Nyelvtanulás | Magyar » Magyar nyelvtan érettségi tételek, 2000

Magyar nyelvtan érettségi tételek - 2000 1. tétel A közlésfolyamat funkciói és tényezői 1. A közlésfolyamat A közlésfolyamat (kommunikáció) bármely jelrendszernek (nyelvnek) az emberi érintkezésben való szándékos és kölcsönös felhasználása. A közlésfolyamatot megkülönböztetjük az információtól, amelyen csak egyoldalú tájékoztatást érthetünk. Minden kommunikáció döntések sorozata, sokféle emberi viszonylat mérlegelésének eredménye, ezért társas cselekvés is. 2. A közlésfolyamat funkciói Az üzenetnek három alapvető szerepét különböztetjük meg. A legnagyobb jelentőségű a tájékoztatás, ebben az uralkodó szándék a valóságra vonatkozó ismereteink tárolása, véleményünk közlése, gondolataink megformálása. A tárgyilagos közlést gyakran kíséri valamilyen belső tartalomnak, főleg az érzelemnek a kifejezése, ami lehet a közlésünk fő célja is. A felhívás minden olyan üzenetnek a szerepe, amely

kívánságot, kérést, felszólítást fogalmaz meg, és elsősorban a hallgatóra irányul, illetve az ő befolyását szolgálja. Beszélgetéseinket általában valamilyen üdvözlő, elvidító fordulattal kezdjük, és közben is utalhatunk időnként a kapcsolat fenntartására (pl: figyelsz? érted? kifejezésekkel). A közlésnek az a típusa is lényeges szerepet játszik, amelyben különösen nagy szerepet kap az üzenet nyelve. Ennek fő területe a szépirodalom, és ezért ezt a szerepet esztétikainak nevezzük. 3. A közlésfolyamat tényezői A közlésfolyamat kialakulásában több tényező játszik lényeges szerepet. A beszélő és a hallgató állandó kölcsönhatásban áll egymással, a közvetlen beszélgetésben általában többször is szerepet cserélnek. A beszélő elgondolja, és kimondja gondolatait, a hallgató pedig felfogja, és értelmezi a mondottakat. A hallgató nem passzív résztvevője a folyamatnak, ezért gondolatainkat úgy kell

megfogalmaznunk, hogy a hallgató a lehető legtöbbet foghassa fel belőle, és kívánt hatással legyen rá. A megértés természetes körülménye, követelménye, hogy a közlésfolyamat mindkét fél által közös, ismert nyelven folyjon. A magyar nyelvben zavart okozhat például a hallgató által nem ismert szakszavak (argó kifejezések) használata, vagy a nyelvi felkészültséget meghaladóan bonyolult mondatszerkezet, illetve a stílus nem megfeleltsége is. A közlésfolyamat eszköze mindig érzékszerveinkkel felfogható jelek sorozata, ezeket a hallgató csak úgy tudja érzékelni, ha a közlésfolyamatnak valamilyen közege, csatornája biztosítva van (telefonvonalak, nyomtatott könyv stb.) A közlésfolyamatok mindig a társas érintkezés sajátos változatai. A teljes megértésükhöz mögéjük kell képzelnünk a társadalom hatását és a résztvevők tulajdonságait. A folyamatot részben befolyásolják a nagy társadalmi összefüggések, de döntő

hatással a beszédhelyzet viszonyai hatnak rá. A kommunikáció során mindig valamiről beszélünk: a mindek körülvevő emberi és tárgyi világról (külső valóság) és magunkról (belső valóság). Az eredményes közlésfolyamat feltétele, hogy a valóság, amelyről beszélünk, egészében vagy legalább egy részében ismert legyen a hallgató előtt is. A közlésfolyamat eredménye az üzenet Az üzenetet nemcsak egy valaki által kialakított nyelvi közlemény, hanem egy olyan közlemény, amelyet egy másik ember (hallgató) megértett. 2. tétel A nyelvi jel és jelrendszer 1. Mi a jel? A jel (jelölő + jelentés) mindig valamilyen érzékszervünkkel felfogható (látható, tapintható, hallható) jelenség, amely egy másik jelenségre utal. Egy jelnek lehetnek egymástól egészen eltérő jelentéskörei is (pl. a vörös szín jelentheti a forradalmat, kommunista pártokat, közlekedésben a “tilos” jelzést, a szerelem, szeretet jele is

lehet). A jelentés nagymértékben függ attól is, hogy milyen helyzetben és milyen jelrendszer elemeként használjuk az adott jelet. A jelentést meghatározza, hogy az adott jel a valóság mely részét, milyen körülmények között, milyen jelrendszerbe illeszkedve képes felidézni. 2. A jelek legfontosabb ismertetőjelei - Minden jel érzékszerveinkkel felfogható (látható, hallható, tapintható) jelenség vagy tárgy. - A jelek szerepe, hogy felidézzék, helyettesítsék a gondolati vagy tárgyi valóság összefüggését, vagyis önmaguknál többet jelentsenek. - Mindig egyszerűbbek, mint a valóság, amire vonatkoznak. Rendszerint nem egyetlen tárgyat, hanem egy egész jelenségnek az osztályát, ezért a szerepük erősen általánosító, és segítői az emberi gondolkodásnak. - Felidéző szerepük az objektív valósághoz kapcsolódáson alapulhat, de jellé csak azáltal válhatnak, hogy egy kisebb-nagyobb közösség minden tagja elfogadja, jelként

értelmezi őket. - A jelek sohasem elszigetelt egyes elemek, hiszen szerepüket csak azáltal teljesíthetik, hogy egy jelrendszer tagjai. - A jel csak az emberi érintkezésben töltheti be lényegi szerepét, a jelzést. 3. A nyelvi jelrendszer A nyelv, mint jelrendszer a legegyetemesebb: minden ember birtokában állhat, és a leginkább alkalmas a külső vés a belső valóság bonyolultságának teljes kifejezésére, megragadására. Hároméves korunkban már alkalmas eszköze minden közlésünknek, de nincs ember, aki teljes egészében birtokolná akár csak egyetlen nyelvet is. A nyelv egy közösség alkotása, amelyet évezredek folyamán a társadalom hozott létre. Olyan társadalmilag elfogadott jel- és szabályrendszer, melynek alapja az egyes ember beszédtevékenységének. A beszéd a nyelvnek egyéni és aktuális alkalmazása a kommunikációban, a társas érintkezésben, a társadalmi együttélésben. A nyelvnek a beszéd a létformája, konkrét

megvalósulása. A nyelv állandóan növelhető és változtatható jelek állományából és a jeleket közléssé szerbező szabályokból épül fel. Ezek együttesen alkotják a nyelv rendszerét A beszédben megtestesülő nyelv legjellemzőbb vonása, hogy hangokból épül fel. A beszédhangoknak önmagukban nincs jelentésük, csak jelentésmegkülönböztető szerepük van. Morfémáknak nevezzük a nyelvi jelrendszernek azokat a legkisebb elemeit, melyek érzékelhető hangtestből állnak és jelentés fűződik hozzájuk. Morféma lehet nemcsak minden szó, hanem például a magyar nyelv minden toldaléka (jel, képző, rag) is. Az elemi jelekből szerkesztett jelek épülnek fel. Ezen jelek közül a legkisebb az ún szószerkezet (szintagma). 4. A nyelvi jelek csoportosítása A morfémákat jelentésük, alaktani viselkedésük és mondatbeli szerepük alapján csoportosítjuk, (A szavakat szófaji csoportokba soroljuk.) A nyelvi jelek egyik legjellemzőbb vonása

