Filozófia | Középiskola » Filozófia jegyzet, 2002

Filozófia jegyzet - 2002 Preszókratika A preszókratika a Szókratész (Kr.e 469-399) elõtti görögség filozófiai korszaka a KreVII-Vszban Ide tartozik a milétoszi (ión) természetbölcselet, a püthagóreus irányzat, az eleaták és Herakleitosz tanitása, valamint a posztparmenidésziánus bölcselet az atomistákkal együtt. (Egyes filozófiatörténészek még a szofistákat is ide sorolják, de az õ filozófiájuk eltér a preszókratikusokétól, mivel nem a kozmosz, hanem az egyén és a társadalom kérdéseivel foglalkoznak.) A preszókratikus bölcselet általános jellemzõi: A kozmosz, illetve a phüzisz ([g] természet) kutatása, azaz a kozmosz létrejötte (kozmogónia), mûködési elve (kozmológia) került figyelmük középpontjába.Az e korszakban megjelent irások jelentõs része a Peri phüzeosz [g], azaz A természetrõl cimet kapta. Az elsõ filozófusokat még fizikusoknak nevezték, s nem filozófusoknak (Az elsõ filozófusnak a történeti

hagyomány Püthagóraszt nevezi meg.) A preszókratikusok a káoszból kialakult kozmoszt egy õselembõl, az arkhéból eredeztették. Az arkhé egyébként az õsanyagon kivül (amibõl keletkezett a világ) jelentette egyben azt a törvényszerûséget is, ami szerint mozognak és változnak a dolgok, valamint a tudományos kutatás alapelvét is az arkhé fogalmához tartozónak tekintették (Maguk a preszókratikusok azonban még nem használták az arkhé kifejezést: ld. Herakleitosz -logosz, Parmenidész -"formák") A korszak gondolkodóinak személyében egy új életforma és személyiségtipus jelent meg a már korábban is létezõ jós, költõ, mesterember, államférfi tipusa mellett. A bölcs képes politikai tevékenységet folytatni, de nem tör politikai hatalomra, sõt inkább kivonul a társadalomból. A bölcs anélkül végzi szellemi munkáját, hogy bárki megbizta volna, igy képes megõrizni a függetlenségét. A bölcs az emberi és az isteni

szféra közti közvetitõnek tartja magát, aki a theóriát a gyakorlat mögé utasitva a tudós új tipusát teremtette meg, megalapozva ezzel egy új tipusú nyugati gondolkodásmódot. Tanitásuk csak töredékesen a testimoniumok és a fragmentumok révén maradtak ránk, s ezeket gyûjtötte és rendezte össze Hermann Diels és Walter Kranz a Die Fragmente der Vorsokratiker (A preszókratikusok töredékei) c. mûben A preszókratikusok különbözõ formában fejtették ki bölcseletüket: rövid értekezés (pl. Anaximandrosz, éleai Zénon), aforizma (pl. Herakleitosz), tanköltemény (pl Parmenidész, Empedoklész), hosszabb értekezés (pl Anaxagórasz, Démokritosz), s voltak akik élõszóban tanitottak (pl. Thalész, Püthagórasz) A preszókratikán belül tematikailag -s némileg idõrendi szempont alapján is- három csoportot tudunk elkülöniteni. Az elsõ csoportot (szakaszt) a milétoszi természetbölcselet és a püthagóreus irányzat ellentéte fémjelzi. A

milétoszi iskolához tartozott Thalész, aki a vizet tartotta arkhénak, s aki szerint a dolgoknak lelkük van (hülozoizmus), valamint Anaximandrosz (arkhé = apeiron) és Anaximenész (arkhé = levegõ). Közös jellemvonása gondolkodásuknak az, hogy az arkhét valamilyen konkrét, azaz anyagi minõségre vezették vissza, hogy a világot változónak, mozgásban levõnek tekintették, s hogy a természeti jelenségek racionális magyarázatára törekedtek, s nem érték be mitikus világképpel. Velük "szemben álló" irányzatnak tekinthetõ a püthagóreusoké, mert ez utóbbiak a realisztikus filozófia helyett az intellektualizmus felé törekedtek. Ez tükrözõdik az arkhé megválasztásában is, ugyanis az õselem nem anyagi természetû, hanem absztrakt entitás, jelesül a szám, mellyel minden leirható és megmagyarázható. Tagadták a világban zajló változás lehetõségét, s azt látszatnak minõsitették, emellett az érzékelés és megfigyelés

helyét náluk felváltotta a matematikai gondolkodás és az intuició. A püthagóreusok szemléletét fejlesztették tovább az eleaták (Xenophanész, Parmenidész, éleai Zénon), akik a világot két részre bontották a doxa- (jelenség-, látszat-)világra és az aletheia valós világára. A VAN, a létezõ (az aletheia) világát tekintették létezõnek, mely örök, változatlan, s nem ismerhetõ meg pusztán az érzékszervek segitségével, hanem csakis az értelem erejével. Ezzel a véleménnyel szállt szembe a milétoszi 1 iskola tanitását több ponton is követõ Herakleitosz, aki arkhénak a tüzet tartotta. Szerinte a kozmosz logosza ("értelme" és törvényszerûsége) az állandó változás, azaz a lét és nem-lét egymásba való permanens átmenete és dialektikus egysége a létesülés.(dialektikus ontológia) (Herakleitosz és az eleaták a preszókratika második szakaszát képezik.) A preszókratika eddigi két szakaszában rejlõ

ellentét már-már filozófiai zsákutcát sejtet, de ezt a válságot sikeresen oldják meg a posztparmenidésziánus bölcselõk, akik a világ állandóságát, változékonyságát, mozgását egyszerre tételezik. Szerintük a világot alkotó õselemek önmagukban változatlanok és állandók. Pl Empedoklész 4 arkhéja (tûz, viz, levegõ, föld), az atomisták (Demokritosz, Leukipposz) atomjai, Anaxagorász homoiomereiái. Viszont ezek összetétele különbözõ lehet, azaz az elemek eltérõ módon kapcsolódhatnak egymáshoz, attól függõen, hogy az õket rendezõ elv (atomistáknál a véletlen, Empedoklésznál a Szeretet és a Viszály, Anaxagorasznál a NouszÖ hogyan rendelkezik. Ily módon mig a felszinen állandó változás figyelhetõ meg, addig a kozmosz alapját képezõ arkhék sem mennyiségileg, sem minõségileg nem változnak. Platón (i.e427-347) Raffaello Athéni iskola cimû festményének részletén Platón és Arisztotelész látható. A fölfelé

mutató alak, Platón az ideák világára irányítja a figyelmet, Arisztoteleész pedig a konkrét tapasztalati valóságra. Athénban született. Elõkelõ athéni család sarja volt (anyai ágon Szolón rokona) (Eredeti neve Arisztoklész volt, de ezt széles válla miatt Platónra (széles) változtatják.) Kiváló testi és szellemi képzésben részesül. Fiatalon költésztettel foglalkozik (vers, tragédia) de Szókratésszel való találkozása után megsemmisíti mûveit. Filozófiai fejlõdésére Kratülosz (Hérakleitosz gondolatait közvetíti) és Szókratész gyakorolt maradandó hatást. Ie 407-tõl hallgatta Szókratész tanításait egészen a mester haláláig. Utána menekülni kényszerül Athénból Megarába (Eukleidészhez), majd visszatér Athénba. Késõbb háromszor is ellátogat Szüraküszaiba (1 ill 2 Dionüszosz kívánságára), de mindhárom útja sikertelen volt. Szüraküszaiban az ideális államot igyekezett megvalósítani, de az udvar (és a

kor) ellenállása miatt ez meghiúsult. Ezek az utak Platón gondolkodását is befolyásolták. Az elsõ út után írja meg az Állam címû dilógusát, a második után az Államférfit és a harmadik után a Törvényeket. Az útjairól a Hetedik levélben szól részletesen I.e 387-ben megvásárolja Akadémosz Hérosz ligetét , s megalapítja az Akadémiát (Az iskolában alapvetõ volt a geometria és a matematika ismerete, ezt követte a voltaképpeni filozófiai képzés). Az Akadémiát 529-ben záratja be Justinianus császár. Itt tanul Arisztotelész Szellemi fejlõdését 4 tényezõ befolyásolta határozottabban: Szókratész (elsõsorban etikai problémák), Hérakleitosz (érzékekkel felfogott világ örökös változása), Parmenidész (létezõ idõtlensége) és Püthagorasz (lélek halhatalansága [orphizmus], lélekvándorlás, misztika). Fõbb mûvei: Dialógusai alapján filozófiájának 3 fõ korszaka van: 1. A korai (vagy Szókratészi ) periódus :

pl:Lakhész, Szókratész védõbeszéde, Gorgiász, Kritón, Kharmidész, Euthüdémosz 2. Középsõ korszak: A lakoma (Szümposzion), Kratülosz, Phaidon, Phaidosz, Állam 3. Harmadik (késõi) periódus: Timaiosz, Törvények, Philébosz, A szofista, Levelek Ideatan: A platóni kétvilág elmélet (a formák, illetve az érzékekkel felfogható dolgok világa) eredetét valószinûleg a szókratészi bölcseletben kereshetjük. Az érzékelhetõ dolgoktól független, örök realitás világát képezõ formák tanát dolgozta ki, szembeállítva ezt az univerzummal, ami élõ teremtmény. A hagyomány Szókratésznak tulajdonította a defíníció felfedezését, s Platón ezt folytatva ("a miben áll?" kérdést boncolgatva) jut el az õsképhez. (eidosz, idea) Az eidosz (forma, fajta), az idea (alak, jelleg) és az úszia (lét, lényeg) ugyanarra a változhatatlan, örökké létezõ csoportra vonatkoznak. Az érzékelhetõ világ dolgai részesednek az ideákban, s

azokkal a részesedés (methexisz) viszoonyában állnak. (Azt azonban Platón sem taglalja, hol vannak ezek az ideák és hogyan részesedünk belõlük.) A részesülõben a részesülés után megjelent tulajdonságnak ugyanaz a neve, mint az ideáknak, amelybõl részesült. Nem tudjuk egész pontosan, hogy mi mindennek van ideája, de a következõknek biztosan van: viszonyok (egyenlõ, kisebb, nagyobb) matematikai idomok (háromszög, kör, négyzet) érzetminõségek (hideg, meleg, fekete, fehér) 2 elemek (tûz, víz, föld, levegõ) értékek (szép, jó) fajták (ember, ló). Platón szerint a szépség örökké változatlan ideájára irányul a filozófus figyelme (ld. Lakoma vagy Szümposzion) A jó és szép egyet jelent az igazságos fogalmával. A szép oka a jónak, s azért foglalkozik az ember szép dolgokkal (pl: bölcselettel) mert ennek eredménye a jó. A bölcsesség a jó lényegi megismerése Platón 3 híres hasonlattal világította meg a jó

ideájának természetét: 1. Naphasonlat 2 osztott vonal hasonlat 3. Barlanghasonlat Anamnézisz (visszaemlékezés) elmélete: püthagoreus gyökerekbõl és az orphikus hagyományból (a test a lélek börtöne) ered. ( A geometriában járatlan embert ráébreszthetjük kérdések segítségével a tudásara, mert eredendõen megvolt benne) Az igaz véleményeket oksági gondolatmenettel kell kötözni az emberi lélekhez, mert különben elillan. Ehhez szükséges a visszaemlékezés. Tehát tulajdonképpen a tanítás és a tanulás visszaemlékezés (Az emberi lélek mielõtt beköltözött volna a testbe, ivott a felejtés folyójának vizébõl, ezért nem emlékezhet az ideák világára.) A dialógus, mint módszer: A szofisták és Szókratész is használták, de Platónnál tudatosan használt új irodalmi mûfajjá vált. Ez valójában egy szigorúan szabályozott kérdés-felelet formájú párbeszéd a kérdezõ (mester) és a válaszoló (tanítvány) között. A

kérdezõ fejti ki a nézeteit (kérdéseik sorozatában), a válaszoló csak egyetérthet, vagy nem érthet egyet, legfeljebb azt jelezheti, hogy nem érti a kérdést, de ahhoz nincs joga, hogy saját állláspontját kifejtse. A dialógus zerkezete a következõ: 1. célkitûzés 2 alaptétel rögzítése 3 bizonyítás Társadalomelmélet és etika: Társadalomfilozófiai munkái közül kiemelkedik az Állam. (Fontos azonban, hogy az ebben írt nézeteit késõbb felülvizsgálja a Törvényekben.) Az Állam (Politeia) kiindulópontja az igazságosság. Szerinte az igazságos ember boldog, az igazságtalan boldogtalan Az igazság általánosan érvényesülõ formája lehet az állam. Az államban 3 emberfajta létezik: arany (vezetõk), ezüst (segéderõk, hadsereg), bronz-vas (kézmûves-földmûves). Ez megfelel az értelemes, haragvó és vágyakozó lélekrésznek. A vezetõk értelemmel és a bölcsesség erényével, a segéderõk indulattal és a bátorság erényével, a

földmûves-kézmûves réteg vágyakozással és a mértékletesség erényével rendelkezik. S ha mindez együttesen, harmónikus egyensúlyban van meg, akkor megjelenik a negyedik erény: az igazságosság. Az államot a legbölcsebb embereknek kell irányítaniuk, azaz a filozófusoknak. Feladatuk a szép, a jó, az igazságos törvényének az immanens világra történõ alkalmazása. Azonban a filozófust is nevelni kell, a jó felé kell irányítani. A számolás, a mértan és a csillagászat tudománya felhasználható a képzéskor, de ezeket csak bevezetésnek tekinthetõk. A legtisztább tudást a dialektika nyújtja, melynek célja a jó megismerése. Felfogását az államformák értékrendjérõl hat fokozatra szokták osztani: 1. alkotmányos monarchia -egy ember törvényes uralma 2. arisztokrácia -tõbb kiváló férfi kormányoz 3. demokrácia -sokak alkotmányos uralma A következõ három törvény nélküli: 4 anarchikus demokrácia -alkotmány nélküli 5.

