Irodalom | Tanulmányok, esszék » Irodalomtudomány tételek

Alapadatok

Év, oldalszám:2004, 21 oldal

Nyelv:magyar

Letöltések száma:90

Feltöltve:2009. július 05.

Méret:128 KB

Intézmény:
-

Megjegyzés:

Csatolmány:-

Letöltés PDF-ben:Kérlek jelentkezz be!



Értékelések

Nincs még értékelés. Legyél Te az első!


Tartalmi kivonat

Irodalomtudomány tételek 1.21 Az irodalom teljes életintegrációjának időszaka - az irodalomtudomány előtti szakasz (1. tétel) A prekapitalista társadalmakban az irodalom társadalmi funkciója alig elképzelhető módon eltért a maitól. A művészetet ekkor nem tekintik az élet speciális képességének (Féhér-Hellér, 1978), mert az tökéletesén integrálódik az életbe. A szobor nem önmagában van, hanem gótikus oszlopfő, a dal az ünnepi esemény része, nincsenek mai értelmű kiállítótermek, könyvtárak. A művészet nem az élet szigeteként, hanem tartozékaként létezik, a szó filozófiai értelmében „alkalmi", mindig valamilyen meghatározott életesemény, helyzet függvénye. A műlalkotások nem különültek el élesen a mindennapi élettől, a „helyükön voltak minden irodalmi megnyilatkozás, művészi esemény meghatározott közösségi alkalomhoz kötődött. - W Benjamin kifejezésével - „kultikus értéket" (Benjamin,

1969 310) kapott. Az "élet"-be szervesen épülő mű esetében az információs, az etikai és esztétikai érték együttesen van jelen, ismeretszerzés, nevelés és élvezet egyformán fontos benne. A befogadó közönség számára ezért nem a művészet, vagy a műalkotás kap sajátos kiemelkedő minősítést („szent jelleget"), hanem az élet meghatározott darabja, az az alkalom, amikor az ilyen koncentrált, felemelő pillanatok történnek, az amelyben a mű szokásosan megjelenik. Nem véletlen, hogy ezen korok emberének az ünnep egészen más, a mi számunkra már alig elérhető jelentőséggel bírt, mert egész élete, létezése fordult át ilyenkor valami máskor nem tapasztaltba, személyén messze túlmenő, mégis őrá vonatkozó eseménysorba. Ilyenkor testközelivé váltak a szubjektív erők, az ördögi és isteni, és egy pillanatra megszűnt az élet kényszerűségek által diktált, a létfenntartás monotóniájával vezérelt

rendje. E korai időszakban beszélhetünk a művészet „ünnep-modelljéről", aminek töredékei még ma is érzékelhetők (pl. abban az elvárásban, hogy a színházba milyen öltözékben illik elmenni) Az első korszak műalkotásaival kapcsolatosan szükséges értelem kiképződésének hátterét mitologikusan (vallással) megalapozott egységes értékrend biztosította, olyan, mely társadalmi pozícióra, osztályhelyzetre való tekintet nélkül mindenki számára relatíve egyforma és egyértelmű volt. Az egységes értékrend miatt az alkotói és befogadói értelem képzés meglehetősén homogén volt, egy-egy lényeges szó, egy életszervező szimbólum mindenütt azonos jelentéssel bírt. Ez a közös érzék" (sensus communis (egy közös szimbolika és közös sorstudat) minden befogadót képessé tett a művek megértésére és minden „élő" művet befogadhatóvá tett az adott kultúrkör számára. Ez az érzék természetesen

történelmi fejlődés terméke volt, és maga is folyamatosan változott. Ez az átalakulás azonban olyan lassú volt, oly sok generációt ívelt át, hogy az egyes befogadók és alkotók alig vagy egyáltalán nem észlelték. Az értékrendek peremén persze ott léteztek alternatív életfelfogások is, azonban ezek a kor számára nem, mint érthetetlenek vagy megértendők jelentkeztek, hanem értelmetlenek (ilyen volt a „barbár" a görög és római számára, a „pogány" pedig a kereszténynek). A világban végtelen, transzcendentális stabilitás uralkodott, a történelem helyett csak történés létezett. A dolgok rendjét könnyen elsajátítható bináris értékrend szervezte (égi-földi, paradicsomi-kiűzetés utáni, Jézus előtti Jézus utáni stb.) Az időszak irodalmi közege „élő” volt, vagyis dominánsan szóbeli, orális formában létezett, az írásos rögzítés a művek, és főként a művészi alkalmak elenyészően kis részét

jellemezte (vö. erről: Jauss, 1979, és Thienemann, 1931) Ennek a "szóbeli kultúrának" mely a nyomtatás megjelenésével és a könyvkiadással egy csapásra elsöprődött, igen lényeges, ma már alig elképzelhető, sajátosságai voltak. Elsősorban mindig és szükségszerűen kollektív és közvetlen. Középpontjában egy esemény és nem egy műalkotás állt, mert a kommunikációban, és a kommunikáció által létezett. A szerző az volt, aki éppen beszélt, aki elmondta a művet, az eredeti, tényleges szerzőnek nem vagy alig volt jelentősége. A középkori szerző „eredeti", mert mindent átalakít, amit előad, a régi műveket saját korának, közönségének megfelelően alapvetően formálja. Ugyanakkor nem is eredeti, mert relatíve kevés önálló, új művet alkot, inkább mitológiai, vallási témákat formál újjá. Szerző és befogadó ma már elképzelhetetlen közelségbe került, a szerző az előadás közben figyelembe

tudta yenni közönsége igényét a befogadó reagált, visszakérdezett. A „könyvben elmerülő magányos olvasó" nem létezett, illetve kivételes eset volt (Jauss, 1979. 189) Közönség és szerző az alkalomban, az ünnepben egyesülve mintegy együtt alkotta a művet, közösen fedezték fel és használták a benne megfogalmazott értelmet. A rnű jelentésének genezise és érvényessége egybeesett A társadalmi funkció sajátosságaiból következően ebben a korban nem jött létre önálló műtvészettudomány, mert nem volt szükség rá. Az emberi létet feltáró filozófiai rendszerek ugyan időnként kitérnek a művészet problémájára, de ez nem egy önálló és „nélkülözhetetlen" esztétikai diszciplína formájában történik, hanem a filozófiai rendszer véletlenszerű elemeként térnek ki rá (ezért ebből a korból nem esztétikákkal, hanem művészetről tett filozófiai megjegyzésekről tudunk). A retorika ugyan központi

jelentőséggel bírt, de ez nem művészettudomány volt, hanem egy olyan diszciplína, mely a mindennapi élet egyéb megnyilatkozási alkalmait az irodalmival összekapcsolva fejleszteni kívánta a nyelv társas hatékonyságát. Ebben az értelemben a retorika éppen az irodalomelmélet ellentéte, nem interpretálni kíván, hanem a kiválóan működő irodalmi megértést más (politikai, jogi) megértési területen próbálta hasznosítani. Az első periódusnak irodalomtanításra sem volt szüksége, hiszen a művek a sensus communis miatt egyfajta természetes érthetőséggel, automatikus életintegrációval rendelkeztek. A mai irodalomtanításban azonban nem minden tanulság nélküli ez a periódus sem. Az olvasás megtanulása előtti életkor művészi élménye ugyanis jelentős mértékű párhuzamot mutat ezzel az első történeti korszakkal. Természetesen nem a törzsfejlődés és egyedfejlődés párhuzamáról van szó, hanem elsősorban az írás nélküli

művészi kommunikáció fejlődéslélektani következményekkel is járó sajátosságáról. Jauss (1974) a hős és közönsége azonosulásának (voltaképpen a katarzisnak) általa elemzett típusai közül legkorábbiként említi az ún. „asszociációs azonosulást", amelyben a művet eljátszó teljes mértékben azonosul, mintegy áttevődik, asszociálódik a hőssel. Az ilyen azonosulás csak akkor lehetséges, ha a mű nem írás, hanem esemény, valaminek az újra megtörténése. Ezt az asszociációs azonosulást gyakran megfigyelhetjük kisgyerekeknél. 1.22 A megértés problémává válása - az irodalom tudományos feldolgozásának kezdete, az irodalomtörténet kialakulása A polgári társadalom megszületésével a művészetek társadalmi funkciójában, recepciójában lényeges változás történt. Széttöredezett a szerves, patriarchális, természeti közösség, a munkamegosztás hatására az egységes élet elkülönülő szférákra,

tevékenységi körökre hasadt. A művészet fokozatosan elvált a mindennapi élettől, és sajátos homogén szféraként rögzült a munka és a mindennapok heterogenitásával szemben. A munka és nemmunka éles elkülönülésével voltaképpen ekkor jön létre a szabadidő, mint az emberi élet elkülönülő szférája, a művészeti tevékenység adekvát tere. A művészet az ipar uralkodóvá válásával kiszorul a munka szférájából, és míg a földműves esetében a művészi esemény egyaránt kapcsolódhatott munkán belüli és munkán kívüli alkalmakhoz, az ipari termelés időszakában már kizárólag a munkán kívüli, a munka utáni időt veheti igénybe. Ezzel persze nagy tömegek veszítették el a művészetben való részvétel lehetőségét, mások, egy szűkebb társadalmi réteg viszont minden eddiginél jelentősebb szellemi és anyagi energiát fordíthatott erre. Megkezdődött a közvetlen, természetes, spontán művészet, a folklór

megszűnése vagy átalakulása. A természetességgel és beépültséggel szemben így egyre erősödött az elkülönültség, a speciális funkció súlya. A polgár számára az irodalom már a "műveltség" része, mutatója, az élet, folyamatának átlagosságának, kisszerűségének ellentéte. Ezzel a művészet egy meghatározott társadalmi csoport értékkategóriájává vált; birtokosa, az „égi malaszt" részesévé lett, egyszerre értékpótló és értékmegőrző funkciójú volt. Sajátos osztályszignálként szinte a polgárrá válás kritériumaként működött Erről irt Goethe a Wilhelm Meister tanulóévei című regényében. A mű főhőse, egy egyszerű polgárfiú a művészetben, a színházban találja meg azt a súlyt, pozíciót, mely őt az átlagos szürkeségből a láthatóságba, a nyilvánosság középpontjába emeli (vö. erről: Lukács; Habermas, 1962) Hasonlóan meghatározó folyamat az, hogy az egységes

