Gazdasági Ismeretek | Világgazdaságtan » EU és Világgazdaságtan tételek II

EU és Világgazdaságtan tételek II 26. Mutassa be Magyarország eladósodási folyamatait Magyarország eladósodási folyamata 1973 előtt: A magyar eladósodási hajlam kialakulása az első világháború utánra tehető. A Trianoni békeszerződés következtében az ország elvesztette területének 2/3ad részét. A maradék országrész gazdaságilag sebezhető, elsősorban mezőgazdasági termelésre alkalmas terület volt Az ipari területek és a nyersanyagforrások a szomszédos országokba kerültek A II. világháborút követően a Jaltai konferencia Magyarországot a külső szovjet birodalom részévé tette. A két világháború között a magyar gazdaság a német, osztrák olasz gazdaságokkal szoros integrációban komplementer struktúrát épített ki. Nyugat-Európa volt a fő exportpiac és a fő importforrás A szovjet modell kötelező átvétele, a KGST létrejötte, a magyar gazdaságot reorientációra kényszerítette, 1949-től exportálni és

importálni csak kelet felé lehetett. Az 1956-os magyar forradalom és a gazdasági rendszerváltási kísérlet nem sikerült. A gazdaság helyreállítását jelentős szovjet hitelek segítségével valósították meg. 1968-tól azonban óvatos, lassú külgazdasági nyitás a direkt tervgazdaságtól való jelentős eltérés jellemzi a magyar gazdaságot. A gulyáskommunizmusnak nevezett magyar gazdasági modell lehetővé tette a Nyugat-Európái hitelfelvételt is. 1973-ig nem beszélhetünk eladósodásról. Az összes adósságállomány 805 millió $ és a fizetési mérleg még kiegyensúlyozott. 1973 -1978 Az 1973-as nyersanyag és energia-áremelkedés következtében egyértelművé vált az ország nagyarányú külgazdasági nyitottsága és sebezhetősége. Az energiaemelkedés egy óriási méretű világgazdasági szerkezetátrendeződési folyamat nyitánya volt. Ez akkor még nem volt világos a magyar gazdaságvezetés számára, mivel a hatást csak késve

érezte a magyar gazdaság az olcsó szovjet nyersanyagimport miatt. Ennek megfelelően az alkalmazkodást is késve kezdte meg. A magyar vezetés azt hitte, hogy a válság a határon megállítható egy olyan ország esetében, amely mindig Kelet - és Nyugat közötti összekötő láncszem szerepet játszotta. A magyar exporttermékek nyugatra a keletről jövő nyersanyagok voltak, a nyugati fejlett technikát pedig tovább exportálta keletre a KGST piacokra. A gulyáskommunizmus következtében a nemzetközi pénzpiacok bíztak a magyar gazdaságban. „Szívesen" és olcsón adtak hitelt, melyet a magyar gazdaság még olcsóbban továbbhitelezett. Két nagyon fontos folyamat is elősegítette, hogy 1978-ra a magyar adósságcsapda bezáruljon, / azaz a további hiteleket azért kellett felvenni, hogy az előzőket törleszteni tudja / Az egyik a cserearányromlás. Ez azt jelenti hogy a magyar exporttermékek ára a világpiacon egyre csökkent, miközben azoknak a

termékeknek az ára melyet importálunk egyre drágult. A másik az úgynevezett „szocialista nagyberuházások". A könnyen kitermelhető szovjet nyersanyagkészlet elfogyott, ezért a szibériai területeken óriási közös beruházások kezdődtek. A magyar gazdaságnak a fejlett nyugati technológiát kellett a világpiacon beszereznie és exportálnia a későbbi olaj és földgáz szállítások megelőlegezése képpen. A reálfolyamatok kedvezőtlenül alakultak, de a monetáris folyamatok is rontották a helyzetet. Az adósság nagy részét (60%-t) svájci frankban vették fel, a svájci frank erősödése jelentősen megnövelte a valódi terhet. A nyugat-európai inflációs ráták csökkenése emelte a reálkamatlábat. Negatív kamatlábat +5,4%-ra emelkedett. Ez azt jelentette, hogy valódi tőkemozgás nélkül is a kamatláb és az árfolyamváltozások jelentősen megemelték az összadósság-állományt. Az adósságállomány már önálló életet élt

1978-1985 Javult ebben az időszakban a magyar gazdaság adóssághelyzete, még annak ellenére is, hogy a nemzetközi hitelek átlagkamatlába 15,1%-ra emelkedett. A kamatterhek növekedése azonban - annak ellenére, hogy külkereskedelmi mérlegünk a romló árfeltételek mellett is pozitív volt 1984-ig további eladósodáshoz vezetett. Egyre több árut termelt az ország és szállított ki, egyre alacsonyabb áron. Ennek ellenére a terhek egyre növekedtek. Az eladósodási spirálból kitörni külső segítség nélkül nem lehet. Az 1980-81-és újabb olaj-áremelkedés (Irak - Irán háború). A lengyelországi szükségállapot és politikai krízis, az afganisztáni szovjet bevonulás pénzügyi válságba sodorta Magyarországot. A nemzetközi pénzpiac nem adott hitelt így a korábbi hitelek törlesztése veszélybe került. Az energia és anyagigényes azaz korszerűtlen - gazdasági szerkezet átalakítására nem volt pénz. A tőke az adósság törlesztésére

fordítódott. 1985-1990 A gazdasági növekedést a hagyományos gazdasági szerkezet megőrzése mellett próbálták elérni. A nemzetközi pénzpiaci kamatláb továbbra is magas maradt. A dollár folyamatos gyengülése további veszteségek forrása volt (számításaink szerint az ossz - árfolyamváltozásból eredő - adósság 4,5 milliárd $) Ez a kezelhetetlen pénzügyi válság jelentősen hozzájárult a rendszerváltás szükségességének felismeréséhez. 1990A kezdeti látványos javulás után újabb cserearány-veszteségek következtek. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy a volt KGST országok az egymás közötti kereskedelem elszámolásában is áttértek a konvertibilis devizákban történő elszámolásra. A javulást a nemzetközi működötöké beáramlása segítette. A helyzet és a gazdaságpolitikai mozgástér jellemzésére csak egy adatot szeretnék ismertetni. 1990- 1994 - ig a magyar gazdaság 21,8 md $ -1 fizetett - törlesztő

részlet és kamatként vissza. Az ossz nettó adósságunk 17,8 md $ Ez azt jelenti, hogy szinte 3 évenként kifizetjük a teljes adósságot. A 90-es évek javulása alapvetően a működötöké beáramlás növekedésének köszönhető. A beáramló tőke azonban kezdetben pozitív hatású a fizetési mérlegre, de hosszútávon a profitrepatriálás miatt kedvezőtlen.// 27.Hasonlitsa ossze a direk tokebefektetesek formait! Direkt tőkebefektetések A direkt tőkebefektetések létrejöhetnek portfolió befektetések és a tényleges működőtöké befektetések formájában. a) Portfolió befektetések jellemzői. • A pénzügyi befektető külföldi állampapírokat és vállalati értékpapírokat vásárol. • A befektetők többsége - befektetési és nyugdíjalap illetve intézmények úgynevezett nagybefektető. • Egy-egy tranzakció nagy összegeket mozgat. • célja a megtakarítások jövedelmező befektetése. • nem igazán érdekelt a cég nyereséges

működésében, csak annyiban amennyiben ez az értékpapír árfolyamot befolyásolja - célja tehát inkább spekulatív. • a vállalkozással szemben passzív, nem kíván a vezetésbe beavatkozni. • ennek megfelelően nem törekszik többségi tulajdonra. • vonzó számára a célország gazdasági stabilitása likvid tőkepiaca, valamint a gyors ki és bevonulási lehetőség. • A fogadó gazdaság számára pontosan a nagy mozgékonysága miatt magasfokú bizonytalanságot jelent. b) Tényleges működőtőke beruházások jellemzői Ezek megvalósulhatnak új vállalatok alapításával (az úgynevezett zöldmezős beruházások), illetőleg meglévő vállalatok részvényeinek felvásárlásával. Ez utóbbi forma bár formailag hasonlít a portfolió befektetéshez lényegesen eltér tőle ugyanis • többségük szakmai befektető • a tulajdon megszerzésének célja a részleges vagy teljes ellenőrzés megszerzése a reálfolyamatok, tehát termelés, illetve

szolgáltatás felett. • magas profit illetve új piacok megszerzése a hosszútávú cél. • nem érzékeny annyira a politikai és gazdasági instabilitásra. A direkt tőkebefektetések motívumai Elöljáróban mindenképpen le kell szögezni, hogy a tőke csak akkor áramlik bármilyen formában országhatáron túlra - kivéve a már említett menekítést -, ha a célországban elérhető hozam nagyobb, mint a belgazdaságban elérhető. A XX. század végén azonban a hozam fogalma kibővült A hozam, a haszon egy vállalat számára nem az azonnali pénznövekmény elérését jelenti. Haszon lehet vállalati szempontból például a nyersanyagellátás biztonságossá tétele. A továbbiakban azt vizsgáljuk meg - a teljesség igénye nélkül - hogy milyen fő motívumok mozgatják a működődőkét napjainkban. • olcsó munkabér • olcsó nyersanyag mint hagyományos motívumok. • alacsonyabb műszaki és környezetvédelmi normák a célországban. • a

célország védett piacaira való bekerülés, a kereskedelmi korlátok kijátszása • piacszerzés • elavult termékek továbbélésének biztosítása (életgörbe meghosszabbítás) A célország kiválasztásánál a tőkeexportőr vállalatok által figyelembe vett szempontok: u A különböző választási szempontok relatív súlyát a döntésben a cég nagyságrendje és a betelepülés szándékolt célja határozza meg. Eltérő a multinacionális nagyvállalatok és a középvállalatok motivációja. • szerezhető költségelőnyök. Ennél nem elsősorban az abszolút költségszint a fontos. Például az alacsony bérből származó előnyt megsemmisítheti az olcsó munkaerő szakképzetlensége illetve az alacsony termelékenysége • megszerezhető piacnagyság A piacnagyságot nem azonosíthatjuk a népességszámmal. A célpiac nagyságrendjét az ottani kereslet nagyságával mérjük, mely a reálbérek függvénye. Gyakran nem is adott célország

piacára kívánnak belépni, hanem az onnan könnyebben megszerezhető regionális piacra. Például Magyarország esetében az Ukrán és az Orosz piacra. • A célország konjunkturális helyzete, gazdasági növekedése. Egyértelmű, hogy egy fellendülő gazdaság nagyobb vonzóerőt képvisel a tőke számára. • fejlett infrastruktúra. Itt nemcsak a hagyományos infrastrukturális elemek a meghatározók (például úthálózat, közlekedés fejlettsége, energiaellátás, telekommunikáció), hanem az úgynevezett belső infrastruktúra - azaz a vállalatok közötti együttműködést elősegítő intézmények például: pénzügyi és bankrendszer fejlettség, jogrendszer stabilitása, minősége • gazdaság stabilitás, az ország belső és külső egyensúlyi állapota. • kiszámítható és tőkebarát gazdaságpolitika. A bizonytalan helyzetet csak a rövid időn belüli gyors megtérülést és azonnali profitrepatriálást célul kitűzők kedvelik. 28.

Mutassa be a direkttoke import hatasat a fogado orszagra A tőkeimport hatása a befogadó országra Számtalan kutatás, és ennek hatására óriási adatbázis, áll rendelkezésre ennek a fontos kérdésnek a tisztázására. Objektív megítélést azonban megakadályozza a probléma bonyolultsága és a rászoruló országok tudatos adattorzító tevékenysége. Mielőtt részletesen megvizsgálnánk ezt a kérdéskört, néhány dolgot célszerű előrebocsátani. • minden vállalkozásnak természetes törekvése a magas profit. Ezért vállalja a kockázatot. • a külföldi töke viselkedésében valóban felismerhetők nemzeti sajátosságok, - más a német, japán és amerikai tőke - de hatása alapvetően annak a kölcsönhatásnak a függvénye, mely közte és a befogadó ország között kialakul. Ezek a tőkék rugalmasak, kiválóan tudnak alkalmazkodni ezért viselkedésükért a legtöbb esetben a befogadó ország a felelős. Különösen igaz ez a

multinacionális társaságokra, (jelenleg 37000 céget sorolunk ebbe a kategóriába, leányvállalataik száma 170000) A befogadó ország gazdaságvezetésének hozzáértése, az ország gazdasági és politikai függésének mértéke, és a tőkeimportra való rászorultsága határozza meg, tehát hogy a külföldi tőke előnyei vagy hátrányai dominálnak. a.) Hatása a foglalkoztatásra A direkt tőkebefektetések foglalkoztatásra gyakorolt hatását általában kedvezően ítélik meg még akkor is, ha többségben pótlólagos munkaerő foglalkoztatása helyett inkább leépítik a munkaerőt. A mennyiségi csökkentést azonban ellensúlyozza a munkaerő minőségére gyakorolt pozitív hatása.(szervezési, vezetési, marketing, nyelvi színvonal emelése) Problémát jelent azonban az, hogy a kvalifikált munkaerőt a hazai vállalatoktól a magasabb bérfizetés lehetőségével elcsábítja, ezáltal azok működésképtelenné válnak. b.) Hatása a jövedelmekre A

külföldi vállalatok bérszínvonala jelentősen meghaladja a hazai vállalatokét, Magyarországon pl. 40-50%-kal Erőteljes szerepe van tehát a jövedelemdifferenciálódásban. A túlzott jövedelemdifferenciák - a 40 év alatt megszokott nivellált jövedelmi viszonyok miatt - a volt szocialista országokban irritálják a közvéleményt. c.) Hatása a technikai színvonalra A felgyorsult tudományos és technikai fejlődés következtében - tekintettel az általános tőkehiányra - a modern technikához való hozzájutásnak egyik fontos forrása a működőtőke import. A monopolpozíciót biztosító csúcstechnológiához való hozzájutásnak ez csak akkor útja, ha az ország 100%-os külföldi tulajdont is engedélyez. Nem biztos azonban hogy a csúcstechnológiának van a legkedvezőbb hatása az adott országra. Fontosabb az elszigetelt csúcstechnika helyet az olyan - természetesen a hazainál magasabb - technikai szint, amely a hazai termelésbe még

beilleszthető, így széles hatást fejt ki. d.) Hatása a befogadó ország exportjára A tőkeexport erőteljesen szorgalmazó, - elsősorban magas adósságállománnyal rendelkező - országok legfontosabb elvárása, hogy a tőkeexport növelje exportteljesítményüket lehetőleg a repatriált profit mértékét meghaladó szinten, mert így pozitív a hatás a nemzetközi fizetési mérlegre. Ha a beáramló tőke célja a belső piac megszerzése, vagy elavult terméke számára piac biztosítása, akkor kevés a remény az export pozitív befolyásolására. Minél inkább ragaszkodik a befogadó ország a saját vállalatai által termelt termékek beépítéséhez - amely a hazai ipar válságból való kilábalását segíti - annál kisebb az esély az exportálhatóságára. e.) Hatása a befogadó ország gazdasági szerkezetére Kezdetben a tőkeimport kizárólag torzító hatással volt a befogadó országok gazdasági szerkezetére. A XX század elején illetve XIX

század végén így alakultak ki azok az úgynevezett monokultúrás országok (kakaó, kávé, banán, cukornád, olajköztársaságok), melyek gazdasági sebezhetősége és kiszolgáltatottsága közismert. Minden befogadó ország abban reménykedett, hogy a beáramló tőke a gazdaság szerkezetének korszerűsítését segíti elő. A remények beteljesülése azonban a beáramló tőke jellegétől függ - amely azonban a beáramlást szabályozó gazdaságpolitika függvénye. f.) Hatása a befogadó ország gazdasági növekedésére Ez a hatás is a fogadó ország gazdaságpolitikájának függvénye. Ha a keletkező profit nem hagyja el az országot, hanem ismét befektetik, akkor a beruházások növekednek, a munkanélküliség csökken és a piaci kereslet nő. Ez a többi vállalat fellendülését is eredményezheti Ha azonban megfelelő jogszabályokkal nem ösztönzik a reinvesztíciót, a tőke elhagyja az országot. g.) Hatása a befogadó ország

tőkemenekítésére Köztudott, hogy az eladósodott országokból évente közel azonos nagyságrendű tőke menekül külföldre mint amennyi hitelfelvételre évente ezen országoknak szükségük van. A tőkemenekítés nagyságrendje csak megközelítőleg mutatható ki Ennek oka az, hogy azok az országok ahonnan a tőke menekül eltitkolják nagyságrendjét. A valódi adatok nyilvánosságra hozatala óriási krízist idézne elő. A működőtöké behozatal, és a külföldi tulajdonosok magatartása alapvető befolyással van azokra a hazai tőketulajdonosokra, melyek hitelből vállalkoznak és kockáztatnak, saját tőkéjüket, illetve a profitot azonban a fejlett országok bankrendszerébe menekítik. Ha egy külföldi tulajdonos befektet és bízik, sőt profitját is a fogadó országban hagyja, példát mutat. Számszerűsíteni nem lehet, de ez az egyik legfontosabb hatás h.) Hatása a befogadó ország természeti környezetére Szintén köztudomású hogy a

fejlett szociális piacgazdaságok környezetvédelmi normái magasabbak, mint a tőkeimportra erőteljesen rászoruló fejlődő és KKE országoké. Ennek következménye, hogy ezen országok célpontjaivá váltak a fejlett gazdaságokban betiltott vagy környezetvédelmi szempontból nem kívánatos tevékenységek. i.) Hatása a befogadó ország importjára Importra való hatása is a tőke jellegének függvénye. Ha kereskedelmi tőke, / mint például a nagy áruházláncok/ akkor egyértelmű az importnövelő hatás. Gyakori helyzet, hogy a beáramló működőtőke enklávé jelleggel települ az adott gazdaságba, azaz minden anyagot importál, rnely a működéséhez szükséges, és minden terméket exportál. / bérmunka típusú kapcsolat / j.) Hatása a hazai pénzügyi erőforrásokra Vitathatatlan tény hogy kedvező szabályozás hiányában a külföldi tőke jelentős erő-forráselvonást eredményez. A repatriált profitok és a hazai hitelforrások

megcsapolása kedvezőtlenül érinti a belgazdaságot. k.) Hatása a hazai vállalatokra A külföldi tőke beáramlása kettős hatással van a hazai vállalkozókra. Egyrészt azzal, hogy erősebb versenyt támaszt hozzájárul az ellustult, „nyugodt" tempóhoz szokott cégek fejlődéséhez, másrészt a legjobb munkaerő elszívásával, a hazai bankrendszer hitellehetőségeinek lecsapolásával, az aránytalanul magas adókedvezményekkel eleve győztes pozícióból indul, tönkretéve a hazai versenytársat. Természetesen azokra a vállalatokra, melyek a külföldi cégek beszállítói a hatás ellentétes. Itt is a fogadó ország gazdaságpolitikája a meghatározó. Ha sikerül elérni a külföldi tőke „szervesülését", elérni azt, hogy egyre több szállal kapcsolódjon a hazai vállalkozásokhoz, akkor csökkenthető parazita jellege. Az eddig felsorolt tényezők figyelembevételével kell tehát a külföldi töke belgazdasági hatását

megítélni. Ezen tőkék alapjellemzője kiváló alkalmazkodóképességük, ezért szerepük és viselkedésük a fogadó ország gazdaságpolitikájának és rászorultságának függvénye. 29. Jellemezze a 90-es evek magyar tokevonzasi politikajat! A nyitás körülményei A magyar tökeimport liberalizálása 1987-1990 közé tehető. Ezt két nagyon kedvező körülmény is segítette. A viszonylag bőséges világgazdasági tőkekínálat mint külső, és az átalakuló, de még stabil gazdaság, mint belső körülmény. A 80-as évek közepére a magyar gazdaságvezetés számára már világossá vált, hogy mind a tervgazdasági rendszer mind a külső pénz bevonásából finanszírozott gazdasági fejlődés zsákutca. A teljes gazdasági lemaradást, a világgazdaság perifériájára szorulást csak a működőtőke intenzív bevonása akadályozhatta meg Ekkor a magyar gazdaság még nagyon komoly előnyökkel rendelkezett a többi szocialista országhoz képest.

• 1968-óta tart Magyarországon a fokozatos piacosítás. • 1988-tól példátlanul kedvező jogi feltételeket biztosítottak a külföldi tőkének. • liberalizált árrendszer, liberalizált import. • nagyvonalú adókedvezmények. • békés politikai rendszerváltás. Ennek következtében a remélt hozam magas, a kockázat pedig kicsi volt. A külföldi tőke gazdasági szerepének negatív oldala Magyarországon 1. A tőkeimport nem segítette elő a gazdasági szerkezet korszerűsödését, sőt erősebb marketing tevékenységgel hazai vállalatok tömegét tette tönkre, mert főleg a kereskedelembe áramlott. 2. Megnövelte a Magyarországra beáramló import fogyasztási cikkek arányát, korszerű technika beáramlása helyett tehát a luxusfogyasztás finanszírozása tette katasztrofálissá a kereskedelmi mérleget. 3. A beáramló tőke többsége, - ágazati jellege miatt - csak rövidtávon érdekelt 4. Hatékonyságuk nem megfelelő, legalábbis az

általuk közétett mérlegadatok alapján 5. A befektetések nagy része nem a termelést és a korszerűsítést segíti, hanem a hazai fogyasztási piacot célozza. 6. A külföldi tőke viselkedésének negatív elemeit erősíti a belgazdasági bizonytalanság, a hosszútávú struktúrapolitikai koncepció hiánya. 7. Túlzott a területi koncentráció 8. A számukra nyújtott túlzott kedvezmények miatt erős az ellentét a hazai cégek és az országban működő külföldi cégek között. 9. Magyarországnak nincs átgondolt hosszútávú stratégiája a tőkevonzás területén, hanem a rövidtávú fizetési mérlegpozíció dönti el viselkedését a külföldi tőkével szemben A nemzetközi tőke fő jellemzője kiváló alkalmazkodóképessége. A negatív hatások oka tehát alapvetően nem a külföldi tőke hanem a magyar gazdaságpolitika. Melyek azok a célok, amelyeket a továbbiakban a magyar gazdaságnak - ha a külföldi tőke pozitív hatásait is

érezni kívánja - követnie kell. - Az infrastruktúra fejlesztésével elő kell segíteni, hogy a külföldi tőke profitja Magyarországon kerüljön befektetésre valamint a környező országokból menekülő tőke nálunk telepedjen le. - elő kell segíteni a közvetlen ipari beruházásokat, a kereskedelmi helyett. - Törekedni kell szorosabb kapcsolatokat kiépíteni a jövő fő tőkeexportőreivel, a Távol - keleti országokkal - Elő kell segíteni a hazai töke országon belül maradását, a tőkemenekítés csökkentését. - csökkenteni kell a külföldi tőke számára nyújtott kedvezmények mértékét, de a kedvezményezettek számát növelni kell. 30. Mutassa be a tokekivitel foszereploit, a nemzetkozi multinacionlis, transznacionalis cegek jellemzoi ill. A kulonbozo cegtipusok elonyei es hatranyai! A globális intézményrendszer egyik legfontosabb szereplője maga a globális vállalat. Először is nagyon fontos, hogy világosan lássuk, az

eltéréseket a különböző nemzetközi cégtípusok között. A szakirodalom szerint léteznek • hazai, • nemzetközi, • multinacionális, • globális és • „nemzetek felett átívelő" transznacionális vállalatok. A cégtípusok A hazai vállalat Jellemzője, hogy kizárólagosan saját országában tevékenykedik és csak hazai beszállítókkal, és kereskedőkkel dolgozik együtt. Termékeit és szolgáltatásait a hazai piacon értékesíti. A hazai vállalat első találkozása a nemzetközi piaccal, ha külföldről importál, vagy oda exportál. A nemzetközi vállalat Olyan vállalat, amely több tevékenységével is elhagyja saját országát. Például közös termelőüzemet, vagy kereskedelmi egységet létesít egy másik országban egy ottani vállalkozóval, vagy egy külföldi kutatóintézettel, esetleg egyetemi tanszékkel együttműködve végez helyben vagy saját országában kutatásfejlesztést és ennek alapján termelést. A lényeg

azonban az, hogy nemzetközi tevékenysége, a hazaihoz képest jelentéktelen. Piacainak többsége saját országában van, és az erőforrások többségét is innen szerzi be. Az alkalmazott létszám túlnyomó többsége hazai munkaerő. Úgy is szoktak fogalmazni, hogy a nemzetközi vállalat egyszerűen a hazai vállalat tevékenységének kockázatmentes külföldi meghosszabbítása. A multinacionális vállalat Lényege, hogy olyan több telephelyes nagyvállalat, amelynek telephelyei különböző országokban vannak. A telephelyeket, helyi részlegeket általában leányvállalatoknak hívják, és ezek az anyavállalat 100%-os tulajdonában vannak. Működhetnek azonban közös vállalkozás formájában is, amikor a helyi tulajdonostárs vagy az állam, vagy egy másik magánszervezet, pl. egy helyi vállalat. Más kombinációk is elképzelhetők, pl. hogy egy másik nemzet multinacionális cége a tulajdonostárs. (Pl ha Magyarországon egy amerikai

multinacionális cég leányvállalatában egy angol multinacionális cégnek is van tulajdonjoga.) A multinacionális cégek leányvállalatai viszonylagos önállósággal dolgoznak, és a leányvállalatok egymással csak a központon keresztül vannak kapcsolatban. A stratégia a központban készül, de a leányvállalatok készíthetnek „lokális stratégiát", ami azonban a központi stratégiára kell, hogy épüljön. Eltérés annyiban lehet benne, amennyiben a helyi viszonyok sajátosságai azt indokolják. De eltérések lehetnek például a marketing stratégiában vagy a humán stratégia esetén, mivel eltérő kultúrájú országokban kell a cég termékeit népszerűsíteni és eladni, ill., eltérő kultúrájú, szokású és nézetrendszerű embereket kell a cég céljai érdekében a lehető leghatékonyabban foglalkoztatni. A leányvállalatok általában nyereségközpontok: vagyis a központ elvárja tőlük, hogy az adott helyi viszonyok mellett

maximális profitot érjenek el. Ennek alapján az is elképzelhető, hogy a multinacionális cég különböző országokban működő részei egymással versenyeznek a piacon. Ezt a helyzetet egyszerűsítve a következő ábrával szemléltethetjük: A multinacionális cég szerkezete A központban készül a cég átfogó stratégiája, az 1-5-ig jelzett részlegekben pedig úgy folyik a munka, mintha azok kis, független cégek lennének. A helyi részlegek ehhez „lokális stratégiát" dolgoznak ki. Az is előfordulhat, hogy mondjuk az 1. és 3 részleg, amely más-más országban működik azonos vagy közel azonos termékeket gyárt, és így - a nyereség növelése érdekében - akár versenybe is szállhatnak egymással. A globális vállalat A globális vállalat is több telephelyes nagyvállalat. Ennek részlegei azonban semmilyen önállósággal nem rendelkeznek. A stratégiát és annak megvalósítási módszereit a cég központjában dolgozzák ki A

globális cég egységei rr ás és más tevékenységet végeznek. Az egyik helyen lehet, hogy nyersanyag-kitermelés, a másikon részegység gyártás folyik. Vannak azután olyan részlegek, ahol a különböző egységekből összeszerelik a végterméket. A globális cég részlegeire jellemző a futószalagos tömegtermelés. Ezért az adott helyen, adott országban előállított részegységet vagy végterméket nemcsak annak az orszác iák a piacára szánják, hanem terítik a világpiacon, ül. részegységek esetén - a globális cég különböző országokban működő összeszerelő üzemeibe szállítják Ily módon a globális cégek kialakulása óriási mértékben növelte meg ;a szállítási igényeket Nem véletlen, hogy ü globális cégek az autópályák mellé települnek, hiszen ezek megléte szükséges szállítási igényeik kielégítéséhez. A megnövekedett szállítási tevékenység pedig jelentős mértékben szennyezi a környezetet, és

járul hozzá az ózonréteg vékonyodásához és ezáltal a globális felmelegedéshez. A globális cégek viselkedése általában „etnocentrikus", ami azt jelenti, hogy fittyet hányva a helyi sajátosságokra, igyekeznek ráerőltetni saját nézeteiket, módszereiket és stílusukat az egyes egységeikre szerte a világban. Ezt abból a meggyőződésből teszik, hogy a saját módszereiket minden tekintetben messze a legjobbnak tartják. Különösen az amerikai globális cégeket jellemzi - az irodalom szerint - ez a magatartásforma. A globális cégek jellemzőjének szokták tartani azt is, hogy néhány meghatározó terméket gyártanak. Példa lehet erre a Coca-Cola cég Másik jellemzőjük az a törekvés, hogy a termék minden egyes része ott készüljön, illetve minden egyes szükséges tevékenység ott folyjék a világban, ahol az a legolcsóbban oldható meg. Ezt a tevékenységet angolul „global sourcing"-nak nevezik, amit magyarra talán

„globális eredetű gyártásnak" fordíthatnánk le. Tipikus példa erre a munkaszervezésre az autóipar. Az autó különböző egységeit különböző gyárakban hatékony tömegtermeléssel állítják elő, majd a világban néhány helyen összeszerelik. A globális cég szerkezetét szemlélteti a következő ábra. Az ábrán látható 1-6 részleg egymással szoros kapcsolatban működik. Ezért, ha bármelyikük leáll, az gondot okozhat a „központnak". Másrészről, ha egy adott országban a kormány eldöntené, hogy az ott működő részleget megvásárolja, nem sokra menne vele, hiszen csak egy torzó birtokába jutna, amelybői elég nehéz lenne önállóan működni tudó céget létrehozni. Ugyanis ezek a részlegek csak együtt alkotnak „értelmes egészet". A szellemi tevékenységek is általában központosítva vannak. A globális cég szerkezete. A globális cégre jellemző, hogy a profitot a cég egészének összehangolt

működésével kívánja elérni. Ezért a stratégia részét képezheti, hogy egy adott országban, akár hosszabb ideig is az ottani árak alatti áron értékesíti termékeit A sikeres globális cég egy ilyen kis „helyi veszteséget" könnyen megengedhet magának. Már csak azért is, mert ez a veszteség gyorsan megtérül Az árcsökkentéssel ugyanis kiűzi a piacról az ott működő kispénzű helyi kis- és közepes cégeket, majd - miután megszabadult versenytársaitól - jelentősen megemeli árait. Mivel közben a versenytársak eltűntek a piacról, a vevőnek nem marad más lehetősége, mint megvenni az immár felemelt árú terméket. Ezt a stratégiát egyébként kiterjedten alkalmazzák a globális kereskedelmi hálózatok is. A multinacionális és a globális vállalat közötti határt, a piacok globalizálódásával, az összeolvadásokkal, a közös vállalkozások számának növekedésével egyre nehezebb megvonni. Különösen igaz ez

régiónkra, ahol egy figyelemre méltó sajátosság is tetten érhető. Még a tisztán multinacionálisnak tekinthető cégek is globális mentalitással és stratégiával működtetik részlegeiket: vagyis a teljes centralizáltság, a külföldi módszerek, technikák és technológiák erőltetése, a helyi vezetőkkel szembeni gyakori bizalmatlanság, és a döntéshozatalból való szinte teljes kizárásuk a jellemző. A transznacionális vállalatok Az egész világot behálózó „vállalatkonglomerátumok", amelyek a globális cégek terjeszkedésével, megerősödésével, vállalati felvásárlásokkal és összeolvadásokkal jönnek létre. A név arra utal, hogy a cég „nemzetek feletti", ami azt az érzetet kelti, hogy nemzeti hovatartozásának nincs jelentősége. A transznacionális cégek jellemzője továbbá, hogy hálózatokat hoznak létre, szövetségeket alakítanak a beszállítókkal, kutatóintézetekkel, egyetemekkel, piackutató

intézetekkel. A hálózat segítségével, annak ellenére, hogy a szövetségesek tevékenységeit nem vásárolja fel a transznacionális cég, óriási többlethatalomra tesz szert. A transznacionális cég szerkeze B A téglalapok a transznacionális vállalat részlegeit, a körök pedig a stratégiai szövetségeseket szemléltetik. A globalizáció előrehaladtával a multinacionális cégek teljes eltűnése és a globálisok transznacionálissá alakulása várható. A különböző cégtípusok előnyei és hátrányai A hátrányokat és előnyöket a befogadó nemzet szempontjából vizsgálva a következőkre kell felfigyelnünk: A multinacionális cég előnye, hogy igyekszik alkalmazkodni a helyi szokásokhoz. Éppen ezért szívesen alkalmaz vezető beosztásban is helyi szakembereket Mivel a multinacionális cég részlegei kis önálló vállalatoknak tekinthetők, ezért nemcsak termelő, hanem kutató-fejlesztő, elemző, pénzügyi, marketing és egyéb

tevékenységeket is végezhetnek. Ez azt jelenti, hogy ezek a részlegek sokféle, közöttük nagy tudást igénylő munkahelyet is teremtenek. Ha a multinacionális cég bajba kerül, és ezért egyes egységeitől meg kell szabadulnia, akkor egy ilyen „kis önálló vállalatként" működő egység megvehető és könnyen tovább működtethető, hiszen csaknem minden, egy cég működéséhez szükséges tevékenység és tudás megtalálható benne. Vagyis, az egység megmenthető a bezárástól, a dolgozók pedig az elbocsátástól. A multinacionális cég részlege az adott országokban profitorientáltan gondolkodik és versenyez másokkal. Ez jó hatással lehet termékei minőségére és árára, hiszen - versenyhelyzetben - valóban a vevőt kell szolgálnia. A vevő pedig elsősorban jó minőségű terméket igényel reális áron. A cég szempontjából ugyanakkor a multinacionális szerkezet, éppen a nagy önállósággal rendelkező részlegek miatt,

túlzottan „lokálisan" viselkedik, ami ronthatja a cég egészének hatékonyságát. Hiszen a helyi viszonyokhoz való alkalmazkodás nem teszi lehetővé az egységesítést, az egyik helyen már kipróbált marketing módszerek automatikus átvitelét a többi országba, és a teljesen központosított stratégiaalkotást és megvalósítást. Továbbá a multinacionális részleg nem képviselhet akkora hatalmat az adott országban, amit egy centralizált, központból irányított globális cég, ill. annak vezetése, amelyik akár a helyi politikai viszonyokat is képes befolyásolni. Nem véletlen tehát, hogy ma már nem sok az eddigiekben jellemzett multinacionális céggel találkozhatunk. A globális és transznacionális cégek pedig mindenben ellentétei a multinacionális vállalatoknak. Helyi részlegeik csaknem mindenben a központtól függnek Általában az alkotó, szellemi munkát a cégközpontba vagy egyes regionális központokba telepítik, a

legtöbb telephelyen pedig csupán fegyelmezett összeszerelő munkára tartanak igényt. A globális és transznacionális cégek tehát, ahogy ezt tevékenységük jellemzéséből láthatjuk, „globális futószalaggá" szervezik az egyes országokban működő részlegeiket. A globális futószalag A globális és transznacionális cégeket a munkamegosztás, a specializáció és a tömegtermelés jellemzi. Ez például az autógyártás területén - ahogy azt korábban már említettük - azt jelenti, hogy az alkatrészek és a részegységek különböző országokban készülnek, és a késztermékeket ezekből ismét más helyeken szerelik össze. Ez a munkamegosztás megnöveli a szállítási igényeket Ezzel függ össze az is, hogy a globális cégek jelentős nyomást gyakorolnak az üzemeiknek otthont adó országokra az autópályák építése érdekében. Továbbá a cégen belüli, a különböző országokban lévő üzemek közötti szállítások olyan

belső árakon történnek, amelyek mesterséges, a valódi piaci áraktól eltérő megállapítása lehetővé teszi, hogy a cég adott országokból ellenőrizhetetlenül vonhasson ki adózatlan nyereséget. A belső, mesterséges árakat transzfer áraknak nevezik. A cégen belüli kereskedelem felduzzadása az egyik fő oka annak, hogy a nemzetközi kereskedelem gyorsabban nő, mint a termelés. Elemzések szerint a globális cégek a világkereskedelem közel 70%-át bonyolítják le, de ennek több. mint fele, a cégeken belüli kereskedelem Ez persze azt is jelenti, hogy a termékek többségéről nem tudjuk, hogy alkatrészei, részegységei honnan is származnak, és milyen körülmények között, kik gyártották azokat. Előfordulhat, hogy valamely részegységet rabok, vagy esetleg gyermekek állítanak elő, ami ha ismert lenne, akkor a vásárlók közül sokan elutasítanák a termék megvételét. Az is előfordulhat például, hogy mondjuk egy gyümölcsjoghurtot

gyártó cég egy a gyümölcsei minőségéről és jó ízéről ismert országban nem a helyi termelőktől vásárolt gyümölcsöt teszi bele a joghurtba. Szakkönyvekben ennek okaként azt szokták megemlíteni, ott országban csak összeszerel vagy összeállít, és az alapanyagot, a "nemzetközi futószalagon” máshonnan szerzi be. A valódi ok azonban más is lehet Például a már említett transzfer árakon keresztül történő értékkivonás. Az importálásnak oka lehet tovább az is, hogy a cég otthon, saját országában munkahelyeket akar megőrizni. Több cégnél is találkoztam olyan, csupán gazdasági érvekkel megmagyarázhatatlan gyakorlattal, hogy különböző részegységeket, illetve a működéshez szükséges termékeket - annak ellenére, hogy azok Magyarországon ugyanolyan minőségben és ráadásul olcsóbban beszerezhetők lettek volna otthonról importáltak. Néha őszintén el is mondták a helyi vezetők, hogy így sikerült megmenteni

a cég otthoni üzemét a bezárástól, és ezzel a magyarnál jóval drágább, jobban fizetett munkahelyeket megőrizni. A „művelet" többletköltségeit pedig gyakran a magyar munkavállalók munkabérén spórolták meg a cégek. Az ilyen megoldások természetesen nemcsak a helyi termelők, potenciális beszállítók, de a helyi vásárlók érdekeire sincsenek tekintettel. Hiszen például a gyümölcsjoghurt esetén a helyi vásárlók valószínűleg szívesebben fogyasztanák a terméket, ha abban a hazai jó minőségű, jóízű gyümölcsdarabokra haraphatnának rá. A cégeknek azonban kiváló marketing módszerei vannak arra, hogy az alapvetően külföldi alapanyagokból összeállított termékeket hazai, például nálunk, „magyar termékként" dobják a piacra. Ezért gyengék nálunk az un „vásárolj hazai terméket, támogasd a hazai munkahelyek megőrzését" civilmozgalmak, mivel nem is tudjuk, mely termékek tekinthetők valóban