olgarchia - vagyonos kevesek uralma 6. türannisz -a zsarnok egyeduralma A Törvények címû mûben szigorúan szabályozza az uralom mikéntjét és kimondja: legtöbb hibánknak a túlságos önszeretet az oka. (Az egyik legsúlyosabb bûnnek is az amathia vétkét tartja Eszerint a legnagyobb bûn az, aha az ember tudja, hogy helytelenül cselekszik, mégis megteszi.) Arisztotelész (ie. 384-322) A thrákiai Sztageirosz városában született. Apja, Nikomakhosz a makedón uralkodó orvosa, korán meghal, a fiút nagybátyja neveli. Ie 367-ben Athénba utazik és az Akadémia tanulója lesz 20 éven keresztül Platón haláláig. Itt megismerkedik a platóni bölcselettel és közben tudományos kutatást 3 is végez. Ezt követõen elhagyja Athént és Atarneuszba megy, ahol az uralkodó unokahúgát veszi feleségül.(állítólag született egy törvénytelen gyermeke is Nikomakhosz -neki írja a Nikomakhoszi Etikát) Ezután 2. Philliposz kérésére fiát, Nagy Sándort

neveli Kettejük kapcsolatát, egymásra gyakorolt hatásukat sokféleképpen értelmezték. De Plutharkosz szerint kezdetben Alexandrosz nem kevésbé szerette mesterét, mint az apját. Hiszen az apja adott neki életet, de Arisztotelész tanította meg nemesen élni. Késõbbbizalmatlan lett iránta, elhidegedettt tõle De bölcselet iránt érzett szenvedélye sohasem veszett ki lelkébõl.Ie 335 megalapítja iskoláját a Lükeiont (Lyceum) Nevét Apollón isten Lükeiosz ligetérõl kapta, ahol mûködött. Arisztotelész és tanítványait peripatetikoszok megnevezéssel is illették (peripatosz-sétálóhely). Tanítványait 2 csoportba lehet osztani: 1, akromatikusok (beavatottak) vagy ezoterikusok(bentlakók) 2, exoterikusok(csak néhány elõadásra járnak be meghallgatni) A Lükeionban hatalmas könyvtárat rendezett be és sokoldalú tudományos munkásságot fejtett ki. Mindig aprólékos kutatómunka elõzte meg, hogy valamirõl írjon, vagy kijelentéseket tegyen (pl:

megvizsgálja a korábban élt gondolkodók nézeteit + tanulmányozza majdnem az összes polisz államberendezkedését + saját kritikai vizsgálódásainak eredménye = ír egy társadalomfilozófiai mûvet) 3 fajta tudományt különböztet meg: 1: praktikus - ez megszabja a cselekvés irányát (politika, etika) 2: poiétikus - valaminek az elõállítását teszi lehetõvé (mesterségekben) 3: teoretikus amivalaminek a szemléletét nyújtja (politika , etika) A teoretikus tudományt további 3 részre osztja: 1 matematika (önállóan nem létezõ,de változhatalan) 2 természettudomány (tárgya önállóan létezik, de változik)(ógörög hagyományban: "fizika") 3 "elsõ filozófia" (létezõk változhatalan formáit szemlélõ tudomány) (arisztotelészi megnevezéssel: teológia) Arisztotelész pályáját szintén korszakolni lehet: 1.korszak: aplatóni filozófia + az Akadémia vonzásában 2 korszak Asszosz, Mütiléné, 2.Philliposz udvara, mûvek:

Organon, Metafizika, Politika egyes könyvei 3korszak: lükeionbeli munkásság, mûvek: Fizika, Retorika, Nikomakhoszi Etika Metafizika: az "elsõ filozófiáról" szóló iratok gyûjteménye.(meta ta phüszika - fizika utáni) Amikor Arisztotelész mûveit kiadásra készítették elõ, akkor az elsõ filozófiaval kapcsolatos írásait a Fizika címû mû utn adták ki, s ezért kapta a Metafizika nevet. Azóta e filozófiai disciplina megnevezésévé vált. A Platónhoz fûzõdõ viszony tisztázására törekszik("Barátom Platón, de még inkább az igazság.") Bírálja az ideatant, bár az ideatan nehézségeit maga az idõs Platón is érezte "Minden embernek természete, hogy törekszik a tudásra."Tudás és nem tudás között azonban különbség van. A tapasztalat emberei a "micsodát"tudják és nem a "miértet" (ismeretelméletében szerepet tulajdonít a tapasztalatnak, de az igazi tudásnak a kontempláció által

szerzett tudást tartja) A bölcsesség az okokra tanítani tudásban áll. A tiszta teória célja az igazság, azaz az ok megismerése. A metafizika azzal foglalkozik, melyek azok a legáltalánosabb okok, amelyekkel a szubsztancia keletkezése és létezése magyarázható. Négy ilyen okot külöböztet meg: 1 anyagi ok(causa materialis) 2. formai ok(causa formalis 3 létrehozó ok (causa efficiens) 4 célok (causa finalis) Szubsztancia - elmélet: Ami eredeti módon minõség nélkül létezik, az a lényeg, vagy szubsztancia.(ez megáll egyedül önmagában nincs szüksége másra) A létezõkre vonatkozó valamennyi kifejezésünk a következõ 10 kategória valamelyikébe tartozik: szubsztancia a, Platón b, ember; mennyiség egykönyöknyi; minõség kék; viszony nagyobb; hely iskolában; idõ ma; helyzet áll, ül; birtoklás könyvet birtokol; cselekvés ír, olvas; elszenvedés hervad, gyúlik Ezeket a kifejezéstípusokat nevezzük kategóriáknak. A szubsztancia két

alcsoportra oszlik: 1 elsõdleges szubsztancia - konkrét, egyedi létezõ dolog (individuum - pl: Platón) - Isten az elsõdleges szubsztancia - lét alapja 2. másodlagos szubsztancia - fajok, nemek Az elsõdleges szubsztancia mondatainkban csak alanyként fordul elõ, a másodlagos szubsztancia alanyként és állítmányként is, a többi csak állítmányként. A kategóriák bevezetésével Arisztotelész megkülönbözteti az önálló és önállótlan létezõket. A szubsztancia önálló létezõ, a többi kilenc kategóriába tartozók (mivel egymagukban nincsenek) önállótlan létezõk. Ezeket attributumoknak nevezzük. Az okok keresése közben nem mehetünk vissza a végtelenbe, kell lennie egy elsõ 4 oknak, és ez az Isten vagy az abszolútum. Ez az ok örökkévaló, elsõ, de egyben a végsõ cél is, ami másnak nem eszköze, ellenben neki minden más eszköze (akik ezt a sort végtelennek tekintik, azok lemondanak a célról és a legfõbb jó fogalmát

megsemmisítik). A létezõ kettõs természetû ( lehetõség - valóság), így minden dolog a lehetõség szerinti létezõbõl a valóságos létezõvé válik. A lehetõség (dünamisz, skolasztikában: potentia), a valóság (energeia, skolazstikában: actus) és az anyag - forma kettõségével írható le a létezés. Az anyag lételv, de csak, mint puszta lehetõség Az anyag a forma által lesz azzá ami. A forma az anyagi létezõk immanens lényege A "léthierachiában" legalul helyezkedik el a tiszta lehetõség (potentia pura), s ez megfelel az õsanyagnak. Azonban mindegyik létezõ léte valamely magasabb rendû létezõre irányul A sorrendet a forma tökéletessége határozza meg. A legtökéletesebb létezõ mentes minden anyagtól, a formák formája , tiszta ténylegesség (actus purus), ami azonos a mozdulatlan mozgatóval. (A mozdulatlan mozgató úgy mozgat, hogy Õ a végsõ cél s erre törekszik a többi. A keresztény filozófia Isten - fogalmát

elõlegezi meg.) Logika: Az érveslésrõl szoló értekezéseket Arisztotelész halála után gyûjtötték össze tanítványai, s ez késõbb az Organon (ezsköz) nevet kapta. Fontos, hogy Arisztotelész a logikát minden tudomány alapjának tekinti, tehát nem egy külön tudományágnak. Az arisztotelészi logika a logikai alanyra és a logikai állítmányra felbonthatóítéletekkel foglalkozik. (szubjektum - predikátum) Tanításában az egyik legfontosabb a szillogizmuselmélet. Ez 3 kijelentésbõl, egy fõtételbõl, egy altételbõl és egy konklúzióból álló következtetési forma. A szilogisztikus konklúzió 2 premisszából következik Ennek különbözõ alakzatai vannak, s ezek közül a legismertebb: fõtétel - minden ember halandó; altétel - minden görög ember; konklúzió - minden görög halandó. Ebben az esetben az ember fogalom az elsõ állításnak szubjektuma (logikai alanya ), a másodiknak predikátuma (logikai állítmánya), de a

konklúzióban nem szerepelhet. Módszertan: a, indukció b, dedukció A -> B B -> A c, redukció B igaz => A igaz Logikai alapszabályok: 1. azonosság elve A=A 2.ellentmondás elve A <>A 3 a harmadik kizárásának elve: agy dologról vagy azt állítjuk, hogy az , vagy azt állítjuk, hogy nem az => harmadik lehetõség, megoldás nincsen. Társadalomfilozófia: Politika címû mûvében államelméletrõl ír. Összesen 158 poliszról gyûjtött adatokat, de az egyetlen , amely fennmaradt: Az athéni állam. Az ember nem teljesen individuális, hanem társas lény (zoon politikon). Az egyének csak társas módon tudnak élni (pl: család - mintája a társadalomnak). A nyelv, a kommunikáció, az igazság és a jog érvényesítésének igénye az embert jellemzi egyedül. A törvényhozásban az igazságosságra kell törekedni Az ideális állam a polisz (Platón is elítéli a nagyobb államalakulatokat ) olyan, mint a család (alapegység). Amire egyénileg

nem képes valaki, azt a polisz biztosítja. Vannak helyes és helytelen államformák (ezek a helyes elkorcsosult változatai): királyság -> zsarnokság (türannisz); arisztokratikus köztársaság -> oligarchia; mérsékelt demokrácia -> demagógia -( a csõcselék uralma, azaz nem a közösség, a polisz A hellenizmus bölcselete A görög történelemnek azt a szakaszát nevezzük hellenizmusnak, amely Nagy Sándor hódításaitól (Kr.e336-323) a Római birodalom kiépüléséig (Kre30) tart A hellenisztikus filozófia idõhatárai egy kissé eltérnek ettõl: Arisztotelés halálától (Kr.e 322) az újplatonizmus kialakulásáig (Kru 3.sz) terjedõ idõszakot foglalja magába A korszakra általánosságban az jellemzõ, hogy a nagy birodalmak (Makedon bir., diadokhosz államok) létrejöttével megszüntek a poliszok , s ezáltal megbomlott az egyén és közösség kölcsönös kapcsolata. Emiatt az egyén nem érezhette már magát a közélet aktív

szereplõjének, sõt az a benyomása támadt, hogy már csak parányi részecskéje lehet egy nagy, s tõle majdhogynem függetlenül mûködõ gépezetnek. Ezek után joggal vetõdött fel az egyes egyénekben az a kérdés, hogyan viszonyuljanak a megváltozott körülményekhez, s 5 egzisztenciális, lelki és szellemi bizonytalanságukat mi módon tudnák eloszlatni. A társadalom szûkebb rétege, a tehetõsebbek bölcselõket fogadtak fiaik mellé, bízva abban, hogy az általuk nyújtott világmagyarázat eloszlatja a kételyeiket, s neveltetésük és mûveltségük révén megbecsült helyet vívnak ki a társadalomban. (A kevésbé tehetõsek és a vagyontalanok számára a misztériumok, a keleti kultuszok és vallások szolgáltak egyfajta magyarázatként, jelenlegi kilátástalan helyzetükre pedig megoldást ígértek.) Új vonása e korszaknak még az is, hogy a filozófia központja immáron nem Athén, hanem a keleti kultúrközpontok, s azok közül is