értékrendszer a reneszánsztól kezdődően megrendült, fokozatosan széttöredezett, pluralizálódni kezdett. A XVIII és XIX század fordulójára kialakuló, különböző általánossági fokú, de egymástól elkülönülő értékrendek alanyai, képviselői nem vagy nehezen, értették meg egymást. A megértés problémájának felmerülésével világossá vált számukra, hogy az értékrendek változnak, és a társadalmi kommunikáció bonyolult fordító, közvetítő mechanizmusokat igényel. Az értékrend változás tudatosítása előszór az értékrendek történeti egymásutánjának a felismerésében jelent meg, az európai emberben tudatosult, hogy van lehetőség az emberiség történelmének alakítására (Lukács, 1947. 17-21) Az értékrendek sokféleségét először diakron sorként érzékelték, vagyis úgy teremtették meg a korábbi értékrendek immanens értelmezésének lehetőségét, hogy feltételezték az értékrendek rendezett sorban

történő változását. A korábbi hozzáállással szemben ekkor már nem integrálták a régi kor szemléletmódját az új, de öröknek kimondott értékrendbe, vagyis immár nem keresztényesítik a görög kulturális produktumokat. Éppen ellenkezőleg, görög és római vagy éppen a középkori világot megpróbálták a maga eredeti változatában, a jelenkor értékrendjének átalakító hatása nélkül szemlélni. Ebben a folyamatban azonban szükségszerűen széttöredezett az egységes sensus communis, és plurális érzékeknek adta át helyét. Mindez kettős következménnyel járt Egyrészt a meghatározott érzékkel rendelkező ember képtelen lett a számára ismeretlen értékrendben született mű közvetlen, spontán megértésére, magyarázatra volt szüksége. A mű nem pusztán "van" az életben, hanem hozzá kell készülni, adottból feladottá vált. Másrészt viszont ilyen hozzákészülés árán lehetőség nyílik a régi korok

irodalmi alkotásainak átírás nélküli megértésére, a szerzői és olvasói „horizontok összeolvasztására". Kicsit egyszerűsítve azt is mondhatnánk, hogy az első korszak irodalma a közösségből fakad, a másodiké a közösségbe vezet. A közösség, az általa képviselt értékrend elvesztette természetes, magától értetődő jellegét, és immár ki kell dolgozni, fenn kell tartani, és meg kell tanulni. Ennek a feladatnak elősegítésére van az irodalom A felvilágosodás embereszménye az önmagát kiképző ember, az aki hosszú belső és külső harcok után eljut a közösség nagyszerű értékeinek személyében történő megvalósításához. Az erre a szintre magát felküzdő Wilhelm történetéből is tudjuk, hogy az ,irodalom a „Bildung", emberré képzés fontos eszköze (erről a fogalomról vö. Gadamer, 1960 31-37) De ezt a képzést kapta feladatul minden humán tudomány, a filológia, a nyelvészet, a történelem és

természetesen a pedagógia is. Az értékrend ebben a gondolkodásmódban lényege szerint lesz történeti, hiszen minden érték, értelem a honnan származik és hová visz kérdéseire alapul. Az irodalom társadalmi funkciójának harmadik mozzanata a közeg szerepének radikális átalakulása az írás meghatározó funkciójának kialakulása. A nyomtatás és könyvkiadás egyrészt, a közvetlen közösségi jelleg gyengülése másrészt tipikus befogadóvá avatja a könyvet olvasó embert. Az írott műalkotás esetében a szerző már nincs jelen, pusztán mint név szerepel, nem lehet visszakérdezni, nem lehet befolyásolni. Ezzel megszűnt a szöveg létrehozásának és befogadásának közelsége és az értelem ebből adódó egysége, szétvált a szerzői jelentésintenció (amely nehezen vagy alig ismerhető meg) és az olvasói megértés során szövegnek tulajdonított jelentés. Az írás, az objektum az egyetlen megbízható pont, nem az alkalom, az

ünnep, hanem a dolog, a tárgy, őrzi az emberi értelem titkát. A szöveg kap szentséget, válik a mindig változó kontextus állandó kiinduló- és végpontjává. Az írás éppúgy absztrakt, mint az az értékrendszer, amelynek fenntartásában lényeges szerepet kapott. Az írás elveszti a beszéd szituativitását, csak saját magára utalhat, önmagában kell referenciát hordoznia, „világgal" keli bírnia. Az írott szöveg elszakad a címzettől is, a szerző „akárki"-nek írja művét, hiszen fogalma sincs arról, hogy milyen értékrenddel, milyen felfogó érzékkel rendelkező olvasót talál majd írása. A közeg megváltozása persze sokkal átfogóbb jelenség, messze, túlmegy az irodalom világán. Ma már nagyon nehezen tudjuk elképzelni azt a létpozíciót, amelyben nyelvi jelenségek a nyomtatás, az írás kora előtt léteztek. A szövegek, nyelvi események egy szűk, rögzített körén túl ugyanis minden szöveg és ezzel a nyelv,

mint olyan cseppfolyós, eltűnő természetű volt. A nyomtatás, a szövegek írásba költözése ezt radikálisan átalakította M Foucault szerint (vö. elsősorban M Foucault 1977-ben megjelent tanulmánykötetében) a nyelv tapasztalata, létezési formája a XVIII. század végére alapvetően megváltozik, saját életre kel és objektiválódik. Az emberek ettől kezdve találkoznak olyan sűrűn nyelvi jelenségekkel, hogy elkezdik a nyelvi szférát önálló jelenségként felfogni és alakítani. Korábban a nyelv elbújt az események mögött, most az előtérbe került. Az általános "nyelvesedés" folyamatában két nagyon jelentős és bizonyos értelemben ellentétes "nyelvbirodaIorn" formálódik meg: a humán tudományoké és az irodalomé. A embertudományok (köztük az irodalomtudomány is) olyan nyelvi gyakorlatok, melyeknek célja a változó, eltűnő emberi értetem rögzítése. Egyfajta memória ez, annak érdekében, hogy az egyes

ember és a közösség biztosítsa a szubjektív stabilitását, identitásának megőrzését. Az ilyen emlékezet megköt, közösségivé tesz, felkínál egy olyan személytelen nyelvi képződményt, mely a szubjektív abban a pillanatban rendszerszerűen elérhető és elérendő formáit tartalmazza. Az irodadalom ezzel szemben - Foucault kifejezését hasznáIva - „ellen-rnemória", nem a szubjektivitás formák kapnak nyelvi rendet, hanem a nyelv emelődik be a szubjektívbe. Olyan nyelvi gyakorlat tudatosodik, melyben a nyelv szokásos rendje, grammatikája széthullik annak érdekében, hogy engedjen a szubjektív érzéseknek, élményeknek. Az irodalom, mint nyelv ezért nem emlékezés a külvilágra, hanem éppen a korlátozó emlékek szétzúzása, a fantázia agresszív középpontba állítása. Az „ellen-memória" akítv felejtés, a fikcionalitás igazából egyfajta önteremtés, az én, a személy másságának bizonyítéka a világ

tárgyszerűségének rendjével szemben. A művészettudományokban az elkülönült esztétikai szféra saját filozófiát kap ekkor. A lét fogalmi megragadása autonóm részévé válik, így minden jelentős filozófus - ha teljes rendszert kíván alkotni - a filozófla és az etika mellett esztétikát is ír (pl. Kant és Hegel), mely rögzíti a lét ezen elkülönült szférájának sajátos törvényszerűségeit. A másik oldalon viszont az értékrendek, Világképek változása szaktudományos leíró, interpretáló diszciplína létrejöttét kényszeríti ki, megszületik az irodalomtörténet. Ez az első nem filozófiai igényű, a művészettel autonóm módon foglalkozó szaktudomány. A folyamat természetesen már a XIX. század előtt elkezdődött A XVII században kezd általánossá válni az irodalom önálló feladatának tudata, mely elsősorban nemzeti, polgári formában jelentkezik. Az 1635-ben Richelieu által alapított Francia Akadémia átveszi a

nyelv és irodalom irányítását, ezzel a nemzeti, polgári öntudatot középpontba helyező irodalmi élet tudományos-intézményes irányítást kap. Az igazi irodalomtörténet meghaladja a zárt művel kapcsolatos szabályokat kutató poétikát, felismeri az egyes művek közötti kapcsolatot, illetve az irodalmi folyamat és a társadalom összefüggését. E tétel első igazi megfogalmazója Mme de Stael, aki az irodalmat olyan önálló tárgyterületként értelmezte, mely a kontextusát adó társadalom földrajzi és történeti változásával ragadható meg. Az irodalmi funkció és az irodalommal foglalkozó tudomány ezen második szakaszában válik általánossá az iskolákban az irodalom rendszeres oktatása. Mivel a művészet immár nem szerves-természetes része az étnek; ugyanakkor talán még a korábbi időszaknál is fokozottabb az igény rá, hisz tényleges társadalmi identitásképző erővé vált, ezért be kell vinni az életbe, meg kell

