Filozófia | Felsőoktatás » Hegel - Előadások a világtörténet filozófiájáról

Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról (13 – 77 oldalig) Bevezetés a világtörténet filozófiájába (13 – 15 oldal) Az előadások tárgya a világtörténet filozófiája. A kérdés azonban nem az, mi a történelem, világtörténet, hanem a történelem filozófiai vizsgálata, ami nem más, mint a történelem gondolkodó szemlélete. Az ember, gondolkodó lény, ez az, ami megkülönbözteti az állatoktól. A gondolkodás azonban alá van rendelve a létezőnek, ami az alapja és irányítója. Ezzel szemben a filozófia saját gondolatokkal rendelkezik, amit a spekuláció önmagából hoz létre. A történelem fogalmilag, és általános tartalmára nézve, elvekre, szabályokra, alaptételekre korlátozódik, vagyis azt kell értelmeznie, ami van, ami volt, tetteket és eseményeket. Ehhez logikai gondolkodásra van szükség. A történelem igazolásának viszont tapasztalásból kell származnia, tehát a történelem, mint fogalom, és

filozófiai értelmezése között ellentétes viszony lép fel. Ez az ellentét, a fogalom szabadságán és szükségszerűségén alapszik A világtörténet filozófiájának célja, ennek az ellentétnek önmagában való feloldása. I. A világtörténetnek az ész szempontjából való szemlélete (16 – 32. oldal) A filozófia, az ész gondolatával közelít a történelemhez, vagyis az ész uralkodik a világon, ezáltal a történelemben is ésszerűen mennek végbe a dolgok. A filozófiai szemlélet szándéka, hogy az esetlegest, a külső szükségszerűséget (véletlent), leválassza, és az ésszerű abszolút végcélt, a világtörténelem végcélját megtalálja. A világ célját észrevevésből kell meríteni, ahhoz, hogy felismerjük az ésszerűt, ésszel kell élni. „Aki ésszerűen néz a világra, arra a világ is ésszerűen néz” A világtörténelemben minden ésszerűen ment végbe, tehát a világtörténelem ésszerű, szükségszerű menete a

világszellemnek, amely a történelem szubsztanciája, az „egy szellem”. A filozófia célja, ennek a szubsztanciális szellem megismerése. A szemlélet szempontja, a népek szellemi elvének, és ennek történetének szemlélete, nem az egyedi jelenségek vizsgálata. A szükségszerű fejlődés a vizsgálat tárgya, amely minden népet érint, csak térben és időben nem ugyanakkor és ugyanott. A történelem vizsgálata közben az okot és az okozatot értelmezni, felismerni szükségeltetik. A vizsgálat szempontjánál különböző kategóriákat kell figyelembe venni. – Az első a változás: népek, államok, tettek, események végtelenül sokszínű alakulatai követik egymást. Ezek mindig és mindenütt célokat tűznek ki, amelyek megvalósítására törekszenek. A változás negatív oldala a pusztulás A történelem folyamán a népek, államok, kicsik és nagyok egyaránt kerültek az enyészet prédájává. De, ehhez a változáshoz tartozik, az

újjászületés is, mert a halálból új élet fakad, az elpusztult nép, állam helyébe, új és újabb lép. – Ez a második kategória, az újjászületés, a szellem újjászületése, „megifjodása”. De nem visszatérés a régi önmagába, hanem megtisztulás, önfeldolgozás. A folyamatosság, hogy a kitűzött cél elérése után, egy új cél megvalósításába fog. – A harmadik kategória az önmagában való végcél kérdése. Magának az észnek a kategóriája ez. Bizonyítása: a világtörténet letárgyalása A világtörténet, az ész (szellem) képe és tette Az a történeti tény, hogy az ész irányítja a világot, Anaxagorasznál bukkan fel először, de nem tökéletes formában, mert nem alkalmazta a konkrét természetre, hanem elvont maradt. Hegel meggyőződése, hogy a világ nincs kiszolgáltatva a véletlennek, az ész, az isteni gondviselés irányítja a világot. Ő az ész, a gondviselés, és az Isten, mint öröktől létező,

önmagában alkotó szellem közé, egyenlőség jelet tesz. Az emberi szubjektivitás hibájaként rója fel, hogy a legtöbben egy váratlan eseményben, illetve annak szerencsés megoldásában nem a gondviselés segítségét, hanem a véletlent látják. Továbbá a világtörténelem menetét is véletlen események sorozataként fogják fel, nem feltételezik, hogy erre is kiterjed az isteni gondviselés hatalma. Az isteni gondviselés tervének megismerésének kérdésénél, felmerül az a megelőző kérdés, hogy Istent lehet-e megismerni, ami már nem is kérdés, hanem egy előítéletté vált tanítás, hogy lehetetlen Istent megismerni. Ez azonban csak a szubjektív emberi hit kényelme, mert a szent írás legfőbb kötelességként parancsolja, ne csak szeressük Istent, hanem ismerjük is meg. Az ember az isteni lényt távol tartja, kívül helyezi az emberi megismerésen, így tartja fenn a szabadságát, hogy Istenről alkotott saját képzetei között mozoghat.