„magyar terméknek". Ezt megállapítani ugyanis csak akkor lehetne, ha a helyi gyártók kötelesek legyenek termékeiken feltüntetni a végtermékben szereplő külföldi alapanyagok, részegységek származási helyét, továbbá azt, hogy a végtermék hány százalékban tekinthető hazai, esetünkben magyar terméknek. A termékazonosítás lehetetlensége esetenként szavatossági, garanciális problémákat is okozhat. A javítócégek többsége általában minimális készlettel dolgozik Ily módon, ha egy termékben meghibásodik egy egység, akkor azt meg kell rendelni, és a vevő csak akkor tudja majd használni meghibásodott termékét, amikor a részegység megérkezik, és azt a szerviz beszerelte. Minél messzebb lévő országban készült az adott részegység, valószínűleg annál többet kell várni megérkezésére. Említsük meg végül azt is, hogy a „globális futószalag", amely nagyon sok országot köt össze, gyakran okoz irányítási

problémákat is. Hiszen egy globális cég „gazdasága" gyakran nagyobb, mint egy ország gazdasága. Emlékezzünk rá, hogy a rendszerváltás előtt, a magyar gazdaságot - nem túl nagy sikerrel az Országos Tervhivatalban készült tervekkel próbálták irányítani. Ma pedig a globális cégek központi tervezése küszködik ezzel a feladattal. Azt is mondhatnánk, hogy a centralizált népgazdasági tervezés helyébe nálunk a globális cégek centralizált tervezése lépett. 31. Mutassa be a transznacionalizalodas terjedesi folyamatat! Becsléseim szerint a külföldön elhelyezet összes tőkék állománya 1999-ben mintegy 10 000 milliárd dollárt tett ki. Ez a külföldi tőkebefektetések valamennyi formáját (értékpapírok, külföldi kölcsönök, közvetlen befektetések stb.) magában foglalta Ez az összeg az adott évet figyelembe véve, a világon eszközölt összes beruházások valamivel kevesebb, mint két évi volumenének felelt meg. Az

1980as évek közepétől az 1990-es évek közepéig például az értékpapírokba fektetett külföldi tőkeállomány tizenötszörösére emelkedett, s 1994-re a vállalatok részvényben eszközölt befektetéseinek 37%-át tette ki. Ennek közel 55%-át az USA-ban fektették be külföldi vállalatok, pénzintézetek. Az ENSZstatisztikák szerint, 1986 és 1996 között az évi összes tökekiáramlás a világon megháromszorozódott, s 1996-ban, a történelemben először meghaladta az 1000 milliárd dollárt. Az UNCTAD adatai szerint a világgazdaságban eszközölt összes közvetlen külföldi tökebefektetések (KKTB) állománya, tehát az olyanoké, amelyek a transznacionalizálódás folyamatait jelzik, 1998-ban meghaladta a 4000 milliárd dollárt. Ugyanebben az évben az új KKTB (flows) értéke 650 milliárd dollárt tett ki, ami a világon eszközölt összes nemzeti bruttó beruházások 5,5%-ának felelt meg. Az 1980-as évek óta a KKBT növekvő hányada, a

fejlett ipari országokban több mint fele nem új tőkekiáramlásból, hanem a profit reinvesztíciójából származott. (Statisztikailag ez is tőkekivitelnek számít) A transznacionális társaságok anyavállalatainak közel 90%-a az 1990-es évek második felében a fejlett ipari országokból származott. Öt ország az Egyesült Államok, Franciaország, Nagy-Britannia, Németország és Japán, a fejlett ipari országokban működő anyavállalatok 54%-át ellenőrizte. Ez a szám csak azokat a vállalkozásokat foglalja magában, amelyekben 50%-nál nagyobb részesedéssel rendelkeznek külföldiek. A tényleges ellenőrzési kör azonban ennél lényegesen nagyobb menedzsmentszerződések vagy egyéb eszközök révén. Más, a vállalatok méretei szerinti csoportosításban vizsgálva, a világgazdaságban a külföldön befektetett közvetlen tőkeállomány több mint 20%-a a 100 legnagyobb (nem pénzügyi) társaság tulajdonában volt. A 100 legnagyobb társaság

globális aktíváinak értéke 1998-ban mintegy 4400 milliárd dollárt tett ki. Ebből 1800 milliárdot külföldön fektettek be Viszonylag új jelenség az 1990-es években a transznacionalizálódás a középvállalati szektorban. A múltban a kisebb méretű vállalatok ritkán fektettek be tőkét külföldön. Egyrészt tájékozatlanok voltak a külföldi viszonyokról, másrészt problémáik voltak a menedzsment és a tőkeforrások terén. Az elmúlt években a telekommunikációs és szállítási technika fejlődése, valamint a pénzügyi szolgáltatások bővülése és a nemzetgazdaságok többségének növekvő mértékű világgazdasági nyitása sok kisebb vállalat számára tette lehetővé és kifizetődővé a külföldi befektetéseket. A kisebb vállalatok számára új lehetőségek adódtak versenyképességük növelésére a rugalmas gyártási rendszerek, valamint egyes különleges szolgáltatások fontosságának növekedése révén. A

szakirodalom bizonytalan azzal kapcsolatban, hogy milyen küszöbértékek szükségesek a vállalati méretekben ahhoz, hogy egy kisebb vállalat képes legyen külföldi befektetésekre Nyilvánvaló, hogy ezek ágazatonként és a piacok méreteitől függően is eltérőek. Tény viszont, hogy a kisebb vállalatok befektetései általában sokkal nagyobb mértékben épülnek előzetes üzleti, kereskedelmi, szabadalmi kapcsolatokra, mint a nagy transznacionálisok befektetései. A kisebb vállalatok külföldi befektetéseinek több sajátossága van: a viszonylag kis volumen, ami azonban saját tökéjéhez képest nagy lehet, s a magas koncentráció a fejlett ipari országokban, a viszonylag magas koncentráció egy adott termékre, illetve szolgáltatásra, ennek alapján esetenként erősebb piaci pozíció az adott területen, gyengébb marketing, de jobb technikai képességek. E vállalatoknak jobban kell alkalmazkodniuk a helyi igényekhez is. Az USA-ban az összes

külföldi befektetések 3%-a származott a középvállalati szektorból, az európai országok esetében 2%. Az 1990-es években a felértékelődött jen lehetővé tette néhány kisebb japán vállalat számára is a külföldi befektetéseket. Globális méretekben a transznacionális társaságok külföldön lévő vállalatainak üzleti forgalma 1998-ban meghaladta a 11 000 milliárd dollárt, ami a világexport több mint másfélszerese volt. Nagymértékben előrehaladt az 1980-as évek óta a transznacionális társaságok anyavállalatai tőketulajdonának az értékpapírpiacok általi nemzetköziesedése is. A vállalatrendszer tényleges ellenőrzése, amelyben a vezető részvényesek játszanak meghatározó szerepet, azonban általában továbbra is az anyavállalat székhelyén realizálódik. Igen lényeges változás az is, hogy az anyavállalatok növekvő számú közös vállalkozást alapítanak leányvállalataikkal illetve a leányvállalatok egymással.

Ily módon sajátos, többszörös kötöttség jön létre rendszerükben Az 1990-es években átlagosan a leányvállalatok 46%-a például az amerikai társaságok esetében maga is tulajdonos más leányvállalatokban. E forma terjedését elsősorban a vállalkozások funkcionális kapcsolódásai magyarázzák. Az ilyen tulajdonstruktúra egyben megkönnyíti a transzferárak vagy más, manipulatív eszközök (például licencekkel kapcsolatban) használatát, a könyvelési és finanszírozási manipulációkat is. A transznacionális társaságok, mint ismeretes, gyakran manipulálják hasznuk nagyságára vonatkozó adataikat a transzferárak segítségével Jelentősen felnagyítják a szülővállalatoktól vagy más egységeiktől beszerzett anyagok, alkatrészek árát. Ez gyakran a világpiaci árakat 40%-kal is meghaladja. A transznacionális társaságok kulcsfontosságú szereplők a nemzetközi K+F hierarchiában. Az innováció szerepének

felértékelődése (már a két világháború között is) egyre jobban előtérbe tolta a nagyvállalatokat a nemzetközi gazdasági tevékenységek innovációkkal kapcsolatos legkülönbözőbb területein, de különösen a vegyiparban, valamint a jármüvek a gépek és beruházási javak világforgalmában. A második világháborút követően a szérianagyságok növekedése, a termelő beruházások tőkeigényességének folyamatos emelkedése, a termékek életciklusának lerövidülése egyre magasabb belépési küszöböket írt elő a legtöbb iparágban. Ezt a küszöböt eleinte még a nemzeti oligopol piacok résztvevői elérhették. Napjainkra azonban a küszöb több iparágban olyan magas, hogy néhány ország például az USA kivételével a nemzeti piacokra irányuló termelés és értékesítés már nem biztosít elfogadható megtérülési feltételeket. Jelentősen megnőttek a kutatás költségei is. Az új technikák felhasználásának lehetősége

ugyanakkor sokkal szélesebb, mint a korábbiak: az adott termelőés felhasználó tevékenységek láncolatára és különböző ágazatokra terjed ki. Ezt a vertikálisan vagy horizontálisan integrált, diverzifikált nemzetközi társaságok különösen jól tudják hasznosítani. A transznacionális társaságok nagy szerepe a világ K+F szektorában jelentős tényező az országok szakosodásában és a nemzetközi munkamegosztásban. A transznacionális társaságok konkrét szerepe az egyes országok tudományos és műszaki fejlődésen alapuló specializálódásában egyrészt a társaságok versenystratégiájától, másrészt a fogadó országok „fogadókészségétől", munkaerejük felkészültségétől, a helyi K+F képességek nagyságától, eredményességétől is függ. A csúcstechnikát termelő iparágakban kulcsfontosságúvá vált annak biztosítása, hogy az adott vállalati rendszer vezető szerepet töltsön be bizonyos szegmensekben,

világméretekben. A globális műszaki vezető szerephez kapcsolódó stratégiák megkövetelték a magas K+F kiadásokat, a versenytársak rendszeres beolvasztását, a nemzetközi tudományos források feletti ellenőrzés megszerzését, az erőforrások koncentrációját, a kapcsolódó szolgáltatások integrálását. Ennek nyomán a transznacionális társaságok K+F tevékenysége sajátos módon internacionalizálódik. K+F tevékenységének zöme továbbra is az anyavállalat bázis országában összpontosul. A külföldön végzett K+F inkább a beruházásokat követi. A külföldi, olcsóbb K+F kapacitások önmagában ritkán vonzzák a közvetlen beruházókat. Sokkal inkább az a jellemző, hogy az anyavállalat K+F tevékenységének stratégiai szempontból kevésbé fontos komponenseit külföldre telepíti és azokat a bázis országban, az anyavállalat keretében integrálja. A K+F kitelepítésének van egy, a gyártmányadaptációval összefüggő

összetevője is. Sok nemzetközi társaság, egyebek között a gyógyszeriparban, a szállítóeszközök, mezőgazdasági gépek, bizonyos élelmiszerek gyártásában termékeit a helyi szükségletekre kényszerül alkalmazni. Ehhez a fogadó ország K+F lehetőségeinek felhasználása előnyösebb és gyakran olcsóbb is. A termékek rövidülő életciklusa a TNV-k leányvállalati hálózata által regisztrált fogyasztói igények figyelembevétele mellett is arra ösztönöz, hogy a termékfejlesztést a megcélzott piac közelében végezzék el. A vállalati összeolvadások, felvásárlások egy részénél is a K+F eredmények, kapacitások megszerzése a legfontosabb motívum. A nemzetközi K+F együttműködés szélesedését az elektronika, az adatátvitel és a kommunikációs technológiák ugrásszerű fejlődése is elősegítette, illetve lehetővé tette. Globális méretekben a foglalkoztatottság sokkal kevésbé transznacionalizálódott, mint a

termelés, a fogyasztás vagy a K+F tevékenység. A foglalkoztatás alakulása a transznacionális társaságok tevékenysége kapcsán egyébként számos tényezőtől függ. Elsősorban az adott társaság stratégiai céljai határozzák meg azt, hogy nemzetközi tevékenységükben milyen szerepet játszanak a külföldi munkaerőforrások. Ez függ annak a szektornak a jellegétől is, amelyben a társaságok működnek. Minden szektorban vannak természetesen bizonyos lehetőségek többé vagy kevésbé munkaintenzív alternatívákra. Ezek azonban a nemzetközi verseny és a technikai fejlődés miatt elég korlátozottak. A transznacionális társaság külföldi tevékenységében „másolhatja" a szülővállalat foglalkoztatási modelljét, de a helyi viszonyokhoz is alkalmazkodhat. A hatások attól is függnek, hogy új létesítményről vagy meglévők átvételéről van-e szó, illetve, hogy a külföldi vállalkozással egyidejűleg leállítják-e a hazai

termelést. Az adatok szerint a transznacionális társaságok globális méretekben, közvetlenül és közvetve, az 1990-es évek végén az ENSZ becslései szerint mintegy 150 millió munkaalkalmat teremtettek. Közvetlenül mintegy 35 millió személyt foglalkoztattak. Ez a világon, a modern, nem mezőgazdasági szektorban foglalkoztatottak 6%-át tette ki A külföldön foglalkoztatottak több mint fele a fejlett ipari országokban, s kb. 47%-a a fejlődő országokban volt alkalmazva Ez utóbbiak 50%-a Kínában dolgozott, ami a Kínai Népköztársaság különlegesen fontos szerepét bizonyítja az alacsony bérszintű országok kategóriájában, a transznacionális társaságok rendszerében. A kilencvenes évek elején 1 millió dollár külföldi befektetés állomány a fejlődő országokban kb. 30 000, a fejlett ipari országokban pedig kb 11 000 fő számára adott munkalehetőséget. Az olcsó és képzett munkaerő mint a lehetséges nagy haszon forrása,

hagyományosan egyik legfőbb motivációként fogalmazódott meg a külföldi befektetésekkel kapcsolatos ösztönzők között. Azok a társaságok, amelyek globális tevékenységük keretében az alacsony bérszintű országokat preferálják, általában igen „mozgékonyak", és rengeteg alternatíva között választhatnak. Nagy szerepet játszanak az alacsony fejlettségű országok világgazdasági integrálásában. Miután beruházási költségeik általában alacsonyak, azokat gyorsan amortizálhatják. Az ilyen társaságok rendszerint a fejlett ipari országok piacait szolgálják, esetleg a vállalati hálózati rendszerben több egységet is kiszolgálnak részegységekkel, alkatrészekkel. A fogadó ország piaca rendsze- rint nem fontos számukra. Esetenként, tekintettel a nagy szállítási volumenre és a megrendelések teljesítésének gyorsaságára, a piacok közelsége némileg kompenzálhatja a bérek esetlegesen magasabb szintjét. Az alacsony

bérszint mellett a munkaerő megbízhatósága, a munkaerőpiac rugalmassága, a kormányok képessége a társadalmi feszültségek kezelésére, ugyancsak igen fontos feltételei a beruházási döntéseknek. A transznacionális társaságok közvetlen foglalkoztatási hatásán túlmenően figyelembe kell venni közvetett hatásukat is, vásárlásaik, alvállalkozásaik révén. Részadatokra épülő becsléseim szerint ez a közvetlen foglalkoztatásnak kb. kétszeresére tehető. A transznacionális társaságok, azzal hogy rendszerükben különböző országok munkaereje integrálódik, és igyekeznek a munkaerővel szemben mindenütt azonos követelményeket támasztani, fontos szerepet játszanak a munkaerőpiacok nemzetköziesedésében és a szakmai követelmények nemzetközi szabványainak terjedésében is. A munkaerőpiacok nemzetköziesedését mozdítja elő a társaságok rendszerében végbemenő munkaerő-áramlás is. Ez elsősorban a magasan képzett műszaki

és vezetői réteget érinti Vitatott és nehezen megválaszolható kérdés, hogy a nemzetközi társaságok milyen mértékben mozdítják elő globális terjeszkedésükkel a munkaalkalmak „exportját" olyan országokba, ahol a bérek alacsonyabbak. A tapasztalatok szerint, termelőtevékenységük „áthelyezésével" valóban leépítenek munkahelyeket egy-egy ágazatban az anyavállalat bázis országában. A nemzetközileg integrálódó termelés azonban rendszerint az anyaországban is teremt új munkalehetőségeket, azonban főként a magasabban képzettek számára. 32. Melyek a transznacionalis tarsasagok teruletei? allami szabalyozasanak lehetosegei A XX. század végére a transznacionális társaságokkal való kapcsolatrendszer az államok nemzetközi gazdaságstratégiájában igen fontos kérdéssé vált, különösen azokban az országokban, amelyek nagyobb mértékben függnek döntéseiktől. Az államok és a transznacionális társaságok

viszonyával kapcsolatban két egymástól eltérő jellegű problémakört, két különböző dimenziót kell elemezni, • az egyik dimenzió a transznacionális társaságok és az anyaország államának kapcsolatrendszere, • a másik a társaságok és a fogadó országok kapcsolatainak alakulása. A globalizáció növelte az érdekkülönbségeket az államok és a transznacionális társaságok között. A globalizáció nyomán a kormányok egyre kényelmetlenebb helyzetbe kerültek a transznacionális társaságok nyomása, a nemzetközi multilaterális szervezetek liberalizációs egyezményei és a helyi globalizáció ellenes erők és érdekek között A globalizáció egyben a polarizálódást is jelenti az államok között és az országok társadalmában. A globalizációs folyamat és struktúra meglehetősen törékeny Az állam visszavonulása bizonyos gazdasági funkciókból egyáltalán nem jelenti az állam elhalását. A állam szerepkeresése abban a

folyamatban, hogy menedzselje a globalizáció során fellépő ellentétes érdekeket és feszültségeket, nem kevésbé jelentős és könnyű, mint sok más korábbi feladata. Ez a funkció ugyanakkor rendkívül komplex, összetettebb, mint a legtöbb múltbéli feladata. Sajnálatos, hogy ebben a helyzetben az államok többsége nem rendelkezik elegendő legitimitással erővel és eszközzel, hogy ezt a feladatot meg tudja oldani. A gyakorlati tapasztalatok szerint a transznacionális társaságok rendelkeznek ugyan a bizonyos lehetőségekkel az állami szabályozási törekvésekkel szemben, tekintettel mozgékonyságukra és a nagyok esetében tőkeerejükre, de minden vállalat államok által meghatározott jogi és gazdasági institucionális keretek között működik, s így a transznacionális társaságok - melyek egyre inkább domináns szereplőivé válnak a gazdálkodás minden szintjének - kénytelenek ehhez alkalmazkodni. Ugyanakkor egy időben több

jogrendszer és gazdaságpolitika keretei között alakítják többé-kevésbé egységes vállalati tevékenységüket A transznacionális társaságok tehát meghatározott mértékben függnek az államoktól. Függőségük mértékét az adott befektetés profitabilitása, nemzetközi vállalati rendszerükben játszott szerepe határozza meg elsősorban. Más kérdés, hogy méreteik és nemzetközi mozgékonyságuk következtében sajátos előnyökkel rendelkeznek. A kormányok és a transznacionális társaságok közötti kapcsolatok sok vonatkozásban eltérnek a nemzeti vállalkozások és kormányaik viszonyától, s a gazdasági erőviszonyok - különösen kisebb országok esetében - behatárolják a kormányok képességét a társaságok ellenőrzésére, tevékenységük szabályozására. A kormányok azonban, elvileg még ilyen feltételek mellett is, korlátozhatják, szabályozhatják tevékenységüket, legfeljebb a társaságok otthagyják az adott

országot, ami természetesen az adott társaságok számára is költséges lehet. A társaságok ezért is hajlandók bizonyos engedményekre, ha érdekeik úgy kívánják. Egy adott országból való kivonulás az anyavállalatok és a leányvállalatok esetében elvileg egyaránt lehetséges. Nem kevés nemzetközi társaság helyezte át központját például olyan országba, amelynek adózási viszonyai kedvezőbbek voltak Az anyavállalatok azonban e tekintetben sokkal inkább nemzeti tulajdonhoz és egyéb nemzeti jellegű érdekekhez, illetve meghatározott funkciókhoz kötődő vállalkozások, amelyek bázis országukban rendszerint kedvezőbbek. A leányvállalatok viszont könnyebben és gyakrabban mozognak. Az országok veszteségeinek mértéke annak nyomán, hogy egy társaság onnan kivonul, attól függ, hogy a termelés, a foglalkoztatottság és a kivitel mennyire épülnek a tevékenységére, a kormányok esetében pedig attól, hogy a transznacionális

társaságok, illetve az ezekben foglalkoztatottak, mint adófizetők, külföldi bevételi források stb. milyen mértékben járulnak a költségvetéshez, a kereskedelmi, illetve fizetési mérleg egyensúlyához. A potenciálisan konfliktusos kérdések az anyavállalat országának kormányzatához való viszonyában rendszerint azzal kapcsolatosak, hogy az adott kormány jogköre kiterjedhet-e a transznacionális társaság egész nemzetközi tevékenységére, illetve annak melyik részét szabályozhatja, például a monopóliumellenes intézkedésekben, a technika- vagy versenypolitikában, a befektetések és a munkahelyek teremtése vagy „exportja" kérdésében, külpolitikai céljaik érvényesítésében. Esetenként azok élesen eltérőek lehetnek a nemzeti érdekektől. A transznacionális társaságok természetesen igényelhetik kormányaik segítségét bizonyos kérdésekben, rendszerint versenypozícióik és nemzetközi biztonságuk erősítésében. Ez

utóbbinak különféle politikai, szervezeti közvetett és közvetlen gazdasági formái és eszközei alakultak ki. A múltban nem volt elszigetelt jelenség, hogy az anyaország kormányának hadseregét is bevetették egy-egy nagy társaság érdekében. Ez a gyakorlat azonban inkább a második világháborút megelőző korra volt jellemző. A fejlett ipari országok zöme, különösen a nyugat-európai országok és Japán, a nemzetközi verseny transznacionális szektorában a második világháborút követő két-három évtizedben a szektorspecifikus iparpolitikát és menedzselt oligopólium formulát alkalmazta. Ennek lényege az volt, hogy bizonyos, általában az állami bürokrácia keretében kialakított mechanizmusok segítségével, jórészt a nemzetközi trendek alapján, kiválasztottak az ország szempontjából perspektivikusnak tekintett ágazatokat és igen gyakran ezek keretében bizonyos vállalatokat, amelyek különleges támogatásban

részesültek. A szektorok kiválasztása rendszerint nemcsak a versenyképességgel, hanem foglalkoztatottsági, regionális prioritásokkal is összefüggött. A vállalatok esetében a szelekció gyakran a csúcstechnika területére összpontosult Az indoklás rendszerint az volt, hogy mivel a világpiac nem tud eltartani három-négy nagy társaságnál többet egy-egy, a csúcstechnikát képviselő területen, a magas kutatás igényességű ágazatokban teljesen rendjén való, hogy a kormányok különböző módon védelmezzék és támogassák nemzeti csúcstechnikai „bajnokaikat", azzal a feltételezéssel, hogy egyik vezető termelőként talpon tud maradni a világpiacon. Ennek esetenként alternatívájaként, a kisebb nemzeti társaságok támogatására, illetve az államok pozícióinak erősítése érdekében az eszköztárban fontos helyet kapott a „stratégiai kereskedelempolitikai" megközelítés, amely lényegében iparpolitikai vagy

struktúrapolitikai eszközök használatát jelentette hasonló célokból. Ennek hagyományai egyébként nem voltak ismeretlenek az országok gazdaságtörténetében. A protekcionista jellegű politika lényege az, hogy a kormányok a nemzeti célok és/ vagy a nemzetközi verseny, illetve versenyképesség szempontjából stratégiai fontosságú iparágakat, egyrészt sokoldalúan támogatják, másrészt elősegítik exportjukat, s megnehezítik a külföldi versenytársak bejutását az adott szektorban a nemzeti piacra. Ezek a vállalatok, illetve iparágak az adott nemzetgazdaság számára különösen fontosak voltak, méreteik, a nemzeti technikai fejlődésre gyakorolt hatásuk vagy a nemzetbiztonsággal kialakult kapcsolataik miatt. A vállalatok és az iparágak e téren dőről időre változtak. Nagyméretű, az adott ország gazdaságában jelentős hagyományokkal rendelkező és a nemzeti érdekcsoportok által ellenőrzött vállalat hagyományos ágazatokban is

tipikusan stratégiai fontosságúvá deklarálódott. Ilyen iparágak voltak például az acélipar, a hajóépítés egyes országokban A menedzselt oligopóliumpolitika keretében támogatták egyes államok a félvezetők, mikroprocesszorok nagy teljesítményű számítógépek, utasszállító és katonai repülők gyártását. Az ilyen iparágak támogatásának eszközei is hasonlóak voltak: kedvező hitelfeltételek biztosítása, a versenyszabályok laza értelmezése, közvetlen és közvetett szubvenciók stb. Ezek az eszközök rendszerint helyettesítették és nem kiegészítették a piaci mechanizmusokat. A nemzeti struktúrapolitikák hagyományos eszköztára különböző tényezők hatására növekvő mértékben vesztette el hatékonyságát. A Világkereskedelmi Szervezet alapját képező egyezményeknek is több fontos, a közvetlen külföldi befektetéseket érintő vonatkozása van. Lényegesen összetettebb a fogadó országok kormányzata és a

transznacionális társaságok közötti viszony már csak azért is, mert a kormányok kötelessége lakosságuk anyagi érdekeinek, jólétének védelme, erősítése, az ország emberi és természeti erőforrásairól való gondoskodás. E feladatuk végrehajtása során sajátosan ellentmondásos helyzet is kialakulhat a transznacionális társaságokkal való viszonyukban. A transznacionális társaságok szemszögéből alapvető fontosságú „országkockázat" összetevői között ezért is meghatározó fontosságú a kormányok jellege, magatartása. Az 1980-as és az 1990-es évek tapasztalatai szerint különböző típusú országok bizonyultak képesnek jelentős külföldi működő tőke bevonására. A tőkebeáramlásban a transznacionális vállalatok és a fogadó országok konkrét érdekeinek komplementaritása játszott döntő szerepet Ez igen különböző területeken és ágazatokban realizálódott Megfogalmazható azonban néhány általános

jellegű következtetés a sikeres példák alapján. A főbb politikai, gazdasági és emberi tényezők, amelyek segítették a működő tőke importját, a következők voltak: • A fogadó ország politikai stabilitása, a vonatkozó törvények és gazdaságpolitikák jellege, áttekinthetősége, kiszámíthatósága. • A fogadó ország kormányának pozitív magatartása és kiszámítható politikája a helyi és külföldi vállalkozásokkal kapcsolatban. • A nemzeti gazdaságpolitika stratégiai céljainak realitása, helyessége a nemzeti és a nemzetközi piaci feltételek és változások fényében, a megvalósításukhoz szükséges eszközök megléte. • Az ország képessége arra, hogy a fontos helyi termelési tényezők és erőforrások árát nemzetközi összehasonlításban alacsony szinten tartsa. • A főbb elvek, amelyeket az eddigiekben megfogalmaztak: a külföldi és a nemzeti vállalkozások azonos kezelése, a működési feltételek

liberalizálása, a beruházások és a szellemi tulajdon védelme, a döntőbíráskodás szabályai államközi, valamint a vállalatok és a kormányok vitájában. • A munkaerő képzettségének szintje, a javulás intézményes feltételeinek biztosítottsága, a munkaerő magatartása, a munka- és vállalkozói erkölcs színvonala. • A közvélemény és a politikát formáló intézmények magatartása a külföldi vállalkozásokkal kapcsolatban. A politikai kockázati tényezőket a befektetéseknél még a magas haszon vagy más potenciális gazdasági előnyök sem képesek általában semlegesíteni (a kormánygaranciák is korlátozottak e tekintetben). Az érdekek és célok változása és lehetséges eltérései miatt a nemzetközi társaságok működésének kezdetei óta igen komplex és nehéz kérdés a fogadó országok és a transznacionális társaságok viszonyának értékelése. Sok szakértő szerint a konfliktus a nemzetközi társaság és a fogadó

országok között eleve elkerülhetetlen. Mindkét fél ugyanis maximálni igyekszik hasznát az adott ügyletből. A konfliktusok azonban nemcsak a jövedelmek elosztásából adódhatnak, hanem számos más, a két fél stratégiai céljaival kapcsolatos különbségekből is Ugyanakkor vitathatatlanok az érdekközösség bizonyos elemei is A nemzeti kormányok, a nemzetközi társaságok és helyi vagy külföldi támogatóik közötti viszony története politikai és gazdasági konfrontációk sorozatával telített. A második világháború után számos ország államosításokkal, kisajátításokkal igyekezett pozícióit erősíteni a múltbeli kedvezőtlen tapasztalatok alapján. Vannak azonban más jellegű problémák is. A fogadó ország nemzetgazdaságában, különösen ha a közvetlen külföldi tőkebefektetések meghaladtak bizonyos minimális küszöbértékeket, figyelembe kellett venni a külföldi töke jelenlétét, s esetenként jelentős szemléleti,

gazdaságpolitikai és szervezeti változásokat kellett eszközölni a külföldi vállalkozások működőképessége és a tőkeáramlások folyamatosságának fenntartása érdekében. A szemléleti változások általában a gazdasági szuverenitás jellegére és mértékére, a külföldi működő tőke bevonásával kapcsolatos célokra (fizetésimérleg-javítás vagy gazdasági teljesítményjavítás) és a jövedelemelosztási hatásokra összpontosultak. A gazdaságpolitikai változások az egyedi, illetve normatív magatartásokra, a liberalizálás jellegére, az árfolyam és kereskedelempolitikára koncentrálódtak A szervezeti intézkedések a vállalatok működésének feltételeivel voltak kapcsolatosak (személyi, pénzügyi, engedélyezési stb.) A külföldi működő tőke pozitív nemzetgazdasági hatása a fogadó országokban mennyiségileg mérhető és minőségileg, mennyiségileg csak áttételesen vagy egyáltalán nem mérhető területeken

jelentkezett. A mennyiségileg mérhető hatások közé tartozik a fizetési mérlegben jelentkező és a tökebeáramlásból adódó többlet, illetve a hiány csökkenése, a nettó exportnövekedés, illetve import megtakarítás, az üzleti forgalom, a fizetett adók és a hozzájárulás a belső foglalkoztatottság növekedéséhez s a jövedelmek emelkedéséhez. Többé-kevésbé mérhetők a helyi vásárlások, alvállalkozói kapcsolatok, K+F hozzájárulás és a bruttó hazai termékhez való hozzájárulás is A közvetlen külföldi tőkebefektetések hatása az adott ország műszaki színvonalának javulására, a vezetés és a munkaerő szakképzettségének növelésére, a gyártmányok, szolgáltatások minőségére, fontos, de számokban közvetlenül nem kifejezhető előnyök a közvetlen külföldi befektetések nyomán. A fogadó országok tapasztalatai alapján indokolt az a következtetés, hogy a fenti előnyök ritkán jelentkeznek egyidejűleg. Az is

egyértelműen megfogalmazható, hogy realizálódásuk nem automatikus, hanem kemény alku és ügyes politika eredménye. Végül tény az is, hogy beteg és gyenge gazdaságok ritkán képesek jelentősebb hasznot húzni a külföldi közvetlen befektetésekből. A nemzetközi tapasztalatok alapján megállapítható az is, hogy a közvetlen külföldi tőkebefektetések sok negatív következménnyel is járhatnak. A transznacionális társaságok tevékenysége, különösen a kisebb országokban, egyidejűleg járhat kedvező és kedvezőtlen következményekkel a fogadó országok gazdaságára. A mérlegben a pozitív oldalon igen lényeges kérdés az, hogy mekkora a nemzetközi vállalkozásokban létrehozott új érték, és ebből mennyi marad a fogadó országban. Minél nagyobb a transznacionális társaságok súlya az adott országok gazdaságában, annál nagyobb a potenciális haszon lehetősége tevékenységük nyomán, de a károsodások kockázata is.