a jelentésük többszörös rétegzettsége. A nyelvi jelek használatukat alapjelentésük, stílusárnyalatuk, nyelvrétegbeli hovatartozásuk befolyásolja. A nyelv valóság felidéző szerepe az elvonatkoztató gondolkodáson alapszik. Minden nyelvi jel nem a valóság egyetlen darabjának megnevezése, hanem a tárgyak, jelenségek egy egész csoportjának közös neve 5. Nyelvtani szabályok A nyelvi jeleket minden nyelv jellegzetes, rendszerré szerveződött szabályok alapján kapcsolja össze. A nyelv alkalmas arra, hogy ne csak a valóság egyes elemeit nevezze meg, hanem az elemek kapcsolatát is kifejezze. A nyelv elválaszthatatlan a valóságtól és az emberi gondolkodástól. 4. tétel Helyesírásunk alapelvei 1. A magyar írás és helyesírás Az írás története egyidős a helyesírás történetével. A hangjelölő írás feltételezi egy nyelv beszédhangjainak megállapítását, az írásjeleket átadó és átvevő nyelv közötti különbségek

felismerését. Néhány hangunk írásmódja 900 éve változatlan (pl: a, b, m, n, l), míg egyes hangok írása századokig változott (s, sz, z, zs, c, cs, k, v, gy, ty, ny, ly, ö, ü). A hangok jelölésére többféle próbálkozás után végül egy kettős, de következetesen alkalmazott rendszert alakított ki a magyar írásgyakorlat. A magánhangzók minőségét és hosszúságát ún. mellékjelekkel (ékezetekkel) jelöljük A latintól eltérő mássalhangzókat pedig betűkapcsolatokkal különböztetjük meg, és ugyanezt az elvet követjük a mássalhangzók hosszúságának jeleként a betűk megkettőzésével. A magyar helyesírási rendszer értéke, hogy minden beszédhangnak külön jele van, de csak egy jele van. 2. Helyesírásunk alapelvei A magyar helyesírás legfőbb alapelve a kiejtés szerinti írás. Mai nyelvjárásaiban többféle kiejtés van, de a kiejtés elvén alapuló egységes helyesírás feltételezte az egységes irodalmi és köznyelv

meglétét. A tőszavakat általában a kiejtés szerint írjuk le (pl gyökér, kenyér) A több szóelemből álló szavakban azonban mássalhangzók találkozásakor egyes hangokat gyakran nem eredeti formájukban ejtünk, hanem részlegesen vagy teljesen megváltoztatva. Ekkor a szóelemzés elvét kell alkalmaznunk. A kiejtés szerinti írásmódtól csak akkor térünk el, ha a szóelemekben olyan változás történik, amely nem következik be minden azonos mássalhangzó találkozásakor, vagyis nem hangtani változás, hanem csak meghatározott grammatikai helyzetben a mássalhangzóra végződő névszók ragos alakjaiban megy végbe. A szóelemzés elve és a kiejtés szerinti írásmód elve egyesül a szóelem-tükrözés elvében, a magyar helyesírás egyik legfontosabb sajátosságában. A helyesírásnak az akadálytalan nyelvhasználatot kell szolgálni. A nemzeti kultúra egységének megóvása és a mindennapi nyelvhasználat minél következetesebb, pontosabb

szolgálata követeli a helyesírásban is az állandóság és a változás egyensúlyát. Az egységes magyar helyesírás egységének őre a Magyar Tudományos Akadémia. Ennek helyesírásától sem kisebb-nagyobb közösségeknek, sem egyéneknek eltérni nem szabad. Elsősorban értelmes, gondolatainknak megfelelő írására kell törekednünk. 3. Az írás és az írásjelek Az emberi szellem egyik legnagyobb hatású találmánya az írás, vagyis az emberi beszéd rögzítése grafikai jelekkel. Az írásjegy jelöltje a ma legáltalánosabban használt betűírásokban az adott nyelv egy-egy beszédhangja, de a régebbi és néhány mai írásban is lehet szótag vagy szó is. Az írásjegyek olyan jelek, amelyeket valamilyen megállapodás fűz egy-egy jelölthöz. 5. tétel A mondat és a szöveg fogalma ( kontextus ) 1. A mondat A mondat a beszéd legkisebb eleme, a szöveg láncszemnyi része. Általában nem önmagában áll, hanem egy nagyobb egységbe, a

szövegbe épülve. A mondat az élőszó és az írás önálló szakasza, amelyet az élőszóban lezáró hanglejtéssel, nagyobb szünettel, írásban pedig a mondatzáró írásjelekkel jelölünk. 2. A szöveg A szöveg vagy beszédmű a mondatnál nagyobb, teljes értékű nyelvi és beszédeszmény, amely egymással összefüggő mondatokból álló, szerkesztett kommunikációs egység. A mondat jellemzői: A mondat a beszéd láncszemnyi egysége, a beszéd alapegysége, tehető a közlésfolyamatba, az élőszó és az írás önálló szakasza, egy teljes, önálló mozzanat. A szöveg jellemzői: A szöveg: a beszéd egy teljes egysége, közlésfolyamat, illetve annak egy része, az élőszó és az írás teljes, zárt szakasza, több önálló mozzanatból álló teljesség. A mondat és a szöveg közti különbség: a mondat írásban a nagybetűtől a záró írásjelig tart, a szöveg pedig általában több mondatból áll. A szöveg a nyelvi beszéd legmagasabb

szintű egysége, a nyelvi egységek csúcsa. Van kommunikatív tartalma, megszerkesztett, lezárt egység. 3. A szöveg nyelvi eszközei A mondat és a szöveg szoros kapcsolatát bizonyítja, hogy szerkezetileg hiányos. A szöveg rendeltetése, kommunkatív célja a beszélő mondanivalójának közvetítése. Az alapvető kommunikációs funkciók önmagukban vagy együttesen jellemezhetnek egy szöveget. Így beszélhetünk önkifejező, tájékoztató, felhívó, kapcsolattartó vagy művészi célú szövegekről. A nyelvi elemeknek a szövegben létrejött összefüggés-hálózata a szövegösszefüggés (kontextus). Ehhez hozzájárul még a környezet aktuális beszédhelyzete (szituáció) Nincs szabály a szövegterjedelemre. A legkisebb szöveg lehet akár egy szó is, ha az megfelelő szöveg-, beszédhelyzetben áll. A legkisebb szövegek a mondatszövegek, amelyeken belül külön típust alkotnak a feliratszövegek (pl: Fűre lépni tilos!) A szöveget tartalmi

szempontból a teljesség, megformálás szempontjából pedig a kerekség, lezártság jellemzi. 4. Szövegszerkesztettség A szöveg szerkesztett mondatok halmaza. Szerkesztettségén értjük a szöveg mondatainak nyelvtani szabályok szerinti szerveződését, beszerkesztettségén pedig a szöveg egészébe való beépültségét A mondatok véletlen halmaza még nem szöveg. A szöveget a mondatösszetartó erő (kohézió) jellemzi. Szövegkohéziónak az egyes szövegrészek, elemek összetartozását nevezzük. Több síkon jelenhet meg: szerkezeti összekapcsoltság (grammatikai, nyelvtani kapcsolatok: konnexió), jelentésbeli kapcsolatok (kohézió), illletve közlésbeli, használati előírások, megfelelések által összekapcsoló összetartozás(koherencia). 6. tétel A mondat fogalma, modalitása, mondatfajták 1. A mondat modalitása A beszédhelyzet hárma vonatkozását figyelembe véve a mondat kijelentő, kérdő, felkiáltó, felszólító és óhajtó

