Nyelvtanulás | Magyar » Nyelvtan érettségi tételek, 1997

11. tétel A hangok találkozásának és előfordulásának szabályszerűségei (hangzó törvények) A beszéd egyik legfőbb jellemzője, hogy a hangokat nem elszigetelten, hanem egy összefüggő folyamat részeként mondjuk és halljuk. A beszédben a hangképző szervek állandó mozgásban vannak, és már az előző hang formálása közben felkészülnek a következőre. ez módosítja az egymás mellé kerülő hangok fiziológiai tulajdonságait. Ezt a jelenséget alkalmazkodásnak nevezzük. A legfontosabbak a mássalhangzók találkozásakor: hasonulás, összeolvadás, rövidülés; a magánhangzók kapcsolatában pedig: hangrend és illeszkedés. A közvetlenül egymás mellé kerülő mássalhangzók hasonulása lehet részleges és teljes. A részleges hasonulás egy megkülönböztető jegy tekintetében változtatja meg az egymás mellé kerülő mássalhangzók egyikét. Leggyakoribb esete a zöngésség szerinti: a második hang zöngésíti vagy zöngétleníti

az előtte álló mássalhangzót, hogy ebben a képzésmozzanatban egyneművé váljanak: vasban (e.: vazsban) Sokkal szűkebb körű a képzés helye szerinti részleges hasonulás, ekkor egyetlen hang: az n képzésének helye változik meg, ha utána ajakhangú mássalhangzó következik: színpad (e.: szímpad) Teljes hasonulás akkor következik be, ha a két különböző képzésű mássalhangzó teljesen egyneművé válik (pl.: egészség e: egésség) Az összeolvadás két különböző mássalhangzónak egy harmadik hosszú hanggá való átalakulása a két mássalhangzó kölcsönös alkalmazkodása révén (pl: építsz e.: épícc) Rövidülés: egy rövid és egy hosszú mássalhangzó kerül közvetlenül egymás mellé, ilyenkor a hosszú mássalhangzó megrövidül a kiejtésben: mondd (e.: mond), szálldos (e: száldos).(Lásd TK II XI számú TÁBLÁZAT) A magyar nyelv hangzási sajátságainak egyik legjellemzőbb vonása a hangrend és az illeszkedés.

Megkülönböztetünk: 1. mély hangrendű szavakat 2. magas hangrendű szavakat 3. vegyes hangrendű szavakat Az illeszkedés ennek az állapotnak fenntartását biztosító nyelvi működés: olyan hangalakú toldalékot fűzünk a szóhoz, amellyel fenntartható az eredeti hangrendűség: fésülködik, gondolkodik. a) Mély toldalékot fűzünk a vegyes hangrendű szavakhoz, ha az utolsó magánhangzó mély: virággal. b) Magas a toldalék, ha az utolsó szótagban ö, ü van: sofőrnek c) ingadozik a nyelvhasználat a mély magánhangzó + e hangot tartalmazó szavakban: Ágnesnak- Ágnesnek, fotelban - fotelben, de mágnesez. Az összetett szavak toldalékát az utótag hangalakja szabja meg: várkertből, kertajtóban, gépkocsival. 14. tétel A hangok találkozásának és előfordulásának szabályszerűségei A beszédben a hangokat nem elszigetelten, hanem összefüggően, egy folyamat részeként ejtjük és halljuk. A szavakban a magánhangzók szabályosan

rendeződnek, ezt hangrendnek nevezzük. Magas hangrendű: kilenc, fehér stb. Mély hangrendű: anya, álom, falu stb. Vegyes hangrendű: fiú, leány, béka stb. Az illeszkedés lényege a hangrend törvényének kiterjesztése a toldalékokra (magas hangrendű szóhoz magas magánhangzó, mélyhez mély: ekéje, kapája). Az összetett szavak toldalékolását az utótag határozza meg (képtárban, vaskéssel). Egyalakú toldalékok: -ig, -ért, -ni, -ít, -ha Kétalakú toldalékok: -ban, -ben, -nak, -nek, -ról, -ről, -nél, -nál, ség, -ság. Háromalakú toldalékok: -dos, (-des), -dös, -hoz, (-hez), -höz, -kod, (-ked), -köd Hasonulás: A hasonulás során két egymás mellé kerülő mássalhangzó közül az egyik oly módon változtatja meg a másikat, hogy helyette új fonéma keletkezik. A hasonulás lehet részleges vagy teljes Részleges hasonulás: ha két mássalhangzó közül az egyiknek a képzése részben közeledik a másik képzéséhez. A részleges

hasonulásnak két fajtája van: a) zöngésedés: vasgolyó (vazsgolyó) b) zöngétlenedés: dobtam (doptam). Nem hasonlít és nem hasonul: m, n, ny, l, r, j, mert nincs zöngétlen párjuk. A h csak zöngétlenít, de nem zöngésedik. A részleges hasonulás mai nyelvünkben jelöletlen. Teljes hasonulás: akkor következik be, ha egymás mellé kerülő mássalhangzók közül az egyik teljesen magához hasonlóvá formálja a másikat. a) kötöttségű: elég ritkán következik be, mégpedig akkor, ha a szó belsejében z+s, sz+s mássalhangzók kerülnek egymás mellé (község - kösség). b) grammatikai kötöttségű: aha mássalhangzók szóelemek találkozásánál kerülnek egymás mellé. 1. -val (-vel): kenyérrel, karddal, széppé 2. Az ez, az mutatónévmás z-je mássalhangzóval kezdődő toldalék esetén teljesen hasonul: ettől, annak, abból. 3. Az s, sz, z, dz végű igék felszólító módú és tárgyas ragozású alakjaiban a j teljesen hasonul: mossa,

eddze 4. A gy, ty, ny végű névszótövekhez teljesen hasonul a birtokos személyjel: hangja, anyja, bátyja. 5. A gy, ny, l végű igék esetében a tárgyas személyrag és a felszólító mód jele teljesen hasonul: bánja, hagyja Összeolvadás: Akkor következik be, ha két szomszédos mássalhangzó ellentété úgy oldjuk fel, hogy helyettük egy harmadik hosszú hangot ejtünk. 1. A t, d, n végű névszók utolsó mássalhangzója összeolvad a birtokos személyjel kezdő j hangzójával: botja (bottya), védje (véggye). 2. A t, d, n, végű igék a tárgyas ragozás j elemével, ill a felszólító mód jelével olvad össze: látja (láttya). 3. A tővégi t, d, gy a toldalék sz hangjával c-vé, s-sel kezdődő toldalék esetén pedig cs-vé alakul: tudsz (tucc), látsz (lácc). 4. A -t végű igék felszólító módjában az összeolvadás a kiejtésben cs-t vagy s-t eredményez: tanítson (taníccson), tiltsa (tilcsa) Rövidülés: Akkor történik, ha egy

hosszú és egy rövid mássalhangzó kerül egymás mellé, és ilyenkor a hosszú röviden ejtjük: hallgat (halgat), jobbra (jobra). 21. tétel A jelentésváltozás A szókészlet gazdagításának igen nagy, bár szinte észrevétlen a nyelvi elemek jelentésének szüntelen változása. Ennek sokféle társadalmi, tehát külső és sokféle nyelvi, tehát belső oka lehet A legfontosabb külső ok a társadalmi-gazdasági körülmények és az emberi gondolkodás, a műveltség fejlődése és az új tárgyak, összefüggések, árnyalatok megnevezésének igénye. Társadalmi, kommunikációs háttere van a szavak állandó mozgásának a nyelvi rétegek között, az ún. belső szókölcsönzésnek. Belső okai is vannak a változásnak. A többjelentésű, a homonim szavak, a rokon és ellentétes értelmű szavak között szüntelenül keletkezik bizonyos feszültség, ez ösztönzőleg hat a nyelvi elemek jelentésének mozgására. A változások nagy része fokozatos,

ismétlődő használatban folyik le. Azonos szövegkörnyezetben a szavak kölcsönhatására alakul át az egyes nyelvi elemek jelentésének szerkezete, ez a jelentésfejlődés. Ritkábban egyszerre is megváltozhat egy szó jelentése, ez a jelentésátadás. A jelentésváltozás eredménye lehet a szó jelentésének bővülése, és ezzel a valóságmozzanatok nagyobb körének megnevezésére válik alkalmassá. A másik lehetőség a jelentés terjedelmének szűkülése. A nyelvi elem jelentése először mindig alkalmi, vagyis a mondatbeli környezet teszi érthetővé az új használatot. A változás olyan mértékű is lehet, hogy elhalványul a beszélők előtt a szó eredeti és új jelentése közötti kapcsolat, ekkor a szó két önálló nyelvi jellé válik. Ha ezt nem kiséri alaki változás is, akkor homonima keletkezik (pl: toll). Teljes jelentésváltozás akkor következik be, ha a szó eredeti jelentése kivész a nyelvhasználatból. A szavak

jelentésváltozására nagy mértékben hat a valóságelemnek vagy a köztük levő viszonyoknak a módosulása is. Csaknem mindig jelentésmódosulással jár, ha a szavak az egyik nyelvi rétegből belső kölcsönzéssel átkerülnek egy másikba. A szavak nagy körére terjed ki a metaforikus szóhasználat: az új fogalom megnevezése egy másikkal való hasonlóság alapján (pl: az idő szalad). Az ismétlődő szintagmatikus kapcsolatban a nyelvi elemek kölcsönösen hatnak egymásra, az együtt szereplő szavak egyik könnyen felveheti a másik jelentését is. Ezt a folyamatot jelentéstapadásnak nevezzük (pl: tokaji bor => tokaji). A valóságelemek közötti térbeli, oksági stb. viszonyok metonímián alapuló jelentésváltozásokat hozhat létre (pl: cserép, üveg). Az emberi gondolkodás fejlődésének következménye az absztrahálódás, az átvitt értelmű használat. A hasonló alakú szavak két alakváltozatához idővel jelentésmegosszlással két

különböző jelentés társul. Megváltozhat a szó hangulata, stílusértéke is. A tulajdonnevek csaknem kivétel nélkül köznévből keletkeztek, de nem ritka a tulajdonnevek köznévvé válása sem. A köznevesülés is állandó folyamat. Különösen gyakori a szaknyelvekben, és innen egy részük bekerül a köznyelvbe is: röntgen-készülék => röntgen. 20. tétel A képszer űség elemei, stíluseszközei Képszerűségen a közlés képfelidéző erejét és érzelemkifejező formáját értjük. A szemléletesség legfőbb elemei a szóképek: a metafóra, a metonímia, szinesztézia, allegória és szimbólum k ét f ogalom j elenségtársításán alapulnak A szókép (trópus, görög szó: fordulat) névátvitel, amelyben a f ogalmak azonosításában (kölcsönhat suk révén) új gondolati, érzelmi, hangulati többlettartalom válik lehetségessé A szemléletesség költői eszköze az elemi szóképeken kívül még a hasonlat, a körülírás, az

eufemizmus; a szókészletben pedig a festői erejű szavak, az evokáció, illetve a tájnyelvű kifejezések bővítik a képszerűségek és a hangulatkeltés eszköztárát. Az összekapcsolás m ódja s zerint b eszélhetünk m etafóráról é s m etonímiáról A metafóra a képszerűség alapvető eszköze, névátvitel tartalmi (külső-belső funkcióbeli) hasonlóság vagy hangulati egyezés alapján. A költői metafórák stilisztikai értéke a fogalmi síkok jelentésbeli távolságától függ, mert a k apcsolatteremtés egyedi, er edeti. A metafóra szerkesztettsége szerint l ehet egytagú és t eljes ( kibontott) H a csak a h asonló v an m egnevezve, akkor egyszerű, egytagú, ha a hasonló és a hasonlított is szerepel, akkor teljes a kép. Ez utóbbi a fogalmi t ávolságot h atásosabban fejezi ki. A stílushatás s zófajok s zerint i s v áltozik L ehet igei, főnévi, és melléknévi. céljuk szerint lehetnek szemléletiek, és hangulati metafórák Pl:

tűnt évek titka, merengő fény- és illatzene. A művészi szövegben előfordulhat a metafóra önállóan mint el emi k ép, de magját al kothatja egy bonyolult, összetett k éprendszernek i s I lyenkor több elemi kép épülhet egymásra A hangulati egyezésen alapuló metafórák között f ordul elő a szinesztézia (együttérzést, összeérzést jelent). A szinesztézia különböző érzékterületekről vett fogalmak társítása egy képben; stílushatása az egyidejű, összetett érzéki és hangulati benyomások f estésében rejlik (köznyelviek: nehéz szag, meleg szín, súlyos gond. Költőiek: sűrű csönd ropog, harsog a rózsabokor.) A metafórák gyakran élőként mutatják be a tárgyi, természeti vagy elvont fogalmat, ilyenkor megszemélyesítésről beszélünk. A cél itt a mondanivaló megelevenítése, életre keltése (fenn lengő hold! nézd mint kínlódom). A megszemélyesítéssel rokon, a metafórából származó másik szókép az al