kiemelkedik Alexandria. Eltüntek a nagyformátumú filozófusok, s inkább az irányzatokra figyeltek a bölcselet iránt érdeklõdõk is. A hellenizmus korában a legelevenebben az etikai irányzatok hatottak, s ezáltal az ún. kisebb szókratikus iskolák (megarai, cinikus, kürénei iskola) tanai széles körben terjedtek el, sõt ezeket tovább is fejlesztették, s új etikai irányzatok jöttek létre. Ezek közül az alábbi három vált meghatározóvá: az epikureus, a sztoikus és a szkeptikus filozófia. Mindhárom közös jellemzõi a következõk: 1. A filozófiát három résztudomány , a logika, a fizika és az etika foglalatának tekintik a hellenisztikus bölcselõk. 2 Elméleti szempontból az igazság-kritérium meghatározása a céljuk. 3 A filozófia etikai hasznát abban látják, hogy az egyes egyén általa juthat vissza a civilizációtól megfertõzött természetes állapotba. A) Szkeptikus irányzat: A szkeptikus irányzat a megarai iskolából nõtt ki,

s nevét a szkepteszthai [g] = vizsgál, kutat kifejezésbõl kapta. A szkeptikusok a másik két irányzatot dogmatikusnak tartja, mert két olyan tétele van az epikureus és sztoikus irányzatnak, amelyet a szkeptikusok kétségbe vonnak: egyrészt a külvilágról megfelelõ módszerekkel igaz ismeretet alkothatunk, másrészt az igazság visszavezethetõ valamilyen objektív kritériumra. Mivel a szkeptikusok ez utóbbit is tagadják, ezáltal a fizikát (mely a kozmoszt vizsgálja) sem tartják filozófiai diszciplinának. Véleményük szerint nincsenek objektív igazságok, és ennek megfelelõen nem is alkothatunk ilyeneket. Ún troposzokkal ([g] = mód, fordulat) cáfolják a külvilág objektív megismerésének lehetõségét. (Vagyis nem alkothatunk abszolut érvényû kijelentéseket.) A logika feladata az, hogy ezeket az érveket kidolgozza. Végkövetkeztetésként az ítéletektõl való tartózkodásra ösztönöznek, azaz az epokhé-ra (epokhé [g] =

felfüggesztés), hiszen nem bízhatunk sem az érzékeinkben sem a gondolkodásban, mert csak pillanatnyi, változó igazságokra ébreszthetnek bennünket. Csak ilyen módon õrizhetjük meg lelki egyensúlyunkat, mert ellenkezõ esetben felesleges konfliktusoknak teszi ki magát az ember. A troposzok leginkább Pürrhón (Kre 360-270) nevéhez kapcsolódnak, de jeles képviselõje még az irányzatnak Sextus Empiricus is. A szkepszis a késõbbi korok filozófusainál is a kutatás kiindulópontjaként szolgált, mint pl. Szent Ágoston, Descartes, Berkeley, Hume, Kant esetében. B) Sztoicizmus: Az irányzat az athéni Sztoa Poikilérõl, a Tarka Csarnokról, filozófiai ténykedésük helyszínérõl kapta a nevét, s elsõ képviselõje s az iskola alapítója kitioni Zénon volt. Tanaikat illettõen a cinikus iskola követõinek tekinthetõk a sztoikusok, s az iskola történetileg három korszakra tagolható: 1. korai korszak a KreIV-IIsz-ban, képviselõje: Kitioni Zénon és

Kleanthész 2 középsõ sztoa a Kr.e II-Isz-ban már fõleg a Római birodalom területén hatott, képviselõje: Panaitiosz. 3 Késõ sztoa a KreI-Kru IIsz-ban, s képviselõi: Seneca, Epiktétosz, Marcus Aurelius. A szoikusok a filozófiát logikára, fizikára, és etikára osztották fel. A világot panteista világszemlélet keretén belül értelmezték, azaz a logosz és a phüzisz számukra gyakorlatilag egy és ugyanaz. Arisztotelész nyomán két alapvetõ principiumot tételeznek, a passzív anyagot, és az aktív, tevékeny anyagot (logosz). A logosz a világértelem, mely mint lélegzet bevonja a tulajdonság nélküli anyagot, s ezáltal ésszerúséget visz a természetbe. A világértelem a kozmoszban, az emberben és a tárgyi világban egyaránt tevékenyen jelen van. A kozmikus 6 szimpátia elve alapján így minden létezõ egymással összefüggésben állva egy kölcsönösen összetartozó egységet alkot. Midõn az emberi értelem is a világértelem

része, ezért az ember feladata és kötelessége mindenekfelett az, hogy e világértelem elvárásait figyelembe véve élje az életét.Tartózkodnia kell a külvilág hatásaitól s a vágyaktól, mert csak így tud a természet kívánalmai szerint élni. A szenvedélymentesség, apatheia révén érheti el a bölcs a lélek teljes függetlenségét és szabadságát, hiszen be kell látnia, hogy csak azokat a dolgokat kell komolyan számba vennie, melyek tõle függnek, mert ezeket képes befolyásolni, a rajta kivül álló tényezõket pedig ki kell iktatnia a látókörébõl, hiszen ezeket nem képes megváltoztatni. A lélek függetlensége érdekében mindenre elszántak voltak ezek a bölcselõk, számosan az öngyilkosságtól sem riadtak vissza. Logikájukban a megismerés folyamatát a következõ lépésekre osztják fel: 1. érzékelés, 2 az érzetekrõl kialakult képzet (phantaszia), 3. a lélek mérlegeli a képzet igaz vagy hamis voltát Ha igaznak ítéli,

akkor "asszenzióval illeti" (lat. assensio = beleegyezés, ráhangolódás), ha viszont tévesnek ítéli, akkor megvonja a képzettõl az assensiot. 4 Az assensioval illetett képzet az értelembe, azaz vezérlõ lélekrészbe (hégemonikonba) kerül, és részévé válik a tudásnak. C) Epikureusok: Az iskolát alapító Epikurosz (Kr.e341-270) Számosz szigetén kezdett tanulmányokat folytatni, majd Athénban filozófiai iskolát alapított, amelyet nemre, korra és rangra való tekintet nélkül bárki látogathatott. Az iskola tagjait vitáik helyszínére utalva a "Kert filozófusinak" is nevezik Epikurosz a démokritoszi atomelméletbõl kiindulva alkotta meg etikai nézeteit s az un. hedonista életfelfogást. Ennek értelmében elutasította a haláltól való félelelmet, s magát a halált is mint az atomokra való széthullást, s nem mint végsõ pusztulást tanította. Logikai tanításából csak az igazság kritériumára vonatkozó

megállapítása maradt ránk: az élõlények alapvetõ és elsõdleges érzésének a gyönyörûséget és a fájdalmat tekinti. Ennek megfelelõen a helyes tett és az igaz ismeret kísérõjének a gyönyör érzését, a helytelen tett és a téves ismeret kísérõjének a fájdalom érzését tartja. Etikai szempontból az élet értelmét a lélek nyugodt, indulatoktól mentes állapotában jelöli meg. Ez az ataraxia (zavaroktól való mentesség), amely a mérsékelt, filozófiailag elvárható gyönyörûség érzését ébreszti a lélekben. Az ataraxia jegyében hírdeti a közélettõl való tartózkodás és a társadalomból való kivonulás eszméjét is. A hedonéra ([g] = gyönyörûség) épülõ filozófiai rendszerét hedonizmusnak nevezzük. De a hedonizmus két rételembben is használatos: 1) mértékletes élet(mód), a fájdalom elkerülése, 2) a gyönyörök halmozása. Ez utóbbi nem vonatkoztatható az epikuroszi tanításra. A patrisztika A patrisztika

az egyházatyák (pater ecclesiae) által képviselt kor a Kr.uI-VIIIszközt Három periódusra osztható: 1) Kb.200-ig tartó idõszak az apologeták [apologeomai (g) = valakinek a védelmében beszélni], azaz a hitvédõk kora. Az apostolokat és a páli fordulatot követõ idõszak legfõbb feladata a pogányok és a gnosztikusok elleni küzdelem, valamint a Szentírás által bizonyítható teológiai érvelés megteremtése. A görög filozófia és a hellenisztikus terminológia felhasználásával igyekeztek az apologeták a keresztény tanítás értelmét felfedni. A pogányok (fõként a császárkultusz) elleni küzdelem során egyesek még a vértanúságot is vállalták, mint például Justinus mártír (100-166), s e korszakban bizonygatta a hitnek az ésszel szembeni prioritását Tertullianus (160-222). Tertullianus paradoxonra épülõ hitvallása: Credo, qua absurdum est (Hiszem ,mert képtelenség.) nem csak a teológiai, hanem a tudományos és a filozófiai

gondolkodást is jelentõsen befolyásolta. A pogányok racionalisztikus magyarázatai, a gnosztikusok dualisztikus világmagyarázatai (Isten és az anyagi világ ellentéte és küzdelme során Krisztus közölte a beavatottakkal az igaz tanítást, a gnózist, s ezáltal a beavatottak feladata, hogy Istent 7 hozzásegítsék a gyõzelemhez) egyaránt arra sarkalták a keresztény gondolkodókat, hogy egységesítsék a tanaikat. A hit terjesztése során ugyanis többféle, akár egymástól igen távoli hitmagyarázat terjedt el, s ez a hívõk körében a keresztény vallás devalválódását is eredményezhette.(A római állam is értetlenül szemlélte a IVsz-tól a kereszténységen belül végbemenõ polarizálódást.) 2) (kb. 200-450): a hittételek (dogmák) kialakulásának és rendszerezésének kora Ennek során egyre élesebben vetõdött fel az a kérdés, hogy milyen viszonyban áll a hit és a tudás. E kettõ harmónikus egységét vallotta a korszak egyik

legjelesebb gondolkodója, a "nyugat tanítója", Szent Ágoston (354-430), de ebben a korszakban tevékenykedett Alexandriai Kelemen (180-216), Nagy Szent Gergely (325-394) és Origenész (185-253) is, akik vagy a hitnek vagy a tudásnak tulajdonították az elsõdleges szerepet. A hittételeket az egyetemes zsinatokon fogadták el (az 1 egyetemes zsinat 325-ben Niceában volt, ahol kimondták az 1. dogmát: Jézus Isten fia, s a Fiú egylényegû az Atyával), s itt döntöttek arról is, hogy mely vallási iratokat fogadják el igaznak (kanonizálás), s melyeket az igaz hittel ellentétesnek, azaz apokrifnak. Ebben a periódusban válik a kereszténység a Római birodalomban államvallássá, s ekkor nyilvánítják eretneknek az 1.dogmát elutasító arianusokat és donatistákat stb. 3) A harmadik periódus (kb. 450-800) a dogmák részletes kidolgozásának, aprólékos értelmezésének a kora. Szent Ágoston (354-430) Aurelius Augustinus a numidiai Tagasteban

született. Alapos -fõleg- retorikai képzésben részesült, s a legnagyobb hatást Cicero gyakorolta az ifjú rétorra (pontosabban annak Hortensius c. mûve) Bár édesanyja, Mónika kersztény szellemben nevelte fiát, az mégis az "ifjúkori bûnök" csábításának engedett inkább. Kicsapongó életmódja gyümölcseként fia is született, akit Adeodatusnak [Isten ajándéka] nevezett el.( A megtérés elõtti eseményekrõl többek között a Vallomások c. önéletrajzi mûvében számol be) Már 20 évesen a retorika professzora lesz Karthagóban, s innen indult el kalandos szellemi utazására: elõször a manicheusok tanítását követte, majd késõbb az akadémikusok szkepticizmusát tartotta elfogadható világmagyarázatnak. Amikor azonban kinevezték Milánóban retorika professzornak, akkor már a neoplatonizmust hírdette, majd 32 évesen, 387-ben keresztény hitre tért.(Egy kertben hangot hallott: Tolle lege, tolle lege! [Vedd és olvasd!], s

találomra felütötte egy helyen a Szentírást, s az abban olvasottak a keresztényi életvitelre sarkallták.) A megtérésben egyébiránt nagy szerepe volt Szent Ambrusnak és Mónikának is. 395-ben Hippo püspökévé választották, s élete végéig a manicheusokkal, a donatistákkal és a pelagianusokkal folytatott teológiai vitákat. Eközben fáradhatatlanul végezte hívei körében a lelkipásztori teendõket is. Több mint 30 évi püspöki és tanítói tevékenységével az afrikai katolicizmus szellemi vezetõjévé vált. 430-ban halt meg Hippóban (épp akkor, amikor a vandálok ostrom alá vették a várost.) Fõbb mûvei: Vallomások (Confessiones, 397-400), A Szentháromságról (De Trinitate,397-412), De civitate Dei (Isten városáról, 413-416), A szabad akaratról (De libero arbitrio, 388-395) Mint szinte minden kortársa, maga Szent Ágoston is a hit és a tudás viszonyának vizsgálatából indult ki. A bölcselet szerinte az emberi értelem számára