lehet. Ez a szempont a modalitás alapján osztja fel a mondatokat A beszélő felől közelítve a modalitás a beszélőnek mondanivalójához való viszonyát jelenti. 2. Kijelentő mondat A kijelentő mondatban a beszélő ismereteit, tapasztalatait közli a hallgatóval. Rendszerint nem fűződik hozzá erősebb érzelmi mozzanat. Formai szempontból kijelentő módú állítmány jellemzi a kijelentő mondatot. Az állítmány lehet igei vagy névszói (pl Az értékek elrejtése, elkenése általános gyakorlat). Esetenként előfordul feltételes módú igei állítmány is ebben a mondatfajtában. A kijelentő mondat legfontosabb jellemzője az egyenletes hanglejtés Írásbeli jele a pont. 3. A kérdő mondat A beszélő a kérdő mondattal azt fejezi ki, hogy valamit szeretne megtudni és a hallgatótól várja a felvilágosítást. Két fajtája van: az eldöntendő és a kiegészítendő kérdés Az eldöntendő kérdéssel a beszélő azt jelzi, hogy a kérdezett

dologról van ugyan feltevése, de bizonytalan benne. A hallgatót kéri ennek megerősítésére vagy elvetésére A beszélő számára kétséges információ adja meg általában a hangsúlyos mondatrészt. Az eldöntendő kérdésre a válasz igenlő vagy nemleges lehet. A kiegészítendő kérdéssel a beszélő arra utal, hogy tudása hiányos, és a hallgatótól várja ismereteinek kiegészítését. Formailag a hiányzó ismeretre kérdő névmás vagy névmási határozószó kérdez, mely hangsúlyossága miatt a mondat elején helyezkedik el. A kérdőszó mondatbeli szerepét tekintve lehet alany vagy állítmány, tárgy stb. A hiányos szerkezetű mondatokban a kiegészítendő kérdésre gyakran csak a kérdezett mondatrész a válasz. (pl: Ki járt erre? Béla.) Mindkét típus állítmánya lehet kijelentő módú, valamint feltételes módú is. A kérdő intonáció jele a kérdőjel. 4. A felkiáltó mondat A beszélő azzal a szándékkal fejez ki valamilyen

érzelmet, hogy a hallgatóban is érzelmeket keltsen. E típus főleg beszélt nyelvi mondattípus Formailag tömör és rövid, ez is hozzájárul a kifejezőerejéhez. Stilisztikai hatásúak a tagolatlan, hiányos szerkezetűek, azok, amelyek indulatszavakat tartalmaznak. Ezt a mondatfajtát gyakran használja a szépirodalmi stílus, illetve a vitatkozó hangnemű publicisztika. A felkiáltó intonáció jele a felkiáltójel 5. A felszólító mondat Tartalmilag felhívó jellegű. A beszélő célja az, hogy kifejezze akaratát Ennek megfelelően többnyire indulatszót, módosított tartalmaz (Ugyan, menj már innen!). Az érzelemkifejezés intenzitásától függően megkülönböztetünk parancsot, kérést, tanácsot, buzdítást stb. A felszólítás mondatának igei állítmánya mindig felszólító módú. Az érzelemkifejezés jele ennél az intonációnál is a felkiáltójel. 6. Az óhajtó mondat Az óhajtó mondat a beszélő valamilyen vágyát, kívánságát

fejezi kis, és az a célja, hogy a hallgató ezt tudomásul vegye, közvetlenül cselekvésre azonban nem buzdít. Mivel érzelmet fejez ki, gyakran tartalmaz indulatszót, óhajtást, jelző határozószót. Állítmánya feltételes módú. Iásban felkiáltó jellel jelöljük Az óhajtó mondat szórendjére jellemző, hogy az állítmány, különösen, ha “bárcsak” szavakkal kezdjük a mondatot, a mondat elején áll (Bár mehetnék én is!). Ha tiltó szó szerepel az ilyen típusú mondatban, az az állítmány elé kerül (Bárcsak ne hagynál itt!). Ennek a mondatfajtának szintén a felkiáltójel a jele Logikai minőség szerint a mondatok lehetnek tagadók vagy állítók. Az állító mondatot egy eldöntendő kérdésre adott igenlő válaszként foghatjuk fel. (Igen Itthon vagyok délután) Mindegyik mondatfajtának van tagadó változata. A tagadó felszólító mondatot tiltó mondatnak nevezzük (Ne menj olyan gyorsan!). Formai szempontból a tagadás

ismertetőjele a tagadószó. Tagadás kifejezője lehet még a létige tagadó formája (sem, nincs, sincs stb), illetve a tagadó értelű névmások, és a tagadó értelmű határozószók (sehol, semmikor). 7. tétel A mondat szintagmatikus szerkezete 1. A mondat szintagmatikus megszerkesztettségén a nyelvtani szabályok szerinti szerveződést értjük. A nyelvtani megformáltság azt jelenti, hogy a nyelvi jelek jelentéstanilag szabályos módon, szabályos szófaji, alaki egyezések szerint kapcsolódnak. A mondat olyan mondatrészekből áll, melyek fogalmi jelentéssel és mondatbeli viszonyító szereppel rendelkező morfémák összekapcsolásával jöttek létre. A mondatrész (glosszéma) szófaji és alaki sajátosságok alapján alany és állítmány, tárgy, határozó, illetve jelző lehet. A mondatrészek egymással grammatikai vagy logikai viszonyban állnak, ez a szintagma (szószerkezet). A szószerkezet két tagja között szoros szerkezeti

összefüggés, grammatikailag meghatározott jelentéstani viszony, ún. viszonyítás van 2. A szintagmák a két mondatrész viszonya szerint hozzárendelő, alárendelő, vagy mellérendelő fajtájúak. A hozzárendelő szintagma tagjai, az alany és az állítmány között egyenrangú a viszony, kölcsönösen feltételezik egymást, és együttesen a mondat központi magvát alkotják. Az állítmány és az alany a mondat fő részeként elemzéskor és ábrázoláskor a mondat első nyelvtani szintjén helyezkedik el. Pl: Bálint (alany) nevet (állítmány) A = Á A puszta alany-, állítmányi szerkezetből tehát csak hozzárendelő szintagmából álló mondatok a tagolt, teljes, egyszerű, tőmondatok. A bővített mondatokban az alanyi vagy állítmányi rész is további szószerkezetekből, szintagmákból, illetőleg szószerkezetcsoportokból épül fel. További mondatrészekkel bővített alanyt és állítmányt szerkezetes alanynak és -állítmánynak