legória M int el emi szókép mindig egy elvont fogalmat társít egy érzéki képpel ( képletes beszéd), v agy egy gondolati f ogalmat személyesít meg. L egtöbbször er kölcsi vagy politikai célzatú. A s zóképek m ásik al aptípusa a m etonímia ( névcsere), s zintén n évátvitelt jelent. A metafórától eltérően itt a két fogalom valóságosan érintkezik. Mindig egytagú, csak a képi fogalmat nevezzük meg. T érbeli ér intkezés al apján született k épek: j ó házból v aló, összeült a parlament, t isztelt h áz. O ksági kapcsolatot tartalmaznak: jó tollú író Időbeliséget: a 20 század nagyot alkotott A m etonímia eg yik f ajtája a s zinekdoché. A kkor j ön l étre, h a a f ogalmak r ész-egész v agy nem-faj felcserélésén alapulnak (az egész v ilág t udja, a f alu s zájára v ette). A s zimbólum a szókép külön csoportja (bélyeg, jegy, ismertetőjelet jelent). Sajátossá ga, hogy benne a kifejező kép önállóvá válik, már

nem egyszerűen a tartalom értékletessé tételének az eszköze Létrejötte azonos a m etafórával és a metonímiával, de funkciójában eltér tőlük A szimbolikus ábrázolásban a szimbólum egész gondolatsor, összetett ér zelmek, sejtelmes hangulatok k épzetét kelti a kép révén. A szimbólum lehet köznyelvi (kenyeret keres, halál kaszája, tiszta szívből) és művészi. A költői látom s nemcsak egy-egy képet alkothat, hanem egész k öltemények ábrázoló eszközévé al akíthatja a szimbólumot, valóságos szimbólumrendszert teremtve köré A képszerűség gyakori stíluseszköze a hasonlat, amelyben a közös vonás kiemelésére állítunk párhuzamba k ét f ogalmat. Az ö sszehasonlításban h árom el em v an m egnevezve: a f ogalom, a k özös j egy és a k ép, szerkezetileg m indig t eljes ( köznyelvi hasonlatok: ordít, mint a fába szorult féreg. Költőiek: akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ) A mindennapi

közlésben és a művészi hatás kedvéért is előfordul, hogy a képi érzékeltetést körülírással érjük el. Ilyenkor nem nevezzük meg a fogalmat, hanem valamilyen jellemzőjével, más szavakkal f ejezzük ki (csillagok hona (ég), virágnyílás (tavasz), sarkára ál l (eréjes)) Ha tapintatból vagy meggondolásból enyhítő, szépítő módon fogalmazunk, eufemizmussal élünk (megboldogult, jobb létre szenderült). A szókészlet j elentéstani és ér zelmi t elitettsége a művészi kifejezésmód további lehetőségeit kínálja. Szavaink stílusárnyalata (a szó érzelmi, hangulati értéke), pozitív vagy negatív festőisége kifejezheti, hogy az író miként viszonyul a tárgyához. A szóhasználat lehet szépítő, ünnepélyes, kedveskedő, gúnyos, humoros A művészi szóhasználat ritkább esetei az evokáció (előhívás, idézést j elent) k örébe t artoznak. A régies szavak, kifejezések szövegbe i llesztése ( archaizálás) a k orfestés

egyik eszköze Más költők, írók szavainak új szövegkörnyezetbe állításával (allúzió, rájátszás) összetettebbé válik a jelentés. Érdekes jelenség, ha az író "időtévesztéssel" (anakroniz-mus) ol yan f ogalmat használ, amely az ábrázolt korban nem ismeretes. A művészi szöveg stílushatását a szófajok aránya is b efolyásolja. A n évszók gyakoriságával ( nominális stílus) a l átváy személytelenebb felidézése t örténhet, az i gék és az i genevek t úlsúlyával a m ozgás v agy a c selekvésben k ifejeződő tulajdonság ábrázolására van lehetőség (verbális stílus). A megkülönböztető jelző szűkíti a fogalmat (kék virág), költői vagy festői jelzőként elképzelhető, és érzelmi-hangulati többlettel gazdagítja a jelentést. Különösen erős a stílushatás, ha a jelző és a jelzett szó fogalmai ellentétesek, kizárják egymást (oxymoron): néma jaj, édes kín, gazdag szegénység. Az állandó

jelző az eposzokban a tömör jellemzés eszköze 16. tétel A közéleti stílus írásban és szóban A közéleti írásbeliség szorosan összefonódott a hivatalok tevékenységével, ezért az írásbeli közéleti stílus legfőbb jellemzőit a hivatalos stíluson vizsgáljuk. Ez a s tílusréteg a t örvények, rendeletek, k özlemények s általában m indenfajta hi vatalos é rintkezés j ellegzetes ny elvhasználati módja. A hivatalos stílust meghatározó közléshelyzetet rendszerint az jellemzi, hogy a szöveg írója többnyire nem magánszemélyként tölti be szerepét, hanem egy állami szerv, hatóság vagy egy intézmény nevében szól. A hivatalos stílus több nyelvi rétegre épül Fontos meghatározója a jogtudományi szaknyelv, és a témától függően, más szakmai csoportnyelvek. Normáinak a köznyelvet, igényesebb szintű megnyilatkozásokban pedig az irodalmi nyelvet kell követnie. A közéleti írások elsősorban tájékoztató és felhívó

szerepet töltenek be. Fontos vonásuk, tartalmuk nemegyszer cselekvés értékű: például egy kormánynyilatkozat az egész nép életére kihat. A hivatalos szövegekre jellemző a szerkezeti és stílusbeli kötöttség. A hivatalos stílust leginkább szó- és k ifejezéskészlete, mo ndat- és s zövegszerkesztési sajátosságai alapján lehet jellemezni. A pontosság, egyértelműség kívánalma miatt szakszavakat kell használni (pl.: törvény hatályba lép, bűn elévül) A tárgyilagosság kizárja az érzelmileg, hangulatilag változatosan árnyaló nyelvi elemek használatát. A tárgyilagossággal gyakran együtt jár a személytelenség. Például általános alanyra utaló többes szám első személyű forma: értesítjük, felszólítjuk. Ezért íródhat egy levél, bár valaki személyesen írja alá, egyes szám harmadik személyben: a Járási Földhivatal értesíti. Fontos a világos, egyértelmű mondatszerkesztés. Ezért használjuk sokszor az

ismétlést mint kapcsolóelemet. Ezt gyakran hivatkozások, utalások helyettesítik Az egyszerű megértés szempontjából jelentős szerepe van a gondolatmenetet tükröző szövegtagolásnak. Emiatt fontos az utalószóknak és kötőszóknak mint mondat- és szövegkapcsoló elemeknek a pontos, világos használata. A rossz stílusban megírt hivatalos szöveg nem tölti be szerepét, elidegenítheti az embereket a közügyektől, és károsak, mert kedvezőtlenül befolyásolják a köznyelvet. Az előadói stílusréteg legfontosabb műfajai: a t árgyalás, a hoz zászólás, a f elszólalás, az előadás, az alkalmi ünnepi beszéd. Műfajonként különböző az al kalom és ebből következően a beszédhelyzet, a tárgy, a hallgatóhoz való viszony. Változó az előadó célja és a hallgatók várakozása Eltérő a felkészülés módja is. Mindezeknek megfelelően kell változnia a megformálás módjának is Mindenféle nyilvános megszólalás legfőbb

követelménye az igényesség és a természetesség összeegyeztetése. A szavak és kifejezések megválasztásának legfőbb szempontja, hogy a hallgató első hallásra megértse a mondanivalót. A megértés legfőbb feltétele a szöveg tudatos, gondos szerkesztése Olyan világos, arányos, előrehaladó szerkezet, amely egyúttal hatásosan szolgálja az érzelmi befogadtatást és az érzelmi ráhatást is. A mondatok, bekezdések helyes szerkesztésének mások a szabályai, mint írásban. Erősebb tagolás, érzékelhetőbb kapcsolóelemek, gyakoribb vissza- és előreutalás, ismétlés szükséges. Az élőszó rövidebb, tehát kevésbé megterhelt tagmondatokat kíván A jó hangzás feltétele a tiszta, szép kiejtés, a hanglejtés, hangsúlyozás elevensége, árnyaltsága, a tempónak és a szünetnek tudatosabb használata. 1. tétel A közlésfolyamat funkciói és tényezői 1. A közlésfolyamat A közlésfolyamat (kommunikáció) bármely jelrendszernek

(nyelvnek) az emberi érintkezésben való szándékos és kölcsönös felhasználása. A közlésfolyamatot megkülönböztetjük az információtól, amelyen csak egyoldalú tájékoztatást érthetünk Minden kommunikáció döntések sorozata, sokféle emberi viszonylat mérlegelésének eredménye, ezért társas cselekvés is. 2. A közlésfolyamat funkciói Az üzenetnek három alapvető szerepét k ülönböztetjük meg. A l egnagyobb j ele ntőségű a tájékoztatás, ebben az uralkodó szándék a valóságra vonatkozó ismereteink tárolása, véleményünk közlése, gondolataink megformálása A tárgyilagos közlést gyakran kíséri valamilyen belső tartalomnak, fő leg az érzelemnek a kifejezé se, ami lehet a közlésünk fő célja is. A felhívás minden olyan üzenetnek a szerepe, amely kívánságot, kérést, felszólítást fogalmaz meg, és elsősorban a hallgatóra irányul, illetve az ő befolyását szo lgálja. Beszélgetéseinket általában valamilyen

üdvözlő, elvidító fordulattal kezdjük, és közben is utalhatunk időnként a k apcsolat f enntartására ( pl: f igyelsz? érted? kifej ezésekkel). A közlésnek az a típusa is lényeges szerepet játszik, amelyben különösen nagy szerepet kap az üzenet nyelve. Ennek fő t erülete a szépirodalom, és ezért ezt a szerepet esztétikainak nevezzük 3. A közlésfolyamat tényezői A közlésfolyamat kialakulásában több tényező j átszik l ényegesszerepet. A besz élő ésa a hallgató állandó kölcsönhatásban áll egymással, a közvetlen beszélgetésben általában többször is szerepet cserélnek. A beszélő elgondolja, és kimondja gondol atait, a hallgató pedig felfogja, és értelmezi a mondottakat A hallgató nem passzív résztvevője a f olyama tnak, ezért gondolatainkat úgy kell megfogalmaznunk, hogy a hallgató a lehető l egtöbbet f ogha ssa fel belőle, és kívánt hatással l egyen r á. A megértés természetes körülménye, követelménye,

hogy a közlésfolyamat mindkét fél által közös, ismert nyelven folyjon. A magyar nyelvben zavart okozhat például a hallgató által nem ismert szakszavak (argó kifejezések) használata, vagy a nyelvi felkészültséget meghaladóan bonyolult mondatszerkezet, illetve a stílus nem megfeleltsége is A közlésfolyamat eszköze mindig érzékszerveinkkel felfogható jelek sorozata, ezeket a hallgató csak úgy tudja érzékelni, ha a közlésfolyamatnak valamilyen közege, csatornája biztosítva van (telefonvonalak, nyomtatott könyv stb.) A közlésfolyamatok mindig a társas érintkezés sajátos változatai. A teljes megértésükhöz mögéjük kell képzelnünk a társadalom hatását és a résztvevők tulajdonságait A folyamatot részben befolyásolják a nagy társadalmi összefüggések, de dönt ő hatással a beszédhelyzet viszonyai hatnak rá. A kommunikáció során mindig valamiről b eszélünk: a m indek k örü lvevő emberi és tárgyi világról ( külső v

alóság) és magunkról (belső v alóság). Az er edményesk özlésfolyamat f eltétele, h ogy a valóság, amelyről beszélünk, egészében vagy l egalább egy r észében i smert l egyen a h allgató előtt i s. A k özlésfolyamat er edménye az ü zenet Az üzen etet nemcsak egy valaki által kialakított nyelvi közlemény, hanem egy olyan közlemény, amelyet egy másik ember (hallgató) megértett. 18. tétel A magyar nyelv eredete és rokonsága A magyar nyelv eredete szerint a finnugor, távolabbról az uráli nyelvek közé tartozik. Az uráli népek a nagy Volga-kanyar és az Urál között éltek A urál nyelvcsalád a Kr.e V-IV évezred határán két nagy ágra, nyelvcsoportra vált szét: az egyik a szamojéd, a másik a finnugor. Az ugor ágba tartozik a magyar, a vogul, és az osztják. Legközelebbi nyelvrokonaink tehát az obi-ugorok, akik NyugatSzibériában élnek A finnugor ősnép másik ága, a finn-permi ág hozzávetőlegesen a Kre III. és II

