Egészségügy | Anatómia » Dr. Sótonyi Péter - Anatómia, élettan I

Adatlap

Év, oldalszám:2008, 24 oldal
Nyelv:magyar
Letöltések száma:753
Feltöltve:2009. április 03
Méret:999 KB
Intézmény:-

Csatolmány:-

Letöltés PDF-ben:Kérlek jelentkezz be!


Értékelések

Ezt a doksit egyelőre még senki sem értékelte. Legyél Te az első!


Új értékelés

Tartalmi kivonat

A középkori városok Magyarországon és Európában Tankó Lili A középkori Európában a városi fejlődés aranykorának mondható a XIII. század A római idők utáni közel fél évezredes „pangást” követően, a meginduló fejlődés, díszes, népes és gazdag nagyvárosokat eredményez a következő századokban. Az európai városok méretük szerint széles skálán helyezkednek el, akadnak egészen kicsi, úgynevezett törpevárosok, amelyek egyetlen térré szélesedő utcából állnak, s akár félezer lakójuk sincsen, míg az európai városok derékhadát az 5-10 ezres lélekszámú települések adják. Léteztek azonban igazi nagyvárosok is : a legnépesebb Milánó, a maga 12500 házával, több tucat templomával, több mint 1000 üzletével és 25 kórházával. A százezer főt meghaladja Velence, Genova, Firenze, Párizs lakossága, a flandriai Gent városa pedig félezer lelket számlál. Ezekhez képest London vagy Köln a maguk húszezer

lakosával eltörpülnek. A középkorban ugyanis nem az emberek sokasága tesz egy települést várossá, hanem a jogállása, jogi helyzete. A középkori városoknak fontos jellemzői voltak a többi településsel szemben. Például, hogy rendelkeztek (gyakran kettős) városfallal, szigorúan őrzött városkapukkal, amelyek a biztonság és a hatalom zálogai voltak. Továbbá a városok előjogokkal rendelkeztek, ezek közé tartoztak a szabad bíróválasztás, a vásártartási jog, az árumegállítási jog és a betelepülők befogadásának engedélyezése is. A városok kialakulásával megjelent egy új társadalmi réteg, a polgárság. A városlakó, a polgár sajátos helyet foglalt el a középkor társadalmi szerkezetében; nem volt nemes, de jobbágy sem: szabad ember volt a polgár minden kötöttség nélkül rendelkezett tulajdonával, szabadon adhatta-vehette. A középkori városok törvényei szerint a polgár (latin: civis) a város közösségének teljes

jogú tagja volt és rendelkezett minden ehhez kapcsolódó joggal és kötelességgel. A városok népességének a polgársághoz nem tartozó korlátozott jogokkal rendelkező részét a lakosság többi tagja képezte. Polgár a középkorban 2 csak férfi lehetett (, nő az akkori jogállás szerint polgár nem lehetett és polgári státuszhoz kapcsolódó hivatalt nem viselhetett). A városok szerkezete megközelítőleg egy sémára épült. A városiasság jelképe, a városháza, általában a főtéren állt, magas tornya a temploméval vetekedve jelezi hogy a világi hatalom sem marad alul az egyházi hatalommal szemben. A városok képe szabályos volt: négyzet, vagy kör alakú főtér körül a legvagyonosabb polgárok házai álltak, majd pedig a főtérre merőleges elhelyezkedésű utcák következtek. A kisebb városoknak egy templomuk volt, melyet a lakosság gyarapodásával vagy bővítettek, vagy újat, díszesebbet emeltek helyette. Később minden

városrészben külön templom épül. Az építészetben a nehézkes és vaskos román stílus helyébe a kecses, légies gótika lép. A templomokban is megfigyelhetők a boltívek, bolthajtások, amelyekkel nagyobb távolságot tudtak áthidalni, és a teret is nagyították. A kis, nyomasztó, lőrésszerű ablakok helyett pedig megjelentek a színes üveges rózsaablakok, amelyek a belső teret lényegesen világosabbá tették. Úgyszintén megjelentek a padsorokat, a szószéket és az oltárt borító faragvány díszek. A XII. századra az egyház párhuzamos megújulásával kapcsolatban a szellemi élet is felpezsdült. Az európai kultúrában ismét megjelent a kételkedés, az okok keresése, s ezzel az emberi értelem, logika tisztelete. A hit kérdéseit új módon kezdték megközelíteni, megszületett a hittudomány, a teológia. A legfontosabb kérdés a hit és tudomány összeegyeztetése lett, s a 12. században pezsgő szellemi élet alakult ki városok

