Jogi ismeretek | Jogtörténet » A középkori Anglia jogrendje

A középkori Anglia jogrendje I. ANGLIA A NORMANN HÓDÍTÁS ELŐTT A brit szigetek első ismert lakói ibériai népelemek voltak. Krisztus előtt 700 körül a Rajna vidékéről érkező kelta törzsek (walesiek, skótok, írek, britek) telepedtek le. Krisztus után az első században Róma hódította meg a brit szigeteket, de uralma csak a szigetország egy részére terjedt ki. A római légiók 407-ben kivonultak Britanniából, anélkül hogy értékelhető hatást hagytak volna maguk után. Az V. században germán törzsek (angolok, szászok és jütök) érkeztek, akik a britek egy részét Wales-be szorították vissza, míg más részük a frank birodalom területén, Bretagne-ban telepedett le. Az angolszász törzsek által meghódított területen hét királyság (heptarchia) alakult ki: Wessex, Sussex, Essex, Kent, Ostangeln, Mercia, Northunbria. A VIII században a hét királyságot Wessex királya egyesítette. Az első angolszász uralkodó Egbert, a további

jelentősebb angolszász királyok pedig: Alfréd, Kanut és Hitvalló Edward voltak. A társadalom tagozódása 1. Nemesség Ennek két csoportja volt: az előkelők és a szolgáló nemesek. A nemesség körében kialakultak a hűbéri viszonyok, mégpedig a láncolatos hűbériség, amelynek a csúcsán a király állt. 2. Közszabadok 3. Litek (szolgák) Államszervezet 1. Király A király választással került a trónra. A választás jogát a witan (az egyházi és a világi előkelők gyűlése) gyakorolta. A választást követte a fölkenés és a koronázás A koronázást a canterbury-i érsek végezte Kingstonban. A koronázás után a király esküt tett arra, hogy: - megtartja a békét, megtiltja a jogtalanságokat és a rabságokat, az ítélkezés során méltányos lesz. A király esküjét a nép alattvalói esküje követte. A király hatalmi pozícióját a primus inter pares jellemezte. (Ennek jellegzetes kifejezője az Artúr király legendájában szereplő

kerekasztal.) A király első volt ugyan, hiszen kellett, hogy legyen egy vezető, de nagy hangsúlyt kapott, hogy a király az egyenlők között az első. (A kerekasztalnál mindenki egyenlő szavazattal rendelkezett.) Ez a rendszer azonban azt eredményezte, hogy nem alakult ki erős központi hatalom, sőt anarchia bontakozott ki, amelynek a normann hódítás vetett véget. 2 2. Witan Tagjai: a világi és az egyházi előkelők (a püspökök, grófok, őrgrófok és a thanok, azaz a király kíséretét alkotó nemesek). Évente legalább egyszer ülésezett. Hatásköre: tanácsadás. 3. Tisztségviselők A frank minta szerint alakult. A legfontosabbak: - kamarás (kincstárnok), - udvarmester (asztalnok), - pohárnok, - lovászmester, - steallare: ez a tisztség dán mintára alakult ki a XI. századi dán invázió nyomán A steallare a király első helyettese volt, elsősorban az ítélkezésben és a hadvezetésben helyettesítette a királyt. - a király papja: a

királyi kápolnában működött más klerikusok élén, ő látta el az írásbeli feladatokat. 4. Helyi szervek A királyság angolszász grófságokra, a brit és skót határterületeken pedig őrgrófságokra tagolódott. Ezek élén a gróf állt, akit a király nevezett ki A grófságok katonai, gazdasági és közigazgatási egységek voltak. A katonai vezetést a király által kinevezett earldorman végezte, a királyi birtokok igazgatását és a királyi pénzügyeket pedig a scirgeréfa intézte. A grófságok század- és tizedkerületekből álltak. A századokkal egy szinten voltak a városok, a települések többsége pedig falu volt. A grófságokban évente kétszer, a századokban havonta tartottak közgyűlést, de rendszeresen összehívták a közgyűléseket a városokban és a falvakban is. Ezek a közgyűlések egyrészt bírói fórumok voltak, másrészt közigazgatási feladatokat láttak el. A századgyűléseken a század szabad földbirtokosai és a

falvak képviselői vettek részt, a grófsági közgyűlésen pedig a század-, és a városi gyűlések tagjai. Egyház A szigetország lakossága a VII. században vette fel a római katolikus kereszténységet A fő hittérítő Augustunis volt, Nagy Szent Gergely pápa küldötte. Kiépült a katolikus egyházszervezet. Itt is érvényesült a „magam egyháza” elve A püspököket és az érsekeket a király nevezte ki. II. ANGLIA A NORMANN HÓDÍTÁS UTÁN Alkotmánytörténeti szempontból Anglia története a normann hódítással kezdődik. Hódító Vilmos, a francia királysághoz tartozó Normanndia hercege 1066-ban átkelt a csatornán, kb. 1200 fős normann lovagokból álló seregével, s a hastingsi csatában legyőzte az 3 angolszászokat. A csata után a Londonban ülésező csonka witan királlyá választotta Hódító Vilmos ezt követően erős központi hatalmat épített ki. Anglia társadalma a normann hódítás után A normann hódítás etnikailag

nem hozott jelentős változást, hiszen a hódító normannok (germán népcsoport) nem képviseltek nagy létszámot, a társadalom tagozódása sem változott alapvetően, de a hatalmi elit jelentősen átalakult. Nemesség A normannok háttérbe szorították az angol és a szász előkelőket. Azok az angolszász nemesek, akik Hastingsnél és ezt követően fegyveresen harcoltak Hódító Vilmos ellen, elveszítették birtokaikat, akik behódoltak neki, megtarthatták földjeiket. Az angolszászoktól elvett birtokokat a király normann hűbéreseinek adományozta, de nem egy tagban, hanem szétszórva, hogy ezzel is megakadályozza a tartományuraságok kialakulását (miután maga is tartományúr volt eredetileg Franciaországban, tudta, hogy ez mit jelent a királyi hatalom szempontjából). A normann hódítást követően nemcsak személyi változások történtek a nemességen belül, de a hűbéri viszonyok is módosultak. Már a normann hódítás előtt kialakult ugyan

a hűbériség Angliában, de nem volt egységes és teljes rendszer, ugyanis a hűbériség két oldala, azaz a személyes szolgálat és a birtokadományozás nem kapcsolódott szorosan össze. Ezzel együtt a láncolatos hűbériség nagyjából kialakult. Hódító Vilmos ezt a láncolatos hűbériséget nem rombolta szét, de „felülírta” azt azzal a szabállyal, hogy minden vazallus közvetlenül a királynak tartozik hűséggel és mindenki csak olyan hűbéri köteléket vehet magára, ami nem érinti a király iránti köteles hűséget. Ezt a szabályt az 1086-os Salisbury-i gyűlés fogadta el, amelyre Hódító Vilmos minden szabad birtokost meghívott. Ezzel Angliában kialakult a centrális hűbériség. A hűbériségen belül három szint alakult ki: - király, koronavazallusok alvazallusok. A koronavazallusok kb. 600-an voltak, részben világi, részben egyházi nemesek Ide tartoztak a: - barones maiores (nagyobb bárók): ezek főleg a normannokból kerültek

ki, és nagybirtokokkal rendelkeztek - barones minores (kisebb bárók): ezek kisebb birtokokkal rendelkező nemesek voltak - püspökök, érsekek, apátok, azaz azok az egyháziak, akik birtokaik révén beépültek a hűbéri rendszerbe. A nemesek jogállása: - A nagyobb báróknak katonákat kellett állítaniuk a király seregébe. Minden öt hidae (területmértékegység) után egy nehézfegyverzetű lovast, esetenként negyven napra. A katonaállítást szolgálta az alvazallusi intézmény. Az alvazallusok (subtenentes) kb 8000en voltak, és a centrális hűbériség következtében a király a koronavazallusokon 4 - - „átnyúlva” közvetlenül rendelkezhetett velük. A nagyobb báróknak a király hívására személyesen meg kellett jelenniük a királyi udvarban. A kisebb bárók és az alvazallusok vagyoni helyzete hasonló volt. Együtt katonáskodtak, és ők alkották a grófságok vezető birtokos rétegét. Belőlük alakult ki a XIII században a lovagi