évezred fordulóján vált el az ugoroktól, a volgaiakra ( cseremiszek, mordvinok ) és a permiekre ( zürjének, votjákok ). A finn ágba tartozó két legnagyobb rokon népünk az észt és a finn. Az összes uráli nyelvek összevetésével megállapítható szókészleti egyezések száma 1000-1200. A szókészleti egyezéseket az ún szabályos h angmegfelelésekkel lehet meggyőzően kimutatni. Az ősi örökség szavaiban az azonos helyzetben levő hangok egyegy nyelvben azonos módon viselkednek: vagy megmaradnak, vagy azonos módon változnak meg. A nyelvrokonság bizonyítékait a nyelvtani eszközkészletben is keressük. A birtokosnak a birtokszóhoz kapcsolt toldalékkal való kifejezése például közös sajátossága az uráli nyelveknek. Az ugor népcsoport az i.e I évezred közepéig élt együtt, s az uráli átjáró környékére költözött, ahol számos idegen néppel került kapcsolatba, s ennek nyomait őrzi szókincsünk legrégebbi

jövevényszókészlete. Itt kezdődik a magyar nép és nyelv életének külön fejlődése. 3. tétel A magyar nyelv mai nyelvváltozatai 1. Az emberek kisebb-nagyobb közösségek tagjai A kis- és nagyközösségek, csoportok szokásokban, értékekben eltérnek egymástól Nyelvük, nyelvhasználatuk más, ezért nyelvközösségeket alkotnak. A nyelvközösség tagjai azonos nyelvváltozatot beszélnek, és gyakran érintkeznek más közösségek tagjaival 2. A nyelvváltozat nem önálló nyelv: nem tér el alapvet ően a köznyelvtő l, de nyelvtani, szókészleti módosulások figyelhetők m eg b enne. A szókészleti rétegz ődést meghatározó tényezők: f öldrajzi, t ársadalmi h ovatartozás, f oglalkozás, életkor, magatartás, írásbeliség, szóbeliség, témakör. Minden ember több nyelvközösség tagja, ezért több nyevváltozatot ismer és használ. Nyelvváltozatainkat az alkalomhoz, helyzethez, ő id szakhoz, beszédpartnereihez igazítjuk. Minden

embernek van csakőrá jellemző nyelvhasználata, amelyet szava járásnak nevezünk (tudományosan: dialektus). A családi (familiáris) nyelvhasználat sok eredetűséget mutat 3. Minden nyelvre jellemző vonás, hogy földrajzilag (tájanként) és társadalmilag (függőlegesen, szociológiai szempontból) tagolódik. A f öldrajzi tagolódásokból sz ületnek a nyelvjárások, a társadalmiból a szociolektusok (csoportnyelvek, szaknyelvek, korosztályi- és rétegnyelvek) A nyelvjárást anyanyelvjárásként a szülőföldön használják az emberek, különösen az egymás közötti kommunkációkban. 4. A társadalmi nyelvváltozatokat összefoglalóan szocioliktusoknak nevezzük A nyelv függőleges t agolódását az iskolai végzettség, foglalkozás, kortárscsoport, szabadidő tevékenységek alakítják. Ezeket a nyelvváltozatokat csoportnyelveknek is nevezhetjük. A csoportnyelvek között külön egységet képeznek a szaknyelvek, amelyek különösen szó- és

kifejezéskészletükben térnek el egymástól. Az azonos szakterületeken használt szavak összességét szakszókincsnek nevezzük. Pl: aku = akkumulátor A szociolektusok és szaknyelvek. Pl rangadó (derbi), mez (dressz), szöglet (corner) 5. Részben a csoportnyelvek közé sorolhatjuk a politikai nyelvhasználatot A csoportnyelv sajátos változatai még a korosztályi vagy rétegnyelvek Ebbe a csoportba leginkább az ifjúsági és diáknyelvek tartoznak. A szaknyelvek és a korosztályi nyelvek határán foglal el helyet a katonanyelv (bakanyelv) Ennek helyi és laktanyánkénti változatai is vannak, de minden szolgálatot teljesítő k atona n yelvhasználat ában megfigyelhető 6. A tolvajnyelv elkülönülésre, titkosságra törekvő csoportnyelv Elemei a szleng és diáknyelvekbe folyamatosan beáramolnak. 7. A nemzeti nyelv nagyobb egységei: az irodalmi, köznyelv, a szleng és a regionális köznyelvek A nemzeti nyelvet két nagy részre osztjuk: irodalmi- és

köznyelvre Az irodalmi nyelv a köznyelv írott változata, a köznyelv pedig a beszélt nyelv, a nemzeti nyelv beszélt változata. A rádió és televízió által szóló nyelvváltozatot sztenderdnek is nevezzük 8. Szlengnek nevezzük az alacsonyabb rend ű köznyelvet, a bizalmas társalgási stílust. Régebben a szleng a fiatalok nyelvhasználatát jellemezte Ma már minden korosztályra jellemezhető: bevonult a s portnyelvbe, az i rodalomba, a r ádió és a t elevízió műsoraiba i s. A köznyelv sem egységes: vannak helyi területi változatai. Ezeket nevezik a regionális köznyelveknek, amelyeknek nyelvjárási színezetük van A vidéki vonások nyelvhasználatát nem köznyelvinek, hanem regionális köznyelvinek tartjuk. Előfordulhat az is, h ogy egy em ber r ákényszerül a n yel vének megváltoztatására: ezt bilingvizmusnak (kétnyelvűségnek) nevezzük. 5. tétel A mondat és a szöveg 1. A mondat A mondat a beszéd legkisebb eleme, a szöveg

láncszemnyi része. Általában nem önmagában áll, hanem egy nagyobb egységbe, a szövegbe épülve. A mondat az élőszó és az írás önálló szakasza, amelyet az őszóban él l ezáró h anglejtéssel, n agyobb szünettel, írásban pedig a mondatzáró írásjelekkel jelölünk. 2. A szöveg A szöveg vagy beszédmű a mondatnál nagyobb, teljes értékű nyelvi és beszé deszmény, amely egymással összefüggő mondatokból álló, szerkesztett k ommunik ációs egység. A mondat jellemzői: A mondat a beszéd láncszemnyi egysége, a beszéd alapegysége, tehető a közlésfolyamatba, az élő szó és az írás önálló szakasza, egy teljes, ö nálló mozzanat. A szöveg jellemzői : A szöveg: a beszéd egy teljes egysége, közlésfolyamat, illetve annak egy része, az élőszó és az í rás t eljes, zárt szakasza, t öbb önálló mozzanatból álló teljesség. A mondat és a szöveg közti különbség: a mondat írásban a nagybet űtő l a záró

írásjelig tart, a szöveg pedig általában több mondatból áll. A szöveg a nyelvi beszéd legmagasabb szintű egysége, a n yelvi eg ységek c súcsa. Van kommunikatív tartalma, megszerkesztett, lezárt egység. 3. A szöveg nyelvi eszközei A mondat és a szöveg szoros kapcsolatát bizonyítja, hogy szerkezetileg hiányos. A szöveg rendeltetése, kommunkatív célja a beszélő mondanivalójának közvetítése. Az alapvető kommunikációs f unkciók ö nmagukban v agy e gyüttesen j ellemezhetnek egy szöveget. Így beszélhetünk önkifejező, tájékoztató, f elhívó, k apcsolattartó v agy művészi célú szövegekrő l. A nyelvi elemeknek a szövegben létrejött összefüggés-hálózata a szövegösszefüggés (kontextus). Ehhez hozzájárul még a környezet aktuális beszédhelyzete (szituáció) Nincs szabály a szövegterjedelemre. A legkisebb szöveg lehet akár egy szó is, ha az megfelelő sz öveg -, beszédhelyzetben áll. A legkisebb szövegek a

mondatszövegek, amelyeken belül külön típust alkotnak a feliratszövegek (pl: Fűre lépni tilos!) A szöveget tartalmi szempontból a teljesség, megformálás szempontjából pedig a kerekség, lezártság jellemzi. 4. Szövegszerkesztettség A szöveg szerkesztett mondatok halmaza. Szerkesztettségén értjük a szöveg mondatainak nyelvtani szabályok szerinti szervez ődését, b eszerkesztettségén p edig a szöveg egészébe való beépültségét A mondatok véletlen halmaza még nem szöveg. A szöveget a mondatösszetartó erő ( kohézió) j ellemzi. Szövegkohéziónak az egyesszövegrészek, el emek összetart ozását nevezzük Több síkon jelenhet meg: szerkezeti összekapcsoltság (grammatikai, nyelvtani kapcsolatok: konnexió), jelentésbeli kapcsolatok (kohézió), illletve közlésbeli, használati őírás el ok, megfelelések által összekapcsoló összetartozás(koherencia). 6. tétel A mondat modalitása, mondatfajták 1. A mondat modalitása A

beszédhelyzet hárma vonatkozását figyelembe véve a mondat kijelentő, kérdő , felkiáltó, felszólító és óhajtó lehet. Ez a szempont a modalitás alapján osztja fel a mondatokat. A beszélő felő l közelítve a modalitás a beszélő nek mondanivalójához való viszonyát jelenti. 2. Kijelentő mondat A kijelentő mondatban a beszélő ismereteit, tapasztalatait közli a hallgatóval. Rendszerint nem ű f ző dik hozzá erő sebb érzelmi mozzanat. Formai szempontból kijelentő m ódú állítmány jellemzi a kijelentő mondatot. Az állítmány lehet igei vagy névszói (pl. Az értékek elrejtése, elkenése általános gyakorlat) Esetenként előfordul feltételes módú igei állítmány is ebben a mondatfajtában A kijelentő mondat legfontosabb jellemzője az egyenleteshangl ejtés. Írásbeli jele a pont 3. A kérdő mondat A beszélő a kérdő mondattal azt fejezi ki, hogy valamit szeretne megtudni és a hallgatótól várja a felvilágosítást. Két

fajtája van: az eldöntendő és a kiegészítendő kérdés. Az eldöntendő k érdéssel a b esz élő azt j elzi, h ogy a k érdezett d ologról v an ugyan feltevése, de bizonytalan benne. A hallgatót kéri ennek megerősítésére v agy elvetésére. A beszélő számára k éts éges információ adja meg általában a hangsúlyos mondatrészt. Az eldöntendő kérdésre a v álasz igenlő vagy nemlegesl ehet A kiegészítendő kérdéssel a beszélő arra utal, hogy tudása hiányos, és a hallgat ótól várja ismereteinek kiegészítését. Formailag a hiányzó ismeretre kérd ő n évmás vagy névmási határozószó kérdez, mely hangsúlyossága miatt a mondat elején helyezkedik el. A kérdőszó m ondatbeli szerepét t ekintve l ehet a lany v agy á llítmány, tárgy stb. A hiányos szerkezet ű mondatokban a kiegészítendő kérdésre gyakran csak a kérdezett mondatrész a válasz. (pl: Ki járt erre? Béla) Mindkét típus állítmánya lehet kijelent ő módú,

valamint f elt ételes módú is. A kérdő i ntonáció jele a kérdőjel. 4. A felkiáltó mondat A beszélő azzal a szándékkal f ejez k i valamilyen érzelmet, h ogy a h allgatóban i s érzelmeket keltsen. E típus főleg beszélt nyelvi mondattípus For mailag tömör és rövid, ez is hozzájárul a kifejezőerejéhez Stilisztikai h atásúak a t agolatlan, hiányos szerkezetűek, azok, amelyek i ndulatszavakat tartalmaznak. Ezt a mondatfajtát gyakran használja a szépirodalmi stílus, illetve a vitatkozó hangnem ű publicisztika. A felkiáltó intonáció jele a felkiáltójel. 5. A felszólító mondat Tartalmilag felhívó jellegű. A beszélő célja az, hogy kifejezze akaratát Ennek megfelelő en többnyire indulatszót, módosított tartalmaz (Ugyan, menj már innen!). Az érzelemkifejezés intenzitásától függően m egkülönböztetünk p arancsot, k érést, tanácsot, buzdítást stb. A felszólítás mondatának igei állítmánya mindig felszólító módú.

Az érzelemkifejezés jele ennél az intonációnál is a felkiáltójel 6. Az óhajtó mondat Az óhajtó mondat a beszélő valamilyen vágyát, kívánságát fejezi kis, és az a célja, hogy a hallgató ezt tudomásul vegye, közvetlenül cselekvésre azonban nem buzdít. Mivel érzelmet fejez ki, gyakran tartalmaz indulatszót, óhajtást, jelző határozószót. Állítmánya feltételes módú. Iásban felkiáltó jellel jelöljük Az óhajtó mondat szórendjére jellemző, h ogy az ál lí tmány, különösen, ha „bárcsak” szavakkal kezdjük a mondatot, a mondat elején áll (Bár mehetnék én is!). Ha tiltó szó szerepel az ilyen típusú mondatban, az az állítmány elé kerül (Bárcsak ne hagynál itt!). Ennek a mondatfajtának szintén a felkiáltójel a jele Logikai minőség s zerint a m ondatok l ehetnek t agadók v agy ál lítók. A z ál lító mondatot egy eldöntendő kérdésre adott igenlő válaszként foghatjuk fel. (Ige n Itthon vagyok

délután) Mindegyik mondatfajtának van tagadó változata A tagadó felszólító mondatot tiltó mondatnak nevezzük (Ne menj olyan gyorsan!) Formai szempontból a tagadás ismertetőjele a tagadószó Tagadás kifejező je lehet még a létige tagadó formája (sem, nincs, sincs stb.), illetve a tagadó értelű névmások, és a t agadó értelmű határozószók (sehol, semmikor). 7. tétel A mondat szintagmatikus szerkezete 1. A mondat szintagmatikus megszerkesztettségén a nyelvtani szabályok szerinti szerveződést ér tjük. A nyelvtani megformáltság azt j elenti, hogy a nyelvi j elek jelentéstanilag szabályos módon, szabályos szófaji, alaki egyezések szerint kapcsolódnak A mondat olyan mondatrészekből áll, melyek fogalmi jelentéssel és mondatbeli v iszonyító szereppel rendelkező morfémák összekapcsolásával j öttek l étre. A mondatrész (glosszéma) szófaji és alaki sajátosságok alapján alany és állítmány, tárgy, határozó, illetve

jelz ő lehet. A m ondatrészek e gymással g rammatikai v agy logikai viszonyban állnak, ez a szintagma (szószerkezet). A szószerkezet két tagja között szoros szerkezeti összefüggés, grammatikailag meghatározott jelentéstani viszony, ún. viszonyítás van 2. A szintagmák a két mondatrész viszonya szerint hozzárendel ő, alárendelő , vagy mellérendelő fajtájúak. A hozzárendelő szintagma t agjai, az alany és az állítmány között egyenrangú a viszony, kölcsönösen feltételezik egymást, és együttesen a mondat központi magvát alkotják. Az állítmány és az alany a mondatő fr észeként elemzéskor és ábrázoláskor a mondat első nyelvtani szintjén helyezkedik el. Pl: Bálint (alany) nevet (állítmány) A = Á A puszta alany-, állítmányi szerkezetből tehát csak hozzárendelő szintagmából álló mondatok a tagolt, teljes, egyszer ű, tő mondatok. A bő vített mondatokban az alanyi vagy állítmányi rész is további szószerkezetekb

