Jogi ismeretek | Jogtörténet » Egyházi bíráskodás a középkorban

Egyházi bíráskodás a középkorban A középkori bíráskodás egyik sajátossága a szabad bíróválasztás érvényesülése. Voltak ugyan olyan ügyek, amelyekben kizárólag világi, vagy kizárólag egyházi bíróságok járhattak el, de az ügyek többségében a felek szabadon választhattak, hogy melyik típusú bírósághoz fordulnak. Kétféle bíróság létezet: - világi fórumok: * királyi bíróságok * nádori, vajdai, báni ítélőszék * városi bíróságok * fogott bírák (arbitri) - egyházi fórumok (szentszékek) A szentszéki fórumok előnyei: 1. Szakképzett bírák ítélkeztek Ez azért volt lényeges, mert a világi bíróságok bíráitól ezt nem követelték meg. A világi bírák többnyire semmiféle jogi képzettséggel nem rendelkeztek Ezzel szemben az egyházi bíróságokon alapvetően csak egyetemi jogi végzettséggel, s ennek megfelelően római jogi és kánonjogi ismeretekkel rendelkező személyek ítélkezhettek. 2. Írásbeliség

Ehhez nagyobb fokú bizalom, társadalmi elfogadottság társult, főleg nyugaton, s különösen a jogi ügyekben, ahol az írásbeliségnek, a dokumentumoknak döntő jelentősége volt már ekkor is. (Az írásbeliségnek jogtörténeti szempontból is jelentősége van, hiszen az egyes peres eljárások során keletkezett iratokban, határozatokban jogi tények maradtak fenn az utókor számára. Magyarországon a Szent Istvántól Mohácsig terjedő időszakban kb 6700000 oklevél maradt fenn, amelyeknek 80 %-a jogi dokumentum) 3. Az alkalmazott jog homogenitása Az egyházi bíróságok nem a helyi szokásjogot alkalmazták, hanem a ius communét. A ius commune univerzális jognak minősült, a római jogi alapokra épülő kánonjogot jelentette, az ún. ius novumot, amely egész Európában egységesen az egyházi bíráskodás jogi alapját képezte. 4. Perorvoslat lehetősége: ez nagy újdonságnak számított a középkori Európában, hiszen a germán jog nem ismerte a

perorvoslatot. A késő császárkori római jogra építkező kánonjog azonban megtartotta a fellebbezés intézményét, azaz a jogvita nem zárult le végérvényesen az első bírói döntés után, az ellen még magasabb szentszékhez lehetett fordulni perorvoslatért. (A világi fórumokon még hosszú évszázadokig nem volt lehetőség a fellebbezésre.) A szentszéki fórumok hátrányai: 1. A végrehajtás bizonytalan A szentszékek mögött nem állt olyan erőszakszervezet, amelynek segítségével ki lehetett volna kényszeríteni az egyházi bíróság ítéletének a végrehajtását. 2. Külhoni relációban drágaság: ha a fellebbezést külföldi szentszékhez nyújtották be (pl a pápához), ez egyrészt nagyon drága volt, másrészt az akkori rossz közbiztonságra figyelemmel a hosszú út miatt veszélyes is. 3. A latinitásból adódó nehézségek: a szentszékeken latinul folyt az eljárás, s bár a műveltebb emberek közül sokan tudtak latinul, de csak

olvasni, írni már sokkal kevesebben, amihez az is hozzájárult, hogy a szentszékeken az ún. minuscula-írást használták, ami kb 10.000 írásjelet tartalmazott A szentszéki fórumok A szentszékek az egész latin Európát lefedték, s szigorú alá-fölérendeltségi rendszerben épültek fel Róma központtal. Egységes anyagi jogi és eljárásjogi szabályok alapján működtek 2 1. Sacra Rona Romana (Róma) Az elnevezés: sacra = szent, rona = kerek, Romana = római Ez a legfőbb egyházi bírói fórum, amely a lateráni palotában található kerek teremről kapta a nevét, ahol a bírósági üléseket tartották. Ezen a bírói fórumon elvileg a pápa elnökölt, de gyakran helyettesítették őt. Voltak viszont ún. jogászpápák, mint pl III Ince, akik sűrűn személyesen elnököltek A római szentszéken eredetileg első fokon is tömegével intéztek ügyeket, a XIV. századtól azonban csak fellebbezési fórumként működtek. 2. érseki szék