székesegyházi iskoláiban. Innen származik a kor teológiai irányzatának, a skolasztikának az elnevezése. A szellemi élet megélénkülése, a fokozatosan terebélyesedő egyházi és világi adminisztráció 3 egyre több művelt szakembert igényelt. A kora középkorban kialakult kolostori iskolák mellett a XII században egy új oktatási forma jelent meg a városokban, az egyetem. Először Bolognában, Párizsban, Oxfordban (XII. század második fele), majd Cambridge-ben, Padovában (XIII század) és máshol is sorra alakultak egyetemek. A XIV századra már behálózták NyugatEurópát, s megjelentek Közép-Európában is A városokban kibontakozó egyetemek (universitas) a céhek mintáját követve, önkormányzattal rendelkező szervezetként jöttek létre, ahol a tanárok által választott rektor kezében volt a vezetés. A teljes egyetem négy fakultánsból állt: a szabad művészetek, a teológia, az orvosi és jogi fakultánsból. A hét szabad

(szabad emberhez méltó) művészet is két részből tevődött össze. A triviumból: grammatika (latin nyelvtan és ókori latin írók olvasása), retorika (latin beszéd és fogalmazás), dialektika (formális logika, vitatkozás, érvelés művészete); és a quadriviumból: aritmetika (számtani alapműveletek), geometria (szerkesztések), asztronómia (csillagászat, egyházi ünnepek idejének meghatározása, földrajzi ismeretek), muzsika (egyházi énekek). A műszaki tudományokat nem oktatták, mert nem is tartották a tudomány részének Ezen ismereteket a mesteremberek alkalmazták, és adták tovább. A városok lakóit a szegényebbek és a gazdagok két rétegére oszthatjuk - a patríciusok, és a plebejusok rétegére. A város vezetését, így a főbírói vagy a polgármesteri tisztet és az emellett működő városi tanácsot (szenátus) a leggazdagabb réteg, a patríciusok tartották a kezükben, míg a városi tanács tagjai a plebejusok közül

kerültek ki. A patríciusok általában a vagyonos távolsági kereskedők közül kerültek ki. Az ő házaik övezték a város központját, a főteret, ahol a városháza és a templom is épült. A polgárság zömét a házzal és műhellyel rendelkező iparosmesterek illetve kereskedők alkották. A mesterek szakmánként céhekbe tömörültek. A céhek érdekvédelmi szerveződések voltak. Biztosították a piac szabályozását, 4 hogy a korlátozott felvevőképesség ellenére minden mester megéljen. Korlátozták az iparűzők számát: csak annyi mester felvételét engedték ugyanis a céhbe, amennyit meg tudott élni a szakmájából a városban. A céhen kívüli iparűzőket, a kontárokat üldözték A lakosság nagy részét a polgárjoggal nem rendelkező plebs alkotta. Folyamatos volt a jobbágyok bevándorlása, akik elvégezték a piszkos munkát az áhított polgárjog megszerzéséért. Az ipar fejlődése Európa egyes területein különösen magas

színvonalat ért el. Flandriában jó minőségű posztót készítettek, Dél-Németországban a bányászat és a fémfeldolgozás volt kiemelkedő, Észak-Itália városaiban a posztógyártás mellett a selyemszövés vált jelentőssé. Az árutermelés növekedésével a piaci kapcsolatok is bővültek. A bel- és külkereskedelemben fontos szerepet játszottak a vásárok. Az áruk itt cseréltek gazdát A legnagyobb vásárok Champagne grófságában voltak. Később kialakult a távolsági kereskedelem. A legnagyobb jelentőségű a Földközi-tenger keleti medencéjének kereskedelme, az ún. levantei kereskedelem volt E kereskedelem haszna a különleges keleti áruk beszerzése és magas áron való eladásán alapult. Ez összekötötte a Közel-Keletet Európával Az észak- és balti-tengeri kereskedelem az észak-német városok monopóliuma lett. Több kereskedőváros szövetsége által jött létre a Hanzaszövetség Természetesen a kereskedők is szakmai