ől, szintagmákból, illető leg szószerkezet-csoportokból épül fel. További mondatrészekkel bővített alanyt és állítmányt szerkezetes alanynak és állít-mánynak nevezzük. Pl: A kipirult Pista az iskoláig vitte a táskámat A közvetlenül az alanyt és állítmányt ővítő b mondatrészek a II. szinten állnak, mint az előző mondatban a határozó, a tárgy és a jelző . Ezek a mondatrészek al árendelő viszonyban ál lnak a f elérendelt tagjukkal 3. Az alárendelő szószerkezet t agjai k özött grammatikai, al á -felé rendeltségi viszony van, egymástól való mondatrészi függés jellemzi őket A f ölérend elt taggal vagy alaptaggal kérdezhetünk a bővítményre: M eddig v itte a t áskámat? A v álasz rámutat az alárendelt vagy meghatározó tagra, ami bővíti és ár nyalja az al aptagot. Az alárendelő szerkezeteket a meghatározó tagról nevezzük el: az iskoláig vitte (határozós alárendelő szintagma), vitte a tá skámat (tárgyas

alárendelő szintagma), a kipirult Pista (jelzősszintagma). 4. Mellérendelő szintagmának n evezzük a h almozott mondatrészek k özötti l og ikai viszont, amely a két tagnak egymástól való grammatikai függetlenségén, de egy harmadikkal szembeni grammatikai azonosságán alapszik. A mellérendelő szintagmák az onos szintagmák, azonos szinten állnak, hasonló szófaji és alaki viselkedésűek, gyakran egymás szinonimái, vagy ellentétes értelmű párjai. Azonos fölérendelt taghoz tartoznak, az alaptaggal alárendelő v iszon yban állnak. Bármely szinten előfordulhat mellérendelés A mondat fő részei, alany és állítmány lehet halmozott, és állhat egymással mellérendel ő viszonyban, de ezek nem tartoznak semmilyen más felérendelt taghoz. A szószerkezet-csoportok akkor jönnek létre, ha több szerkezetes szintagma van a mondatban. A szószerkezetlánc olyan alárendelő jellegű szószerkezetcsoport, melyben az alaptagok és a meghatározó tagok

között hierarchikus viszony van. Pl: Kilépek a fülkéből elszívni egy kátránykeserű cigarettát. Szószerkezetbokorról beszélünk, ha egyrészt alárendelő, másrészt mellérendelő szintagmák kapcsolódnak össze. Benne egy közös alaptaghoz több mellérendelő viszonyban álló vagy semleges meghatározó tag kapcsolódik össze A szintagmatagok sorrendje sokszor szabad, és megfordítható. A tagok laza kapcsolódásúak, azaz a szerkezet tagjai közé beékelő dhet más szó is. 5. Álszintagmának nevezzük a fogalomszóból és viszonyító szerepű elembő l álló szerkezetet (névelő, névutó, igekötő v agy segédige). A z ál szintagmák 2 -5 szóból állnak, de a szintagmákhoz csak ennyiben hasonlítanak .A álszintagmát együtt elemezzük azzal a szóval, amihez tartozik: az asztal alatt bújtak el A szószerkezetek általában a fogalmak alkalmi kapcsolatait fejezik ki. De a szószerkezetekhez sorolandók az állandósult szókapcsolatok Ezeket

a szókapcsolatokat szó értékű n yelvi el emeknek tekintjük, mert csak együttesen képesek kifejezni a bizonyos megadott fogalmat. 9. tétel A névmások szerepe a szövegszerkesztésben A névmások a többi szónál közvetlenebb kapcsolatban vannak a valósággal, teljes jelentéstartalmukat csak az élő szövegben vagy egy adott beszédhelyzetben kapják meg. A névmás helyettesítheti a mondat, a tagmondat egy korábban előfordult vagy később említendő szavát, szószerkezetét, de összefoglalhatja egy mondat vagy akár egy egész bekezdés tartalmát is. A névszókat, határozószókat mondatrészi szerepükben is helyettesíthetik, ezért mindenféle mondatrész szerepét betölthetik, de általában nem lehetnek szintagmák alaptagjai. A névmások kaphatnak jeleket és ragokat (Pl: fiúkéval - ezekével), képző csak kivételesen járulhat névmáshoz. Ha azt vesszük alapul, hogy milyen szófajokra utalhatnak, megkülönböztethetünk: a.) csak főnévre

irányuló, ún egyirányú névmásokat(táblázat 1-4 ig); b.) főnevet, melléknevet, számnevet és határozószót helyettesítő ún többirányú névmásokat(táblázat 5-8 ig.) én, te, ő, mi, ti, ők 2. visszaható névmás magam, magad, maga magunk, magatok, maguk 3. kölcsönös névmás egymás 4. birtokos névmás enyém, tied, övé mienk, tietek, övék 5. mutató névmás - ez, az, emez, ugyanez - ilyen, ugyanolyan ekkora - ennyi, ugyanennyi - itt, ott, ekkor, akkor, így, úgy 6. kérdő névmás - ki, mi, melyik - milyen, mekkora - mennyi, hány - hol, hová, meddig, mióta, hogyan 7. vonatkozó névmás - aki, ami, amely, amelyik - amilyen, amekkora - amennyi, ahány - ahonnan, ahogyan 8. határozatlan (határozatlan, - mindenki, bármi, általános, tagadó) névmás semelyik, másik - akármilyen, minden, - valamennyi - néhol, sehogyan 1. személyes névmás velem, melletted hozzánk, nélküle magammal egymást enyéim, tieddel ezt, ezzel, ebben ilyennél,

ekkorát kit, melyikhez akinek, amihez mindenkitől, bármiben Az egyirányú névmások elsősorban utalással helyettesítenek. A személyes névmás külön jelentésárnyalat nélkül helyettesíthet főneveket. A szövegben, mondatban nem mindig kell névmással helyettesítenünk. A másodszor előforduló szót sokszor ki is hagyhatjuk. A visszaható és a kölcsönös névmás is főnévre utal, de sajátos jelentéssel. Visszaható névmással kell helyettesíteni a mondat tárgyát vagy határozóját, ha azonosak a mondat alanyával (pl.: Klári nézi Klárit a tükörben. => Nézi magát a tükörben) A birtokos névmás nem egyetlen szóra, hanem két szó viszonyára utal: a birtokos és a birtok viszonyára. A többirányú névmások a főnévre, melléknévre, számnévre, határozóragos névszóra vagy határozószóra való utaláson kívül sajátos szerepet is betölt a mondatban. A mutató névmás kifejezhet azonosítást, nyomósítást,

helyettesítő szerepében érintkezik a személyes névmással, ezért gyakran helyet is cserélhet vele. Sajátos, a többi névmástól megkülönböztető szerepe, hogy utalószóként állhat a főmondatban. Ebben a szerepében csak magával a mellékmondattal helyettesíthető be: Arra kértem, hogy menjen el helyettem. A vonatkozó névmás kötőszóként bevezeti a mondatot, és egyúttal teljes értékű mondatrészi szerepe is van benne (pl.: Azok számára állítottam össze ezt a kötetet, akiket érdekelnek a tudománytörténet kérdései.) A kérdő névmás mint a kiegészítendő kérdés legfőbb kifejezőeszköze egy a kérdezőtől nem vagy nem jól ismert fogalomra utal. Mindig a mondat hangsúlyos része Határozatlan névmás néven többféle jelentéstartalmú névmást foglalunk össze: kifejezhet határozatlanságot (pl.: valamelyik, másik), általánosítást (pl: mindenki, bármennyi) és tagadást (pl: semmilyen, sehol). 2. tétel A nyelvi jel és

jelrendszer 1. Mi a jel? A jel (jelölő + j elentés) m indig v alamilyen érzékszervünkkel felfogható (látható, tapintható, hallható) jelenség, amely egy másik jelenségre utal. Egy jelnek lehetnek egymástól egészen eltérő j elentéskör ei is (pl. a vörös szín jelentheti a forradalmat, kommunista pártokat, közlekedésben a „tilos” jelzést, a szerelem, szeretet jele is lehet). A jelentés nagymértékben függ attól is, hogy milyen helyzetben és milyen jelrendszer elemeként használjuk az adott jelet A jelentést meghatározza, hogy az adott jel a valóság mely részét, milyen körülmények között, milyen jelrendszerbe illeszkedve képes felidézni. 2. A jelek legfontosabb ismertetőjelei - Minden jel érzékszerveinkkel felfogható (látható, hallható, tapintható) jelenség vagy tárgy. - A jelek szerepe, hogy felidézzék, helyettesítsék a gondolati vagy tárgyi valóság összefüggését, vagyis önmaguknál többet jelentsenek. - Mindig

egyszerűbbek, m int a v alóság, am ire v onatkoznak. Rendszerint n em egyetlen tárgyat, hanem egy egész jelenségnek az osztályát, ezért a szerepük erősen általánosító, és segítői az emberi gondolkodásnak. - Felidéző szerepük az objektív valósághoz kapcsolódáson al apulhat, de j ellé csak azáltal válhatnak, hogy egy kisebb-nagyobb közösség minden tagja elfogadja, jelként értelmezi őket. - A jelek sohasem elszigetelt egyes elemek, hiszen szerepüket csak azáltal teljesíthetik, hogy egy jelrendszer tagjai. - A jel csak az emberi érintkezésben töltheti be lényegi szerepét, a jelzést. 3. A nyelvi jelrendszer A nyelv, mint jelrendszer a legegyetemesebb: minden ember birtokában állhat, és a leginkább alkalmas a külső vés a belső valóság bonyolultságának teljes kifejezés ére, megragadására. Hároméves korunkban már alkalmas eszköze minden közlésünknek, de nincs ember, aki teljes egészében birtokolná akár csak egyetlen

nyelvet is. A nyelv egy közösség alkotása, amelyet évezredek folyamán a társadalom hozott létre. Olyan társadalmilag elfogadott jel- és szabályrendszer, melynek alapja az egyes ember beszédtevékenységének. A beszéd a nyelvnek egyéni és aktuális alkalmazása a kommunikációban, a társas érintkezésben, a társadalmi együttélésben. A nyelvnek a beszéd a létformája, konkrét megvalósulása. A nyelv állandóan növelhető és változtatható j elek ál lományá ból és a jeleket közléssé szerbező szabályokból ép ül f el. Ezek együttesen alkotják a nyelv rendszerét A beszédben megtestesülő nyelv legjellemző bb vonása, hogy hangokból épül fel. A beszédhangoknak önmagukban nincs jelentésük, csak jelentésmegkülönböztető sz erepük van. Morfémáknak nevezzük a nyelvi jelrendszernek azokat a legkisebb elemeit, melyek érzékelhető hangtestbő l állnak és jelentés fű ző dik hozzájuk. Morféma lehet nemcsak minden szó, hanem

például a magyar nyelv minden toldaléka (jel, képz ő, rag) is. Az elemi jelekből szerkesztett j elek ép ülnek f el. Ezen j elek közül a legkisebb az ún. szószerkezet (szintagma) 4. A nyelvi jelek csoportosítása A morfémákat jelentésük, alaktani viselkedésük és mondatbeli szerepük alapján csoportosítjuk, (A szavakat szófaji csoportokba soroljuk.) A nyelvi jelek egyik legjellemzőbb v onása a j elentésük t öbbszörösr étegzettsége A nyelvi jelek haszná latukat alapjelentésük, stílusárnyalatuk, nyelvrétegbeli hovatartozásuk befolyásolja. A nyelv valóság felidéző szerepe az elvonatkoztató gondolkodáson alapszik. Minden nyelvi jel nem a valóság egyetlen darabjának megnevezése, hanem a tárgyak, jelenségek egy egész csoportjának közös neve 5. Nyelvtani szabályok A nyelvi jeleket minden nyelv jellegzetes, rendszerré szervez ődött s zabályok alapján kapcsolja össze. A nyelv alkalmas arra, hogy ne csak a valóság egyes