tanítani. A megtanítás kényszere az értékrendek pluralitásának és a történeti szemlélet lehetőségének a következménye, és a műalkotás az írás miatt is áttételesebb, sűrítettebb, és egyre újabb és újabb formában megjelenő feladatot jelent a befogadónak. Természetesen az irodalomtanítás - ahogy a magasabb szintű, középfokú oktatás általában - csak a társadalom rendkívül szűk rétege, a művelt középosztály számára érhető el. Az oktatás módszereit és a tananyag kiválasztását jelentős mértékben meghatározta az, hagy a polgári család gyermeke jóval az iskola előtt, szinte születése pillanatától tanúja volt a művészetnek. Már az oktatás megkezdése előtt spontán gyermeki történetelsajátító érzékéhez irodalmi, kulturális élményeket társít, felnövésével kiépül benne az -irodalmi érzék a befogadói viszonyulás társadalmi konvenciókba rejtett technikája. Az iskolai oktatás erre a meglévő és

a nevelődés során kidolgozódó érzékre épít, kibővíti azt az elfogadott világképek társadalmi és történeti változataival. A művek megtanultatása, formai összetevőinek vizsgálata mellett döntő jelentőségű lesz az életrajz és korrajz, mely egyébként a mű jelentésére is magyarázatul szolgál. A műalkotás ebben az időszakban már esztétikai objektum, tárgy, amelynek jelentését genezise magyarázza, vagyis megértéséhez történeti hátterét, a születéskor feltételezhető tanulságos, nagyszerű múltat kell tisztázni. 1.3 Az irodalomtudomány fogalma és irányzatai 1.31 Az irodalomtudomány, mint hermeneutikai jelenség (5 tétel) Az imént vázolt történelmi folyamat, mely voltaképpen az irodalom emberi életben betöltött változó szerepéről szólt, arra a következtetésre vezetett bennünket, hogy a mai ember, ha irodalommal foglalkozik, elsősorban és döntően az egyes irodalmi mű értelemproblémájával szembesül.

Láttuk, hogy korábban az irodalom vagy problémátlan volt, mintegy természetileg adottként élt az emberek világában, vagy pedig nagyobb, átfogóbb és általánosabb értékrendszerek, etikák függvényeként válhatott egyértelművé. Jellemző azonban, hogy már ebben az utóbbi, a megértést feladattá változtató szituációban is megkezdődött az irodalom tudományos feldolgozása (létrejött az irodalomtörténet. A megértés története megvilágítja az irodalomtudomány belső szerkezetét és irányíthatja utunkat. A szerzett tapasztalattal érdemes tehát visszatérni a jelen fejezet elején már felvetett néhány kérdéshez: az irodalomtudomány szerkezetéhez, típusaihoz, az irodalomtudományi gondolkodásmód előfeltételeihez. Az irodalomtudomány a rendszerezett tudás különös válfaja: természete szerint bizonytalan alapokon áll, méghozzá az alkalmazott módszertan és a kijelölt kutatási tárgy szempontjából egyaránt. A

természettudományos gondolkodás valamilyen dologi természetű adottat vagy adottként létező relációt vizsgál. Az irodalomtudomány ezzel szemben a megértésben megteremtődő, értelem rendszerszerű kidolgozása. A többé-kevésbé tárgyszerű leírás csak a spontán megértés után, és annak alapján történhet. Az emberek azonban - ha kétségessé válik az addig magától értetődő értelem - magyarázó eljárásokat dolgoznak ki; melyek választ adnak arra a kérdésre: hogyan érhető el legbiztonságosabban ez a sejtett, de hiányzó értelem. Az irodalomtudomány tehát a legobjektívebb pillanataiban is megértésből kiinduló tudomány. Vagyis csak a megértés elkötelezett és szükségszerűen szubjektív pozíciójából történhet az értelem megragadása, és ha ebben a folyamatban valamit tudományosnak nevezünk, akkor is úgy értjük, hogy tárgyunk nem objektív, meglévő, hanem teremtődő, létrejövő, azaz szubjektív előfeltételei

vannak. Egészen egyszerűen azt mondhatjuk, hogy az irodalomtudomány nem az irodalomról vagy az irodalmi műről, hanem az irodalom használatáról szóló tudomány. Az irodalom kutatása ezért nem új jelenségek felfedezésének, hanem új használati módok tudatosításának az eseménye. Ezek a használati módok nem objektívek, nem dologszerűen léteznek, azaz nem vezethetők le a műalkotás tárgyi szerkezetéből. A használati mód itt alkalmazott értelme ugyanis nem az, amit a használati utasítás köznapi fogalmán értünk. A használati utasítás egy meghatározott eszköz megfelelő cél érdekében történő leghatékonyabb manipulációja. Lényege az eszköz objektív lényegének és a megmunkálandó tárgy szerkezetének az ismerete. Az irodalommal való foglalkozáskor viszont az az ismeret, amely a használati utasításnál kiindulópont volt, eredménnyé, végponttá válik. Sohasem fogunk rendelkezni egy végleges és tökéletes interpretációs

módszerrel, hanem minden problematikus műértelmezés új és új használati módot az élmény-artikuláció új és új lehetőségeit teremti meg. Az irodalmi mű valahogy úgy működik, mintha egy háztartási eszközt azzal az utasítással árulnának a boltban, hogy a vevő indítsa be és találjon ki hozzá használati lehetőségeket. A használati mód folyamatosan, az adott kor embereinek valóságos emberismereti és önmegértési problémáira adott válaszokból születik, ellentétes azzal, amit mindennapi életünkben az eszközök kapcsán megszoktunk. Az irodalmi használat esetében nincs meghatározott funkció, amit a mű ki kell, hogy elégítsen, hanem a megértési kontextus változásával a funkció új és új formát ölt, új használati értelem teremtődik. A nagy művek kapcsán a befogadók folyamatosan fedeznek fel olyan üzenetet, értelmet, amely a mű keletkezésének pillanatában még nem létezett. Az irodalomban a tárgy, a

műalkotás-szöveg a stabil, és éppen az általa betöltött szerep az az értelem, amit olvasóinak évszázadokon át nyújt, alakul, teremtődik folyamatosan újra. Az irodalomban a használat is kreatív, teremtő, az eszközhasználatban csak maga az eszköz, az ügyesebbnél ügyesebb szerkezet áll a középpontban, és a használat maga passzív marad. Def.:Az irodalomtudomány olyan diszciplína, melynek célja, hogy megoszthatóvá tegye az adott pillanatban bizonyos emberek által elért, másak számára viszont elérhetetlen használati módokat (és az ezekben artikulált jelentéseket, műalkotás értelmet). Az irodalomtudomány ezért lényege szerint (ön)nevelő természetű (ellentétben a természettudományok és bizonyos társadalomtudományok leíró jellegével). Nem elsősorban ismeretet ad, hanem példát; mintát az értelemkeresés adott pozícióban hatékony módjaira. Ilyen - adott pillanatban hatékonynak tűnő - módot, irodalomtudományi

irányzatot, azonban az irodalomtudomány - alig százéves története alatt - zavarba ejtően sokat alkotott. Ezek között lehetetlen úgy eligazodni, hogy az egyik igaz, a másik hamis; valójában a maga körén belül mind igaz, kívülről nézve mind hamis. De ha itt megállnánk, az irodalommal való foglalkozás teljes relativizálásához jutnánk, hiszen minden használat és minden használati elv a maga módján tökéletes. A következőkben ezért más utat szeretnék követni és egy lépéssel előbbről fogom az elemzést kezdeni. Meg kell próbálnunk az irodalomhasználat, azaz az irodalmi értelemképzés és értelembirtoklás előfeltételeire rámutatni. Ezek az előfeltételek kéttípusúak Egyrészt ide tartoznak az irodalom, éppen akkor érvényes használati elvei, azok a javarészt öntudatlan reakciók, amelyekkel az adott korban az emberek az irodalomhoz közelítenek. Minden időben fennáll ugyanis egy meghatározott hermeneutikai tradíció, amit az

adott közösség tagjai felnövésük során elsajátítanak, és mint magától értetődőt alkalmaznak. Másrészt - a múlt század középétől - kialakultak az irodalom használatának intézményes-fogalmi elvei is. Ezeket csak az irodalommal különös módon foglalkozók sajátítják el, nem egyetlen és nem természetileg adott, hanem vitatható és plurális. A két előfeltétel-rendszer összefügg, de nemcsak úgy, hogy az adott kor elsődleges hermeneutikai elvei, műalkotás-használati stratégiái irodalomelméleti felfogásokká absztrahálódnak, hanem úgy is, hogy a műalkotás- használat intézménye-fogalmi rendszerei megújítják, átalakítják az elsődleges, öntudatIanul birtokolt megértési viszonyaikat. Erre a legfontosabb példa az iskolai irodalomtanítás, ahol új megértési stratégiák megtanulásával a megértési hozzáállást tetvezett módon alakítják át. Az utóbbi (évtizedek művészi irányzataiban, például a