nevezzük. Pl: A kipirult Pista az iskoláig vitte a táskámat A közvetlenül az alanyt és állítmányt bővítő mondatrészek a II. szinten állnak, mint az előző mondatban a határozó, a tárgy és a jelző. Ezek a mondatrészek alárendelő viszonyban állnak a felérendelt tagjukkal. 3. Az alárendelő szószerkezet tagjai között grammatikai, alá-felé rendeltségi viszony van, egymástól való mondatrészi függés jellemzi őket. A fölérendelt taggal vagy alaptaggal kérdezhetünk a bővítményre: Meddig vitte a táskámat? A válasz rámutat az alárendelt vagy meghatározó tagra, ami bővíti és árnyalja az alaptagot. Az alárendelő szerkezeteket a meghatározó tagról nevezzük el: az iskoláig vitte (határozós alárendelő szintagma), vitte a táskámat (tárgyas alárendelő szintagma), a kipirult Pista (jelzős szintagma). 4. Mellérendelő szintagmának nevezzük a halmozott mondatrészek közötti logikai viszont, amely a két tagnak egymástól

való grammatikai függetlenségén, de egy harmadikkal szembeni grammatikai azonosságán alapszik. A mellérendelő szintagmák azonos szintagmák, azonos szinten állnak, hasonló szófaji és alaki viselkedésűek, gyakran egymás szinonimái, vagy ellentétes értelmű párjai. Azonos fölérendelt taghoz tartoznak, az alaptaggal alárendelő viszonyban állnak. Bármely szinten előfordulhat mellérendelés. A mondat fő részei, alany és állítmány lehet halmozott, és állhat egymással mellérendelő viszonyban, de ezek nem tartoznak semmilyen más felérendelt taghoz. A szószerkezet-csoportok akkor jönnek létre, ha több szerkezetes szintagma van a mondatban. A szószerkezetlánc olyan alárendelő jellegű szószerkezetcsoport, melyben az alaptagok és a meghatározó tagok között hierarchikus viszony van. Pl: Kilépek a fülkéből elszívni egy kátránykeserű cigarettát. Szószerkezetbokorról beszélünk, ha egyrészt alárendelő, másrészt mellérendelő

szintagmák kapcsolódnak össze. Benne egy közös alaptaghoz több mellérendelő viszonyban álló vagy semleges meghatározó tag kapcsolódik össze. A szintagmatagok sorrendje sokszor szabad, és megfordítható. A tagok laza kapcsolódásúak, azaz a szerkezet tagjai közé beékelődhet más szó is. 5. Álszintagmának nevezzük a fogalomszóból és viszonyító szerepű elemből álló szerkezetet (névelő, névutó, igekötő vagy segédige). Az álszintagmák 2-5 szóból állnak, de a szintagmákhoz csak ennyiben hasonlítanak .A álszintagmát együtt elemezzük azzal a szóval, amihez tartozik: az asztal alatt bújtak el. A szószerkezetek általában a fogalmak alkalmi kapcsolatait fejezik ki. De a szószerkezetekhez sorolandók az állandósult szókapcsolatok. Ezeket a szókapcsolatokat szó értékű nyelvi elemeknek tekintjük, mert csak együttesen képesek kifejezni a bizonyos megadott fogalmat. 8. tétel Alá- és mellérendelt viszonyok a nyelvben 1.

Előfordulhat mondatok között, összetett mondatok tagmondatai, a szószerkezetek (szintagmák) tagjai és szóösszetételek elő- és utótagjai között. 2. Alárendelő viszony a nyelvben I. A szövegek úgy kapcsolódnak egymáshoz, hogy egyenesen haladva mindegyik szintaktikailag kapcsolódik a megelőzőhöz. Ha kötőszó vagy rámutatószó jelzi ezeket a viszonyokat, jellegüket biztosabban lehet meghatározni. A szöveg önálló mondatai között ritkán kötőszó nélküli alárendelő vagy gyakrabban rámutatószós, fölérendelő viszony lehet. II. Az alárendelő összetett mondat főmondatából a hiányzó mondatrészt a mellékmondat tagmondat formájában egészíti ki. A kiemelt mondatrész helyén gyakran utalószó áll, amely azonos mondatrészi szerepű a mellékmondattal. A főmondatnak a mellékmondat az alárendeltje. A tagmondatok nem azonos szinten állnak, nem egyenrangúak, ezt a szinteződéssel ábrázoljuk. A hiányzó mondatrészre a

főmondatból kérdezhetünk, az utalószó segítségével. A mellékmondat kifejezheti az alanyt, a névszói állítmányt, a tárgyat, a határozót és a jelzőt. Az alanyi alárendelő összetett mondatban a főmondatból hiányzó alanyt egészíti ki a mellékmondat tagmondat formájában. Az állítmányi mellékmondat a főmondat névszói-igei állítmányának névszói részét fejti ki. A tárgyi mellékmondat a főmondatból hiányzó tárgyat fejti ki. Határozói alárendelés esetén a határozót fejti ki a mellékmondat A jelzői mellékmondat a jelzőt fejti ki. III. A szintagmák tagja között grammatikailag meghatározott mondattani viszony, szerkezeti összefüggés, viszonyítás van, amely alapján a mondatrészek mondattá kapcsolódnak össze. A hozzárendelő szintagma, az alany-állítmányi szerkezet se nem alá-, se nem mellérendelés, a közöttük lévő viszony kölcsönösséget feltételez. A szintagmák mondatrészei közti grammatikai viszony

lehet tárgyas, határozó, jelzős. IV. Szóösszetételek: A szintagmák gyakori együttállása eredményezheti a szószerkezeteknek összetett szóvá való összenövését. Ha szószerkezetből forrt össze az összetett szó, és nem sűrítéssel keletkezett, az utótaggal éppúgy rákérdezhetünk az előtagra, mint az összetett mondatok vagy szintagmák esetén a főmondattal vagy az alaptaggal (alanyos, tárgyas, határozós, jelzős). A jelentéssűrítő összetételek több szóval értelmezhető, bonyolultabb nyelvtani szerkezeteket tömörítek: erőmű villanyszámla. 3. Mellérendelő viszonyok a nyelvben I. A szöveg bekezdései és mondatai között logikai viszony, térbeli és időbeli egymásutániság többnyire mellérendelő: kapcsolatos, ellentétes, választó, következtető és magyarázó kapcsolatként elemezhetők. II. A mellérendelő összetett mondat tagmondatai egymással egyenrangúak A kapcsolatos, ellentétes, választó viszony a

legegyszerűbb logikai kapcsolaton alapszik. A kapcsolatos mellérendelés második tagmondata újabb tartalommal egészíti ki az elsőt. Ez történhet térbeli, vagy időbeli összefüggés alapján, egyszerű kapcsolatos viszonyban a második tagmondat kiegészítést fűz az elsőhöz. Az ellentétes mellérendelő viszonyban a tagmondatok között ellentét fejeződik ki. Az egyszerű vagy szembeállító mondatnak csak egyik tagmondata igaz, de szemben állnak egymással. A kizáró ellentétes mondatnak csak egyik tagmondata igaz, az egyik tagadó, a másik állító. A választó mellérendelés tagmondatai különböző választási lehetőségeket tartalmaznak. A kizáró választásban annyi lehetőség van, ahányat a tagmondatok alkalmaznak. A megengedő választásban a lehetőségek nem zárják ki egymást, s a beszélő számára is közömbös, hogy melyik jut érvényre. A következtető mellérendelés második tagmondata az elsőből adódó következtetést