elemeit nevezze meg, hanem az elemek kapcsolatát is kifejezze. A nyelv elválaszthatatlan a valóságtól és az emberi gondolkodástól. 15. tétel A stílus f ogalma és hírértéke A stilisztika az egyik nyelvészeti tudományág, amely a nyelvi rendszerben rejlő lehetőségeket vizsgálja, valamint azt kutatja, hogy milyen sajátos szerepet tölthetnek be a beszélő és az í ró ál tal k iválasztott n yelvi elemek a k özlésbe, s m ilyen t öbblettartalommal g azdagítják a jelentést. A stílus a nyelv jellegzetes h asználati m ódja, am ely a t örlés er edményességét s zolgálja. Célja az, hogy a valóságot a beszélő szándéka szerint ábrázolja, hitelesen fejezze ki szándékolt közleményét. A közlésfolyamat tényezői befolyásolják kifejező erejét. A stílust a n yelvi el emek kiválasztása és el rendezésük módja al akítja ki. A nyelvhez adott ál landósult stílusérték a s zó j elentésének r észe, egyéni és alkalmi

felhasználása révén a szövegben j elentéstöbbletet nyer, ez az al aki stílusérték. Minden hang, t oldalék, szó, m ondatszerkezet, amely t öbblettartalmat hor doz az aktuális megfogalmazásban, stíluselem. 12. tétel A stílus fogalma, stílusérték. A stílus elemzésekor azt vizsgáljuk, hogy a szöveg nyelvi elemei milyen viszonyban vannak a kifejezendő tartalommal, és hogyan hatnak az olvasóra vagy hallgatóra. A stílus a nyelv használatának jellegzetes módja A stílus mindig választás eredménye: többé-kevésbé szinonim nyelvi elemek közül azt használjuk, ami mondanivalónknak leginkább megfelel. A stílus másik tényezője, hogy a kiválasztott nyelvi elemeket hogyan rendezzük el ( Például egy reggeli ébresztőben a Talpra, gyerekek! egész más hatású, mint a Nemzeti dalban: Talpra, magyar!). A stílus hatása a közlés gazdagítása többlettartalommal. A stílus hatásának forrását keresve a szöveget, a mondatot felbontjuk kisebb

egységekre, ún. stíluselemekre Minden nyelvi elem és egység lehet stíluselem, de mindig csak a szövegben, más nyelvi elemekkel összekapcsolva, a tartalomhoz, a beszélőhöz és a hallgatóhoz való viszonyban dől el, hogy egy nyelvi elem miért és mennyire válik stíluselemmé. Egy nyelvi elemnek az adott szövegben érvényesülő sajátos jelentéstöbbletét stílusértéknek nevezzük. A jelentéstöbblet alapja, hogy a szokásostól eltérően használjuk a nyelvi elemet. Az állandósult stílusérték a szó jelentésének elválaszthatatlan része, és mint ilyen nyelvi jelenség. A szavak alkalmi stílusértéke csak az adott szövegben érvényesül, mert az egyéni felhasználási mód teremti meg alkalmilag. Minden nyelvi elemnek van egy, a szavak fogalmi jelentéséből adódó elsődleges (denotatív) jelentése. Erre épülhet a jelek közötti viszonyokból, a szövegösszefüggésből kialakuló másodlagos érzelmi-hangulati-gondolati többletjelentés

(konnotatív). A nyelv szavainak nagy részében csak megszokáson alapul a hangalak és a jelentés kapcsolata. Más részükben azonban közvetlenebb ez a viszony, ilyenek a hangutánzó, hangfestő szavak és képzett szavaink. Ezeket a szavakat nevezzük motivált szavaknak, szemben a motiválatlan szavakkal, amelyekben a hangalak és a jelentés között nincs kikövetkeztethető kapcsolat. 11. tétel A szórend és az aktuális mondattagolás 1. A szórend A mondatot alkotó szavak hagyományosan kialakult sorrendje. A magyar nyelv szórendjét szabad szórendűnek szokás nevezni. Egyesm ondatrészeknek n incsp o ntosan megszabott szórendi helyük A magyar szórend alapja az értelmi kiemelés, azaz szórendünket az újat közlő r ész , a réma szabályozza Ez azt jelenti, hogy a szórendet az előzmények és a beszédszituáció együttesen határozzák meg A szöveget felépítő mondatok sorrendje a beszélő szándékától függ, kötöttség ek itt nem

érvényesülnek. 2. Mondatrend Az összetett mondatban a tagmondatok egymásutánját nevezzük mondatrendnek. Ez általában szabad, mert a tagmondatok sorrendjét a beszél ő m ondanivalójában érvényesülő f ontossági szempontok határozzák meg. Bizonyos esetekben azonban a tartalmi viszony befolyásolja a mondatrend alakulását. Az alárendelő összetett m ondatokban a t agmondat sorrendje egyenes, h a el öl áll a fő mondat, utána a mellékmondat. Pl: Majd elválik, hogy mi lesz belőle Fordított sorrend: Hogy mi lesz bel őle, majd elválik. Megs zakított: Azóta, hogy nálatok vagyok, jól érzem magam A kötőszó helye kötött, mindig a mellékmondat elején áll, és a tagmondattal együtt mozdul. A mondat szórendjének irányító központja az állítmány ragozott része A magyar szórend legfőbb szerepe a mondanivaló ér zelmi és értelmi kiemelése, a beszélő s zándékának k özvetít ése. A mondatban a beszél őa közlés szempontjából

legfontosabb részt hangsúllyal emeli ki. A hangsúlyt értelmi és érzelmi, ritkán ritmikai tényezők i s befolyásolják. A han gsúly és a szórend szorosan összefügg az aktuális mondattagolással, az adott mondatnak a hallgató szempontjait figyelembe vevő tagolásával. 3. Az új közlés, a réma Ezek azok, amelyek nélkül a közlés folytonossága elképzelhetetlen lenne. A nyomatékos mondatokban a hangsúly az értelmi vagy érzelmi nyomatékát adja a mondatnak Általában nyomatéktalan mondat indítja közléseinket, amelyben még minden szó egyaránt fontos A nyomatéktalan mondatban az alapszórend érvényesüL A + B + Á vagy A + Á + B. Az állítmány mindig egyenes szórendű A nyomatékos mondatnak két fő szórendi típusa van. Ha az állítmány a fő han gsúlyos, akkor egyenes szórendű: igekötő + ige, vagy az állítmány névszói része + ige. Ha az alany a mondat élén áll, vagy a belsejében, de erősn yomatékú , akkor lehet a mondat

végén is Ha az alany vagy valamelyik bővítmény a fő hangsúlyos, ez közvetlenül az állí tmány ragozott része elé kerül, s ha nem egyszerű al akú az ál lítmány, akkor fordított lesz a szórendje: ige + ige + kötő. Az i lyen mondat kirekesztő értelmű , valamivel való szembenállást fejez ki. Az azonosító szerkezetű hozzárendelő szintagmákban ennek alapján könnyen eldönthető, m elyik az al anyi és melyik az állítmányi rész. A szintagmáknak nagy a szórendi szabadsága. Az alanyi és az állítmányi viszony az egyeztetés miatt egyértelm ű, szórendjük szabad. A tárgy és határozó csak toldalékos alakjával fejezi ki viszonyrendszerét A jelző mondatbeli szerepére épp a kötött szórendi helye utal, a minő ség -, a kijelölő és mennyiségjelző a jelzett szó elő tt, az értelmező pedig utána áll. 4. Álszintagmák Szórendje szófaji természetüknél fogva kötött. A névelő közvetlenül megelőzi a névszót. A

névutó pedig utána áll annak a névszónak, amelynek jelentését határozóivá teszi Ha az igekötős ige egészében hangsúlyos, sn em f ejez k i f olyamatosságot, nyomósítást, akkor egyenes szórendű. Összefoglaló szórend: az igekötősi geh angsúlytalan, ésegy h angsúlyos összefo glaló értelmű kifejezés elő zi meg. Megszakított sorrend: jellemző a fog segédigés jövő idejű a lakokra, a módosító értelmű kel l, lehet, szabad, tud stb. állítmány melletti igenévre is: El fogok menni Be akar jönni. A tagadó- és tiltószó mindig azelőtt a mondatrész elő tt áll, amelyet tagad: Én nem hozom el. Általában hangsúlyos a kérdő névmás, a tagadószó, a kérdő és a t agadó határozószó, a mondat érték ű indulatszó. A mondatrészek közül az elöl álló állítmány, minőség - és mennyiségjelző szinte mindig hangsúlyos. A hangsúlyos szavak szerint a mondat szakaszokra oszlik, hangsúlyos szótól hangsúlyos szóig terjed egy

szakasz, élén a szakaszhangsúly mint nyomaték. A leghangsúlyosabb szó a mondatban többnyire a réma, ennek első szótagja a mondathangsúly A nyomatéktalan mondatban nincs mondathangsúlyos rész és réma sem Az érzelmi hangsúlyozás esetén az értelmi hangsúllyal amúgy is kiemelt szót nagyobb nyomatékkal mondjuk ki, vagy áttevődhet más szóra a n yomaték. A ritmikai hangsúly az ütemes versek elmondásánál érvényesül. 15. tétel A tudományos és publicisztikai stílus Napjainkban az egyik legerőteljesebben fejlődő stílusréteg a tudományos stílus. Meg kell különböztetnünk a tudományos stílusnak egy felső, általában írásbeli rétegét, ennek egy kiművelt szóbeli változatát és igénytelenebb alsó szintet. Nagyok a műfaji különbségek is A legjellemzőbb műfajok: a tudományos értekezés, az esszé, az ismeretterjesztő cikk, tanulmány vagy előadás, szakmai vita, hozzászólás, és idetartozik az iskolai felelet, dolgozat

és a szakmai kérdésekről folytatott kötetlenebb beszélgetés is. Nagy különbségeket eredményez a téma is A kommutatív tényezők közül a valóságnak van leginkább meghatározó szerepe. A tudományos stílusban a szóválasztás alapja a nemzeti irodalmi nyelv és a szakmai nyelvváltozatnak sajátos szókincse: a szavak és szakkifejezések. Legfőbb követelménye a szavak egyértelműsége, ezért a szavak jelentését nem módosíthatja az alkalmi szövegösszefüggés, és kisebb szerepet kap a jelentés expresszív mozgása, többértelműsége, a hangulati hatás. A mondanivaló megszerkesztésében is nagy szerepe van a világosságnak, gazdaságosságnak. Ezt úgy kell megvalósítani, hogy ne szenvedjen csorbát az árnyaltság, a kellő részletezés. A mondatszerkesztés néhány jellemző vonása: a kijelentő mondatok túlsúlya, az alárendelések más stílusrétegekhez képest nagyobb gyakorisága, az egyszerű mondatok n agyobb m egterheltségi f oka

(igeneves szerkezetek, láncolatos jelzők, halmozott mondatrészek stb.), a teljes szerkezetű mondatok uralma Jellemzi a stílusréteget a következtető és magyarázó m ondatok kedvelése, gyakoriak a feltételes m ondatok. Az üzenet teljes tartalmát a nyelvi eszközök hordozzák; a nem nyelvi kifejezőeszközöknek még az élőszóbeli változatokban is alig van szerepe. Ez növeli a szöveg szerkesztésének igényét, teszi gyakorivá a hangsúlyozottabb szövegtagolást írásban és élő szóban is. A sajtó feladata, hogy bemutassa a politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális élet időszerű eseményeit, legfontosabb jelenségeit, problémáit, s így alakítsa a közvéleményt. Az igazi publicisztika elvi felelősséggel és meggyőző szándékkal elemzi, értékeli a politikai, társadalmi, művelődési vagy más fontos kérdéseket; megfogalmazásában irodalmi nyelvi igényesség jellemzi. A publicista tehát közérdekű dolgokról szól, személyes

meggyőződéssel. Jellegzetes műfajai: rövid, tömör hír, a hivatalos közlemény, a részletesebben tájékoztató tudósítás, h íradás, a színes riport, az interjú, a terjedelmesebb elemzést, értékelést tartalmazó cikk, kr itika stb. A publicisztikai stílus fogalmán tágabb értelemben a rádió és a televízió nyelvét is értjük. A sajtó nyelvében több nyelvi, illetve stílusréteg keveredik. Erős benne a szépirodalmi és a tudományos stílus hatása, de nem nélkülözi a közéleti stílus nyelvhasználatát, és a társalgási stílus fordulatainak használatát sem. A sajtó nyelvében nagy szerepet kapnak az időszerű vonatkozások: jellemző a hely és időmegjelölések, a nevek, intézménynevek sűrű előfordulása, a rangok, címek gyakori és pontos megnevezése. Az időszerűséget jelzi a sajtó stílusában az újabb keletkezésű szavak gyakorisága is Alkalmanként bizonyos nyelvi divatok megfertőzik a sajtó stílusát. Például

