Irodalom | Középiskola » Póser Tibor - Kölcsey Ferenc Himnuszának elemzése

Kölcsey Ferenc: Himnusz Kölcsey irodalmunk egyik legrokonszenvesebb személyisége. Minden önösségtől mentes férfi, aki megtestesíti a reformkor összes nemes tulajdonságát anélkül, hogy a legkisebb engedményt is tenné céljai érdekében. Előnytelen külsejétől sokat szenved, hosszú évek telnek el, míg társkereső vágyait végképp legyőzi magában, és mint „homo politicus” a közért végzett nemes munkákban keresi élete értelmét. A debreceni református kollégiumot úgy hagyja el, hogy az antik holt nyelveken kívül ír és olvas németül, franciául; műveltsége és olvasottsága európai színvonalú. Szemere Pállal való barátsága pótolja számára a családot, levelezésük igen szép férfi barátságot mutat. Jogvégzetsége révén kerül Szatmár megye szolgálatába. Naplójában megfogalmazza a nemzetért felelősséget érző férfi minden kétségét is önmaga tehetségét és munkabírását illetően. Kölcsey kivételes

emberi nagyságát, ragyogó példaképül szolgáló jellemtisztaságát ihletett szavakkal foglalta össze a kortárs Kossuth Lajos. Börtönében értesült a költő váratlan haláláról, s döbbenetét édesanyjához küldött levelében fejezte ki. Kölcsey Életművében három féle stílus ötvöződik: korai korszakában a szentimentalizmus, a klasszicizmus és a romantika. A Himnusz 1823. január 22-én keletkezett, ezt a napot 1991-től a kormányzat a magyar kultúra napjává tette. A himnusz Istenhez szóló magasztos költemény, általában latin nyelvű. A modern költészetben a himnusz műfaji határai feloldódnak, nemcsak Istenhez szólnak. Kölcsey himnusza azonban megtartja a műfaj valamennyi jellegzetességét, azaz tökéletes himnusz. A költőnek Istenhez való fohászkodása nemcsak hagyományőrzés, de egy nép, egy nemzet kulturális gyökereinek, hagyományainak, hovatartozásának kifejezése is. Nemzeti szimbólum, egy nemzethez tartozást

fejez ki. Kölcsey százada adja meg a nemzeti himnuszok szerepét, hiszen a nemzeti összetartozást hivatott szolgálni verssel és dallammal. A vers pontosan és logikusan van felépítve. A Himnusz előzménye Berzsenyi ódái a magyarokhoz, a kurucköltészetben a Rákóczi indulók, a Bibliában a jeremiádok voltak. Kölcsey visszahelyezi költeményét a múltba Verse követi a jeremiádok szerkezetét. A jeremiádok részletező bűn rajtromjával meggyónták bűneiket Istennek, önként felfedve hibáikat. Kölcsey is ezt teszi, hisz a magyar nemzet dicső és szégyenteljes korszakait sorolja és kifejezi Istennek, hogy egyetlen néppel nem tett annyi jót, mint a magyarokkal, hiszen Pannónia egy „tejjel-mézzel folyó Kánaán” volt, a magyarok hálátlansága miatt azonban jogos Isten büntetése, a török megszállás. Műfaja óda. Variáns, keretes szerkezetű, a versszakok 3-3 felé tagolódnak. Rímképlete: magyaros, hangsúlyos verselésű, 1 sor 2

ütemre esik szét bimetrikus 1 sor 6 illetve 7 szótagból áll páros rímekkel Az első és a nyolcadik versszak a kerete a versnek, a nyolcadik versszak csak kis változással tér vissza. Az első versszakban megszólítja Istent. Hozzá fohászkodik a nemzetnek jobb sorsáért. A költő vállalja a közvetítés szerepét Isten és a haza között Egyes szám harmadik személyben szól a magyarságról. A kérést nyomatékossá a felszólító igealakok teszik, mint például az álld, nyújts, hozz. A fohász kéréseiben egy nép újévi szavai bukkannak fel: jó kedv, bőség, víg esztendő. Fellelhető benne romantikus ellentétek, mint a „múlt” – „jövendő” vagy a „bal sors” – „víg esztendő”. Ezen kívül még költői felszólítás és jelzők sokaságai is megtalálhatók. A második és harmadik versszakban Isten ajándékát, a honfoglalással nyert szép hazát, mutatja be: az ország felvirágozásáról, a föld gazdagságáról, a győztes