(egyháztartományi szék) (Azért fontos a kettős megnevezés, mert nem mindenütt nevezték érsekségnek az egyháztartományt) Ez volt a püspöki egyházmegyei bíróságok fellebbviteli fóruma. Magyarországon két tartományi szék volt, a Kalocsai és az Esztergomi Érseki Szék. A Kalocsai Érseki széken hozott határozat ellen az Esztergomi Érseki Székhez lehetett fellebbezni. Ez azt jelentette, hogy Magyarország egy centrális egyháztartomány volt, ami egyedülálló volt Európában. 3. Officiolatus (egyházmegyék) (püspöki szék) Ezek voltak a legfontosabb egyházi fórumok, amelyeket egyházmegyénként szerveztek meg. Ezeken intézték el a legtöbb bírósági ügyet. Általános hatáskörű bíróságok voltak, azaz az érseknek és a pápának fenntartott ügyek kivételével minden ügyben eljárhattak. (PL a királyt nem átkozhatták ki) Kevés ügy tartozott a pápa ill. az érsek kizárólagos hatáskörébe, az ügyek 99 %-ában az officiolatusok

eljárhattak Ez természetes is, hiszen az egyházmegyék élén a püspökök álltak, a püspöki méltóság pedig a legmagasabb szintű az egyházban. (A pápa is csak püspök, Róma püspöke) A püspökök ui az apostolok utódai, az apostoloknál magasabb rang pedig nincs a keresztény egyházban. A IV. lateráni zsinat nagyon megnövelte a püspöki székek joghatóságát, a főesperesi székek rovására. 4. Főesperesi szék (főesperesi kerület) Ezek már nem általános hatáskörű bíróságok. A kisebb jelentőségű ügyekben jártak el, s ezzel tehermentesítették a püspöki bíróságokat. Ezek voltak a legalsóbb szintű egyházi fórumok A pórnép az egyszerűbb, de jogi megítélést igénylő ügyeiben gyakran fordult a főesperesekhez. A főesperesek is jelentős személyek voltak. Magyarországon pl egy-egy főesperesi kerület egy-egy vármegyével esett egybe. (Egy püspökségbe több vármegye tartozott) A szentszékek tisztségviselői A különböző

szintű szentszékeken nem egyforma tisztviselői apparátus dolgozott. - Az officiolatusban gyakorlatilag megtalálható valamennyi általánosan jellemző tisztviselő - Az érseki és a pápai széken speciális tisztviselők is működtek 1. Bíró lehetett * officialis * vicarius generalis in spiritualibus A bíró személyétől függően kétféle szentszék alakult ki, amelyek között a különbség jogföldrajzi jellegű. Az Alpoktól északra eső országokban az egyházmegyei bírót officialisnak, az Alpoktól délre eső országokban pedig vicariusnak hívták, a vicarius által vezetett szentszéket pedig helynöki széknek. A vicarius a püspök általános helyettes volt lelki ügyekben, és ú töltötte be a bírói tisztséget 3 is. A püspöki bíróságok élére nem állítottak fel új tisztséget, hanem ezt a feladatot rábízták az akkor már egyébként is létező első püspöki helyettesre. Az officialis eredetileg az egyházmegye gazdatisztje volt,

de ez nem volt olyan nagy tekintélyű tisztség, mint a vikáriusé. Egészen más volt az egyházon belüli státusza a vikáriusnak, mint az officiálisnak. - A vikárius csak klerikus lehetett, az officialis világi személy is. Ténylegesen is tömegével fordult elő, hogy az Alpoktól északra fekvő országokban nem egyházi személyek vezették az egyházi bíróságokat. Ez úgy volt lehetséges, hogy a IV lateráni zsinat (1215) egyik konstitúciója részletesen rögzítette, hogy az egyházmegyei bírónak milyen kritériumoknak kell megfelelnie. Ezek között nem szerepelt, hogy klerikusnak kell lennie Ez nem véletlenül maradt ki, kizárólag tudás szerinti kritériumokat határoztak meg (Nem tartott az egyház attól, hogy veszélyeztetné a pozícióját az, ha az egyházi bíróságokon világi személyek bíráskodnak. A bírói kinevezés legfontosabb kritériuma * az volt, hogy az illető a római kánonjogban jártas, egyetemet végzett személy legyen.

(Természetesen a vikáriusra is vonatkozott ez a feltétel). Az egyes szentszékek a saját rendtartásukban speciális feltételeket is megállapíthattak. Pl a legjelentősebb egyházmegyék csak tudományos fokozattal rendelkező jogászokat alkalmaztak bíróként.) * az egyetemi végzettség mellett gyakorlati tudást is igazolni kellett. Ez általában valamilyen alacsonyabb szentszéki tisztségben eltöltött gyakorlatot jelenthetett, - Mivel a vikárius klerikus volt, az ő kompetenciája olyan ügyekre is kiterjedt, amelyekben a világi jogállású officialis nem járhatott el. (Pl a klerikusok egymás közötti egyházi kötelmi ügyeiben) - A helynöki szék szükségképpen szélesebb hatáskörrel rendelkezett, mint az officiolatus, abból adódóan, hogy itt vikárius ítélkezett. Magyarország dél-európai mintát követett, tehát itt helynöki bíráskodás folyt. 2. iurisperiti (iuristicius) A bíró szakmai, tudományos ismeretekkel rendelkező segítői,