megragadhatóvá teszi a hitet, s a kettõ egymást kiegészítve vezet el a teljes igazsághoz, azaz az Istenhez: "Hiszek, hogy megismerjek, megismerek, hogy higgyek." (Credo ut intelligas, intellige ut credas") Az igazság révén válhatunk boldoggá, s mivel minden ember a boldogságra vágyik, ezért állandóan az igazság felé törekszünk, mégpedig az állandó igazság elérése a célunk. A kérdés az, hogy megismerhetõ-e az igazság, s ha igen, akkor hogyan. A biztos ismerethez a szkepszis révén jut Ágoston: az igazság megértéséhez szilárd kiindulópontra van szükség, viszont bármit is gondolt, azt nem tudta nem megcáfolni. Csak egy dologban nem kételkedhetett, mégpedig önmagában: Si enim fallor sum. (Ha ugyanis csalatkozom, akkor létezem.) Viszont nála az én bizonyossága nem azonos a Descartes-i Én-nel, 8 mert Szent Ágoston bölcseletében az én belesímul egy abszolút létbe, s nem eköré az Én köré épít fel egy egész

rendszert. Mivel az én a véges lélek öntudata, ezért képtelen önmagából örökérvényû, abszolút igazságot létrehozni, azaz olyan igazságot, mely akkor is fennáll, ha az azt elgondoló -véges- én nem létezik. Ebbõl adódóan az igazság egy abszolút lény, Isten alkotása, Isten örök eszméiben (ld. platóni hatás) létezik, s az ember ezekre "csak" rátalál. Az ember számára Isten az illuminatio révén teszi felfoghatóvá az igazságot, azaz az isteni megvilágosodás által sajátítható el a tudás. ("Isten az értelem fénye, akiben, akitõl és aki által lesz minden világos az értelem számára. [Solioqua Beszélgetés önmagammal]) (Az illuminatio a platóni "Nap-hasonlattal" analóg kapcsolatban áll) Az abszolutum , vagyis Isten örök, tiszta szellemi lény, maga a Bölcsesség, s az ember paradox módon önmagán keresztül ismerheti csak meg. (Vö Anaximenész mikrokozmosz - makrokozmosz kapcsolat.) Mivel Isten a maga

képére és hasonlatosságára teremtette az embert, ezért elég, ha önmagunkat a bûnbeesésbõl fakadó fogyatékosságaink nélkül szemléljük, s így megismerhetjük Istent. Csakhogy a bûnbeesés révén az ember (az áteredõ bûn miatt) nem képes végességének terhétõl önmaga ereje által szabadulni, ezt csak az isteni kegyelem teszi lehetõvé. De a providencia sem jelent automatikus felszabadulást minden ember számára, ugyanis Szent Ágoston szerint kétféle ember van: 1) homo exterior (testi ember), aki a külvilág sokszínûségétõl elcsábulva elfeledkezik a lelki, szellemi értékekrõl, s nem fordul figyelme önmagán túlra, azaz a tökéletesség felé. 2) homo interior (lelki ember): a lélek szemlélõdésre született, s a változatlan végsõ igazság megismerésére kell törekednie, azaz az egoista felfogással szemben a feltétlen igazságot kell szem elõtt tartani. Ez azonban csak szabad választás révén fogadható el, s ezáltal Ágoston

egyik központi gondolatvá a szabad akarat problémája vált. Ahogy az emberek is két csoportra oszthatók, úgy a világ is két részre bomlik. Ez a kettõsség jelenti történetfilozófiájának alapját: Az Isten városa (civitas Dei) és a gonosz állama (civitas terrena) áll egymással szemben, s az egész történelem nem más mint e két principium küzdelme, s eközben az ember feladata az, hogy a transzcendens elvet segítse gyõzelemre. A küzdelem az idõben zajlik, s az események és a korszakok egymásutánisága jelenti a történelem folyamatát, s az idõ múlása egyúttal haladás, fejlõdés. Az emberi történelemnek kezdete van, s az idõ elõrehaladtával a kijelölt cél felé halad az emberiség, azaz a civitas Dei gyõzelme felé, ami az utolsó ítélettel következik be. (lineáris történetszemlélet) Az ember az idõt mint jelent tudja csak megélni és megtapasztalni, hiszen az idõ szubjektív, az emberi elmében, lélekben van csak jelen:

"Benned mérem, lelkem az idõt. A múló dolgok benyomást gyakorolnak reád, és ez akkor is megmarad, ha tovaillantak ezek a dolgok, ezt mérem mint jelen valamit." (Vallomások XI) A lelkünkkel mért idõ révén a múlt -emlékezés a jelenre, a jövõ pedig várakozás a jelenre. De az idõ végsõ soron teremtett valami, ami a világ teremtése elõtt sem létezett, s a civitas Dei gyõzelme után ismét jelentõségét veszti. Szent Ágoston a keresztény filozófia és dogmatika alapjait fektette le, és a tevékenysége meghatározta a nyugati gondolkodást. A skolasztika A skolasztika kifejezés a latin schola (iskola) szóból származik, mivel fõleg az iskolák foglalkoztak ezzel a teológiai, filozófiai irányzattal. A tanárok (magistri scholae) és a tanítványok (scholastici) a lectio-kon (elõadások) és a disputatio-kon (viták) formálták ki, illetve fejlesztették tovább a keresztény filozófiát. A skolasztikát tekintélyelvûség jellemezte ,

azaz a Szentírás, az egyházatyák, a zsinati határozatok, valamint a "Philosophus ", azaz Arisztotelész tisztelete (bár a 12.sz végéig még Platón tanai is elevenen hatottak) E filozófiai korszaknak 3 szakasza van: 1) A kialakulás kora: 800-1200: A legaktuálisabb probléma az universalia-vita volt: Porphüriosz nyomán Boethius (470-525) veti fel az ókorra visszanyúló kérdést: "Vajon a nemek és a fajok fennállnak-e, vagy pusztán az értelemben helyezkednek el? Ha fennállnak, vajon . az érzékelhetõ 9 egyedektõl elkülönítve, önállóan állnak fenn, vagy pedig az egyedekbe beléhelyezett módon?" A választ illetõen három irányzat alakult ki attól függõen, hogy az általános fogalmat (universale) önállóan létezõnek vagy puszta absztrakciónak tekintették. A) Realizmus: A realisták a platóni hagyományból kiindulva csak az universalénak tulajdonítottak önálló, reális létet, s a konkrét egyedi létezõket az

egyetemes universalék leképezésének tekintették (ahogy a platóni rendszerben a dolgok az ideák másai, utánzatai). "Universalia sunt realia." [Az universalék reális létezõk] és "Universalia ante rem" [Az universalék a dolgokat megelõzik (ontológiai értelemben)]. A realisták egyik legjelesebb képviselõje Canterbury Szent Anselm (1033-1109). B) Nominalizmus: A realistákkal szemben a nominalisták valóságosnak csak az egyes dolgokat (individuumokat) tartották, az universalékat pedig csak az emberi szellemben kialakuló absztrakciókként könyvelték el, azaz puszta szavaknak (flatus vocis). Ezen álláspontjuk kiformálódásában Arisztotelész nagy szerepet kapott, mivel a Pilosophus is vizsgálati alapnak a synolont, a konkrét egyedi dolgot tartotta. "Universalia sunt nomina" [nomen (l) = név] A szofisták és Arisztotelész filozófiáját ebbe az irányba fejlesztette tovább az egyik jeles nominalista Roscellinus (1050-1120).

A nominalisták fennti meglátásaikkal az újplatónikus filozófia érvényességét vonták kétségbe, s a filozófia tárgyaként a nyelvet és a gondolkodást határozta meg (de ezt a szemléletet az adott korban még nem érvényesítették következetesen). C) Mérsékelt realizmus: Arisztotelész mûveinek (pontosabban azok latin nyelvû kiadásainak) elterjedésével, az arisztotelészi logika és metafizika hatására kialakult irányzat szerint az universalék reális létezõk, de csak annyiban, amennyiben azok az egyedi dolgok lényegét alkotják. Az universale voltaképpen az általánosnak az egyediben való kifejezõdése, ezért az universalék nem puszta nevek, hanem az egyedi dolgok lényeges közös sajátosságait kifejezõ eszmék. "Universalia sunt realia." "Universalia sunt in re" Petrus Abaelardus (1079-1142) és Aquinói Szent Tamás képviselte ezt az irányzatot. 2) A virágzás kora: (1200-1300): A summá-k kora, vagyis az az idõszak,

amikor a skolasztika nagy átfogó, konstruktív szintézisei születtek. (ld ASzent Tamás summái) E korszakban veszi kezdetét a filozófia és teológia elkülönülése, bár ekkor még a "Philosophia ancilla theologiae.", azaz a filozófia a teológia szolgálóleánya. 3) A hanyatlás kora: (1300-1545): A veritas duplex elvének elterjedésével a természetfilozófia és a természettudományok kezdenek önállósulni, s e korszak jeles képviselõje William Occam. Aquinói Szent Tamás (1225-1274) 1225-ben Roccaseccában született az aquinoi grófi család sarjaként, s 5 éves korától a Monte Cassino-i bencéseknél nevelkedett, majd a nápolyi egyetemen folytatta tanulmányait, s itt ismerkedett meg az arisztotelészi tanokkal is, valamint itt lépett be szülei tiltakozása ellenére is a domonkos rendbe. Testvérei abban a hiszemben, hogy jobb belátásra bírják, elrabolták öccsüket, s egy éven keresztül fogva is tartották, de mégsem tudták rávenni

a rendbõl való távozásra. Ezután Párizsban tanult, innen Kölnbe ment, hogy Albertus Magnus ("Doctor Universalis") tanítványa lehessen. Késõbb a párizsi egyetem magistereként tevékenykedett, majd IVKelemen pápa udvari teológusa lett, de ezt követõen visszatért Párizsba. 1273-ban már megromlott egészségi állapota miatt felhagyott az írással, s 1274-ben ugyan még elindult a lyoni zsinatra , de útközben meghalt. Pár évvel halála után korábbi vitapartnerei (az averroisták) több tételét is elítélték, de 1323-ban már szentté avatták, majd 1879-ben XIII.Leó pápa a katolikus iskolák patrónusává nyilvánította Fõbb mûvei: Summa contra gentiles (1259-1264), Summa Theologica (1266-1273), De ente et essentia (A létezõrõl és a lényegrõl) Szent Ágostonhoz hasonlóan õt is foglalkoztatta a hit és a tudás viszonya, s mind a kettõt Istentõl eredeztette. Mind a tudomány , mind a hit ugyanahhoz az igazsághoz vezethet el, de

módszerük már eltérõ kell, hogy legyen, mivel a filozófia (s egyúttal minden tudomány is) a teremtett dolgokból indul ki, s ennek vizsgálata során jut el Istenhez, míg a teológia Isten vizsgálatára 10 összpontosít, s a kész kapott kinyilatkoztatást értelmezi. A kinyilatkoztatás igazságának felfedezésében támaszra lelhet a teológia a filozófiában, mert a hittételek nem mondhatnak ellent a rationak. Ontológiájában a természetfeletti világot elkülöníti az érzékekkel felfogható immanens szférától, s a konkrét létezõkkel (ens) kezdi a vizsgálatot. Arisztotelész hatására (akit Szent Tamás egyszerûen csak mint a "Philosophus"-t említ írásaiban) elkülönítette a dolgokban az actus és a potentia ( a ténylegesség és a lehetõség) állapotát, s a mozgást, változást is a potentiából az actus állapotba való átalakulásnak, vagyis a forma felvételének tekintette. (ld Arisztotelész 4 ok tanát) Mivel a dolgok

sajátosságát, szubsztanciáját a forma(i ok) határozza meg, ezáltal az ész feladata a dolgokban rejlõ formák nyilvánvalóvá tétele. Ezt az intellectus agens (a cselekvõ értelem) képes megjeleníteni. A lét és a lényeg, azaz az essentia és az existentia csak Istenben nem válik szét , s Isten mint actus purus, anyag nélküli tiszta szellem jelenik meg, így örökkévaló és tökéletes , ezért az ember végsõ célja is egyben. Csakhogy Isten léte közvetlenül nem adott az ember számára, ezért racionális érvekkel kell igazolni, bizonyítani az értelemmel bíró véges lény, azaz az ember számára. Szent Ágostonnal analóg módon a posteriori jellegû érvelésbe kezd, azaz az okozatból (a teremtett világból kiindulva) következtet az okra. Az érvek mind tartalmi, mind formai szempontból arisztotelészi hatást tükröznek. A bizonyítás 5 lépcsõs módszere a következõ: 1 kérdés-felvetés, 2. a majdani válasszal szembeni ellenérvek