honvédő háborúkról beszél. A honfoglalási kép után a tokaji bort, a kunsági kalászt, Magyarország legjellemzőbb képeit vázolja fel. A magyarság a bibliai kiválasztott néphez hasonlatos akiről Isten kegyesen gondoskodott, hiszen neki ételt-italt adott. Földrajzi nevek említésével teszi konkréttá a pozitív jelenségeket (Kárpát, Tisza, Duna, Kunság, Tokaj, Bécs), majd híres történelmi személyeket említ. Ezután Mátyás Bécset megalázó hódításával folytatja, amit alliterációval ér el: „Bécsnek büszke”. Ezekről büszkén beszél, felébred benne a nemzeti öntudat. A negyedik, ötödik és hatodik versszak éles átmenet az előző versszakok között. A balsors évszázadait halmozza egymásra Bűneink miatt az Isten haragja, megérdemelt a büntetés, de a sorscsapások mértéke nagyobb, mint az elkövetett bűn. A tatárjárás felidézése után a török hódoltságot említi meg A negyedik versszakban utal Istenre, aki ránk

szabadítja a csapásokat, majd magunkra hagy minket, így Kölcsey a következő versszakban már csak elbeszél. Először a külső ellenségeket említi, majd a belső árulókról, a magyarság morális bomlásáról szól. Sok költői jelző, negatív jelentésű szó fordul elő, amelyek néha romantikus túlzásokba torkolódnak: „vérözön lábainál, s lángtenger fölette”. A hetedik versszakban idősíkot vált a költemény, a múltból a jelenbe vált át és szembesíti a sivár jelent a második és harmadik versszakban leírt dicsőségével. A szembeállítást ellentétek sorával valósítja meg, mint a vár – kőhalom, kedv, öröm – halálhörgés, siralom, szabadság – rabság. A mű utolsó versszakában a költő szánalomért esedezik. Itt érzékelhető, hogy a költő elkeseredettebb lelki állapotba kerül A műben a szavak hangulata fontos stíluselem: balsors, megbűnhődés, vérözön, lángtenger. A verset kettősség jellemzi: a múlt

mindig dicső, a jelen pedig mindig tragikus. A szöveg erősen patetikus: felkiáltások, megszólítások, indulatszók A lírai én megszólítja Istent, aki a jó és a rossz ura. Először kívülállóként szólítja meg, majd újra személyesen. Majd ismét kívülállóként beszél Isten mindent lát, mindent hall. A beszélő áldásra kéri, majd felsorakoztatja bűnhődéseinket Bűnt vagy bűnöket a bűnhődések miatt nem sorol fel. Valami miatt kell bűnhődni, esetleg az ősbűn miatt vagy nemzet nem meghatározott bűne miatt. A beszélő rászól Istenre, hogy letelt a bűnhődés ideje. Lehet, hogy az isteni büntetés a megújulás, a jobb jövő érdekében történik. Pontosan lehet tudni, hogy ki a Himnusz elbeszélője Vallásos beszédmód jellemzi, amelyben a beszélő a nemzet és Isten között közvetít. Romantikus stílusjegyek fedezhetők fel, a képek festőiek, túlzóak és mozgalmasak. Utalásokat találunk a Rákóczi-szabadságharcra vonatkozóan

is: „vár állott, most kőhalom”. Eddig beszél a történelemről, a Rákóczi-szabadságharc az utolsó pont A Himnusz olyan szerepvers, amelyet mintha egy református prédikátor mondana el, aki ugyanakkor reformkori költő (literátor), aki közvetít Isten és ember között. A szöveg nyelvezetében az archaizáló (régiesség) és a reformkori beszéd keveredik egymással. A szöveg nemzetfogalma egyértelműen a nyelvi nemzetfogalmat fedi, mégpedig úgy, hogy mindenki magyar, aki a közös történelem részének vallja magát. A mű egy nagyon erős felszólítással kezdődik A költő az áldást kéri Istentől a magyarság további harcaihoz, jólétéhez. Az utolsó versszak ellentéte ennek, a vers végkövetkeztetése. Gyenge, könyörgésszerű, már lemond a harcról és csak egy kis alamizsna békéért könyörög. A verset Erkel Ferenc zenésítette meg 1844-ben a Nemzeti Színház pályázatára, s így lett a magyar nép himnuszává. Régebbi himnusz

volt a „Magyaroknak tündöklő csillaga”, a „Boldog Asszonyanyánk” és az Osztrák Magyar Monarchia himnusza. Először 1848, augusztus 20-án énekelték először himnuszként a művet. Ez a költemény fejezi ki legőszintébben Kölcsey Ferenc mély hazaszeretetét, a honszerelem érzését. Póser Tibor