Bebizonyosodott, hogy a világgazdasági integráció, a transznacionális társaságok révén, az országokat a nemzetközi kapcsolatok egyéb formáinál közvetlenebbül és nagyobb mértékben teszi ki a nemzetközi piaci folyamatok, ingadozások, verseny spekulatív műveletek stb. hatásainak A közvetlenebb világpiaci függőség növekedése a nemzeti ellenőrzési és befolyásolási lehetőségek csökkenése hozzájárulhat az adott nemzeti gazdaság sebezhetőségének fokozódásához. A sebezhetőség forrása nemcsak a változó világpiaci helyzet, hanem az adott társaság változó üzleti stratégiája. A transznacionális társaságok olyan országokban, ahol súlyuk jelentős, nagymértékben befolyásolják (korlátozhatják), különösen a nemzetközi tökeáramlásban játszott szerepükkel, adott feltételek mellett az állami makrogazdasági politikák hatékonyságát. A közvetlen külföldi tőkebefektetések eredményezhetik az adott nemzeti gazdaság

termelési és fogyasztási szerkezetének eltorzulását, luxusfogyasztás ösztönzését, belső és külső egyensúlyi zavarainak növekedését. Az import növelésével tartósan növelhetik a fizetési mérleg hiányát. Monopolista pozíciók megszerzésével és a transzferárak révén is nagymértékben hozzájárulhattak a nemzeti jövedelem elszívásához. Több módon is korlátozhatják a helyi vállalkozók lehetőségeit: tőkeerejük és nemzetközi műszaki és marketinghátterük lényegesen jobb, mint a legtöbb nemzeti vállalaté. Hitelképességük révén könnyebben és olcsóbban juthatnak pótlólagos tökéhez a nemzeti tőkepiacról is, mint a hazai vállalkozók. A termelési folyamatot a fogadó országban úgy is megszervezhetik, hogy a magas értékű alkatrészeket, részegységeket külföldről szerzik be, és a helyi hozzájárulást az alacsony értékű alkatrészekre korlátozzák. Szennyező tevékenységek áttelepítésével a

környezetvédelmi szempontból liberálisabb országokba, jelentős környezeti károkat okozhatnak. Akvizíciók révén szerzett vállalkozásaikkal hozzájárulhatnak a helyi foglalkoztatottság csökkentéséhez Munkaerőpolitikájukkal, a helyi szakszervezetek tevékenységének korlátozásával vállalkozásaikban, növelhetik a társadalmi feszültségeket Támogathatnak - ha érdekeik úgy kívánják és lehetőségeik megengedik - antidemokratikus rezsimeket A közvéleményben, illetve bizonyos társadalmi csoportok keretében, a fentiek miatt is gyakran alakult ki tartózkodás, illetve szembenállás a külföldi társaságokkal szemben. A társadalom radikális körein és szervezetein túl, amelyek e téren a legaktívabb szereplők, gyakran erős az ellenállás a nemzeti vállalkozók körében is, akik rendszerint gyengébbek, mint transznacionális versenytársaik, és gyakran állnak a transznacionálisokkal szembeni hangulatkeltés hátterében. Sok országban a

nemzeti törvényhozás és a kormányok is igyekeztek a transznacionális társaságok tevékenységét normatív módon szabályozni a nemzetközi szerződésekben megengedett keretek között. A tapasztalatok arra is utalnak, hogy a mai világban nem áll a transznacionális vállalatok érdekében, hogy nagymértékben gyengítsék a fogadó országokat az ott elérhető legmagasabb haszon érdekében, s a kormányok is sokkal több lehetőséggel rendelkeznek a kirívóan kedvezőtlen feltételek elkerülésére, mint 30 - 50 évvel ezelőtt. Tény azonban az is, hogy kevés kormány rendelkezik a megfelelő adminisztratív kapacitással, erővel, tapasztalatokkal és alternatívákkal ahhoz, hogy a mérleget saját országa javára billentse. Ezért is törekedett számos ország arra, hogy nemzetközi magatartási kódex megalkotását szorgalmazza a transznacionális társaságok tevékenységének szabályozására. Erre irányuló törekvéseik azonban mindeddig

sikertelenek maradtak Újabban a nemzetközi életben előtérbe került a transznacionális vállalatok társadalmi felelőssége érvényesíthetőségének kérdése Erre azonban nemzetközi fórumok még nem alakultak ki. Az eddigi nemzetközi szabályozások elsősorban a transznacionális társaságok számára teremtettek globálisan egységesebb és sok vonatkozásban kedvezőbb feltételeket. Nem jelentéktelenek a világgazdaság transznacionális szektorának társadalmi hatásai sem, az államok és ezek keretében a társadalmi csoportok differenciálásában. A vállalkozások közül a globalizálódás különösen nehéz kihívás a kis és középvállalatok számára. Az OECD tagállamaiban például, ahol az erre vonatkozó statisztikák a legteljesebbek, a gyáriparban e vállalatoknak alig 1%-a fejt ki jelentősebb nemzetközi piaci tevékenységet, mintegy 25%-uk sorolható a globálisan is versenyképesek közé. A szolgáltatások terén ennek aránya kisebb. A

kis- és középvállalatok csaknem fele csak jelentős támogatással képes a fennmaradásra a globalizálódó gazdaságban, s a fennmaradók - döntően a szolgáltató szektorban ez ideig képesek voltak kis regionális piacokon elszigetelni magukat a veszélyektől. 33. Jellemezze a magyar gazdasag transznacionalizalodasi folyamatat Magyarország, a térség más országaihoz hasonlóan, a nyolcvanas évek végéig lényegében kívül rekedt az évszázad második felében kibontakozott nemzetközi vállalkozási rendszeren. Az ipari-műszaki vállalatközi kooperációs rendszerekbe azonban már a hatvanas években bekapcsolódtak magyar cégek. A közvetlen külföldi tőkebefektetésekre vegyes vállalatok formájában a magyar törvények 1972 óta adnak lehetőséget. A kedvezőtlen jogi feltételek, a gazdasági és politikai környezet nehézkessége, bürokratizmusa, a valutaátválthatóság hiánya és más tényezők miatt a kockázatot azonban túl magasnak

tekintették. Csak az 1986 óta megindult jogi, majd az 1989-90-ben bekövetkezett politikai változások nyomán kezdett növekedni Magyarországon a külföldi tőkebefektetések állománya. Magyarország világgazdasági integrálódásában az 1990-es évek végén már igen jelentős volt a külföldi szektor szerepe. A világ összes közvetlen külföldi tőkebefektetése állományának 0,04%-a volt Magyarországon elhelyezve. Ebben a tekintetben 1997-ben a világon a 35. helyen állt A közvetlen külföldi tőkebefektetések állományának a bruttó nemzeti termékben kialakult aránya 33% volt, a közepesen fejlett nyugat-európai országok átlagának több mint kétszerese és a világátlag háromszorosa. 1994-97 átlagát alapul véve az ország gazdaságában eszközölt bruttó állótőkeberuházások csaknem egyharmada volt külföldi eredetű. Ez több mint ötszöröse a hasonló fejlettségű országokban kialakult arányoknak Ilyen méretű integráltság

egyidejűleg teremtett példátlan lehetőségeket a világgazdasági folyamatokból adódó előnyök kihasználására, és növelte meg az ország gazdaságának sebezhetőségét. Ha nem készül fel jobban a magyar gazdaság, a társadalom és az intézményrendszer az előnyök jobb hasznosítására és a megnövekedett külső sebezhetőség kezelésére, a nagyfokú függőség súlyos gondok forrásává válhat. Annak nyomán, hogy a magyar gazdaság nyitott, liberalizált piacgazdasággá vált, s fő partnerei az Európai Unió tagállamai lettek, amelyek gazdaságilag, műszakilag sokkal fejlettebbek, minőségileg új módon fogalmazódik meg az is, hogy miképpen értelmezhetők, milyen mechanizmusok segítségével és milyen területeken alakíthatók ki az úgynevezett világgazdasági kitörési pontok. Zárt gazdaságokban, amelyek nem integrálódtak a világpiaci rendszerbe, a kitörési pontok azok az ágazatok, amelyeken keresztül a gazdaság integrálódása

végbemegy. Más értelmezésben, a kitörési pontok tulajdonképpen húzó jellegű tevékenységek, amelyek elősegíthetik a gazdaság fontos területeinek fejlődését, felzárkózását a fejlett ipari országok technikai, termelékenységi és jövedelemtermelési szintjére. Ez nem jelent szükségképpen valamilyen különleges ágazatot Azok a klasszikus megközelítések, amelyek a felzárkózást kitörési pontok meghatározásával képzelik el, a különböző modernizációs, illetve a fejlődéselméletek alapján, feltételezik a gazdasági döntések teljes nemzeti szuverenitását, az állam meghatározó szerepét, és nem számolnak kellő mértékben a gazdaság nyitottságával sem. Az állam szerepe természetesen, különösen közepesen fejlett országok esetében, nem mellőzhető. Minden kormány érdekelt abban, hogy az adott országban, a lehetséges legnagyobb mértékben legyenek jelen az adott kor kulcsfontosságú termelő és szolgáltató

ágazatai, amelyek segítik a gazdasági növekedést, a műszaki fejlődést s a jövedelmek emelkedését A kitörési pontoknak nevezett tevékenységek ebben az értelemben lényegében a technikai szempontból progresszív, a versenykésséget erősítő szerkezeti átalakulást hivatottak előmozdítani. Az állam és a magánvállalkozás s ez utóbbi keretében a pénzügyi szektor feladatai és eszközei rendkívül eltérőek az egyes országokban, s különbözőek a lehetőségek és a képességek is erre. A világgazdasági környezet is változik, és a műszaki fejlődés, valamint a nemzetközi munkamegosztás átalakulása nyomán a verseny élessége, jellege és feltételei is problémákat és feladatokat tolnak előtérbe. A fejlett ipari országok többségében a szerkezeti változások és a nemzetközi versenyképesség befolyásolásának állami szintű fő eszközei a költségvetési (adók, szubvenciók, beruházási támogatás, kedvezményes hitelek),

monetáris, monopóliumellenes, kereskedelmi és versenypolitikák, az állami vásárlások, az ár- és bérpolitikák. A gazdaságpolitikák, struktúrapolitikák, iparpolitikák elméletében, és esetenként gyakorlatában, különösen kisebb országok esetében három fő módszer alakult ki a sikerre esélyes területek keresésére, illetve kiválasztására. • Az egyik módszer a komparatív előnyökre épülő feltételezett versenyképességből, • a másik a megcélozandó nemzetközi piaci rések meghatározásából indul ki, • a harmadik lényegében a nemzetközi vállalkozásokra bízza a feladat oroszlánrészét, abból kiindulva, hogy ezek a világpiac értékítéletéből kiindulva racionálisan döntenek. A versenyképesség, mint az előzőekben erről már szó esett, komplex fogalom. Szélesebb értelemben függ a kormányok gazdaságpolitikájának helyességétől is, az infrastruktúra fejlettségétől, a képzettségi szinttől, a nemzeti

innovációs képességektől, a finanszírozás módjától, költségeitől, s mindazoktól a tényezőktől, amelyek meghatározzák a vállalatok gazdasági környezetét. Vitathatatlan azonban, hogy a kedvezőtlen nemzeti gazdasági és versenykörnyezet alkalmatlan kitörési pontok kialakítására. A piaci rések eltárására építő megközelítés tulajdonképpen a versenyképesség rövid távú megfogalmazásának egyik formája. Hosszú távú, jelentős áttörés erre nem építhető. A világgazdaságban végbemenő dinamikus fejlődés, amely együtt jár a termelés és a fogyasztás szerkezetének gyors változásaival, kedvező talaj lehet a piaci résekre építő megközelítésekhez. Eredményessége feltételezi, hogy az adott vállalat rendelkezik a szükséges és helyes piaci információkkal, kellően rugalmas munkaerővel, a gyors váltáshoz elegendő finanszírozási háttérrel és hatékony értékesítési szervezettel. Magyarország esetében a

nyugat-európai piacok közelsége, a térség kis- és középvállalatai gyors és rugalmas reagálásának biztosíthatósága a feltételei a piaci rés megközelítés alkalmazhatóságának. A nemzetközi vállalkozásokra transznacionális társaságokra építő megközelítés a apja az, hogy e társaságok a globális piaci feltételek legközvetlenebb észlelői, hordozói, formálói. Ennek alapján valószínűsíthető, hogy a különböző tevékenységek elhelyezésére irányuló döntéseik a legracionálisabbak lesznek A fogadó országok érdekei gazdaságuk teljesítőképességének javításában és a nemzetközi vállalatok érdekei, különösen globálisan integrált termelésszervezés esetén, nem szükségképpen esnek egybe. A transznacionális társaságok szerepe számos ország gazdaságának szerkezeti átalakításában, exportképességének javításában vitathatatlan. Ez azonban akkor volt előnyös az érintett országoknak is, ha képesek

voltak a szerkezeti váltást interaktív módon elvégezni, s elérni azt, hogy az ország számára is fontos területekre kapcsolják be a nemzetközi társaságokat, illetve biztosítsák a nemzetközi beruházások kedvező továbbgyűrűző hatását. A magyar gazdaságban az 1990-es években eszközölt külföldi befektetések nagy hányada a privatizáció során olcsón megvásárolható, értékes vállalatokat, és a belső piac megszerzését célozta meg. Egyes területeken azonban ezen keresztül, vagy zöldmezős beruházások révén, a magyar gazdaság lényeges területei integrálódtak nemzetközi társaságok globális termelési és értékesítési rendszerébe. Magyarország szemszögéből is fontos változás a transznacionális szektor jelentőségének növekedése nyomán a kölcsönös függőség erősödésének egyik fontos gazdasági következménye és kifejezője, hogy a hagyományos nemzeti ipari komplexum - amely univerzális gazdasági

szerkezetre, nemzeti tulajdonra épül, s kialakításában döntő szerepet játszik az állami struktúrapolitika - az új feltételek mellett elvesztette korábbi lehetőségeit, sőt értelmét is. A nemzetközi versenyképesség tényezői radikálisan megváltoztak. Az is lényeges tény azonban, hogy a nemzetköziesedést, globalizálódást és a transznacionalizálódást nem a láthatatlan jótevők kezei irányítják. E folyamatok megértése és következményeinek elemzése rendkívül fontosak minden ország számára. Eddigi hatásaik rendkívül összetettek Soha nem látott lehetőségeket nyitottak egyes vállalatoknak és országoknak. Kelet- és Dél-Ázsia, a tőkeerős vállalatok, mindenekelőtt a transznacionális társaságok, a rugalmasan alkalmazkodni képes kisés középvállalatok, a K+F terén élen járók, a nemzetközi pénzvilág hatalmasságai, a magasan képzett munkaerő a folyamatok fő haszonélvezői. Ugyanakkor a transznacionális

társaságok által közvetített szerkezeti és szervezeti változások, a liberalizálás, a műszaki fejlődés és a verseny egyes következményei, különösen azokban az országokban, amelyek nem voltak képesek belső gazdasági problémáik megfelelő kezelésére, növelték a szegénységet, az egyenlőtlenségeket, gyengítették a nemzeti intézményeket. Még nehezebb helyzetbe hozták az alacsony hatékonyságú állami szektort, illetve az ott dolgozókat és általában a nehezen alkalmazkodó vállalatokat világméretekben. Hazánkban a külföldi szektor már ma is növekvő mértékben befolyásolja az állam és a lakosság jövedelmeit, a foglalkoztatottságot és a műszaki fejlődést. A külföldi tulajdonú vállalatok hatása a kereskedelmi és a fizetési mérlegre ugyancsak tovább nő, exportjuk, importjuk s a profitok repatriálása nyomán. A külföldi szektor jelenlétének és tevékenységének természetesen jelentősek a kedvező következményei.

Valószínű, hogy sokkal nehezebb lenne a magyar gazdaság helyzete, és még nagyobb mértékben romlott volna nemzetközi versenyképessége a külföld tulajdonú vállalatok nélkül. Kérdés azonban, hogy a transznacionális társaságok segítik-e az ország modernizálódását és különösen gazdaságának felzárkózását a világ fejlettebb részéhez, illetve ebből milyen haszna van a magyar társadalomnak? Az eddigiek még nem adnak kellő alapot a határozott válaszra. A nemzetközi tapasztalatok alapján a következők fogalmazhatók meg: a technikai és gazdasági modernizálódás és a felzárkózás alapvető fontosságú tényezője a vállalat. A gazdasági felzárkózás folyamata lassú és részleges változások sorozata a gazdaság egyes szektoraiban és vállalataiban. A kormányzat bölcsességétől és hatékonyságától függ, hogy ezeket a változásokat mennyire tudja támogatni és az általános felemelkedés érdekében hasznosítani. Ennek

feltételei nem könnyűek. Gyenge és beteg gazdaságok, tehetetlen kormányok tapasztalatai a fejlődő világból arra utalnak, hogy a külföldi vállalatok működésének hatására a gazdaság könnyen dualizálódhat, szétválhat egy modern szektorra, amely a gazdaságban szigeteket képvisel. A transznacionalizálódás kezdetei egyébként szinte minden kevésbé fejlett gazdaságban e tendenciát erősítik. A változások nyomán a magyar gazdaságban sem lehet még kizárni ezt a tendenciát, ami az ország gazdaságának növekvő mértékű kettészakadását jelentheti: a fejlett ipari országok gazdaságához integrálódó, magasan fejlett technikai rendszerű vállalatokra és a döntően nemzeti tulajdonban lévő, sok esetben lemaradó vállalatokra. A lemaradás a nemzetközi tapasztalatok szerint kifejezésre juthat a termelékenységben, a minőségben, a technikai szintben, a szervezettségben és a jövedelmekben. A XXI. század elejére azok a

tényezők, amelyek a rendszerváltást követően a privatizációval összefüggésben a nemzetközi társaságokat Magyarországra vonzották, lényegében megszűnnek hatni. Az új befektetéseket a magyar gazdaság új realitásai növekvő mértékben határozzák meg Ezek a realitások több irányban is befolyásolhatják a transznacionális társaságok stratégiáját. Éles verseny folyik ugyan a befektetők között a kedvező lehetőségekért, piacokért, képzett munkaerőforrásokért. Verseny folyik azonban, mint említettük, az államok között is a külföldi tőkebefektetésekért Ebben a versenyben egyes volt szocialista országok pozíciói gyorsan javulnak. További fontos tényező az is, hogy a külföldi szektor néhány éven belül maga is nagyobb mértékben integrálódik a magyar gazdaságba, s kapcsolja azt a világgazdasághoz, de mindenekelőtt az európai térséghez. Ugyanakkor a kedvező, illetve kedvezőtlen tapasztalatok is nyilvánvalóbbakká

válnak a külföldi szektor és a magyar gazdaság számára is. Mindez elkerülhetetlenül bizonyos korrekciókat eredményez majd, mindkét oldalon, pozitív és negatív irányban Egyes társaságok valószínűleg kivonulnak a magyar gazdaságból, újak pedig felfedezik azt Más esetekben a kormány kényszerül majd arra, hogy határozottabban szerezzen érvényt a közérdeknek, és fellépjen a monopolista törekvésekkel, illetve az ország érdekeivel ellentétes gyakorlattal szemben. Nem szabad szem elől téveszteni azt a tényt, hogy a külföldi vállalkozók és a kormányok, illetve a fogadó ország viszonya nem állandó, s azt sem, hogy ez kölcsönösen alku tárgya. A pozíciók sem állandóak az alku folyamatában. Az, hogy a magyar gazdaság milyen mértékben fogja vonzani a külföldi társaságokat a jövőben, milyen szektorokba és technikai szinten, és ebből milyen hasznot húz, nagymértékben függ attól, hogy menyire tud képzettebb munkaerőt,

szakembereket, fejlett infrastruktúrát, kedvező jogrendszert és intézményrendszert, stabil politikai és gazdasági környezetet ajánlani. E tekintetben igen tanulságos Írország pozitív példája. Erősödni fog a magyar vállalatok nemzetköziesedése is, ami transznacionalizálódásukkal jár együtt. Minden valószínűség szerint, a magyar EU-tagság is része lesz az új realitásoknak. Ez nemcsak a magyar vállalatok nemzetköziesedését mozdítja elő, hanem abból a szempontból is fontos lehet, hogy Magyarország kompetitív előnyeit miképpen hasznosíthatják nem EU bázisú, például japán, koreai, orosz és más transznacionális társaságok az EU keretében, illetve a magyar gazdaságnak e társaságok mennyiben ajánlanak kedvezőbb feltételeket és alternatívákat, mint az EU bázisú társaságok. A XXI. században Magyarországnak egy tovább nemzetköziesedő, jobban integrálódott, igen sok megoldatlan problémával küszködő, a versengést

és az együttműködést egyidejűleg fenntartó, hierarchikus világra kell felkészülnie. Ebben a világban minden állam gazdaságpolitikájának elérhető céljait, az alkalmazható eszközöket növekvő mértékben meghatározzák és behatárolják a nemzetközi szabályok, kötelezettségek és a külső feltételek, ugyanakkor igen sok új lehetőséget is nyitnak a fejlődéshez. Ugyanakkor új feltételek alakulnak ki a sikerességhez is. A következő évtizedek integráltabb világában valószínűleg azok az országok számíthatnak sikerre, amelyek kormányzását nem torzítják el szűk csoportérdekek vagy merev, ideológiai megfontolások, amelyek gyakorlatiasan képesek nemzetközi helyzetük, lehetőségeik és nemzeti érdekeik reális mérlegelésére, képviseletére és céljaik reális megfogalmazására. Ehhez meghatározó fontosságú a demokratizmus és a társadalmi kohézió küszöbértékének, a közmegegyezés és a szakértelem szükséges

minimumának biztosítása. A siker lényeges feltétele a képesség a makrogazdasági stabilitás, a kiszámíthatóság és áttekinthetőség fenntartására. Ez teszi lehetővé a gazdaság szereplői számára a racionális kalkulációkat a nemzeti gazdasági növekedés elősegítésére, illetve a gazdasági szerkezet szükséges átalakítására az erőforrások lehető leghatékonyabb hasznosításával. E feladatot a gazdasági és politikai versengés előmozdítása mellett - a profitmaximalizálási törekvések következtében fellépő, a közérdeket sértő tevékenységek korlátozásával, a társadalom tagjainak többsége számára munkaalkalmak biztosításával és a szociális biztonság fenntartásával kell megoldani. A nemzetközi feltételeket illetően fontos követelmény különösen a kisebb, a nemzetközi rendszertől függő országok esetében, a képesség a partnerek megfelelő megválasztására nemzetközi kapcsolataikban, és az, hogy

partnereik politikája, magatartása ne destabilizálja őket, hanem kedvező kereteket nyújtson fejlődésükhöz. Ez még az Európai Unió tagjai esetében is meghatározó fontosságú marad 34. Mutassa be a regionalis egyuttmukodes folyamatait, a regionalizalodas fobb strategiai celjait. Természetes és mesterséges régiók A régió, mint valamilyen sajátosság által meghatározható térség, elsősorban földrajzi, ökológiai egységként értelmezendő, amelynek természetes földrajzi határai vannak. Megkülönböztethetünk természetes földrajzi, történelmi fejlődés során kialakult régiókat és un. mesterséges, tehát a tudatos törekvések alapján ezek eredményeként kialakított régiókat Természetesnek tekinthető a régió mint társadalmi képződmény is, vagyis az emberek közötti meghatározott, más térségektől megkülönböztethető kulturális, nyelvi, vagy hosszú történelmi fejlődés során kialakult társadalmi, politikai,

gazdasági vagy biztonsági viszonyok összessége. A mesterséges régió az adott térség államai céltudatos, szervezett együttműködésének eredménye valamilyen gazdasági, kulturális, politikai vagy katonai területen. Az ebben részt vevő államok az együttműködés előmozdítására és fenntartására rendszerint állandó szervezetet hoznak létre. E szervezetek a nemzetközi rendszer sajátos szereplőivé válhatnak, s a mesterséges régiókból természetes képződmények is formálódhatnak. Államok - vagy társadalmi csoportok - tudatos törekvéseit együttműködési térségek kialakítására regionalizmusnak nevezzük (Ezek nem azonosak a birodalmi, illetve a birodalomépítő törekvésekkel.) A regionalizmus: • Ideológiai szempontból olyan irányzat, amelyik szerint a világnak célszerűbb és hatékonyabb nagyobb geopolitikai egységekben, mint nemzeti államokban élni. • Tendenciaként olyan gyakorlat kifejezője, amelyik hagyományosan

valamilyen földrajzi, gazdasági, kulturális vagy nyelvi ismérv alapján összetartozó térségek egységgé szerveződését jelzi. • Az ENSZ gyakorlata elsősorban az egyes kontinenseket tekinti régióknak a globális rendszerben. Ezek közgazdasági értelemben tekinthetők makrorégióknak is, amelyek keretében „alrégiók" illetve „mikrorégiók" jöhetnek létre. A globalizációs folyamatban meghatározó szerepet játszanak a piaci viszonyok, a piacok szereplői és intézményei. A regionalizálódásban döntő szerepe van az intézményeknek, mindenekelőtt az államoknak. Regionális együttműködést kezdeményezni, elindítani politikai és gazdasági szempontból egyaránt nehéz feladat. A tudatosan, közös döntések alapján kialakított regionális együttműködés jellegét nemcsak az abban részt vevő álla- mok sajátos érdekei, céljai és lehetőségei és kompromisszumai határozzák meg, igen gyakran külső erők is szerepet

játszanak ebben. A politikai és gazdasági elit mellett igen jelentős a közvélemény súlya is, különösen a demokratikus rendszerekben A regionalizálódással kapcsolatban az államok döntéshozói számára igen jelentős stratégiai kérdések fogalmazódnak meg, amelyekre nem egyszerűen a kormányok szintjén kell választ adni. A főbb, stratégiai fontosságú kérdések az államok szintjén a következők: 1. Miért és mikor kezdeményezzenek regionális együttműködést, illetve miért és mikor csatlakozzanak ilyen szervezethez? 2. Milyen egyéb alternatíváik vannak? 3. Milyen típusú és mélységű regionális együttműködés felel meg leginkább érdekeiknek? 4. Milyen kötelezettségeket kell vállalniuk és mit nyernek? 5. Hogyan oszlanak meg csatlakozás esetén a várható előnyök és hátrányok gazdaságuk és társadalmuk szereplői között? 6. Hogyan növelhetik előnyeiket és korlátozhatják az esetleges hátrányos következményeket? 7.

Hogyan változnak meg a regionális együttműködés következtében nemzetgazdaságuk fejlődésének feltételei? 8. Miképpen erősíthetik a regionális együttműködési vagy integrációs szervezethez csatlakozás útján vagy annak keretében hosszabb távon nemzetgazdaságuk versenyképességét? Minél fejlettebb és mélyebb az integráció, minél később csatlakozik egy ország, minél nagyobb a fejlettségi szintkülönbség közte és a többiek között, annál nehezebb a csatlakozás. A különböző törekvések regionális együttműködési térségek létrehozására már jelentős múltra tekintenek vissza. Különösen két kontinensen jelent meg ennek a törekvésnek gondolata a politikában, már a múlt században, Európában és Latin-Amerikában. Európában a Zollverein, a Dunavölgyi Népek Szövetsége, a II. világháborút megelőzően Franciaországban a páneurópai mozgalom, Németországban a Lebensraum (élettérelmélet), Japánban pedig az

ázsiai közös felvirágzás térségének politikusai tűzték a regionális együttműködést napirendre. A XX. század második felében a regionalizmus a történelemben először vezetett jelentős változásokhoz és meghatározó módon befolyásolja az államok politikai és gazdasági stratégiai döntéseit. A regionalizálódás főbb stratégiai céljai Napjainkban különböző típusú és nagyságú multilaterális, regionális együttműködési szervezetek hálózzák be a világot. Jellegüket tekintve meghatározó fontosságúak az alapítók céljai. Az alábbiakban néhány fontosabb célkitűzést emelünk ki. Ezek közül az egyes szervezetek egyszerre több célt is szolgálhatnak 1. Zárt regionális erőközpont kialakítása. A részt vevő államok céljaikat az önellátás maximalizálásával igyekeznek elérni. Ilyen törekvések jellemezték pl. a volt szocialista országok regionális együttműködési szervezetét, a KGST-t. Egyes tagállamok

az Európai Közösségeket is sajátos „európai erőddé" kívánták volna formálni. A zárt erőközpont kifejezheti és szolgálhatja az államok összeolvadásának céljait is 2. Nyitott, „liberális" regionalizmus. Az erre törekvő államok nemcsak egymás közötti kapcsolataikban bontják le a gazdasági korlátokat, hanem globális méretekben is alapjában liberális kereskedelempolitikát folytatnak, a multilaterális szervezetekben kialakított normáknak megfelelően. Ilyen szervezetté vált, bizonyos kivételektől eltekintve - például a mezőgazdaság - az Európai Unió. Az észak-amerikai regionális együttműködési szervezetre, a NAFTA-ra is lényegében ez a jellemző. Az ilyen jellegű regionális együttműködés is szolgálhatja a közös védekezés céljait a globális versenyben 3. Közös fejlesztés céljait szolgáló regionális együttműködés. Az erre törekvő államok együttműködésüket alapvetően az infrastruktúra, az

iparfejlesztés és az új iparágak számára a piacteremtés eszközeinek tekintik. A magyar és részben a nemzetközi szakirodalom a KGST-t is gyakran jellemezte fejlesztési integrációként. A legtöbb afrikai integrációs szervezet is fejlesztési integrációs közösségnek tekint magát, annak ellenére, hogy a gyakorlatban erre példák nincsenek. 4. Hegemonista regionalizmusként szokták jellemezni az olyan együttműködési csoportosulást, amelynek keretében egy vezető hatalom ösztönzésére vagy kényszerítő erejének hatására állnak össze államok. A hitlerista Német Birodalom új európai rendje, a II. világháború előtti Japán „Új Ázsia" programja sorolhatók ebbe a kategóriába Sokan tekintették a KGST-t is a szovjet hegemonista törekvések eszközének 5. A regionalizmus egy adott térségben az államok komplex együttműködésének, biztonságpolitikájának eszköze lehet. Az Amerikai Államok Szervezete, az Afrikai

Egységszervezet, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) tartoznak ebbe a kategóriába Sajátos szerepet játszik a regionális biztonsági szervezetek között a NATO, amelyik a hidegháború utáni új feltételek között jelentős változáson ment keresztül Elsődleges funkciója az észak-atlanti stratégiai együttműködés fenntartása az USA és az európai államok között. 6. Regionális szervezeteket globális nemzetközi szervezetek keretében is alapíthatnak. Az egyes kontinenseken, az adott földrész államainak együttműködésében különleges szerepet játszanak az ENSZ regionális gazdasági bizottságai Ezek feladata a földrész országai közötti gazdasági együttműködés, gazdasági integráció elősegítése a termelés, a kereskedelem, az infrastruktúra és a pénzügyek területén, valamint a kapcsolatok fejlesztése a világ más térségeivel. 35. Elemezze az integracio alapfelteteleit, az integracio fogalmi

megkozeliteset A nemzetállam alapvetően a tőkés gazdasági fejlődés „terméke". Az árutermelés igazán a tőkés gazdálkodásban lesz uralkodó Mivel a társadalmi munkamegosztás - a specializáció és a kooperáció elmélyülésével a csere egyre gyakoribbá és szélesebb körűvé válik, az árutermelés és a pénz, valamint a piac egyre nagyobb szerepet kap. Az egységes piac az, ahol az áruk és szolgáltatások, valamint a termelési tényezők - a tőke és a munkaerő - áramlása teljesen szabad, nem akadályozza sem adminisztratív előírás, sem közgazdasági gát (például vám). Ha a termelési tényezők áramlása szabad, akkor a költségek és az árak nagyjából kiegyenlítődnek, azaz nem lesz különbség a bérek, profitok, kamatok stb. között Ez a kiegyenlítődés először nemzetállami keretek között jött létre. A munkamegosztás mélyülése, vele a csere fejlődése a nemzetállam megszületésével azonban nem áll meg.