vonja le. A magyarázó és következtető tagmondatok egymással oksági viszonyban állnak. Ha előbb van az ok, és később az okozat, kifejtett tartalom okát, indokát, előzményét világítja meg. Ha az okozat megelőzi az okot, amellyel később magyarázunk, a mondat magyarázó jellegű. III. Mellérendelő viszony a szószerkezetek tagjai, a halmozott mondatrészek között is kialakul. A mellérendelő összetett szavak jobban eltérnek a szigmatikus és összetett mondati formáktól, mint az alárendelők. a) szókettőzéssel keletkeztek: egy-egy, már-már, is-is b) ikerszók játékos összetételével jöttek létre: dimbes-dombos, hepe-hupa, csiga-biga c) ellentétes értelmű összetételekből: él-hal, jön-megy, ki-be d) rokon értelmű összetételek: búbánat, izeg-mozog, lót-fut. 9. tétel Szóelemek, szófajok Manapság, a mai nyelvben, a szó szót többféle jelentésben használjuk. A szótári szó a mondatban előforduló szavak jelektől és

ragoktól megfosztott alakja, szótározható nyelvi egység. A közlésfolyamatban a szavak a mondat részeiként tartalmaznak nyelvtani szerepükre utaló jelentésmozzanatot: Érdekes könyvet olvastam. Ebben a mondatban a főnév a tárgyeset ragját, az ige a múlt idő jelét és az egyes szám első személyű igei személyragot tartalmazza. Ez a szóalak. A szóalak szerkesztés eredménye, ezért jelentéssel is bíró kisebb részekre, szóelemekre (morfémákra) bontható. A szóelemek a nyelvnek a legkisebb, jelentéssel bíró egysége Csoportjai: 1. A szótő vagy tőmorféma a szó jelentésének magvát hordozza  Szabad morfémák: a szótári szótövek önmagukban, más szóelemektől függetlenül is előfordulhatnak a mondatban: nyár, diák, autó, pihen.  Kötött morfémák: nem szótári szótövek csak bizonyos toldalékok előtt jelennek meg, önmagukban nem fordulnak elő: bok-rot, ta-vat. 2. A toldalékmorféma: mondatban önállóan nem fordul

elő, feladata a jelentésváltoztatás, módosítás vagy mondatbeli viszonyok jelölése (ír)-ás, (könyv)-ek  szabad ő: t a szótővel egybeeső alak: ház-, hó-, vesz kötött ő: t önállóan használatos: hav-, vev-, ve-. A szótövek nagy része egyalakú, minden toldalék előtt változatlan marad: hajó, kávé. Kisebb részüknek más-más alakjaihoz járulnak a toldalékok, ezek többalakú tövek: bokor-ba, alv-ás. A szótövekhez kapcsolódnak a toldalékmorfémák. Képző: Szótő után áll. Megváltoztatja a szótő jelentését: kertész, az -ész képző foglalkozásnevet hozott létre az alapszóból, amelynek önálló ragozási rendszere (paradigmája) van. A képző megváltoztathatja az alapszó szófaját, s ezzel együtt mondatbeli szerepét is. Jel: Módosítja a fogalmi jelentést, nyelvtani jelentésmozzanattal gazdagítja azt (idő, mód, birtoklás, többség). A jel közbülső helyzetű szóelem: előtte a képzők, utána a rag áll

Rag: A mondatbeli viszonyítás és egyeztetés jelentésmozzanatának kifejezője. Ezáltal kijelöli a szavak mondatbeli szerepét. A rag szóalakzáró morféma, semmilyen más morféma nem követheti. Szerepe:  jelölhet mondatbeli viszonyokat: könyv-et olvas, erdő-ben fut.  kifejezheti az egyeztetést (névszói és igei személyragok), pl: A Dóriék etlévedt-ek az erdőben. A morfémák általános kapcsolódási sorrendje a magyarban: szótő + képző + jel + rag. A középfok jel megelőzheti a képzőt: legnagyobbat. Előfordul, hogy a rag után képző áll: három-szor-i. A szótövek és toldalék morfémák kapcsolásakor az elemek között egy rövid magánhangzó jelenhet meg: (ház)-a-(k)-a(t). Szerepe az, hogy a mássalhangzók torlódását feloldja, az ejtést megkönnyítse. Ez a magánhangzó az előhangzó, amelyet a toldalék részének tekintünk. Abszolút tő: nem bontható morfémákra: barát. Relatív tő: további önálló

morfémákra bontható: barátság, barátságos. Ha a szóelemek alakját és jelentését együttesen vizsgáljuk, három csoportra oszthatjuk őket: 1. Szabad morféma: önálló alakja, jelentése van, önmagában betölthet mondatrészi szerepet. Ide tartoznak a szótári szótövek: szép, ház, olvas 2. Félszabad morféma (álszók): az önálló alakú, de járulékos jelentésű szóelem Jellemzője, hogy önállóan nem fordul elő, csak egy szabad morfémával együtt lehet mondatrész, például névelők, névutók. Az álszók egy valódi szóval álszintagmát alkotnak: az ember, a ház mögött. 3. Kötött morféma: alakja és jelentése is járulékos, csak szabad morfémával együtt fordulhat elő, azzal alkot szóalakot, például toldalékmorfémák (-gat, -get). Alakjuk önállótlan, csak bizonyos toldalékok előtt jelenik meg: lov-ak ve-het. 10. tétel Az ige és az igenevek szerepe a mondatban 1. A szófajok a nyelvhasználatban jobbára egyformán

viselkedő, azonos szerepet betöltő és azonos célra szolgáló szavak csoportjai. A szófaj a legáltalánosabb nyelvtani kategória, amelyet a szavak jelentése, mondatbeli szerepe, bővíthetősége és alaki viselkedése határoz meg. Jelentésén a szavak használati értékét, lehetséges beszédbeli szerepét értjük Vannak olyan szófajok is, amelyek egyáltalán nem bővíthetők (névszók, névelők, kötőszavak). A mondatbeli szerep azt jelenti, hogy melyik szófaj milyen funkciót tölt be a mondatban, akár megszerkesztve, akár szerkesztetlenül. Az alaki viselkedés azt fejezi ki, hogy az egyes szófajoknak saját toldalékolásuk, jellemző jelzés- és ragozásrendszerük van (ige, vagy főnév), mások semmiféle toldalékot nem vehetnek fel (határozói, igenév, módosítószó), néhányuk pedig korlátozottan vehet fel toldalékokat (melléknév, számnév). Mai magyar nyelv szófajainak lehetséges rendszere 1. Igék: fut, játszik, csinál 2. Névszók:

főnév: lámpa, gép melléknév: szép, fehér számnév: első, sok, nyolcadik névmás: ő, magad 3. Igenevek: főnévi: enni, futni melléknévi: játszó, megbízott határozói: száguldva, megcsinálván 4. Határozószók: itt, holnap 5. Viszonyszók: névelő: a, az, egy névutó: alá, mögött kötőszó: meg, de, és, s igekötő: le, fel, mellé, ki módosítószó: bizony, nem, talán 6. Mondatszók: indulatszó: na, jaj, persze felelőszó: nem, igen 2. Az ige Az ige cselekvést, történést, létezést vagy állapotot kifejező szófaj. A cselekvést jelző ige olyan tevékenységet nevez meg, amely az alany akaratától függ: olvas, dolgozik. A történést kifejező ige olyan változás, folyamat megnevezésére szolgál, amely független az alany akaratától: elromlik, fénylik, esik. A létezést jelentő ige az alany létét vagy nemlétét fejezi ki: van, nincs, lesz. Az állapotot jelentő igével megnevezett igéket osztályozhatjuk a cselekvő és a