rend. (A nagyobb bárókból lettek a lordok) A lovagi cím a nemesi státusz legalacsonyabb szintje volt. Ha valakinek a jövedelme elérte az évi 20 fontsterlinget, lovagnak számított. Ez azonban sokszor inkább terhet, mint előnyt jelentett az adott személy számára, hiszen a lovagoknak kötelező volt a katonáskodás (ráadásul saját költségükön kellett magukat felfegyverezni). Ezt azonban meg lehetett váltani a pajzspénzzel (scutagium). Az angol nemesség soha nem élvezett adómentességet. Az adófizetési kötelezettség szempontjából is döntő jelentőségű volt a Domesday Book, az utolsó ítélet könyve. Ez egy birtokkönyv volt, amely teljes körűen tartalmazta az angol király fennhatósága alá tartozó területek adatait. Elkészítését Hódító Vilmos rendelte el Az összeírást a király megbízottai végezték, mindig a szomszédos föld hat angolszász és hat normann lakosának esküvel megerősített vallomása alapján. Az összeírást

végző megbízottaknak egy tizenkét pontból álló kérdőívet kellett kitölteniük az esküdtek vallomása alapján minden birtokról. A kérdések a birtok méreteire, gazdasági, gazdálkodási viszonyaira, értékére és a birtokból beszedhető jövedelmekre vonatkozott. Az adatok alapján készült el 1086-ban a Domesday Book. Ezt a Salisbury gyűlés elé terjesztették, a gyűlés ezt elfogadta, és ezt követően ez lett a hűbéri szolgáltatások (adófizetés, katonaállítás) mértékének az alapja. (A Domesday Book két kötetes kivonata a mai napig is megvan.) Papság Hódító Vilmos az összes püspököt normannokra cserélte ki. Az egyházi főméltóságok beépültek a hűbéri rendszerbe. Hódító Vilmos ragaszkodott a „magam egyháza elvéhez” és ennek megfelelően - fenntartotta magának a főpapok kinevezésének a jogát, királyi engedélyhez kötötte, hogy a Canterbury-i érsek összehívja az angol püspököket királyi engedélyhez

kötötte a pápai rendelkezések kihirdetését, megtiltotta, hogy a hozzájárulása nélkül a püspökök Rómába utazzanak, megtiltotta, hogy a bárókat és a királyi tisztviselőket egyházi büntetéssel sújtsák, megengedte viszont, hogy a pápa számára a jövőben is beszedjék a péterfilléreket és, hogy az egyházi ügyekben a püspöki törvényszékek járjanak el. Hódító Vilmos halála után kibontakozott az angol investitúra harc, amelyet az 1107. évi Westminsteri Konkordátum zárt le. Eszerint: - püspökválasztás a kánonjog szerint zajlott, a püspöki gyűrűt és a pásztorbotot a püspöknek az érsek, az érseknek a pápa adta át, - lemondott a ius spolii-ról, azaz az elhunyt főpapok hagyatékának birtokbavételéről - a leendő püspök, illetve érsek azonban köteles volt az ún. temporaliakért (az egyházi javakért) hűbéri esküt tenni a királynak, erről oklevelet is kiállítottak. Csak a hűbéri eskü után lehetett felszentelni

a püspököt. Az állam és az egyház viszonyának újabb rendezésére az 1164. évi Clarendoni Constitutiok-ban került sor. (II Henrik) Ez elsősorban a privilegium fori-val kapcsolatos Rendelkezései szerint: - koronaügyekben (pld. felségsértés) a klerikusokat is királybíróság vonja felelősségre, 5 - illetve ha egyházi bíróság jár el, az eljárás során jelen kell lennie egy királyi biztosnak is, s az egyházi bíróság csak a pap bűnössége kérdésében dönthet, a büntetés kiszabása azonban a világi bíróság feladata. a pénztartozások miatt előterjesztett keresetek akkor sem tartoznak az egyházi bíróság elé, ha esküvel ígérték meg a tartozás teljesítését, megtiltotta továbbá azt, hogy a király engedélye nélkül bárki Rómába fellebbezzen. A Canterbury-i érsek, Thomas Becket mindezt nem volt hajlandó elfogadni, ezért a király kivégeztette. Földnélküli János idején a pápa kerekedett felül. A király kénytelen

volt elfogadni III Ince pápa hűbéruraságát 1213-ban. Vállalta évi 1000 fontsterling hűbéradó fizetését a pápának, és a pápa azt is el tudta érni, hogy az angol egyházi méltóságokba híveit nevezhesse ki. Polgárság A középkorban az angol polgárság helyzete hasonló volt, mint a kontinensen. A XI-XIII században az angliai városok jórészt királyi városok voltak. Ezek fontosabb jogai: - bíráskodás joga: a városi bíróságok jártak el a városi polgárok polgári ügyeiben és tettenérés esetén a büntető ügyeiben is, A városi bíróság látta el a közigazgatási feladatokat is. vásártartási jog: firmaburgi joga: eszerint a városbeli királyi jövedelmeket (pld. bírságok, adók) a város bérbe vehette a városok maguk választhatták tisztviselőiket, statútum alkotási jog, helyi adó kivetésének joga, kereskedőtestületek alapításának joga. A nagybárók királyi engedéllyel maguk is alapíthattak és privilegizálhattak

városokat. Lényeges az angol városfejlődés szempontjából, hogy míg a kontinensen a különböző háborúk gyakran az egyes városok elpusztításával jártak, addig Angliában a városfejlődés és a városi lakosság, a polgárság fejlődése viszonylag zavartalan volt, ami azért jelentős, mert az újkori történelem fő hajtómotora a gazdaság, a városokhoz kapcsolódott alapvetően. Parasztság Két rétege alakult ki: - szabad parasztság (socman) jobbágyság (villain) Államszervezet A király A királyt eleinte választották, de a választást elég hamar felváltotta a trónutódlásban az 6 öröklés, bár olyan fajta automatizmus, mint a franciáknál, nem alakult ki. Alapvetően azonban egy-egy dinasztián belül öröklődött a királyi trón. A trón megszerzésének fontos kelléke volt a koronázás és a felkenés. Ez egyházi szertartás keretében zajlott, a Canterbury-i érsek végezte. A koronát és a koronázási jelvényeket

Winchesterben, a kincstárban őrizték. A koronának nagy jelentősége van az angol alkotmánytörténetben, ugyanis az az állami főhatalom szimbólumaként jelent meg . (Az angoloknál a korona már nem egy koronához kötődik, mint nálunk, hiszen nekik egész koronagyűjteményük van.) [korona eszme] A koronázást koronázási eskü követte, amelyben a király megígérte a feudális előjogok biztosítását. I Henrik még egy koronázási chartát is kiadott, ami főleg hűbérjogi rendelkezéseket tartalmazott. A király jogköre az államhatalom minden területét átfogta. Kiterjedt a jogalkotásra, a kormányzásra, a bíráskodásra egyaránt. Hódító Vilmos és utódai erős központi királyi hatalmat építettek ki, amelyben nagy szerepe volt a következő tényezőknek: - birtokokat nem egy tagban, hanem szétszórtan adományozott (így nem alakulhatott ki tartományuraság), centrális hűbériség Domesday Book „a magam egyháza” elvének

érvényesítése. Curia regis (királyi tanács): Ennek nem volt komoly közjogi szerepe. Tanácsadó szerepet töltött be a király mellett, de tanácsai a királyra nézve nem voltak kötelezőek. A király közvetlen környezetében lévő előkelők tevődött össze. A curia regis szerepét később átvette a nagytanács, ami a király állandó tanácsa volt, és kormányzati teendők ellátása mellett bíráskodott is. Sakktábla kamara Ez kifejezetten gazdasági szerv volt, a királyi pénzügyekkel foglalkozott, munkájában szakemberek vettek részt. 1156-1863 között működött A nevét onnan kapta, hogy azt az asztalt, amely mellett a kamara tagjai ültek, egy sakktábla mintájú terítővel takarták le, és itt számoltatták el a sheriffeket. A XIII sz elején a sakktábla kamara két ügyosztályra vált szét, a: - a kincstárra: ez intézte a szorosan vett királyi pénzügyeket, azaz a királyi család pénzügyeivel foglalkozott, - főszámvevőszék: ez az

ország pénzügyeivel foglalkozott. Ez számoltatta el havonta a sheriffeket, A kamara székhelye Westminster-ben volt. Tisztségviselők Hódító Vilmos után megmaradt a négy germán jellegű udvari tisztségviselő. Később e téren történtek változások. A legjelentősebb tisztségviselők: - Iusticiarius: ez a királyt helyettesítő bíró volt, aki a király nevében ítélkezett. A királyi udvarban több iusticiarius is lehetett. Közülük az elsőnek és a király általános helyettesének számított Anglia főbírája, a capitalis iusticiarius. A iusticiariusok gyakran 7 - egyházi személyek voltak. Kancellár: továbbra is az írásbeliséggel járó feladatok tartoztak hozzá, de nem egy esetben a kancellár egyben iusticiarius is volt. Kincstárnok: az udvari pénzügyek intézése volt a feladata. Helyi szervek Megmaradtak a korábbi területi egységek, azaz a grófságok és azon belül a századkerületek, illetve a tizedkerületek. Lényeges