esetenként bírótársai. Két változata alakult ki: - praktikusok: ezek nem egyetemen szerzett tudást képviselő jogászok voltak, hanem egyegy ország vagy tartomány világi szokásjogát, a helyi szokásjogot ismerő személyek. Rájuk azért volt szükség, mert a szentszékek kompetenciája kiterjedt a teljesen világi ügyek elbírálására is, amelyekben a helyi szokásjogot kellett alkalmazni. A praktikusok nem szükségképpen voltak a szentszék alkalmazottai, gyakran csak alkalmanként kérték fel őket arra, hogy vegyenek részt egy-egy ügy elbírálásában. Ilyen praktikus volt pl Szent Ivó (a jogászok védőszentje), aki egy egyszerű falusi plébános volt, de a szokásjog elismert szaktekintélye, ezért nagyon sokszor hívták meg az egyes szentszékeken való bíráskodásban való részvételre. - doktorok: egyetemen tanult jogászok, akik általában doktori címet is szereztek. Ők a római jog, s különösen a kánonjog tudósai voltak. 3. procurator

(Ügyésznek, esetleg ügyvédnek lehetne a szót lefordítani. A középkorban ezek a kifejezések egymás szinonímái voltak, ua. a személy gyakran részben a mai értelemben vett ügyészi, részben ügyvédi feladatot is ellátott. Pl ilyen volt nálunk Deák Ezért a magyar szóhasználatban sokáig élő prókátor kifejezés – ami mind az ügyvédi, mind az ügyészi feladatkört ill. hivatást lefedte – pontosabban visszaadja e szó tényleges értelmét A procurator a bíróhoz hasonló jogi képzettségű és tudású jogász volt. Uo. alkalmazott tisztviselője volt a szentszéknek, mint a bíró A procurator és a bíró is a 4 „püspök asztalánál étkezett”, ami azt jelentette, hogy időnként a püspök juttatott nekik valamit a püspöki javadalmakból, de mai értelemben vett fizetést nem kaptak. Egy-egy szentszék általában 1-5 fő prokurátort foglalkoztatott. A bírót és a procuratort is a püspök nevezte ki. Ha új püspök került az

egyházmegye élére, gyakran új bírót. s esetenként új procuratorokat nevezett ki A procurator kinevezésének feltételei: - jogi egyetemi végzettség - gyakorlat (ha nem is olyan mértékű, mint a bíró esetén) Erre azért volt szükség, mert a szentszékeken az eljárás a ius novum, azaz a római kánonjog alapján folyt, ezt tehát jól kellett ismerni. Ilyen fajta tudást pedig csak az egyetemeken lehetett elsajátítani. Lényeges, hogy az eljárás mindig a kánonjog alapján folyt, s csak az anyagi jog tekintetében jöhetett szóba a helyi szokásjog alkalmazása. A prokurátor feladata: - képviselte az egyházat pl. az eretnekperekben Ilyenkor ő képviselte a vádat, így működése ebben az értelemben a mai ügyésznek felel meg. - ellátta az egyházi bíróságok előtt folyó perekben a felek képviseletét (ügyvédi jellegű tevékenység) Utóbb a világi igazságszolgáltatásban is megjelent a prókátor, ugyancsak a fenti kettős tartalommal, tehát

prókátor látta el egyrészt a vád képviseletét, másrészt a magánszemélyek jogi képviseletét is. Lényeges különbség azonban, hogy a világi prókátorokkal szemben nem volt követelmény a jogi egyetemi végzettség. (Nálunk csak a XIX: sz második felében írták ezt elő) 4. advocatus A mai értelemben vett ügyvédnek tekinthető de azzal, hogy a középkorban az advocatussal szemben nem volt követelmény a jogi végzettség vagy a jogi szakértelem. Nem szentszéki alkalmazott, ezért nem követelték meg tőle a jogi egyetemi végzettséget. A peres felek perbeli képviseletét látta el. Leggyakrabban a pereskedő felek plébánosai jártak el advocatusként, mert tudtak olvasni, így jobban eligazodtak a peres iratokban, s általában műveltebbek voltak, mint az egyszerű emberek, jobban meg tudták fogalmazni a mondanivalójukat, hatásosabban tudtak érvelni. De bárki lehetett advocatus, meghatalmazás viszont szükséges volt ahhoz, hogy el tudjon járni.