egyesületbe guildébe (gilde) tömörültek. A magyar városfejlődés része, de megkésett változata a nyugat-európainak. Miként Európában mindenütt, így Magyarországon is a püspöki és királyi (megyei) várak voltak a középkori városok csírái (pl. Esztergom, Veszprém) A XI-XII században ezek az erődítmények egyházi és világi igazgatási feladatokat láttak el. Emellett a gazdasági és kulturális élet központjai is voltak. A várak köré különféle szolgálónépek, 5 majd lassan hivatásos iparosok és kereskedők is letelepedtek. A XII század második felében csírájában már megindult a városiasodás. Magyarországon a XII. században az ország gyarapodó népessége nagyrészt már letelepült, falvakban, városokban élt. Az ipar és a mezőgazdaság fejlődését elősegítették a nyugatról érkező bevándorlók, a hospesek. A vendégek között parasztok, kézművesek és lovagok is megtalálhatók II Géza idején a

Felvidéken, a Szepességben és Erdély déli részén a Rajna vidékéről érkező szászok telepedtek le. Főleg latin (olasz, vallon, francia) hospesek alapították első két nyugati értelemben vett, vagyis önkormányzattal rendelkező városunkat, Esztergomot és Székesfehérvárt. A nem magyar harccal önállóságukat, városok vívták ki hanem kiváltságaikat felülről kapták a királytól, aki gazdasági támaszt látott bennük és ezért szorgalmazta fejlődésüket. Az első magyar városi szabadalmakat a XIII. sz első felében foglalták írásba Magyarországon valódi várossá csak azok a külkereskedelmi útvonalak mentén fekvő, vagy bányavárosok válhattak, amelyeknek a király volt a földesuruk, és rendelkeztek városfallal. (Nagy Lajos király 1351. évi törvénye is csak a fallal körülvett városokat mentesítette a földesúrnak járó kilenced alól.) A tizennegyedik században körülbelül 50 városnak minősíthető település

létezett hazánkban (ide tartoztak a királyi kiváltságlevéllel rendelkező és püspöki városok) közülük mintegy kéttucatnyi a század végére valódi városi rangot ért el. A leszakadó városok a piachelyből, földesúri központból keletkező falvakkal együtt egy új várostípust hoztak létre, a mezővárost. A földesurak városiasításával saját igyekeztek falvaik meggátolni jobbágyaik városokba vándorlását, a XIV. században a földesúri birtokokon így alakultak ki a mezővárosok (oppidum), melyeknek lakói a földesúri terheket egy összegben fizethették ki, és saját bírót 6 választhattak. A lakosság továbbra is döntő mértékben mezőgazdasággal foglalkozott, de már éltek itt kézművesek, s jelentős volt a kereskedelmi forgalom. A várostípusok között különösen az 1351 évi kilencedtörvény után vált élessé a határ. A XIV-XV században kb 800 helység kapott mezővárosi jogot. A magyar városok

krémjének az a hét, úgynevezett „tárnoki város” számított, amelyek a 15. század közepére joghasználatban, bíráskodásukban is elkülönültek a többitől: Buda, Kassa, Bártfa, Eperjes, Pozsony, Sopron és Nagyszombat. A tárnoki városok a tárnoki szék vagy tárnokszék alá tartoztak. Ezekben a városokban az úgynevezett Budai Jogot alkalmazták, és a tárnokmester bíráskodott Ezeken kívül csak a később személynökinek nevezett városok (Székesfehérvár, Esztergom, Lőcse, Kisszeben, Szakolca) valamint a királyi bányavárosok és az erdélyi szász városok őrizték meg kiváltságos helyzetüket. Városi polgárnak azonban nem csak e városok lakói számítottak, a későbbi évszázadokban magyar szóvá váló „cívis”, azaz polgár elnevezés kijárt a püspöki és az előkelőbb mezővárosok polgárainak is. Ami a magyar városokat illeti, éles határvonal húzódik a tatárjárás előtti és utáni idők között. 1241-42-ben a

tatárok az ország jelentős központjaiból hármat elpusztítottak: Esztergomot, Budát és Pestet i, egyedül Székesfehérvárt