különbség azonban a normann hódítás előtti időszakhoz viszonyítva, hogy megszűnt a partikularizmus, és a grófságok a központi igazgatás helyi szerveivé váltak. Élükön a sheriffek álltak A sheriffet a király nevezte ki, feladatai: - a királyi jövedelmek beszedése, végrehajtotta a király hadba hívó parancsait, vezette a grófsági bíróságokat, ellátott különböző igazgatási, rendészeti teendőket. A sheriffeket a királyi udvarból kiküldött: utazó bírák ellenőrizték. Később állandó koronahivatalnokok, coronatorok látták el a sheriffek felügyeletét. Néhány évtized múlva a coronatorok a sheriff alárendeltjeivé váltak, a XIII-XIV. században azonban ismét átalakultak, ekkortól ugyanis a grófsági közgyűlés által választott négy lovagot nevezték coronatornak, akik megint csak a sheriff ellenőrzését látták el. A grófság testületi intézménye a grófsági bíróság volt. Ez gyakorlatilag egy közgyűlésnek

tekinthető, amelynek tagjai voltak az adott grófság egyházi méltóságai, a lovagok, valamint a királyi falvak és városok képviselői (a falvakat négy-négy, a városokat tizenkét-tizenkét személy képviselte). Bíráskodás - - Alsóbíróságok: városi bíróságok, földesúri bíróságok és grófi székek. A grófi székeken a sheriff, vagy a királyi utazó bíró elnökölt. A XII században megjelent az esküdtszék (jury) intézménye. Az esküdtszék tizenkét tagból állt, tagjait a grófsági közgyűlés tagjaiból választották. Az esküdtséget minden szabad ember köteles volt elfogadni Felsőbíróság: a legfőbb bírói hatalom a királyt illette, a király azonban rendszerint nem személyesen ítélkezett, hanem e feladatokat a curia regis látta el. III. ANGLIA A RENDISÉG KORÁBAN Rendek Angliában négy rend alakult ki: 1. 2. - Egyházi lordok (peerek): ide tartoztak az egyházi főméltóságok (püspökök, érsekek). Világi lordok

(peerek): a világi peereken belül öt fokozat alakult ki: herceg (hercegi rangot általában a királyi család tagjai nyertek, mások csak kivételesen), őrgróf, 8 - gróf, algróf, báró A világi peerek kiváltságai: - személyre szóló és örökölhető parlamenti tagság, - felségsértés és hűtlenség esetén csak velük azonos rangú bírótársakból álló bírói fórum ítélkezhetett. 3. Lovagok (knights): ez a rend a kisebb bárókból és az alvazallusokból jött létre: ennek a rendnek minden olyan szabad ember tagja volt, akinek volt akkora birtoka, ami lehetővé tette a lovagi szolgálatot. Évi 20 fontsterling jövedelem után gyakorlatilag kötelező volt a lovaggá ütés. Egyrészt azért, mert a lovaggá ütésért díjat kellett fizetni a királynak, másrészt azért, mert ez alapján kötelezővé vált a katonai szolgálat. 4. Városok: a városok rendisége a városi kiváltságleveleken alapult Angliai sajátosság, hogy London

kivételével a grófságok kötelékébe tartoztak a városok is, így már a grófsági közgyűléseken (illetve grófsági bíróságokon) kialakult a kapcsolatuk a lovagokkal. A rendiség kialakulását tükrözik a rendek és az uralkodók közötti megállapodást tartalmazó alkotmánytörténeti jelentőségű dokumentumok, a Magna Charta Libertatum és Oxfordi Províziók. (Az angol alkotmány fejlődésének szakaszai: 1. Magna Charta Libertatum 2. Oxfordi Províziók 3. az angol parlament kialakulása 4. az angol parlament hatáskörének alakulás) Magna Charta Libertatum 1215 Előzménye: A XIII. sz elejére meggyengült a királyi hatalom, a különböző társadalmi, gazdasági problémák miatt ugyanakkor egyre fokozódott az elégedetlenség. Ehhez nagyban hozzájárultak a franciaországi háborúk, a mértéktelen adóztatás és a feudális privilégiumok király általi megsértése. Mindehhez hozzájárult, hogy III Ince pápa Földnélküli Jánost

kiközösítette és trónjától is megfosztotta. Földnélküli János ugyan kibékült a pápával, ez azonban a problémáit nem oldotta meg. Franciaországban ugyanis vereséget szenvedett, elveszítette ottani birtokait, s ráadásul a franciaországi háborúban részt nem vett hűbéruraktól a törvényes mértéket jóval meghaladó pajzspénzt követelt. Ekkor a bárók a lovagok, sőt a polgárok támogatásával fegyvert ragadtak. A király nem tudta felvenni a harcot a bárók seregével, és ezért arra kényszerült, hogy elfogadja a lázadók fő követeléseit, és kiadja a Magna Charta Libertatumot. A Magna Chartát gyakran párhuzamba állítják a magyar Aranybullával, hiszen mindkettő a király és a vele szemben álló rendek politikai megegyezésének tekinthető. A nagy szabadságlevél az 500-600 éves múltra visszatekinthető hűbériség talaján megszületett megállapodás, az első nagy társadalmi szerződésnek tekinthető. A Magna Charta

legfontosabb rendelkezései: a király vállalta, hogy - tiszteletben tartja az egyház privilégiumait (ez teljesen természetes, hiszen a keresztény egyház ekkor hatalma csúcsán volt, amit jól mutat pld. a német-római császár canossa járása) 9 - - - a scutagiumot és az ún. auxiliumot csak a curia regis jóváhagyásával szab ki (az auxérium olyan adófajta volt, amit akkor kellett fizetni, ha a király legidősebb fiát lovaggá ütötték, vagy legidősebb lánya férjhez ment, vagy ha a királyt kellett a fogságból kiszabadítani) a régi mértékre korlátozza az örökösödési illetéket, lemond a hűtlenségbe esett alvazallus hűbérbirtokára vonatkozó visszaháramlási jogáról, az ingatlanpereket nem vonja királyi bíróság elé (korábban erre gyakran került sor, ugyanis a per után illetéket kellett fizetni, emellett a feudalizmusban a földbirtok jelentette a gazdasági hatalmat, ezért a király gyakran vonta a királyi bíróságok elé

az ingatlanpereket), biztosítja a szabad emberek személyes- és birtokszabadságát oly módon, hogy azok törvényes ítélet nélkül nem foghatók el, nem helyezhetők el törvényen kívül, nem száműzhetők és nem foszthatók meg birtokaiktól, jogszolgáltatási garancia, (ez azt jelentette, hogy mindenkinek joga volt arra, hogy vitás ügyét bíróság ítélje meg), a kisebb birtokos lovagok érdekeire volt figyelemmel az a cikkely, amely szerint a hűbérestől nem követelhető több szolgálat és fizetség, mint amennyit a szokás már rögzített, a polgároknak kedvező cikkely volt privilégiumaik tiszteletben tartása és az egységes súly- és mértékrendszer bevezetése (ez utóbbi csak kísérlet maradt, hiszen Angliában ma sincs egységes súly- és mértékrendszer) egy cikkely foglalkozott a villanusokkal, eszerint a villanus bírságolással nem fosztható meg a létfenntartásához szükséges felszereléstől, aminek nagyságát eskü alatt a szomszéd

„rendes emberek” állapítják meg, ellenállási záradék: ennek az volt a rendeltetése, hogy biztosítsa a Magna Chartában foglaltak király általi betartását. Az ellenállási záradék értelmében felállítottak egy 25 fős bírói tanácsot, amelynek az volt a feladata, hogy ellenőrizze, hogy a király betartja-e a chartában foglaltakat. Ha azt észleli, hogy a király megsérti a chartát, a bizottság választ egy négyfős delegációt. Ennek a delegációnak a feladata az, hogy felszólítsa a királyt a sérelmes helyzet megszüntetésére. A királynak erre 40 nap állt rendelkezésére Ha a 40 nap alatt a király nem orvosolta a sérelmet, a tanács akár fegyveres erő alkalmazásával is kényszeríthette a királyt a megfelelő intézkedés meghozatalára. Egyetlen korlátozás volt, a király, a királyné és a király gyermekeinek személyét nem érinthették ezek a kényszerintézkedések. A 25 fős bírói tanácsnak mindig tagja kellett, hogy legyen