5. közjegyző (notarius publicus) Ma is hasonló jelentéstartalma van a szónak, mint a XIII. században Eredetileg jegyzők voltak (nótáriusok), Továbbra is volt, aki jegyző maradt, egy részükből azonban közjegyző lett, s megváltozott a feladatuk. A közjegyzők kinevezésüket kaphatták a - pápától (pápai közjegyző) - a német-római császártól (császári közjegyző) - mindkettőtől (pápai-császári közjegyző) Feladatuk: - a peres iratok, jegyzőkönyvek elkészítése Megjelenésük a IV. lateráni zsinathoz köthető (1215), amelynek az egyik konstitúciója előírta kötelező jelleggel, hogy a kánoni pereket jegyzőkönyvezni kell. (Ekkor még a királyi bírói fórumok is jellemzően szóbeliek) Minden releváns jogi cselekményt le kellett írni a perrel kapcsolatban, hogy az esetleges perorvoslat elbírálása során az elsőfokú eljárásban történtek ellenőrizhetők legyenek. A fellebbezés elbírálása a „pertest”, azaz az írásbeli

peranyag alapján történt. Már a per kezdeményezése is csak írásban történhetett (ezért is volt szükség a procuratorokra) 5 A közjegyző rendes szentszéki tisztviselő volt, hasonlóan a procuratorhoz. - közhitelességi tevékenység (hiteles helyi tevékenység) Magyarország kivételével egész Európában kialakult a közjegyzők közhitelességi tevékenysége, azaz a közhitelességi okiratok kiállítása, őrzése, és hiteles másolatok kiállítása. (Ez a közjegyzők eredeti tevékenységében nem szerepelt, ezt a feladatot a lateráni zsinat konstituciója nem tartalmazta. A magyarországi közjegyzőknek ez a közhitelességi tevékenysége nem alakult ki a középkorban, nálunk is voltak közjegyzők, de a közhitelességi tevékenységet nem ő, hanem a káptalanok és a konventek végezték.) A közjegyzőknek ez a közhitelességi tevékenysége megmaradt, az eredeti funkciójuk, a jegyzőkönyvezetés viszont az újkorra már megszűnt. A

közhitelességi tevékenység kiteljesedésének a magyarázata, hogy az emberek a fontosabb jogügyleteik írásba foglalása céljából a szentszékekhez fordultak, mert -előnyösnek tűnt, hogy annak a szentszéknek a tisztviselője foglalja írásba az ügyletet, amely szentszék majd esetleges jogvita esetén eljár az ügyben, és - a szentszéki tisztviselővel szemben nagyobb volt a bizalom 6. pecsétnök Ilyen tisztviselőt csak a nagyobb szentszékek alkalmaztak a pecsét őrzésére, kezelésére. Azzal függött össze ez a tisztség, hogy az okiratoknak érvényességi kelléke volt a pecsét használata. A pecsét annak a személynek az auktoritását közvetítette, akinek a nevében a iurisdictiot alkalmazták. A szentszékeknek általában nem volt saját pecsétjük, a püspök vagy az érsek pecsétjét használták. 7. küldöncök Ők kézbesítették a szentszékek határozatait. Ez sokszor a plébános közvetítésével történt, azaz a küldönc a

plébánosnak adta át a szentszék határozatát, s ő továbbította azt a címzettnek. Ez azért is alakult így ki, mert -7- a plébános tudott olvasni és -8- lehetett olyan határozat, amelyet a plébánosnak ki is kellett hirdetni (pl. kiközösítés) Egyházi kiváltságok -9- privilegium fori -10-privilegium canoni Az egyházi bíráskodás hatásköre A klerikusok a római kánonjog, a ius novum hatálya alá tartoztak. III. Ince pápa (jogászpápa volt, ő hívta össze a IV lateráni zsinatot) egyik dekretálisa szerint az egyháznak joga van minden olyan ügy elbírálásához, amely kapcsolatos az emberi bűnnel. Ez egy monumentális hatásköri igény megfogalmazása, amit az egyház sem vett komolyan. -11-Az egyház saját maga is elhatárolódott bizonyos ügyek elbírálásától. A testcsonkítással és halálbüntetéssel járó büntetőügyeket, azaz a nyilvános gonosztevőkkel szembeni büntető eljárások lefolytatását a szentszékek nem vállalták.