Viszont így az Istenről alkotott képzet üres beszéddé válik. Ahhoz, hogy Isten neve ne valami üres dolog legyen, el kell ismerni, mint megnyilatkozót. Márpedig Isten megnyilatkozott az emberek számára, és nem csak az érzésekben, mert az, az állatoknak is van, hanem a gondolatban is meg kell nyilatkoznia, mert a gondolat, ami megkülönbözteti az embert az állattól. Az Istennek a gondolatban való megnyilatkozása a vallás. A keresztény vallásban isten kinyilatkoztatta magát, tudtára adta az embereknek a létezését, tehát nem titkos, elzárt megnyilvánulás. Ezáltal az emberekre hárul a megismerés kötelessége A keresztény vallás megjelenésével elérkezett a világtörténet abszolút korszaka. A keresztény vallás az a vallás, amely kinyilvánította az emberek számára Isten természetét, és lényegét. Isten ismerete a kulcs a keresztények számára a világtörténet megismeréséhez. A keresztények fő tanítása, hogy minden, ami a

világban történik, isteni irányítás alatt áll, és ennek megfelelő. A hit és a tudás közötti különbség ellentétként feszül. Emiatt nem tudunk semmit Istenről De ez az ellentét, valójában csak látszat ellentét, mert amiben hiszek, azt tudom is, és ebben bizonyos vagyok. Az ellentét feloldása a megismerés, mert csak a különösnek a tudása által különbözik a hittől. A szellem természete az, hogy ne elvont legyen, hanem „élő”, magát önmagában meghatározó. „Isten nem kicsinyes lelkeket és üres fejeket akar gyermekeiül, hanem azt kívánja, hogy megismerjék őt; olyan gyermekeket akar, akiknek a szelleme szegény magában, de gazdag az ő ismeretében, és akik Isten megismerésébe helyeznek minden értéket.” Fel kell ismerni, hogy a történelem Isten természetének kibontakozása, és elérkezett az idő a szellem eme alkotásának megértésére. A felfogásához tudatra, mégpedig gondolkodó tudatra van szükség. II. A

történelem eszméje és ennek megvalósítása 1. a) Az Eszme (33 – 56. oldal) A szellemi világ (33 – 36. oldal) Az általános tudatban két féle világ létezik, a természet, és a szellem birodalma. A szellem birodalma az, amit az ember hoz létre. A világtörténet szellemi talajon megy végbe A szellem talaja mindent magába foglal, ami az embert valaha, és most is foglalkoztatja. A vallás, a tudomány, a művészet, mind a szellem talajából táplálkozik. A szellem és a természet egyesülése az emberi természet. Az emberi szellem ábrázolása minden emberre illenie kell A világtörténet szemléletekor figyelembe kell venni, hogy az emberek egyformák maradtak a legkülönbözőbb helyzetek között is. Isten és akaratának természete ugyanaz, amit a filozófia eszmének nevez. Tudjuk, hogy Isten tökéletes, tehát csak önmagát akarhatja, és ami vele egyenlő. Az emberi szellem ebben az elemben a szabadság, méghozzá az emberi szabadság eszméje. A

gondolat a szellem megnyilatkozásának legtisztább formája. b) A szellem fogalma (36 – 42. oldal) A szellem cselekvő, teljességgel élő tudat, tehát gondolkodó is egyben. Saját maga elgondolásának tárgya. Magyarra lefordítva, attól van, létező, hogy saját magát gondolja, határozott képzetet alkot magának magáról. A szellem szubsztanciája (alapja), a szabadság Minden tulajdonsága a szabadság által áll fenn. Valamennyi tulajdonsága a szabadság eszköze, mind csak azt keresi, és hozza létre. A spekulatív filozófia felismerése, hogy a szabadság, a szellem egyetlen igazi tulajdonsága. A szellem ellentéte az anyag, csupa egyes részekből áll, ami a középpont felé törekszik, emiatt nincs valódi egység benne. Az egységét keresi, tehát arra törekszik, hogy megszűntesse önmagát, az ellentétét keresi. A szellem ezzel szemben magában bírja a középpontját, az egysége nem rajta kívül van. Az anyag szubsztanciája rajta kívül