napjaink magyar sajtónyelvében sokszor találkozunk az idegen szavak fölösleges használatával, divatos szavakkal, gyakran sablonos, terjengős kifejezésekkel (pl.: elintézésre kerül, a felmerülő problémák terén kivételt képez stb) A publicisztikai írásokat áthatja a személyes, nemegyszer szenvedélyes meggyőződés. Ezért jellemzőek az érzelmileg-hangulatilag erősebb töltésű, gyakran egyéni nyelvi leleményt is tanúsító kifejezések. Az indulati tartalmat jellegzetes stílusalakzatok közvetítik: kérdések, felkiáltások, halmozások, fokozások stb. Az mű szövegének, bekezdéseinek, mondatainak szerkesztésében sokszor párhuzamok és ellentétek alkalmazása segíti a mondanivaló pontosabb, teljesebb kifejezését. A világos szerkesztést szolgálja a szöveg kapcsolóelemeinek tudatos, pontos alkalmazása. Ezért gyakoriak az előreutalások vagy visszakapcsolások, a feltevésre, következtetésre, magyarázatra, összefoglalásra utaló

kifejezések. Az értelmi, érzelmi hatást erősíthetik az idézetek, hivatkozások. A jó publicista találó, érdeklődést keltő címmel is fokozza írásának hatását. A jó cím érdekes, rövid, nem árul el sokat a mondanivalóból, de valamit jelez az a író szándékából. Az újságban közlő, kifejező értéke lehet az írás képének is 10. tétel Alá és mellérendelt viszonyok a nyelvben. Az alárendelő szintagma tagjaira jellemző nyelvtani viszonyok nem korlátozódnak az egyszerű mondatra. Az igei állítmány kivételével bármely mondatrészi tartalom kifejezhető mellékmondat formájában, s eszerint beszélünk az alárendelő mondat különböző fajtáiról. Alárendelő viszonyban lehet egymással az összetett szavak egyik csoportjában az elő- és utótag, s így különböztetünk meg alanyos, tárgyas, határozós és jelzős összetételeket. Az össze tett m ondatoknak azt a c soportját h ívjuk alárendelőnek, amelyben a

tagmondatok nem egyenrangúak, nem egy szinten helyezkednek el: az egyik a főmondat, s ennek v alamelyik mondatrészét fejti k i a m ásik, az aláre ndelt m ondat. A kiemelt mondatrész helyén a főmondatban gyakran utalószó áll. Ez általában mutató névmás (Azok látták jobban az előadást, akik elől ültek.) A mellékmondat nem mindig egyszerűen egy mondatrész kifejtése, és nem is mindig olvasztható be a főmondatba. Jelentése gyakran a közlés lényegét tartalmazza, a főmondat sokszor csak bevezeti, előkészíti a mellékmondat tartalmának átadását. Az alárendelt mondatokat a mellékmondat kötőszava alapján is lehet osztályozni. Vannak tartalmatlan kötőszavak (pl.: hogy), és vannak olyan kötőszók, melyek elárulnak valamit a mellékmondat jelentéséből (pl.: mert, ha, mint) Külön csoport az ún vonatkozó mondatok. Ezek a mellékmondatot vonatkozó névmással kapcsolják a főmondathoz (pl: aki, amely, amilyen, ahány, ahol, amiért stb.),

és a kötőszó szerepű névmás nyelvtanilag szerves része a mellékmondatnak, valamely mondatrész szerepét is betölti benne. Az alárendelő összetett mondatokat gyakran árnyalja valamilyen sajátos, nem mondatrészi szerepű jelentéstartalom. Ilyen például a feltételesség vagy a hasonlítás A feltételes mellékmondat jellegzetes kötőszava a ha. A hasonlító mellékmondatban pedig hasonlítással teszünk tartalmasabbá, pontosabbá a főmondat egy részletét. Jellegzetes kötőszava a mint. Az alárendelő mondat tagmondatait írásban vesszővel választjuk el egymástól. Megszakított vagy többszörösen összetett mondatban más tagoló írásjelet is alkalmazunk. A mondatvégi írásjellel a főmondat modális alapértékét fejezzük ki. Az alárendelő összetett szavak egy csoportjában az utótag szerepe megfelel az alaptagénak, az előtagé pedig a meghatározó tagénak. Sok olyan összetételünk van, amely bonyolultabb szerkezeteket, néha egy

teljes mondatot sűrít magába. Az összetett szavakat egybe- vagy kötőjellel írjuk. Feltétlenül egybeírjuk azokat a szavakat, amelyek különírva mást jelentenek (pl.: útonálló) A mellérendelő viszonyban lévő tagok egy szinten helyezkednek el, egyenrangúak: nincsenek egymással nyelvtani függésben, hanem csak tartalmi kapcsoltaban vannak. A mellérendelő kapcsolatok fajtái és jelzésük: kapcsolatos (-), ellentétes (-> <-), választó (~),következtető (->), magyarázó (<-). A kapcsolatos mellérendelésben a második tagmondat továbbfűzi, újabb tartalommal egészíti ki az elsőt. A választó mondat tagmondatai különféle lehetőséget tartalmaznak. Külön modális árnyalatot ad a mondatnak az akár.akár kötőszó használata, mert ezzel arra utalunk, hogy a beszélő szempontjából mindegy, hogy a kifejezett lehetőségek közül melyik jut érvényre. Az ellentétes mellérendelés két mondat szembeállítására (azonban,

ellenben, pedig) vagy egymást kizáró tartalmára épül (nem.hanem) A megengedő mondat átmeneti mondatfajta az alá- és mellérendelés között (bár szakad, kavarog a hó, még sincs hideg). Könnyen egyszerű mondattá alakítható: A nagy hóesés ellenére sincs hideg. Jellemző kötőszavai: bár, bárha, noha, ámbár. A mellérendelő összetett mondatok sorában külön csoportot alkot a következtető és a magyarázó viszony. A következtető mondat második tagmondata az elsőből adódó következtetést, okozatot, következményt mondja meg, leggyakrabba a tehát, így, ezért kötőszó vezeti be. A magyarázó mondatban viszont a második tagmondat az elsőben adott tartalom okát, indokát, előzményét világítja meg, jellemző kötőszava a hiszen, ugyanis, tudniillik. A többszörösen összetett mondatokban gyakran keveredik az alá- és mellérendelő viszony. A mellérendelő kapcsolatok típusai magtalálhatók a mellékrendelő szószerkezetekben is:

lát és hall (-), pihenni, nem pedig dolgozni (-> <-), élve vagy halva (~), gyorsan, tehát loholva (->), loholva, hiszen gyorsan (<-). A mellérendelő szószerkezeteket másképpen halmozott mondatrészeknek szoktuk nevezni. Írásban a mellérendelő szószerkezetek tagjait többnyire vesszővel választjuk el egymástól, kivéve, ha az és, s, meg, vagy kötőszót használjuk. A mellérendelő összetett szavak tagjainak viszonya általában kapcsolatos (már-már) ritkábban ellentétes (jön-megy). A mellérendelő szó létrejöhet szókettőzéssel (egy-egy; már-már; nono) és két külön szó összekapcsolásával (él-hal; perpatvar). Sok olyan szavunk van, amely ikerítéssel jött létre: mende-monda, izeg-mozog, ejnye-bejnye. A mellérendelő összetett szavakat egybe vagy kötőjellel írjuk. Az írásmód a két szó összeforrottságának mértékétől függ. 8. tétel Az ige és az igenevek szerepe a mondatban 1. A szófajok a

nyelvhasználatban jobbára egyformán viselkedő, azonos szerepet betöltő és azonos célra szolgáló szavak csoportjai. A szófaj a legáltalánosabb nyel vtani kategória, amelyet a szavak jelentése, mondatbeli szerepe, ővíthető b sége és alaki viselkedése határoz meg. Jelentésén a szavak használati értékét, lehetséges beszédbeli szerepét értjük Vannak olyan szófajok is, amelyek egyáltalán nem bő víthetők (névszók, névelő k, kötő szavak) A mondatbeli szerep azt jelenti, hogy melyik szófaj milyen funkciót tölt be a mondatban, akár megszerkesztve, akár szerkesztetlenül. Az alaki viselkedés azt fejezi ki, hogy az egyes szófajoknak saját toldalékolásuk, jellemző j elzés - és ragozásrendszerük van (ige, vagy főnév), m ások semmiféle toldalékot nem vehetnek fel (határozói, igenév, módosítószó), néhányuk pedig korlátozottan vehet fel toldalékokat (melléknév, számnév). Mai magyar nyelv szófajainak lehetséges rendszere

1. Igék: fut, játszik, csinál 2. Névszók: főnév: l ámpa, gép melléknév: szép, fehér számnév: első, sok, nyolcadik névmás: ő, magad 3. Igenevek: főnévi: enni, futni melléknévi: játszó, megbízott határozói: száguldva, megcsinálván 4. Határozószók: itt, holnap 5. Viszonyszók: névelő: a, az, egy névutó: alá, mögött kötőszó: meg, de, és, s igekötő: l e, f el, mellé, ki módosítószó: bizony, nem, talán 6. Mondatszók: indulatszó: na, jaj, persze felelőszó: nem, i gen 2. Az ige Az ige cselekvést, történést, létezést vagy állapotot kifejez ő sz ófaj. A c selekvést jelző ige olyan tevékenységet nevez meg, amely az alany akaratától f ügg: olvas, do lgozik. A történést kifejez ő ige o lyan v áltozás, f olyamat m egnevezésére s zolgál, amely független az alany akaratától: elromlik, fénylik, esik. A létezést jelentő i ge az alany l étét vagy n emlétét f ejezi k i: van, n incs, lesz. Az á llapotot jelentő

igével megnevezett igéket osztályozhatjuk a cselekvő és a cselekvés viszonya alapján is. Ige faja tál cselekvő műveltető szenvedő visszaható dik Jelentésárnyalata Képzője Példák a cselekvést az alany mással végezteti a cselekvést az alany elszenvedi a cselekvést az alanytól kiinduló -et, -at, -tet, -tat -atik, -etik, -tatik, -tetik -kodik, irat festet olvastatik méltóztatik tisztálko- az alany maga végzi -------- alszik, sé- dik cselekvés visszahat rá -kedik, kéredzke- -ódik, -ődik vonzódik a cselekvés lehetőséget -hat írhat fejez ki -het elmehet A cselekvés irányulása alapján tárgyas és tárgyatlan igéket különböztetünk meg. A tárgyas ige cselekvése az alanytól kiindulva valami másra irányul. Ilyen a cselekvő igék nagy része, és minden mű veltető ige: olvas, néz, hozat Ha a mondatban határozott tárgyuk van, ragozásuk tárgyas: hallgatja a rádiót. Ha határozatlan tárgy a bővítmény, akkor r

agozásuk al anyai: olvas egy könyvet. A tárgyatlan i ge cselekv ése ige, mint a cselekvő igék egy r észe, c selekvése az alanyon kívül másra nem irányul A mondatban tárggyal nem bővíthető k, ezért csak alanyi ragozásúak lehetnek: mosakodik, keresteteik, megy A cselekvés befolyásának módja alapján tartóshuzamos és mozzanatos történési igéket különböztetünk meg A tartós-huzamos igékhez tartoznak a folyamatos történés ű igék: dolgozik, já tszik, olvas. A mozzanatos igék egy pillanatig tartó vagy egyszeri cselekvést fejeznek ki: gyullad, lobban. Az ige a mondatban mindig állítmány, a mondat szervez ője. A z i gék eg y rész ének kötelező bő vítménye a tárgy és valamely állandó határo zó, más részük állhat vonzat nélkül is (olvas, sétál). ható 3. Igenevek Az igenév igéből képzett olyan fő név, melléknév vagy határozószó, amelynek igei tulajdonságai is vannak. Tipikusan átmeneti szófaj Fajtái: főnévi -,

melléknévi-, határozói igenév. A főnévi i genév igéből -ni képzővel kialakult származékszó, amely elvontan f ejez ki cselekvést, történést, vagy állapotot: írni, olvasni. A mondatban őleg f al any, tárgy és határozó szerepét töltheti be, ez a főnévi tulajdonsága. Alany csak bizonyos állítmányok mellett lehet: lehet, kell, szabad stb. A őnévi f i genév, i gei t ermészete bővíthető ségén alapszik. Tárgya és határozója lehet akár az igének: könyvet olva sni, szépen állni A melléknévi igenév olyan (-ó, -őm -t, -tt, -andó, -endő) képző s származékszó, amely az igei alapjelentést tulajdonságként nevezi meg: szépítő, m egfáradt, o lv asandó. A melléknévi igenév igei tulajdonsága mutatkozik meg abban, hogy képes kifejezni saját cselekvésének a mondat állítmányához viszonyított idejét. Egyidejűséget az -ó, -ő képzős igenevek fejeznek ki: olvasó, növő Elő idejű séget a -t, -tt képzős fejez ki:

felásott Utóidejű séget pedig az -andó, -endő képző sek: megoldandó A melléknévi igenév a mondatba általában jelz ő, de h atározó és állítmány i sl ehet. Bővíthető sége igei természetét mutatja. Sok melléknévi igenévőnev f esült, ezek mondatbeli viselkedése és bőví thetősége a fő nevekével egyezik: ebédlő , fő nök, író. A határozói igenév olyan -va, -ve, -ván, -vén képzős származékszó, amely a c selekvésfogalmat határozói körülményként nevezi meg: sietve, állva. ővítményei B az igére jellemző tárgy és határozószó: f otelben ülve evett este. 13. tétel Azonosalakúság, többértelműség, rokonértelműség a nyelvben Ha k ét szónak a h angalakja azonos, de j elentésük t eljesen más, és a j elentések között nincs semmiféle összefüggés, ak kor azonosalakúságról beszélünk. A z i lyen szavak az azonos al akú szavak (terem, vár stb.) Azonsalakúság előfordulhat toldalékmorfémák között

is. 1. Műveltető igeképző: húzat, vezet 2. Főnévképző: huzat, kenet A „ t” lehet a tárgy ragja és a múlt idő jele is (pl. hajót, ment) Az olyan szavakat, amelyeknek egy hangsora van, de ehhez több összefüggő, egymásból levezethető jelentés kapcsolódik, többjelentésű szavaknak nevezzük ( poliszémia). A t öbbjelentésű szavaknak van egy eredeti, első jelentésük Később kialakul a második (harmadik, negyedig stb) jelentés is (pl levél, keres, édes stb) Toldalékmorfémák is lehetnek többértelműek (pl. az „ s” képző: Juli-s, nád-as, órá-s) Vannak hasonló alakú szópárak (hasonló hangzásúak): egyelőre egyenlőre válság váltság fáradság fáradtság Rokonértelmű szavak (szinonimák), hangalakja különböző, jelentésük azonban hasonló. Az ún. azonos értelmű szavak a valóságnak ugyanarra a mozzanatára vonatkoznak (pl kutya-eb, autó-gépkocsi) Értelmi szinonimák: v an k öztük f okozati, szemléletbeli,