Fokozatosan átnyúlik az országhatárokon, és nemzetközivé válik Létrejön a nemzetközi munkamegosztás, nemzetközi csere, a nemzetközi pénz és a nemzetközi piac. Ezzel a politikai határok többé nem esnek egybe a „gazdasági határokkal" a gazdasági, társadalmi, politikai kapcsolatok túlnyúlnak a nemzetállam határain. A gazdasági, tudományos, társadalmi, politikai folyamatok nemzetközivé válnak. Ennek folyamán kialakulnak azonban intenzívebb és kevésbé intenzív kapcsolatok. Előbbiek vezetnek el a regionális gazdasági integrációhoz, utóbbiak az un globális kapcsolatok A két folyamat: regionalizálódás és globalizálódás párhuzamos folyamatok, hiszen sem bizonyos gazdasági, sem más (környezetszennyezési, élelmezési, energetikai, biztonságpolitikai stb.) problémák nem állnak meg a regionális gazdasági integráció határainál Sőt a technika, a tudomány, a közlekedés és a hírközlés (komputerizáció, internet,

telekommunikációs rendszerek, műholdas műsorszórás stb.) robbanásszerű fejlődésével a világ egyre inkább „összezsugorodik", a távolságok egyre kisebbek lesznek, távoli pontok egyre közelebb kerülnek egymáshoz időben és költségben is. A termelés eredményeinek (áruk és szolgáltatások), valamint a termelési tényezőknek az áramlása azonban világméretekben még sokáig nem lesz teljesen szabad. Egyelőre ez csak a legfejlettebb gazdasági integráció(k)nak lehet célja. AZ INTEGRÁCIÓ MEGKÖZELÍTÉSEI Az integráció - amely alapvetően a matematikából átvett fogalom - magasabb rendű összegződést jelent. Bizonyos elemek szerves egységesülése, ami távolról sem mechanikus, egyszerű összeadódás. A gazdaságban is többféle integráció létezik (termelési integrációs rendszerek stb.), ezek közül legismertebb a világgazdaságtan két fontos területét képező mikro- és makrointegráció. A mikrointegrácíó a

mikrogazdaságban, azaz a vállalati szférában történik. A prosperáló vállalkozások, vállalatok, pénzintézetek (bankok és biztosítótársaságok) természetes növekedése és fejlődése olyan koncentrációs és centralizációs folyamatokhoz vezet, amelyek a XX. században országhatárokon is túlnyúló, azaz transznacionális vállalatbirodalmakat, vagy multinacionális mamutcégeket hoznak létre. E nemzetközi vállalatok némelyikének éves forgalma eléri, vagy meghaladja Belgium vagy akár Ausztrália éves termelési értékét (bruttó hazai össztermékét, GDP-jét). A makrointegráció szuverén nemzetállamok közötti, kormányok által kötött szerződésen alapuló, hosszútávú és bonyolult együttműködési rendszer. Bonyolult - egyfelől - az érdekek, érdekszövevények, - másfelől - a politikai, gazdasági, biztonsági, kulturális, védelmi, rendfenntartási, igazgatási, külpolitikai kapcsolódások rendkívül nagy száma miatt. A

gazdasági kapcsolatok önmagukban is szerteágazóak: külkereskedelem (árués szolgáltatás export import) termelési kooperációk, esetenként közös agrárrendszerek, nemzetközi tőke- és munkaerőáramlás, speciális blokkszintű pénzügyi mechanizmusok, technikai-technológiai-tudományos kutatási, közlekedési-hírközlési, környezetvédelmi, szabványügyi és más elemekből(alrendszerekből) állnak, amelyek összehangolt működéséhez elengedhetetlen a jogharmonizáció és egy viszonylag jól funkcionáló intézményi és döntéshozatali rendszer. A jól működő gazdasági integráció általában ott jön létre, ahol az együttműködés alapja a mikrointegráció. Először tehát a vállalatok, a mikroszféra kapcsolatai válnak szorossá, s erre a szerves kapcsolatrendszerre épül rá a makrointegráció azzal a céllal, hogy elhárítsa a vállalatok nemzetközi együttműködése előtt álló akadályokat. Az ellenkező eset nem szerencsés. Ha

felülről vezérelve mesterségesen hoznak létre szerves mikrogazdasági kapcsolatok nélkül egy együttműködő blokkot, az nem lesz hatékony (ilyen volt a KGST) A nemzetközi gazdasági integráció igazán a XX. század második felének rendkívüli fontosságú jelensége. Ez nem tekinthető véletlennek A sikeres integrációnak ugyanis két gazdasági alapfeltétele van. Az egyik az, hogy lehetőleg fejlett piacgazdaságú ipari államok alkossanak blokkot (abszolút fejlettségi szint), mivel ezek un. „érintkezési felülete" megfelelően nagy. Eszerint az együttműködő gazdaságok számtalan síkon képesek érintkezni egymással, hiszen magas ipari fejlettség, vagyis sok exportés sok importtermék jellemzi őket. Alacsony fejlettségű, elmaradott gazdaságokban az együttműködés mértéke alacsony: egy-két termék exportjára lehet csupán képes a blokkba belépő ország. Ez pedig távolról sem tekinthető gazdasági integrációnak, hanem csupán

egy-egy áru termékfeleslegének lecsa- polása, s nem a hiányzó termékek külföldről történő kölcsönös beszerzése a realizált bevételből (szélsőséges példája az un. monokultúrás gazdaság, amely egyetlen termékkel vesz részt a világgazdaságban). A másik feltétel az, hogy a blokkban tömörülő gazdaságok között lehetőleg ne legyen nagy fejlettségi különbség (relatív fejlettségi szint). Ilyen esetben ugyanis az együttműködés akadozna: a fejlett országok értelemszerűen más problémákkal találkoznak, más, korszerű megoldásokat alkalmaznak, gazdasági-pénzügyi tartalékaik magasabbak, ellenálló- és alkalmazkodóképességük nagyobb, növekedési-haladási sebességük gyorsabb. A gyengébben fejlett tagországok visszafoghatják a fejlettebbek fejlődési ütemét. Igaz, két teljesen azonosan fejlett nemzetgazdaság aligha létezik (az USA államai között is vannak fejlettségbeli különbségek), sőt egy kisebb ország

különböző régiói, megyéi sem egyformán fejlettek. De nem mindegy, mekkorák a különbségek, mert a sikeres integrációs együttműködés érdekében a fejlettektől a kevésbé fejlettek felé jövedelmeket kell áramoltatni, segíteniük kell azokat. Az pedig húsbavágó kérdés, hogy a fejletteknek az együttműködés kedvéért mekkora pénzekről kell lemondaniuk gyengébb partnereik javára Akármilyen áldozatra a fejlettek sem hajlandók. Mérlegelik, hogy az integráció előnyei mindenekelőtt a szélesebb piac - nagyobbak-e, mint az anyagi segítségben testet öltő hátrányok. De arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a jelenlegi áldozatok vállalása hosszabb távon megszüntetheti a hátrányokat okozó különbségeket és ily módon az előnyös együttműködést segíti elő. Továbbá a gazdasági integráció, mint politikai töltetű jelenség, nem mérhető tisztán gazdasági mérőszámokkal. A fejlett piacgazdaságú, demokratikus országok

számára korántsem mindegy, milyen a nemzetközi környezetük Nem mindegy, hogy ez a környezet békés, nyugodt, kiegyensúlyozott, ahol a demokrácia gyökeret ver(t), avagy politikai viszályokba, netán fegyveres összecsapásokba keveredő szomszédság, ahonnan őket is veszély, menekültáradat stb. fenyegeti. Bizonyos korszakokban és helyzetekben, olykor főként politikai, katonai megfontolásból olyan országokat is beemelnek a fejlett tagok az integrációba, amelyeknek tagsága gazdaságilag kevéssé indokolható (például az Európai Közösség un. mediterrán kibővítése: 1980 - Görögország, 1986 - Spanyolország és Portugália) Az imént leírt kérdéskör sokat elemzett problémája az integrációs szakirodalomnak: ez a mélyülés (vertikális fejlődés) és bővülés (horizontális „fejlődés") dilemmája. Ez a dilemma végighúzódik az integrációk (EGK/EK/EU) történetén, és Magyarország, illetve Kelet- és Közép-Európa uniós

tagságának problematikája is csak ebben az összefüggésben érthető meg. A kérdés fontossága miatt erre még a későbbiekben visszatérünk. Az integráció tehát bonyolult történelmi folyamat, amely végigkíséri az emberiség történetét. Bizonyos megoldásai, mechanizmusai évszázadosak, bár igazán szervezett nemzetközi intézményi keretei századunk második felében alakultak ki Az általunk nemzetközi integrációnak tekintett folyamat egyik fontos sajátossága, hogy nincs semmi köze a korábbi történelmi korszakok erőszakos egyesítéseihez, hódításokon alapuló birodalmi törekvéseihez. A mai piaci integrációk a szuverén nemzetállamok önkéntes összefogásának eredményei. Az összeadódási-összefonódási folyamat komplex: gazdasági, politikai, biztonsági alapokon nyugszik. Az integráció egyszerre folyamat és állapot. Ez azt jelenti, hogy az integrációnak különböző intenzitású szakaszai vannak Nehéz megmondani, hogy az

országok közötti együttműködés milyen fokánál beszélhetünk „igazi" integrációról. Itt sincsenek abszolút igazságok Ha ugyanis azonosítjuk magunkat az integráció folyamatfelfogásával, akkor az is elfogadható, hogy az ősi közösségek egyesüléseitől, a modern nemzetállamok létrejöttén át a XIX. században kezdődött szabadkereskedelemig minden integráció. Ámde a XX század második felében létrejött, a piacegyesítés nehéz útját járó integrációnak már messze túl kellett lépnie a nemzetállamok között megvalósított szabadkereskedelmen. Már régen nem érhetik be a mennyiségi kvóták (kontingensek) és a vámok megszüntetésével, azaz a kereskedelem útjában álló, mesterséges akadályok felszámolásával. Ennél sokkalta többre van szükség, nem elég a mesterségesen lerakott akadályok „felszedése", hanem össze kell hangolni a gazdaság- és pénzügypolitikákat, koordinálni-harmonizálni kell azokat,

így olvadhatnak csak össze igazán a különböző nemzetgazdaságok. 36. Mutassa be az europai gazdasagi okait es elotortenetet Sikeres gazdasági integráció csak nagyjából azonos vagy hasonló társadalmipolitikai rendszerű országok között jöhet létre. Demokráciában élő, magántulajdonon alapuló piacgazdaság csak hasonlókkal integrálódhat sikeresen Még ekkor is akadályozhatják az együttműködést a hagyományok, a szokások, a mentalitás és korántsem közömbösek a nemzeti történelemből eredő szimpátiák, vagy éppenséggel ellenszenvek. A gazdasági okok tengelyében a társadalmi munkamegosztás - specializáció és kooperáció - nemzetközivé válása áll. Amint azt már hangsúlyoztuk, a társadalmi munkamegosztás nem áll meg az országhatároknál. A XX. század második felében már nemcsak az a jelenség nyilvánvaló, hogy egy luxemburgi polgár olasz öltönyt, spanyol cipőt, angol gyapjúneműt hord, háztartási gépei

németek, telefonja svéd, autója francia, holland sajtot eszik, sőt mindezeket tetszés szerint fel is cserélhetnénk. Hiszen a fejlett integrációban a késztermékek versenyeznek egymással, majd mindenütt létezik fejlett autógyártás, gépipar, élelmiszeripar, kozmetikumgyártás. Az azonos funkciójú termékek versenye rendkívül jót is tesz a gazdasági fejlődésnek, feltétlenül inspirálja azt. A társadalmi munkamegosztás a legszorosabban összefügg a szérianagyság bővülésével. A sorozatnagyság bővülése - egy bizonyos határig (új üzem, új műszak felállításáig) - rendkívüli lehetőségeket kínál az önköltségcsökkentéshez, ez pedig a versenyelőnyök realizálásához. Más oldalról a mai technika által diktált hatalmas szériák megfelelően nagy értékesítési piacot igényelnek, ami sokszor messze meghaladja egy fejlett, de nem óriási nemzetgazdaság belső piacát. Szükség van tehát a külső piacokra is. Másrészt a mai

technika olyan hatalmas beruházási ráfordításokat követel, ami nem volna gazdaságos egy országban. Ugyanakkor nincs is szükség arra, hogy a hatalmas, egy nemzetgazdaság igényeit olykor messze meghaladó szérianagyságot produkáló beruházást párhuzamosan több, vagy minden országban megvalósítsák. Ez a nemzetközi munkamegosztás közgazdasági alapja. Bizonyos termékeket, főként alkatrészeket, részegységeket, félkész termékeket csak X országban, másokat Y országban állítanak elő, azaz specializáció alakul ki nemzetközi szinten. A specializáció másik oldala értelemszerűen a kooperáció Ha ugyanis minden ország nem termel minden egyes alkatrészt, adalékanyagot, akkor nyilvánvalóan cserélnie kell, azaz együttműködnie más országokkal. Bizonyos nagyberuházások ma már eleve több nemzetgazdaság vállalatainak közös akciói. A termelési-forgalmi és következésképpen pénzügyi folyamatok tehát nem állnak meg az

országhatároknál, ráadásul a nemzetköziesedés folyamata egyre intenzívebbé válik. Ez az objektív alapja a gazdasági integrációnak, amely fokozatosan egyre kiterjedtebbé, mélyebbé válik. Feladata tehát, hogy megtisztítsa a nemzetgazdaságok által felépített akadályoktól a terepet, egységesítse a piacot. Különösen igaz ez Nyugat-Európára, ahol az ötvenmilliós francia, de még a nyolcvanmilliós német piac sem veheti fel a versenyt az USA vagy Japán belső piacával, nem beszélve az igen fejlett, de kicsi belga, holland, dán vagy svéd piacról. AZ EURÓPAI INTEGRÁCIÓ ELŐTÖRTÉNETE A II. világháború utáni időszakban Európa sorsát nagyban befolyásolta nyugatról az Egyesült Államok, keletről pedig a Szovjetunió A fejlett nyugat-európai országok egyfajta szoros együttműködés kialakításában látták önállósodásuk, világgazdasági súlyuk növelésének esélyét, továbbá az USA-val és még inkább a Szovjetunióval

szembeni sikeres fellépés nagyobb lehetőségét. Ha még korábbra megyünk vissza, az egyesült, föderatív Európa gondolata egyáltalán nem újkeletű, több száz évre tekint vissza. Már a középkorban is felvetődtek különféle egyesítési elképzelések, amelyeket a modern kapitalizmus csak felerősített. Az európai egység gondolatáért harcolt például Saint-Pierre abbé, Immánuel Kant filozófus vagy a nagy író, Victor Hugó, akinek a nevéhez fűződik az Európai Egyesült Államok kifejezés. Az 1920-as években egy, az OsztrákMagyar Monarchiában született, amerikaivá lett személyiség, Richárd Coudenhove-Kalergi indította útjára a Páneurópai Unió mozgalmát, az első világháborúban meggyengült Európa megerősítésére. E tervezet tovább élt a Népszövetségben, majd más vámuniós tervekkel együtt elbukott. Az Egyesült Európa tervezetei a XX. század első harmadában az európai kontinens térvesztéséhez kapcsolódnak. Európa

„megszokta", hogy évszázadokon át kulturális, gazdasági, technikai és katonai fölényben van a világgazdaságban Az első világháború után azonban elvesztette vezető szerepét Gyarmatain megindultak a függetlenedés! törekvések, belső erőforrásai kezdtek kimerülni. A Szovjetunió megjelenése sem volt megnyugtató, miközben az európai nagyhatalmak képtelenek voltak a megbékélésre. Franciaország nem volt hajlandó lemondani hegemón szerepéről, amit viszont az iparilag egyre erősebb - s gyarmatokkal nem rendelkező - Németország nem fogadott el. A világ korábbi első számú hatalmaként, az ipari fejlődés élharcosaként, a világ műhelyeként, a kapitalizmus bölcsőjeként ismert Anglia egyre inkább pozíciót vesztett, a technikai haladás helyett továbbra is gyarmataival vesződött és nem tudatosodtak benne az új erőviszonyok. Európa nemzeti-nacionalista ellentétekkel küszködött, amelyeknek számát az első világháború

után önkényesen megváltoztatott határok csak növelték, így lettek Európa országai a fasizmus áldozataivá és került sor a második világháborúra, amely új külső - nem európai - döntési központokat hozott létre, az USA-t és a Szovjetuniót. A háborúban az ellenállási mozgalmak eszmeisége főként integrációs gondolatokban jelent meg. Érdemes megjegyezni, hogy a britek integrációs törekvései elsősorban katonai, míg másokéi (pl. a belga Paul Henri Spaak) gazdasági szövetséget jelentettek. A korábban az európai egységgel szemben meglehetősen ellenséges USA-ban • amely az egységes világ koncepcióját vallotta, s elzárkózott a regionális blokkok létrehozásának gondolatától - külpolitikai fordulat állt be. így került sor a híres Marshall-tervre, Európa országainak megsegítésére, amely önmagában is közös európai fellépést indokolt. Az amerikai külpolitika változásában természetesen nagy szerepe volt a

Szovjetunió-ellenességnek, annak a törekvésnek, hogy mindenáron megakadályozzák a kommunizmus térhódítását Európában az integráció szószólója volt Charles De Gaulle tábornok és Winston Churchill, aki ugyan továbbra is harcolt Anglia világuralmi pozíciójáért, mégis támogatta az európai integráció gondolatát. Ennek előfeltétele azonban a francia-német megbékélés volt, amiről kezdetben a franciák hallani sem akartak. Nyugat-Európa vezető országai 1948-ban aláírtak egy regionális együttműködési szerződést, miközben tisztán látták: az USA nélkül nem elégséges védelmi erejük, így jött létre 1949. április 4-én a NATO (Észak-atlanti Szerződés Szervezete). A NATO ugyanakkor a gazdasági integráció háttérbe szorulását is jelentette, hiszen a transzatlanti tömb az USA és Kanada részvételével, nem utolsósorban a szovjet fenyegetéssel szemben jött létre. 1949. május 9-én megalakult az Európa Tanács (Council of

Europe) A második világháborút követően az integrációs gondolat hívei alapvetően két táborra szakadtak. Késhegyig menő viták dúltak közöttük arról, hogy az egységesülés kontinentális méretű legyen, vagy kisebb körre terjedjen ki Ugyancsak eltértek a vélemények a nemzeti önállóság, a szuverenitás egy részéről való lemondás tekintetében. Az Anglia vezette többség, a skandináv államok és Portugália nem akart lemondani függetlenségéről és szuverenitásáról (ők a hagyományos nemzetközi együttműködés hívei voltak), míg Franciaország, Olaszország és a Benelux Államok hajlandónak mutatkoztak a komolyabb integrációra, a nemzeti szuverenitás egy részének feladására. Ez a gondolkodás könnyen magyarázható. A második világháború után ugyanis éppen a Marshall-terv segítségével - az ősi ellenség, a két világháborút elvesztett Németország gazdaságilag megerősödött, s ez hatalmas aggodalmat váltott ki a

franciákból. Ez az aggodalom vezetett a németek ellenőrzésének gondolatához, amit az európai integráció keretében láttak megoldhatónak. Meg kellett akadályozni, hogy a németországi nacionalizmus újraéledjen, hogy Németország esetleg „átcsússzon" a totalitáriánus szovjet oldalra, s csökkenteni akarták a német gazdasági fölényt, önállóságot és nemzeti ambíciókat. Elsőrendű fontosságú kérdéssé vált tehát a francia-német közeledés. Ráadásul a politikai-katonai ellenőrzésnek s a közeledésnek komoly gazdasági alapja is volt, a német Ruhr-vidék és a szénben gazdag Saar-vidék összekapcsolása a francia elzász-lotaringiai vasércrégióval. A történelmi jelentőségű és ma is sokat emlegetett, híres és példaértékű francia-német megbékélés gondolata, majd megvalósítása az európai integráció atyjának számító Róbert Schuman nevéhez fűződik. Az 1948 nyarán francia külügyminiszterré kinevezett

Schuman személyesen példázta a megbékélés szükségességét, s rámutatott a nacionalista, önmagát gerjesztő gyűlölködés abszurditására. Schuman Luxemburgban, azaz a francia-német határ mellett nevelkedett. Az első világháborúban a német hadseregben szolgált, s vált francia hadifogollyá, a másodikban fordítva: francia katonaként lett a németek foglya. Fogsága alatt volt ideje elgondolkodni: hová vezet mindez. Schuman így az európai integráció rendíthetetlen híve lett, s ő javasolta a Montánunió (Európai Szén- és Acélközösség) létrehozását. Javaslatát egy másik híres személyiség, Jean Monnet francia gazdaságpolitikus dolgozta ki. Ennek szellemében Németország, iparfejlesztési érdekei mentén, lényegében önkéntes alapon és egyenrangúan csatlakozna a francia iparfejlesztéshez, azaz egyesítenék a lotaringiai acélipart a német szénrégióval. Az együttműködés szupranacionális, azaz nemzetek feletti intézmény

formájában valósulna meg, kihagyva ezzel a briteket, akik ezt a megoldást elvetik. Az európai integráció előzménye, a Montánunió 1952-ben kezdte meg működését, Jean Monnet elnökségével. Ugyanekkor írták alá a szerződést az Európai Védelmi Közösség tervezetéről. Különböző belpolitikai változások miatt ezt a franciák nem ratifikálták, míg végül brit részvétellel 1954 őszén létrehozták a Nyugat-Európái Uniót (WEU). Az együttműködés ezek után egyre inkább gazdasági jelleget öltött, így az 1955 nyarán, az olaszországi Messinában tartott konferenciát követően 1957. március 25-én aláírták az Európai Gazdasági Közösség és az Euratom létrehozásáról szóló Római Szerződést. Tagállamai: Franciaország, a Német Szövetségi Köztársaság, Olaszország, Belgium, Hollandia és Luxemburg, vagyis a Hatok. 37. Jellemezze az europai unio fejlodesi szakaszait Az integráció - folyamat. A XX század második

felében megjelenő piaci integrációknak különböző szakaszai ismertek. Van olyan integráció, amely az első szakasz(oka)t átugorva rögtön egy nehezebb feladatot, egyben szorosabb összefonódást jelentő formát valósít meg (ilyen a nyugat-európai integráció is), s vannak olyanok, amelyek megrekednek a lazább szövetségnél. Felvetődik a kérdés: mikortól beszélhetünk igazán gazdasági integrációról? Vajon a laza együttműködési formák megfelelnek-e korunkban az integráció követelményszintjének? A tudomány válasza erre a kérdésre nem egyértelmű. Két „kapaszkodót" azonban találhatunk. 1. Az egyik: ma már egy komoly integrációtól elvárható, hogy többé-kevésbé egységes piacot teremtsen. Az egységes piacon megvalósul az „egy piac = egy ár" elve. Az egységes piacot nem szabdalják fel mesterségesen a történelmileg öröklött, s a gazdaságokat egymástól elválasztó • vámok, kontingensek, • különböző

szabványok és normák, • a nemzetközi tőkeáramlást akadályozó (lehetetlenné tevő) adminisztratív és közgazdasági előírások, • gazdaságpolitikai szabályozások (adók, támogatások), • szeszélyesen mozgó nemzeti valutaárfolyamok. S ne feledjük - egy piac végül is akkor lesz egységes, ha egyetlen pénz működik, tölti be a pénzfunkciókat. 2. A másik kapaszkodó: van egy általánosan elfogadott mérőszám, mellyel az integráltság fokát mérik. Ha egy blokk országai ezt a számot elérik vagy meghaladják, úgy összefonódottságuk mértéke alapján a blokk integrációnak tekinthető. Az összefonódottságot az egymástól való függéssel (dependencia) mérik. Eszerint, ha egy ország külkereskedelmének a GDP-jéhez viszonyított legalább 10%-át a blokk országaival bonyolítja, akkor átlépte az un. dependenciaküszöböt, azaz integráltnak tekinthető (Mára az Európai Unió tagállamai esetében ez a szám a 15%-ot is meghaladta.)

Figyelem! Itt tehát nem arról a szokvány arányszámról van szó, hogy adott ország külkereskedelmének hány százaléka bonyolódik egy másik országgal. Természetesen ez is nagyon fontos Nyilvánvalóan sokat mondó adat, hogy például Ausztria teljes kivitelének mintegy 80%-a Németországba megy, Magyarország esetében ez az adat 30% fölött mozog. A dependenciaküszöb, mint szám, azzal mutat rá az egymásrautaltságra, a gazdasági függőségre, hogy az ország teljes bruttó hazai termékének értékéhez viszonyítja a blokkban tömörülő országokkal folytatott külkereskedelmi hányadát. Ezek után nézzük a piaci típusú integráció fő szakaszait a magyar származású amerikai Balassa Béla - szakirodalomban általánosan elfogadott elmélete alapján: • preferenciális övezet, • szabadkereskedelmi társulás, • vámunió, • közös piac, • gazdasági és pénzügyi unió, • a legvégén: totális, gazdasági-pénzügyi és politikai

unió. Meg kell jegyeznünk, hogy az EK/EU életében e szakaszok közé beékelődött az egységes belső piac fázisa. Erről majd külön fejezetben szólunk Most vegyük sorra az egyes szakaszok tartalmát és helyezzük el azokat az ismert integrációk életében! A preferenciális övezet olyan laza együttműködési forma, amikor az övezeten belüli országok egymásnak bizonyos (bármilyen) kedvezményeket nyújtanak. Ezek lehetnek más országokhoz képest alacsonyabb vámok vagy egyéb kereskedelempolitikai kedvezmények. (Példa: a brit preferenciális vámrendszer a Brit Nemzetközösség országai között.) Mai nézőpontból ez nem igazi integráció. A szabadkereskedelmi övezet olyan - csupán a külkereskedelemre vonatkozó együttműködési forma, amikor az övezet országai az egymás közötti forgalomban liberalizálják (szabaddá teszik) a külkereskedelmet - az övezeten belül eltörlik a kontingenseket (a kötelező mennyiségi kvótákat) és a

vámokat. Harmadik (kívülálló) országokkal szemben fennmaradnak a vámok, és kifelé minden tagország egyéni nemzeti kereskedelem- és vámpolitikát folytat! Legjobb példa rá az Európai Szabadkereskedelmi Társulás (European Free Trade Assotiation - EFTA), amely 1959-ben, némiképpen az EGK-val szemben, Nagy-Britannia vezetésével jött létre. További tagjai voltak: Svédország, Norvégia, Finnország, Dánia, Izland, Írország, Portugália, Svájc, Ausztria Az EFTA mára gyakorlatilag megszűnt, hiszen kétirányú eróziós folyamatot élt át. Az egyik, hogy a 80-as évtizedben fokozatosan létrehozták az Európai Gazdasági Térséget (EGT), azaz az Európai Közösség és az EFTA egymással szabadkereskedelmi és egyéb kedvezményeket jelentő megállapodást kötött. A másik, hogy az EFTA-tagok több hullámban sorra az EK/EU tagállamai lettek, mára csak Izland, Norvégia és Svájc maradt a Közösségen kívül. Mindez egyúttal annak bizonyítéka,

hogy századunk végére az integrációs együttmű- ködésnek az a még szintén laza formája, amit az EFTA képviselt, már távolról sem elegendő. Önmagában a szabadkereskedelem (vámnélküliség) - bármily haladó - a XIX. század együttműködési formája, amelyet jócskán meghaladt az idő. Ezért nem volt Magyarország számára évekkel korábban sem igazi alternatíva az EK/EU-tagsággal szemben az EFTA-tagság. Mindezek ellenére létezik a CEFTA (Közép-Európai Szabadkereskedelmi Társulás) Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Szlovénia, Románia és Bulgária részvételével. Ugyancsak ismert a NAFTA (Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Társulás) az USA, Kanada, Mexikó részvételével. A vámunió olyan együttműködési forma, amely magában foglalja a szabadkereskedelmi övezetet (a tagok között nincsenek mennyiségi korlátozások kontingensek - és vámok), ámde kifelé is közösen, egy országként lép fel a

külkereskedelmet tekintve. Külső országokkal szemben közös külső vámtarifa-rendszert, vámfalat épít ki és közös külkereskedelem-politikát folytat. A vámuniós blokk tehát vámszempontból egy országként viselkedik A nyugat-európai integráció, a „Hatok", létrehozásakor azonnal ezzel a szakasszal indult. Vámuniós kezdeményezés több is volt a világgazdaság történetében. Ilyennek tekinthető a múlt században az Osztrák-Magyar Monarchia, a Drezdai Vámszövetség és mások. Másként közelítve a kérdést, a vámunió elvben az áruk és szolgáltatások szabad áramlását jelenti. A közös piac olyan együttműködési forma, amely magában foglalja a vámuniót, de az övezeten belül az áruk és szolgáltatások szabad áramlásán tűi liberalizálják a termelési tényezők, vagyis a tőke és a munkaerő mozgását is. Közös piacként eddig csupán az EGK/EK deklarálta magát 1968. július 15-én A gazdasági és pénzügyi unió

olyan szoros együttműködési forma, amelyben a tagállamok a gazdaság- és pénzügypolitikák fokozatos koordinálását, egyeztetését, harmonizálását valósítják meg. A folyamat maga is több szakaszból áll, amelynek végén közös gazdaság- és monetáris politikát folytatnak, s az egész megkoronázásaként életbe léptetik az övezeten belül az egységes valutát (Single Currency). Ez már olyan előrehaladott, szoros együttműködés - gondoljunk az egységes valuta működtetésével együttjáró ellentétes folyamatra: a nemzeti valuták megszűnésére -, amely erőteljesen feltételezi a nemzeti szuverenitás feladását, a döntések nemzetek felettivé válását. Ez utóbbi elképzelhetetlen az intézményi és döntéshozatali rendszer alapvető változása, a nemzeti kompetenciák (jogkörök) jó részének nemzetek feletti szintre emelése nélkül. A folyamat mélysége így elvezet a politikai unióig Idáig csakis az Európai Unió jut el.

Mielőtt azonban a politikai uniót ismertetnénk, szólnunk kell az egységes belső piacról. Az egységes belső piac olyan szoros együttműködési forma, amelyben a „nem vámjellegű" korlátokat is lebontják. Az integráció zavartalan működéséhez ugyanis elengedhetetlen a határforgalmat gátló formalitások, a technikai és fiskális akadályok felszámolása is. Technikai akadályok az országonként különböző szabványok, előírások, míg fiskálisak az eltérő adók Ezek harmonizálása ugyancsak alapvető integrációs feladat. A politikai unió olyan együttműködési forma, amelynek tartalma ezidáig nem igazán kidolgozott. Annyi bizonyos, hogy - a fentiekkel összhangban - a legfontosabb döntések és végrehajtásuk, a törvényhozás (parlament), illetve a kormányzás, valamint a bíráskodás közösségi szintre emelkedik Arra a kérdésre, hogy végül is alapvetően sor kerül-e a legfőbb döntések (a törvényhozás) közösségi

szintűvé válására, azaz a nemzeti parlamentek, költségvetések tartományi szerepet kapnak-e - egyelőre nincs válasz. Mindenesetre a dolgok logikája szerint az egységes piac megvalósulása, az egyetlen pénz működtetése egy föderatív államalakulat létrejöttéhez vezetne, ami nem lenne más, mint az Európai Egyesült Államok. Az európai országok több száz-, olykor több ezer éves hagyományai, sajátosságai és a ma még meglévő nemzeti önállóság és identitástudat miatt egy ilyen mértékű összefonódás egyelőre nem tartozik a realitások birodalmába. A jövő évezred azonban megteremtheti az Európai Egyesült Államokat is. Ha most végignézzük az itt leírt folyamatot, illetve annak szakaszait, akkor az egész folyamatnak végső soron két nagy „főszakaszát" fedezhetjük fel. • Az elsőben (vámunió, közös piac) az országok között mesterségesen felállított akadályokat bontják le, míg • a másodikban (gazdasági és

pénzügyi unió, egységes piac, politikai unió) a történelmileg kialakult, országonként eltérő szabályozásokat hangolják össze. Ezért a közgazdászok egy része az elsőt negatív, míg a másodikat pozitív integrációnak is hívja. 38. Elemezze a vamunio megvalositasi folyamatat az EGK-ban A vámunió egyrészt az övezeten belül a mennyiségi korlátozások megszüntetését és a vámok leépítését, másrészt a külső országokkal szemben közös vámtarifarendszer működtetését, valamint közös kereskedelempolitika alkalmazását jelenti. Az egykori „Hatok" (EGK), amikor 1958. január 1-én megkezdték a blokkszintű együttműködést, azonnal a vámunió kiépítését célozták meg. Az eredeti elképzelések szerint e munka 12 évet vett volna igénybe. A kedvező belső és külső körülményeknek köszönhetően (a 60-as évtizedet gyors növekedés jellemezte, el is nevezték „aranykornak") a vámuniót gyorsítva 10 év alatt,

1968. július 15-ére megvalósították Mivel közgazdaságilag a vámok mesterséges (nem természetes) költségek és a termékek árába beépülve drágítják azokat, nyilvánvaló, hogy legkézenfekvőbb eszközei az ár (költség) deformálásának, a versenyfeltételek torzításának. A magasabb vámszintű ország a vámok segítségével védi a hazai termelőt a hasonló külföldi terméktől és termelőtől. Ez a védelem bizonyos esetekben és időlegesen indokolt lehet, általában akkor, ha a hazai ipar, iparág még fejletlen, gyenge. Ha azonban a hazai kormányzat hosszú távon is fenntartja a többihez képest magas védővámot, az elveszti védő szerepét, ráadásul konzerválja a fejletlenséget, a kedvezőtlen gazdasági szerkezetet és hátrányosan megkülönbözteti a lehetséges külföldi szállítókat. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy jelentős közgazdasági előnyök vesznek el, a megemelt importár miatt a hazai fogyasztók a hasonló

termékekért többet fizetnek Összességében makrogazdaságilag nem emelkedhet kellőképpen a társadalmi jólét, a versenyt - a fejlődés motorját - kiiktatják, vagy legalábbis megnehezítik. Ki jár jól tehát a vámmal? Egyfelől a hasonló terméket drágábban előállító hazai termelő (abban az esetben, ha az olcsóbb külföldi termék vámmal tetézve drágábbá válik az amúgy drágábban előállított hazainál). Másfelől az állam, mivel a vám (az adókkal és illetékekkel együtt) - költségvetési bevétel. Amikor nagyjából azonosan fejlett országok a belső vámokat leépítik, azt a fenti hátrányok kiküszöbölése és az előnyök realizálása érdekében teszik. Az egyes országokat azonban nem egyformán érinti a vámleépítés. A történelmileg magasabb vámtarifájú országok vámjainak megszűnése két fontos - rövidtávon az adott ország érdekeibe ütköző - dolgot jelent. • a fejletlenebb ország nagyobb versenynek teszi ki

magát (bizonyos iparágait), így egy sor drágábban termelő hazai cég tönkremegy, és • a vámmal azonos költségvetési bevétel kiesik. A fejlettebb integrációs országoknál a helyzet annyiban más, hogy alacsonyabb vámokról kell lemondaniuk, tehát • hazai cégek tönkremenetelével nem kell számolni, és • kevesebb költségvetési bevétel esik ki. Előbbi ország csoportba tartozott Franciaország, Olaszország, míg az utóbbiba az NSZK és Hollandia. A közös külső vámfal kiépítésénél elvileg több megoldás jöhet szóba. Választhatják a legalacsonyabb, a legmagasabb vagy valamilyen közbülső vámot közös vámnak. Az EGK döntése az átlagvámok választása volt Itt részben hasonló a hatás, mint a belső vámlebontásnál. A magasabb vámtarifájú „latin országok" alacsonyabb vámokat voltak kénytelenek alkalmazni (vámkiesés, kisebb hatású védekezés), míg a történelmileg alacsonyabb vámszintü német, holland

gazdaság a korábbiaknál magasabb vámokat számíthatott fel a külső országokból érkező termékek után (jobban védhette magát), és ráadásul költségvetési bevételei is nőttek. (Mivel például Magyarország exportja a régión belül első helyen az NSZK-ba irányult, minket a vámunió ottani megvalósítása nem érintett előnyösen.) Látható, hogy a vámuniónak - a dolog belső természetéből adódóan spontán diszkriminatív hatása van a külső, nem tagállamokkal szemben. Ez a külsőknek hátrányos, ámde közgazdaságilag érthető és nem áll szemben nemzetközi kereskedelmi normákkal, nem mesterséges, nem direkt hátrányos megkülönböztetés. Ha ugyanis egymás között eltörlik a vámokat, akkor magától értetődő, hogy a tagok inkább belső terméket vásárolnak, egymás felé fordulnak, míg a külsők hoppon maradnak. (Kivéve, ha a hasonló terméket azonos minőség mellett a külsőkkel szemben érvényesített vámmal együtt is

olcsóbban tudják szállítani. Ez azonban igen hatékony termelést feltételez a külső országok részéről Nem lehetetlen - lásd Japán -, de meglehetősen nehéz) Ezért van az, hogy a külső országok a vámunió kiépítése, tehát 1968 közepe után fokozatosan a termelést igyekeznek bevinni a Közösség területére, nem pedig a terméket. Ha elméletileg nézzük a vámuniót, akkor a fentiekből látható, hogy két hatás vetekszik egymással: • a kereskedelemteremtés (trade creation) és • a kereskedelemeltérítés (trade diversion). A vámunió létrejötte előnyökkel és hátrányokkal jár. Nagy kérdés, hogy végeredményben melyik a nagyobb Ennek kiszámítása nem egyszerű feladat Nézzük közelebbről! Azáltal, hogy a vámokat az övezeten belül eltörlik, az export olyan termelők számára is lehetővé válik, akiknek termékei után a vámunió előtt az importőrnek vámot kellett fizetnie, ezért inkább a drágább, hazai termelőtől

vásárolt. A Hatok esetében például egy francia cég korábban otthon vásárolt egy alkatrészt, pedig a hazai termelő drágábban termelte meg azt, mint - mondjuk - egy holland. De a hazai gyártó nem azért „győzött" a hollanddal szemben, mert hatékonyabban, azaz olcsóbban termelt, hanem azért, mert a terméket a vásárló cég saját országában nem terhelte vám. Ha azonban létrehozzák a vámuniót, a beszerző az olcsóbb külföldi áru felé fordul, hiszen immár megszűnt a vám a vámövezeten belül. Ezt nevezik kereskedelemteremtésnek, amely a blokkon belül egyértelműen hasznos, előnyökkel járó folyamat Csakis előnyös lehet ugyanis az a folyamat, amelynek során a ténylegesen olcsóbban termelő jut eladási lehetőségekhez. Ennek fordítottja is lejátszódik. A vámunióval ugyanis a kívül rekedt országok a korábbinál hátrányosabb helyzetbe kerülnek. Korábban ugyanis a példában szereplő francia importőrnek tökéletesen

mindegy volt, hogy holland vagy más külföldi árut vásárol. A vámunióval azonban nagy változás áll be: az övezeten kívül maradt termelő áruját vám terheli, a tagállami import viszont vámmentes. A francia importőr tehát akkor is az övezeten belülről fog vásárolni, ha egyébként az eredetileg drágább, mint a külső termék. A vámmentesség miatt ugyanis az olcsóbbá válik, így tehát a régi kereskedelem átterelődik a kevésbé hatékony, ámde vámmentességet élvező drágább termelő felé. Ezt hívják kereskedelemeltérítésnek. A kereskedelemeltérítés nyilvánvalóan negatív hatása a vámuniónak. Ez utóbbi jelenség egyébként felveti a vámok általános csökkentését, illetve eltörlését egy minél nagyobb kiterjedésű zónában. Ezért ma már szinte magától értetődő a nagy szabadkereskedelmi övezetek létrehozása (lásd például az Európai Gazdasági Térséget). A vámunió megvalósítása jó példa arra is, hogy a

tagországok egy csoportjának érdekei - legalábbis rövidtávon - sérülhetnek. A fentiekből következik, hogy Franciaország és Olaszország áldozatokat hozott, amikor a más tagállamoknál magasabb vámokat megszüntette, illetve a közös külső vámfalnál a vámszintet csökkentette. Ha azonban rugalmasabban és hosszabb távon gondolkodunk, akkor belátható, hogy egyrészt a fokozódó verseny hatására előbb-utóbb a kevésbé hatékony termelők is rákényszerülnek „felvenni a kesztyűt", és technikai fejlesztéssel, szervezéssel, szerkezetjavítással stb. olcsóbbá válni, másrészt némi időbeli kitekintéssel - dinamikus szemlélettel - újabb összefüggésekre is bukkanhatunk. Ha a vámunióban egy sor újabb kereskedelmi lehetőség teremtődik, általában olcsóbbá válik a termelés. Megnő a verseny, mindez fellendíti az övezet gazdasági növekedését, növeli fizetőképes keresletét. Ezek összhatásaként viszont végül is nagyobb

lesz a külső országok áruival szembeni kereslete is. Az iménti gondolatsor alapján látható, hogy a vámunió kezdetben egymás felé fordítja a tagországokat, a belső kereskedelem ugrásszerűen megnő (az EGK/EK esetében ez elérte a 2/3-os arányt). Hosszabb távon azonban ez az arány nem nő tovább. Az integráció segítségével megerősödött országok bátrabban lépnek ki a nemzetközi porondra is. Azaz a regionalizálódás nem válik a globalizálódás akadályává. Ellenkezőleg: az integráció mélyülésével együtt a két folyamat párhuzamosan zajlik. 39. Melyek az egyseges piac bevezetesenek fobb fejezetei „csomagjai”? A kezdet a Milánói Csúcs volt 1985-ben, amikor megjelentették a Fehér Könyvet, amely csaknem 300 határozatot tartalmaz az egységes piacról. A befejezés határidejéül 1992. december 31-ét jelölték meg. A Fehér Könyv hangsúlyozza a piac egységessé válásának fontosságát, és nyomában különféle

számítások, modellek készültek a remélt előnyökről (Cecchini jelentés). A Közösség egységes piaccá válásának tervezete elgondolkodtatta a külső országokat. Mi lesz akkor - tették fel maguknak a kérdést -, ha az Európai Közösség e belső piaccal kvázi erődítménnyé válik, ahová szerfölött nehéz lesz áruikkal bejutniuk? A fejlett és rugalmas piacgazdaságok a kezdeti ijedtség után észbe kaptak, és siránkozás helyett különféle alkalmazkodási stratégiákat dolgoztak ki. Ezt tették a svédek, a finnek, az osztrákok, (így nem csoda, hogy az utóbbi országok 1995-ös teljes jogú taggá válását két és fél éves tárgyalási időszak előzte csak meg. Ők ugyanis 1985 után teljes gőzzel nekiláttak az egységes piac lehetséges hatásainak tanulmányozásához, és ennek megfelelően komoly alkalmazkodási-harmonizációs folyamatot indítottak el.) Az egységes piac tervezetének főbb fejezeteit, „csomagjait"! A FIZIKAI