posztmodernben, pedig a művészi alkotás folyamatában kap meghatározó szerepet egy előzetes, az irodalom használati módjaira vonatkozó felfogás (erről, a "metaszint" új szerepéről, majd a későbbiekben lesz szó). Ebben a könyvben természetesen még csak kísérletet sem tehetünk a spontán irodalmi használat és az irodalommal kapcsolatos fogalmi koncepciók egységes elemzésére. Elsősorban csak a fogalmi rendszerek előfeltételeivel, alapjaival tudunk foglalkozni, és csak utalásokat tehetünk arra az átfogóbb kulturális-hermeneutikai háttérre, amely az adott kort, közösséget jellemzi. Például az orosz formalizmus kapcsán csak említhetjük, hogy ennek a rendkívül jelentős irodalomelméleti koncepciónak hátterében egy meghatározott művészi gyakorlat (az orosz avantgarde) és egy még átfogóbb életfelfogás (a modernizmus) rejlik. Másrészt viszont a fogalmi rendszerek előfeltételeinek vizsgálata többet jelent, mint az

elméleti elvek felsorolását. Nem poétikát vagy poétikákat, hanem ezek közös, illetve elkülönítő megértés-alapját tárgyalom, nem hatékony megértési, interpretációs technikát és az ahhoz szükséges tárgyismeretet próbálok vázolni, hanem ezen interpretációs technikák, ezen műalkotás-használati módok önismeretünkbe, emberismeretünkbe visszavezető gyökereit vizsgálom. 1.32 Az irodalomtudomány irányzatainak tudományelméleti előfeltételei (5tétel) Az irodalomtudomány történetében igen sok elméleti irányzat és számtalan műalkotáshasználati modell alakult ki. Ezek mindegyike formálta a rendelkezésre álló megértési stratégiát, de - nem kifejtett belső ellentmondásaik miatt külön-külön és együtt sem vezettek el az irodalmi használat és jelentésképzés sokak által annyira áhított egységes elméletéhez. Szakmánk korábban érintett természetéből következően az egyetlen, egységes irodalomelmélet (az egyetlen

és egységes fizika példájára) valószínűleg lehetetlen is. Sajnos többnyire éppen a kifejtetlen, homályban hagyott, egymásnak ellentmondó előfeltevések, kiindulópontok miatt - ez a tény nem vált világossá. Kutatók és interpretátorok tankönyvek és szakkönyvek sorában próbálkoztak azzal, hogy valamelyik elvrendszer képviselete helyett mindegyiket egyszerre vallják alkalmazhatónak, és egy univerzális irodalomtudományt hozzanak létre. Átfogóbb vizsgálat azonban könnyen kimutathatná, hogy ezek az eltérő megközelítések alapjaikban, előfeltételeikben egymásnak ellentmondók és ezért integrálhatatlanok. Az irodalomtudományi irányzatok összehasonlításakor világossá válhat, hogy mögöttük és integrálhatatlanságuk mögött az egyes irodalometméteti rendszernél általánosabb, fogalmi és nem fogalmi formában egyaránt megjelenő, megalapozó megrtési stratégiák rejlenek. Az irodalomelméleti irányzatok nem leképzései,

leírásai a valóság egy darabjának, hanem önállósult metahermeneutikai rendszerek. Úgy keletkeznek, hogy bizonyos megértési problémákkal szemben az arra képes emberek, korok kifejlesztenek egy a korábbinál hatékonyabb megértési módot, ennek, rögzítik elveit, módszertanát, létrehozzák "elméletét". A kor többi embere számára ez a nehéz megértés-artikulációs út nem járható, ezért egyszerűen a kész rendszert, az általános elveket elfogadják, és ezzel bővítik ki megértési képességeiket. Mások, másutt ettől eltérő megértési stratégiára építve hasonlóképpen hatékony, de másfajta megértési elvrendszert, egy más irodalomelméletet fejlesztenek ki. Az irodalommal foglalkozó ember, különösen az, akinek ez a mestersége, rákényszerül arra, hogy az elméleteket használja, sőt, hogy közülük válasszon. Mindehhez szükséges azonban az, hogy világosabb képünk legyen az irodalomelméleti irányzatok

hátteréről, elméleti előfeltételeikről, azokról a rejtett alapelvekről, amelyekre kimondatlanul építkeznek. Ezt az ismeretet az egyes elméleti irányzatok elemzésével és összehasonlításával lehet megszerezni. Az egyes irányzatok mögött azonban sejthetően átfogóbb tendenciák rejlenek, amelyek az emberrel foglalkozó fogalmi rendszerek, tudományok közös jellemzőiből származnak. Az irodalomelméleti irányzatok sokféleségének, látszólagos összevisszaságának rendezése érdekében támaszkodnunk kell ezekre a közös jellemzőkre, átfogó tendenciákra. Mivel fogalmi természetű, elméletigényű, vagyis tudományos irányzatokról van szó, az átfogóbb rendszerek az irodalomtudományi felfogásmódok tudományelméleti alapjaiként szolgátnak. De felsorolásuk előtt röviden ki kell térnünk arra, hogy milyen természetűek ezek az átfogó rendszerek? Az irodalommal való foglalkozás többnyire olyan szavakat használ, mint

"korszak", „irányzat" vagy „mozgalom". Szabatosabb tudományelméleti gondolkodásban kísérletet kell tenni arra, hogy az irodalmi értelemképzés ilyen jelenségszintű, közvetlenebb tipológiája mellett az átfogóbb összefüggésekre is rendelkezzünk fogalmakkal. Ehhez egy kis tudományelméleti kitérőt kell tennünk A tudományelmélet, tudományfilozófia a XX. század egyik sikertudománya Abból a felismerésből származik, hogy a tudományos kijelentések gyakran nem azért érvénytelenek, mert a világban nincs olyan amire vonatkoznak, hanem mert kijelentéseik rendszere már eleve félrevezető. A valódi tudományhoz ismernünk kell azokat a megalapozó elveket, amelyek egy bizonyítást megfelelővé, egy elgondolást elfogadhatóvá tesznek. A tudományelmélet egyik, talán legáltalánosabban elfogadott változata a természettudományos megismerése mentén fejlődött ki. A modern logika segítségével olyan szabatos módszertani

elveket dolgoztak ki, amelyek alkalmazása biztosíthatja a tudományos kijelentések igazságát, olyan kijelentések vagy kijelentésrendszerek létrehozását, amelyek a valóságosan fennálló állapotokat tükrözik vissza. A tudományos vizsgálat célja az, hogy a logikailag adekvát kijelentésekből egy rendszer, a vizsgált tárgy modellje, struktúrája képeződjön ki. Ez a modell vagy struktúra a módszertani célt képező ideális esetben matematikai vagy formális logikai természetű. A pozitivista tudományelmélet az irodalomtudományban jelentős hatást fejtett ki, hiszen hosszú ideig úgy tűnt, hogy ez az elv az általában vett tudományosság kritériuma. Jellemzője, hogy a történetiséget teljesen kizárja, a tudományos ismeret az igazolhatóság és cáfolhatóság időtlen rendszerében áll fenn. Ez az elméleti megközelítés forradalmi jelentőségű volt a matematika és a természettudományok terén, de végső soron alkalmazhatatlan a humán

tudományokban. A probléma abból fakad, hogy a műalkotások kapcsán nagyon nehéz bizonyítható/cáfolható igazságról beszélni, hiszen nincs szubjektum-független tárgy (azaz az irodalmi mű megértés, befogadás nélkül nem létezik). Az irodalomtudományi irányzatok sose cáfolták egymást, gyakran egymás mellet léteznek tovább, és bizonyos értelemben mindegyiknek igaza van. Nincs és nem is lehetséges univerzális irodalomtudomány. Egy az előbbitől eltérő elgondolás már jobban alkalmazható szakmánkban. Ennek lényege, hogy az emberi tudást, tudományt mint intézményekben kidolgozott, intézményesen létező ismeretet fogja fel. Az irányzatok, uralkodó elméletek a tudás megszerzésében uralkodó csoport, intézmény produktumai. Magukba foglalnak egy többé-kevésbé szabatos elvrendszert az adott terület (nálunk az irodalom) természetéről, működéséről és megjelennek egy olyan intézményrendszerben (tanszékek, kutatóintézetek,

folyóiratok, kiadók formájában), mely népszerűsítésűket, fejlesztésüket végzi. A legfőbb, meghatározó irányzatok egy bizonyos tudományos paradigmát egy általános, intézményesített gondolkodási módot képviselnek (erről a tudományelméleti mechanizmusról vö. Thomas Kuhn könyvét A tudományos forradalmak szerkezete címmel /1962/). Ezek a paradigmák gyakran csak utólag válnak ismertté, felismerhetővé, egyfajta közös eszmeként formálódnak meg egyegy új elgondolást kialakító kollektíva munkája nyomán. Az első, alapító erejű zseniális gondolat után a szorgos tudományos munkások jönnek, akik kiépítik az elmélet részleteit. Megjelennek a paradigma alapkönyvei, összefoglalói, végül megszületnek az átfogó tankönyvek. Eközben egyre gyakrabban derül ki, hogy az elmélet bizonyos pontokon nem képes az általa lefedett, magyarázni kívánt területet teljes mértékben magyarázni. A közben intézményesült elmélet