van, a szellem ezzel szemben az önmagánál és önmagában való lét, és ez jelenti a szabadságát. Ha a középpont felé törekszik is, akkor a szabadsága tökéletesítésére törekszik, nem önmaga felszámolására. A cselekvés az ő lényege, a saját maga terméke, így a kezdete és a vége is. A szabadsága a tagadása annak, hogy szabadságát megszűntetéssel fenyegetné. Az ember, művelődés, nevelődés által válik azzá ami, míg az állat, csak mennyiségileg és gyorsan fejlődik. Az embernek magát kell azzá tennie, aminek lennie kell. Isten, mint önmagát létrehozó, és a világot alkotó szellem, másodszor önmagának mása, a Fiú, de a mása közvetlenül Ő maga, vagyis szintén szellem. A másában tudja, és szemléli magát, ez a magaszemlélés harmadszor a szellem, ami magában egy és külön-külön nem. Isten az érzés módján kifejezve az örök szeretet. E szentháromság eszme miatt tökéletesebb a keresztény vallás, a többi

vallásnál. A szellem lényegileg egyén, de a világtörténet elemében nem egyes, hanem általános természetű egység, azaz egy nép. Ez a szellem a népszellem A népszellemek különböznek egymástól aszerint, hogy milyen elképzelést alakítottak magukról. A nép tudata tartalmazza minden célját, érdekét, ez a tudat alkotja a nép jogait, erkölcseit, vallását. A szellemben gazdagok azok, akik tudnak a népszellemről, és igazodni tudnak hozzá. Ezek a nép nagyjai, ők irányítják a népet a népszellemnek megfelelően. A nép szellemében az egyének eggyé olvadnak, csak az tűnik ki, akik megvalósítják, amit a népszellem akar. A világszellem maga Isten, az abszolút szellem. Egy-egy népszellem csak alkotó láncszeme ennek az egységnek. c) A világtörténet tartalma (42 – 48. oldal) A világtörténet haladás a szabadság tudatában. A keletiek nem tudták, hogy a szellem vagy az ember a magánvalósága szerint szabad. Mivel nem tudták nem is

szabadok Csak azt tudták, hogy egy ember szabad, de ez a szabadság a szenvedély önkénye, ami csak természeti szükségszerűség (véletlen), ezért ez az egy despota, nem szabad férfi, nem „ember”. A görögökben merült fel először a szabadság tudata, emiatt szabadok voltak, ők és a rómaiak is csak azt tudták, hogy néhányan szabadok, nem az ember, mint ember szabad. Emiatt a saját szabadságuk is mulandó korlátozott, és kimunkálatlan volt. Csak a germán nemzetek jutottak el a kereszténységben annak a tudatához, hogy az ember, mint ember szabad, a szellem szabadsága az ember legsajátabb természete. Ez a tudat először a vallásban, merült fel, de az elv átformálása a világi lényegbe hosszú folyamat. Hiszen a kereszténység felvételével nem szűnt meg egyből a rabszolgaság, nem vált a szabadság általánossá. Államok szerveződtek, alkotmányok és kormányok alapultak a szabadság elvére. A szabadságról való tudás különbsége

– a keletiek, a görög és római világ, és annak tudata, hogy az ember, mint ember szabad – határozza meg a világtörténet felosztását. A szellem szubsztanciája a szabadság. Ez megadja a szellem célját a történeti folyamatban: a szubjektum szabadsága, hogy van lelkiismerete, moralitása, céljai a maga számára, amelyeket érvényesít, hogy a szubjektumnak végtelen értéke van, és ennek a tudatára is ébred. A világszellem céljának eme szubsztanciális mozzanatát eléri minden ember szabadsága. A népszellem legfőbb tevékenysége a gondolkodás, ne csak szemlélje önmagát, hanem jusson el önmaga elgondolásához. Ezt véghez kell vinnie, és véghez is viszi, de ez egyúttal a bukása is, ez egy újabb lépcsőfok, egy más szellem fellépése. Ha a népszellem elgondolta önmagát, a fellépő szükséglet kielégült, a nép kialakult elérte célját. Az élő lényegi tevékenység önmaga megvalósításának feladata elvégződött,