AKADÁLYOK LEBONTÁSA A Fehér Könyv főbb intézkedési területei a következők: • a fizikai, • technikai és • pénzügyi (fiskális) akadályok felszámolása. A fizikai akadályok megszüntetésének lényege a nemzeti határellenőrzések teljes felszámolása. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy a vámunió megvalósítása után vajon miért kellett fenntartani az ellenőrzéseket a Közösség belső határain? Ennek két oka is voit. Az egyik, hogy - a fentebb leírtak szerint - jelentős különbségek maradtak a tagországok között a növény- és állategészségügyi, környezetvédelmi, biztonsági-honvédelmi előírások, normák között. A másik, hogy a közös külső vámfal ellenére a tagországok a külső országokkal szemben továbbra is más és más mennyiségi korlátozásokat (kvótákat) alkalmaztak. Ezek miatt a határokon mindvégig származási, eredetellenőrzési vizsgálatokat kellett alkalmazni. A két fő ok mellett a

határellenőrzéseket nyilvántartási, adatszámlálási okból is fenntartották. 1992 után a külső országokkal szemben is közösségi szinten alkalmazzák a mennyiségi kvótákat. Fokozatosan meg kellett oldaniuk az egészségügyi, katonai, környezetvédelmi előírások egységesítését is. Az áruk mozgásának figyelemmel kísérésére, nyilvántartására pedig új számítástechnikai módszereket vezettek be, mégpedig úgy, hogy az adatokat nem a határszerveknek, hanem a vállalatoknak kellett szolgáltatniuk. A határellenőrzések felszámolása azonban a fenti technikai jellegű áruellenőrzéseken messze túlmutat. Ezekkel együtt ugyanis lehetővé tették a közösségi állampolgárok számára a tagországok közötti szabad mozgást. A német, olasz, ír, görög, svéd vagy brit állampolgár 1992 után nemcsak útlevél ellenőrzés nélkül utazhat a Közösségben, hanem más tagországban letelepedhet, tanulhat, munkát vállalhat. A szabad

munkavállalási jog azt jelenti, hogy amennyiben a holland cég éppen egy spanyol vagy osztrák munkavállalót talál legalkalmasabbnak az adott munkakör betöltésére, azt az állam ne akadályozhassa meg. (Ez a gyakorlatban nem könnyen valósul meg, főként a munkanélküliség növekedésekor. ) Az Unión kívüli országokba 1989-től közös európai útlevél lépett érvénybe, és egységesítették a vízumkiadási gyakorlatot is a külső országok állampolgáraival szemben. 1994-től néhány kivételtől eltekintve életbe lépett az un. Schengeni Egyezmény. Ennek keretében az Unió külső határain kell a belépőket ellenőrizni, megszűrni. Aki ugyanis az Unió bármelyik „szélén" bejutott, az akadálytalanul mozoghat az egész Közösségben. Sőt, egyenlő jogokkal vehetik igénybe a szociális juttatásokat (nyugdíj, ösztöndíj, betegellátás) is. Ez nem kis terhet ró a tagállamokra. Ezért talán érthető, hogy néhány ország --

NagyBritannia, Dánia, Írország - nem írta alá az Egyezményt A Schengení Egyezménynek a nem-tagországokra, tagokra, így Magyarországra is óriási kihatása van. különösen a leendő Miután Ausztria 1995-ben EU-tag lett és csatlakozott az Egyezményhez, „keményítenie" kellett a határellenőrzést. Ez pedig azonnal kihatott szomszédaira Ahhoz, hogy például Ausztrián át ne juthassanak illetéktelenül külső állampolgárok Németországba, Svédországba vagy bármely más tagállamba, az osztrák-magyar, osztrák-szlovák stb. külső közösségi határokon szigorítani kellett az ellenőrzést. Taggá válásunk esetén a probléma természetesen odébb tolódik (a magyarukrán, a magyar-román, a magyar-szerb határra). Ez sem jelent azonban „felszabadulást" a nyomás alól, mert a szigorú határellenőrzés, a számítógépesítési rendszer komoly beruházásokat igényel. Magyarországnak ehhez hathatós segítséget kell kapnia

Brüsszeltől. A TECHNIKAI AKADÁLYOK MEGSZÜNTETÉSE A második nagy „csomag" a technikai akadályok felszámolása az egységes belső piac megvalósítása érdekében • a nem vámjellegű kereskedelempolitikai korlátokat (eltérő nemzeti szabványok, normák) le kell építeni, • az állami piacokat meg kell nyitni, a szolgáltatásokat liberalizálni kell. Az eltérő nemzeti szabványok és normák tekintetében három fő megoldást alkalmaznak. 1. Ezek egyike a nemzeti szabványok és normák kötelező kölcsönös elismerése. Ez azt jelenti, hogy „valamely közösségi tagországban jogszerűen előállított és forgalomba hozott terméket az összes többi tagországban kötelező a szabad forgalomba beengedni" Vagyis a Portugáliában vagy Görögországban forgalmazott termék a legszigorúbb normákat alkalmazó Dániában, Németországban vagy Hollandiában sem kifogásolható, forgalmazásuk engedélyezése kötelező. A kölcsönös

elismerés az egységes piac kialakításának alapvető módszerévé vált. A módszerből az is látható, hogy a Közösség a legkisebb ellenállás irányában haladt, a legkönnyebb megoldást választotta Sokszorta nehezebb ugyanis 12, 15 vagy a későbbiekben várhatóan még több tagország nemzeti szabványainak egységesítése, mint minden további nélkül „európainak" elismerni valamely tagország olykor nem elég szigorú nemzeti szabványát, műszaki előírásait. Mindez egyúttal azt is jelenti, hogy a gyakorlatban egy adott termékre 15 eltérő nemzeti szabvány is vonatkozhat. Mértékadó vélemények szerint azonban a napi gyakorlatban a termelői és fogyasztói érdekek talaján szinte automatikusan egységesednek ezek az eltérő szabványok. Már most le lehet szögezni, hogy a három megoldás közül a termékek túlnyomó részére (mintegy 80%-ára) e legkönnyebb megoldást választották. A kölcsönös elismerés elvének alkalmazása a

külső országok számára is következményekkel, könnyebbségekkel jár. A tagállami előírások kölcsönös elismerése ugyanis azt jelenti, hogy például egy kevésbé szigorú portugál szabványt automatikusan elismer a szigorú előírásokat alkalmazó Németország, Hollandia stb. is Számunkra (és más külső országok számára) ennek mondanivalója az, hogy célszerű, első lépésben, a kevésbé szigorú országba juttatni áruinkat, hiszen onnan immár ellenőrzés nélkül juthat tovább Franciaországba, Németországba, Dániába, Nagy-Britanniába, Svédországba. 2. Természetesen vannak olyan területek, amelyeken a szabványok valódi egységesítése kikerülhetetlen. Ez a második megoldás A közösségi szintű szabványok kidolgozása már régóta megkezdődött, de az egységes európai piaccal lényegesen felgyorsult. A szabványok egységesítésére különösen a gyógyszergyártásban, a gépiparban, a vegyiparban, a csúcstechnológiai

termékeket előállító elektronikai ágazatokban (telekommunikáció stb.) került sor Az egységesítés egyrészt költségcsökkentő, másrészt környezetvédelmi megfontolású. (Például a gépkocsikkal kapcsolatos eltérő nemzeti normák a fogyasztói árakat a Közösségben egy intézet számításai szerint 5,7%-kal emelték meg. 3. A harmadik megoldás az új szabványok bevezetésénél előzetes közösségi bejelentés, amit notifikációs eljárásnak hívnak. Ez azt célozza, hogy ne keletkezhessenek új technikai-műszaki akadályok. kötelező az Az árukra vonatkozó szabványokhoz hasonló a szabad munkavállalást elősegítő harmonizálás. Elvileg a közös piac 1968 évi deklarálása óta a Közösség egész területén szabad a munkavállalás. A gyakorlatban azonban ez csak az egyszerű fizikai munkák esetében valósult meg Ráadásul a Közösség országaiba elsősorban kívülről áramlott a munkaerő (Törökországból, a volt

Jugoszláviából, a mediterrán országokból/. Az egységes piac tervezetében nagy hangsúlyt kap az iskolai és szakmai végzettségek, képesítések, diplomák kölcsönös elismerése. A közösségi állampolgárok bármely tagország oktatási intézményében tanulhatnak. Nem annyira közismert, de a XX. század második felében a fokozott állami szerepvállalás révén rendkívül jelentős az állami megrendelések piaca. A Közösségben becslések szerint több mint 100 000 számottevő pénzügyi lehetőségekkel rendelkező állami megrendelő intézmény létezik. E piac a tagországok GDP-jének 20-25%-át teszi ki (Elsősorban nehézipari, infrastrukturális területekről van szó.) Mivel az állami megrendelések piaca nem vált integrálttá, kijelenthető, hogy 1992 végéig csupán a fogyasztási cikkek piaca tartozott valójában az integrációba. Ezen a helyzeten nyilvánvalóan alapvetően változtatni kellett. Igaz, hogy a Közösségben már 1977 óta

az állami vásárlásokra nyílt versenytárgyalásokat (tenderek) kell meghirdetni, ezeket azonban számos esetben kijátszottak. Az egységes piac szabályai szerint minden 5 millió ECU feletti beruházási programra, valamint 400 ezer ECU feletti vásárlásra kötelező a tender kiírása. Ennek lényege természetesen az, hogy egy nemzeti kormány sem részesítheti előnyben - azonos feltételek esetén sem saját nemzeti cégét más tagállam cégével szemben. Sőt létezik a „buy Europe"-klauzula, miszerint lehetőség van a tagországbeli ajánlatok preferálására is, amíg azok nem kerülnek 3 %-nál többe, mint a legjobb külső országbeli ajánlat. (Mindez azt jelenti, hogy az unión kívüli szállítók a nagy közületi megrendelésekhez az EU-ban alig juthatnak hozzá.) Igen bonyolult a szolgáltatások piacának liberalizálása. Manapság az áruszállítási, távközlési, bank-, biztosítási tevékenységek a GDP mintegy 2/3-át teszik ki,

ugyanakkor e tevékenységek nem tipikusan export célúak. A szolgáltatások területén nem a vámjellegű korlátozások domináltak, hanem főként a szolgáltatások szabad áramlását korlátozó jogi előírásokat kellett eltörölni, illetőleg harmonizálni. A szolgáltatások között kiemelt figyelmet szentelnek a hitel- és tőkepiacok egységesítésének. A 60-as évek végére liberalizálták a kereskedelemmel és a közvetlen tőkebefektetésekkel (működő töke) összefüggő tökeáramlásokat. A főként rövid lejáratú, spekulatív célú pénzügyi és tőketranzakciók kívül ma- radtak a liberalizálás körén. Az egységes európai piac terve 1990-ig minden tőkemozgást akadályozó előírást felszámolt. (Spanyolország és Írország 1992ig, Portugália és Görögország 1995-ig haladékot - derogációt - kapott) A liberalizálás a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy közösségi állampolgár pénzét (megtakarításait) bármely

közösségi országban, bármely közösségi bankban és bármely közösségi valutában elhelyezheti. Ugyanilyen módon vásárolhat részvényeket (értékpapírokat) és vehet fel hiteleket. Mindez a verseny megélénküléséhez, a kamatok csökkenéséhez, a gazdasági növekedés gyorsulásához, végül a pénzügyi szolgáltatások feltételeinek egységesedéséhez vezetett. (Természetesen mindez érvényét veszíti az eurónak, az egységes valutának 1999-2002-ben esedékes bevezetésével.) Liberalizálni kell a Közösségben a szállítást és a kommunikációs szolgáltatásokat is. Ebből a közúti szállításé megvalósult, a légi szállítás szabaddá tétele jelenleg van folyamatban. A korábban nagy ellenállást tanúsító távközlési cégek 1998. január 1-ével nyitották meg nemzeti piacaikat A FISKÁLIS AKADÁLYOK KIKÜSZÖBÖLÉSE Az egységes belső piac megvalósításának harmadik nagy területe a fiskális (adó-) akadályok lebontása. Ez

rendkívüli fontosságú az áruk és szolgáltatások valóban szabad - a versenyfeltételeket mesterségesen nem torzító - áramlása szempontjából. Az országonként eltérő adóterhek (vagy éppenséggel szubvenciók) nagymértékű költségarány-változásokat eredményezhetnek, ami mesterséges versenyelőnyöket (illetve hátrányokat) eredményez az integráció taggazdaságai között. Az indirekt adók legfontosabbika a forgalmi adó. A termékek fogyasztói árába beépített forgalmi adó gyakorlatilag kitűnően helyettesíti a tagállamokban egyébként már 1968-ban megszüntetett vámokat. Lássuk hogyan! Az Európai Közösség minden tagállama 1973-ig fokozatosan rátért a hozzáadott érték utáni (VAT = Value Added Tax) adóztatásra. A forgalmi adónak ez a fajtája a legkorszerűbb, ugyanis nem kumulatív adó. Ez azt jelenti, hogy a társadalmi munkamegosztás mélységét, a termékelőállítás fokozatainak számát tekintve közömbös. Csupán

egyszer adóztatja a már korábban felhasznált anyagot és minden újabb fokozatnál csakis az ott hozzáadott új értékre vetik ki. Megjegyezzük, hogy Magyarország már 1988-ban átvette a forgalmi adóztatásnak ezt a fajtáját - ez az általános forgalmi adó (ÁFA). E tekintetben hazánk már egy évtizede EU-konform lett, bár az ÁFA-kulcsok nagyságát csökkentenünk kell: a 12 és 25%-os adó jelentősen meghaladja az EU-átlagot. Az indirekt adóztatásnak a Közösségben alkalmazott rendszere tehát azonos, ámde az adókulcsok száma és mértéke országonként meglehetősen nagy eltéréseket mutat. Van ország, ahol kettő, és van ahol három vagy öt adókulcs létezik. Van tagállam, ahol létezik a 0-kulcs (Nagy-Britannia) és létezik 35 %os kulcs is (Görögország). Hogyan torzítja ez a versenyfeltételeket? Ha a tagországok betartják a Római Szerződés idevágó cikkelyét, miszerint „egyetlen tagállamnak sem áll jogában, hogy más

tagállam hasonló termékét a hazainál jobban adóztassa" akkor is vámpótló hatású a VAT jelenlegi alkalmazása, mivel az adókulcsok eltérnek egymástól. Ha például Franciaországban az autóra kivetett adó magasabb, mint Németországban, akkor - a Római Szerződés betartásával együtt is - egyértelmű, hogy a francia autó könnyebben értékesíthető Németországban, mint a német autó Franciaországban. Vagyis a francia termelő (exportőr) mesterséges versenyelőnyt élvez, míg a német versenyhátrányba kerül (egyébként azonos feltételek mellett). Ugyanez a helyzet a tőkék szabad áramlását, a vállalatok letelepedését és nemzetközi egyesülését befolyásoló tőkejövedelem-adók terén. Látható tehát, miért szükséges a piac egységessé válásához az adóráták harmonizálása. A feladat azonban nehezen kivitelezhető. Az olyan típusú országban, ahol a termékek jelentős hányada kedvezményezett, sőt kivételezett

(például NagyBritanniában a termékek 30%-a: élelmiszerek, gyermekruhák stb.), ott a ráta minimális emelése is hátrányos (az áremelkedés miatt) a fogyasztóra, miközben a költségvetés bevételét növeli. E kettős hatás miatt az adókulcsok harmonizálása nagy ellenállásba ütközik. Olyan átrendeződésekhez vezet ugyanis a nemzeti jövedelem-elosztásban, újraelosztásban, ami az adott gazdaság hagyományait nézve fontos változások okozója. Nem csoda hát, hogy a Fehér Könyvben javasolt 5, illetve 15%os kétkulcsú forgalmi adóztatás máig nem valósult meg. A forgalmi adón kívül jelentősek a különbségek a szintén a közvetett adók csoportjába tartozó fogyasztási adókban. Ilyeneket alkalmaznak a szeszes italokra, az üzemanyagra. (Nálunk a dohányárura is és 1997-ig a csokoládéra, az aranytermékekre, a fűszerpaprikára, a mézre is kivetették. ) A fogyasztási adók tekintetében is jelentősek a különbségek a tagországok

között. A Közösség egyes országaiban a benzinre magas, míg másutt alacsony extra adókat vetnek ki, ugyanez a helyzet a szeszesitalokkal. A hagyományosan bort és sört fogyasztó országokban ezek fogyasztási adója elhanyagolható vagy éppenséggel 0, míg a magas alkoholtartalmú italokat előnyben részesítő északi országokban meglehetősen magas. 40. Jellemezze az Europai Unio 3 pilleret Az Európai Unió felépítését, működését az 1992. február 7-én, a hollandiai Maastrichtban aláírt és 1993. november 1-jén hatályba lépett Európai Uniós Szerződés szabályozza. Ezt egészítette ki az 1997. október 2-án megkötött és 1999 május 1-jén hatályba lépett Amszterdami Szerződés valamint a 2001 februárjában aláírt Nizzai Szerződés. A Maastrichti Szerződés az Európai Uniót három pillérre állította. • Az első pillér az Európai Közösség, • a második pillér a közös kül- és biztonságpolitika, • a harmadik pillér

pedig a bel- és igazságügyi együttműködés. Az Európai Közösséget alkotó három alapszerződés közül kettőt a Maastrichti Szerződéssel módosítottak. Az alapszerződéseket a Gazdasági és Monetáris Unió létrehozásával és további közösségi programokkal bővítették ki, illetve az egyes részterületeken belül integrációs lépéseket irányoztak elő. Az új közösségi programok a következő területeket érintik: szociálpolitika, szakképzés, ifjúsági politika, kultúra, egészségügy, fogyasztóvédelem, transzeurópai hálózatok, iparpolitika, gazdasági és szociális kohézió, kutatás- és technológiafejlesztés, környezetvédelem, fejlesztési együttműködés. Az integráció elmélyítésének jelképes új eleme az uniós állampolgárság intézménye. Az uniós állampolgárság a tagállami állampolgárság velejárója Aki valamelyik tagállam polgára, az egyben az Európai Unió állampolgára is. Az Európai Unió első

pillérét az 1952-ben hatályba lépett Párizsi Szerződéssel 50 évre létrehozott Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK), valamint az 1957. március 25-én aláírt Római Szerződéssel életre hívott Európai Atomenergia Közösség (EURATOM) és Európai Gazdasági Közösség (EGK) alkotja. Az EGK-t létrehozó alapító szerződést az Európai Uniós Szerződés módosította. Az Európai Bizottság azt javasolja, hogy a 2002-ben lejáró ÉSZAK Szerződést foglalják bele az EGK-t létrehozó szerződésbe. A közös kül- és biztonságpolitikát alkotó második pillér előzményei 1969ig, az EK tagországok állam- és kormányfőinek hágai csúcsértekezletéig nyúlnak vissza. Ekkor határozták el az európai politikai együttműködést (European Political Co-operation EPC), amelynek keretében a tagállamok egyeztették külpolitikai lépéseiket. Ez az együttműködés kormányközi jellegű volt, mivel a döntéseket konszenzussal hozták meg. Az

adminisztratív apparátus is kormányközi alapokon szerveződött Az Európai Uniós Szerződés az európai politikai együttműködés elnevezést közös kül- és biztonságpolitikára változtatta. Az Európai Uniós Szerződés új életre keltette az 1948-ban alapított, majd a NATO 1949-es létrehozását követően gyakorlatilag nem működő Nyugat-európai Uniót. Az Európai Uniós Szerződés a Nyugat-európai Uniót az EU szerves részévé tette, feladatául pedig a védelmi döntések kidolgozását és végrehajtását jelölte meg. Az Európai Tanács 1999. decemberi helsinki csúcsértekezletén elfogadott döntése értelmében a Nyugat-európai Unió beolvad az Európai Unió második pillérébe. Az EU harmadik pillérét a bel- és igazságügyi együttműködés alkotja, amelyik kormányközi jellegű politikai kooperáció. A tagállamok kölcsönösen tájékoztatják egymást rendőrségi, bűnügyi és migrációs kérdésekben Lépéseiket is

összehangolják, különösen az Európai Unió Tanácsában egyhangúlag elfogadott közös álláspontoknak megfelelően, és a szükség szerint elhatározott közös akciók hatékonyságának fokozására. A közös tevékenység szervezeti kerete a tagállamok képviselőiből álló Koordináló Bizottság, amely az Európai Tanács ülésein előterjesztő és döntéselőkészítő szerepet játszik. Emellett összehangolja a nemzeti kormányzati apparátusok megfelelő hivatalainak a működését is A hágai székhelyű közös rendőrhatóságot, az Europolt 1999-ben hozták létre, hogy elősegítse az európai rendőrségi együttműködést a szervezett bűnözés elleni küzdelemben A hivatal elsősorban információ- és tapasztalatcsere útján valósítja meg feladatait. Az 1985-ben kötött Schengeni Egyezmény (Schengen város Luxemburgban) is a később létrejött harmadik pillérhez tartozik. Ennek keretében állapodtak meg a Beneluxállamok, Franciaország

és az NSZK képviselői abban, hogy fokozatosan megszüntetik az ellenőrzést közös határaikon. Ehhez később csatlakozott a többi EU-tagország, Dánia, Írország és az Egyesült Királyság kivételével. A szerződés életbe léptetésének eredeti határideje 1990 eleje lett volna, de ezt többször módosították, míg 1995 májusában ez végül megtörtént. Az egyezményt aláíró országok külső határainál igen szigorú ellenőrzést valósítanak meg. Az Amszterdami Szerződés a Schengeni Egyezményt az EK jogszabályainak szintjére emelte, így az átkerült az EU első pillérébe Szó van a Schengeni Egyezmény valamennyi tagállamra történő kiterjesztéséről is. A leglényegesebb különbség az első, illetve a második és a harmadik pillér között az, hogy amíg az első pillér az úgynevezett közösségi modellen nyugszik, amelynek alapját különféle közösségi intézmények képezik, addig az Európai Unió másik két pillére

kormányközi együttműködés formáját ölti, közösségi intézmények nélkül. 41. Mutassa be a kozos agrarpolitika elemeit es kovetkezmenyeit, az agrarrenszer reformjait. A KÖZÖS AGRÁRPOLITIKA ELEMEI Az integrációval a tagországok az egymás közötti kereskedelmet liberalizálták. E liberalizáció úgy történt meg, hogy közben a nemzeti szabályozási mechanizmusok és technikák fennmaradtak, amiket később aztán igyekeztek összehangolni. Az agrárszektorban azonban más a helyzet. A Közösségben a közös agrárpiacot nem lehetett létrehozni a nemzeti agrártámogatási rendszerek megtartásával. Ezek ugyanis pótolták volna az egymással szemben megszüntetett kereskedelmi akadályokat. Ezért a közös agrárpiac csak közös agrárpolitikával működhet(ett). Ez a közös agrárpiac azt jelenti, hogy az agrártámogatásokat a Közösség osztja el, azaz az agrárpolitika is közös Ennek keretében az egymás közötti áruforgalomra - az ipari

termékek vámuniójához hasonlóan - megszüntették a behozatali kontingenseket és vámokat, valamint a kívülálló országokkal szemben e szektorban is egységes védelmi rendszert hoztak létre. Ez azonban különbözik az ipari termékeknél alkalmazott közös külső vámtarifa rendszertől. Az agrárszektorban ugyanis - miután megszűnt az államok beavatkozási lehetősége - kialakították a közös agrárárakat. Ezek képezik az agrártámogatás alapját A közös agrárárakat termékekre vagy termékcsoportokra állapítják meg és igyekeznek olyan magasan tartani, hogy azok megfelelő jövedelmet biztosítsanak a termelőknek. Ez a lépés értelemszerűen a piac - egyébként pozitív - információs szerepének kikapcsolásával jár A közös árak az agrárszektorban nem egyszerűen magasak, hanem általában magasabbak, mint a világpiaci ár, s gyakran magasabbak, mint a konkrét importár, például egy Magyarországról a Közösségbe szállított

termék ára. A közösségi agrárárak a rendszer létrehozásakor 40-45%-kal, a 80-as évek végén 30-35%-kal haladták meg a világpiaci árakat. A közösségi árak ilyen szinten tartása az állam beavatkozása (un. intervenciós) állami vásárlások révén lehetséges A mechanizmus a következő: ha az árak egy meghatározott szint alá esnek, az állam felvásárol, ezzel mesterséges keresletet teremt és felhajtja az árakat. Fordított helyzetben az árakat eladásokkal szorítják le Az állami intervenciókhoz természetesen készletekre van szükség. Az EU közös mezőgazdasági árai, a fentiekből következően nem fix árak Évente határozzák meg azokat A közösségi agrárszektort tehát védik a külső termelők versenyével szemben. Amennyiben az importár alacsonyabb a közös árnál, arra nagyjából a különbözetnek megfelelő nagyságú mozgó importilletéket, vámot (korábban lefölözésnek hívták) vetnek ki. Ez messzemenőkig tiltott

eszköz a nemzetközi kereskedelemben (GATTegyezmények) Nem hagyja érvényre jutni az olcsóbb, versenyképesebb külföldi termelők valóságos előnyeit, ezzel durván beavatkozik az agrártermékek a nemzetközi kereskedelmi áramlásába. A rendszer bonyolultságát fokozza, hogy nemcsak évente, de termékenként, termék- csoportonként, területenként és az önellátás mértékétől függően is változnak az importárakra kivetett mozgó vámok, amelyek mértéke a 70%-ot is eléri. A Közösség agrárprotekcionizmusa ezzel még korántsem merül ki. Alkalmaznak behozatali kontingenseket, egyéb korlátozásokat, tilalmakat (olykor mondvacsinált ürüggyel, például nem létező állatbetegségekre hivatkozva). Mindehhez társul exportoldalon az uniós kivitel szubvencionálása Ha tehát a konkrét exportár a közösségi ár alatt marad, úgy előbbit felhozzák utóbbi szintjére, ezzel szintén zavaró, torzító hatásokat keltve az élelmiszerek

világkereskedelmében Az import- és exportoldalon alkalmazott szubvenciókhoz, a nagyon magas közösségi ár mesterséges szinten tartásához tetemes összegekre van szükség. Az agrárpolitikát az EU a közös költségvetésből finanszírozza, igénybe véve annak több mint felét. A közös költségvetésben lévő közös agráralap (FEOGA - Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap) két nagy részből áll: a Garancia Alap az árszubvenciók forrása, míg az Orientációs Alapból fedezik a mezőgazdaság fejlesztését. Jellemző azonban, hogy ártámogatásra az agráralap 92%-a, és fejlesztésre csupán 8%-a jut. Ez az arány olyan elképesztő, hogy már csak emiatt is szinte kezdettől élesen bírálják az agrármechanizmust. A közösségi agrárrendszernél nincs jobb példa a negatív struktúrapolitikára, hiszen az ilyen hatalmas arányú támogatási rendszer következménye nem lehet más, mint a fennálló, sok tekintetben elmaradott

struktúra konzerválása. (Ráadásul az is ismertté vált, hogy ezek az óriási összegek nem feltétlenül a kistermelő farmerekhez, hanem inkább a tehetősebb gazdákhoz jutnak.) A KÖZÖS AGRÁRPOLITIKA KÖVETKEZMÉNYEI A közösségi agrárrendszer bemutatása alapján nyilvánvaló, hogy • a Közösségben az agyonszubvencionált agrárárak miatt a termelés nemcsak nőtt, de „túlnőtt". Nemcsak az önellátás valósult meg, hanem krónikus túltermelés alakult ki Közismertek és hírhedtek a feltornyosuló vaj és tejporhegyek stb. Míg a világ számos országában éheznek, addig az EÚ-ban raktározási problémákkal küszködnek (ami magában is nagyon költséges, s a túltermelés nem ritkán a drágán előállított készletek megsemmisítéséhez vezet, • finanszírozási szempontból a következő helyzet tárul elénk: a Közösség aktív dolgozóinak 3-6%-át kitevő mezőgazdasági termelők túltermelését (és nem mindig indokolt

jövedelmét) végső soron az egész lakossággal fizettetik meg. Ráadásul a lakosságra kettős teherként nehezedik az agrárium: o egyrészt mint az agrártermékek fogyasztójával, minden lakossal, minden családdal megfizettetik a gyakran óriási szubvenciókat tartalmazó drága élelmiszereket, o másrészt mint adózótól veszik el ennek ellenértékét, és utalják át a közös költségvetésbe. A mezőgazdaságnak adott támogatások országonként sem egyformán oszlanak meg: egyértelműen az agrárországok a haszonélvezői (Franciaország, Olaszország, sőt a fejlett Hollandia is), míg a nettó agrárimportőrök a finanszírozói. Itt tehát a nemzeti jövedelmek újraelosztásáról van szó, közösségi szinten. Ez súlyos és állandó viták forrása a Közösségben, olyan feszültségek okozója, amelyek 1962 óta feszítő, és nem pedig kohéziós erőként hatnak a tagállamok között. Továbbmenve: az agyonszubvencionált agrárárak, a

protekcionista agrárpolitika a kelet-közép-európai kibővülésnek is komoly akadálya. A nettó befizető országok (Németország, Nagy-Britannia, Svédország, Ausztria, Finnország) érdekeivel teljességgel ellentétes befizetéseik fokozása. Ha azonban a közös kasszába befizetett pénzek nem növelhetők, sőt pl. Németország csökkenteni is kívánja azokat (így is a közös költségvetés 1/3-át viseli), akkor ugyanannyi pénzt többfelé kell majd elosztani. A mezőgazdaság fennálló rendszere tehát az Unió kibővítésének sem kedvez, főként mivel az újonnan belépni kívánó országok erősen agrárirányultságúak (elsősorban Lengyelország és Magyarország). Tehát részben az agrárszektor ottani speciális kezelése miatt nem vagyunk vonzóak új tagként az EU számára. Ha tehát az EU - a mezőgazdaságon messze túlmutató okokból - szeretné a KKE-i kibővülést, úgy az agrárrendszer reformja nem kerülhető el. A magas közösségi

agrárárak részben az import kiszorításával állnak elő, ez pedig csökkenti a versenyt, monopolhelyzetet biztosít a korántsem leghatékonyabb termelőknek. A monopolhelyzet, illetve a verseny kiiktatása rontja a termelés hatékonyságát A közös agrárpolitika egyik fő oka a kis gazdaságok támogatási igénye. Eredményeit tekintve azonban e szociális szempontú megfontolásnak sem tett eleget: a tetemes összegekből nem a szegényebb farmerek gazdaságát támogatták, azok inkább a gazdag birtokosoknál csapódtak le („gabonabárók"), és nem annyira a termelői szférába, mint inkább az elosztó-kereskedelmi hálózatba jutottak. A támogatások 80%-át a mezőgazdasági üzemek 20%-a kapta. Ennek tulajdonítható, hogy a mezőgazdasággal foglalkozó lakosság nem jelentéktelen része felhagy az agrártermeléssel, vagy idejének nagy részében mellékfoglalkozást űz, hogy az erőfeszítések ellenére a fiatalok más szakmát választanak, s a

mezőgazdasági foglalkoztatottak korösszetétele romlik, jelentős az elöregedés. A szubvencionálással kiváltott mezőgazdasági túltermelésnek súlyosak a környezetszennyezési hatásai is. A jelenség nem szorul magyarázatra: ahol túlhajszolt termelés folyik, ott fokozottan teszik tönkre a talajt, a vizet, a természeti környezetet Ha pedig a túltermelés következtében az ösztönzés a gazdálkodás feladására irányul, akkor a táj elhanyagoltsága lesz a környezetszennyezés kiváltó oka. Az agrárprotekcionizmus torzítja a nemzetközi kereskedelem feltételeit, ami ellen a nemzetközi kereskedelmi szervezetek régóta fellépnek. A GATT uruguayi fordulóján is erőteljesen szembeszálltak a közösségi agrárprotekcionizmussal. A piac liberalizálását a GATT-ból kinőtt WTO is kiemelten kezeli A KÖZÖSSÉGI AGRÁRRENDSZER REFORMIRÁNYAI Az igen súlyos negatív következményekkel járó közös agrárpolitika és agrárrendtartás reformjára a

kezdetektől szükség lett volna, két évtized után azonban végképp elengedhetetlenné vált. A reformok így az 1980-as évektől már megkezdődtek. Sor került: • a mezőgazdasági termékek árainak befagyasztására, az árak növekedésének megakadályozására. Bár ez a folyamat élénk viták tárgya lett, a reform spontán módon megindult: az irreálisra felfújt agrárárak csökkenni kezdtek (1990-es évtizedre mintegy 20%-kal), • a túltermelés mérséklésére a támogatások bizonyos csökkentésének hatására. Ez utóbbi egyszerű okkal magyarázható - a finanszírozás lassú ellehetetlenülésével. A támogatáscsökkentés módja a „plafon" alkalmazása, bizonyos termékeknél (pl. tej, gabona) csak egy bizonyos termelésmennyiségig járt a támogatás. Az igazi reformok azonban várattak magukra, és csak az 1990-es évek elején fogalmazódtak meg, amikorra az egész fennálló konstrukció tarthatatlanná vált. A radikális