felvonultatása, 3 az ellenérvek cáfolata tekintélyérvekkel, 4. a saját tanítás és problámamegoldás, 5 az ellenérvek (ld2 pont) pontról pontra történõ cáfolata. Az istenérvek három típusba sorolhatók, s ezek közül Szent Tamás kétfélét alkalmaz: a kozmológiait (1-4. istenérv) és a teleológiait (5 istenérv), az ontológiait (ld Canterbury Szent Anselm) viszont nem. Az 1 istenérv az arisztotelészi mozdulatlan mozgató problámáját eleveníti fel, a 2. az elõzõ analógiájára a létezõ okok sorában tételez fel egy elsõ okot, azaz Istent, a 3 a dolgok esetleges voltából következtet egy szükségszerû, abszolút valóságra, Istenre, a 4. a dolgok különbözõ létfokozatait vizsgálva vezet el a szükségszerûen létezõ tökéletességhez, melyhez viszonyítottan léteznek a dolgok. Az 5 istenérv teleológiai, azaz nem a kozmosz, a teremtett és törvényszerûen mûködõ világ rendjébõl következtet Istenre, hanem abból indul ki, hogy

az értelem nélküli dolgok nem létezhetnek egy célt tételezõ megismerõ nélkül, ahogy a nyíl sem repülhet önmagától fogva a meghatározott irányba, így szükség van egy olyan lényre, amely kijelöli a célt (telosz [g] = cél), egy legfõbb irányítóra, azaz Istenre, aki a célokat meghatározza. Az istenérveket összevetve kimutatható, hogy Szent Tamás isten-képe egy, az arisztotelészi metafizikából is jól ismert tökéletes létezõre (actus purus, noézisz noézeosz) vezethetõ vissza. A skolasztika legnagyobb hatású gondolkodója az általa kidolgozott rendszer, a tomizmus révén nem csak a középkori, hanem a mindenkori katolikus oktatási tananyagot is meghatározta. Niccolo Machiavelli (1469-1527) Machiavelli politikai és filozófiai pályafutásának megvilágításához nélkülözhetetlen a korabeli Itália és Firenze politikai viszonyainak bemutatása. A XV-XVIsz-ban Franciaország és Spanyolország egyaránt arra törekedett, hogy

kiterjessze hatalmát Itáliára: a francia uralkodó (XII. Lajos) 1499-ben elfoglalja Milánót, de ezt a pápa, II.Gyula sem nézi jó szemmel, hiszen Toscanától nyugatra és északra lévõ területeket szeretné megszerezni. Céljai elérése érdekében a pápa franciaellenes ligát hoz létre, s Spanyolország támogatását is igénybe veszi. Eközben Firenzében -Machiavelli szülõvárosában- négy éves kormányzás után (1494-1498) Savonarolát, a fanatikus dominikánus szerzetest eretnekség vétke miatt megégették, s így bontakozhatott ki az a firenzei köztársaság, melynek egyik vezetõ kormánytisztviselõjévé - a 2. kancellária vezetõjévéMachiavellit választották Az idõközben Firenzét elhagyni kényszerülõ Mediciek, hogy visszaszerezzék maguknak a várost, a pápa oldalára álltak, s amikor 1512-ben a város elesett, õk is visszatértek, majd néhány hónap múlva magukhoz ragadták a hatalmat. Emiatt Machiavellinek is le kellett mondania a

hivataláról, s egy évig megtiltották neki, hogy elhaggya a várost. Egy a 11 Mediciek ellen irányuló összeesküvés leleplezésekor Machiavellit is vád alá helyezték, majd megkínozták, de a végsõ ítéletet elkerülte, mert II.Gyula halálával XLeó néven Giovanni Medicit választották pápává, s ennek örömére amnesztiát hirdetett. így szabadult ki Machiavelli is, aki ezt követõen politikai szerepet már nem vállalhatott, sõt vidéki birtokára kényszerült, ahol elméleti tevékenységbe kezdett. 1513 karácsonyán befejezte a nevéhez legszorosabban kötõdõ mûvet, A fejedelmet. Egyéb mûvei még: Firenze története, Beszélgetések Titus Livius elsõ tíz könyvérõl, A háború mûvészete. A fejedelem c. mû 1532-ben jelent meg Rómában, s azonnal visszhangra is talált (ezt jelzi többek közt az a tény is, hogy a pápa már 1559-ben indexre tette a mûvet). E könyv megírásában Machiavellit elsõsorban gyakorlati célok vezérelték,

hiszen elsõrendû feladatnak Itália egységesítését tartotta, amihez erõskezû céltudatos fejedelemre van szükség. Ennek a fejedelemnek -akit Cesare Borgiaról mintázott meg- a jellemzésével egy olyan karizmatikus uralkodót mintáz meg, akinek a feladata az állam megmentése és a hatalom stabilizálása. Ezáltal nemcsak egy konkrét monarcha feladatait jelölte ki, hanem egy modern uralkodó hatalomgyakorlásának olyannyira általános elveit határozta meg, hogy még napjainkban is aktuálisak. A kormányzás mûvészetének elemei Machiavelli szerint pontosan meghatározható törvények által körvonalazhatók. Ennek módja az, hogy az aktuális helyzet objektív vizsgálata és az indukció alkalmazása révén a társadalomra és a politikai életre vonatkozó törvényeket lehet és kell megállapítani. Az indukció alapanyagaként nagy szerepet szán Machiavelli a történelemnek, így nem véletlen, hogy mûvének jelentõs hányadát a történelmi

példákra való hivatkozás tölti ki. A fejedelem feladata az, hogy a politika törvényszerûségeit kövesse, s ne az etika és a vallás elõírásainak megfelelõen hozza meg a döntéseit. (Ezzel egyúttal a platóni és arisztotelészi állameszményt is elutasítja -utópikusnak bélyegezve azokat.) A fejedelem tevékenységének mércéje tehát nem az erkölcs és a vallás, hanem csakis a politikai hasznosság lehet, cselekvésének mércéje pedig a végcél (vö. A cél szentesíti az eszközt) Ezért akár erõszakhoz, a kegyetlenség, a színlelés eszközével is élhet ("róka természetû" lehet) , viszont abban az esetben, ha a helyzet úgy kívánja meg, akkor legyen könyörületes, becsületes, feddhetetlen, vallásos és emberséges -vagy legalábbis ennek látsszon. (Machiavelli óta a nagy kérdés nem az, hogy hogyan legyen erkölcsös a fejedelem, hanem az, hogy mikor legyen az, vagy mikor kell ennek látszatával "elaltatnia",

félrevezetnie a társadalmat.) Így a fejedelem leglényegesebb tulajdonságának a virtut tartja, azaz azt a képességet, hogy az adott helyzetet minél pontosabban elemezve a legmegfelelõbb döntést hozza, és a változó helyzethez mindenkor igazodó döntéseit a körülmények és érdekek folyamatos egyeztetésével kivitelezi. Machiavelli elképzeléseivel megújította a korabeli politikai gondolkodást: elválasztotta egymástól a morált és a politikát, viszont a politikai elméletet és gyakorlatot szerves egységgé tudta kovácsolni. Francis Bacon Londonban született elõkelõ családban. Apja IErzsébet fõpecsétõre, anyai nagyapja mint nyelvész és teológus VI.Edward nevelõje volt Maga Bacon is alapos nevelésben részesült, tizenkét éves korában már Cambridgeben tanult a Trinity College-ban. 1577-tõl a párizsi angol követ mellett dolgozik, de apja halála után kénytelen volt visszatérni, s csak rokonai anyagi támogatásával tudta elvégezni a

jogi tanulmányait. 1583-ban már parlamenti képviselõ, s nagy hatású beszédeivel felhívta magára a közvélemény figyelmét. Késõbb Essex grófja -IErzsébet kegyence- vette pártfogásába, de ez sem akadályozta meg Bacont abban, hogy karrierje érdekében még támogatóját s barátját is bevádolja. Essex elítélésével elnyerte a királynõ szimpátiáját, de igazi karrierje csak I.Jakab trónra kerülésével (1685) vette kezdetét: lovaggá ütötték, fõügyész, fõpecsétõr, lordkancellár lett, majd a grófi címet is megkapta (Verulami Bacon). Ennek ellenére egy 12 parlamenti vizsgálóbizottság bebizonyította, hogy Bacont 28 esetben vesztegették meg, ezért néhány napra a híres börtön, a Tower foglya lett, de az uralkodó megkegyelmezett neki, s a bírság elengedésén túl még nyugdíjat is folyósítottak a számára. Miután kiszorult a politikai életbõl tudományos kutatásba kezdett. Kisérletezõ szenvedélye okozta végül a

halálát: azt igyekezett bizonyítani, hogy egy hóval tömött tyúk húsa tovább eláll. Eközben meghült, majd ebbe késõbb bele is halt. Sírfelirata életének fordulatait és tudományos tevékenységét híven tükrözi: "Megoldván a természet rejtelmeinek és a polgári bölcsességnek minden feladatát, meghalt, beteljesedett rajta a természet törvénye: minden összetettnek fel kell bomlania." Fõbb mûvei: Novum Organum (Új Organon, 1620), A tudományok méltóságáról és elõremenetelérõl (1623), Esszék (1597-1625), Új Atlantisz (1627) A korabeli természettudományok és a matematika fejlõdése arra a következtetésre juttatta Bacont, hogy a skolasztika addigi spekulatív rendszere helyett a filozófiában (is) új módszerre van szükség, melynek lényege az, hogy magából a természetbõl kell kiindulni, s nem abból, amit eddig a természetrõl mondtak (ld. skolasztika) Ily módon a megfigyelésnek és a kísérletezésnek kell a tudás

alapját képezni. Ez az emberi nem létérdeke, mert "csak annyira vagyunk képesek, amennyit tudunk". Bacon híres szállóigéje a tudás - hatalom: Scientia est potestas a természetnek tudás útján való legyõzését fejezi ki. Ehhez elõször is az elõítéletekkel, a ködképekkel (idolumokkal) kell leszámolnunk. Négy idolumot különböztet meg: 1 Idola tribus ( a törzs ködképe):az emberi faj természetében gyökerezõ elõítéletek, 2. Idola specus (a barlang ködképei): az egyéni természet, hajlam szerinti tévedés, 3. Idola fori (a piac küdképe): a verbális, nyelvi egyeztetés, a fogalmi tisztaság hiányából eredõ tévelygés, 4. Idola theatri (a színház ködképe): a filozófiai iskolák és a tudományok (hagyományos) dogmatikus tanai. Miután sikerült megtisztítanunk elménket a helyes ismeretszerzést gátló idolumoktól, a helyes módszer kiválasztása a soron következõ feladat. A helyes módszer meghatározása a megismerés

három módjának felvázolásával történik. Az állatanalógia szemléletes eszközét alkalmazva a megismerés egyik módja Bacon szerint a "pók útja": az ilyen bölcselõ a tiszta tapasztalatból, tények nélkülözésével hozza létre tanait. Az ilyen spekulatív filozófust nevezi egyoldalú racionalistának. A második mód: a "hangya útja", azaz a szûk értelemben vett empiristáé, akinek tevékenysége megmaradt a tények puszta gyûjtögetésénél, s nem törekszik elméleti következtetések levonására. A helyes út a "méh útja", hiszen ebben az esetben az egyszerû tények felhasználásával jutunk elméleti következtetésekig, amint a méhnek is sikerül a virágporból mézet formálni. Ezt az utat Bacon szerint még nem járta be senki Ezek után kereülhet sor a voltaképpeni módszer, a novum organum meghatározására. (A módszer "újszerûsége" utal a meghaladni kívánt régi módszerre, Arisztotelész

Organon c. mûvére) Eszerint a kutatás alapját a megfigyelés, a kísérletezés, a tények megállapítása jelenti, majd ezekbõl a tényekbõl indukció révén általános érvényû következtetéseket vonunk le. Azonban a teljes indukció helyett Bacon elégségesnek tartja a kizáró - eliminativ - jellegû indukciót, azaz nem kell minden lehetséges vizsgálati elemet bevonni az indukcióba, hanem elegendõ a vizsgált problémát igazoló jelenségeket egybevetni az azt tagadó, illetve a közömbös jelenségekkel. A módszere mellett az Esszékben foglalt életvezetési tanácsai és az Új Atlantisz c. mûvében található utópikus elképzelései gyakoroltak maradandó hatást az utókorra. Ez utóbbi mûvében kiemeli annak fontosságát, hogy a tudós elméket egy helyen kell koncentrálni, s ezzel is az emberi hatalmat növelni. 1662-ben a Royal Society alapítói Baconre hivatkoztak, amikor felállították ezt a tudományos intézményt. Mindezek fényében