Még az inkvizíciós eljárásokban, azaz az eretnekek pereiben is csak azt állapították meg, hogy eretnek-e az illető vagy nem, ha igen, a büntetés kiszabására átadták a világi bíróságnak. -12-A korabeli világi hatalom is szigorúan kizárta az egyházi iurisdictiot bizonyos ügyekből. 6 A szentszékek hatáskörének megállapítása szempontjából fontos egy 1344-ből fennmaradt erdélyi egyházi ítélet, amely felsorolta az egyházi bíróságok által ténylegesen gyakorolt kompetenciákat. Kizárólagos szentszéki illetékesség alá tartozó ügyek: Azok az ügyek, amelyekben csak az egyházi bíróságok járhattak el. Ezekben tehát a világi bíróságok nem ítélkezhettek, az egyháziak viszont nem utasíthatták el a iurisdictiot. Ezekben nem is volt vita az egyházi és a világi fórumok között. Ide tartoztak: -13-a tág értelemben vett házassági ügyek -14-a keresztény hit tisztasága feletti őrködés (eretnekügyek) Az ilyen ügyekben az

egyház hivatalból is megindíthatta az eljárást. Pl Hódító Vilmos ellen az egyház hivatalból indított eljárást házasság érvénytelenítése iránt, mert ő és a felesége rokonok voltak, kapcsolatuk vérfertőzésnek számított. Alternatív illetékesség Azok az ügyek tartoztak ide, amelyekben a fél választásától függött, hogy egyházi vagy világi bíróság előtt indítja meg az eljárást. Ilyenek pl: -15-egyháziak és nők bántalmazása -16-szüzek és asszonyok megbecstelenítése ( Ez nagyon súlyos bűncselekménynek számított, nálunk pl. Szent Istvántól halálbüntetéssel sújtották) A durva, egyértelmű erőszak esetén általában a világi bíróság járt el, de ha rejtett körülmények között zajlott, nehezen bizonyítható volt, akkor inkább a szentszékek foglalkoztak vele. -17-házasságtörés  ha tettenérés (civiliter) történt, általában a világi bíróság járt el  ha nem volt egyértelmű a házasságtörés,

akkor inkább a szentszék -18-végrendeletekkel kapcsolatos perek: ennek az a magyarázata, hogy a végrendelet intézményét sem az ősi germán, sem a magyar szokásjog nem ismerte, a római jog viszont igen, így az egyházi bíróságok ezekhez az ügyekhez jobban értettek. de ha a végrendelet nemesi birtokot érintett, a királyi bíróságok általában magukhoz vonták az ügyet. -19-női különjogokkal kapcsolatos perek (özvegyi jog, hajadoni jog, leánynegyed) Ezek alapvetően vagyonjogi perek voltak, s különösen nagy számban fordultak elő Magyarországon (pl. hozománnyal kapcsolatosak), amelyekben az ősi magyar szokásjogot alkalmazták. Nem voltak illetékesek a szentszékek -20-hűbéri joggal kapcsolatos perek (kivéve, ha a hűbérbirtok ura klerikus volt) -21-a nyilvános gonosztevőkkel kapcsolatos perek A keresztény házasság Előzmények, alapok A római jog , valamint a kelta és germán ősi szokásjog kevés figyelmet fordított a házasság

intézményére, erre elegendőek voltak a vallási és az erkölcsi normák. A keresztény vallás elterjedése előtt a házasság közös jellemzői Európában: - csak férfi és nő közötti kapcsolatot jelenthetett 7 - Mindig két család kapcsolatát jelentette. Az általános az volt, hogy a két családfő állapodott meg egymással, s nem az érintett felek választották egymást. - A házasságkötés jellemző formája a nővásárlás volt. (A nők általában jelentős vagyoni értéket képviseltek. A keresztény és az ősi házasság közös vonása, hogy annak fő célja az utódok nemzése és felnevelése. Ha ez a cél nem valósult meg, ez a házasság érvénytelenítését vonhatta maga után. A keresztény házasság fogalma: consensus facit matrimonium/nuptias - consensus: szabad, egybehangzó akaratnyilvánítás - matrimonium/nuptias: együttélés A házasság tehát a házasuló felek szabad, egybehangzó akaratán alapuló együttélése. A

keresztény házasság fő jellemzői: 1. consensus elve: A keresztény házasság intézményének alapvető változása az ősi ill. a római kori házassághoz képest a consensus elve. Ezzel az elvvel a keresztény egyház kifejezésre juttatta, hogy a házasságot nem a szülők (családfők) megállapodása hozza létre, hanem a házasuló felek szabad akarata. A szabad akarat hiánya azonban nem tette eleve érvénytelenné a házasságot, hanem csak akkor, ha a szentszék erre az okra alapítottan kimondta a házasság érvénytelenségét. Ténylegesen a középkorban továbbra is alapvetően a szülők döntöttek gyermekeik házassága ügyében, s a consensus elve csak a házasság érvénytelenítése iránti perekben érvényesült. A szentszéki bíróságokon egyébként voltak nem is kis számban olyan perek, ahol a felek (vagy valamelyik fél) a consensus hiányára hivatkozva kérték a házasság érvénytelenné nyilvánítását, s nem ritkán sor is került ilyen