megszűnik elevensége, megszokásba süllyed. A megszokásban nincs elevenség, ez a népszellem természetes halála A népszellem alá van vetve a mulandóságnak, lehanyatlik, elveszti jelentőségét a világtörténet számára. d) A világszellem folyamata (48 – 51. oldal) A szellem szabad; e lényegének megvalósítása a világszellem célja a világtörténetben. Önnön magának tudása és megismerése a cselekedete, de ez nem egyszerre végbemenő, hanem fokozatosan hajtódik végre. Minden egyes népszellem egy újabb lépcsőfok, a világszellem tudatának, szabadságának elnyerésében. Egy népszellem halála egy új élet forrása, de nem úgy, mint a természetben, hogy az egyes halálával teljesen ugyanolyan életforma keletkezik. A világszellem alacsonyabb szintekből, önmaga eszméjének fejlettebb kifejeződései felé halad tovább. e) A végcél (51 – 56. oldal) A világtörténet célja az, hogy a szellem eljusson annak tudásához, ami

valójában, és létre hozza önmagát, mint objektívat. A világtörténet a szellem isteni, abszolút folyamatának bemutatása legfőbb alakjaiban, azoknak a fokozatoknak a bemutatása, amely által eléri igazságát, magáról való öntudatát. Eme fokok alakulatai a világtörténeti népszellemek, erkölcsi életüknek, alkotmányuknak, művészetüknek, vallásuknak, tudományuknak a meghatározottságai. E fokok megvalósítására irányul a világszellem végtelen ösztöne, mert ez a tagolódás, valamint a megvalósítása, a világszellem fogalma. A világtörténet csak azt mutatja meg, hogyan jut a szellem fokozatosan az igazság tudatához. Isten kormányozza a világot; kormányzásának tartalma, tervének végrehajtása a világtörténet. E terv megragadása a világtörténet filozófiájának a feladata, előfeltevése az, hogy ez az eszmény teljesül, és annak van valósága, ami megfelel az eszménynek. A filozófia meg akarja ismerni az isteni eszme

tartalmát, és ezt igazolni, mert az ész az isteni mű megértése. Az eszme megértése már etimológiai megértése annak, ami ki van mondva (logosz) – az igaznak megértése. Az igaznak igazsága a teremtett világ Isten szól; csak önmagát mondja ki. Ő a hatalom, amely ki tudja magát mondani, meg tudja magát értetni Isten igazsága, amit az észben megértünk. Így a filozófia célja, hogy az eszme megértesse magát. 2. a) A megvalósítás eszközei Az egyéniség (56 – 67. oldal) Az akarat, ösztön, szenvedély, érdekek és cselekvések mérhetetlen tömege az eszköze a világszellemnek, hogy véghez vigye célját, mégpedig megtalálja magát, önmagához jusson, s magát, mint valóságot szemlélje. Konkrét példa: Caesar abban a veszélyben forgott, hogy elveszti az egyenlőségét biztosító helyét, amellyel a többiek mellé emelkedett, akik az állam élén álltak, s hogy alul marad velük szemben. Harcolt tehát ellenük azért, hogy fenntartsa

magát, helyzetét, becsületét és biztonságát. A rajtuk aratott győzelem, mivel hatalmuk a Római Birodalom provinciái feletti uralom volt, egyúttal ennek az egész birodalomnak a meghódítása lett: így, meghagyva az alkotmány formáját, a hatalom egyéni birtokosa lett az államban. Az azonban, amit így mindenekelőtt negatív céljának megvalósítása szerzett neki, Róma feletti egyeduralma, egyúttal magában szükségszerű rendeltetés volt Róma és a világ történetében, úgyhogy az nemcsak különleges nyeresége, hanem munkája olyan ösztön volt, amely véghez vitte azt, aminek önmagában elérkezett az ideje. Ezek a nagy emberek a történelemben, akiknek különös céljai azt a szubsztanciálist tartalmazzák, amely a világszellem akarata. Ez a tartalom igazi hatalmuk b) A fenntartó egyének (67 – 69. oldal) Az egyének értéke azon alapszik, hogy megfeleljenek a nép szellemének, képviseljék ezt a szellemet és valamely hivatásnak

éljenek az egész szolgálatában. Minden egyén a népének a fia a nép fejlődésének bizonyos fokán. Senki sem kerülhet a nép szellemén kívül, ez önmaga által van; azt az akaratot, amit a nép követel, tudatára kell juttatnia magában. c) A világtörténeti egyének (69 – 73. oldal) A történelem menetének jelentős mozzanata egy népnek, államnak fenntartása, élete elrendezett szféráinak működtetése. Az egyének tevékenysége az, hogy részt vesznek a közös műben, segítik létre hozni; ez az erkölcsi élet fenntartása. A nagy világtörténeti egyének azok, akik megvalósítják azt a célt, amely megfelel a szellem magasabb fogalmának. Lehet őket héroszoknak nevezni. A világtörténet egyének azok, akik nem valami hiú képzelődésszerűt, hanem valami helyeset és szükségszerűt vittek véghez. Tudták, mert belsejükben megnyilatkozott minek jött el az ideje, mi szükségszerű. Ők tudták, mi a koruknak, világuknak az igazsága, a