cselekvés viszonya alapján is. Ige faja Jelentésárnyalata Képzője Példák cselekvő az alany maga végzi -------alszik, sétál a cselekvést műveltető az alany mással -et, -at, irat végezteti a cselekvést -tet, -tat festet szenvedő az alany elszenvedi -atik, -etik, olvastatik a cselekvést -tatik, -tetik méltóztatik visszaható ható az alanytól kiinduló cselekvés visszahat rá -kodik, -kedik, -ódik, -ődik tisztálkodik kéredzkedik vonzódik a cselekvés lehetőséget -hat írhat fejez ki -het elmehet A cselekvés irányulása alapján tárgyas és tárgyatlan igéket különböztetünk meg. A tárgyas ige cselekvése az alanytól kiindulva valami másra irányul. Ilyen a cselekvő igék nagy része, és minden műveltető ige: olvas, néz, hozat. Ha a mondatban határozott tárgyuk van, ragozásuk tárgyas: hallgatja a rádiót. Ha határozatlan tárgy a bővítmény, akkor ragozásuk alanyai: olvas egy könyvet. A tárgyatlan ige cselekvése ige, mint a

cselekvő igék egy része, cselekvése az alanyon kívül másra nem irányul. A mondatban tárggyal nem bővíthetők, ezért csak alanyi ragozásúak lehetnek: mosakodik, keresteteik, megy. A cselekvés befolyásának módja alapján tartós-huzamos és mozzanatos történési igéket különböztetünk meg. A tartós-huzamos igékhez tartoznak a folyamatos történésű igék: dolgozik, játszik, olvas. A mozzanatos igék egy pillanatig tartó vagy egyszeri cselekvést fejeznek ki: gyullad, lobban. Az ige a mondatban mindig állítmány, a mondat szervezője. Az igék egy részének kötelező bővítménye a tárgy és valamely állandó határozó, más részük állhat vonzat nélkül is (olvas, sétál). 3. Igenevek Az igenév igéből képzett olyan főnév, melléknév vagy határozószó, amelynek igei tulajdonságai is vannak. Tipikusan átmeneti szófaj Fajtái: főnévi-, melléknévi-, határozói igenév. A főnévi igenév igéből -ni képzővel kialakult

származékszó, amely elvontan fejez ki cselekvést, történést, vagy állapotot: írni, olvasni. A mondatban főleg alany, tárgy és határozó szerepét töltheti be, ez a főnévi tulajdonsága. Alany csak bizonyos állítmányok mellett lehet: lehet, kell, szabad stb. A főnévi igenév, igei természete bővíthetőségén alapszik Tárgya és határozója lehet akár az igének: könyvet olvasni, szépen állni. A melléknévi igenév olyan (-ó, -őm -t, -tt, -andó, -endő) képzős származékszó, amely az igei alapjelentést tulajdonságként nevezi meg: szépítő, megfáradt, olvasandó. A melléknévi igenév igei tulajdonsága mutatkozik meg abban, hogy képes kifejezni saját cselekvésének a mondat állítmányához viszonyított idejét. Egyidejűséget az -ó, -ő képzős igenevek fejeznek ki: olvasó, növő. Előidejűséget a -t, -tt képzős fejez ki: felásott Utóidejűséget pedig az -andó, -endő képzősek: megoldandó. A melléknévi igenév a

mondatba általában jelző, de határozó és állítmány is lehet. Bővíthetősége igei természetét mutatja Sok melléknévi igenév főnevesült, ezek mondatbeli viselkedése és bővíthetősége a főnevekével egyezik: ebédlő, főnök, író. A határozói igenév olyan -va, -ve, -ván, -vén képzős származékszó, amely a cselekvésfogalmat határozói körülményként nevezi meg: sietve, állva. Bővítményei az igére jellemző tárgy és határozószó: fotelben ülve evett este. 11. tétel Azonosalakúság, többértelműség, rokonértelműség a nyelvben Ha két szónak a hangalakja azonos, de jelentésük teljesen más, és a jelentések között nincs semmiféle összefüggés, akkor azonosalakúságról beszélünk. Az ilyen szavak az azonos alakú szavak (terem, vár stb.) Azonsalakúság előfordulhat toldalékmorfémák között is. 1. Műveltető igeképző: húzat, vezet 2. Főnévképző: huzat, kenet A “t” lehet a tárgy ragja és a múlt idő

jele is (pl. hajót, ment) Az olyan szavakat, amelyeknek egy hangsora van, de ehhez több összefüggő, egymásból levezethető jelentés kapcsolódik, többjelentésű szavaknak nevezzük (poliszémia). A többjelentésű szavaknak van egy eredeti, első jelentésük. Később kialakul a második (harmadik, negyedig stb.) jelentés is (pl levél, keres, édes stb) Toldalékmorfémák is lehetnek többértelműek (pl. az “s” képző: Juli-s, nád-as, órá-s) Vannak hasonló alakú szópárak (hasonló hangzásúak): egyelőre egyenlőre válság váltság fáradság fáradtság Rokonértelmű szavak (szinonimák), hangalakja különböző, jelentésük azonban hasonló. Az ún. azonos értelmű szavak a valóságnak ugyanarra a mozzanatára vonatkoznak (pl kutya-eb, autó-gépkocsi). Értelmi szinonimák: van köztük fokozati, szemléletbeli, érzelmi, hangulati különbség (pl. fut-rohan-szalad, énekel-dalol-kornyikál). 12. tétel A hangok találkozásának és

előfordulásának szabályszerűségei A beszédben a hangokat nem elszigetelten, hanem összefüggően, egy folyamat részeként ejtjük és halljuk. A szavakban a magánhangzók szabályosan rendeződnek, ezt hangrendnek nevezzük. Magas hangrendű: kilenc, fehér stb. Mély hangrendű: anya, álom, falu stb. Vegyes hangrendű: fiú, leány, béka stb. Az illeszkedés lényege a hangrend törvényének kiterjesztése a toldalékokra (magas hangrendű szóhoz magas magánhangzó, mélyhez mély: ekéje, kapája). Az összetett szavak toldalékolását az utótag határozza meg (képtárban, vaskéssel). Egyalakú toldalékok: -ig, -ért, -ni, -ít, -ha Kétalakú toldalékok: -ban, -ben, -nak, -nek, -ról, -ről, -nél, -nál, ség, -ság. Háromalakú toldalékok: -dos, (-des), -dös, -hoz, (-hez), -höz, -kod, (-ked), -köd Hasonulás: A hasonulás során két egymás mellé kerülő mássalhangzó közül az egyik oly módon változtatja meg a másikat, hogy helyette új fonéma