„urai" azonban ennek egyáltalán nem örülnek, és az elmélet megbontása általában kívülről, más generáció vagy más tudóscsoport munkája nyomán történik meg. Ilyenkor új paradigma születik, és a régit elavultnak nyilvánítják A paradigma fogalom eredetileg a természettudományos elméleti rendszerek leírására szolgált. Később kísérlet történt a társadalomtudományok ilyen értelmezésére is, ekkor azonban jelentősen át kellett alakítani a paradigma fogalmát. Erre a legjobb példát H R Jauss és W. Iser - a konstanzi iskola szerzőinek - írásaiban találhatjuk Kuhn a paradigmát úgy fogta fel hogy az a valóság egy bizonyos darabjának leírása közben használt elméleti rendszer és annak intézményesítődött háttere. Jauss a paradigma alatt azt a hozzáállást, kérdésfeltevési módot érti, amelynek nyomán a meghatározott elméleti rendszer megszületett. Kuhn számára a paradigma tudománymódszertani-szociológiai

jelenség, Jaussnál viszont hermeneutikai. Az irodalomtudomány tárgya ugyanis nem egy külső jelenség, aminek paradigmatikus megismerési elveit egy tudományos közösség kialakítja és rögzíti, hanem megértési akciók általánosítása. Az irodalomtudomány így egy paradigma (a műalkotás megértés) paradigmája (azaz a megértés megértése). A természettudományos jelenséggel szemben az irodalmi maga a paradigma alkalmazásakor (az elsődleges, műalkotásra irányuló megértés alkalmával) jön létre, így más-más irányzat, interpretációs technika alkalmazásakor eltérő és jogosan eltérő eredményhez lehet jutni. Ezért a tudományos elméleti tárgyalás szintjén az eltérő irányzatok között nem Iehet igazságot tenni, nem lehet kimondani, hogy ez az igaz, az pedig a hamis. Az irodalom kapcsán nem az értelmezés tényszerű hibái kényszerítik ki a magyarázó elmélet megváltozását, hanem az új megértési igények lépnek fel

anélkül, hogy a korábbi megértési mód érvénytelenné, vagy hamissá válna. A paradigma fogalomnál jóval kidolgozottabb tudományelméleti koncepció született a posztmodern filozófia keretén belül. A francia filozófus, Michel Foucault tagadja azt, hogy az emberi gondolkodás valami abszolút bizonyos középpont, kiindulópont körül épülne ki és minden ítélete, elve ebből vezetődne le. Úgy gondolja, hogy mindig léteznek olyan ismeretrendszerek, amelyeket a meghatározott kor anélkül fogad el, hogy tudna róla. Egyszerűen az emberek úgy érzik, hogy csak éppen így lehet gondolkodni, és minden mást már ezekből, a láthatatlan alapelvekből vezetnek le. Ezek az episztémék igazából nem is ismeretek, hanem, a szubjektum formációi, az a mód, ahogy az emberi szubjektivitás bizonyos időben létezik, ahogy az emberek a világhoz fordulnak (ahogy vágyaikat a világgal kapcsolatban érvényesítik). A rendelkezésünkre álló értelmet nem a dolgok,

hanem a szavak szabják meg (egyik főműve Szavak és dolgok címmel jelent meg). Ismerünk egy bizonyos nyelvet, látásmódot, episztémét és ez meghatározza, hogy mit láthatunk. Szavakba, nyelvbe születünk, nem a világba, nem a dolgok közé. Az élet lényeges kérdései, területei mind valamilyen adott pillanatban érvényes látásmód keretén belül fogalmazódhatnak meg, az igaz és hamis, a normális és a bolond, a beteg és egészséges vagy éppen a bűnös és ártatlan kategóriái nem abszolútok, nem örök érvényűek, hanem meghatározott vágyak hatalmi formációjában konstruálódnak. Korunk, a posztmodern kor az első, mely felismerte ezeknek a nagy rendszereknek a létét, mert a korábbi időszakok (benne a pozitivista tudományelmélet is) feltételeztek valami lényegit, biztosat, végső és támadhatatlan kiindutópontot. Kicsit egyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy Jauss hermeneutikai paradigma fogalma Foucault episztémé és diskurzus

fogalmaiban nyert igazi kidolgozást. Foucault kísérletet tett az episztémék, diskurzusok történeti leírására is: három egymtást követő episztémét elemez, a reneszánszot, a klasszicizmust és a modern kort. Az előbb általam adott történeti áttekintés felfogható úgy is, hogy az irodalom kapcsán én is megkíséreltem három episztémikus rendszerrel magyarázni az emberismeret és önismeret átfogó keretében az irodalom változását. Azt vizsgáltam, hogy hogyan alakult át az irodalom, az irodalmi mű pozíciója. Mindegyik episztémikus fázis felfogható úgy, mint az emberi dolgokban rejlő értelemhez való sajátos, történetileg megformálódott viszony, olyan viszony, amely ezen értelemnek létezést ad. Az egyes episztémikus fázisokon belül lényeges, többé-kevésbé önálló életterületek vannak, melyek sajátos szabályzást kapnak, illetve szabályrendszerük mely az episztéméből következik - felismerést nyer. Ezeket a

beszédmód-típusokat nevezi Foucault diskurzusoknak. A diskurzus nem azonos egy-egy elmélettel vagy irányzattal hanem inkább a világ valamely részéről való gondolkodás, azzal kapcsolatos cselekvés alapsémája, egyfajta meghatározó látásmód, agy olyan keret, amelyben a használt szövegek meghatározott módon értelemhez jutnak. A diskurzust nemcsak tudjuk, hanem éljük is Tesszük a dolgunkat, és az adott életterületen koherensnek és természetesnek érezzük eljárásainkat, és nem hisszük, sőt gyakran letagadjuk, hogy ezek mögött valamiféle elv lenne. Pedig a diskurzus valójában a hatalom konfigurációja, az emberi élet legnagyobb hatalmi rendszere az, amely szavakon, jelentéseken keresztül osztja ki a közösség egyéneinek a pozícióját. A diskurzusok olyan átfogó megértési stratégiák, amelyek a tárgyakat, jeleket bizonyosfajta megvilágításba, bizonyosfajta létbe emelik át. Felismerésük csak kiteljesedésük után, valahogy csak

utólag lehetséges, ebben az éttelemben „archeológiai" természetűek, rekonstruktívak. 1. 4 2 Az irodalmi jelenség elemei és az irodalomtudomány típusai (4tétel) Az egyik levezetés azt mutatta be, hogy az irodalom mindennapi életbe ágyazott állapotából fokozatosan hogyan artikulálódik önálló, autonóm életterületté (objektivációs szférává). Ezt a folyamatot három összetevő - a szerző, a mű és a befogadó - fokozatos kidolgozódásával jellemeztem. "Objektíven" természetesen a három összetevő mindig volt, de nem mint irodalmi létezett, hanem beolvadt a beszélők, hallgatók és szövegek heterogén tömegébe. Csak az utolsó, harmadik korszak az, amely a három összetevő szerepére határozottan rámutatott, nemcsak azzal, hogy létüket, elengedhetetlen irodalmi funkciójukat felismerte (ez már a második szakaszban megtörtént), hanem azzal is, hogy problematikusságukat is érzékelte. Ezzel nemcsak az lett elismert,

hogy az irodalom egy szerző produktuma, egy műalkotásból áll és kell hozzá valaki, aki befogadja, hanem bizonytalanná, adottból feladattá, vagyis (miután rájöttünk létezésére) tisztázandóvá, meghatározandóvá vált mindhárom összetevő. Kétségtelenné lett ugyanis, hogy az egyre gyakrabban problematikusnak érzékelt irodalmi értelem, jelentés valahogy éppen ezen elemek értelemképző szerepének bizonytalansága miatt homályos, megfoghatatlan és külön feltáró tevékenységet kívánó. Rendszerünket a következő egyszerű ábrával szemléltethetjük: Erre, az irodalom mai, autonóm létezésének ontológiai modelljére most azonban csak utalni szeretnék, és az irodalmiság három összetevőjének a problémáját egy más kérdés, az irodalommal való foglalkozás típusai tisztázására használom. Az irodalmiság három összetevőjének világos megformálódása, sőt intézményesedése után sem sikerült ugyanis az irodalmat a három

összetevő teljességében felfogni. Voltak akik egyik, míg mások másik összetevőt tartottak értelemképző kiindulópontnak, az adott irodalom értelme meghatározójának Az egyik legjelentősebb irodalom-felfogás például azt vallotta, hogy az irodalmi értelem forrása elsősorban a szerző-mű viszonyban rejlik. A szerző a művel mintegy üzen nekünk, ezért a mű értelme a szerzői kontextus szabatos meghatározásával érhető el. Az irodalom stabil értelem birtokosa, mert a szerző intenciói az esetek többségében pontosíthatók, és ugyan a magára hagyott szövegben elhomályosíthatókká váltak, de értelmező munkával - a szerzői kontextus rögzítésével - a szöveg jelentése kibontható. A másik felfogás a befogadó értelemképző szerepét hangsúlyozta. Valóban, lehetetlen elképzelni azt, hogy valaki úgy határozza meg egy, mű jelentését, hogy nem olvassa el, a műalkotás értelem, és maga a műalkotás is egy bizonyos, nagyon

alapvető módon a befogadásban létezik. A befogadói élmény az, amely a holt tárgynak, az irodalom szövegének lelket, értelmet, jelentést ad, így ez utóbbi tisztázásához magát az élményt, a mű nyomán képződött lelki lenyomatot kell kutatni. Egy harmadik irodalomtudományi típus elveti a fenti két megközelítés szubjektív megalapozását, a szerző vagy az olvasó személyének értelemképző alapként való előtérbe tolását. Úgy gondolja, hogy az ábra középső eleme, a műalkotás az, ami az irodalmi értelmet rejti. A nyelv ugyanis rendelkezik olyan kollektív érvényű szókinccsel és az ezt rendező formai-grammatikai szabályhalmazzal, mely magyarázatot kell, hogy adjon az irodalmi értelem-képzés működésére. Az első típus volt a hagyományos pozitivista irodalomtörténet felfogásának alapja, és oda tartozik a marxista irodalomtudomány java része, de vannak olyan modern képviselői is, mint az amerikai New Historicism. A