érthetetlennek tûnik az a tény, miszerint Bacon a korabeli tudományos ismereteket nem tudta elõítéletektõl mentesen kezelni. Emiatt utasította el Kopernikusz és Galilei tanait, illetve saját háziorvosának, Harvey-nak a vérkeringésre vonatkozó meglátásait. Mindemellett elévülhetetlen érdeme, hogy az újkor küszöbén az új, aktuális problémákra irányította a tudományos közélet figyelmét, s ezzel olyan filozófiai irányzatok léttrejöttét inspirálta mint az empirizmus és a racionalizmus. 13 Rene Descartes (latinosan: Renatus Des Cartes -innen a filozófiai irányzat neve: kartéziánus) Descartes 1596-ban született La Haye-ban. Nyolc éves korától a IVHenrik által alapított La Fleche-i jezsuita líceumban tanult, amely egyike volt Európa legkiválóbb iskoláinak. Kitûnõen megtanult latinul, s megismerhette a kor legújabb tudományos fölfedezéseit és nézeteit (pl. Galileinek a Föld forgásáról vallott elképzeléseit). Majd (1612

után) Poitiers-ba ment orvostudományt és jogot tanulni, s 1618-ban -atyai kívánságra- Hollandiába utazott, hogy a bredai katonai akadémián hadmérnöki képesítést szerezzen, majd bekapcsolódott a harmincéves háborúban. 1619-ben hosszú utazásra indult: járt Koppenhágában, Lengyelországon, Magyarországon, Ausztriában és Csehországban. Télre egy Ulm melletti parasztházban szállásolta el magát, ahol idejét elmélkedéssel töltötte, s ahol három álom hatására egy "csodálatos tudomány alapjaira" bukkant. Részt vett a fehérhegyi ütközetben -a gyõztesek oldalán-, késõbb újabb utazásokra indult, míg végül 1625-1628 között Párizsban telepedett le. Itt egy tudós társaság megbecsült tagjaként tevékenykedett. (A társaság tagja volt többek közt T Hobbes, P Gassendi, A. Arnauld) Az 1628-1649 közti idõszakot a szabad alkotói légkört biztosító Hollandiában töltötte, s azt csak Krisztina svéd királynõ meghívására

hagyta el. A királynõ a tudósokat a hajnali órákban rendelte magához, mert ezt a napszakot tartotta elmélkedésre alkalmasnak, csakhogy Descartes gyermekkora óta -betegsége folytán- szenvedett a korai keléstõl (ezért engedélyezték neki a líceumban is a dél körüli felkelést). A filozófust annyira megviselték a hûvös hajnalok, hogy tüdõgyulladást kapott, amibe végül bele is halt. Fõbb mûvei: Értekezés a módszerrõl (teljes cím: Értekezés az ész helyes vezetésének és a tudományos igazság kutatásának módszerérõl, 1637), Elmélkedések az elsõ filozófiáról (1641), A filozófia alapelvei (1644), A lélek szenvedélyeirõl (1649) Filozófiájának kiindulópontja az volt, hogy az ismeretek (a különbözõ oktatási intézményekben tanítottak) nem feltétlen igazak: ". tanulmányaimnak nincs más haszna, mint az, hogy mind jobban beláttam tudatlanságomat." (Értekezés a módszerrõl I) Mivel a filozófiának a tudományok

alapjául kell szolgálnia, ezért egy új típusú filozófiát kell kidolgozni, amely segít eligazodni a gyakorlati dolgainkban, és amely elméleti és módszertani vonatkozásokban is egységes. A filozófiának (melyet egy olyan fához hasonlított, amelynek gyökere a metafizika, törzse a fizika, koronája az etika, az alkalmazott mechanika és az orvostudomány) "az igazság megismerése elsõ okai szerint". Az új módszer alapja a módszeres kétely, a szkepszis, azaz minden ismeret kritériumaként négy feltételt támasztott, amelyet a következõ négy szabályban foglalt össze: 1. csak világos és határozott (clare et distincte) ismeretek fogadhatók el igaznak. Ez az ész természetes igazsága (lumen naturale), azaz az ésszerû intuíció alapján körvonalazható. 2 a tanulmányozás eredményessége érdekében a vizsgálódás során felmerülõ minden problémát bontsuk a legalapvetõbb összetevõkre. (A cél: a tudás kiinduló elemeinek

felmutatása) 3 A racionális megismerés során a legegyszerûbb, elemi dolgok felõl kell haladni az összetettebbek felé. 4 Mindenütt teljes felsorolásra és általános áttekintésre kell törekedni (Ez egyfajta teljes indukció, mely teljessé teszi a dedukciót, azaz a racionalista filozófia logikai módszere.) Az 1.szabálynak megfelelõen Descartes igyekszik elõítéletektõl és paradigmáktól mentes igazságra mint kiindulópontra lelni, ezért kétségbe von minden eddigi ismeretet. De kételkedésének célja nem az ítéletek felfüggesztése (vö: antik szkeptikusok epokhé fogalma), nem az agnosztikus magatartás, hanem a kétségbevonhatatlan támpont -"arkhimédészi pont"- megtalálása. A kételkedés szinte minden eddigi állításra kiterjed, kivéve a kételkedés tényét, s mivel aki kételkedik, az gondolkodik, s aki gondolkodik, az létezik is: Cogito ergo sum, azaz: Gondolkodom, tehát vagyok. Így Szent Ágostonhoz hasonlóan(si fallor, sum

azaz: Csalatkozom, tehát vagyok.) a csalóka érzékletek (empiria) helyett a szubjektum öntudatát, a gondolkodó Ént helyezi filozófiájának fundamentumává, s ezeket a racionalista filozófia alaptényezõjévé a ratiot, a gondolkodást teszi meg. Ezt követõen Descartes olyan eszméket tételez fel, amelyek nem származhatnak a tapasztalatból és a képzeletbõl, hanem ezek "velünk született eszmék" -idea innatae-, ilyen a lét, az Isten, a 14 szubsztancia fogalma. Azonban hogy elkerülje a tudat önmagába zárkózásának ( a szolipszizmusnak) a veszélyét, feltételezi és egyúttal bizonyítja is Isten létét, azét az Istenét, melyet maga a szubjektum nem tud önmaga képzeteként magalkotni, mivel Isten végtelen, a szubjektum pedig véges. Ezáltal a végesbõl, az okozatból az ontológiailag tökéletesebb okot, a végtelen, abszolút Istent mint velünk született eszmét mutatja ki. Ily módon a külvilág és az Én közti szakadékot is

áthidalja. A racionalizmusban a gondolkodó Énnek a középpontba állítása mellett Descartes a szubsztancia új szempontú feltüntetésével új távlatokat nyit, egyúttal több évtizedes vitákat inspirálva. A szubsztancia nála is mindentõl független, önálló entitást jelent, amely saját létezéséhez semmi más dologra sem szorul. (A szó eredeti értelmében ez csak Isten lehet, hiszen minden más az Õ alkotása.) A természet szubsztanciáit viszont megnyilvánulásuk alapján Descartes két csoportba osztja: A) res cogitans: (gondolkodó dolog): független a testtõl, oszthatatlan, nincs kiterjedése, benne egybeesik "a szellem, illetve a lélek, illetve az értelem, illetve az ész." B) res extensa (kiterjedt dolog): a res cogitans ellentétpárja, kiterjedt, osztható, anyagi jellegû, jellemzõje az állandó változás -s ennélfogva a fejlõdés is. (A és B közös vonása, hogy mindkettõ örök, és az Istentõl származik.) A két szubsztancia

között mechanikus kapcsolatot tételezett fel, az állatokat is mechanikus szerkezetnek tekintette. Az emberben viszont a két szubsztancia (a test és a lélek) ugyan szintén különbözik, de a tobozmirigy összekapcsolja a mûködésüket. Descartes filozófiai hatása: A nevéhez fûzõdõ filozófiai rendszer, a kartézianizmus követõkre talált. Filozófiai folytatásnak tekinthetõk az okkazionalisták (AGeulincx, NMalebranche), JODe Lamettrie, Spinoza és Leibniz. Descartes filozófiáját bírálták az empiristák, valamint többek között Gassendi és Hobbes. John LOCKE: (1632-1704) Puritán családból származik, apja kevésbé tehetõs ügyvéd volt. Tanulmányait Locke apja egyik barátjának támogatásával tudta csak megkezdeni, s e támogatásnak köszönhetõen beiratkozhatott az oxfordi egyetemre is, ahol a skolasztika studiumain túlmenõen megismerkedhetett a szellem függetlenségének élményével, s itt érezte át az önfegyelem szükségének

jelentõségét is. Az ígéretesnek látszó egyházi karrier elutasítása után az orvostudomány felé fordult, s 1660-1664 közt oktatói feladatokat is vállalt. 1666-ban éles fordulatot vett életpályája, ugyanis ekkor kötött ismeretséget Lord Shaftesbury-vel (1621-1683), s ezáltal II.Károly egyik legbefolyásosabb politikusa mellett kezd dolgozni. Ekkor fordult Locke figyelme a gazdasági kérdések és a politika felé, s külföldi útjai (diplomáciai szolgálatot teljesített Shaftesbury mellett) Hollandiában és Franciaországban lehetõséget biztosítottak arra, hogy megismerje a korabeli tudományos és filozófiai eszméket, többek közt Descartes és Gassendi tanait. 1675-tõl már pártfogójával együtt a királyi kormányzat ellenzékéhez pártolt, s emiatt 1683-ban emigrálni is kényszerült Rotterdamba.(Locke már az emigrációt megelõzõen a királyi hatalmat korlátozó alkotmányos fékek megerõsítése s a parlament jogainak szélesítése

érdekében lépett fel, s követelte Jakabnak a trónutódlásból való kizárását. Pártfogója és néhány ellenzéki politikus merényletet készített elõ, s ennek kudarca után Locke-ot is megfigyelés alá helyezték, s emiatt kénytelen volt Hollandiába szökni -ekkor fosztották meg egyetemi tagságától is.) Az emigráció éveiben írta meg az Értekezés az emberi természetrõl és a Levél a vallási türelemrõl c. mûvét 1689-ben a "dicsõséges forradalom" hatására visszatért Angliába. Élete utolsó tizenöt évében rendkívül szerteágazó tevékenységbe kezdett: részt vett III.Vilmos korabeli alkotmányos monarchia konszolidálásában, 15 az angol pénzrendszer újjászervezésében, s gyarmat- és kereskedelemügyi miniszterként a gazdasági viszonyok kialakításában. Utolsó éveiben idõt szentelt eddigi írásainak rendezésére és kiadására is, s így jelenhetett meg a Két értekezés a polgári kormányzatról c. mûve is

Fõbb mûvei: Értekezés az emberi értelemrõl (1690), Két értekezés a polgári kormányzatról (1689), Levél a vallási türelemrõl (1690), Gondolatok a pénzrõl (1692), Gondolatok a nevelésrõl (1693) Locke filozófiájának középpontjában az ismeretelmélet állt, ugyanis az emberi megismerés képességének felfejtésével a helyes etikai és politikai rendszer kialakítását tartotta megvalósíthatónak. Ismeretelméletében -melyet az Értekezés az emberi értelemrõl c mûvében fejtett ki- abból indult ki, hogy minden tudásunk (a matematikai és logikai kivételével) a tapasztalatból származik. Platón, Descartes és a skolasztika képviselõinek metafizikai érveivel szemben azt hangsúlyozza, hogy nincsenek "velünkszületett eszmék" (idea innata), és az erkölcsi és teológiai nézetek sem függetlenek a tapasztalattól. Ezt bizonyítják az etikai és teológiai tanok eltérõ rendszerei, illetve relativ értékszemléletük is.