érzelmi, hangulati k ülönbség ( pl. fut-rohan-szalad, énekel-dalol-kornyikál). 4. tétel Helyesírásunk alapelvei 1. A magyar írás és helyesírás Az írás története egyidősa h elyesír ás történetével. A hangjelölő í rásf eltételezi egy nyelv beszédhangjainak megállapítását, az írásjeleket átadó és átvevő n yelv k özötti különbségek felismerését. Néhány hangunk írásmódja 900 éve változatlan (pl: a, b, m, n, l), míg egyes hangok írása századokig változott (s, sz, z, zs, c, cs, k, v, gy, ty, ny, ly, ö, ü). A hangok jelölésére többféle próbálkozás után végül egy kett ős, d e k övetkezet esen alkalmazott rendszert alakított ki a magyar írásgyakorlat. A magánhangzók minőségét és hosszúságát ún mellékjelekkel (ékezetekkel) jelöljük A latintól eltérő mássalhangzókat pedig betűkapcsolatokkal k ülönböztetjük m eg, és u gyanezt az e lvet követjük a mássalhangzók hosszúságának jeleként a

betűk megkettő zésével. A magyar helyesírási rendszer értéke, hogy minden beszédhangnak külön jele van, de csak egy jele van. 2. Helyesírásunk alapelvei A magyar helyesírás legfőbb alapelve a kiejtés szerinti írás. Mai nyelvjárásaiban többféle kiejtés van, de a kiejtés elvén alapuló egységes helyesírás feltételezte az egységes irodalmi és köznyelv meglétét. A tőszavakat általában a kiejtés szerint írjuk le (pl. gyökér, kenyér) A több szóelemből ál ló szavakban azonban mássalhangzók t alálkozásakor egyes hangokat gyakran nem eredeti formájukban ejtünk, hanem részlegesen vagy teljesen megváltoztatva Ekkor a szóelemzés elvét kell alkalmaznunk A kiejtés szerinti írásmódtól csak akkor térünk el, ha a szóelemekben olyan változás történik, amely nem következik be minden azonos mássalhangzó találkozásakor, vagyis nem hangtani változás, hanem csak meghatározott grammatikai helyzetben a mássalhangzóra végződő

névszók ragos alakjaiban megy végbe. A szóelemzés elve és a kiejtés szerinti írásmód elve egyesül a szóelem-tükrözés elvében, a magyar helyesírás egyik legfontosabb sajátosságában. A helyesírásnak az akadálytalan nyelvhasználatot kell szolgálni. A nemzeti kultúra egységének megóvása és a mindennapi nyelvhasználat minél következetesebb, pontosabb szolgálata követeli a helyesírásban is az állandóság és a változás egyensúlyát. Az egységes magyar helyesírás egységének őre a M agyar Tudományos Akadémia. Ennek helyesírásától sem kisebb-nagyobb közösségeknek, sem egyéneknek eltérni nem szabad. Elsősorban értelmes, gondolatainknak megfelelő í rás ára kell törekednünk 3. Az írás és az írásjelek Az emberi szellem egyik legnagyobb hatású találmánya az írás, vagyis az emberi beszéd rögzítése grafikai jelekkel. Az írásjegy jelöltje a ma legáltalánosabban használt betűíráso kban az adott nyelv egy-egy

beszédhangja, de a régebbi és néhány mai írásban is lehet szótag vagy szó is. Az írásjegyek olyan jelek, amelyeket valamilyen megállapodás fűz egy -egy jelölthöz. 24. tétel Irodalmi nyelvünk kialakulásának főbb állomásai A felvilágosodás korában központi kérdéssé lett nyelvünk jogainak helyreállítása, államnyelvé tétele, egyenjogúságának biztosítása a művelődésben és a közéletben. A jogaiban korlátozott nyelv nem fejlődhet belső jellegében sem szabadon, de egy nem eléggé kiművelt nyelv nem küzdhet sikerrel az egyenjogúságért. E korszakban országos érdeklődést biztosított a nyelvfejlesztés ügyének, még a részletkérdéseknek is az a felismerés, hogy az anyanyelv a nemzeti felemelkedés és megmaradás legfőbb záloga. A XIX század első évtizedeiben Széphalom, a 20-as évektől kezdve Pest lesz a központja a nyelvművelő, és a korszak legelején megfogalmazott "jámbor szándék" után 1831-től

már működött a Magyar Tudós Társaság. Az új korszak első félszázadában több nyelvtan, szótár, szójegyzék, szakszótár, nyelvtudományi vitairat jelent meg, mint eddig együttvéve. A kor legfontosabb vitatémái - mi legyen a nyelvjárások és az egységes normatív irodalmi nyelv viszonya - Mi legyen az egységes nyelv normájának alapja: a korabeli élőbeszéd vagy a régi irodalomban ránkhagyott magyarság - az íróknak, a nyelvtudósoknak vagy a beszélők összességének van e joga a nyelv ügyében dönteni - A fordítás vagy az eredeti mű fejleszti e jobban a nyelvet ? "Jottista-ypszilonista háború" néven szenvedélyes vita bontakozott ki a XIX. század elején a helyesírás kérdéseiről. Révai Miklós a szóelemző írást javasolta (Kazinczy is ezt támogatta), Verseghy Ferenc pedig a kiejtés szerinti írást. Valóságos háború dúlt ekkor a hagyományőrzők, ún. ortológusok és a nyelvújítók, a neológusok között 1813 a

Mondolat című gúnyirat megjelenése. Ezt a nyelvújítás ellenfelei írták Művükre Kölcsey Ferenc és Szemere Pál írta meg a nyelvújítók válaszát 1815-ben Felelet a Mondolatra címmel. A magyar nyelvnek szüksége volt a tudatos alakításra és gyarapításra, ami Kazinczynak és társainak a célja volt. Néhány szélsőséges nyelvújító elvétette a mértéket a szógyártásban, olyan szavak keletkeztek, amelyek nem állták ki az idő próbáját. A nyelvújító mozgalom több ezerre menő új szóval, igen sok szófűzési móddal gazdagította nyelvünk szókészletét. Számos elfeledett, elavult magyar szót újítottak föl Módosították, bővítették a szavak jelentését. A legtöbb új szót képzéssel, összetétellel és elvonással alkották a nyelvújítók. Munkájuk eredményeképpen e korszakban formálódott ki véglegesen az egységes magyar irodalmi nyelv, jött létre a művelt köznyelv. Megújult a szépirodalmi, társalgási,

tudományi stílus is. A nyelvvel és stílussal való tudatos törődés , mint hagyomány él tovább a költő- és tudósnemzedékben. 1872-ben indult a Magyar Nyelvőr című folyóirat, mely azóta is fennáll, és fontos szerepet tölt be a magyar nyelv ápolásában. 22. tétel Nyelvtani rendszerünk kialakulásának kérdései Egy nyelvben nemcsak a szókészlet, hanem a nyelvtani rendszer is változik. Ez megmutatkozik a nyelvi elemek összeszerkesztésének módjában és a nyelvtani viszonyokat kifejező eszközök készletében is. A mai magyar szabályrendszer jelentős része az ősmagyar korban alakult ki. Nyelvünk megtartotta finnugor jellegét, de több ponton a rokon nyelvektől eltérő módon fejlődött. A fejlődés egyik fő irányvonala, hogy az eredetileg j elöletlen m ondatbeli kapcsolatok f okozatossan jelöltekké vált ak (pl: ragtalan volt a tárgy, a határozók egy része is, jelöletlen volt a birtokviszony). Fejlődtek a grammatikai e szközök:

viszonyszók és toldalékok újabb csoportjai létrejöttek, a meglévő csoportokon belül az elemek készlete bővült (pl: határozói igenév, vonatkozó névmás kialakulása). Legtöbb igeragunk személyes névmásból jött létre a nyelvemlékes kor előtt, ilyenféle szerkezetekből: lát é n, lát te , majd hangsúlyát vesztett névmás hozzátapadt az igéhez: lát-te => látod. Hasonló módon jöttek létre a birtokos személyjelek A finnugor korból származik a kijelentő, a felszólító és a feltételes mód megkülönböztetése. Az idők kifejezése azonban a magyar nyelv külön életében fejlődött tovább. Az ősi finnugor viszonyító eszközök mellé (pl: tagadószó, személyes és kérdő névmás) a magyar nyelv külön életében igen nagy számú igekötő, névutó, kötőszó alakult ki. Létrejött a határozói igenév, a kétfajta névelő A nyelvemlékes korban alakult ki a határozott és határozatlan névelő is. Szerepe elsősorban

jelentésbeli, a szó határozottságának, illetve határozatlanságának jelölése. Ez hatással van a grammatikai szerkezetekre is, például tőlük is függ a tárgy határozottsága, tehát a tárgyas vagy az alanyi ragozás. Fontos fejezete mai nyelvtani eszközeink kifejlődésének a kötőszók létrejötte és állandó gazdagodása, jelentésük változása. A toldalékok elemkészletének egy része már a finnugor alapnyelvben is megvolt (pl: a -k többesjel. Ragjaink nagy része önálló szóból alakult ki E folyamat legfőbb állomásai: két tartalmas szó szintagmatikus kapcsolata, majd a gyakori együtthasználat következtében szorosabb összeforrása és fokozatosan névutós kapcsolattá válása, majd a névutó összetapadása a szóval, vagyis raggá válása. A mondatok s zerkezetében is az árnyalás, a differenciálás felé haladt a fejlődés. Az ősi egyszerű mondat, majd ezek mellérendelő szerkezetekké való összekapcsolása után alakul csak

ki az alárendelő mondattípus. 13. tétel Stílusárnyalatok A stílust egyrészt akkor érezzük kifejezőnek, ha a beszélő maximálisan él azzal a lehetőséggel, hogy a nyelvi elemek jelentése a felhasználáskor feltöltődhet alkalmi többlettel, másodlagos jelentéssel. A stílus expresszivitásán (kifejezőerején) azt is értjük, hogy mennyire közvetíti az érzelmeket, hangulatokat, a képzelet és a gondolatok mozgását. Érzelmek kifejezésének lehetőségei: - erősítés (nagyítás, túlzás)pl.: A szerelem, a szerelem Ezerféle rózsát terem; - gúnyos kicsinyítés (Ady verssorában: Most perc-emberkék dáridója tart) - kedveskedő kicsinyítés (József Attila versében: Akácocskát babrál a homály). Az erősítés nyelvi eszközei: - expresszív érzelmi tartalmú szavak választása (archaizmus: poéta (költő); neologizmus: foghíjtelek (üres telek); idegen szó: ancug (ruha); szakszó; argó kifejezés: csipkedi magát (siet); szókép: a