második típusba a különböző befogadás elméletek tartoznak, legkorábbi a szellemtörténet, de születtek formalista-strukturalista, vagyis a mű struktúrát befogadás struktúraként felfogó elméleti rendszerek is (ilyen a kísérleti pszichológiai megközelítés, Wolfgang Iser nagyon jelentős recepcióelmélete vagy Jonathan Culler elgondolása). Leginkább átfogó irányzata a hermeneutikai irodalomtudomány A harmadik típus, amely a mű-objektumot állítja a megközelítés középpontjába, a XX. század új uralkodó irodalomelméleti gondolkodásmódjává vált, ez az amelyet formalizmusnak, strukturalizmusnak nevezünk. Meghatározó irányzatai az amerikai Új Kritika, az orosz formalizmus, a korai (cseh) strukturalizmus és a kifejlett, döntően francia, később német szerzőkre építő kiteljesedett strukturalizmus. Az irodalomtudományi irányzatok ilyen megkülönböztetését az irodalomtudomány logikai tipológiájának nevezhetjük, mert a

felosztás aszerint készül, hogy az irodalom egészéről milyen belső rend, forma szerint születnek szabályosnak tartott, tudományos kijelentések. Leegyszerűsítve: az egyik típus szerint a levezetés logikai nemfogalma a szerző körül feltárható értelem, a másik szerint ez a befogadó, a harmadik pedig a mű nyelvi objektumából indul ki, és erre az alapra építve bontja ki az irodalmiság megkülönböztető jegyeit. A logikai típusok történetiek is meg nem is Egyik oldalról ugyanis nyilvánvaló, hogy a legkorábbi irodalomtudományi modell a szerzőre épült, később ezt váltotta a műalkotásobjektumot középpontba helyező formalizmus, ma viszont egyre erőteljesebben válnak uralkodóvá olyan irányzatok, amelyek a befogadói pozíciót helyezik középpontba (hermeneutika és több dekonstruktivista felfogás). Másrészt viszont jelentós irányzatok, eltérő megfogalmazásban ugyan, de újra és újra megjelentek a különböző modelleken belül.

például jól kimutatható, hogy a marxizmus általában kifejezetten szerző kiindulású (az irodalmat mint egy bizonyos társadalmi formáció produktumát értelmezi), de Lucien Goldmann vagy a kései Lukács írásaiban a szerző már struktúraként értelmeződik, Frederick Jameson posztmodern marxizmusa pedig már a befogadási folyamatokat is erősen hangsúlyozza. Úgy tűnik tehát, hogy a tudományos megközelítésnek az irodalmi jelenség szerkezetéből kővetkező típusain túl más rendszere is van, valami miatt történik az, hogy hol ezt, hol azt az elemet veszik, mint meghatározó értelemképző mozzanatot elő. Ez a megalapozó erő egyértelműen az irodalmi jelenségen túlról indul, hiszen meghatározza a szerző-mű-befogadó hármas érzékelését. Forrása az a megértési kontextus, amelyben az irodalom - más hasonló emberi jelenséggel együtt - az adott időszakban létezik. Olyan kérdések tartoznak ide, amelyek arra kérdeznek rá, hogy

általában milyen módon lehet az emberi élet értelmét szabatosan megragadni, egyszerűbben: akkor és ott hogyan működik, hogyan érhető el valakik számára a kultúra. 1.431 A premodern (4 tétel) A premodern a XIX. század jellemző világképe Az értelem transzcendens narratívája, vagyis egy istenre alapozott történet hitelességének filozófiai és társadalmi megkérdőjeleződése után a XIX. század dolgozta ki az új szemléletmódot a maga valóságos teljességében. Descartes és a felvilágosodás a modern szemléletmódot elvi, filozófiai szinten és az élet meglehetősen behatárolt területein tudta csak érvényesíteni. A XIX század nemcsak univerzálissá, az élet egészét átfogóvá teszi, hanem kísérletet tesz az immanens lét reális, tényleges megragadására is. Az élet minden szöglete a rendszeres megfigyelés körébe kerül, a filozófia tudományra vált, a metafizikát módszertanra cserélik, az ontológia helyett az

ismeretelmélet lesz az uralkodó. A premodern a modernség első fázisa Azért csak az első, azért csak „pre-", mert mint látni fogjuk, az általa megragadott immanencia a felszíni, érzékelhető világból származik, és ennek magyarázatára szüksége van egyfajta etikai-morális transzcendenciára (valahol a végső ponton még mindig visszacsempészi a régi transzcendens narratíva elemeit). Nagyon általánosan: a premodern szemléletmódban a lét immanens-reális megragadása két jelenségkör keretében történt. A premodern a létet egyrészt mint a valóságos világ dolgainak összegét, másrészt mint a valóságos közösségnek az összegét fogta fel. Ezek lényegének megragadásával írható le az immanens lét, ezért ezek minden máshoz képest elsődlegesek. Mindkét elsődleges létező azonban csak az egyes emberek élete, tevékenysége nyomán érhető el, vagyis van egy másodlagos, leképező szint is. A világ dolgai kapcsán a leképező

szint a megismerő ember, a közösség kapcsán pedig a közösséget kiteljesítő, megvalósító, a közösséget megélő ember. A premodern gondoldás számra a világ dolgai a newtoni fizika szerint épülnek fel. A lét mélyén egy hibátlan ok-okozati lánc rejlik, ez kapcsolja össze az egyébként autonóm, elhatárolt dolgokat. A tárgynak saját jelentősége van, hogy minőséggel és mennyiséggel rendelkezik, és ezúton beépül az ok-okozati sorban. A fizikai viszonyok abszolútak, meghatározottak, stabilak, és ellentmondás, paradoxon mentesek. A megismerő ember az egyén részvétele ebben a fizikai rendben, feladat az, hogy kimerítően dokumentálja az ok-okozati sorokat. A filozófiai kulcskérdés ezért lesz a percepció, a megismerés kérdése. A megismerő embernek pontos metodológiára van szüksége, megfigyeléseket, gondos adatgyűjtést kell végezzen és általános elveihez, a világ dolgai törvényeihez a logikai indukciót köteles használni.

Az empirikus tudás eszménye szerint a részletek teljessége megvilágítja az egész lényegét is, az analízis automatikusan szintézishez vezet. A premodern közösségfelfogás is a reális, történelmi közösség koncepciójára épül. Ezt még akkor is megteszi, ha korábbi, helyenként misztikus háttérre visszavezethető fogalmakat is alkalmaz A népszerű „faj" fogalom gyökerei kétségtelenül a romantikára és Herder néplélek fogalmára mennek vissza, a premodern gondolkodó azonban a faj definícióját a XIX. századi biológiával kísérli meg Község-fogalma döntően nemzeti közösség értelmű Itt is lényeges azonban az eltolódás a XIX. század elejének nemzetfelfogása és a későbbi koncepció között (vö. Petőfi és a népnemzeti irány lényeges különbsége) A korábbi romantikus nemzet-eszme helyébe a nemzetállam ideológiai koncepciója kerül, az állampolgártól elvárt politikai konformitás azonban gyakran etikai, erkölcsi

(„hazaszeretet") kérdésként merül fel. A premodern közösség, haza-fogalom nem valamilyen ősi néplélek körül, hanem a meghatározott politikai csoport által uralt nemzeti állam realitása körül épül ki. Ilyen tipikus formáció a viktoriánus Anglia, a bismarcki Németország, a francia Harmadik Köztársaság és nem utolsósorban a Ferenc József-i Osztrák-Magyar Monarchia. A közösség valóságának leírása elsősorban a történettudományban folyik, ez a megismerés a közösség fizikája. Ahogy a fizikai célja a technika kiszolgálása, úgy a történelem célja a közösség identitásának kiépítése, a közösséget uraló ideológia és csoport érvekkel, ismerettel való ellátása. Az ilyen közösség realizálója, érvényre juttatója a felnövése során minél teljesebben közösségbe integrálódó egyén. Önmegvalósításának kritériuma az, hogy miként valósítja meg közössége céljait, értékeit. A felnőttséghez

való eljutás egyfajta kiképződés, Bildung Az integrálódást egy stabil, cáfolhatatlan értékrendszer teszi lehetővé, olyan, amely apáról fiúra, generációról generációra száll, és a közösség céljait példaszerű tettekben megvalósító egyének emlékére, és az ilyen cselekvéseket koordináló etika elveire épül. Az irodalomtudomány felépítése szempontjából meghatározó jelentőségű az értelem természetéről, elérhetőségéről, vallott felfogás. A premodernben az értelem forrása az, aminek alapján meg lehet mondani, hogy az életben mi micsoda, az önfejlődő közösség kronológiája: a történelem. Ez a történetiség korszaka, mely azonban egy bizonyos külső történetiség, mely az egyéni cselekvések realitásának felismerésére és az ilyen cselekvések összekapcsolódásának megismerésére épül. A történelmi közösség tudatosan és tudattalanul vallott ideológiája az az alap, amely az egyes