London polgármestere. Oxfordi províziók (1258): Sem Földnélküli János, sem utóda III. Henrik nem tartotta be a Magna Charta rendelkezéseit Ezért amikor III. Henrik 1258-ban összehívta a bárókat adósságai rendezése céljából, a bárók fegyveresen jelentek meg (ezt a bárói tanácsot nevezték „őrjöngő parlamentnek”), ami azonban még nem tekinthető rendi képviseleti szervnek, hiszen azon csak a főurak vettek részt. A bárók ekkor követeléseiket összefoglalták, amelyet a király oxfordi províziók címen kénytelen volt megerősíteni. Eszerint a királyi hatalom ellenőrzésére különböző testületeket állítottak fel: - egy 15 tagú államtanácsot, és egy 12 tagú bizottságot. Ez a két testület elsősorban ellenőrzési feladatokat látott el, de bizonyos mérvű kormányzati teendőket is. A 12 tagú bizottság évente 3-szor tanácskozott a 15 tagú államtanáccsal. 10 - megszerveztek még egy harmadik, egy 24 tagú testületet

is, amelynek a hatásköre a segélypénzek engedélyezésére terjedt ki (a király segélyezésére szolgáló segélypénzekre). Államszervezet 1. A király A trónbetöltésben alapvetően a primogenitúra elve érvényesült. Továbbra is megmaradt a koronázás, a fölkenés és a koronázási eskü. Annak ellenére, hogy a trónbetöltésben az öröklés elve érvényesült, a király elmozdítható volt, amelyre két ízben sor is került. A parlament a XIV században II Edwárdnak „felmondott”, II. Richárdot pedig lemondotta A király kiskorúsága idején a régenstanács gyakorolta a hatalmat. 2. Államtanács A testület ezt az elnevezést a későbbiekben kapta a történészektől, a korabeli források csak tanácsként, vagy királyi tanácsként említik. Tagjai: A tanács létszáma 12-22 fő között mozgott. Kvázi hivatalból tag volt az 5 fő tisztviselő, azaz a kancellár, a kincstartó, a királyi titkos pecsét őre, a háznagy és a főlovászmester. A

tanács többi tagjait is a király nevezte ki meghatározatlan időre, de a kinevezést bármikor visszavonhatta. A tanács tagjai hivatali esküt tettek, amelyben hűséget, engedelmességet és titoktartást fogadtak. Tevékenységükért fizetést kaptak Üléseit a westminsteri kincstári kamarában tartotta. Hatásköre: a) közigazgatási ügyek: - pénzügyi igazgatás (adójavaslatok megvitatása, elszámolások ellenőrzése), - a kereskedelem szabályozása, - az egyházzal kapcsolatok ügyek szabályozása, - közösségi panaszkérelmek (petitions) intézése: a Közösségek Házából érkező panaszkérelmeket az ún. kérvényátvevők öt csoportba osztották Egy részüket eleve visszautasították, a többit annak tartalmától függően továbbították a kancellárnak, a kincstartónak, a nagybíráknak és az államtanácsnak (az államtanács elé a királyhoz tartozó ügyek kerülhettek)Az államtanács elé kerülő ügyeket a szakreferensek, később pedig

bizottságok készítették elő. A legjelentősebb bizottság a titkos tanács volt, amely a legbizalmasabb ügyekkel foglalkozott. b) bíráskodás: a legfőbb bírói hatalom továbbra is a királyt illette. A királyhoz fordulhatott bárki, akinek ügyében más bírói fórumok megtagadták az eljárást, vagy aki ragaszkodott ahhoz, hogy ügyében a király ítélkezzék. Az ilyen király elé vitt ügyekben ítélkezett az államtanács. A tanács elnöke a király volt. Az írásbeli feladatok elvégzéséről a tanács jegyzője gondoskodott. A tanács a királynak volt alárendelve, de a parlament is igyekezett ellenőrzése alá vonni. Ennek eszközei: - tanácsi szabályzatok: ezek a parlament által hozott határozatok voltak, kiemelendő 11 - közülük az a két XV. századi szabályzat, amelyek értelmében a tanácstagokat a parlament nevezte ki és kötelezte őket a királyi adományok ellenőrzésére. A királyi tanácsosok felelősségre vonása

(impeachment): a XIV. században többször is előfordult, hogy a Közösségek Háza egy-egy tanácsos ellen vádat emelt, akik felett a lordok háza ítélkezett. Királyi tisztviselők: A korábbi tisztségek megmaradtak. A tisztviselők közül kiemelkedett a lordkancellár, akinek jogköre: - királyi főbíró, a királyi oklevelek előkészítése és kiállítása. A királyi okleveleknek több formája volt: - pátens (nyílt parancs): ilyen formában rögzítették a birtokadományokat, és a méltóságok adományozását, - charta: chartába foglalták a területi kiváltságokat és a hivatalok adományozását, valamint a regálék alóli mentesítéseket, - zárt levelek: ezek tartalmazták a pénzügyi utasításokat, a parlament összehívását, elnapolását, vagy feloszlatását Az okleveleket pecséttel kellett ellátni. Ezeknek is több formája volt: nagypecsét, titkos pecsét és kispecsét. Egyes okleveleket a király kézjegyével is el kellett látni

Parlament A szó latin eredetű. Tanácskozó testületet jelent A franciák kezdték először használni a parlament kifejezést. Náluk azonban eredendően bírói fórumokat illettek e névvel (párizsi parlament). Az angol parlament előzményei: 1. Grófsági bíróság (közgyűlés): III Henriktől kezdve a grófsági közgyűlések négy lovagot választottak, akik a királyi udvarban képviselték az egész grófságot. Ők terjesztették a király elé a sheriffek elleni panaszokat és a király nem egyszer bevonta őket a királyi felsőbb bíróságok ítélkezésébe, főleg az adott grófságot érintő ügyekben. A király nem egyszer a városok követeit is meghívta a királyi udvarba, és bevonta őket az adott várost is érintő ügyek megvitatásába. 2. Monfort-parlament: 1264-ben Angliában polgárháború bontakozott ki Ennek alapja az volt, hogy a király nem tartotta be a Magna Charta rendelkezéseit. Az elégedetlen lovagok Simon de Monfort vezetésével

tönkreverték a király és a hozzá hű főurak seregét. Fogságba vetették az uralkodót, annak fivérét és legidősebb fiát, majd egy kilenc tagú régenstanács átvette az ország kormányzását. Ezután Simon de Monfort 1265-ben összehívott egy országos tanácskozást, amelyre meghívta a bárókat és minden grófságból, valamint városból két-két választott követet. Az így összeült országos tanácskozás volt a Monfort parlament. 3. Mintaparlament: 1295-ben I Edward ismét országos tanácskozást hívott össze, mert szüksége volt anyagi eszközökre a skóciai háború folytatásához és a walesi felkelés leveréséhez. A tanácskozást azért hívták mintaparlamentnek, mert a Monfort-féle 12 parlament mintájára hívta azt össze a király. Meghívta tehát az egyházi és a világi főurakat, valamint a grófságokból és a városokból két-két választott követet. Ettől kezdve a parlament rendszeresen összehívásra került. Az angol

parlament szervezete: kétkamarás: 1. Lordok Háza (House of Lords): Tagjai az egyházi és a világi főurak, akik a királytól névre szóló meghívót kaptak. A Lordok Háza tagsága négy csoportba tagolható: - 21 megyés püspök, - apátok (ezeket nem hívta meg rendszeresen a király), - világi főurak (ezek parlamenti tagsága örökletessé vált, azaz ha egyszer egy főurat meghívott a király, őt, vagy halála esetén a fiát is meg kellett a későbbiekben hívnia), - a királyi tanácsosok (ők voltak az ún. hivatali peerek, akik tisztségüknél fogva kaptak meghívást) 2. Közösségek Háza (közemberek háza) House of Commons: Ennek a tagjai a grófságok és a városok követei voltak. A grófságokat és a városokat a király kollektív meghívóval hívta meg a parlamentbe. A meghívót a király a sheriffnek küldte el A követek megválasztása a grófsági (városi) közgyűlésen történt. A XV században került szabályozásra az aktív és a

passzív választójog, - az aktív választójogot 1430-ban szabályozta egy törvény, amely szerint annak a szabad a földbirtokosnak volt választójoga, aki birtokából legalább évi 40 shilling jövedelmet ért el, - a passzív választójogot 1445-ben szabályozta egy törvény, amely szerint azt lehetett grófsági követté választani, aki született nemes volt (tehát akinek már az apja is nemes volt). A városokban vagy a város privilégiumlevele, vagy a város testületi szerve határozta meg az aktív és a passzív választójog feltételeit, ugyancsak úgy, hogy az csak a gazdag polgárokat illette meg. A parlamentet a király hívta össze. Évente általában egy parlament volt, de előfordult, hogy egy évben többször is ülésezett a parlament, máskor viszont a király évekig nem hívta össze. A király üléseit a király elnapolhatta és fel is oszlathatta a parlamentet. A tanácskozás rendje: A két ház külön ülésezett. A rendi korszakban a két

ház között alá-, fölérendeltségi viszony volt. A Közösségek Házának ugyanis a legtöbb határozatát fel kellett terjesztenie a Lordok Házához és csak akkor kerülhetett a király elé a határozat, ha azt a Lordok Háza jóváhagyta. A királyt szentesítési jog illette meg A Közösségek Háza a királlyal, ill. a lordokkal való viták vezetésére és saját képviseletére szószólót (speaker) választott. A XV sz-tól a speakert a király is megerősítette A parlament tagjainak jogai. - a parlament tagjait a parlament székhelyére és onnan haza történő utazásuk során különös büntetőjogi védelem illette, - immunitás, (ez azonban nem terjed ki a felségsértésre és a béketörésre) - szólásszabadság A parlament hatásköre 1. Adómegajánlás: ez a hatásköre azért volt nagyon fontos a parlamentnek, mert a 13 középkorban nem voltak rendszeres állami adók. Az adókat esetenként vetettek ki 1297ig a király a birtokkataszter