ítéletek meghozatalára. 2. felbonthatatlanság: Az érvényesen létrejött keresztény házasság felbonthatatlan. A keresztény egyház tehát nem ismeri el a válás intézményét. Ez azért kiemelendő, mert a római, a kelta és a germán hagyományok szerint is megengedett volt a válás. A férj gyakorlatilag bármikor elbocsáthatta a feleségét. (A feleség lehetőségei már korlátozottabbak voltak e téren) A keresztény szemlélet egy radikálisan új intézményként vezette be a házasság felbonthatatlanságát. Ebben nagy szerepe volt a kánonjogtudománynak: -22-a házasság intézményére jogi normák nemigen voltak, a keresztény egy ház pedig az ősi szokásjogoktól igyekezett elhatárolódni. -23-Az Újszövetségben szerepel egy olyan kitétel, miszerint „amit Isten egybekötött, azt ember szét ne válasza”. Ez pedig megfelelő teológiai kapaszkodót nyújtott az egyházjogászok számára ahhoz, hogy a házasság felbonthatatlanságának jogi

alapjait is megteremtsék. -24-A felbonthatatlanság elve logikailag jól kapcsolható volt a consensus elvéhez. Lehetőség volt azonban arra, hogy az egymással együtt élni végképp nem tudó házasfelek „ágytól és asztaltól” elváljanak, (separatio a mensa e toro) azaz, hogy mentesüljenek a házastársi kötelezettségeik teljesítése alól (amelyek az „ágyhoz” és az „asztalhoz” kapcsolódtak) és gyakorlatilag külön éljenek. Ez azonban nem történhetett meg egyszerűen a felek, vagy valamelyik fél puszta akaratából, hanem csak akkor, ha a szentszék az ágytól és asztaltól történő elválás iránt indított perben ilyen ítéletet hozott. Az ilyen ítélet ugyanakkor magának a házassági köteléknek a fennállásán nem változtatott, a felek továbbra is házastársak maradtak, nem köthettek újabb házasságot, csak a házastársi kötelezettségeik 8 teljesítése alól mentesültek. Más oldalról, bár az ilyen szentszéki

ítéletek azt is tartalmazták, hogy a felek próbálják egymást elfogadni, de ha ez megtörtént, újra el kellett menniük a szentszéki bírósághoz, s az hozhatott olyan ítéletet, hogy a felek között helyreállítja az életközösséget. A házasság érvénytelensége Az érvénytelen házasságot úgy kellett tekinteni, mintha az létre sem jött volna. Érvénytelenségi okok: -25-consensus hiánya: Ez volt a legegyértelműbb érvénytelenségi ok, de nehéz volt bizonyítani. -26-vis ac metus: Azok az esetek tartoztak ide, amikor valamelyik fél arra hivatkozott, hogy kényszer, fenyegetés vagy erőszak hatására tett házasságkötési nyilatkozatot. -27-az elhálás elmaradása: Ez az érvénytelenségi ok azzal függött össze, hogy a házasság kifejezett célja az volt, hogy utódok szülessenek. A régi germán szokásjog pl. akkora súlyt fektetett az elhálásra, hogy az gyakran nyilvánosan kellett, hogy végbemenjen. Az elhálás megtörténtével

teljesedett be a házasság Ugyancsak germán szokás volt, hogy a férj a nászéjszakát követő reggelen ajándékot (Morgengabe) adott a feleségének, ezzel fejezve ki azt, hogy teljesedésbe ment a házasság, s hogy a nőt a háza asszonyaként elfogadja. Az elhálásnak nem kellett feltétlenül a házasságkötést követően közvetlenül megtörténnie, de ha viszonylag hosszabb idő után sem került rá sor, erre hivatkozva már lehetett kérni a szentszéktől a házasság érvénytelenítését. -28-vis ac metus -29-gyermekáldás elmaradása: erre az okra általában csak hosszabb idő eltelte után lehetett hivatkozni. A férj és a feleség is indíthatott erre az okra alapítva érvénytelenítés iránti pert. Az ilyen perben a szentszék bizonyítási eljárást folytatott le annak tisztázására, hogy miért maradt el a gyermekáldás, kivéve, ha a felek egyezően állították, hogy próbálkoztak, de az eredménytelen maradt. Ha a szentszék ezen

