožanci - Radamos Radovci Rakičan Rankovci Ratkovci Razkrižje Renkovci Rogasovci Ropoča Satahovci Sebeborci Selo Serdica Skakovci Sodišinci Sotina Središče - Szerdahely Srednja Bistrica Zorkóháza Lendvanemesd Nádorfa

Újtölgyes Borostyán Dióslak Gedőudvar Adorjánfalva, Adriánc Ottóháza Úriszék Szentsebestyén Perestó Petőfa Szécsénykút Petesháza Pince Vaspolony Kisfalu Pálhegy Kölesvölgy Pártosfalva, Prosznyákfa Battyánd Pálmafa Radamos Radófa Battyánfalva Ferenclak Rátkalak Ráckanizsa Lendvaerdő, Renkóc Szarvaslak Rétállás Muraszentes Szentbibor Nagytótlak Seregháza Szécsenyfa Bírószék Hegyszoros Szerdahely, Kisszerdahely Középbeszterce Stanjevci Strehovci Štrukovci Šafarsko Šalamenci Šalovci Šulinci Tešanovci Tišina Topolovci Trdkova Trnje Tropovci Turnišče Vadarci Vanča vas Vaneča Večeslavci Velika Polana Veščica Veščica Vidonci Vučja gomila Zenkovci Ženavlje Žitkovci - Zsitkóc Žižki Dolgovaške gorice – Hosszúfaluhegy Lendavske gorice – Lendvahegy Trimlini - Hármasmalom Kerkaszabadhegy Őrszentvid, Sztrelec Sűrűháza Ligetfalva Salamon Sal Sándorvölgy Mezővár Csendlak Jegenyés Magasfok Tüskeszer Murafüzes Tornisa,

Bántornya Tiborfa Ivánfalva Vaslak Vasvecsés Nagypalina Falud (történelmi Vas megye) Vágfalva (történelmi Zala megye) Vidorlak Zsidahegy Zoltánháza Gyanafa Zsitkóc Zsizsekszer Hosszúfaluhegy Lendvahegy Hármasmalom Irodalomjegyzék (Felhasznált és vonatkoztatható művek) - A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió és kisebbség – Magyarok a Délvidéken 1918– 1947. Napvilág Kiadó, Budapest 2004 - A vend kérdés (Tanulmánykötet). Kossics Alapítvány – Košičev sklad, 1996 - Békássy Jenő: Zala vármegye feltámadása Trianon után, Hungária Hirlapnyomda Rt., Budapest, 1930. - Bence Lajos: Írott szóval a megmaradásért. Hazánk Könyvkiadó, Győr, 1994 Bencsik Gábor: Horthy Miklós – A kormányzó és kora, Magyar Mercurius Kiadó, Budapest, 2001. - Brumen, Borut: Na robu zgodovine in spomina. Pomurska založba Murska Sobota, 1995 - Csuka János: A délvidéki magyarság története 1918–1941. Püski Kiadó, Budapest, 1995 - Diplomáciai

iratok Magyarország külpolitikájához 1936–1945. V kötet – Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982 - Fall Endre: Jugoszlávia összeomlása. Magyar Revíziós Liga, Budapest, 1941 - Gašpar, Mirjana – Lázár Beáta: A lendvai zsidóság; Lindplast Pince d.oo, 1997 - Godina, Ferdo: Prekmurje 1941–1945. Pomurska založba Murska Sobota, 1980 - Göncz László: A muravidéki magyarság 1918–1941 (monográfia). Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Lendva, 2001. - Göncz László: Egy peremvidék hírmondói. Mura menti életképek a 20 század első feléből Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – Anyanyelvi Konferencia – Budapest, 2006. - Göncz László: Fejezetek Lendva történetéből 1920-ig. Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Lendva, 1996. - A Horthy-Magyarország részvétele Jugoszlávia megtámadásában és megszállásában 1941– 1945, Dokumentumgyűjtemény. Főszerkesztők: Dr Liptai Ervin vezérőrnagy és Fabijan Trgo altábornagy

– Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1986. - Jerič, Ivan: Moji spomini. Zavod sv Miklavža Murska Sobota, 2000 - Kleklov simpozij v Rimu (Tanulmánykötet). Mohorjeva družba, Celje, 1995 - Kokolj, Miroslav: Prekmurski Slovenci 1919–1941. Pomurska založba Murska Sobota, 1984. - Kokolj, Miroslav - Horvat, Bela: Prekmursko šolstvo. Pomurska založba Murska Sobota, 1977. - Ljudje ob Muri – Népek a Mura mentén (Tanulmánykötet). Murska Sobota – Muraszombat, 1996. - Miért? Zakaj? – Lendvai Füzetek 16., Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Lendva 1998. - Muratáj 2003/1 – Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Lendva 2003 - Németh László – Paksy Zoltán: Együttélés és kirekesztés. Zsidók Zala megye társadalmában 1919–1945. Zala Megyei Levéltár, Zalaegerszeg, 2004 - Prispevki za novejšo zgodovino (Ferenčev zbornik). Inštitut za novejšo zgodovino, Ljubljana, 1997. - Poti k Bogu. Ob 90 letnici rojstva polanskega župnika Danijela Halasa A

lendvai és a muraszombati esperességek közös kiadványa, 1998. - Stopinje 1972 (évkönyv). Dekanijski urad Murska Sobota, 1972 - Stopinje 1973 (évkönyv). Pomursko pastoralno področje Murska Sobota, 1973 - Stopinje 1975 (évkönyv). Pomursko pastoralno področje Murska Sobota, 1975 - Századok – A Magyar Történelmi Társulat folyóirata; 136. évfolyam, 5 szám - Valenčič, Slavko: Internacijsko taborišče Sárvár. GP „Pomurski tisk” Murska Sobota, 1992 - Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezései a II. világháborúra 1941–1945 Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Lendva, 1999. - I. Zbornik soboškega muzeja Pokrajinski muzej Murska Sobota, 1991 - II. Zbornik soboškega muzeja Pokrajinski muzej Murska Sobota 1992, - Zbornik soboškega muzeja. Pokrajinski muzej Murska Sobota, Főszerkesztő: Fujs, Metka, 2000