(Domesday Book) alapján becsléssel vetette ki az adókat Ez volt a tallagium. 1297-ben I Edward kénytelen volt elfogadni a „tallagium meg nem engedéséről” szóló törvényt, amelynek értelmében az uralkodó a parlament hozzájárulása nélkül nem vethetett ki adót. A király ettől kezdve csak saját uradalmában vethette ki a tallagiumot, de 1340-ben ezt is megtiltotta a parlament. A parlament 1350-től egy-két, legfeljebb három évre szavazott meg vagyonadót. 2. Törvényhozás: a törvényhozás eredetileg a király kizárólagos joga volt, a parlament törvényhozással kapcsolatos jogköre csak fokozatosan alakult ki: - kezdetben a parlament törvényhozási kérelmet (petitio) terjesztett a király elé, - 1384-ben a király elfogadta a közösségek házának azt a petícióját, miszerint törvény csak petíción alapulhat. A későbbiekben azonban a király nem mondott le a törvénykezdeményezési jogáról, - VI. Henriktől, a petíció már

megfogalmazott törvénytervezetként került a király elé, - VII. Henriktől a petíciót csak a lordok egyetértésével lehetett a király elé terjeszteni, - ugyancsak VII. Henrik uralkodása idején született egy ítélet, amely szerint „a törvény olyan ítélet, amelyben a parlament és a korona egyenlő résszel bír”, Megjegyzendő, hogy a középkorban a törvényhozás nem volt központi kérdés, ugyanis a törvények ebben az időben nem voltak az államélet abszolút irányító normái. A középkor végén emelkedik ki a parlamentnek ez a hatásköre a többi közül, de Angliában a törvényhozás a mai napig nem kapott akkora súlyt, mint a kontinens országaiban, hiszen itt a bíróságokat nem kötelezi a törvény a precedens-rendszer miatt. Csak akkor válik kötelező erejűvé a bíróságok számára egy törvény alkalmazása, hogyha azt már a Legfelsőbb Bíróság alkalmazta, ekkortól ugyanis precedensé válik. (Ezért jelent az angoloknál

problémát az EU-normák alkalmazása is.) 3. Bírósági jogkör Angliában a parlamentnek ez a jogköre nem vált olyan jelentőssé, mint pld. Franciaországban, itt ugyanis a kúriából kivált felsőbb bíróságok betöltötték ezt a funkciót. Ezzel együtt a parlamentnek is volt bírósági jogköre. Az államéletet, vagy a királyi udvart közelebbről érintő ügyekben ítélkezett. Ítélkezési fórumként elsősorban a Lordok Háza járt el, de az is előfordult, hogy a két ház együtt ítélkezett, mégpedig úgy, hogy a vád joga a Közösségek Házát illette meg, a Lordok Háza pedig ítélkezett. (Angliában ez a bíráskodási funkció a mai napig megmaradt. A Lordok Háza pld kiemelkedően fontos nemzetbiztonsági ügyekben eljár bírói fórumként.) Helyi szervek Grófságok A helyi igazgatás szervei voltak, élükön továbbra is a sheriff állt. A sheriff királyi tisztviselő volt, akit egy időben a grófsági közgyűlés választott, később a

kincstári koronahivatalnokok nevezték ki. A grófság fő testülete, szerve: a grófsági gyűlés volt, amelyen részt vehetett minden földbirtokos, akinek legalább évi 40 shilling jövedelme volt. A közgyűlés hatásköre: - a parlament által megajánlott adók kivetése és behajtása, - követ-, és tisztviselő választás, - hadszervezés. 14 Városok Ezek rendelkeztek bizonyos mértékű önkormányzattal, de London és az „öt kikötő” kivételével a grófsághoz, a sheriff alárendeltségébe tartoztak. A városi közgyűlések szerepe általában háttérbe szorult, a városon belüli tisztségeket, a város vezetését általában a gazdag polgárság ragadta magához. Az ”öt kikötő”: Hastings, Hythe, Sandwich, Romney, Dover. Ezek városszövetséget alkottak, önkormányzattal rendelkeztek, és a király fennhatósága alá tartoztak. Faluközösségek: a falvak alapvetően nem rendelkeztek önkormányzattal, földesúri fennhatóság alatt

álltak. Egyházközségek: ezek a plébániák körül alakultak ki, gyakorlatilag a helyi lakosságból szerveződött közösségek. Itt már megfigyelhetők az önkormányzat bizonyos jegyei Így pld megszervezték az adományok gyűjtését, az egyházi adók kivetését, beszedését és kezelését. Bírósági szervezet: A XIII. századra kialakult az az elv, hogy a király nem csupán a legfőbb bíró, hanem tőle ered mindenki másnak a bíráskodásra vonatkozó jogosultsága. Ennek az elvnek a jegyében a királyi bírói hatalom megerősödött, illetve kiterjesztésre került, egyrészt a Westminsteri felsőbíróságok megszerzésével, másrészt oly módon, hogy a grófságokban megnőtt a királyi utazóbírák és a békebírák szerepe az ítélkezésben. 1. Alsóbíróságok a) Grófsági bíróságok: ezek eljelentéktelenedtek a rendi korszakban. Egy 1285-ös törvény szerint csak olyan ügyekben járhattak el, ahol a pertárgy értéke nem haladta meg a 40

shillinget. Ezen az értékhatáron annak ellenére nem váltóztattak, hogy a pénz értéke fokozatosan csökkent. b) Esküdtszék (jury): mint bírói fórum, ebben a korszakban alakult ki több lépcsőben: - eredetileg a jury nem bíróság volt, hanem bizonyítási eszköz * II. Henrik egy bírói parancsával arra adott lehetőséget a XII sz második felében, hogy birtokjogot érintő kérdésekben a szabad emberek 12 esküdt kihallgatását kérhessék, * rövidesen azt rendelte el II. Henrik, hogy az utazó bírák minden grófságban századkerületenként 12 és falvanként 4 „derék embert” eskü alatt hallgassanak ki, hogy kik a kerületben a nyilvános gonosztevők (gyilkosok, rablók, tolvajok). Ezt a 12 embert nevezték jurynak, abból adódóan, hogy eskü alatt tettek vallomást. A jury-t, mint bizonyítási eszközt, mind büntető, mind polgári ügyekben alkalmazták. Tagjait a sheriff állította össze. Az esküdtképességet évi 20 shilling jövedelemben

állapították meg, majd ezt évi 40 shillingre emelték. A fél elvileg nem volt köteles alávetni magát a jury-bizonyításnak, de gyakorlatilag kínzással, tömlöcbevetéssel kényszerítették erre - A XIV. sz közepétől a büntető perekben grófságonként intézményesült egy 24 tagú nagyesküdtszék (grand jury), azaz vádjury. Ez képviselte a vádat, véleményét szótöbbséggel alakította ki. A konkrét ügyben esetenként összeállítottak egy 12 tagú kisesküdtszéket is (petit jury, vagy ítélőjury). Ez ítélkezett, és csak egyhangúlag dönthetett Az ítélőjury csak a ténybeli valóságot, a verdict-et mondta ki, azaz hogy bűnös-e a vádlott, vagy ártatlan. Az 15 igazságszolgáltatás, azaz a büntetés kiszabása a bíró feladata volt. Bíróként a királyi utazó bírák később a király által kinevezett békebírák jártak el. Az esküdtbíróságok jelentősebb ügyekben is eljártak. c) Békebírák A békebírói intézményt az