Föld füle (rádióteleszkóp); szólás: szegre akasztotta elveit (feladta); rokon és ellentétes jelentésű szavak egymásra vonatkoztatása: kis hírek a nagyvilágból); - élőbeszéd zenei kifejezőeszközei: kifejező hangváltozások (pl.: kitűnő!), hanglejtés, szünet, tempó; - az ismétlés sokféle változata: egyszerű ismétlés, halmozás, felsorolás, fokozás, az egész szerkezet ismétlődése. A hallgatóhoz való személyes viszony nyelvileg néha úgy jelenik meg, hogy elmarasztaló vagy fájdalmas mondanivalónkat enyhébb formában fejezzük ki. A hallgatót tapintatból kímélő, a mondanivalót enyhítő eljárást eufemizmusnak nevezzük (pl.: az öregséget eufemikusan magas kornak, idősebb kornak, az élet őszének stb. nevezzük) A stílusárnyalat a stílusnak az a sajátossága, amelyben megnyilatkozik a beszélő lelki állapota, valamint a hallgatóhoz, a beszédhelyzethez és a témához való személyes viszonya. A stílusárnyalatok igen

sokfélék, megnevezésükben hol a lelkiállapotra utalunk (kedélyes, t réfás, f ennkölt), hol a helyzetet jelöljük meg (ünnepélyes), hol pedig a beszélő és hallgató viszonyát jelezzük vele (bizalmas, fesztelen, családias). A stílusárnyalatot más szóval hangnemnek is szokták nevezni A patetikus és a gúnyos stílusárnyalatra jellemző az értékelés és a viszonyulás erőteljes kifejeződése. A patetikus stílusra jellemzőek a pozitív, a ünnepélyes, fennkölt hangulatú szavak, kifejezések; a hétköznapiság kerülése a mondatfajtákban, szerkezeti formákban is megjeleni: gyakoriak benne például a szónoki stílusra jellemző megszólítások, felkiáltások, költői kérdések, a halmozás, fokozás. A gúny általában elutasítást fejez ki: azon gúnyolódunk, aminek az értékét kétségbe vonjuk, vagy amit határozottan károsnak tartunk. A nyílt gúnyt túlzással, nagyítással, néha pedig sértő, esetleg durva hatású szavakkal

fejezzük ki. A gúny burkoltabb formája az irónia Az ironikus stílusra az a jellemző, hogy a káros, elítélendő, rossz jelenséget éppen ellenkezőleg írjuk le (pl.: ha valakitől rosszul esett valami, és erre azt mondjuk: Ez szép volt tőled.) 12. tétel Szóelemek Manapság, a mai nyelvben, a szó szót többféle jelentésben használjuk. A szótári szó a mondatban előforduló szavak jelektő l és ragoktól megfosztott alakja, szót ározható nyelvi egység. A közlésfolyamatban a szavak a mondat részeiként tartalmaznak nyelvtani szerepükre utaló jelentésmozzanatot: Érdekes könyvet olvastam Ebben a mondatban a őf név a tárgyeset ragját, az ige a múlt idő jelét és az egyes szám első személyű i gei személyragot tartalmazza. Ez a szóalak A szóalak szerkesztés eredménye, ezért jelentéssel is bíró kisebb részekre, szóelemekre (morfémákra) bontható. A szóelemek a nyelvnek a legkisebb, jelentéssel bíró egysége. Csoportjai: 1. A

szótő vagy tő morféma a szó jelentésének magvát hordozza − Szabad morfémák: a szótári szótövek önmagukban, más szóelemektől függetl enül is előfordulhatnak a mondatban: nyár, diák, autó, pihen. − Kötött morfémák: nem szótári szótövek csak bizonyos toldalékok előtt jelennek meg, önmagukban nem fordulnak elő: bok -rot, ta-vat. 2. A toldalékmorféma: mondatban önállóan nem fordul el ő, f eladata a j elenté sváltoztatás, módosítás vagy mondatbeli viszonyok jelölése (ír)-ás, (könyv)-ek − szabad tő: a szótő vel egybeeső alak: ház -, hó-, vesz− kötött tő: önállóan használatos: hav-, vev-, ve-. A szótövek nagy része egyalakú, minden toldalék őtt el v áltozatlan m arad: h ajó, kávé. Kisebb részüknek más-más alakjaihoz járulnak a toldalékok, ezek többalakú tövek: bokor-ba, alv-ás. A szótövekhez kapcsolódnak a toldalékmorfémák. Képző: Szótő után áll. Megváltoztatja a szótő jelentését:

kertész, az -ész képző foglalkozásnevet hozott létre az alapszóból, amelynek önálló ragozási rendszere (paradigmája) van. A képző megváltoztathatja az al apszó szófaját, s ezzel együtt mo ndatbeli szerepét is Jel: Módosítja a fogalmi jelentést, nyelvtani jelentésmozzanattal gazdagítja azt (idő, mód, birtoklás, többség). A jel közbülső helyzetű szóelem: elő tte a képző k, utána a rag áll. Rag: A mondatbeli viszonyítás és egyeztetés jelentésmozzanatának kifejezője. E záltal kijelöli a szavak mondatbeli szerepét A rag szóalakzáró morféma, semmilyen más morféma nem követheti. Szerepe: − jelölhet mondatbeli viszonyokat: könyv-et olvas, erdő -ben fut. − kifejezheti az egyeztetést (névszói és igei személyragok), pl: A Dóriék etlévedtek az erdőben. A morfémák általános kapcsolódási sorrendje a magyarban: szótő + képző + jel + rag. A középfok jel megel őzheti a képző t: legnagyobbat. Előfordul , hogy a

rag után képző áll: h árom-szor-i. A szótövek és toldalék morfémák kapcsolásakor az elemek között egy rövid magánhangzó jelenhet meg: (ház)-a-(k)-a(t). Szerepe az, hogy a mássalhangzók torlódását feloldja, az ejtést megkönnyítse. Ez a magánhangzó az előhangzó, amelyet a toldalék r ész ének tekintünk Abszolút tő: nem bontható morfémákra: barát. Relatív tő: további önálló morfémákra bontható: barátság, barátságos. Ha a szóelemek alakját és jelentését együttesen vizsgáljuk, három csoportra oszthatjuk őket: 1. Szabad morféma: önálló alakja, jelentése van, önmagában betölthet mondatrészi szerepet Ide tartoznak a szótári szótövek: szép, ház, olvas 2. Félszabad morféma (álszók): az önálló alakú, de járulékos jelentésű szóelem Jellemző je, hogy önállóan nem fordul elő, csak egy szabad morfémával együtt l ehet mondatrész, például névelők, n évutók. Az ál szók egy valódi szóval

álszintagmát alkotnak: az ember, a ház mögött 3. Kötött morféma: alakja és jelentése is járulékos, csak szabad morfémával együtt fordulhat elő, azz al alkot szóalakot, például toldalékmorfémák (-gat, -get). Alakjuk önállótlan, csak bizonyos toldalékok előtt j elenik meg: l ov -ak ve-het. 1 20. tétel Szókincsünk bővítésének forrásai A nyelv változása a legnyilvánvalóbban és a legnagyobb mértékben a szókincsben mutatkozik meg. A szókincs változásának fő iránya a gyarapodás A szókészlet bővítésének sok módja van. Mai szavaink legnagyobb hányada ún belső keletkezésű szó: ezek a nyelvrokonainktól való eltávolodás után keletkeztek ősi vagy idegen eredetű tövekből való képzéssel, összetétellel, vagy pedig szóteremtés útján. A eredeti elemek azonban kiegészülnek más nyelvekből átvett szavakkal is. A belső keletkezésű szavak szóteremtéssel és szóalkotással jöhetnek létre. Szóteremtésnek azt

eljárást nevezzük, amely során egy ú j, e ddig n em volt hangsor válik sz óvá. Így keletkeznek az indulatszavak, a hangutánzó és hangfestő szavak. Szóalkotás: meglévő elemek összekapcsolásával hozunk létre új szót. Beszélhetünk természetes szóalkotásról, amikor a szókincsnek ilyen módon való gyarapítása szinte észrevétlen, ösztönös, és mesterséges szóalkotásról, vagyis tudatos, az emberhez köthető szógyarapításról. A szóképzés a legrégibb időktől máig fontos eszköze a szókincs gyarapításának. Ősi képzőink egy része is finnugor eredetű. Pl: -t, -d, -l, -s, -g stb A képzők állománya gyarapodott. Az ősi, egyelemű képzők mellett sok képzőbokor alakult ki Számos képző önálló szóból alakult ki. A képzett szónak és alapszavának jelentésbeli kapcsolata többféle lehet. Egyes képzők szerepe elsősorban az alapszó mondatbeli felhasználhatóságának módosítása. Más esetben módosítja a képző az

alapszó jelentését, például a gyakorító és kicsinyítő képzők. A képzett szavak gyakran szintagmatikus viszonyokat sűrítenek, általánosítanak egyetlen szóvá. Pl: dob => dobál Például a dob igéből képzett gyakorító igék mindegyikének másmás jelentésárnyalata van: dobál-dobálgat-dobálódzik A képzők jelentésének fontos összetevője használati k örük, egy-egy korra jellemző aktivitásuk, más néven termékenységük. Termékeny képzők azok, amelyek egy adott szófaj minden egyedéhez jelentésbeli korlátozás nélkül kapcsolódhatnak (pl: -ás, -és, a -hat, -het). Elavult képzőnek tekinthetjük azt, amit már nyelvérzékünk nem ismer föl képzőként (pl: lélek, titok, tipor szavak -k, -r elemét). A szóképzéssel rokon szóalkotási módok: a ragszilárdulás, a szórövidülés (pl: mozi, troli, presszó) és az elvonás (pl: képviselő => képvisel). A szóösszetétel ősi lehetősége a nyelvnek. Az összetett szavak

összeforrhattak a mondatban a gyakori együtthasználat következtében, de létrejöhettek a mondaton kívül is. Lehetnek szerves, tehát szintagmatikus k apcsolatokat megőrző összetételek (pl: hófödte, fagyálló, tízórai) és lehetnek jelentéssűrítő összetételek (pl: erőmű, tervszám, villanyszámla). 2 A szóösszetétellel rokon az ún. mozaikszók alkotása Ez a legújabb, más nyelvekben is nagy szerepet játszó szókészlet-gazdagítási mód. Két változatát különböztetjük meg: a betűszókat, amelyet a szavak első betűjéből alakulnak, esetleg egy ejtéskönnyítő magánhangzó betoldásával (pl: ELTE, MTA) és a szóösszevonásokat, amelyek az összetett szavak egy-egy darabjából tevődnek össze (pl: OFOTÉRT). Az idegen eredetű szavak körében megkülönböztetjük a jövevényszavakat és az idegenszavakat. A jövevényszavak hangzása általában hozzáidomult nyelvünkhöz, alaktanilag is beilleszkedtek a mi nyelvünk

rendszerébe, alapjává váltak képzett vagy összetett szók alkotásának. A jövevényszavaink legrégebbi csoportja iráni és ótörök A honfoglalás után a szláv és a német nyelv, a római katolikus egyház miatt pedig a latin nyelv hagyott leginkább nyomot szókincsünkben. A nemzetközi műveltségszókat nem egy nyelvtől vettük át, hanem európai áramlásuk révén több irányból is eljutottak hozzánk. Ide tartoznak a modern nemzetközi szavak (Pl: atom, energia, hotel, gól stb.) A nyelvhasználatban az idegen eredetű szavak jelentős része azonban őrzi az idegenes jelleget. Ezeket nevezzük idegen szavaknak A tükörszavak úgy keletkeznek, hogy egy idegen szó elő- és utótagját lefordítjuk (pl: aufschneiden - fölvág). 14. tétel Társalgási stílus Stílusrétegnek az egyes nyelvváltozatokra épülő és ezért egymástól többé kevésbé eltérő tipikus kifejezésmódot nevezzük. A legfőbb stílusrétegek: 1. társalgási stílusréteg

2. tudományos, szakmai stílusréteg 3. publicisztikai stílusréteg 4. közéleti írásbeliség: hivatalos stílus 5. közéleti szóbeliség: előadói (szónoki) stílus A viszonylag kötetlen társas érintkezésben használt tipikus nyelvi formákat összefoglalóan társalgási stílusnak nevezzük. Műfajai igen sokfélék: párbeszéd, elbeszélés, írásban a magánlevél, a nem szépirodalmi napló. Azonban a beszédhelyzettől, a beszélgetésben résztvevők igényétől, a témától, a szabályozottság mértékétől függően, egymástól nagyon eltérő változata lehetséges. A beszélőnek a társalgásban van a legnagyobb lehetősége személyiségének kifejezésére, ugyanakkor a társalgási stílusréteg sokféle kötöttségnek is alá van vetve: a hagyománynak, az illemnek, a különféle társadalmi függőségnek. E stílusrétegben nagy az eltérés stílusszintek között. Hisz a szellemes, tudatosan formált, művelt beszélgetés; a kész elemekből

építkező, jellegtelen néhány szavas párbeszéd és a mindennapi érintkezés igénytelen, sőt durva szóváltása egyaránt társalgás. A szabályok meg nem tartása vagy önkényes módosítása is jelentést hordoz. Szigorú szabályai vannak a köszönésnek, az udvariassági formák használatának. A nyelvi megformálás tekintetében egyik fő követelménye a társalgási stílusnak a szókészlet gazdagítása, árnyalatossága, egyéni színezete. Annak a célnak, hogy a hallgatóra közvetlen és erőteljes hatást gyakoroljunk, csak a hangulatokban gazdag, a beszélő érzelmeit kifejező változatos szóhasználat felelhet meg. A mondaszerkesztésben is változatosságot kíván ez a stílusréteg. Nagy szerepe van a különböző mondatfajtáknak (a mondat modalitásának) és a beszélő érzelmeit kifejező módosítószóknak és egyéb szervetlen mondatrészleteknek (a másodlagos modalitásnak). Az élőszóbeli társalgás sikerességében fontos tényezők a

nyelv zenei eszközei, az árnyalatokat kifejező szórend, sőt a gesztusok is. A levél legfőbb követelménye, hogy mondanivalónk a megszerkesztés, a gondolatok leírása közben se veszítse el közvetlen, egyéni színét, természetességét. Az egyéni hangú levél stílusa sokban megegyezik a beszélgetésével: kötetlenebb szöveg- és mondatszerkesztés, érzelemkifejező, egyéni szavak használata jellemzi. A levélműfajnak is vannak kötöttségei. Koronként változó mértékben és formában szabja meg a hagyomány a levél külső és belső szerkezetét, udvariassági fordulatait, de még hangnemét is