értelemkonstrukciókat, a közösség szempontjából így vagy úgy lényeges elveket, kijelentéseket érvényessé teszi (ez az értelem érvényességének biztosítéka). Az értelem megjelenési formája a történelmi, közösség által kidolgozott nyelv, amely a biztonságos referencia elvére épül. A szavak egyértelműen utalnak valamire, a nyelv és a világ egymásra vetített, a nyelv alapjában véve megbízható. A premodern gondolkodásmód jelentős ismeretelméleti eredményeket hozott, mert részletesen kidolgozta a reális immanencia felbontásának a módszertanát. A pozitivizmus általános filozófiai koncepciót próbált kiépíteni (August Comte, Herbert Spencer), de igazából egyetlen társadalomtudományi terület sem maradt tőle érintetlen. A hegeli metafizika ellen fellépő történettudomány, az ekkoriban megszülető pszichológia és szociológia, a történeti nyelvészet és a klasszikus, illetve modern filológia a premodern szemlélet

legkiemelkedőbb társadalomtudományai. A természettudományok közül elsősorbán a biológia számított meghatározónak a darwini fejlődéstan kiépülésével. Példaszerű művészi, elsősorban irodalmi irányzatai pedig a naturalizmus és a különböző (pl. népnemzeti) realizmusok voltak. A premodern gondolkodás csúcskorszaka a XIX. század második fele volt, de különösen egyes humán tudományi területeken - a XX században is meghatározó jelentőségű maradt. Erre példa szakmánk, az irodalomtudomány is, mely még ma is jelentős részben premodern elvek szerint működik. Az irodalomtörténetben vagy az iskolai irodalomtanításban ma is gyakori a történeti kontextusból, a szerzői életből magyarázó, értelmezés, a filológiai szempontú hatásvizsgálat és az embert jobbító mondanivaló, tanulság középpontba. A premodern korban az irodalomtudomány egyébként is a humán tudományok vezető szellemi ereje volt. Meghatározó irányzata az

irodalomtudományi pozitivizmus, és a vele ellentétben, de hasonló történeti elvek alapján fellépő szellemtörténeti irány. A premodern szemléletmód jellemzi a klasszikus marxizmust is, csak ott már nem empirista, hanem racionalista társadalomelmélet, a társadalmi formák és az osztályharc elmélete ad alapot a történeti levezetéshez A premodern felbomlása már a XIX. század végén megkezdődött azzal a folyamattal, amelyet már korábban érintettünk (1.2 részben a harmadik történeti korszak kapcsán) Egyre erőteljesebben kérdőjeleződött meg ekkoriban a közösség értékrendjének érvénye, széttöredezett és relativizálódott az érték és értelem, bizonytalannak, változékonynak tűnt az addig megbízható, a történelmi korszakok, világképek változása felgyorsult, széttört az a biztonság, amely korábban megalapozta a kijelentéseket. Nemcsak ez vagy az a felfogás vált ugyanis kétségessé, hanem egy olyan új kulcsszó – a

relativitás – bukkant fel egyre gyakrabban fizikától a nyelvészetig, amely nem ennek vagy annak az érvényét kérdőjelezte meg, hanem általában az értelemképzés addigi rendszerét kritizálta. A világ egyszerre megragadhatatlannak, lejegyezhetetlennek, bizonytalannak tűnt, az élet értékei érvényüket vesztették, a biztonságosnak hitt talapzat alatt riasztó mélységek nyíltak. A premodern magyarázati elveket ekkor váltotta fel a modernizmus, mely az immanens életértelem új, az előbbi rendszernél átfogóbb, mélyebb magyarázatát tűzte ki célul, és ezzel kiteljesítette a modern felfogást, totálisan érvényre juttatta a karteziánus filozófiában és a felvilágosodás programjában már benne rejlő tendenciákat. Mindez természetesen nem egyszerű, boldog felfedezéssel történt meg, mert a századforduló, a modernizmus születésének időszaka egyben az emberiség egyik legnagyobb szellemi válsága volt. 1.432 A modernizmus (3 tétel)

A századforduló tájékán induló modernizmus megalapozó létélménye az, hogy az individuum abszolút módon magára maradt, nincs biztonságos erkölcsi rend, eltűnt világából az Isten, megfoghatatlanná vált a történelem vezérlő eszméje. A modernizmus legjelentősebb indítója a filozófus Nietzsche, aki a XIX. század második felének kiemelkedő hatású gondolkodója volt. Mellette Schopenhauer, később H Bergson és Edmund Husserl gondolatai voltak meghatározók. A modernizmus későbbi szakaszában pedig a XX század egyik legjelentősebb filozófusa, Ludwig Wittgenstein volt az, aki, kidolgozta a modernség alapvető szellemi rendszerét. A dolgok persze nem a filozófiával indultak, hanem a filozófia megjelenítette azt a mély átalakulást, amely az élet egészét érintette. Sokak szerint a modernizmus megjelenése ugyanolyan súlyú, jelentőségű esemény az emberiség életében, mint amilyen a reneszánsz volt. Az élet kataklizmikus

átalakulása nemcsak új filozófiát, hanem új művészetet is kívánt, olyat amely felszabadította magát a XIX. század realitásának megtévesztő valószerűségének hagyományától, és képes volt egy eddig ismeretlen és megközelíthetetlen mélység megértésére. A modernizmusnak két a nagyobb szakaszát különíthetjük el, a választóvonal közöttük az első világháború élménye, mely végleg kérdésessé tette a nemzeti eszmény és a világjobbító történelem premodern ideológiáját. Már Baudelaire - az irodalmi modernizmus egyik legjelentősebb korai figurája kísérletet tesz a hagyományból kiemelkedő személy, a magára maradt és önállóvá vált individuum megfogalmazására. A modern költő szerinte az, aki „soha nincs otthon, és mégis mindenütt otthon érzi magát; aki látja a világot, a világ középpontjában áll, de rejtve marad a világ elől" (Baudelaire, 1863. 307) „Szenvedélyesen szeretem a szenvedélyt"

- írta idézett esszéjében, de a modern művész számára a szenvedély nem az én romantikus-organikus kivetülése, hanem egy forma, titkos, sose sejtett rend megélése, amely az egyénben rejlik, de egyszerre közös emberi lényeg is. A modern ember életének meghatározó ellentmondása a külső és belső, az élmény és intellektus összeilleszthetetlen és mégis összetartozó kettőse, kiolthatatlan feszültség rejlik az élet tárgyi felszíne, megfogható, adott jelenségei és a kimondhatatlan, de egyre erőteljesebben életszervező szerepű belső élmény között. A modern lét tipikus tere már nem a nemzet, a haza, hanem a nagyváros a maga lüktető nagyszerűségével, gazdagságával és nyomorával, egyénnek kínált lehetőségeivel, és az egyén kilátástalan elidegenedésével. Párizs, London, Berlin és Bécs a modernizmus fővárosai, mindenütt más-más hangsúllyal, de ugyanaz az életérzés formálódik meg. A tradícióra támaszkodás

helyett a varázsszó az új, a jelenkori, a sose látott, a modern ember „elragadtatottan bámul az , újra, bármi legyen is az: egy arc, egy táj, egy fénynyaláb, csillogó tárgyak, színek, színjátszó kelmék vagy az öltözékkel kiemelt szépség varázslata" (Baudelaire, 1863. 306) Nem véletlen, hogy az „új" filozófiai kategóriaként jelenik meg az akkor kiadatlan, de mai szemmel mégis egyik legjelentősebb modernista esztétikában, a fiatal Lukács György Heidelbergi művészetfilózia és esztétika című munkájában. A modernizmus nem irányzat, hanem (Foucault értelmében vett} diskurzus, egy hermeneutikai paradigma, melyben számtalan művészi mozgalom, irányzat született. Ide tartoznak az avantgarde mozgalmak, vagy olyan írók, költők, mint James Joyce, Eliot, Pound, Virginia Wolf, Proust, Valéry, Apollinaire, Thomas Mann. Korai szakaszához olyanok tartoznak, mint Ibsen, Strindberg, Hofmanstahl, Kafka. A festészetben a korai

szakasz Cézanne, az impresszionisták és Van Gogh nevéhez fűződik, a későbbibe Kandinszkij, Malevics, Klee, Chagall, Picasso, Modigliani tartozik. De értelmetlen listát adni, hiszen az egész XX. századot fel kellene sorolni Van "modernista tudomány" is, ahol az ember és természet új szemlélete teremtődik meg. A matematika és a nyelv paradoxonait megoldani kívánó formális logika egy új, tiszta lényeg-nyelvre törekszik. 1905-ben a berni szabványügyi hivatal egyik hivatalnoka - Albert Einstein - publikálja A relativitás elmélete című írását, mely nemcsak a newtoni fizika meghaladását tette lehetővé, hanem szimbólumává vált az új természetelméletnek. A századfordulón fedezik fel az elektronokat, az anyag láthatatlanon túli lényegiségét, születik meg Rutherford atommodellje és Max Planck kvantumelmélete. Sigmund Freud a szimbolikus 1900-as évben jelenteti meg Álomfejtés című könyvét, mely az individuáils lélek

felszíne mögött felmutatja annak lényegi szerkezetét. Hugo von Hofmanstahl 1893-ban írja, hogy „ma két dolog látszik modernnek, az élet analízise és a menekülés az élettől (.) Az ember saját lelki létének anatómiáját kutatja, vagy álmodik. EImélkedés vagy fantázia, tükörkép vagy álomkép." (idézi: Maciarlane, 1976 71) A modernizmusban valóban két tendencia érzékelhető, egy mechanisztikus és egy intuitív, egy szubjektív hangsúlyú, és egy objektivitásra koncentráló. Ennek az elválásnak az az oka, hogy az individualitás abszolút kiindulóponttá válásával minden ismeret, minden elérhetőnek látszó értelem, érzés bizonytalanná válik, hiszen minden csak az individuum szintjén érvényes, és annyifajta érvényesség lehetséges ahány individuum. Az egyik modernista felfogás azt tűzte ki célul, hogy a szubjektív kizárásával egy olyan rendszerezett, szabatos (a formális, matematikai logika szabályai szerinti)