érvénytelenségi ok alapján érvénytelenítette a házasságot, azt is kimondta, hogy melyik fél hibájából maradt el a gyermekáldás. Ez a fél újabb házasságot nem köthetett. -30-incestus (vérfertőzés): Az egyház tiltotta a közeli rokonok közötti házasságot. Több francia királyt, vagy pl. Hódító Vilmost azért közösítette ki az egyház, mert unokatestvérével kötött házasságot, s nem volt hajlandó megszakítani az együttélést a házasság érvénytelenítése ellenére sem. III Ince pápa a IV lateráni zsinaton az addigi hetedízigleni rokoni körön belüli tilalmat leszűkítette negyedíziglenire ( ez azt jelentette, hogy a másod-unokatestvérekre még vonatkozott a tilalom) A hetedízigleni tiltás azért volt nagyon sérelmes, mert a házasságkötésekről nem vezettek nyilvántartást,(kötelező egyházi szertartás sem volt) így nehéz volt tudni, hogy ki kinek a rokona. Ha a felek a negyedítzigleni körön belül kötöttek

házasságot, s ezt a szentszék érvénytelenítette, de a felek ennek ellenére nem voltak hajlandóak elválni, az egyház kiközösítette őket. -31-Az egyik fél kriminalitása: ez is a házasság fő céljával függött össze. Ha ui az egyik fél olyan bűncselekményt követett el, amiért halálra is ítélhették, ez meghiúsíthatta azt, hogy a házasság betöltse a rendeltetését. -32-jogállásbeli különbség: ez nem tette eleve érvénytelenné a házasságot. Akkor jöhetett szóba, ha az egyik fél rabszolga volt. (a középkorban is voltak még rabszolgák) A rangkülönbség, ill. az eltérő társadalmi állás nem volt elég Problémát okozott viszont az, hogy ez az elv gyakorlatilag ellenkezett a kereszténység alapvető elveivel, ugyanakkor az egyháznak a szokásokra is figyelemmel kellett lennie. Szent Ivó egy 9 konkrét ügy kapcsán úgy oldotta meg ezt a problémát, hogy : ha a fél tudta, hogy rabszolgával köt házasságot, nem kérheti a

házasság érvénytelenítését, de ha a másik fél megtévesztette őt a jogállását illetően, akkor igen. Jogforrások 1. Biblia: Ez inkább csak elvi értelemben minősült kánonjogi jogforrásnak Az Újszövetség kevés jogi tényt tartalmazott, néhány elv volt inkább csak az, amit felhasználtak a kánonjogászok a Bibliából. Pl azt, hogy „amit Isten egybekötött, azt ember szét ne válassza” 2. Zsinati határozatok: kiemelendő a IV lateráni zsinat, amelynek határozatai az egséz egyházi bíráskodást új alapokra helyezte. Több határozata pedig jelentős anyagi jogi kánonjogi normák alapjául szolgált. 3. Dekretálisok (pápai törvények): A dekrétum a kánonjog egyik alapfogalma, amelynek különböző nyelvi variánsai vannak. 4. ius novum (új jog): az újra felfedezett késő császárkori római jogra tudatosan ráépített kánonjogtudomány eredményeként kialakult jog, a római jog és a kánonjog közössége. 5. jogtudósok

szakvéleményei: A kánonjog a római jogból vette át azt a gyakorlatot, hogy a jogtudósok szakvéleményeit figyelembe vette egy-egy jogvita eldöntésekor. Ez a gyakorlat a középkori egyházi bíráskodás végig megtartotta. (Idővel a világi bíráskodásban is megjelent ez, főleg a németeknél, ahol ez még ma is előfordul. 6. világi kútfők: a szentszékek időnként világi jogforrásokat is felhasználtak a bíráskodásban Pl. Magyarországon a hozományügyekkel kapcsolatos perekben nem a kánonjog, hanem az ősi magyar szokásjog alapján ítélkeztek a szentszékek. A kánoni per A kánonjog revitalizálta a késő császárkori római jogot nemcsak anyagi jogi, de eljárásjogi értelemben is. A kánoni per a császári per mintájára alakult Ez több szempontból is lényegeden eltért a középkori világi pertől. A kánoni per alapelvei: 1. nyomozó elv inquisitio – inkvizitórius per: A kánoni per jellemzője, amelynek lényege, hogy a per során

rekonstruálják a jogvita alapjául szolgáló történeti tényállást. A kánoni perben tehát a bíróság nyomozott az igazság kiderítése érdekében. Ezzel szemben a világi per vádelvű (accusatorius) volt, azaz a perben nem nyomoztak az anyagi igazság után, csak a peres felek perbeli kijelentéseinek igazságát vizsgálták formális eszközökkel. 2. Írásbeliség Ezt a IV. lateráni zsinat rendelte el Maga a per szóban folyt, de minden releváns körülményt írásban is rögzítettek (közjegyző). 3. Jogorvoslat lehetősége A pervesztes fél a számára sérelmes ítélettel szemben fellebbezhetett a magasabb szintű 10 szentszékhez. A fellebbezés száma nem volt korlátozva, akár a pápáig is el lehetett menni Tehát szükségképpeni jogerős ítélet csak a pápai ítélet volt. „Hatásköri bíráskodás” Az alternatív bíráskodás következményeként időnként –főleg a jelentősebb ügyekben – előfordult bizonyos rivalizálás az