keletkezik. A hasonulás lehet részleges vagy teljes. Részleges hasonulás: ha két mássalhangzó közül az egyiknek a képzése részben közeledik a másik képzéséhez. A részleges hasonulásnak két fajtája van: a) zöngésedés: vasgolyó (vazsgolyó) b) zöngétlenedés: dobtam (doptam). Nem hasonlít és nem hasonul: m, n, ny, l, r, j, mert nincs zöngétlen párjuk. A h csak zöngétlenít, de nem zöngésedik. A részleges hasonulás mai nyelvünkben jelöletlen. Teljes hasonulás: akkor következik be, ha egymás mellé kerülő mássalhangzók közül az egyik teljesen magához hasonlóvá formálja a másikat. a) kötöttségű: elég ritkán következik be, mégpedig akkor, ha a szó belsejében z+s, sz+s mássalhangzók kerülnek egymás mellé (község - kösség). b) grammatikai kötöttségű: aha mássalhangzók szóelemek találkozásánál kerülnek egymás mellé. 1. -val (-vel): kenyérrel, karddal, széppé 2. Az ez, az mutatónévmás z-je

mássalhangzóval kezdődő toldalék esetén teljesen hasonul: ettől, annak, abból. 3. Az s, sz, z, dz végű igék felszólító módú és tárgyas ragozású alakjaiban a j teljesen hasonul: mossa, eddze. 4. A gy, ty, ny végű névszótövekhez teljesen hasonul a birtokos személyjel: hangja, anyja, bátyja. 5. A gy, ny, l végű igék esetében a tárgyas személyrag és a felszólító mód jele teljesen hasonul: bánja, hagyja. Összeolvadás: Akkor következik be, ha két szomszédos mássalhangzó ellentété úgy oldjuk fel, hogy helyettük egy harmadik hosszú hangot ejtünk. 1. A t, d, n végű névszók utolsó mássalhangzója összeolvad a birtokos személyjel kezdő j hangzójával: botja (bottya), védje (véggye). 2. A t, d, n, végű igék a tárgyas ragozás j elemével, ill a felszólító mód jelével olvad össze: látja (láttya). 3. A tővégi t, d, gy a toldalék sz hangjával c-vé, s-sel kezdődő toldalék esetén pedig cs-vé alakul: tudsz (tucc),

látsz (lácc). 4. A -t végű igék felszólító módjában az összeolvadás a kiejtésben cs-t vagy s-t eredményez: tanítson (taníccson), tiltsa (tilcsa). Rövidülés: Akkor történik, ha egy hosszú és egy rövid mássalhangzó kerül egymás mellé, és ilyenkor a hosszú röviden ejtjük: hallgat (halgat), jobbra (jobra). 13. tétel A stílus fogalma és hírértéke A stilisztika az egyik nyelvészeti tudományág, amely a nyelvi rendszerben rejlő lehetőségeket vizsgálja, valamint azt kutatja, hogy milyen sajátos szerepet tölthetnek be a beszélő és az író által kiválasztott nyelvi elemek a közlésbe, s milyen többlettartalommal gazdagítják a jelentést. A stílus a nyelv jellegzetes használati módja, amely a törlés eredményességét szolgálja. Célja az, hogy a valóságot a beszélő szándéka szerint ábrázolja, hitelesen fejezze ki szándékolt közleményét. A közlésfolyamat tényezői befolyásolják kifejező erejét. A stílust a

nyelvi elemek kiválasztása és elrendezésük módja alakítja ki. A nyelvhez adott állandósult stílusérték a szó jelentésének része, egyéni és alkalmi felhasználása révén a szövegben jelentéstöbbletet nyer, ez az alaki stílusérték. Minden hang, toldalék, szó, mondatszerkezet, amely többlettartalmat hordoz az aktuális megfogalmazásban, stíluselem. 14. tétel Stílusárnyalatok Ha az érzelmileg színező nyelvi elemek használata a teljes szövegre jellemző, akkor stílusa egyfelől választékos, ünnepélyes vagy éppen fennkölt, másfelől bizalmas, tréfás, gúnyos vagy éppen durva lehet. Az érzelmi–hangulati elemek jelleget meghatározó alkalmazása szerint különféle stílusárnyalatokat különböztetünk meg. A stílusárnyalat a stílusnak az a sajátossága, amelyben megnyilatkozik a beszélő lelkiállapota, valamint a hallgatóhoz, a beszédhelyzethez és a témához való személyes viszonya. A stílusárnyalatok igen sokfélék,

hol a lelkiállapotra utalnak (pl. kedélyes, tréfás, fennkölt), hol a helyzetet jelöljük meg vele (pl. ünnepélyes), hol pedig a beszélő és a hallgató viszonyát jelezzük vele (bizalmas, fesztelen, családias). A stílusárnyalatot más néven hangnemnek is szokták nevezni. A két legszélsőségesebb hangnem a pátosz és a gúny. A pátosz szenvedélyt, lelkesedést jelent. Jellemző a pozitív ünnepélyes, fennkölt hangulatú szavak, kifejezések használata A gúny általában elutasítást fejez ki. Két fajtája van: – nyílt gúny: túlzás, nagyítás, sértés – irónia: a gúny burkoltabb formája A társalgási stílus 15. TÉTEL Életünkben legnagyobb szerepe a társalgási stílusnak van. A társalgási stílus a mindennapi, kötetlen társas érintkezésben használt nyelvi formák összefoglaló elnevezése. Legalapvetőbb műfaja az élőszóban a párbeszéd egy történet elbeszélése, írásban a magánlevél, az üzenet és a napló. A

társalgási stílus legfőbb jellemzője, hogy benne a kapcsolatnyelvvel találkozunk, amelyben a beszéd fő célja a kapcsolatfelvétel és –forrás. Tágabb értelemben a köszönés- és megszólításformák a nyelv udvariassági formái közé tartoznak. A nyelvi udvariasság, művelt társalgás mellett meg kell említeni a durvaságot is. A társalgás kiüresedettségét jelzi a közhelyek használata. A közhely mélyebb tartalmi, gondolati töltés nélkül használt kifejezés. • Axióma-közhely: cáfolhatatlan alapigazságot közöl, amelyet senki nem von kétségbe • Evidencia-közhely: nyilvánvalóság • Szólásmondás-közhelyek: közé besorolhatunk minden szólást, közmondást, szállóigét, tömegkommunikációs eredetű szlogent • Szólam-közhely • Trázis-közhely: megmutatja, hogy az emberi problémák, konkrét helyzetek iránt érzéketlen a használója • Önismétlő-közhely. nem mond semmit • Modoros és humoros-közhely: a nyelvi

humor megnyilvánulásai A töltelékszó vagy beszédtöltelék lényegében ugyancsak közhelynek tekinthető. Beszédtölteléknek minősül, ha az állítmányt vagy az alanyt különösebb cél nélkül halmozzuk a mondatban. 16. TÉTEL Tudományos és publicisztikai stílus Tudományos stílus átfogó fogalom, hiszen ide sorolandó a filozófia, a társadalomtudományok, a természettudományok, az alkalmazott tudományok, és a művészek stílusa. A tudományos stílus számos vizuális eszközt is használ. Például grafikont, ábrákat, fényképeket, táblázatokat. A tudományos stílus nemcsak tartalmi, formai jellemzőket takar, hanem különböző műfajokat is. Ide tartoznak a tudományos folyóiratok tanulmányai, cikkei, az ismeretterjesztő könyvek, a szakkönyvek és a monográfiák. A publicisztika fogalmán szűkebb értelemben egy újságírási műfajcsoportot értünk, többek között a cikk, a kritika, a kommentár stb. tartozik ide Szélesebb