többiek az ő zászlójuk köré gyűlnek, mert ők mondják ki azt, aminek elérkezett az ideje. Világukban ők a legbelátóbbak, tudják, amit tesznek az helyes, a többiek engedelmeskednek nekik, mert érzik ezt. A világ állapota még nem tudatos; a cél: ennek az állapotnak a létrehozása. Ez a világtörténeti emberek célja, ebben találják kielégülésüket. Ezek az egyének mindenekelőtt önmagukat elégítik ki; nem azért cselekszenek, hogy kielégítsenek másokat, mert a többiek nem tudják, mit akar a kor, de ellenkezni a világtörténeti egyénekkel lehetetlen vállalkozás, mert ellenállhatatlan erő hajtja őket művük véghezvitelében. Ez a helyes, a többiek meg tűrik, még ha nem is értenek vele egyet, mégis ez, amit valójában akarnak maguknak, ezért követik lelki vezéreiket, mert érzik ellenállhatatlan hatalmát saját belső szellemüknek. d) Az egyének sorsa (73 – 77. oldal) Ha egy pillantást vetünk a világtörténeti személyek

sorsára, azt látjuk, hogy egy olyan cél szószólói, amely egy fok az általános szellem továbbhaladásának útján. Ilyen nagy céllal arra a merészségre vállalkoztak, hogy szembeszálljanak az emberek véleményével. Így nem a boldogságot választják, hanem a céljukért való fáradtságot, harcot, munkát. Ha elérték céljukat, nem tértek át a nyugalmas élvezetre, nem lettek boldogok, üres burokhoz hasonlítanak, amelyek lehullanak. Talán sok vesződségbe került céljuk megvalósítása; s abban a pillanatban, amelyben ez megtörtént, korán meghaltak, mint Nagy Sándor, meggyilkolták őket, mint Caesart, vagy száműzték, mint Napóleont. Valójuk épp tettük volt; ez a szenvedélyük alkotta természetük, jellemük körét. Az ilyen nagy emberekbe egész csapat kapaszkodik irigységével, amely szenvedélyeiket hibájukként rója fel. Ez a szenvedély volt énjük energiája, enélkül nem tudtak volna semmit sem létrehozni. Ezt a szenvedélyt

nevezzük lelkesedésnek, entuziazmusnak. A szenvedély a feltétele annak, hogy valami derekas telik az embertől. Nem az általános eszme sodródik ellentétbe, harcba, veszedelembe; meg nem támadva és sértetlenül a háttérben marad s a különöst, a szenvedélyt küldi harcba, hogy felőrölje magát. Az eszme a létezés és a mulandóság adóját nem magából fizeti, hanem az egyének szenvedélyei által. Caesarnak véghez kellett vinnie a szükségszerűt a korhadt szabadság ledöntésére; ő maga elpusztult ebben a harcban, de a szükségszerű mégis megmaradt: a szabadság, az eszme szerint a külső történés mögött rejtve kerül végrehajtásra. e) Az egyén értéke (77 – 81. oldal) Az egyéneket általában az eszközök kategóriája alatt szemléljük, mégis van bennük egy oldal, ami magában örök, isteni. Ez a moralitás, erkölcsiség, vallásosság Ez az ember magas abszolút rendeltetésének része, hogy tudja, mi jó és rossz, s oka

lehet az egyéni szabadsághoz tartozó jónak és rossznak is. Csak az állat igazán teljesen ártatlan Tekintve általában az erénynek, erkölcsiségnek, a vallásosságnak is a sorsát a történelemben, látnunk kell, hogy a jóknak és jámboroknak gyakran, vagy legtöbbször rosszul megy a sorsuk a világban, a gonoszoknak meg a rosszaknak ellenben jól. Ha olyasmiről van szó, ami az önmagában való cél, akkor nem akarhatjuk, hogy ezeknek vagy más egyes egyéneknek jó vagy rossz sorsa, az ésszerű világrend egy mozzanatává tétessék. Ez talán elég azoknak az eszközök bemutatásáról, amit a világszellem felhasznál fogalmának megvalósításához. Egyszerűen és elvontan ez azoknak a szubjektumoknak a tevékenysége, akikben megvan az ész ahhoz, mint magánvaló szubsztanciális lényegük, egyelőre azonban még homályos előttük, rejtett alapjukat alkotja