reformelképzelések alapgondolata, hogy az árszubvenciókat a farmerek közvetlen jövedelemtámogatásának kell felváltania. Ezt hívják szétválasztásnak (decoupling) Ha ugyanis az árakat támogatják, akkor • feleslegek alakulnak ki, • az árak torzítottak, egyáltalán nem tükrözik a piaci viszonyokat. A mezőgazdaság azonban különleges helyzete, sajátosságai miatt nem hagyható magára, ezért az adott helyen, adott terméket előállító termelőt kell támogatni. E radikális reformterv 1992-ből Mac Sharry nevéhez fűződik. A Mac Sharry-terv alapján az ED fontos reformdöntéseket fogadott el. Az árak és közvetlen pénzbeli juttatások, az ár- és jövedelempolitika szétválasztása mellett • csökkentették az exportár-támogatásokat (a gabonaárakat 30%-kal, a marhahúsárakat 15%-kal, a tejtermékárakat 2,25%-kal), aminek következtében a közösségi árak közeledtek a világpiaci árakhoz, • bevezették a szántóterület 15%-os

rotációs pihentetését (ugaroltatás), így csökken a túltermelés, javul a vidék környezeti állapota, miközben a farmerek jövedelmei stabilizálódnak, • 1999 végéig, a GATT-tárgyalások eredményeként sor kerül az agrárkereskedelem liberalizációjára. Az EU csökkentette a nem vámjellegű importkorlátozásokat és az exportár-szubvenciókat Az un. Blair House-megállapodás értelmében az EU vállalta • a belső támogatások 20%-os, • az exporttámogatások 36%-os és az • az export mennyiségének 20%-os csökkentését. A GATT uruguayi fordulóját lezáró megállapodás keretében (1993. december 15) a Közösség a fenti engedmények mellett vállalta, hogy • az összes importkorlátozást vámokká alakítja. Ezt vámosításnak (tarifikálás) nevezzük. Továbbá, hogy • a fejlődő országok trópusi termékeinek vámját mintegy 40%-kal mérsékli. A reformok máig sem valósultak meg, pedig ezzel a KKE-i országok piacra jutásának

esélyei is lényegesen javulnának. 42. Mutassa be a Kozossegi szintu ipar es strukturapolitika jellemzoit es eredmenyeit! KÖZÖS IPARPOLITIKA Az erőforrások allokálásának állami-kormányzati befolyásolását rendszerint a piac rendellenes működésével, az úgynevezett piaci kudarcokkal indokolják. A piac rendellenes működésének fő okai a következők: • externáliák megjelenése (eltérések jönnek létre a tranzakciók résztvevőinél jelentkező, illetve a társadalmi szinten értelmezett költségek és előnyök között), • a tökéletlen verseny miatt a piaci erők, piaci mechanizmusok az erőforrások szuboptimális allokációjához vezetnek, • az aszimmetrikus információk okozta rendellenességek: az árakról, a termékminőségről stb. nem rendelkeznek azonos információval a kereslet és kínálat oldalán megjelenő piaci szereplők, ami piaci zavarokhoz vezet, az erőforrások rossz hatékonyságú elosztásával jár A fejlett

országok iparpolitikájában a gazdasági növekedés, a foglalkoztatás és a külgazdasági versenyképesség szempontjai játszanak meghatározó szerepet. A kevésbé fejlett országokban az iparosítás dinamikus hatásaival és a termelékenység növelésével magyarázzák az ipar előnyben részesítését Megjelenési formáját tekintve az iparpolitika lehet közvetlen vagy közvetett, más megközelítésben aktív és passzív jellegű. Az iparpolitikák változatos képet mutatnak az egyes országok eltérő helyzetének, az e célra fordítható állami erőforrásoknak és a kormányzat aktivista vagy laissez-faire beállítottságának megfelelően Az aktív iparpolitika abból indul ki, hogy a piaci erők önmagukban nem mindig csoportosítanak elegendő erőforrást a gazdaság fejlődése szempontjából létfontosságú ágazatokba. Következésképpen állami-kormányzati iparpolitika nélkül a kívánatostól elütő iparszerkezet alakulhat ki Állami

beavatkozással kell tehát kiválasztani azokat az ágazatokat, amelyek különösen jelentősek a gazdaság és a társadalom előrehaladása szempontjából, és támogatni kell növekedésüket. Ilyenek azok a „húzó" iparágak, amelyek dinamizálnak más gazdasági ágazatokat is, előrelendítik a műszaki fejlődést, emelik a foglalkoztatottságot, a jövedelmek színvonalát stb. A kormányzati beavatkozás ellenzőinek érvei szerint viszont nem ezzel kell foglalkoznia a kormányzatnak, hanem mindenekelőtt el kell mozdítania az akadályokat a piaci erők működése elől. A „nyerő" vagy nyerőnek vélt ágazatok kiválasztása nem állami feladat. Meglátásuk szerint ugyanis az államnak nincs meg ehhez sem a kellő informáltsága, sem a megfelelő érdekeltsége. Igaz ugyan - teszik hozzá -, hogy a verseny és a piaci erők működése nem mindig hozza meg a kívánatos eredményt sem a hazai, sem a nemzetközi piacokon, de ebből még nem következik

egyenesen, hogy az állam jobb hatásfokkal látná el ugyanezen funkciókat. A jelenleg hatályos Amszterdami EK-Szerződés 157. cikke foglalkozik az iparral, meglehetősen általános értelemben, elsősorban a célok és követelmények meghatározásával. Ennek értelmében a Közösség és a tagállamok ügyelnek arra, hogy a Közösség iparának versenyképességéhez szükséges feltételek biztosítottak legyenek. Ennek érdekében egy nyitott és versenyképes piaci rendszer követelményeivel összhangban • fel kívánják gyorsítani az ipar alkalmazkodását a strukturális változásokhoz; • ösztönözni kívánják a vállalkozások, különösen pedig a kis- és középvállalatok megindításához és továbbfejlesztéséhez kedvező környezet kialakítását a Közösség egészében; • elő kívánják segíteni az innovációs, kutatási és műszaki fejlesztési politikák ipari lehetőségének jobb kihasználását. A tagállamok a Bizottsággal

kapcsolatot tartva kölcsönösen konzultálnak és a szükséges mértékben egyeztetik tevékenységüket. A Bizottság megtehet minden olyan kezdeményezést, amely ezen egyeztetést előmozdítja. Ugyanakkor a 157 cikkben is hangsúlyozzák, hogy a Közösség nem vezethet be olyan intézkedéseket, amelyek a verseny torzulásához vezetnek. A fentieken túlmenően a Római Szerződés, az Amszterdami EK-Szerződés versenyre alapozott kereskedelmi liberalizációt és piaci integrációt szorgalmazott. A verseny érvényesülését a vállalati egyesülések ellenőrzésével, az állami támogatások visszaszorításával és a dömping teljes megszüntetésével próbálta előmozdítani. A Bizottság ennek megfelelően fellép a kormányok és a vállalatok tevékenysége ellen, amennyiben ez akadályozza a tagállamok közötti kereskedelmet és károsítja a fogyasztók érdekeit. A Közösségnek tehát nincs pontosan meghatározott és elfogadott iparpolitikája; az

iparpolitikai célokat elsősorban versenypolitikai eszközökkel éri el Nem meglepő ezután, hogy a Római Szerződésben nincs utalás átfogó iparpolitikára. xA Római Szerződés a versenyszabályokkal és a közvetett iparpolitika egyes eszközeivel foglalkozik (a tőke és a munkaerő szabad mozgása, a vállalatalapítás szabadsága, az egységes piac megteremtése). A versenyorientált iparpolitika elveti az egyedi beavatkozásokat. E felfogás szerint a központi hatóság feladata a piaci integráció előmozdítására és a közös piac zökkenőmentes működésének felügyeletére korlátozódik. Az ötvenes években a Bizottság kidolgozta a versenyszabályokat, és érvényesíti ezeket. A Bizottság csak a tagállamok mértéken felüli beavatkozása esetén cselekszik Figyelmet érdemel azonban, hogy az ÉSZAK és az EURATOM esetében a Bizottságnak jogában áll intervenciós politikát folytatni. A szabad verseny gazdaságfilozófiája azonban nem vizsgázott

jelesre a gyakorlatban. Az Egyesült Államok és Japán versenyelőnyei miatt újra kellett gondolni a beavatkozásellenes ideológiát. Az ÉSZAK, az EURATOM és az EGK hivatalainak összevonása után 1967-ben alakult meg az Iparügyi Főigazgatóság a Bizottságban. Feladata a Bizottság munkájának a koordinálása a belső piac, a regionális politika, az iparügy, a verseny, a közlekedés és az energetika területén. A Bizottság iparpolitikai feladatai a következők: • a tagállamok iparpolitikáinak összehangolása, • a közvetlen és a közvetett szubvenciók koordinálása a növekedést mutató iparágakban, • a szubvenciók megszüntetése a hanyatló ágazatokban, • a regionális fejlesztést célzó tagállami iparpolitikák összehangolása a Közösség szintjén, • az ipar szerkezeti alkalmazkodásának az előmozdítása, • központi segítség nyújtása a kutatás-fejlesztés területén. A közösségi iparpolitika újabb megfogalmazása az

1990 őszén közzétett Bangemann jelentésben található. Az iparpolitika helyett a versenyképesség javító program kifejezést használja, arra utalva, hogy az iparon túlmutató, átfogó intézkedéscsomagra van szükség az EU nemzetközi versenyképességének javításához. A Bangemann jelentés a horizontális iparpolitikai eszközökre helyezte a hangsúlyt. A horizontális iparpolitika általános jellemzője a vállalkozói-gazdálkodói környezetjavítása. Eszközei közül az egyik legfontosabb a minden gazdasági szereplő számára hozzáférhető innovációs támogatás A vertikális iparpolitikai eszközök közé az alacsonyan tartott energiaárak és szállítási tarifák, továbbá bizonyos veszteségkompenzáló exporttámogatások tartoznak. A vertikális eszközöket alkalmazó iparpolitikával befolyásolni lehet az input-output kapcsolatokat, s e kapcsolatokon keresztül közvetett és csak nehezen átlátható támogatást lehet nyújtani egyes piaci

szereplőknek. A horizontális iparpolitika tehát elvileg diszkriminációmentesnek tűnik, szemben a vertikális iparpolitikai eszközökkel. A gyakorlatban azonban horizontális iparpolitikai eszközök is lehetnek diszkriminatívak. Az elmúlt évtized tapasztalatai arra utalnak, hogy az Európai Unióban az iparpolitika továbbra is inkább nemzeti jellegű; a közösségi szintű iparpolitika eredményei meglehetősen szerények. A közösségi iparpolitika a nemzeti iparpolitikák keretfeltételeit határozza meg a verseny- és támogatáspolitika szabályrendszerével, azok közösségi jellegét erősíti. Egyelőre azonban kevés jele van annak, hogy a tagállamok iparpolitikái széles fronton közeledtek volna egymáshoz A közösségi struktúrapolitika szemléletváltása Az elmúlt évtizedekben a közösségi iparpolitika gyakran összefonódott a struktúrapolitikával. A struktúrapolitika az iparpolitika mellett a kutatás-fejlesztési politikát, továbbá a

gazdaság más szektorait befolyásoló politikákat (például a mezőgazdasági politikát) is magában foglalja. A struktúrapolitika megjelenését egyrészt az indokolta, hogy a nagyvállalatok által hozott komolyabb horderejű döntések gyakran hosszú időre befolyásolják a gazdasági szerkezet alakulását. Másrészt közösségi szinten is elő akarták segíteni a műszaki fejlődés nemzetközi irányzataival való lépéstartást, Nyugat-Európa és az Egyesült Államok közötti műszaki rés összezárását és a Közösség világgazdasági pozícióinak erősítését. A hatvanas években a közösségi ipar- és struktúrapolitika jellemzően passzív volt. A műszaki fejlesztést és a szerkezeti korszerűsítést a Közösség a piaci mechanizmusokra bízta. A mezőgazdaságban viszont határozott protekcionista intervenciót folytatott. Ugyancsak erőteljes volt az intervenció a Montánunióban és az EURATOM - bán. A csúcstechnológiák területén

(repülőgépipar stb.) a hatvanas években indult meg az együttműködés a tagállamok között, alapvetően kormányközi jelleggel. Ebben az időszakban a mikrointegráció előnyeit többnyire harmadik országok vállalatai, főként az amerikaiak aknázták ki. A hetvenes évek második felétől a világgazdasági versenyben alulmaradó válságágazatok (az acélipar, a hajógyártás, kisebb mértékben a textil- és ruházati ipar) közösségi támogatása került előtérbe, miközben a mezőgazdaság változatlanul lekötötte a közösségi források nagyobb részét. Bár a Bizottság ellenőrizte a nemzeti támogatásokat, gyakran jóváhagyta azokat ebben az időszakban. Nem pozitív alkalmazkodás zajlott, hanem a komparatív hátrányba került ágazatok kaptak passzív védelmet. Az alkalmazkodást az is nehezítette, hogy a válság szerkezeti és konjunkturális elemei egymással összefonódva jelentkeztek; a recesszió rövid távú mentőakciókat tett

szükségessé. A nyolcvanas évek elején kerítettek sort a nemzeti struktúrapolitikák felülvizsgálatára. Ebben az időszakban állították előtérbe a struktúraátalakítást és a műszaki korszerűsítést a nemzetközi szerkezetátalakulási folyamatokban lemaradó ágazatok, tevékenységek védelmével szemben. Fokozatosan átcsoportosították a támogatásokat a kutatásfejlesztésre, az új technológiák kidolgozására. A hangsúlyváltása közösségi költségvetésben is tükröződött, a kiadások szerkezetének átrendeződéseként. Ezzel párhuzamosan teret nyert az aktív struktúrapolitika. Terveket dolgoztak ki a vas- és acélipar áramvonalasítására valamint a csúcstechnológiák fejlesztésének ösztönzésére. A Maastrichti Szerződés sajátos kompromisszumot tükröz a liberális és intervencionista struktúrapolitika között. Egyrészt megszigorították a támogatások feltételeit Másrészt a csúcstechnológiákat alkalmazó ágazatok

egy részében (például a vezetékes telekommunikációban) közvetlen támogatások helyett közvetett ösztönző eszközökkel (hitelgaranciákkal, kamatszubvencióval stb.) segítik a transzeurópai hálózatok kiépítését. A közösségi struktúrapolitika dilemmája változatlanul az, miképpen lehet javítani az együttműködést valamint a munkamegosztást a közösségi és a nemzeti struktúrapolitikák között, illetve milyen hatékonysággal lehet érvényesíteni a közösségi versenypolitika követelményeit. 43. Mutassa be a penzugyi integracio tortenelmi elozmenyeit! TÖRTÉNETI ELŐZMÉNYEK A Gazdasági és Monetáris Uniót (EMU) a gazdasági integráció formáinak legfejlettebb fokozata, a vámunió, közös piac és egységes piac után, az integrációs folyamat betetőzése. Az euró készpénz formában való bevezetésével az Európai Unió 2002 első heteiben jutott el a Gazdasági és Monetáris Unió kiépítésének utolsó szakaszába. A

monetáris integráció fontos kritériuma a közös vagy az egyetlen valuta (common őr single currency) bevezetése vagy létrehozása, s a gazdasági integráció ezzel egészül ki monetáris unióvá. Az unió funkciói ezzel főként gazdaságiak, a „hatékonyság" és a „stabilizáció" elérésére irányulnak. A gazdasági és monetáris unió szolgálhatja a politikai unió megvalósítását is, amikor az előbbiekhez képest már politikai és szociális célok és intézmények is megjelennek, és ennek érdekében föderális struktúrák és politikákat alakítanak ki. Az a kérdés, hogy az EMU-ból mennyiben következik a politikai unió szükségessége, szintén széles körű viták tárgya. A gazdasági és monetáris unió mellett a bizottság már 1962-ben elkötelezte magát, és az első tervek az 1960-as évek végén (Barré-terv, 1968, majd VVerner terv, 1970) készültek el. Az első EMU programot a Werner-terv alapján 1971. január

elsejével be is indították, de a világgazdasági folyamatok válságos jellege az 1970-es évtizedben nem kedvezett a gazdasági uniónak sem. A külső romboló hatások mellett a Közösség belső politikai kohéziója sem volt elegendő a monetáris unió megvalósításához. Nem is elsősorban a politikai integrációra vonatkozó tervek (Európai Unió) kudarca miatt. A fő ok az volt inkább, hogy az 1970-es évek eleji válságra az egyes kormányzatok meglehetősen eltérő gazdaságpolitikával reagáltak. A gazdaságpolitikák és a gazdasági teljesítmények erőteljesen megoszlottak, ami mögött az eltérő nemzeti politikai és társadalmi érdekviszonyok és struktúrák meghatározó szerepet játszottak. AZ EURÓPAI MONETÁRIS RENDSZER (EMS) Az 1970-es évek elején elvetélt monetáris integrációt az Európai Közösségekben 1979 márciusában az un. Európai Monetáris Rendszerrel (European Monetary System EMS) élesztették újjá. Fő deklarált célja a

„monetáris stabilitás övezetének" megteremtése volt. Az EMS központi törekvése hasonlóan az EMU tervhez kiindulópontként a tagországok valutái árfolyamának stabilizálása maradt. Az érintett országok valutáik paritását gyakorlatilag rögzítették (a le vagy felértékelést meghatározott feltételekhez kötötték), s a paritáshoz képest plusz-mínusz százalékos lebegési engedtek meg. Az EK Miniszterek Tanácsa 1972 márciusában az árfolyamok fokozatos stabilizálása mellett foglalt állást, s a valutáik egymással szembeni lebegési sávjait 4,5%-ról plusz-mínusz 2,25%-ra szűkítette, így jött létre a „kígyó az alagútban", ami azt jelentette, hogy a szűkebb EK-valutakígyót (lebegési) a dollárral szemben a szélesebb sávban lebegtették. A valutakígyóban a későbbi években a tagországok változó összetételben vettek részt. Az EMS indításával a valutakígyóba gyakorlatilag valamennyi tagországot igyekeztek

bevonni, de ez ezután sem járt teljes sikerrel. Az EMS egyik fő összetevője az árfolyam-szabályozási mechanizmus (ERM), az un. központi paritás volt, amelyet valamennyi valutára a nemzeti központi bankok kölcsönösen állapítottak meg. Az EMS-re a valutaárfolyamok kétoldalú meghatározása és szabályozása volt jellemző. Az EMS fontos újítása az Európai Valutaegység (ECU) létrehozása volt. Az ECU-t formálisan az un. elszámolási egységből vezették le 1971 előtt az elszámolási egység egy dollárral volt egyenlő, s gyakorlatilag a közös agrárpolitikával kapcsolatos költségvetési finanszírozásban alkalmazták („zöld dollár"). Az elszámolási egységet 1975 után Európai Elszámolási Egységre (EUA) keresztelték át. Az elszámolási egységet meghatározó valutakosár 1999 január 1-ig maradt érvényben, amikor az ECU átalakult az unió egyetlen valutájává (euró). Az árfolyameltérések jelzése szempontjából külön

jelentősége volt az un. eltérési küszöbnek (divergence threshold), amelyet a valuták az ECU-vel szembeni maximális lebegési határnak már 75%-ánál elértek. A központi bank beavatkozása azonban nem volt kötelező, csak feltételes. Ezért e küszöbnek inkább figyelmeztető szerepe - ezt hívjuk „csörgősipka hatásnak" -, semmint kényszerítőereje volt. Az EMS keretében, legalábbis az árfolyamok védelmében, olyan gazdaságpolitikai beavatkozásokra és koordinációkra került sor, amelyekkel az EU minden nemzetközi pénzügyi intézményhez képest a legmesszebbre ment el. Az évek során az ECU nemzetközi pénzfunkciói fokozatosan bővültek. A korábbi elszámolási egységekkel szemben az ECU több volt, mint egyszerű könyvelési (elszámolási) pénz. Mint kosárvaluta, távlatilag az EU közös valutája alapjának („csírájának") volt tekinthető. Még nem volt törvényes fizetőeszköz, használata ennek ellenére fokozatosan

terjedt. A tőkepiacok liberalizálásával 1990 után a legtöbb tagországban megszűntek azok a devizapiaci korlátozó intézkedések, amelyek útjában álltak annak, hogy az ECU tényleges párhuzamos valutává váljon és az EU-országok belső piacán használata elterjedjen. Az ECU-t kezdettől a tagállamok központi bankjai közötti elszámolásokra és hitelezésre használták (államközi fizetési eszköz). A közös költségvetést ECUben állították össze, s a be- és kifizetéseket formálisan ECU-ben teljesítették Az 1980-as évektől bővülő mértékben vált hiteleszközzé a magánbankok között és fokozatosan az euro-, valuta- és kötvénypiac egyik szereplőjévé fejlődött (tényleges fizetési eszköz). A folyamat különösen felgyorsult a monetáris unióra vonatkozó tervek közzététele után. Az ECU-t felhasználták az árfolyamstabilizálással kapcsolatos tranzakciókban is (intervenciós eszköz) Az ECU részben a nemzeti arany-

és valutatartalékok összesítését szolgálta, másrészt folyamatosan megjelent és felhalmozódott a tagállamok központi bankjainak a számláin (sajátos tartalékeszköz). Az ECU értékmegőrzőként is népszerűségre tett szert, hiszen mint kosárvaluta jól alkalmas volt a valutáris kockázat terítésére. Az ECU korlátozott mértékben, de megjelent mint csereeszköz is, a pénz legalapvetőbb funkciójában (vagy forgalmi eszköz). A fogyasztói piacon nem használták, ECU-s fogyasztói árak nem léteztek. Az uniószintű statisztikákat ECU-ben vezették. Az ECU bankszámlapénz, de készpénz vagy érme formájában nem létezett. A magánfogyasztói szférában hitelkártya formájában használata már elterjedt. Az ECU fokozatosan egyre inkább rendelkezett az autonóm valuta jellemzőivel és státusával. Az EMS-ben eredetileg sem sikerült a tagországok teljes részvételét biztosítani. Nagy-Britannia az árfolyam-stabilizáción hosszú időn

keresztül kívül maradt, s ahhoz csak 1990 októberében csatlakozott (6%-os lebegési sávval). Az ERM-hez 1989 júniusában Spanyolország, 1992 áprilisában pedig Portugália is csatlakozott (6%-os lebegtetési sávval), míg Olaszország 1990 januárjában a 2,25%-os szűkített sávra tért át. Görögország ebben az időszakban nem vett részt az ERM-ben. Az EMS-ből a pénzügyi válság hatására 1992 szeptemberében Nagy-Britannia és Olaszország meghatározatlan időre kilépett. A spanyol, a portugál és az ír valutát leértékelték, ezzel az EMR gyakorlatilag összeomlott. 1999 után az EMU életbelépésével az EMS módosult formában az euró-övezet és a kívül maradt országok közötti viszonyra korlátozódik. Az Európai Monetáris Rendszer értékelése Az EMS feladatát az 1990-es évek elejéig többé-kevésbé sikeresen teljesítette. Az 1970-es évek végétől reális igényeket elégített ki és fontos funkciót töltött be. A szélsőségesen

ingadozó árfolyamok megfékezésében és a valutapiacok stabilizálásában valamennyi tagország érdekelt volt. Nyilvánvalóvá vált, hogy az inflációs folyamatokat nem lehet pusztán nemzeti eszközökkel féken tartani. Az EMS kétségtelenül hozzájárult a monetáris stabilitáshoz. Viszonylag rugalmas konstrukciónak bizonyult, amivel a nagyobb valutaválságokat is sikerült átvészelni. Az EMS hozzájárult az inflációs ráták Közösségen belüli konvergenciájához. 1980-ban a legmagasabb inflációs ráta (Olaszország 21,2%-kal) és a legalacsonyabb (NSZK 5,5%-kal) között a különbség 16% volt. Ez 1990-re kevesebb mint 4%-ra, 1992-re pedig 1%-ra (a német infláció viszonylagos gyorsulása miatt is) zsugorodott. A fogyasztói áremelkedések átlagos eltérése a szűk lebegtetési sávban részt vevő országokban az 1979-1980-as 3,7%-ról 1990-re 0,4%-ra csökkent. Az 1979 utáni időszak adatai arra utalnak, hogy az EMS hozzájárult a gazdasági

teljesítmények konvergenciájához, az országok többségében az árak mellett a termelési költségek is közeledtek egymáshoz. Az EMS a nemzeti valutaárfolyamok stabilitásával kedvező légkört teremtett mind a beruházások, mind a kereskedelem bővülése számára. A stabilabb külgazdasági körülmények javították a Közösség országaiban a világgazdasági alkalmazkodás feltételeit. Feltételezhetően csökkentette azoknak a protekcionista intézkedéseknek a veszélyét, amelyek egyébként az árfolyamok védelmében válhattak volna szükségessé Nagyobb teret biztosított az alkalmazkodás szempontjából fontos struktúrapolitikáknak. Az EMS erősítette a kormányok közötti „kooperatív" gazdaságpolitikai magatartásokat. A kormányok koordináció híján könnyen egymással versenyző és licitáló le- vagy felértékelésekbe bocsátkozhatnak, aminek kapcsán viszonylag nagyobbak lehetnek a termelési veszteségeik antiinflációs

erőfeszítéseik során, vagy a termelés ösztönzése nagyobb inflációval járhat, mintha együttműködnének. A bírálók ugyanakkor az EMS számos negatív következményére hívták fel a figyelmet. A gazdasági növekedés az 1980-as évek nagy részében nyomott maradt, s a kedvezőbb inflációs teljesítményért lassúbb növekedéssel kellett fizetni. Viszonylag kedvezőtlen volt az 1980-as években a közösségi országok teljesítménye a munkanélküliség tekintetében is; mindvégig rosszabb, mint a versenytársaké. Az 1980-as évek második felében ugyan nőtt a foglalkoztatottság, de a munkanélküliség szintje továbbra is mintegy 2%-ponttal az ipari országoké felett maradt. Hasonlóképpen kedvezőtlenül alakult a tagországok nagy részének külgazdasági egyensúlya. A fizetési mérlegek egyensúlyát illetően semmilyen „konvergencia" nem volt tapasztalható Más kérdés, hogy a kedvezőtlen tendenciáknak sokkal inkább strukturális,

mint az EMS működésére visszavezethető okai voltak. Az EMS működését mindvégig sajátos „aszimmetriák" jellemezték, amelyek különösen 1987 után váltak erőteljessé. Míg a gyengébb valutájú országok a leértékelés veszélyének elkerülésére igyekeznek valutáikat a lebegési sáv alsó határától távol tartani, addig ilyen félelmek a felső határral kapcsolatosan nincsenek. Az EMS fejlődése azt bizonyítja, hogy az intervenciók terhei elsősorban a gyengébb valutájú országokat érintették Az intervenciók érdekében, különösen 1987 előtt, a gyengébb valutájú országok gyakran kényszerültek egyoldalú valutapiaci intervenciókra. Az ERM működésének másik fő „aszimmetriája" az un. német „árfolyamprotekcionizmussal" kapcsolatos Paritás-korrekciók híján a márka egyre inkább alulértékeltté vált (a reálárfolyam fokozatosan leértékelődött), ami lehetővé tette, hogy az NSZK egyre nagyobb

exporttöbbletet érjen el partnereivel szemben. Nem véletlen, hogy a német exporttöbblet jelentős hányada az EU-n belül keletkezett, miközben a költségek fokozatos kiegyenlítődése mellett a partnerek versenyképessége elvileg javult. Az 1990-es évek eleji recesszió és az 1992. szeptemberi valutáris válság zavarkeltő hatása erősítette a monetáris integráció melletti érveket. Ennek nem kis szerepe volt abban, hogy a tagországok eltökéltsége erősödött a monetáris integráció felé. 44. Elemezze a monetaris unio megvalositasanak szakaszait A GAZDASÁGI ÉS MONETÁRIS UNIÓ KIALAKÍTÁSA ÉS MŰKÖDÉSE A maastrichti döntések és a Gazdasági és Monetáris Unió megvalósítása A monetáris unióra vonatkozó újabb un. Delors-tervet 1989 áprilisában tették közzé. A terv logikusan következett az egységes európai piac programjából A tőkepiacok teljes liberalizálása a nemzeti monetáris politikák hatékonyságát fenyegeti, s az

„előremenekülés" egyetlen lehetséges módja az egységes valuta megteremtése. A Delors-terv szerint a monetáris uniót az 1990-es évtizedben három szakaszban kívánták megvalósítani. Ezt az ütemtervet szentesítette az 1991 decemberi maastrichti csúcstalálkozó A terv a monetáris integráció alábbi alapfeltételeit rögzítette, amelyek gyakorlatilag megfeleltek a monetáris unióra vonatkozó korábbi elképzeléseknek: 1. a nemzeti valuták teljes és visszavonhatatlan konvertibilitása, 2. a tőkeátutalások teljes liberalizálása, a bank- és a pénzpiacok teljes integrációja mellett, 3. az árfolyam-lebegési sávok szűkítése és végül a valuta-paritások visszavonhatatlan rögzítése. A feltételek közül az első kettő a maastrichti döntések idejére gyakorlatilag az egységes európai piac programjának keretében teljesült, míg a paritások „visszavonhatatlan rögzítését" az EMU bevezetése harmadik szakaszának elejére

tették. Az első szakasz beindítására már 1990 júliusában sor került. 1994 január 1-ig szabaddá tették a Közösség valamennyi országában, valamint a tagállamok és harmadik országok között a tőkék áramlását és megszüntették az árfolyamellenőrzéseket. A terv szerint valamennyi tagországnak be kellett volna lépnie az árfolyam-stabilizációs mechanizmusba. A gazdasági teljesítményekben már bizonyos „konvergenciát" vártak, s lépéseket tettek a központi bankok függetlensége irányába. A monetáris unióban való részvétel feltételeként a tagállamok felé szigorú konvergencia-kritériumokat határoztak meg. Ezek a következők: • a tagországoknak magas fokú árstabilitást kell elérniük. Az infláció, amit a fogyasztói árindexszel mérnek, a vizsgált 1 éves időszakban nem térhet el 1,5% pontnál többel a három legjobb inflációs teljesítményű tagország színvonalától. • Stabil kormányzati pénzügyi

pozíciók értelmében kívánatos, hogy a költségvetési decit a GDP 3%-át, valamint • az államadósság a GDP 60%-át ne haladja meg. • A kamatok konvergenciáját úgy értelmezik, hogy a vizsgált l évben az átlagos, nominális hosszú lejáratú kamatráta nem tér el 2%-nál többel a három legjobb teljesítményű országétól. • Az EMS árfolyam mechanizmusában a nemzeti valuta stabil, vagyis két éven belül nem szükséges a leértékelés egyetlen másik tagország valutájával szemben. Az EMU-t és különösen az egységes valutát alacsony és ellenőrizhető infláció mellett kívánták megvalósítani. A maastrichti konvergencia-kritériumok a pénzügyi egyensúlymutatókra helyezték a hangsúlyt Igazából a makroteljesítmények közül csak az inflációt emelték ki, míg a többi csak látszólag célkritérium, valójában a gazdaságpolitikai eszközök alkalmazásának körülhatárolását jelentette A pénzügyi feltételeket így

komplexen szigorították, amivel a gazdaságpolitika hagyományos játékterét erőteljesen szűkítették. A kamatlábak konvergenciájával szűkült az árfolyamok stabilizálásának lehetséges eszköztára, de a monetáris politikát sem lehetett egyszerűen költségvetési eszközökkel helyettesíteni. Mivel a leértékelés eleve kiesett, a kereskedelmi és fizetési mérleg javításának hagyományos eszközei hiányoztak Az államadósság korlátozásával vagy az adósságnöveléssel sem lehetett operálni. A monetáris kritériumok szigorú körülhatárolása tehát azt a szándékot tükrözte, hogy a tagországok manőverezési terét úgy szűkítsék, hogy teljesítményjavulást elvileg csak a reálszférában lehessen elérni. Azt feltételezték, hogy a nemzeti teljesítmények közelítése nagyobb fegyelemre kényszerítheti a gazdaságpolitikákat és erőteljes alkalmazkodási kényszereknek lehet forrása. Fontos tétel a maastrichti protokollban a

„visszafordíthatatlanság" (irreversibility) elve, amivel azt igyekeznek elérni, hogy egyetlen tagország se legyen képes az egységes valuta bevezetését megvétózni. A második szakasz 1994. január 1-jén kezdődött Létrehozták az un Európai Monetáris Intézetet, aminek élére 3 éves megbízatással ALexandre Lamfalussyt nevezték ki. Az Intézet erősítette a monetáris kooperációt a központi bankok között, ellenőrizte az EMS működését, elősegítette a tagállamok közötti pénzügypolitikai koordinációt az árstabilitás érdekében és támogatta az ECU használatát. Az Európai Tanács 1995. decemberi ülésén döntött az egységes valuta nevéről és a bevezetés menetrendjéről. Az unió új egységes pénzét euróra keresztelték Az 1998. május 2-i Európai Tanács ülésen határozták meg a harmadik szakaszban részt vevő tagállamok körét. A harmadik szakaszra való áttérést tehát alapvetően a konvergencia-kritériumok

teljesítése alapján mérlegelték. A 15 tagállamból az első körbe 11 került be, míg a másik négy (Dánia, Görögország, Nagy-Britannia és Svédország) különböző okokból maradt kívül. Az EMU harmadik szakasza 1999. január 1-jével kezdődött Első lépésként visszavonhatatlanul rögzítették az euróövezet 11 tagállamának valutái és az euró közötti átváltási kulcsokat. Az euró tényleges pénzzé vált, miközben a hivatalos ECU kosár egyidejűleg megszűnt létezni. Az ECU-t 1:1-ben váltották át euróra. A részt vevő országok az új államadósságukat euróban jegyzik. A Központi Bankok Európai Rendszere (ESCB) az egységes monetáris politikát, valamint a külső valutaműveleteket ezentúl euróban folytatja. A nemzeti valuták törvényes fizetési eszközök maradtak, és az euró használata szabadon választható volt. Szupermarketek, áruházak és más kiskereskedelmi egységek áraikat nemzeti valutában és euróban

egyaránt feltüntették, és hitelkártyákat, bankkártyákat és csekket is elfogadtak euróban. A pénztárgépek elvileg automatikusan konvertáltak euróra A bankok és a hitelkártya-társaságok lehetővé tették eurószámlák nyitását. A fogyasztó a jelzálogkölcsönt, a bérleti díjat és közszolgáltatásokat euróban utalhatta át. A vállalkozások kölcsönös megállapodás alapján számláikat és elszámolásaikat euróban vezethették és bonyolíthatták. A tőzsdék és a pénzpiacok megkezdték az euróban való kereskedést. Az euró 2002. január 1-ig csak számlapénz formájában funkcionált Az euró bankjegyek és érmék ekkor kerültek forgalomba, és néhány héten keresztül a nemzeti pénzekkel még párhuzamosan használták őket. A nemzeti valutákat gyakorlatilag 2002. február végéig valamennyi euróövezet országban kivonták a forgalomból, és ezzel az eurő vált az egyetlen törvényes fizetési eszközzé. Az Európai Unió

Tanácsa továbbra is egységes gazdasági és monetáris politikáját. figyelemmel kíséri a közösségek E tevékenysége folyamán: • a Tanács minden évben átfogó gazdaságpolitikai irányelveket és irányszámokat határoz meg az inflációra, a költségvetésre és az árfolyam stabilitásra; • eldönti, hogy az euro övezetben résztvevő országban kialakult-e túlzott mértékű deficit, s ha igen, ajánlásokat tesz az érintett országnak a helyzet felszámolására; • az eddigi „sokoldalú ellenőrző" (multilateral surveillance) hatalmánál fogva, azután, hogy az eurót bevezették, joga lesz arra, hogy büntető intézkedéseket hozzon az övezet azon országaival szemben, amelyek túlzott mértékű kereskedelmi és/vagy fizetési mérleghiánnyal rendelkeznek. A tagállamok 1997-ben fogadták el az un. Stabilitási és Növekedési Paktumot, ami szerint a tagállamok több éves stabilitási program mellett kötelezték el magukat. A

tagállamoknak főként a GDP 3%-át meghaladó hiányt kell elkerülniük, de középtávon a „kiegyensúlyozott költségvetést" célozza meg Amennyiben ez nem sikerül, a tanács figyelmezteti az illető országot. Nem teljesítés esetén egy speciális eljárás végén a tagállamot kötelezhetik, hogy a GDP- jé 0,2%-át nem kamatozó letétbe helyezze a közösségnél. Ha a tagállam két éven belül nem képes költségvetését rendbe tenni, akkor a betét vissza nem térítendő pénzbírsággá alakítható át. A büntetés nem automatikus, hanem az euróövezet tagjai többségének az egyetértésével szabható ki. Ha az ország recesszióba kerül, mentesülhet a „büntetéstől". A Maastrichti Szerződés intézkedik a független Európai Központi Bank (ECB), valamint a Központi Bankok Európai Rendszere (ESCB) felállításáról. Az ESCB az Európai Központi Bankból és a nemzeti központi bankokból áll. Az ECB fő feladata, hogy őrködik

„az árstabilitás fenntartásán". Az ECB-t a Bundesbankhoz hasonló önállósággal ruházták fel. Az ESCB hatásköre, hogy meghatározza és végrehajtja a közösség monetáris politikáját, külföldi valutaműveleteket folytat, kezeli a tagállamok hivatalos valutatartalékait és biztosítja „a pénzügyi rendszer zökkenőmentes működését". Az Európai Központi Bank és a Központi Bankok Európai Rendszere 1999. január elsejével kezdte meg működését. Az árfolyam-politikai döntések a Miniszterek Tanácsa hatáskörében maradnak. A nemzetközi valutapiaci beavatkozások viszont az ECB határkörébe tartoznak. Az euró tényleges pénzzé vált, amit az európai integráció egyik legfontosabb fejleményének tartanak. A kívül maradottak számára az un ERM-2-ben való részvétel adódik. Az ERM-2-be való belépés nem kötelező, hanem önkéntes, de a két évig tartó árfolyam-stabilitás követelményét csak azok az országok

teljesíthetik, akik részt vesznek benne. Az ERM-2-nek is a fő célja az „árfolyamstabilitás" fenntartása Az ERM-2 is a központi árfolyamokra épül, de ezúttal ezeket az árfolyamokat euróban határozzák meg. Az eltérés nem csak abban van, hogy az ECU-t most már az euró helyettesíti, hanem abban is, hogy szemben az ERM-1-re jellemző kétoldalú meghatározásokból és intervenciókból összekapcsolódó paritásráccsal, az euró a hivatalos „horgonyvaluta", vagyis minden valuta csak az euróhoz kötődik. A rugalmas alkalmazkodás érdekében továbbra is széles árfolyam-lebegési sávot (15%-os) enged meg a rendszer. Az árfolyam védelmében történő intervenció az ERM-2-ben is kötelező és automatikus. Az ECB és a tagállamok nemzeti bankjai a sikeres beavatkozás érdekében monetáris és költségvetési eszközöket egyaránt felhasználnak. Az ECB és a külső tagállamok között kölcsönös együttműködési megállapodások

köthetők, amelyek keretében szűkíthető a lebegési sáv vagy bevezethető a lebegési sávon belüli intervenció. Az ECB és a tagállamok az intervenciót és a finanszírozást felfüggeszthetik, ha az az árstabilitás fenntartását veszélyeztetné. A konstrukciót a konvergencia-kritériumokat nem teljesítő tagországok számára hozták létre. A csatlakozó közép- és kelet-európai országok számára a belépés után adott a részvétel lehetősége. Az euró bevezetésével alapvetően megváltozott az övezet külgazdasági nyitottsága. Az egységes valutával az egymás közötti kereskedelem „belkereskedelemmé" vált, külkereskedelemnek csak a nem tagországokkal folytatott árucsere tekinthető Mivel korábban a tagországok zömben kis- és közepes méretű gazdaságoknak számítottak, az összes áruexportjuk a GDP-jüknek mintegy 35%-át tette ki, ami azt jelentette, hogy viszonylag nagyfokú külgazdasági nyitottság jellemezte őket.