1285. évi Winchesteri Statutum hozta létre A békebírák királyi bírák voltak, a grófságokban, a századokban és a falvakban működtek. A XIV századtól maga a király nevezte ki őket a grófság birtokosai közül. Egy 1439-ben született törvény szerint csak azt lehetett békebíróvá kinevezni, akinek legalább évi 20 font jövedelme volt. A békebírák hatásköre eredetileg arra terjed ki, hogy - elfogják a béketörőket és a királyi utazó bírák elé állítsák őket, - a XIV. századtól már kisebb jelentőségű ügyekben ítélkezhettek is Nem volt pontosan elhatárolva a békebírák és az utazó bírák hatásköre, de a békebírák főbenjáró ügyekben soha nem járhattak el, - a XIV. sz-tól közigazgatási ügyekben is eljártak, - „rendőrbírói” hatáskörük is fokozatosan bővült, A békebírák többnyire nem egyesbíróként, hanem két-három tagú tanácsokban jártak el. d) Úriszék: ennek a jelentősége sokat csökkent,

főleg annak következtében, hogy a jobbágyok közül sokan személyükben szabad bérlőkké (copyholder) váltak, s így már nem tartoztak az úriszék joghatósága alá. 2. Felsőbíróságok A királyi kúriából a XIII. sz végétől három királyi felsőbíróság fejlődött ki, amelyek 1873-ig fennmaradtak. Székhelyük Westminsterben volt Ezek: a) Kincstári Bíróság: ez a királyi kincstárt érintő polgári ügyekben járt el. b) Polgári Bíróság: a királyi kincstárt nem érintő polgári ügyekben járt el. c) Királyi Tábla: minden egyéb ügyben eljárt, ami nem tartozott a Kincstári Bíróság és a Polgári Bíróság elé. Ezek a bíróságok ún. common law bíróságok voltak Ez azt jelenti, hogy az ezeken a bíróságokon konkrét jogvitákban született ítéletek a későbbi hasonló tényállású jogvitákban a bírósági döntés alapjául szolgáltak. Azaz ún precedensek voltak Lényeges, hogy csak ez a három királyi felsőbíróság volt

common law bíróság, az alsóbíróságok által hozott ítéletek nem minősültek precedenseknek. Az angol jogrendszer egyébként a mai napig is precedens rendszer, tehát a korábbi bírói döntéseken alapul az ítélkezés, nem pedig konkrét normákon. Az angoloknak nincsenek is törvénykönyveik. A XIII. sz-ban kialakult egy önálló bírói fórum: a Kancellári Bíróság Ez nem a szokásjog alapján ítélkezett, hanem a római kánonjogra épülő eljárás alapján hozta döntéseit, ami éles ellentétben állt a precedens rendszerrel. Ennek a bíróságnak a kialakulása a kancellári tisztségből fejlődött ki. A kancellár a középkori Európában mindenütt a királyi udvari írásbeliség főtisztviselője volt, rendszerint klerikus töltötte be ezt a tisztet. A kancellárok ugyancsak Európa- szerte általában részt vettek a felsőbíráskodásban, ami nemcsak, és nem elsősorban azzal függött össze, hogy ők művelt és írástudó emberek voltak

túlnyomórészt, hanem azzal is, hogy a XII. századtól Európában kifejlődött az egyházi bíráskodás, ami szervesen beépült az általános törvénykezési viszonyokba. Az egyházi bíráskodás nemcsak az 16 egyház belső viszonyait érintette, tehát nemcsak a klerikusok ügyeiben döntöttek az egyházi bíróságok, hanem az egész társadalom végeztek iurisdictiot. Ennek az egyházi bíráskodásnak a főtisztviselője általában egy főpap volt (nálunk pld. az esztergomi érsek, az angoloknál a Canterbury-i érsek). Az előzőekből következik, hogy a kancellár, mint egyházi főméltóság nyilván ismerte a római jogi alapokra épülő kánonjogot és ítélkezése során azt alkalmazta is. A kancellári bíróság ítélkezésében a méltányosság is szerepet kapott (szemben a common law bíróságokkal). A XIV. században kialakult egy ötödik felsőbíróság, a Csillagkamara Bíróság Nevét onnan kapta, hogy rendszerint a királyi palota

Csillagkamara elnevezésű termében ült össze. Kezdetben hatásköre nem volt szabályozva, így a legkülönbözőbb perekben is eljárt. A feudális abszolutizmus idején ez a bíróság a főleg a politikai természetű bűnügyekben járt el. IV. A KÖZÉPKORI ANGLIA JOGRENDSZERE Az angol jogfejlődés sajátos vonása, hogy - szemben a kontinentális jogrendszerekkel - nem vette át a római jogi alapokat. Bár a római jog a kánonjog részeként Angliában is jelen volt bizonyos mértékig, és voltak is arra irányuló törekvések, hogy a római jogi intézményeket, elveket átültessek a hazai angol jogba, de ezek a törekvések sikertelenek maradtak. A korszak híres angol jogtudósai Vacarius, Glanvill és Bracton is használtak római jogi kifejezéseket, illetve intézményeket tanulmányaikban, a középkori királyi törvényhozás azonban következetesen tilalmazta a római jog oktatását. Angliának a római joggal való merev szembenállását fejezi ki a

híres mertoni statutum (1236), amelynek híres mondata szerint: Nolumus mutare leges Angliae [Ruszoly szerint: Nolumus leges Angliae mutare] (Nem kívánjuk Anglia törvényeit megváltoztatni.) A törvények szó itt tágan értendő, az egész angol jogi kultúrát, az angol szokásjogot jelenti. Maga az elv pedig a kánonjoggal, illetve az abban helyet kapó római joggal szemben fogalmazódott meg. Az angol jogrendszer másik sajátossága, hogy nem érvényesült az osztott tulajdon elve (dominium directum-dominium utile) Jogforrások Az angol jogforrásoknak három fő típusa alakult ki: - a szokásjog az aequity és a törvény 1. Szokásjog (common law) A. Közönséges jog (common law): A common law a ius commune tükörfordítása, de egész mást jelent. Az ius commune európa közös joga, amely az újonnan felfedezett római jogot az erre ráépülő kánonjogot, illetve az ezeknek tudományosan ápolt, fejlesztett változatát jelenti. A common law a szigetország

saját autonóm módon fejlődött szokásjoga, amelynek a ius commune-val semmi kapcsolata nincs. A common law alapvetően angolszász, azaz germán 17 jellegű szokásjog, amelynek egyik sajátos vonása, hogy abban meghatározó jelentőségű a precedens jog. A törvénykezésben tehát nem absztrakt szokásjogi normák alkalmazására került sor, hanem a konkrét jogviták elbírálása során egy korábbi hasonló tényállású ügyben született ítéletet vették alapul a bíróságok döntésük meghozatalakor (érdekesség, hogy a kontinensen a II. Világháborút követően az alkotmánybíróságoknál figyelhető meg egy precedens rendszer, olyan értelemben, hogy nem egy ízben az alkotmánybíróságok a konkrét ügyben hozott döntésük során a saját korábbi döntésükre hivatkoznak. Gyakorlatilag ugyancsak érvényesül bizonyos mértékig precedens rendszer a nemzetközi jogban a választottbírósági ügyekben, valamint a luxemburgi és a strasbourgi

bíróság törvénykezésében is) Az angol common law sajátos vonása, hogy szemben a kontinens absztrakt jellegű szokásjogi normáival, az angol common law ún. esetjog, azaz az előző bírói döntések precedensek tekintélye alapján kifejlődött „bíró alkotta” jog. Az angol precedens rendszerben a jogi emlékezet 1189-ig, Oroszlánszívű Richárd király trónra lépéséig nyúlik vissza. Ez az az időpont, amíg precedens értékű ítéletekre lehet hivatkozni mind a mai napig. Precedens: egy konkrét bírósági ítéletben testet öltő jogi megoldás. Precedens-rendszer: korábbi bírói döntések tekintélyén alapuló esetjog. Precedensnek azonban nem minden bírói ítélet minősült, hanem csak az ún. common law bíróságok által hozott ítéletek, ezek a királyi felsőbíróságok voltak. B. Writ (a királyi bírói parancsa): A király, mint a legfőbb bírói hatalom jogosultja a törvénykezési tevékenysége keretében bocsátotta ki ezeket a

szokásjogi normákat, amelyek a perjogot és vele az anyagi jogot is befolyásolták. Általában nem maga a király adta ki ezeket a writ-eket, hanem a király nevében a kancellár. A királyi writ-ek típusai: - az illetékes grófsági sheriff felszólítása, hogy a sheriff keresse meg az alperest, és állíttassa vele helyre az eredeti állapotot, különben az alperest perbe hívják, - a sheriff felszólítása arra, hogy megbízható és szavahihető emberekből állítson össze juryt, amely tanúskodik a bizonyítandó tényekről, - a királyi bíróság elé idéző parancs, evocatio. Tényleges szokásjogi normának ezek a típusú writ-ek tekinthetők. Azért minősülnek jogforrásoknak, mert nem egyszerű idéző parancsok voltak, hanem az idézésen túl a király konkrét jogvita elbírálására vonatkozóan megadta a főbb szempontokat is (a régi római actio-val lehet párhuzamba állítani). A writ-ek kiállítása oly módon történt, hogy a királyi