egyházi és a világi bíróságok között. Ilyenkor került sor a hatásköri bíráskodásra . Ennek az volt a lényege, hogy a világi bíróság „átterelő parancsot” (mandatum transmissionale) bocsátott ki az egyházi bíróság felé. Ebben arra hívta fel a szentszéki bíróságot, hogy az adott ügyet olyan stádiumában ahogy az áll, a teljes pertestet (periratokat) küldje meg a világi bíróságnak, hogy az megvizsgálja, valóban a szentszéki bíróságra tartozik-e az ügy. A szentszékek ezeknek a parancsoknak mindig eleget tettek, és gyakorlatilag mindig ottmaradt az ügy a világi bíróságnál. Ez jelzi, hogy a kétfajta fórum közül a világi volt az erősebb. Elvileg a szentszék is kiadhatott volna ilyen átterelő parancsot a világi bíróság felé, főleg ha az egyházi bíróság kizárólagos hatáskörébe tartozó ügyről lett volna szó, de a gyakorlatban ilyen nemigen fordult elő. A per szakaszai: 1. excepcionalis szakasz Ez a per nem

érdemi, előkészítő szakasza. -33-actio libelli (keresetlevél): ezzel indul a per. Ha a fél szóban terjesztette elő a keresetlevelet, azt a procurator foglalta írásba. -34-a perindítás feltételeinek megvizsgálása: ide tartozott pl. annak a vizsgálata, hogy az ügy egyházi bíróság elé tartozik-e, vagy hogy a bíró nem elfogult-e (iudex suspectus) -35-közbenszóló ítélet: olyan határozata a bíróságnak, amely nem az ügy érdemi eldöntésére vonatkozott. Ez ellen is lehetett fellebbezni Ilyen határozatot a per érdemi szakaszában is hozhatott a bíróság. 2. litis contestatio Ez a per érdemi szakasza. Ekkor került sor a bizonyítási eljárásra Ennek keretében a bíróság meghallgatta a feleket és a tanúkat, és megvizsgálhatott ill. beszerezhetett egyéb bizonyítékokat is, pl. okiratokat A legnagyobb jelentősége általában a tanúknak volt (A világi bíróság nem hallgatott meg tanúkat, nem folytatott le bizonyítási eljárást). A

bizonyítási eljárás befejezése után a bíróság mérlegelte a bizonyítékokat, és ennek alapján megállapította a tényállást és meghozta az ítéletet. Szankciók az egyházi bíráskodásban Az egyházi ítéletek megvalósulását elősegítő eszközök, amelyekre azért is szükség volt, mert az egyháznak nem volt erőszakszervezete. 1. kiközösítés: Előzményének tekinthető az ősi germán szokásjogban megtalálható békevesztés intézménye. Ez azt jelentette, hogy az illetőt kitaszította maga közül a közösség. A kitaszítottnak el kellett hagynia a közösséget, szinte nem is tekintették embernek, bárki büntetlenül megölhette. Az egyházi kiközösítésnek több fokozata volt: -36-aggravatio (pl. nem mehetett be a templomba) -37-reaggravatio -38-anathema (kiátkozás): ez teljes kiközösítést jelentett, aminek a súlyosságát jelzi, IV. 11 Henrik canossa-járása. 2. Interdictum (tilalom): Ez általában területi hatályú

kiközösítést jelentett, egy-egy nagyobb földrajzi területre, akár egy egész országra is vonatkozhatott, a pápa jogkörébe tartozott. (IV (Kun) László idején pl a pápa interdictum alá helyezte Magyarországot) Ilyenkor az egyház az adott területen beszüntette a tevékenységét. Nem keresztelt, nem esketett, nem temetett, nem misézett Ennek a középkorban rendkívül súlyos hatása volt az adott társadalomra. 3. Degradatio (lefokozás): Ez a klerikusokkal szemben kiszabható szankció volt,azt jelentette, hogy az egyházi ranglétrán alsóbb fokra kerül az illető, de akár az egyházból is kizárhatták. (Általában így jártak az eretneknek nyilvánított papok.) Szükség esetén az egyház a világi hatalom, a királyi erőszakszervezet segítségét kérhette az ítéletei végrehajtásához. Ezt nevezték brachium saeculare-nak A zsinati konstitutiok és a pápai dekretálisok egyébként rendre felkérték az uralkodókat, hogy nyújtsanak segítséget

az egyházi ítéletek végrehajtásához