Most az euró bevezetésével az euró-övezetre az export aránya a GDP-ben mindössze 14%-ra csökkent. Ez már nem nagyságrendileg tér el Japán (10%-os) és az USA (8,5%-os) hasonló mutatójától 45. Jellemezze az Europi Unio Kozos koltsegveteset, felepitesenek alapelveit, beveteli es kiadasi szerkezetet! A nemzeti és az EU költségvetésekjellemzői Minden nemzetközi szervezet rendelkezik saját költségvetéssel. Ez alól az EK/EU sem kivétel. Az EU költségvetése, az un „közös költségvetés", nagyban eltér a hagyományos nemzetközi szervezetek költségvetésétől és számos sajátos jellemzője van. A nemzetközi szervezetek költségvetése többnyire az adott intézmény működését szolgálja. Ebből fedezik az intézmény alkalmazottainak a fizetését vagy utazási költségeit, a szükséges épületek villanyszámláját és más fenntartási működési költségeit. A EU közös költségvetéséből az ilyenfajta kiadások

(adminisztráció) 1995-ben 5% körül voltak. A „közös költségvetés" hasonlít, de különbözik is a nemzeti államok költségvetésétől. A nemzeti költségvetés egyfelől az adott államgépezet működését biztosítja, másfelől annak gazdaságirányítási és szabályozási szerepei vannak, valamint politikai, gazdasági és szociális alapokon részlegesen újraelosztja az ország nemzeti jövedelmét. A nemzeti és „közös" költségvetés közötti azonosságok és eltérések a következők: 1. A nemzeti költségvetés túlnyomórészt az adóbevételekre épül. Az állam az állampolgáraitól, a vállalkozásaitól és más intézményétől adókat vagy adójellegű bevételeket (vámok, illetékek, bírságok és egyebek) szed be. 2. A kiadási oldalon az állam un. közjavakat vagy közszolgáltatásokat nyújt a társadalom számára. Ez lehet közoktatás, közegészségügy, közbiztonság, nemzetvédelem és sok más egyéb (közutak

vagy vasutak építése és fenntartása, az energiaellátás biztosítása). A közjavakat és közszolgáltatásokat éppen úgy fogyasztjuk, vagy vesszük igénybe, mint a közönséges javakat (téliszalámi vagy hajvágás); a „köz" jelzőt azért kapják, mert vagy az egész társadalomnak oszthatatlanul nyújtott szolgáltatásról van szó (az utcákon a közbiztonság), vagy mert az adott szolgáltatást (hadsereg vagy az energiaeloszló rendszer) csak össznemzeti szinten célszerű megszervezni és biztosítani. A közjavakért éppen úgy fizetnünk kell, mint bármi másért A különbség csak az, hogy az „árat" adók révén kötelesek vagyunk megfizetni (szigorú adófizetési kötelesség), függetlenül attól, hogy a szolgáltatásra igényt tartunk vagy nem, az adott szolgáltatást fogyasztjuk vagy sem. Az állam ezzel a „potyautasokat" akarja kiszűrni. (Az adóelkerülő fizetés nélkül részesül védelemben, ingyenes oktatásban vagy

úthasználatban). Az állam a szolgáltatások árterheit igyekszik igazságosan és elviselhetően szétteríteni a társadalmon. Az is fizet társadalombiztosítási járulékot, aki úgy éli le életét, hogy soha nem megy orvoshoz, az adójával a gyermektelen házaspár is hozzájárul az iskolák fenntartásához. 3. A költségvetésen keresztül az állam gazdaságirányítási és szabályozási funkciókat gyakorolhat. Ha növeli az állami kiadásokat (pl útépítésre), ezzel növelheti a foglalkoztatottságot és gyorsíthatja az ország gazdasági növekedését. Ha szigorítja a kiadásokat és javítja a költségvetés mérlegét, akkor stabilizálhatja az árakat, visszaszoríthatja az inflációt. A gazdaság „finom szabályozásának" fine tuning) nagy irodalma van, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy a valóságban az államok ebben többnyire kevéssé sikeresek. 4. A költségvetésen keresztül az állam a gazdaságfejlesztő és

szerkezetátalakító célokat követhet. Az állam finanszírozhat nagy stratégiai fejlesztési programokat (pl. erőművek vagy utak építése), amelyek az egész társadalom vagy gazdaság érdekeit szolgálják és csak évtizedek során térülnek meg. Az állam fedezheti az acélipar vagy a textilipar veszteségeit (hazai vagy külső piacokon) más ágazatok adóiból, mert úgy véli, hogy azok tönkremenését el kell kerülni, mert munkahelyeket biztosítanak sok ezer embernek, vagy mert remény van arra, hogy később nyereségessé válnak. Az állam ilyen veszteségfinanszírozó funkcióját manapság élesen támadják, s többnyire joggal. Ma már az a vélemény dominál, hogy a veszteséges hanyatló ágazatok helyett az erőforrásokat olyan területekre kell átirányítani, ahol azokat nagyobb hatásfokkal lehet hasznosítani. 5. Az állam, főként szociális megfontolásokból, jövedelmeket csoportosít át a gazdagoktól a szegényekhez. Ez a nemzeti

költségvetésekben nagyrészt „automatikusan" történik, hiszen a magasabb jövedelműek progresszív jövedelemadót fizetnek, míg a másik oldalon az alacsonyabb jövedelműek a kiadások haszonélvezői (munkanélküli-segély, szociális juttatások). Úgy is felfoghatjuk, hogy a szegényebbeknek az állam bizonyos közszolgáltatásokat ingyenesen vagy kedvezményes áron nyújt, míg a gazdagabbak felé magasabb „árat" szab meg. A költségvetésnek ez a szerepe a társadalmi igazságosságot és stabilitást szolgálja, mérsékli a társadalmi ellentéteket, növeli a társadalom összetartását Ezért beszélnek gyakran a költségvetés kapcsán társadalmi „kohézióról" (összetartásról) vagy „szolidaritásról" Fogalmazhatunk úgy is, hogy a gazdagabbak a progresszív jövedelemadóval, vagy az általuk fogyasztott luxusjavak kiemelt adóztatásával társadalmi békét és összetartást „vásárolnak". Az EU közös

költségvetése Az EU „közös költségvetése" sokban hasonlít a nemzeti költségvetésekhez, de van néhány különleges vonása is. A nemzetközi intézmények többségével szemben a közös költségvetés gazdaságirányító és szabályozó funkciókat is ellát. Tényleges szabályozó és újraelosztó tevékenysége a közös agrárpolitika bevezetésével 1962 után indult, majd fokozatosan bővült. Az Európai Bizottság 1977. évi jelentése szerint a közös költségvetésnek is tel- jesítenie kell a gazdaságpolitika fő stablilizációs, forrásátviteli és jövedelem újraelosztó funkcióit, noha ezeket mérete és jellege miatt a nemzeti költségvetésnél korlátozottabban töltheti be. A közös költségvetés csak nagyon korlátozottan vásárol közjavakat A közös költségvetés a következő főbb alapelvekre épül: 1. Az EK/EU esetében már kezdettől az un. „saját jövedelemforrások" elvét érvényesítették, vagyis a

tagországok meghatározott jövedelemtételeket (összes vámbevételek és egyéb importilletékek, az értéknövekedési adó VAT vagy nálunk áfa •• meghatározott százaléka) fizetnek be a közös költségvetésbe. Ehhez 1988 óta az un GDP „elem" (GDP factor) járul, ami az befizetéseket a bruttó hazai termék meghatározott százalékára (jelenleg 1,27%) egészíti ki. 2. A közös költségvetés az un. automatikus finanszírozás elvére épül Ez azt jelenti, hogy a fenti tételeket a költségvetésbe a tagállamok minden alkudozás nélkül kötelesek átutalni. A kiadások egy része is automatikus jellegű, hiszen előre meghatározott igényjogosultságok (agrárvagy regionális támogatások) alapján keletkeznek. 3. A társfinanszírozás (kofinanszírozás) elve szerint az EU csak akkor finanszíroz fejlesztéseket nagyobb arányokban, ha a költségek meghatározott részét az adott tagállam vagy a magánszféra fedezi, a költségekhez az

érintett ország helyileg is hozzájárul. 4. A közös költségvetésben nem mutatkozhat hiány. A kiadások nem haladhatják meg a bevételeket (A nemzeti költségvetésnek lehet hiánya, amit a kormányok többnyire hitelekből fedeznek.) 5. Az externalitás (külsődleges hatások) elve szerint egyes tevékenységek költségei és bevételei egyidejűleg több tagállamban jelennek meg. Ha az egyik tagállamban haszon, a másikban veszteség mutatkozik, felmerülhet a kompenzáció (kiegyenlítés) igénye. 6. Az oszthatatlanság elve szerint bizonyos tevékenységek (kontinentális szállító- vagy energiarendszerek) gazdaságossági és működtetési okokból nem oszthatók szét a tagországok között, ezért azokat közösségi szinten célszerű megvalósítani. 7. A kohézió elve szerint a közösség valamennyi polgára számára biztosítani kell a szolgáltatások, a jólét és a fejlődés minimumát. Ez feltételezi, hogy a gazdagabb tagállamokból jövedelem

áramlik a szegényebb gazdaságokba. Az Egységes Európai Okmány hivatalosan is rögzíti a „tagállamok közötti gazdasági és szociális kohézió és szolidaritás" elvét. 8. A szubszidiaritás elve szerint a döntéshozatalt és a hatósági tevékenységet - amennyiben nem az EU kizárólagos hatáskörébe tartozó kérdésekről van szó, és a magasabb szinten való kezelésből előny nem származik - a lehető legalacsonyabb szintre (pl. helyi önkormányzatok) kell bízni. A közös költségvetésben a kiadásokat és a bevételeket 1999-ig ECU-ben számolták. 1999-től a számolást és az átutalásokat euróban folytatják A közös költségvetés naptári évre készül. Tervezetét a bizottság készíti el, majd a tanács és az Európai Parlament vizsgálja felül, módosítja és hagyja jóvá. A közösségben 1988 óta un. pénzügyi előtervek (financial perspectives) készülnek, amelyek a költségvetési fegyelem és irányítás javítása

érdekében hat évre meghatározzák a kiadások maximumát és összetételét. Az Agenda 2000 a 2000-2006-os időszakra szól. A közös költségvetés bevételeinek és kiadásainak szerkezete A közös költségvetés kezdetben az un. saját bevételek, az összes vám, valamint az agrárlefölözési illetékek automatikus átutalásán alapult. Mivel ezek egy idő után nem fedezték a kiadásokat, egyéb bevételi forrásokat kellett keresni. Az 1970-es évek elejétől a tagállamok a nemzeti értéknövekedési adóalapoknak először 1%-a, majd később 1,4%-a befizetését vállalták. 1988 óta mindezeket az un. GDP elemmel egészítették ki Az Európai Unió költségvetési bevételeinek százalékos megoszlása Év Vámbevételek AgrárVAT hozzájárulás 1971 25,4 31,2 43,4* 1980 36,8 12,5 41,7 1987 25,0 8,6 66,4 1996 15,5 2,7 48,9 és kiadásainak Negyedik forrás 32,9 Számos javaslaton vitatkoznak újabb „saját" források bevonása (CO2 kibocsátási

adó, légi forgalmi adó, mobiltelefonok adóztatása stb.) érdekében A kibővülés kapcsán a költségvetés reformja mindenképpen szükségessé válik. A közös költségvetés kiadásainak nagy részét (egyes időszakokban 70%-át) a közös agrárpolitika emésztette fel. Az utóbbi időszakban ezek aránya a költségvetés 50%-a körül stabilizálódott. A közös költségvetésben a strukturális műveletekre az un. szerkezeti vagy strukturális alapok állnak rendelkezésre. A strukturális alapokból a szegényebb tagállamok és körzetek támogatását kívánják elérni. A strukturális alapok erőteljesebb növelését az 1980-as évektől határozták el. A közös költségvetés strukturális alapjai: az Európai Regionális Fejlesztési Alap; az Európai Szociális Alap; az Agrárköltségvetés Orientációs Alapja; a Halászati Alap és a Kohéziós Alap. Az un. Kohéziós Alapot a Maastrichti Szerződés döntése alapján hozták létre Az alap

azoknak az országoknak támogatására szolgál, amelyek GDP-je nem éri el az EU átlag 90%-át (Görögország, Írország, Portugália és Spanyolország). Az alapot az érintett országok szállítási és kommunikációs infrastruktúrája, valamint környezetvédelmének fejlesztésére fordítják Az EU közös költségvetési kiadásainak főbb tételei (millió ECU-ben) 1970 1995 Közös agrárpolitika 3108 37944 Strukturális műveletek 95 26329 Strukturális alapok 95 24069 Kohéziós alap 2151 Belső politikák 5060 K + F-re 63 2716 Külső műveletek 2 4895 Segélyek KKE-nak* 1583 Adminisztratív kiadások 115 4022 Tartalékok 1146 Összesen 3385 80943 1999 (terv) 41764 32956 30187 2769 5894 6340 4386 1140 88007 * A kelet- és közép-európai országoknak és a volt Szovjetunió utódállamainak nyújtott segélyek. Az alap átutalásait az euró bevezetéséhez előírt un. maastrichti konvergenciaprogram teljesítéséhez kötik. Az alap előirányzatait az 1993 és

2000 közötti időszakra 15 milliárd ECU összegben határozták meg. 46. Milyen okokra vezetheto vissza az EU gazdasagainak gyengesege? Az EU-gazdaságok és az euró teljesítményének értékelésénél újra és újra elhangzik, hogy a hiányosságok és nehézségek strukturális tényezőkre vezethetők vissza. Vagyis ezek a vélemények az euró, és általában Európa gyengélkedését végső soron mélyebben fekvő strukturális okokra vezetik vissza. Szakértők szerint csak a strukturális reformok megkezdése és következetes folytatása esetén várható az euró és az övezet gazdaságainak stabilizálódása, valamint a hosszabb távú növekedési trendek megszilárdulása. Hangsúlyozni kell, hogy az EU a globális világgazdaság egyik legfejlettebb övezete, korszerű gazdasági struktúrákkal és technológiákkal, s termékei és vállalatai megállják helyüket a világpiaci versenyben. Az utóbbi évtizedekben az EU-országok gazdasági struktúrája

is hatalmas változásokon ment keresztül, s azok irányát és jellegét megilleti a posztindusztriális jelző. A globálisan érvényesülő tendenciáknak megfelelően az európai gazdaságok egyre inkább szolgáltatásorientálttá váltak A szolgáltató szektor aránya 1980 és 1990 között a 12 ország átlagában a hozzáadott érték vonatkozásában 57%-ról 63%-ra, a foglalkoztatottak tekintetében pedig 53-ról 62%-ra nőtt. A harmadik évezred fordulóján elmondható, hogy a gazdasági szerkezetek is jelentős mértékben közeledtek, mind az Unión belül, mind a globális versenytársak vonatkozásában. A strukturális problémák tehát alapvetően viszonylagosak Európa strukturális problémái fő kifejezőjének a mérsékelt gazdasági növekedést és a viszonylag magas munkanélküliséget tekintik. A viszonylag lassú növekedés mellett az elmúlt húsz évben Európában a munkanélküliség a 10% körüli szinten stabilizálódott, s időszakosan abban

csak mérsékelt javulást sikerült elérni. Az EU gazdaságok strukturális gyengeségeinek több dimenziója van: 1. A strukturális problémák részben műszaki-technológiai jellegűek Az un. „technikai szakadék" áthidalása kezdettől az európai integráció egyik alapvető megfontolása volt. Az elmúlt 40 évben Európa a felzárkózásban ellentmondásos teljesítményt mutatott. Több csúcstechnikai ágazatban és termékben szó sincs lemaradásról, Nyugat-Európa az Egyesült Államokat és Japánt is megelőzi. Különösen egy-egy termékben vagy termékcsoportban lehet nyugat-európai fölényről beszélni. Ilyen ágazatok közé sorolható az atomenergia-ipar, a repülőgépgyártás, a gyógyszeripar, a telekommunikációs eszközök gyártása, s az un. hagyományos ágazatok közül az élelmiszer-feldolgozás, az autóipar vagy a gépgyártás számos ágazata. Az atomenergia-iparban a franciák vezetnek, s a nyugat-európai riválisok mellett

megelőzik az Egyesült Államokat és Japánt is. A nyugat-európai repülőgépipar bizonyos területeken időről időre sikerrel vágott az amerikai riválisok elé. A közös nyugat-európai programban készülő Airbus komoly piaci eredményeket ért el az amerikai gyártókkal szemben. Az un. „európai betegség" főbb „tünetei" ennek ellenére a műszaki fejlesztésben is jelentkeztek Nyugat-Európa lemaradt néhány csúcstechnikai, műszaki fejlettséget képviselő termék (számítógépek, félvezetők, robotok stb) fejlesztésében, termelésében és világpiaci értékesítésében. A csúcstechnikai ágazatok legfontosabb termékeiben Nyugat-Európának az 1970-es évek közepétől jelentős kereskedelmimérleg-hiánya és importfüggősége keletkezett. A korszerű ipar tekintetében a világkereskedelemben NyugatEurópa teret vesztett Az elmúlt évek fejleményei továbbra is ellentmondásos képről tesznek tanúságot A „technikai

szakadékkal" szemben fontos érvként hangzik el, hogy a jelenlegi magas szinten nemzetközisedett világgazdaságban a tartós műszaki előny elérhetetlen. A szoros és szerteágazó kutatási, termelési és értékesítési együttműködés alapján a technikák viszonylag gyors és nagyrészt korlátozhatatlan áramlása a jellemző és tartós monopolizálás egy-egy nagy társaság által ma már nem lehetséges A műszaki és termék-innovációs előnyök nagyrészt átmenetiek, s ebből ugyan nagy nyereségek érhetők el, de azok eredményeinek a megszerzése végső soron nem akadályozható meg. A technika áramlása ma már alapvetően transznacionális társaságok keretében történik, s a fokozott internnacionalizálódás alapján intenzívvé vált. Az elemzők között általános az egyetértés, hogy a nyugat-európai ipar világpiaci pozícióvesztése nem alapvetően a technikai lemaradásnak, hanem egyéb tényezőknek tulajdonítható. Sokak szerint

igazából a japán előny a fejlettebb és magasabb szintű üzem- és vállalatszervezésből adódott, és Európa japán és amerikai versenytársaival szemben az innovációban, a vállalkozás dinamizmusában és „agresszivitásában" került hátrányba. 2. Az 1990-es évektől új mozzanat az újonnan iparosodott országok felől jövő egyre élesebb verseny és világpiaci kihívás. Ezek az alacsony bérszínvonallal és szociális kiadásokkal rendelkeznek, miközben technológiáikkal és termelékenységükkel versenyképesek és emellett agresszív marketingpolitikát folytatnak. Az olcsó munkaerőn alapuló versenyképességbeli előnnyel rendelkező országokkal szembeni panaszok jogosak, de nehéz kezelni azokat. Az egyik megoldás a protekcionizmus lehetne, azonban az alapvető strukturális alkalmazkodást így sem lehet elkerülni Sajátos módon merül fel az ilyen fajta növekvő verseny a közép- és kelet-európai csatlakozó országok részéről, ami

a csatlakozási folyamatot is komplikálja. A „feljövő országok" versenye különösen az európai jóléti állammal szemben képvisel kihívást. 3. Európa lemaradt egyes szolgáltató ágazatok és szektorok modernizációjában. Ez főként Amerikához képest szembetűnő. Miközben a feldolgozóipari vállalatok termelékenysége és versenyképessége megfelelő, s a szereplök ezen a területen a globális verseny miatt egyszerűen nem engedhetik meg maguknak a jelentős lemaradást, a szolgáltató szektorok egy részében nem ez a helyzet. Nagyjából megfelel ez az un. kereskedelembe kerülő („tradable"), és a kereskedelmen kívüli („non-tradable") termékek problémájának; utóbbiak esetében a globális verseny kényszerítő erői többnyire közvetettek, gyengébbek vagy hiányoznak. Ezek közé a „felduzzadt és agyonszabályozott" ágazatok közé olyanok sorolhatók, mint a távközlés, a légi közlekedés, vagy a

bankszféra. Európa hátránya ezeken a területeken az állami tulajdon magas aránya, a túlszabályozás és a belső piacok viszonylagos zártsága. A „belső piac" intézkedései és a privatizációs lépések eredményeként ezeken a területeken a javulás csak a 2000-es évek elején várható 4. A strukturális problémák gyökere a tényezőpiacok (tőke és munkaerő) fejletlensége. Az elemzők mindenekelőtt a tőkepiacok likviditására, a kockázati tőke viszonylagos szűkösségére hívják fel a figyelmet. Az integrált tökepiac kialakítása jobb likviditást, alacsonyabb költségeket és nagyobb megtérülést biztosítana a hitelezőknek és a beruházóknak. A társaságoknak lehetőségük nyílna, hogy európai méretekben alacsonyabb költségen teremthessenek elő alapokat. A fogyasztók a banki és pénzügyi termékek szélesebb választékához juthatnának, olyan megtérülés mellett, ami a nagyobb versenyt és a növekvő innovációt fejezi

ki. A kedvezőtlen infrastrukturális feltételek (az olcsó bérű lakások hiánya, az ingatlanpiac fejletlensége, vagy a kedvező közlekedési lehetőségek hiánya) nagyban hozzájárulnak a munkaerőpiac fejletlenségéhez. Ez Európában különösen előtérbe állítja a szak- és átképzést, valamint az infrastrukturális feltételek javítását. 5. A strukturális problémák jelentős része intézményi és szabályozási hiányosságokra vezethető vissza. A bírálók a strukturális problémák között a rugalmatlan tőke- és munkaerő-piaci szabályozást, a tényezők magas árát, különösen a magas bérköltségeket, a közszolgáltatási szektorok (egészségügy, oktatás vagy államigazgatás) régen megérett reformjainak késlekedését említik. A gyenge gazdasági teljesítmények mögött az egyik fő ok az állami újraelosztás túlzott mértéke, különösen a jóléti állam túlköltekezése (a nyugdíj- és szociális rendszerek reformjának

halasztása), s ezzel összefüggésben a gazdaság túlzott mértékű adóztatása és túlszabályozása. • Miközben az Egyesült Államokban az összes adóterhek a GDP-nek mindössze 31%-át teszik ki, az euró-övezet átlagában ez 43% körül van. Tekintettel a viszonylag nagy szóródásra, ennek a „hátránynak" a ledolgozása csak hosszabb távon képzelhető el. A magas adók visszatartják a beruházásokat, a foglalkoztatottságot, és egészében kedvezőtlenek a gazdasági növekedés szempontjából. - 5.2 Az európai tényezőpiacok rugalmatlanságát az elemzők szinte közhelyszerű tételnek tekintik. Ebben a jogszabályi merevségek és a túlszabályozottság, az európai munkaerő magas szervezettsége, a centralizált bérmegállapodások és a bonyolult munkajogi feltételek egyaránt szerepet játszanak. A tényezőpiaci szabályzás rugalmatlansága olyan területeken mutatkozik meg, mint a munkaidő meghatározása, a bérek garantálása,

vagy az elbocsátás szigorú és bonyolult jogi és anyagi feltételei. - 5.3 Európa versenyképességének egyik legfőbb gyenge pontja a bérköltségek magas szintje, amiből jelentős komparatív bérköltséghátrányok adódnak a többi fejlett régióhoz, de különösen a feltörekvő újonnan iparosodó országokhoz képest. A béreket Európában jelentős szociális járulékok terhelik, s az ilyen különbségek nagyok Európán belül is. A bérköltségeken lévő összes adó teher az Egyesült Államokban mindössze 23,8%-ot tesz ki, miközben az euró-övezet átlagában ez 1999-ben 39,8% volt. Ez az arány a legmagasabb Belgiumban 44,8%-kal, de a 40%-ot meghaladja Németországban, Finnországban. Ausztriában és Franciaországban is Nem éri el viszont a 30%-ot Spanyolországban és Portugáliában, s a fejlett Hollandiában is 37% volt. Számos országban a munkanélküliség egyik fő okának a túlzott bérnövekedést tekintik. A túlzott bérkövetelések

munkahelyeket szüntetnek meg, majd a bérek növekvő adói a munkanélküliség finanszírozására tovább drágítják a munkaerőt. Ez a vállalatokat arra ösztönzi, hogy a munkaerőt gépekkel helyettesítsék, és a termelést külföldre vigyék. - 5.4 Az új alkalmazkodási kényszerek alapján ismét kiéleződtek az európai jóléti állam reformjával kapcsolatos viták. A magas munkanélküliség változatlanul magas szociális kiadásokkal járt együtt, s a szociális kiadások növekedését az 1980-as években sem sikerült visszatartani. A strukturális problémák fő területe a nyugdíjrendszer vagy az egészségügyi ellátás válsága. Az OECD-adatok arra utalnak, hogy a következő évtizedekben Európa súlyos nyugdíjválsággal kerül szembe, s az átfogó reformok a demográfiai tendenciák tükrében egyre kevésbé halaszthatóak. Az átlagéletkor növekedése és a korai nyugdíjazás a bőkezű nyugdíjrendszerekkel együtt egyre inkább

elviselhetetlen terheket ró a költségvetésekre, s súlyosan megterheli a foglalkoztatottak bérköltségeit. A globális világgazdaságban tehát nem csak vállalatok, hanem nemzetgazdaságok, vagy mondhatjuk úgy is, társadalmi és gazdasági struktúrák versenyeznek egymással. Európa globális vállalatai bizonyos hiányosságaik ellenére a világméretű verseny vezető szereplői, versenyképességi problémáik az előzőek tükrében elsősorban költségeik, főként bérköltségeikből adódnak. Európa gyengesége tehát nagyrészt társadalmi és gazdasági struktúrájából származik, s helyét a következő évtizedek globális versenyében nagyban az határozza meg, mennyiben képes a szükséges strukturális reformok keresztülvitelére. 47. Mutassa be Magyarorszag utjat az EU-ba! Az intenzívebb kapcsolatépítés kezdetét jelezte az 1988-ban megkötött Kereskedelmi és Együttműködési Megállapodás Magyarország és az Európai Közösségek,

illetve annak tagállamai között. Ez a megállapodás még nem hozott sok előnyt, mivel csak azt tartalmazta, amit a magyar külgazdasági diplomáciának nem sikerült többoldalú keretek között elérnie Magyarország GATT-csatlakozása után. Az EK például csak ebben a megállapodásban vállalta, hogy három ütemben, 1995-ig eltörli a magyar árukkal szemben érvényesített diszkriminatív mennyiségi korlátozásokat. Az EK vámkedvezményeket nem adott, és a mezőgazdasági termékek piacra jutási feltételeit sem könnyítette meg. E kérdésekről kilátásba helyezett tárgyalásokat konkrét kötelezettségvállalás nélkül, a közelebbről meg nem határozott jövőben. A megállapodás nem gyakorolt számottevő közvetlen hatást a kereskedelemre, elsősorban politikai jelentősége volt, mert Magyarország diplomáciailag elismerte az Európai Közösséget. Az EK 1989 őszén saját kezdeményezésére, egy lépésben, azonnal eltörölte a magyar export

diszkriminatív mennyiségi korlátozásait. Ezt döntően politikai megfontolásokból tette, a demokráciába és a piacgazdaságba való átmenet előmozdítása érdekében. Az EK 1990. január 1-jétől egy évre felfüggesztette azokat a mennyiségi korlátozásokat is, amelyeket nem csak az un. állami kereskedelmet folytató országokkal szemben alkalmazott. A felfüggesztésről ezután évente hozott döntést, azaz továbbra is diszkrecionális intézkedésként kezelte az érintett termékkörben a mennyiségi korlátozások alkalmazását vagy felfüggesztését. Az EK 1990. január 1-jei érvénnyel kiterjesztette az általános vámpreferenciarendszer (General System of Preferences - GSP) hatályát Magyarországra Ennek keretében az 1990. évi magyar textilexport 10 százaléka vámmentessé vált. A többi ipari termék egy része szintén vámmentességet kapott Az EK vám- és lefölözési kedvezményt adott az 1991. évi teljes magyar export 26 százalékát

kitevő mezőgazdasági cikkek egy szűk csoportjára. E kedvezményeket az EK autonóm módon, a magyar külgazdasági diplomácia közrehatásától függetlenül nyújtotta Az 1991. december 16-án Brüsszelben aláírt Európai Megállapodás (társulási szerződés) létrejötte viszont már elválaszthatatlan a magyar külgazdasági diplomácia erőfeszítéseitől valamint a parlamentáris demokráciába és a piacgazdaságba való átmenettől. Az Európai Megállapodás az EK részéről egyoldalúan életbe léptetett általános preferenciarendszer helyébe szerződéses vámcsökkentési kötelezettségeket állított. AZ Európai Parlament 1992. szeptember 16-án jóváhagyta az EK és Magyarország közötti Európai Megállapodást, és annak parlamenti ratifikálását javasolta a Közösség tagországainak A magyar Országgyűlés 1992 november 17- én ratifikálta a megállapodást. Az Európai Közösség tagországai 1993 október 15-én fejezték be a

szerződésratifikálását, egy évvel később az eredetileg várt időpontnál. Az Európai Megállapodás 1994 január 1-jén, az 1994 évi l törvényként lépett hatályba Magyarországon. Az Európai Megállapodás 2000 végéig a szabadkereskedelem megvalósítását tűzte ki célul Magyarország és az Európai Közösség között az ipari termékek körében. A Közösség aszimmetrikus módon, azonnal vagy rövid időn belül vállalt kötelezettséget különféle előnyök nyújtására, Magyarországnak viszont ezt csak később kellett megtennie. Ebben az átmeneti időszakban a magyar gazdaságnak módja volt felkészülni a magasabb technikai szinten álló közösségi termelők erős versenyére. A mezőgazdasági termékek körében szó sem esett a szabadkereskedelem megteremtéséről. Ehelyett a felek kedvezményes piacra jutást ígértek egymás áruira. Miközben a szolgáltatások és a tőke szabad áramlásának megteremtésére konkrét intézkedéseket

tettek, ugyanez a munkaerőnél távoli cél maradt Végül az Európai Megállapodás gazdasági, ipari, tudományos, pénzügyi és szociális együttműködést is előirányzott. Az Európai Megállapodás fontos szerepet játszott a Magyarország és a Közösség közötti áruforgalom fellendítésében. A kilencvenes évek első felében a magyar iparcikkexportra vonatkozó közösségi vámok lebontása a magyar kivitel egyik leglényegesebb hajtóereje volt. Ez is szerepet játszott abban, hogy a kilencvenes években nőtt az Európai Unió részaránya Magyarország külkereskedelmében. Az EU részesedése Magyarország külkereskedelmében (Összes export, illetve összes import = 100) Év Export Import 1989 24,8 29,0 1990 32,2 31,0 1991 45,7 41,1 1992 49,8 42,7 1993 46,5 40,1 1994 51,0 45,4 1995* 62,7 61,5 1996 62,7 59,8 1997 71,2 62,8 1998 72,9 64,1 1999 76,2 64,4 2000 75,2 58,5 1995-től a 15 tagú EU. Magyarország 1994. április 1-jén nyújtotta be hivatalos

tagfelvételi kérelmét, amit több közép-európai ország követett A tagjelölt államok gazdasági, politikai és társadalmi állapotának, továbbá az aquis communautaire (közösségi vívmányok) átvételének a felmérése érdekében az Európai Bizottság több száz kérdést tartalmazó kérdőívet adott át az érintett kormányoknak 1996 áprilisában. A válaszok értékelése alapján készült el az 1997 júliusában nyilvánosságra hozott országvélemény Az országvélemény pozitív következtetései tették lehetővé a tárgyalások megkezdését Magyarország EU-csatlakozásáról 1998. március végén A csatlakozási folyamatban fontos szerepet töltöttek be az 1998., 1999 és 2000 évi országjelentések is Az utolsó országvéleményt 2002 végén adja ki a Bizottság. Ami Magyarország EU-tagságát illeti, az Európai Tanács által kidolgozott csatlakozási menetrend értelmében 2002 végére befejeződhetnek a csatlakozási tárgyalások.