bíróság a beérkező panaszokat megvizsgálta, és ha úgy ítélte meg, hogy azoknak van alapja, kiállította a writ-et, ami tartalmazta egyrészt azt, hogy mikor és hol kell megjelenni a feleknek, továbbá az ügy megítélésére vonatkozó szempontokat, és a bizonyítás menetét is megjelölte. A writ-ekben leírt részletes szempontrendszer kötelező volt az eljáró bíróságok számára, így az tulajdonképpen „megelőlegezte” az ügy mikénti eldöntését. Ha a kérelem ellenére a király, vagy a királyi bíróság nem bocsátotta ki a writ-et, ez gyakorlatilag a követelés elutasítását jelentette. C. Jogkönyvek Ezekben részben a precedenseket, részben a writ-eket gyűjtötték össze. A legjelentősebb: - Ranulf Glanvill :XII. századi udvari főbíró, aki 14 jogkönyvben foglalta össze a királyi writ-eket, különválasztva egymástól a polgári és a büntető jellegű királyi parancsokat, 18 - Henricus de Bracton: római jogi ismeretekkel

is rendelkező XIII. századi jogtudós volt, akinek fő műve a De legibus es consuetudinibus leges Angliae (Anglia törvényeiről és szokásairól) címet viseli. Bracton csaknem 2000 bírói döntést dolgozott fel művében, amely szerkezetében a római jogi institutio- rendszert követte: részei: • personae • res • actiones a mű háromnegyed részét ez utóbbiak, azaz a writ-ek teszik ki. Bracton használt ugyan római jogi fogalmakat művében, de inkább csak a jog rendszerezéséhez. A gyűjtemény kb 500 éven át volt nagy hatással a szigetország jogrendszerére, és miután anyaga a common law-ra épült, gyakorlatilag hozzájárult a recepcio megakadályozásához. - Bracton jogkönyvének mintájára készült a III. században a latin nyelvű fleta és a francia nyelven íródott britton (ezek szerzőit nem ismerjük) - Year Books (évkönyvek): a XIII. század végétől készültek Ezekben az évkönyvekben a common law bíróságok rögzítették az

ítéleteiket. (Ezek a régi évkönyvek a mai napig megvannak, sőt ez idő szerint is minden évben elkészítik a precedensekből az évkönyveket.) Idővel olyan sok jogeset került rögzítésre a különböző joggyűjteményekben és évkönyvekben, hogy ezek között már a jogászok sem tudtak eligazodni, ezért egy idő után tárgy szerinti kivonatokat készítettek belőlük. - Thomas Littleton (1481): ő volt az első angol jogtudós, aki a common law-ban testet öltő anyagi jog alapján rendszerezte a jogeseteket, főleg a birtokjog rendszerezése terén vannak nagy érdemei. 2. Aequity (a dián equity volt, de aequity a méltányosság) Az aequity latin kifejezés, méltányosságot jelent. Az aequity a kancellári bíráskodás keretében kifejlődött jogforrás, amely alapvetően a kánonjogra, illetve a kánonjogban rejlő római jogra épült. Sajátos vonása az angol törvénykezésnek, hogy egymás mellett konkuráló bírói fórumokként alakultak ki a common

law bíróságok és a kancellári bíróságok. A kancellári bíróságok az inkvizitórius (nyomozó) elv alapján folytatták le az eléjük kerülő ügyekben az eljárást, azaz próbálták kideríteni a tényállást bizonyítási eljárás lefolytatásával. A tényállás megállapítását követően a döntést a kánonjog szabályai alapján hozták meg. A két típusú bírósági fórum azért konkurálhatott egymással, mert nem voltak elkülönítve a hatáskörök, így a konkrét jogvitával a felek választásuk szerint fordulhattak a kancellári bírósághoz, vagy egy common law bírósághoz is. A kancellári bíróságok által hozott ítéletek is precedens értékűek lettek, de nem váltak a common law bíróságok által alkalmazott precedens rendszer részévé. A precedens jellegük abban nyilvánult meg, hogy a kancellári bíróság egy korábbi ügyben hozott határozatát egy későbbi ügyben is alapul vehette a döntésénél. Szerkezetét tekintve

tehát a kancellári bíróság is közeledett a common law bíráskodáshoz. Az eljárás során azonban megmaradt az a lényeges különbség, hogy a kancellári bíróságokon a bizonyítás szabályai az inkvizitórius elv alapján alakultak, a döntést illetően viszont lehetett hivatkozni a kancellári bíróságnak egy korábbi döntésére. A kancellári bíráskodás a XIII-XV. századig tartott, ezután megszűnt 19 A kancellári bíróság által alkalmazott jogot azért illették az aequity kifejezéssel, mert - olyan vitás ügyekben is lehetett a kancellári bírósághoz fordulni, amelyekre a megmerevedett common law nem igazán kínált megoldást, másrészt - a kancellári bíróság az inkvizitórius eljárással az igazság kiderítésére törekedett és a bepanaszoltat a „jóhiszeműség”, továbbá a „tisztesség” szabályainak a betartására kötelezte. 3. Törvény (statute) A törvény Angliában is a király által kibocsátott jogforrás volt,

amely a jövőre nézve kívánta szabályozni az egyes társadalmi és egyéb viszonyokat (szemben a szokásjoggal, amely a múltba néz vissza). Az angol törvényekre többféle elnevezés született: - charta (ez a bullának feleltethető meg, ünnepélyes formában kiadott kiváltságlevél) - assize: a bírói tanács ünnepélyes üléseiről kibocsátott jogforrás - petition: ez a forma a parlament megjelenéséhez kapcsolódik. Petition-nak nevezték azokat a parlament által megfogalmazott kérvényeket, amelyeket a parlament az uralkodóhoz intézett, kérve benne valamilyen törvény kibocsátását. Idővel ezek a petitionok már pontosan, szövegszerűen tartalmazták, hogy a parlament mit kér a királytól - bill: a parlament pontosan megszövegezett törvényjavaslata, amelyen a király már nem változtathatott, vagy szentesítette azt, vagy elvetette. A király és a parlament közötti küzdelemben a bill azt a jogtörténeti állapotot tükrözi, amikor kb.

egyensúlyi állapot van közöttük - act: a dicsőséges forradalom után a parlament szerepe túlsúlyossá vált az uralkodóhoz viszonyítva. Ekkortól a törvényeket a parlament alkotta, az uralkodónak csak annyi szerepe maradt, hogy azt szentesítse (aláírja), 1730. körül fordult elő utoljára, hogy az uralkodó nem szentesített egy törvényt Lényeges, hogy az act alkalmazása nem kötelező a bíróságok számára, csak akkor, ha a királyi felsőbíróság már alkalmazza azt, de ebben az esetben is azért, mert a felsőbíróság általi alkalmazás eredményeként a precedens jog részévé válik. - ordinance: királyi rendelet. Ez a király által személyesen kibocsátott jogforrás, amelybe a parlamentnek már nem volt beleszólási joga. Az angol birtokjog: A normann hódítás előtt a földbirtok három fajtája alakult ki: 1. Folkland: Ősi nemzetségi birtok Itt a magántulajdonosi jelleg még nem dominált, a nemzetség egészét illette meg közös

jogosultság az adott földbirtok vonatkozásában. Ez egy közösségi tulajdonforma, de nem a római jogi értelemben vett közös tulajdont. 2. Bookland: Királyi adománybirtok Ezek jellegzetessége, hogy elidegeníthetőek voltak a megadományozott részéről. 3. Laenland: Ez már tipikus hűbérbirtok volt, amelyet rendszerint különböző szolgáltatások és korlátozások terheltek. A korlátozás vonatkozhatott arra, hogy csak időleges adomány volt (meghatározott idő után vissza kellett azt szolgáltatni a királynak), illetőleg a vazallus rendelkezési joga volt sok esetben korlátozott. Az angol birtokjog jellemzői a normann hódítás után: 20 - A normann hódítás gyökeres változást hozott az angol birtokrendszerben, Hódító Vilmos ugyanis kijelentette, hogy minden ingatlan királyi birtok. A folkland-eket ezt követően teljesen felszámolták, úgyhogy minden ingatlan királyi, vagy hűbérbirtokká vált. - A XII. sz végéig az ősi birtok