ételemben a sajtó és az írásbeli propaganda gyűjtőneve. A publicisztikai stílust heterogén nyelvhasználat jellemzi. Az igényes választékos újságírási nyelv a szépirodalmi és a tudományos stílushoz áll közel, de gyakran merít a hivatalos nyelvhasználatból, a szaknyelv kifejezéseiből. A főbb publicisztikai műfajok: • Tájékoztató műfajcsoport: információ, hír, közlemény, riport, portré, nyilatkozat • Reblicisztikai műfajcsoport: cikk, vezércikk, nyílt levél, hírmagyarázat, kommentár, jegyzet, glossza, ismertetés, recenzió, bírálat, kritika, esszé. 17. tétel A képszerűség elemei, stíluseszközei Képszerűségen a közlés képfelidéző erejét és érzelemkifejező formáját értjük. A szemléletesség legfőbb elemei a szóképek: a metafóra, a metonímia, szinesztézia, allegória és szimbólum két fogalom jelenségtársításán alapulnak. A szókép (trópus, görög szó: fordulat) névátvitel, amelyben a

fogalmak azonosításában (kölcsönhat suk révén) új gondolati, érzelmi, hangulati többlettartalom válik lehetségessé. A szemléletesség költői eszköze az elemi szóképeken kívül még a hasonlat, a körülírás, az eufemizmus; a szókészletben pedig a festői erejű szavak, az evokáció, illetve a tájnyelvű kifejezések bővítik a képszerűségek és a hangulatkeltés eszköztárát. Az összekapcsolás módja szerint beszélhetünk metafóráról és metonímiáról. A metafóra a képszerűség alapvető eszköze, névátvitel tartalmi (külső-belső funkcióbeli) hasonlóság vagy hangulati egyezés alapján. A költői metafórák stilisztikai értéke a fogalmi síkok jelentésbeli távolságától függ, mert a kapcsolatteremtés egyedi, eredeti. A metafóra szerkesztettsége szerint lehet egytagú és teljes (kibontott). Ha csak a hasonló van megnevezve, akkor egyszerű, egytagú, ha a hasonló és a hasonlított is szerepel, akkor teljes a kép. Ez

utóbbi a fogalmi távolságot hatásosabban fejezi ki A stílushatás szófajok szerint is változik. Lehet igei, főnévi, és melléknévi céljuk szerint lehetnek szemléletiek, és hangulati metafórák. Pl: tűnt évek titka, merengő fény- és illatzene A művészi szövegben előfordulhat a metafóra önállóan mint elemi kép, de magját alkothatja egy bonyolult, összetett képrendszernek is. Ilyenkor több elemi kép épülhet egymásra A hangulati egyezésen alapuló metafórák között fordul elő a szinesztézia (együttérzést, összeérzést jelent). A szinesztézia különböző érzékterületekről vett fogalmak társítása egy képben; stílushatása az egyidejű, összetett érzéki és hangulati benyomások festésében rejlik (köznyelviek: nehéz szag, meleg szín, súlyos gond. Költőiek: sűrű csönd ropog, harsog a rózsabokor) A metafórák gyakran élőként mutatják be a tárgyi, természeti vagy elvont fogalmat, ilyenkor megszemélyesítésről

beszélünk. A cél itt a mondanivaló megelevenítése, életre keltése (fenn lengő hold! nézd mint kínlódom). A megszemélyesítéssel rokon, a metafórából származó másik szókép az allegória. Mint elemi szókép mindig egy elvont fogalmat társít egy érzéki képpel (képletes beszéd), vagy egy gondolati fogalmat személyesít meg. Legtöbbször erkölcsi vagy politikai célzatú. A szóképek másik alaptípusa a metonímia (névcsere), szintén névátvitelt jelent. A metafórától eltérően itt a két fogalom valóságosan érintkezik. Mindig egytagú, csak a képi fogalmat nevezzük meg. Térbeli érintkezés alapján született képek: jó házból való, összeült a parlament, tisztelt ház. Oksági kapcsolatot tartalmaznak: jó tollú író Időbeliséget: a 20 század nagyot alkotott. A metonímia egyik fajtája a szinekdoché. Akkor jön létre, ha a fogalmak rész-egész vagy nem-faj felcserélésén alapulnak (az egész világ tudja, a falu szájára

vette). A szimbólum a szókép külön csoportja (bélyeg, jegy, ismertetőjelet jelent). Sajátossá ga, hogy benne a kifejező kép önállóvá válik, már nem egyszerűen a tartalom értékletessé tételének az eszköze. Létrejötte azonos a metafórával és a metonímiával, de funkciójában eltér tőlük. A szimbolikus ábrázolásban a szimbólum egész gondolatsor, összetett érzelmek, sejtelmes hangulatok képzetét kelti a kép révén. A szimbólum lehet köznyelvi (kenyeret keres, halál kaszája, tiszta szívből) és művészi. A költői látom s nemcsak egy-egy képet alkothat, hanem egész költemények ábrázoló eszközévé alakíthatja a szimbólumot, valóságos szimbólumrendszert teremtve köré. A képszerűség gyakori stíluseszköze a hasonlat, amelyben a közös vonás kiemelésére állítunk párhuzamba két fogalmat. Az összehasonlításban három elem van megnevezve: a fogalom, a közös jegy és a kép, szerkezetileg mindig teljes

(köznyelvi hasonlatok: ordít, mint a fába szorult féreg. Költőiek: akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ) A mindennapi közlésben és a művészi hatás kedvéért is előfordul, hogy a képi érzékeltetést körülírással érjük el. Ilyenkor nem nevezzük meg a fogalmat, hanem valamilyen jellemzőjével, más szavakkal fejezzük ki. (csillagok hona (ég), virágnyílás (tavasz), sarkára áll (eréjes)). Ha tapintatból vagy meggondolásból enyhítő, szépítő módon fogalmazunk, eufemizmussal élünk (megboldogult, jobb létre szenderült). A szókészlet jelentéstani és érzelmi telitettsége a művészi kifejezésmód további lehetőségeit kínálja. Szavaink stílusárnyalata (a szó érzelmi, hangulati értéke), pozitív vagy negatív festőisége kifejezheti, hogy az író miként viszonyul a tárgyához. A szóhasználat lehet szépítő, ünnepélyes, kedveskedő, gúnyos, humoros A művészi szóhasználat ritkább esetei az evokáció

(előhívás, idézést jelent) körébe tartoznak. A régies szavak, kifejezések szövegbe illesztése (archaizálás) a korfestés egyik eszköze. Más költők, írók szavainak új szövegkörnyezetbe állításával (allúzió, rájátszás) összetettebbé válik a jelentés. Érdekes jelenség, ha az író "időtévesztéssel" (anakroniz-mus) olyan fogalmat használ, amely az ábrázolt korban nem ismeretes. A művészi szöveg stílushatását a szófajok aránya is befolyásolja. A névszók gyakoriságával (nominális stílus) a látváy személytelenebb felidézése történhet, az igék és az igenevek túlsúlyával a mozgás vagy a cselekvésben kifejeződő tulajdonság ábrázolására van lehetőség (verbális stílus). A megkülönböztető jelző szűkíti a fogalmat (kék virág), költői vagy festői jelzőként elképzelhető, és érzelmi-hangulati többlettel gazdagítja a jelentést. Különösen erős a stílushatás, ha a jelző és a jelzett

szó fogalmai ellentétesek, kizárják egymást (oxymoron): néma jaj, édes kín, gazdag szegénység. Az állandó jelző az eposzokban a tömör jellemzés eszköze