Az Európai Tanács 2002 végén megnevezi azokat az országokat, amelyekkel 2003 elején megköti a csatlakozási szerződést. MAGYARORSZÁG EU-ERETTSEGE A csatlakozási tárgyalások kimenetele szempontjából döntő jelentősége van az úgynevezett integrációérettségnek. Az újonnan belépő országok számára szükséges pénzügyi támogatások és a csatlakozási költségek ugyanis erősen függnek a tagjelöltek, köztük Magyarország integrációérettségétől. Az integrációérettség jegyeit az Európai Tanács 1993. évi koppenhágai csúcsértekezletén meglehetősen általános formában fogalmazták meg (politikai rendszerváltás, a demokrácia fejlesztése, a piacgazdaság kiépítése, megfelelő versenyképesség) A 2000-es évek elejére Magyarország már áttért a piacgazdaságra, kiépítette a nyugati mintának megfelelő parlamentáris demokráciát valamint a piacgazdaság jogi és intézményi rendszerét, amit az OECD-tagságunk önmagában is

nyugtáz. Mindezt az Európai Bizottság 1997 nyarán nyilvánosságra hozott ország véleménye is elismerte. Kritikával egyedül a cigánykérdés megoldatlanságát illették A magyar joganyag mintegy 90 százaléka már jelenleg is - tehát több évvel a csatlakozás előtt - EK-konformnak tekinthető, azaz megvalósult a cannes-i Fehér Könyvben javasolt közösségi irányelvek túlnyomó többségének átvétele. Egyes jogharmonizációs lépések persze csak néhány év múlva, magasabb gazdasági fejlettségi szinten tehetők meg. Ezek közé tartozik például néhány közösségi környezetvédelmi jogszabály átvétele a rendkívül magas beruházási kiadások miatt. Az Európai Unió elsősorban azért érdekelt a keleti irányú kibővítésben, mert fő célja a közép- és kelet-európai régió destabilizálódásának megakadályozása, a rend és nyugalom megszilárdítása keleti perifériáján. Az Európai Unió úgy véli, Magyarország hozzájárult a

stabilitáshoz a szomszédos államokkal megkötött alapszerződésekkel Nyugati szemmel a stabilitást erősítik a magyar-román viszonylatban kialakult jó katonai kapcsolatok is. A régió stabilitásához hozzájárul a magyar vállalatok közvetlen tőkebefektetéseinek növekedése a környező országokban, valamint a dinamikusan bővülő kis- határforgalom is. A térség gazdasági stabilizálódását és a közép-európai országok EU-tagságra való felkészülését segíti a kibővült CEFTA keretében folyó együttműködés. Az utóbbi időben elsősorban politikai szempontból valamint intézményi és jogi megközelítésben vizsgálták az integrációérettséget. Azt elemezték, mennyiben felelnek meg a Magyarország által megkötött nemzetközi szerződések valamint a piacgazdaság intézményi és jogrendszere a közösségi elvárásoknak, az EUtagság követelményeinek Sokkal kevesebb figyelmet fordítottak a reálgazdasági tényezőkre (a

gazdasági szerkezet jellemzőire, a gazdasági növekedés ütemére, a mikroszféra világgazdasági verseny- és alkalmazkodóképességére). A reálgazdasági szféra fejlettsége azonban legalább oly fontos, mint a pénzügyi alkalmazkodás, illetve az intézményi és jogrendszerünk harmonizálása az Európai Unióéval. A reálgazdaság néhány mutatója jól tükrözi az EU- érettség mikroökonómiai, azaz vállalati dimenzióit. E mutatók közül megemlíthető a szolgáltató szektor hozzájárulásának aránya a GDP- hez. Ez az arány folyamatosan nőtt Magyarországon a kilencvenes években, s 1997-re élre került a közép- és kelet-európai régióban. Ugyancsak a mikroszféra megerősödésére utal az ipari termelékenység kétszámjegyű emelkedése Magyarországon, ami közép- és kelet-európai összehasonlításban is figyelemre méltó teljesítmény. A magyar kivitel termékszerkezete is gyors ütemben korszerűsödött, amennyiben a kilencvenes

években nőtt az iparcikkek, és ezek közül is a gépipari termékek, azon belül pedig a műszaki szempontból legkorszerűbb beruházási javak, illetve a kutatás-fejlesztés igényes termékek aránya. A magyar export egységára (az egy tonna exportra jutó árbevétel) is emelkedett időközben. A kivitel áruszerkezetének átalakulása tükrözi a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes években kapott piacra jutási kedvezményeket, a vállalatok piaci munkájának javulását valamint a közvetlen külföldi tökebefektetések korszerűsítő hatását. Ez utóbbi jelentőségét jól mutatja az a körülmény, hogy 50 százalék körül mozog Magyarország részesedése a Közép-Európában befektetett külföldi működőtőke állományból. Az EU értékelése szerint Magyarország a legfelkészültebb az integrációra a közép- és kelet-európai tagjelöltek közül a gazdasági fejlettséggel, műszaki-szerkezeti átalakulással kapcsolatos mutatók alapján.

48. Elemezze a magyar csatlakozas jogharmonizacios teendoit! Az EU-tagságra való felkészülés három nagy joganyag alapján folyik. A kiinduló alap az Európai Közösségek belső piacának egységesítésével foglalkozó 1985. évi Fehér Könyv, amely az 1987-ben elfogadott Egységes Európai Okmány melléklete. Ebben szabályozták, hogyan kell egymáshoz közelíteni az Európai Közösségek tagországainak belpiaci joganyagát, és előirányozták a pénzügyi szolgáltatások előtti fizikai, a tágan értelmezett műszaki és a fiskális (adózási) korlátok mérséklését, majd lebontását. Az Európai Unióban a gazdaságra vonatkozó jogszabályok mintegy 90 százaléka harmonizált. Ez logikusan következik a belső piac egységesítéséből, amit az 1987-ben hatályba lépett Egységes Európai Okmány és a mellékletét képező Fehér Könyv alapján 1993-ban fejeztek be. Az Unióban érvényben lévő gazdasági jogszabályok igen csekély hányadát

teszik csak ki a közösségitől független nemzeti jogszabályok. A másik dokumentum a cannes-i fehér könyv, amit az Európai Tanács 1995. június 2627-i cannes-i csúcsértekezlete fogadott el. Az Európai Unió vezetése a cannes-i Fehér Könyvben felsorolt közösségi jogszabályok átvételét javasolja az európai megállapodást kötött közép- és kelet-európai országoknak a jogharmonizáció megvalósítása céljából. (A benne foglaltak természetesen irányelvek, mivel a rendeletek vagy a döntések csak a Közösség tagállamaira vonatkozhatnak.) A cannes-i Fehér Könyv szűkebb, mint a hatályos közösségi joganyag, de amit innen átemeltek, azon nem változtattak semmit. Ezért nem indokolt a cannes-i Fehér Könyvben foglaltak és az Európai Közösségre vonatkozó szabályozás éles megkülönböztetése egymástól. A harmadik joganyag az Európai Közösségek és tagállamai, illetve Magyarország között 1991. december 16-án aláírt és 1994

február 1-jén hatályba lépett Európai Megállapodás. Sem a cannes-i Fehér Könyv, sem más közösségi dokumentum nem írja elő közvetlenül az Európai Unióhoz csatlakozni szándékozó közép- és keleteurópai országoknak azt, hogy meghatározott időn belül teljesítsék a Gazdasági és Monetáris Unióba való belépéshez előírt maastrichti konvergenciakritériumokat, és lépjenek be a Gazdasági és Monetáris Unióba. Az Európai Tanács 1993. június 21-22-i koppenhágai csúcsértekezletén elfogadott felvételi feltételek egyikéből (meg kell felelni az EK-tagsággal járó kötelezettségeknek, alkalmassá kell válni az egyre bővülő acquis communautaire befogadására) azonban az következik, hogy idővel teljesíteni kell a maastrichti konvergencia- követelményeket is. A kormány által kidolgozott stratégia szerint Magyarországnak 2002. január 1jétöl késznek és képesnek kell lennie az EU-hoz való csatlakozásra Ezzel a követelménnyel

összhangban alakították ki a közösségi joganyag átvételének nemzeti programját (ANP), amelyet a kormány 1998 szeptemberében fogadott el. Ez több mint 500 oldalon foglalja össze, hogyan, milyen ütemezésben és milyen ráfordításokkal ülteti át Magyarország a közösségi jogszabályok eddig át nem vett elemeit saját nemzeti jogrendjébe. Ennek végrehajtása következtében a magyar gazdasági joganyag már mintegy 90 százaléka megfelel a közösségi jogszabályoknak. A jogharmonizáció nem szűkíthető le a közösségi jogszabályok átvételére és kihirdetésére. A jogharmonizációval részben összefüggő, részben attól független feladat a gazdasági szereplök, azaz a vállalatok, az önkormányzatok és a lakosság felkészítése az EU-tagságra. Ez sok esetben túlmutat a jogharmonizáción, mert egyéb, a közösségi politikákkal kapcsolatos más mechanizmusok alkalmazására, új együttműködési formák elsajátítására is

segítséget kell adni az előbbiekben felsoroltaknak. Mindazonáltal az EU-csatlakozásra való felkészülés eddig a jogharmonizáción keresztül érintette a legnagyobb mértékben a gazdasági szereplöket. A közösségi jogszabályok átvételével kapcsolatos feladat még a szükséges hatásvizsgálatok elvégzése. Ezt kötelező megtenni, azaz elemezni kell az átvételre kerülő jogszabályok szűkebb (közvetlenül az érintettekre ható) és tágabb, áttételes gazdasági és társadalmi következményeit. Az átvett közösségi joganyagot végül érvényesíteni is kell. Magyarországon nem csak a harmonizált, hanem a nem harmonizált jogszabályok érvényesítése is sok kívánnivalót hagy maga után. A gazdasági perek gyakran évekig is elhúzódnak, és egyáltalán nem biztos, hogy a jogerős ítéletet érvényesíteni lehet a nyertes fél számottevő anyagi vesztesége vagy elmaradt haszna nélkül. Az igazságszolgáltatás lassúsága,

körülményessége még az egyszerűbb esetekben is arra ösztönzi az üzleti élet szereplőit, hogy ne a jogrend keretei között keressék igazukat. 49. Hogyan erinti a Human szferat a csatlakozas? Az EU-csatlakozás a humán szférát • egyrészt a jövedelmek alakulásán és differenciálódásán, • másrészt a munkaerő-keresleten, • harmadrészt a külföldi munkavállalás liberalizálásán keresztül befolyásolja. A vállalati körben az EU-csatlakozás hatására várható differenciálódás a lakosság jövedelmi viszonyait is befolyásolni fogja ellenható erők hiányában. Az EU-csatlakozás után felgyorsulhat a lakosság jövedelmi és életszínvonalbeli differenciálódása, a társadalom kettészakadása, nőhet a munkanélküliség. Azon munkavállalók elhelyezkedési lehetőségei és jövedelmei fognak várhatóan javulni, akik a csatlakozási felkészülésben előnnyel rendelkező vállalatoknál dolgoznak. Ezek zömében a külföldi

tulajdonosi részesedésű vállalatok, ahol 2000-ben mintegy 350 ezer főt foglalkoztattak, ami az ipari foglalkoztatottak egyharmada, az összes foglalkoztatott 10 százaléka. A magyar tulajdonban lévő vállalatok jelentős részénél, főként az EUcsatlakozás által is érintett kis- és középvállalatoknál valamint a mezőgazdaságban és a közszolgáltatásokban foglalkoztatottak jövedelmi helyzete kedvező esetben is csak kisebb mértékben fog javulni. A csatlakozást követő kezdeti években erőteljesebb jövedelmi differenciálódás mehet végbe a magyar lakosság körében, mint a hasonló fejlettségű déleurópai országokban történt a csatlakozásuk után, a nyolcvanas években. A szociális biztonságot erősítő intézkedések nem fokozhatok ugrásszerűen a költségvetési deficit növekedése miatt, ami viszont a maastrichti konvergenciakritérium teljesítését is veszélyezteti. A költségvetést fogja terhelni az egészségügyi és az oktatási

reform is, amelynek elmaradása, de még további halogatása sem engedhető meg. Az EU-csatlakozás tehát aligha fogja jelentősen megemelni magyar lakosság többségének életszínvonalát rövid és középtávon. Számottevő rétegeknek éppen a további leszakadás a reális perspektívájuk. Ehhez képest a lakosság megalapozatlan várakozással tekint az EUcsatlakozásra, ami felveti a politikai szféra meghatározó részének a felelősségét is. Úgy tűnik, mintha a kormány és az ellenzék vezető politikusai nem tartanának a várható politikai feszültségtől, pedig a csatlakozást követő csalódottság kedvezhet az EU-val szemben bizalmatlan politikai erőknek. A csatlakozás előkészítése emiatt nem egyszerűen technikai, szervezési és jogi kérdés, hanem politikai probléma is. Eddig nem sikerült meggyőzően tudatosítani, hogy milyen előnyei származnak a magyar lakosságnak az ország EU-csatlakozásától, és milyen negatív hatásokkal,

következményekkel kell számolnia. Teljes mértékben hiányzik a politikai marketing ezen a területen. A lakosság véleményét leginkább befolyásoló társadalmi csoportokat kellene elsősorban felkészíteni az EU csatlakozásra és következményeire. Azokkal a csoportokkal is kellene foglalkozni, amelyeket hátrányosan érint majd az EU-csatlakozás. Utóbbiak leginkább a mezőgazdasági őstermelők vagy kistermelők közül fognak kikerülni a jelenlegi ismereteink szerint. A munkaerő iránti kereslet döntően a magyar gazdaság fejlődési pályájától, a gazdaságszerkezeti változások irányától és ütemétől, a külföldi vállalatok további magyarországi szerepvállalásától függ. Az EU-csatlakozás, mint a tágan értelmezett külső, világgazdasági környezet része, legfeljebb módosíthat e fő tényezők által kialakított trendeken, de a munkaerő iránti keresletet alapvetően nem az EU-csatlakozás fogja meghatározni. Az

EU-csatlakozásra való felkészülés és a csatlakozás maga várhatóan a szakképzett, azon belül is a felsőfokú képzettséggel rendelkező munkaerő keresletét fogja elsősorban befolyásolni. Szakképzetlen és alacsony szakképzettségű munkaerőből nemcsak Magyarországon, hanem világméretekben is túlkínálat van; ebben a körben az EU-csatlakozás várhatóan nem fog pótlólagos keresletet támasztani. Ezért a továbbiakban a felsőfokú képzettségű munkaerő keresletét elemezzük. Ezt két tényező fogja alakítani: • az EU-csatlakozás közvetlen szakemberigénye; • az EU-csatlakozás következtében megváltozó üzleti pótlólagos kereslete. környezet Ami a csatlakozásra való felkészülés és a csatlakozás közvetlen munkaerőigényét illeti, ez időben koncentráltan fog fellépni, azaz 2005. évi magyar belépést feltételezve várhatóan a 2004 és 2006 közötti időszakban. Ezután a felsőfokú képzettségű szakemberek iránti

igény az Európai Unió fejlődésének irányától, ütemétől fog függni. A magyar EU-csatlakozással összefüggésben a következő területeken várható pótlólagos kereslet: • Magyarországnak delegálnia kell szakembereket a közösségi intézményekbe; • az EU-csatlakozás nyomán a magyar igazságszolgáltatásnak értelmeznie és alkalmaznia kell a közösségi jogot. E követelmény az ügyészségre is vonatkozik; • a magyar közigazgatásnak mind országos, mind helyi szinten alkalmasnak kell lennie a Közösség egységes belső piacának a működtetésére, a közösségi politikáknak, azok közül is a közös agrárpolitikának és a közösségi agrárrendtartásnak az érvényesítésére valamint a közösségi források fogadására és hatékony felhasználására. Ehhez a mainál nagyobb létszámú és jobb minőségű közigazgatásra, képzettebb szakemberekre van szükség; • a csatlakozás után feltehetőleg Magyarország lesz az

Európai Unió külső határa több szakaszon. A Schengeni Egyezmény átvétele és alkalmazása pótlólagos feladatokat fog hárítani a Külügyminisztériumra (vízumok kiadása), a határőrségre, a vám- és pénzügyőrségre és a rendőrségre; • a Közösség egységes belső piacának a működtetése szükségessé teszi az állatés növény-egészségügyi állomások, minőségellenőrzési, tanúsítási és akkreditálási intézmények fejlesztését. • Az EU-csatlakozás megtörténtével mintegy 300-400 főt kell majd Magyarországnak delegálnia a különféle közösségi intézményekbe. E szakemberek egy része Brüsszelben fog dolgozni, másik része Magyarországról tartja majd a kapcsolatot a közösségi intézményekkel. Ez utóbbi szakembergárda részben már rendelkezésre áll. Ha viszont nem készül fel az ország a pótlólagos létszámigényre, akkor nehéz lesz pótolni a Brüsszelbe távozó köztisztviselőket. Ezt a problémát nehezen

tudta megoldani az osztrák kormány is Ausztria 1995. évi EU csatlakozása után. • Az EU csatlakozással párhuzamosan nagy számban lesz szükség olyan jogászokra, akik ismerik és alkalmazni is tudják a közösségi jogot. A képzésben erre nehéz felkészülni, mert bizonyos közösségi jogforrások (rendeletek) csak a tagállamokra vonatkoznak. Nem érdemes a jogászokat jó előre tovább képezni, mert a csatlakozásra elavulnak az ismereteik. Ha viszont túl későn fognak hozzá, akkor nem lesz elég idejük megismerni a közösségi jogot. Az EU csatlakozás valószínűleg nem teremt említésre méltó többletkeresletet a bírák és ügyészek iránt. A pótlólagos létszámigény éves átlagban 40-50 körül fog járni; összesez 120-150 főre tehető a 2004 és 2006 közötti időszakban. A csatlakozás után, a közösségi jog átvétele miatt várhatóan nő az olyan peres ügyek száma, amelyekben a közösségi jogot is alkalmazni kell. Az alacsony

pótlólagos létszámigény azzal magyarázható, hogy a meglévő állományt képezik át, továbbá az egyetemi oktatásban fog mind nagyobb súlyt kapni az EK joganyag. A közigazgatásban várhatóan nagyobb lesz a jogászok iránti pótlólagos kereslet, mint az igazságszolgáltatásban, annak ellenére, hogy a munkában állók átképzése itt is meg fog történni. Ha abból indulunk ki, hogy megyénként minimálisan 20 fővel nő a létszám, Budapesten pedig még többel, akkor ez összesen mintegy 400 főt jelent. Az általános közigazgatás a kilencvenes évek végén 175000 főt foglalkoztatott. A létszámprognózist megnehezíti, hogy nem tűnik egyértelműnek a közigazgatási reform iránya és jellege. Eddig nem vették számba, hogy milyen hatósági feladatokat kell ellátni a közigazgatás egyes szintjein, és azoknak milyen létszámigénye van. Ennek felmérésére az EU-csatlakozás kapcsán is szükség lesz. Feltételezhető, hogy az EU-csatlakozás a

fővárosban, a 23 megyei jogú városban és a 195 város nagyobb részében teszi szükségessé többletfeladatok ellátását. Az egyszerűség kedvéért nem számolunk külön szakemberszükséglettel a tervezési kistérségeknél Városonként 8-10 új diplomás 7zakembert véve, alsó becslésként 2000-2100 fő pótlólagos létszámigény adódik. A törvényhozók, igazgatási, érdekképviseleti vezetők, gazdasági vezetők foglalkozási főcsoport közel felét tették ki 1996-ban a felsőfokú végzettségű szakemberek. (Ennél frissebb adat nem áll rendelkezésre) Ha ezt az arányt a jövőre is kivetíthetjük, akkor a középfokú végzettségű munkaerő iránti kereslet bővülésével is indokolt számolni. A csatlakozás után Magyarország lesz az Európai Unió külső határa több szakaszon. Ennek hatását a munkaerő-szükségletre még megközelítőleg sem lehet felmérni. Az biztos, hogy megszűnik a magyar-osztrák határon a határellenőrzés,

innen elvileg át lehet csoportosítani létszámot a többi határszakaszra. Ezt azonban korlátozza a magyar munkaerő csekély mértékű földrajzi mobilitása. Jelenleg semmit sem lehet tudni arról, milyen követelményeknek kell megfelelni és mely időponttól fogva a Szlovéniával, Szlovákiával és Romániával szembeni határszakaszokon. Ezeket az országokat előbb vagy utóbb bizonyára felveszik az EU-tagok sorába. Hosszabb távon arra kell felkészülni, hogy a magyarukrán, a magyar-horvát és a magyar jugoszláv határszakasz biztosan schengeni határ lesz. A magyar kormány egyelőre azzal számol, hogy a magyar-román határszakasz is schengeni határnak fog számítani. E kérdésben az Európai Bizottság eddig nem nyilatkozott. A határellenőrzés megerősítéséhez jórészt középfokú szakképzettségűekre lesz szükség. A fegyveres erők 16,8 százaléka rendelkezett felsőfokú végzettséggel 1996-ban. Mindennek alapján a pótlólagos

létszámigényt 400500 főre becsüljük A Közösség belső piacának működtetéséhez hozzájáruló ellenőrző, akkreditáló stb. intézmények pótlólagos diplomás létszámigényét 4000-5000 főre lehet tenni. A közös agrárpolitika átvétele, bizonyos mezőgazdasági kultúrák várható térhódítása szintén növelni fogja a keresletet felsőfokú végzettségű szakemberek iránt. A KSH adatai szerint 1996-ban a 122863 mezőgazdasági és erdőgazdálkodási foglalkozásúnak mindössze 3,2 százaléka (3893 fő) rendelkezett felsőfokú végzettséggel. Ha soraikban a diplomások aránya a 16,8 százalékos nemzetgazdasági átlagra emelkedne, akkor létszámuk 20,6 ezer főt tenne ki. E szektorban tehát elképzelhető a felsőfokú végzettségűek 10-15 ezer fős növekedése 2010-ig az EU csatlakozással összefüggésben. Az EU csatlakozás után előbb vagy utóbb Magyarországra is kiterjesztik a letelepedés és munkavállalás szabadságát. Számolni

kell tehát a magyar munkaerő kiáramlásával az Európai Unió többi tagországába és a külföldi munkaerő beáramlásával Magyarországra a tagállamokból. Ami a magyar munkavállalók iránti külföldi keresletet illeti, hosszú távra igen nagy munkaerő-kereslet prognosztizálható az Európai Unióban. Francia előrejelzések szerint az Európai Uniónak a következő 50 évben 50-75 millió bevándorlóra lesz szüksége Az Európai Bizottság elemzése szerint a gazdaságilag aktív lakosok száma az 1995. évi 225 millióról 2025-ben 223 millióra csappan A 65 éven felüliek aránya viszont az 1999. évi15 százalékról 2025-re 22 százalékra emelkedik a teljes népességben Szakértői becslések szerint az újonnan csatlakozó közép- és kelet-európai országokból várható bevándorlás nem érné el az EU tagállamok lakosságának 3 százalékát sem. Az egyik leglényegesebb nem adminisztratív korlát a nyelvtudás hiánya. Az EUországokban

csekély a munkaerő-kereslet azokon a területeken, ahol nincs szükség alaposabb nyelvtudásra (például az építőiparban). Becslések szerint a magyar lakosság mindössze 10 százaléka beszél idegen nyelvet, elsősorban az angolt és a németet. A nyelvtudás minőségéről nincs megbízható információ. Ezzel a nyelvismerettel elvileg Nagy-Britanniában és Írországban, illetve az NSZK-ban és Ausztriában lehetne elhelyezkedni kvalifikált munkakörben. Nem zárható még ki a „kozmopolita" országokban való munkavállalás, például Hollandiában vagy esetleg Belgiumban. A dél-európai vagy franciaországi munkához viszont elengedhetetlen a fogadó ország nyelvének magas szintű ismerete. Nagy-Britannia és Írország esetében a kulturális távolság emelhet korlátokat a munkavállalásban. Empirikus tapasztalatok szerint a magyar fiatalok szívesen mennek el néhány évre külföldre tanulni és dolgozni, de azután hazatérnek. Már ma is sokan

tanulnak külföldön A szakmunkások és a betanított munkások kevésbé vállalnának munkát szülőföldjüktől távol. Még az országon belül is nehezen változtatnak lakóhelyet. Következésképpen a diplomásokra - a korlátokkal együtt - inkább fog hatni a külföldi munkavállalás vonzereje és lehetősége, mint az általános iskolai és a középfokú végzettségűekre. Ami az Európai Unió állampolgárainak magyarországi munkavállalását illeti, a nyelvi korlát miatt még vonzó gazdasági feltételek esetén sem lehet említésre méltó bevándorlással számolni a 15-ök országaiból. Az eddigi beáramlás zömmel a vállalkozások beindításához és menedzseri posztok betöltéséhez kapcsolódott; egyáltalán nem volt tömeges méretű. Azt azonban nem lehet kizárni, hogy megfelelő feltételek esetén az EU-ban élő - az idősebb generációhoz tartozó - magyar diaszpóra tagjaiból sokan hazatérnek hosszabbrövidebb időre, döntően nem

munkavállalás céljából.Magyarország legfőbb nemzetközi versenyelőnyét a kreatív és jól motiválható képzett munkaerő jelenti. Ezt a munkaerőt keresik a külföldi részesedésű vállalatok is A felsőfokú szakemberek képzése jelenleg olcsóbb Magyarországon, mint az Európai Unió tagállamaiban. Ugyanez vonatkozik a posztgraduális képzési formákra (például MBA stb.) is Előfordulhat, hogy az Egyesült Államokhoz hasonlóan egyes nyugat-európai országok is növekvő mértékben külföldről elégítik ki ilyen szakemberigényüket. Nyugat-Európában elsősorban pénzügyi vezetői munkakörben van kereslet angolszász típusú MBA-vel rendelkező szakemberek iránt. A részvényesi érték maximalizálását középpontba állító, az általános vezetési tulajdonságok és képességek fejlesztését előtérbe helyező angolszász szemléletű felsőfokú és posztgraduális gazdasági képzés lehetővé teszi azt, hogy a magyar gazdasági

szakemberek a konkrét ágazattól függetlenül minden poszton megállják a helyüket. Ezért mind több felsőfokú végzettségű magyar gazdasági szakember számára válhat lehetővé a külföldi, azon belül nyugat-európai munkavállalás. Ez azonban nem fog tömeges munkaerő-kiáramláshoz vezetni. Azzal viszont számolni kell, hogy a külföldi karrier lehetősége könnyebben megnyílik a felsőfokú képzettséggel rendelkező magyar alkalmazottak előtt, ha ők külföldi részesedésű vállalatoknál dolgoznak. Ez már több diplomást érinthet, mert vállalati szinten olcsóbb magyar állampolgárt alkalmazni Nyugat-Európában, mint helybélit. Ennek a trendnek már most is felfedezhetők bizonyos jelei. Különösen erős lehet ez a szívóhatás a globális multinacionális vállalatok részéről (függetlenül attól, hogy EU-beli vagy más székhelyű cégekről van szó), ha azok a központjukból távolabb eső posztokra keresnek munkaerőt. A fejlett ipari

országokban a munkaerő már nem könnyen motiválható anyagilag, hogy kiküldetést vállaljon elmaradottabb országokba. A többi közép- és kelet-európai ország felvétele az EU-ba szintén szívóhatást gyakorolhat a felsőfokú végzettségű munkaerő iránt. A kulturális közelség, a fentebb említett menedzserszemlélet, egyes esetekben pedig a nyelvtudás miatt nőhet a kereslet a magyar munkavállalók iránt. A közép- és felső szintű menedzserek esetében Magyarország még legalább 57 évig versenyelőnyben marad a volt szocialista országok nagy részével szemben (Lengyelország bizonyos mértékig kivétel ez alól, Magyarország legfőbb versenytársa ezen a területen). E szegmensben hosszú távon reális azzal számolni, hogy a frissen végzettek 1-2 százaléka vállal hosszabbrövidebb ideig külföldön munkát. Az utóbbi egy-két évben több példa akadt arra, hogy a külföldi transznacionális vállalatok Magyarországra telepítették

kutatás-fejlesztési részlegeiket. Ez globális irányzatnak tekinthető, hiszen például a közismerten jól képzett, angolul beszélő indiai programozókat is olcsóbb otthon megfizetni, mint az Egyesült Államokban amerikai béreket adni nekik. E tendencia javíthatja a hazai természettudományi és műszaki képzés perspektíváját, mérsékelheti a kiáramlást. Itt nyilvánvalóan alkalmazott kutatásról és fejlesztésről van szó, nem pedig alapkutatásról. A természettudományos-műszaki kutatóknál sem lehet persze kizárni a külföld elszívó hatását, de ezt bizonyos mértékig ellensúlyozhatja a helyi karrierlehetőségek javulása. A kiáramló szakemberek száma ezért várhatóan jóval kisebb lesz, mint a menedzserek csoportjában. (Becslések szerint 2000-ben 5-6 ezer magyar kutató dolgozott külföldön ) Mindezek alapján hosszú távon akár évente 3-5 százalékkal is nőhet e hatásnak köszönhetően a diplomások iránti kereslet a

műszaki és természettudományi alkalmazott kutatásban. Ugyanakkor a kis országok túlnyomó többségéhez hasonlóan Magyarországon sincs lehetőség széles tartományban műszaki-természettudományi alapkutatásokat folytatni Sok erre felkészült kutató kiképzésének nincs is értelme, mert a végzettek nem fognak megfelelő munkát találni Magyarországon, így a képzésből elsősorban a külföld profitálna. A kérdés ezek után az, hogyan térülnek meg a felsőfokú képzés ráfordításai, ha a végzettek egy része külföldön vállal munkát. Profitálhat-e a magyar gazdaság is a közvetett tőkeexportból, amely a humán tőke elvándorlásának formáját ölti. A humán tőke exportjának egyenlegét javíthatja, ha a külföldön munkát vállaló diplomások jövedelmük egy részét hazautalják, vagy hazahozzák visszatérésük esetén. A megfelelő közösségi irányelvek átvétele után annak sem lesz akadálya, hogy ezek a munkavállalók

nyugdíjukat Magyarországon élvezzék. A közvetett tőkeexportot ellensúlyozhatja, sőt jóval meg is haladhatja a környező országokból Magyarországra irányuló diplomás bevándorlás, elsősorban az ott élő magyarok és/vagy magyarul beszélők köréből. Magyarország tehát ugyanolyan szerepet tölthet be az „agyelszívásban" regionális méretekben, mint az Egyesült Államok világszinten. A bevándorlók a demográfiai trendek és a munkaerő iránti kereslet függvényében a felsőfokú végzettségűek jóval szélesebb rétegeiből kerülnek ki, mint a hazai diplomások külföldön boldogulni tudó és akaró része, kevésbé összpontosulnak a gazdasági és a műszaki értelmiségre. A hazai bevándorláspolitikának szem előtt kell tartania e közvetett tőkeimport jelentőségét, azaz a schengeni egyezményhez való csatlakozás után is lehetővé kell tennie a magyarországi munkavállalást. 50. Milyen elonyok es htranyok szarmazhatnak a

magyar gazdasag monetaris uniohoz valo csatlakozasabol (GMU - tagsag)? Az Európai Unióba való belépéssel Magyarország arra is kötelezettséget vállal, hogy tagja lesz a Gazdasági és Monetáris Uniónak, azaz a GMU csatlakozás nem jelent majd választási lehetőséget. Ez következik az Európai Tanács 1993. június 21-22,-i, koppenhágai csúcsértekezletén az EU keleti kibővülésével összefüggésben elfogadott felvételi kritériumokból. Ezek egyike „a politikai, a gazdasági és a pénzügyi unió céljaival való egyetértés". Ezért nem érdektelen áttekinteni, hogyan érinti a magyar gazdaságot, illetve azon belül mindenekelőtt a vállalati szférát az erre való felkészülés. Magyarország felkészülése a GMU tagságra, illetve később a tagság elnyerése több területen állítja kihívás elé a gazdasági szereplőket és a gazdaságpolitikát. A GMU tagságra való felkészülés időszakában a gazdasági fundamentumok a forint tartós

felértékelődését valószínűsítik, s ez kedvezőtlen az exportban érdekelt vállalatok számára. Az érintettek nagy része költségcsökkentéssel, a termelékenység javításával és egyéb technikákkal többé-kevésbé semlegesíteni tudja a felértékelődés hátrányos hatásait. A forint felértékelődése a legkedvezőtlenebbül a hazai tulajdonban lévő, túlnyomórészt hazai inputokat felhasználó kis- és közepes méretű áru- és szolgáltatásexportőröket érinti. Megfontolandó a termelékenységjavítás gazdaságpolitikai eszközökkel való ösztönzése e vállalati szegmensben, ami a közösségi támogatás-politikával is összhangban van. A nemzetközi versenyképesség megőrzése érdekében a reálbéreket a termelékenységjavulás mértékénél lassabban célszerű emelni. Ebben irányadó szerepe lehet a kormányzati bérpolitikának. Makrogazdasági szinten a Maastrichti Szerződés konvergencia-kritériumainak a teljesítése ró

pótlólagos költségekkel járó alkalmazkodási feladatokat a gazdaságpolitikára és gazdaságirányításra. A közösségi források fogadásának követelményei, a közösségi költségvetéshez való hozzájárulás és a korábbi időszakról áthúzódó terhek nehezítik a deficittel kapcsolatos kritérium teljesítését. A GMU-tagság előnyei egyértelműen mikrogazdasági jellegűek, tehát elsősorban az üzleti szféra szereplői profitálnak majd belőle. A költségek ezzel szemben makrogazdasági szinten jelentkeznek. A GMU védernyő funkciója világgazdasági zavarok idején domborodik ki, mindenekelőtt akkor, ha a külső sokkok nem aszimmetrikusak. A Gazdasági és Monetáris Unióba való belépéssel, illetve az arra való felkészüléssel kapcsolatos a gazdasági növekedés és az egyensúly (az infláció, illetve az államháztartási deficit csökkentése) közötti célkonfliktus. Az infláció mérséklésének legfőbb eszköze az olyan

árfolyam-politika és árfolyamrendszer, ami nem akadályozza a forint felértékelődését. A növekedés Magyarország útja az Európai Unióba és stabilitás dilemmájának feloldása érdekében hasznos lesz elemezni az ír tapasztalatokat, mivel Írországnak is meg kell küzdenie a GMU-ban ezzel a célkonfliktussal. Az EU-tagsággal vállalandó kötelezettségekből adódik, hogy utána nem kerülhető ki a GMU-tagság sem. Nem mellékesek azonban Magyarország belépési feltételei, elsősorban a forint pénzcsere előtti árfolyama Ebben olyan megegyezésre kell jutni, hogy a GMU-hoz való csatlakozás ne rontsa a magyar üzleti szféra hosszú távú versenyképességét, már csak azért se, mert a GMU, illetve azon belül az Európai Központi Bank monetáris politikája nem tekinthető túlzottan növekedésbarátnak. A GMU-tagságra való felkészülés időszakában célszerű előtérbe állítani a gazdaságpolitika növekedésösztönző elemeit (beleértve a

megtakarítások ösztönzését és a tőkepiacok fejlesztését) természetesen a mindenkori külgazdasági környezet és belgazdasági egyensúlyi korlátok figyelembevételével. A GMU-ba való belépés után megszűnnek a gazdasági növekedés külső egyensúlyi korlátai, a versenyképességi problémák pedig egyre inkább regionális szinten fognak jelentkezni. Ezzel felértékelődik a regionális politika, és az erre szolgáló közösségi források bevonása