elidegenítéséhez szükség volt a családtagok hozzájárulására és az ősi birtokon az örökösök egyenlően osztoztak. - A XIII. sz elejétől megszűnt ez a családi-rokonsági kötöttség, már nem tettek különbséget ősi és szerzett vagyon között és az egyenlő osztályrész öröklésének az elvét felváltotta az elsőszülöttségi öröklés (primogenitúra). Mindez azzal is összefüggött, hogy csak így lehetett biztosítani az egyre növekvő katonai és földesúri terhek viselését. - Az 1290-ben született Quia emptores kezdetű törvény lehetővé tette a hűbérbirtok elidegenítését is, de azzal a kötöttséggel, hogy az új tulajdonos köteles teljesíteni a hűbéri szolgálatokat. - 1297-ben született a holtkézi törvény, amely tiltotta az egyházi ingatlanok elidegenítését, de ez alól a király időnként mentességet adott, úgyhogy idővel az egyházi birtokok is elidegeníthetővé váltak. - Bizonyos kivételektől

eltekintve általánossá vált a birtokokkal való szabad rendelkezés. - Az angol jogban nem vált elfogadottá az „osztott tulajdon” elmélete, ami annyira jellemző a francia és a német feudális földbirtokjogra. Az angol jogfelfogás szerint ugyanis mind a hűbérúr, mind a vazallus teljes tulajdonos, a hűbérúr a „testetlen” jogot, a vazallus a valóságos birtokot mondhatja a magáénak. Az angol hűbérbirtok: Angliában háromfokozatú hűbéri rendszer alakult ki: A király, a királynak közvetlenül alárendelt koronavazallusok és az alvazallusok, akik azonban közvetlenül is hűséggel tartoztak az uralkodónak. Rajtuk kívül azonban más szabad emberek is teljesíthettek fegyveres szolgálatot. E hűbéri rendszer dologi oldala volt a hűbérbirtok, aminek különböző fajtái alakultak ki: - Lovagi hűbér: ennél a formánál a vazallusnak részben katonai, részben vagyoni kötelezettségei vannak a hűbérúr irányában (a vagyoni

kötelezettségek pld. a házassági és az öröklési illeték, különböző alkalmakkor ajándékok). A vazallus hűtlensége, vagy magszakadása esetén a hűbérúrra szállt vissza a birtok. - Egyházi hűbér (alamizsnabirtok): Az egyháziak a nekik adományozott birtokokért az adománylevél rendelkezéseinek megfelelő szolgáltatásokkal tartoztak. Ezek különféle vagyoni szolgáltatások voltak. - Szabad paraszti hűbér (socage): A szabad parasztot a földbirtok fejében meghatározott pénzjáradék és egyéb szolgáltatás terhelte. Ezen felül a földesúr bírói joghatósága is kiterjedt rá. (Kialakult olyan nézet, hogy Angliában a hűbériség az egész társadalomra kiterjedt. Bár ezt mások vitatják, az tény, hogy Angliában az a szélsőségesen kiszolgáltatott állapot, mint ami a kontinensen élő jobbágyokat jellemezte, nem alakult ki.) 21 - Városi hűbér (burgage): a városi polgárok az ingatlanaik után pénzszolgáltatással

tartoztak. - Úrbéres parasztbirtok (villeinage): ezek birtokosai olyan parasztok voltak, akikre a szabad parasztokénál jóval súlyosabb terhek nehezedtek. A XV században ezek bérbirtokká váltak (copyhold). A jobbágyság megszűnése Az ún. bekerítésekkel kapcsolatos, amelyek során a jobbágyságot egyrészt megfosztották a földjétől, másrészt egy részük szabad bérlővé vált. Ennek fő lépcsői: - mertoni statutum (1236): eszerint a földesúr jogosan hasíthatott ki magának részt a közösségi földekből addig a mértékig, ameddig a parasztok állatainak elegendő legelője maradt. - a II. westminsteri statutum (1285): eszerint, ha a jobbágy két évig elmulasztja kötelezettségeit, a földesúr lefoglalhatja a vagyonát, s földjét visszaveheti. - „mile end program” (1381): a Wat Tyler vezette parasztfelkelés programja volt, amelyet a király is elfogadott. Ez jogilag megszüntette a jobbágyviszonyt, megszűnt ezzel a paraszt

robotkötelezettsége, és ún. másolati birtokossá (copyholder) vált, birtoka pedig másolati birtokká (copyhold). Az elnevezés onnan származik, hogy innentől kezdve a földbirtokosnak egy nyilvántartó könyvet (Telekkönyvet) kellett vezetnie, és ebbe be kellett jegyezni, hogy melyik területet melyik család, illetve copyholder használja és rögzíteni kellet az általa teljesítendő szolgáltatásokat is. Ebből a bejegyzésből kapott egy másolatot a paraszt, amivel igazolni tudta birtoklási jogát. Hadügy: A hadsereg főparancsnoka a lovászmester volt, később a marsall. A marsallnak önálló bírói fóruma volt. A királyi kúriából kivált lovagi bíróság, amely polgári és büntető ügyekben is eljárt. A hadsereg alapja a szabad birtokosok katonaállítási kötelezettsége volt A százéves háborúban megjelentek a zsoldos csapatok, amelyeket a lovagok állítottak ki a királlyal kötött szerződések szerint. Pénzügyek: A királyi kincstár

jövedelemforrásai: - rendes jövedelem: - a királyi birtokokból származó jövedelmek, az ún. „dánpénzek”, - a bírságok, - a visszaháramlott birtokok jövedelmei, - és a vámok - rendkívüli jövedelmek: a scutagiumot, és az auxiliumot felváltotta az általános vagyonadó, később új adónemekkel is próbálkoztak, mint a jobbágyokra kivetett fejadó és garasadó. Majd megjelent az általános háztartási adó és a lovagbirtokokra kivetett földadó Egyház: 22 Az angol uralkodók a XIII. sz-tól kezdve fokozatosan igyekeztek függetlenedni a pápától és kiépíteni az angol államegyházat. Ennek érdekében az angol királyok - - - felléptek a pápai preventio és reservatio ellen (azaz, hogy az egyházi főméltóságokat a pápa nevezhesse ki), tiltották, hogy a főpapi kinevezésekkel szemben a pápához forduljanak jogorvoslatért, akik azt sérelmesnek érezték, szabályozták az egyházi közigazgatást, hivatkoztak a patrónusi

jogokra. Ennek az volt a lényege, hogy az egyházi javak a patrónus, azaz a király, vagy valamely nagyúr földtulajdonában álltak. A pápa azokkal, mint ún. temporáliákkal nem rendelkezhetett, rájuk pápai adót nem vethetett ki, és Angliából ki nem vihette. Amennyiben a pápa ezeket a jogokat megsértette, az adott vagyontárgy visszaszállt a patrónusra. A XV. századra kialakult az a gyakorlat, hogy ha megüresedett egy püspöki hely, a király megnevezte a jelöltjét, majd felszólította az illetékes káptalant a választásra, és írt a pápának kérve őt arra, hogy a provízióját az adott jelöltre gyakorolja. A pápa ezt általában el is fogadta. az 1217. évi egyházi charta a holtkéz miatt tilalmazta az egyházi testületekre ingatlanok átruházását, a pápa az őt megillető adók (péter-fillérek, a keresztes hadjáratok pénzelésére szolgáló pápai tized és a Földnélküli János által vállalt hűbéradó) beszedésére kollektorokat

(adófelügyelőket) küldött, ezek azonban a XIV. sz közepétől csak úgy végezhették tevékenységüket, ha a királynak, majd később, ha a parlamentnek esküt tettek. Az alsópapság nem kívánt részt venni a parlament alsóházának munkájában, arra viszont hajlandóak voltak, hogy külön rendi gyűléseken vegyenek részt, és itt fogadjanak el adómegajánlást. Ezek a külön rendi gyűlések voltak a convocatio-k Idővel ezek convocatio-k is kétkamarássá váltak. A felsőházban voltak az egyházi főméltóságok, az alsóházban pedig az alsópapság követei. A convocatio-k a királynak történő adómegszavazás fejében elnyerték, illetőleg megtartották az egyházi törvényhozás jogát. Büntetőjog: A nemzetségi vérbosszú és a jóvátétel már a normann hódítást megelőzően kezdett visszaszorulni, majd a normann hódítást követően egyre bővült azoknak a bűncselekményeknek a köre, amelyekben tilos volt a magánosok közötti

megtorlás és ehelyett a bíróság járhatott el. Az ilyen bűncselekményeknek két nagy csoportja volt: a hűtlenség és a hatalmaskodás. Perjog: Az angol per alapvető intézménye a writ volt, amely meghatározta a bírói döntés előfeltételeit. A felperes számára az eljárás csak akkor járt sikerrel, ha a tetszés szerint kiválasztható, már meglévő writ-ek közül megvásárolta az ő esetére illőt. A felperesnek a writ kiválasztásakor nagyon gondosan kellett eljárnia, mert ha a keresete csak egy kicsit is eltért a megvásárolt writ-től, akkor ez azzal járt, hogy elveszítette a pert