Születéskor az emberi elme üres lap (white paper, tabula rasa), melyre a külvilág tapasztalatai kerülnek (de a képzetek megalkotásának képessége már eleve adott). Minden ismeretünk tapasztalati, azaz empirikus jellegû, s ezeknek két forrása van: A) külsõ érzékelés (sensation): az érzékszervek által nyújtott tapasztalatok; B) belsõ önérzékelés (reflexion): a lélek öneszmélõdése, a gondolkodás, hit, akarat stb. tevékenysége A percepciók (érzékleti benyomások) képzeteket, azaz ideákat alakítanak ki az emberi elmében. Ezek az ideák -amikkel az elmének dolga van- lehetnek egyszerûek, melyeket egy vagy többb érzék vagy a reflexio szolgáltat. Az ideákat az emberi elmében kiváltó erõ nem más, mint az adott tárgy tulajdonsága. A tulajdonságok is két csoportba sorolhatók 1) Elsõdleges minõségek: a külsõ dolgoknak sajátjuk, melyek megmaradnak a dolgok változásakor is (pl. kiterjedés, alak, sûrûség, szám); 2) másodlagos

-szubjektiv- minõségek, melyek a megismerõ szubjektumban lévõ érzetekben jelennek csak meg (pl. szín, íz, szag), melyek változhatnak, azaz relativak Az ideák emellett lehetnek összetettek is. Ezeket az aktiv elme szétválogatás, összehasonlítás, összekapcsolás, elvonatkoztatás útján hozza létre az egyszerû eszmékbõl. Az összetett eszméknek Locke 3 csoportját különíti el: I.) Módozatok (modus): nem önmagukban állnak, hanem szubsztanciákon fordulnak elõ (pl. háládatosság, gyilkosság, a nap az idõ modusa, az erkölcsi fogalmak ). II) szubsztanciák: önmagukban létezõ egyes dolgok vagy fajok (pl ember, növény) A szubsztanciák Locke szerint léteznek, de nem ismerhetõk meg (vö. Hume, Berkeley) III) Viszonyok: a képzetek összehasonlításából keletkezõ ideák (pl. azonosság, különbözõség, okság) Mivel a képzeteinket ismerhetjük csak meg, a tárgyakat (szubsztanciákat) nem, ebbõl adódóan az igazság sem lehet más, mint

képzeteinknek egymással való megegyezésének konstatálása. A világosság foka szerint a tudás -igazság- három szintje határozható meg. 1 Intuitiv ismeret (ez a legmagasabb fok): a szellem két eszme egyezését vagy eltérését közvetlenül önmaga érzékeli (pl. a kör nem háromszög). 2 Demonstrativ tudás: az eszmék közti viszonyt az elme más eszmék közvetítésével ismeri fel (ld. bizonyítékok) 3 Szenzitiv tudás: az egyes konkrét, véges lényeg érzékelése. Locke a nominalizmus álláspontját követte, így csakis az egyedi dolgok létezését tartotta elfogadhatónak, az általános ideákat véleménye szerint ugyan elképzelhetjük, de ezek is csak az egyedire, a konkrét dologra vezethetõk vissza. Locke ismeretelméletével a racionalizmussal szembenálló empirizmus irányzatát teremtette meg. Politikai filozófiája: Hobbeshoz hasonlóan a társadalomtörténetet a természeti állapot bemutatásával kezdi, csakhogy míg Hobbes-nál a

természeti állapotot a mindenki harca mindenki ellen állapot jellemzi, addig Locke boldog, kiegyensúlyozott korként tünteti azt fel. Az emberek szabadon dönthettek, a tökéletes szabadság állapotát élvezhették, egymástól függetlenül, de nem egymás rovására cselekedtek. Mindenki köteles volt önmagát megvédeni, de egyúttal a másik embert is védelmeznie kellett, s másokat megkárosítani ütközött a bölcs Teremtõ által alkotott természeti állapot törvényével. Az egyetértés csak addig állhatott fenn, amíg mindenki annyi tulajdonnal rendelkezett, amennyit maga meg tudott mûvelni, de az egyenlõség felbomlott attól a pillanattól kezdve, hogy néhányan ennél több területet követeltek maguknak. A természeti állapot 16 vagyonközösségét ily módon a magántulajdon és a pénz megjelenése bomlasztotta fel. (vö Rousseau) A pénz használatával ugyanis a többlettermék is hasznosíthatóvá vált, ezért a pénz birtokfelhalmozásra

ösztönzött. A természeti állapot felbomlásakor az emberek egymással szerzõdtek, s ezt követõen szerzõdtek a kormányzattal is (azaz megbízták bizonyos feltételek mellett a kormányzati teendõk ellátásával). Ettõl kezdve az egyének nem rendelkezhettek szabadon az életükkel -még öngyilkosok sem lehettek-, a törvény szabályozása vált meghatározóvá, s ennek (közösség által alkotott) a törvénynek az uralkodó, illetve a kormányzat is engedelmeskedni kényszerült. A politikai hatalom birtokosainak feladata a tulajdon szabályozása és védelme, a közösség erejének érvényesítése, a közjó biztosítása lett. Mindennek alapfeltétele a törvényhozó és végrehajtó hatalom (ez utóbbihoz sorolta még Locke az igazságszolgáltatást is) szétválasztása. Locke-ot politikai filozófiája a korai felvilágosodás legjelesebb képviselõjévé avatta. Politikai elképzeléseivel és gyakorlati tevékenységével fontos szerepet vállalt a whig

párt megszervezésében és politikai programjának kialakításában. A liberalizmus szabadságfelfogása is visszavezethetõ Locke-ra, de az õ értelmezésében a szabadság nem a szabadosság elvét jelenti, hanem azt, hogy az embereknek van (józan) esze, mellyel a törvényeket felfogják, s melyekhez igazodva élni tudnak. David HUME (1711-1776) Szülõhelyén, Edinburghban végezte egyetemi tanulmányait, jogot hallgatott, de emellett irodalommal és filozófiával is foglalkozott. Már 14-15 éves korában felötlött benne az a terv, hogy az emberi természetrõl filozófiai értekezést ír. Erre franciaországi tanulmányai (Reimsban majd La Fleche-ban) nyújtanak alkalmat, s így 1739-ben meg is jelennek az Értekezés az emberi természetrõl c. mûvének elsõ kötetei Korai írásai azonban nem arattak nagy sikert, s kudarc érte akkor is, amikor megpályázta a glasgow-i egyetemi katedrát. Miután ezt visszautasították, egy évig házitanítóskodott, majd

diplomata lett Bécsben és Torinoban. 1748-ban jelenttette meg a Tanulmány az emberi értelemrõl c. írását, amely Kantot "felébresztette a dogmatikus szendergésébõl". 1752-ben -miután újból elutasították egyetemi pályázatát- az edinburghi (ügyvédi) könyvtár õrévé nevezték ki. Ekkor írja meg híres Anglia történetét hat kötetben, bár saját korában ez a mûve sem aratott osztatlan sikert. 1763-tól a párizsi brit követségen dolgozott, s a felvilágosodás központjában, a párizsi szalonokban filozófiája nagy népszerûségnek örvendett. Itt ismerkedett meg J.JRousseauval is, akinek Angliába szökését is segítette, de késõbb Rousseau feszült idegállapotából adódóan összekülönbözött Hume-mal. Élete utolsó évében önéletrajzát is megírta Saját életem címmel. Fõbb mûvei: Értekezés az emberi természetrõl, Tanulmány az emberi értelemrõl, Tanulmány az erkölcsök alapelveirõl Locke és Berkeley

bölcseletébõl kiindulva alapvetõ céljának az empirikus vizsgálati módszer bevezetését tartotta. Ismereteink egyedüli forrásaként ily módon csak a perceptiot, az érzékelést fogadta el. Az érzékleteket, tudattartalmakat (perceptio) két csoportra osztotta: 1 A közvetlen eleven élmények -amit az érzékszervek, illetve a reflexio (belsõ önérzékelés) szolgáltatnak- a benyomások (impressiones). Ide tartozik minden érzet, szenvedély és emóció, ahogyan a lélekben elõször megjelenik. 2 A képzetek vagy ideák a benyomások leképezései (halvány, erõtlen utánzatai). Képzetekkel akkor van dolgunk, amikor a gondolkodás, emlékezet, képzelet formájában foglalkozunk a benyomásokkal. A benyomásokból egyszerû képzetek (ideák) képzõdnek, de az ember képzelõereje segítségével az egyszerû képzetekbõl összetett képzeteket képes alkotni. Hume alapvetõ kérdése, hogy honnan származnak a benyomások Erre a kérdésre szerinte lehetetlen

válaszolni, mert a képzeteknek a tárgyakkal való kapcsolatát soha sem tapasztalhatjuk meg. Emiatt tagadja a szubsztanciák létezését is A gondolkodás, azaz a képzetek összekapcsolása Hume szerint a képzettársításon (asszociáción) alapul, vagyis a képzetek következetesen kapcsolódnak egymáshoz. Az asszociációnak három módját különbözteti meg: A/ 17 hasonlóságon alapuló asszociáció (pl. a festmény az ábrázolt személy képzetét kelti fel), B/ oksági jellegû asszociáció (pl. a seb feleleveníti a fájdalom emlékét) C/ tér- és idõbeli érintkezésen alapuló asszociáció (pl. az egyik szoba képzete felidézi a szomszédos szoba képzetét) De felmerül az a kérdés, hogy jelenthetnek-e ezek az asszociációs kapcsolatok egyúttal ok-okozati viszonyt is? Hume ezt határozottan tagadja, mivel szerinte a többszöri érintkezés révén automatikusan kapcsolódnak össze a benyomások, s ezáltal ezek a kapcsolatok a megszokásból

erednek. Így a megszokás táplálja az embereknek azt a hitét is, hogy a Nap holnap is fel fog kelni (hiszen ez mindeddig így történt). Ok-okozati viszony azonban csak akkor állhatna fenn, ha logikai ellentmondáshoz vezetne annak feltételezése, hogy az okot, akár csak egyszer is az ismerttõl, eddig megszokottól eltérõ okozat követné. Az okság (meglétének) hiánya miatt nem ismerhetõ meg a szubsztancia, mivel az, amit mi szubsztanciának mondunk, az pusztán a percepciók kötege (azaz nem ontológiai, hanem pszichikai valóság). Hume ezzel bizonyítja azt, hogy az érzékelés önmagában képtelen a valóság megismerésére, s ezzel Kantot egy új szemléletmód kialakítására ösztönzi. Az ismeretek bizonyságával kapcsolatban veti fel Hume a szkepszis problémáját. Megkülönbözteti a teljes szkepszist a mérsékelttõl. A teljes szkepszis agnoszticizmushoz vezet, ezért elutasítja (hiszen a természet is arra ösztönzi az embert, hogy ítéletet

alkosson a dolgokról). A méréskelt szkepszis ezzel szemben nemcsak megengedhetõnek tartja, hanem szorgalmazza is annak alkalmazását, mivel lehetõvé teszi a kritikai vizsgálódást. Jean-Jacques ROUSSEAU (1712-1778) Genfben született, mélyen vallásos hugenotta családban, s ebben a szellemben is nevelkedett . Órásmester atyja megismertette az irodalommal is, esténként a klasszikus és korabeli szerzõk mûveit olvasták. Plutarkhosz hatása politikai tárgyú mûvein is érzõdik Az olvasás mellett a másik nagy szenvedélye a természetben való barangolás volt, (olyannyira bele tudott feledkezni a sétákba, hogy Genfet is azért hagyta el mert a város kapuinak zárása után ért csak vissza, s nem mert már hazatérni.) Tizenkét éves korától több mesterségre is ki akarta taníttatni az apja, de egyik sem nyerte meg Rousseau tetszését, végül vésnöki munkából tartottta el magát. Tizenhat éves korában elhagyta Genfet, s Savoyába ment, ahol egy

idõre áttért katolikus hitre. Majd több éven keresztül Madame de Warensnél talált menedéket, s itt nyílt lehetõsége az érzelmi elmélyülésen túl az alaposabb mûvelõdésre is. 1743-ban a velencei francia követ titkára lett, s keményen dolgozott is, de nem kapta meg a fizetségét, ezért Párizsba ment, ahol kottaírással kereste a megélhetéshez szükséges pénzt. Itt kötött barátságot Diderot-val, aki felkérte, hogy írjon zenei tárgyú szócikkeket az Enciklopédiába. (Rousseau ekkor dolgozott ki a hangjegyek lejegyzésére egy új módszert, miszerint a hangjegyeket számokkal helyettesítette. Ez pontosabbnak bizonyult, de sokkal bonyolultabbnak.) Ekkor (1750-ben) értesült a dijoni akadémia pályázatáról, melynek témája: "Elõbbre vitték-e a mûvészetek és a tudományok az emberiséget?" Rousseau el is nyeri az elsõ díjat, mégpedig azzal a véleményével, hogy a civilizáció az erkölcsöket inkább rombolja, mintsem

javítja. Voltaire úgy reagál erre az álláspontra, hogy Rousseau vissza kívánja téríteni az emberiséget a természetbe, de nem azt érti ezen, hogy vissza kell térni az eredeti õsállapothoz, hanem csak a civilizáció káros hatásaitól kellene megválnia az emberiségnek. (Maga Rousseau is eszerint kíván élni, s eladja még óráját is mint felesleges civilizációs eszközt.) Míg az elsõ esszéjében inkább csak felveti a problémát, addig a második értekezésében, az Értekezés az emberek közti egyenlõtlenésg eredetérõl és alapjairól c. írásában már az okokat is boncolgatja. Kortársaihoz hasonlóan õ is feltételez egy -harmonikus- természeti állapotot, amikor az "ember természeténél fogva jó", s csak a természetes egyenlõtlenség létezett (életkor, értelmi képességek stb. szerinti eltérések) Idõvel, a magántulajdon megjelenésével felbomlott a természeti állapot, megszûnt az egyenlõség, s a magukra maradt

egyének léte kezdett kilátástalanná válni. A gazdag-szegény, hatalommal bíró-gyenge (hatalom nélküli), uralkodó-szolga ellentét mindenképp 18 változáshoz vezetett. Rousseau a Társadalmi szerzõdésrõl c mûvében újfent elutasítja a vissza a természetbe álláspontot, s míg a második értekezésben csak az okok vizsgálatáig jutott el, addig A társadalmi szerzõdésben már a megoldást is körvonalazza. Mielõtt e mûvét megírta volna (1762) élete többször is új fordulatot vett: az Értekezések sikere után Genf vezetõi meghívták a városba, s mivel épp összekülönbözött az enciklopédistákkal, el is fogadta a meghívást. Rövidesen azonban Genfbõl is mennie kellett az Emile és A társadalmi szerzõdés miatt, de Párizsba sem térhetett vissza, mert a Sorbonne és a párizsi parlament is elítélte ezen írásait. Nagy Frigyes megszánta, és birtokán nyújtott mrnedéket Rousseau-nak, de a helybeliek méregkeveréssel vádolták, s

emiatt megint szöknie kellett. Végül Hume karolta fel a francia gondolkodót, s 1765-ben Angliába menekítette, ahol kezdetben a társasági életben is sikereket ért el, III.György még évjáradékot is biztosított neki, de egyre elhatalmasodó üldözési mániája miatt elhagyta Angliát is. Visszatérhetett Párizsba, s utolsó éveit Ermenoville-ben töltötte sétákkal és fûvészkedéssel. Elég rejtélyes körülmények között hunyt el 1778-ban. Hamvait 1794-ben a nagy rivális, Voltaire mellett helyezték el a párizsi Pantheonban. Fõbb mûvei: Emil avagy a nevelésrõl (1762), A társadalmi szerzõdésrõl (1762), Új Heloise (1760) Politikai filozófiája: (A társadalmi szerzõdés c. mûve alapján) Politikai elképõzeléseit elméleti és gyakorlati kutatások alapján fejtette ki, ugyanis már a velencei diplomáciai szolgálat idején tanulmányozta a politikai intézmények és a társadalmi berendezkedés törvényszerûségeit, s Politikai intézmények

címmel tervezett egy nagy összefoglaló munkát is. Másrészt Machiavelli, Grotius, Pufendorf, Althusius és Montesquieu tanai is hatással voltak rá. A társadalmi szerzõdés kiinduló gondolata az, hogy "az ember szabadnak született, s mindenütt láncon van". Ennek az az oka, hogy a természeti állapot megszünt Míg a természeti állapotban az ember mint erõs, magányos egyén élt, az érzéseire hagyatkozhatott, az önszeretet (amour de soi) kialakította az együttérzést, mely biztosította az egyenlõséget és a szabdságot. Ezt a harmonikus, idillikus állapotot törte meg a magántulajdon megjelenése, mely munkamegosztáshoz, konkurrenciaharchoz; az önszeretet megszûnése pedig önzéshez vezetett. Így váltotta fel az érzelmeket, a kultúra, a gondolkodás uralma, mely az embereket megfosztotta a természetes szabadságuktól, s az erkölcsök meggyengülésével az emberek szolgává váltak. (ezen elvesztett szabadság visszaszerzésének egyik

lehetséges útja a helyes nevelés, melyet az Emile-ben írt le, s melynek lényege a szív kimûvelése, a "negatív nevelés", azaz nem szabad töméntelen tényanyagot súlykolni a bontakozó gyermeki lélekbe, hanem magából a dolgokból kell tanulnia, s csak a fiatalság kezdetekor szabad mûvészetre, irodalomra és vallásra tanítani.) Az egyének léte a természeti állapot felbomlásakor veszélybe került, mivel "a fennmaradásukat veszélyeztetõ akadályok ellenállása már nagyobb, mint az az erõ, amelyet az egyén képes kifejteni, hogy fenntartsa magát ebben az állapotban". A kipusztulás rémképe merült fel, s ez ellen az egyetlen lehetséges megoldás: "csak egy mód van, hogy biztosítsák fennmaradásukat: összeszedni erõiket . olyan összesített erõt képezni, amely már le tudja küzdeni az ellenállást" Az emberek társulnak egymással, s ezáltal lemondanak ugyan egyéni szabadságukról, de eddigi természetes jogaik

átruházásával biztosítják fennmaradásukat és a társuláson (társadalmon) belüli kiteljesedésük lehetõségét is. A társulás tagjai miután egymással szerzõdtek (egyesítették erõiket), megbízzák (szerzõdéses formában) a kormányzati hatalmat (vagy egy egyént, s ekkor monarchia az államforma; vagy egy testületet, s akkor köztársaság). A végrehajtó hatalom feladata a társulás érdekeinek és a közakaratnak (volonté gneralé) érvényesítése. A közakarat (amelynek mindenki aláveti magát, ha azt a közösség elfogadta) mindenki akaratát képviseli, de csak azután, hogy az egyéni érdekek egyeztetése után elfogadták a kompromisszumos megoldást. Rousseau úgy képzelte, hogy az egyéni akaratok kioltják egymást és egy közös -átlagos- elfogadható kompromisszum születik. A törvények is csak akkor érvényesek, ha ezt a közakaratot fejezik ki, s mivel a törvényekbe is ez jut kifejezésre, s mivel a végrehajtó hatalom joga is csak

az, hogy ezt érvényesítse. így a fõhatalom a nép kezében van (népszuverenitás elve) A nép ugyan átruházta ezt a jogot a végrehajtó hatalomra, de csakis garanciák mellett. A túlkapások elleni biztosíték a periódikusan tartott nemzetgyûlés, mely két kérdést tisztáz: . fenntartja-e a fõhatalom (azaz a nép) 19 az eddigi kormányzati formát vagy nem; 2. ha igen, akkor megtarja-e a jelenlegi kormányzatot A nép a rendszeres felelõsségre vonás jogával köteles élni. Rousseau eszményi államának a kis demokráciákat tarja, hisz ezekben a népgyûlés mûködése kiegyensúlyozott, a polgárok erkölcsei egyszerûek, jogi és vagyoni szempontból egyenlõek. (Nagy kiterjedésû és nagy lélekszámú államok esetében ez nem valósítható meg, ilyen esetben Rousseau elveibõl egy diktatórikus hatalmi rendszer vezethetõ le. Maga Rousseau példaként Lükurgoszt állítja.) A népszuverenitás elvét alapul vevõ álamvallás megteremtése is része

az állami teendõknek Rousseau szerint. Ezeket az elveket fogja a gyakorlatba átvinni Robespierre és Saint-Just is, d e a késõbbi politikai rendszerek, mind a liberális, mind a diktatorikus rendszerek sokat kamatoztatták Rousseau elveit. Immanuel KANT: (1724-1804) Königsbergben született egy szegény nyergesmester családjában. A hagyományos klasszikus neveltetést és oktatást a Collegium Fridericianumban kapta meg, ezáltal a latin nyelv és az antik szerzõk szeretete egész életén át végigkísérte. 1740-ben beiratkozott a königsbergi egyetemre, ahol az orvosi és teológiai tanulmányok mellett leginkább a matematika és a metafizika problémái foglalkoztatták. (Tanulmányait házi tanítói tevékenységébõl fedezte) 1755-ben védte meg disszertációját a metafizika elveirõl, s ettõl kezdve a helyi egyetem magántanáraként dolgozott. Ifjú éveiben társasági életet élõ, életvidám egyéniség volt, késõbb azonban kimért, szigorú napirend

szerint élõ úrrá változott: minden nap ugyanabban az idõpontban indult szokásos sétájára -kivéve a francia forradalom kitörésének hírekor, illetve az Emile olvasásakor-, ezért a helybeliek hozzá igazították az órájukat. Emellett hajnalban kelt, s késõ estig szisztematikus rendben végezte napi tudományos teendõit. Szülõvárosát nem hagyta el soha, s a város közelében lévõ tengerpartot sem látta. Jellemét a porosz szellemiség, a pietizmus és a felvilágosodás formálta ki Pályáját két nagy korszakra különítik el: az ún. kritika elõtti (1746-1760) és a kritikai (1770-1790-es évek közepe) korszakra. A fordulatot Az érzéki és szellemi világ formájáról és elveirõl c írása jelezte 1770-ben. Fõbb mûvei: Az ég általános természetrajza és elmélete (1755), A tiszta ész kritikája (1781, 1787), A gyakorlati ész kritikája (1788), Az ítélõerõ kritikája (1790), Vallás a puszta ész határain belül (1793), Az örök

békéhez (1796), Válasz a kérdésre: Mi a felvilágosodás (1784) A fordulat elõtti idõszakban Kant a newtoni természetfilozófia és kozmológia (ld. Descartes) kérdéseivel foglalkozott, s ezáltal jutott a késõbb Kant-Laplace elméletnek nevezett elképzelés felismeréséhez. (A Naprendszer nem a teremtés óta meglévõ állapot, hanem az õsködbõl való fejlõdés eredménye.) Kopernikusz, Kepler, Galilei és Newton tanait elemezte Az ég általános természetrajza és elmélete c. mûvében Az 1750-es évektõl figyelme a leibnizi és wolffi filozófia hatására a metafizika felé fordul. A lét és megismerés, a lét és gondolkodás azonossága és különbözõsége foglalkoztatta. Ennek során elemezgette a racionalisták és az empiristák elméleteit, illetve azokat a nehézségeket, melyeket hosszas vitáik ellenére sem tudtak megoldani. Végül Hume ébresztette fel Kantot a "dogmatikus szendergésébõl", ugyanis a humei szkepszis hatására

látta be, hogy míg a racionalisták csak az észbõl származó ismereteket fogadják el igaznak, s ennek hatására kialakított merész észkonstrukcióik dogmatizmushoz vezettek. Másfelõl viszont az empiristák a tapasztalatok hangsúlyozásával elvesztek a részletekben, és eljutottak az agnoszticizmus eszméjéig, azaz tagadták az igaz ismeretek létjogosultságát és a szubsztanciák megismerhetõségét, s Hume az ok-okozati kapcsolatok lehetetlenségének feltételezésével Kantot a "kopernikuszi fordulat" eszméjére éberesztette. A tiszta ész kritikájában (2 Elõszó) határozza meg a fordulat lényegét - a két korábbi irányzat ellentétének feloldását: eddig azt feltételezték, hogy a megismerõ elme alkalmazkodik a tárgyakhoz a megismerés során, de a valóság az, hogy a 20 tárgyaknak kell alkalmazkodniuk az ismereteinkhez, mert az értelem szabálya benne foglaltatik az emberben még mielõtt a tárgyak adva volnának. (Azaz a

megismerés -kognitiv- feltételei értelmileg meghatározottak már azelõtt, hogy a tárgyakat észlelnénk.) A megismerésnek két módját állapítja meg: 1. a priori, "tapasztalat elõtti", azaz minden tapasztalatot nélkülözõ ismeret, 2. a posteriori, "tapasztalatot követõ", azaz a tapasztalatból származó empirikus ismeret Az ismeretek logikai ítéletek formájában válnak tudatossá.(ld Arisztotelész formális logikája) Az ítéleteket Kant a logikai alany és állítmány alapján osztályozta:A) analitikus ítélet: az állítmány benne foglaltatik az alanyban. Pl: A kör kerek Az apa férfi Az ilyen ítéletek az azonosság elve miatt nem ismeretbõvítõek, s -az ellentmondás elve miatt- ellentétük szükségképp hamis. B) szintetikus ítéletek: Az alanyhoz olyan állítmány járul, amely korábban nem volt meg benne. Pl: A tanár töltõtollal ír. Az ilyen ítéletek a tapasztalatra épülnek, ismeretbõvítõek, de nem

szükségszerûek (igazságuk nem általános érvényû). A "tiszta ész" feladata Kant szerint ezáltal az kell, hogy legyen, hogy olyan a priori szintetikus ítéleteket ismerjen fel, amelyek egyszerre szükségszerûek (abszolut érvényûek), de egyben ismeretbõvítõek is, azaz olyanok mint a matematikai ítéletek. (pl: a 7+5 = 12 a priori szintetikus, mert cáfolhatatlan ítélet, viszont a tapasztalatból ered. A metafizika mindeddig analitikus ítéletekkel foglalkozott, s ezért spekulatív tudománnyá vált. A metafizika kilátástalan helyzetének kiküszöbölésére dolgozta ki Kant a "transzcendentális filozófiát": "Transzcendentálisnak nevezem azt a megismerést, mely nem annyira a tárgyakkal foglalkozik, mint a tárgyak megismerésének módjával, amennyiben a priori lehetséges." (A tiszta ész kritikája) Kant megfigyelte, hogy az értelem a priori formái, az idõ és a tér adják meg a természettudományos ismeretek

bizonyosságát, azaz az értelemben lévõ két szemléleti forma megelõzi a tapasztalást, s így még mielõtt megtapasztaltuk valamit, már -eleve- tudhatjuk, hogy a megtapasztalandó dolgot idõben és térben létezõ jelenségként fogjuk érzékelni. A tér nem empirikus fogalom, hanem a priori képzet (egyfajta velünk született képesség), a külsõ érzékek minden jelenségének formája. Az idõ szintén nem empirikus fogalom, apriori adott, szükséges képzet, végtelen, a változás fogalma csak általa lehetséges. A tér és az idõ - mint szemléleti formák - az emberi értelem számára rendezik a dolgokat, képzeteket, s emiatt az emberi értelem nem passzív, hanem aktív formáló szerv, mely az emberi elmére ható ingerek közül szelektál. A térben és idõben szemlélt dolgok a jelenségek, azaz a puszta képzetek, amikkel a transzcendentális esztétika foglalkozik. A képzeteknek "egy közös képzet alá rendezése" a fogalom, melyet a

transzcendentális logika vizsgál. 21