leírást fejleszt ki, mely összevethetővé, pontosíthatóvá teszi az individuumot. Erre utal a fenti szövegben "az élet analízise" kifejezés A másik irány viszont úgy gondolta, hogy ez a pontosítás nem lehetséges, hanem éppen ellenkezőleg, az eddig figyelmen kívül hagyott személyest kell új módszerekkel átélhetővé és megoszthatóvá tenni. Konstruktivizmus és szürrealizmus, matematikai logika és pszichoanalízis, formális nyelvfilozófia és egzisztencializmus ugyanannak a létproblémának eltérő megoldásai. A modernizmus világlátása néhány nagyon jellemző ellentétpárral dolgozott, ilyenek a kimondható és kimondhatatlan, a látens és manifeszt, a lényeg és jelenség, az autentikus és nem autentikus. Wittgenstein például - éppúgy, mint Freud - vallotta, hogy a kimondható mellett „létezik a kimondhatatlan". Wittgenstein szerint a kimondhatóra tudunk egy nagyon pontos formális logikát szerkeszteni, a

kimondhatatlant nem érhetjük el, az csak megsejthető, csak "megmutatkozik". A kimondhatatlanhoz nem lehet hozzájutni, „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell", zárta Wittgenstein azt a művét (Logikai-filozófiai értekezés), amely a modernizmus egyik alapvető írása. Freud hasonlóképpen felfedezte, hogy a kimondható, a tudatos mellett létezik a kimondhatatlan, a tudattalan. Freud azonban úgy gondolta, hogy mert a kimondható kimondható, beszélni elsősorban a kimondhatatlanról kell. Ő sem gondolta azonban, hogy a kimondhatatlan kimondhatóvá tehető, a tudattalan a személy soha ki nem meríthető vágyainak forrása. Vallotta viszont, hogy lehet és kell a kimondhatatlanról beszélni, és erre a célra dolgozta ki a szabad asszociáció technikájára építő „beszélgető-kúrát", a pszichoanalitikus terápiát. A kiindulópont azonos, a megoldás azonban ellentétes. A modernizmus mindenütt kísérletet tesz az élet

individuum alapú megértésére. Nemcsak a valóságos individuum kapcsán érzékelhető ez, hanem kísérlet történik minden olyan emberi jelenség meghatározására, amely ezt az individualitást hordozza. A „pszichológiai ember" cselekvésének, tettének lényege már nem a történelmi-közösségi cselekvéssorból kapjai értelmét, hanem tevékenysége gesztussá vált. A gesztus önállító cselekvés, olyan amelynek nincs más értelme, minthogy állítja egy személy autonóm létezését, olyan cselekvés, amelynek csak a személy szempontjából van értelme, jelentősége, de az ő szempontjából viszont e jelentőség abszolút (a fiatal Lukács sokat foglalkozik a gesztus fogalmával A lélek és a formák című 1910-es esszékötetében). Az individuum alapú irodalom-felfogás az irodalomtörténeti, nevelő célú értelemsorok helyett az önmagában felfogott, szerzőtől, kortól, befogadótól független műalkotásból indul ki. Az

individualitás modernista felfogása a folyamat és elem viszony helyett az autonóm egységek lehetőségét, értelmét állítja. Az egységek csak autonóm lényegük alapján ragadhatók meg, saját, önelvű identitással bírnak, egyéni lényegükben hordják értelmüket. Radikális dekontextualizálás történik, a korábbi, kontextus-elvű értelem-adás, az egyedi létező „horizontális" meghatározottsága helyett a mély, a lényeg felé hatol a fürkésző emberi szem, az értelem "vertikális" irányban (a vers belső szerkezete felé, a személy belső tartalmai felé, a cselekvés belső értelme felé) határozódik meg. Az élet individuum alapú megértése átfogó önreflexivitással jár együtt. Ez a modern alapja, ontológiája. Ugyanis mindent csak valamire vonatkoztatva lehet megragadni, de ez a valami nem feltétlenül kell külső jelenség legyen. Sőt, a meghatározottság átfogóbb, mélyebb lehetőségét nyújtja az, ha az

autonóm egység csak önmaga kapcsán értelmeződik. Ezen az úton nem másra vonatkoztatott, külső értelme kerül elő, hanem feltárul a létezését rögzítő saját belső jelentése. A mű visszautal önmagára, a személy teremti önmagát, a cselekvés érvényessé teszi magát, mindegyik saját konstrukciójában rejt valami olyan általános elvet, amely létének érvényt ad. Ez az általános elv a forma, a modernizmus egyik kulcsszava A forma azért van, mert valami megformált, vagy mert valami lehetőséget adott a megformáltságra. Az emberi dolgok így önmagukra utalnak, elvesztik a külvilágra, a valóságra vonatkozó referenciájukat, nem jelölnek valamit odakint, hanem állítanak, teremtenek valamit idebent. Az emberi jelenségek így nem valamire vonatkozva, hanem önmagukban léteznek, ontologizálódnak, a vers nem leírja, ábrázolja, hanem kibővíti az emberi életet, ontológiai természete van. Ez az ontólógia azonban nem olyan, mint a régi

filozófiai ontológia, nem egy metafizikai lételv lebontása, hanem bizonyos autonóm, konkrét létkörök felismerésére alapul. Az ilyen ontológia csak egy meghatározott régióra, területre érvényes (pl. ilyen a nyelvi jelenségek köre, melynek a formális nyelvelmélet lett az ontológiája). Ilyen regionális ontológiák alapozzák meg az egyes életterületek elméleteit, a modern társadalomtudományokat, ilyen a pszichológia, a szociológia, az antropológia és - a legfontosabbik, a modell tudomány - a nyelvészet. Kérdés persze az, hogy hogyan áll fenn, mi ennek az identikus egységnek a magva, a lényegi értelme? A premodern az értelemkonstrukciókat úgy tekinti, mint felfedezett vagy újra felfedezett földrészeket (ilyen volt a görög és latin kultúra). A tradíció ott világosan kijelölte az elérhető, ismételhető értelem körét. A modern író és filozófus számára azonban érvényüket vesztették ezek a tradicionális értelem-rendek.

Strindberg a Júlia kisasszony című drámájához írt előszavában fogalmazza meg, hogy „jellemeim a civilizáció múlt és jelen szintjeinek konglomerátumai, könyvek és újságok darabkái, az emberi töredékei, szép öltözék összefoltozott maradékai". Eliot híres Hagyomány és egyéniség című esszéjében a tradíciót nem mint a múlt tanulságát, hanem mint a jelenkori rendszert fogja fel. „Az érett költő" - írja - „a tökéletesebben kifinomult médium, akiben (a legsajátosabb vagy legváltozatosabb) megérzések a legnagyobb szabadságban találkoznak, hogy új kombinációkat képezzenek" (Eliot, 1921. 67) Az értelemkonstrukciók, a meghatározó kulturális jelentésszerkezetek megformálódásának módját a modernizmus egyik legjelentősebb elméletírója Claude Lévi- Strauss egy ügyes metaforával fejtette ki. Lévi-Strauss A primitív gondolkodás című művében beszél a bricolage, a barkácsolás jelenségéről.

Rendkívül fontos felismerését jelen problémánkra fordítva arról van szó, hogy a premodern ember számára az értelem teremtődése olyan, mint a mérnök munkája, aki nyersanyagokból, speciális, meghatározott célt szolgáló szerszámokkal épít fel valamit. Vagy úgy viselkedik a világgal szemben, mint a felfedező, aki kitartó munkával megtalálja létének szélességi és hosszúsági fokát, és felfedezi a bizonyságot adó addig rejtett földrészt. A barkácsoló viszont félkész töredékekkel, valamilyen korábbi hasznosításból kiszakadt dolgokkal, véletlenszerű szerszámokkal dolgozik. A barkácsoló nem indifferens nyersanyagot, hanem olyan dolgokat használ, amelyek régi alkalmazások maradványai, elemei, amiket egykor eltett, hogy „majd csak jók lesznek valamire". Ezekben az önmagukban is komplex, korábbi értelmüket töredékesen őrző elemek azonban az új konstrukció hatására elvesztik régebbi értelmüket, és mintegy igazi

tartalmuktól függetlenül egy új összefüggés részeivé válnak. A barkácsolt lényege nem a felhasznált anyagokból származik, gyakran csodáljuk a barkácsolót, hogy mi mindent kitudott találni az értéktelen tárgyakból. A lényeg a fantáziában, az új szerkezetet a régi darabkák fölé látás képességében van, abban a mintában, modellben, amit a barkácsoló a dolgokra tartalmuktól tökéletesen idegen, de roppant ügyes módon ráhelyezett. A barkácsoló igazi sikere tehát egy tartalomtól független új funkció, új rendszer kitalálása. Általa egy új önreflexivitás elv teremtődik meg, ebben a valóságos tárgyhoz képes jelentősebbé válik a tárgyat megalapozó absztrakt struktúra. A modernizmusban az immanens értelem „de-realizálódik", nem a tényleges kézzel fogható realitás része, hanem rejtett, tudattalan rendszer, egy életterület objektív összefogó, mozgató elve. Tipikus példája ennek Saussure nyelvészete, mely

kísérlet annak meghatározására, hogy milyen tudattalan elveket vallott az ember miközben a nyelv nevű jelenséget „összebarkácsolta". A nyelv mögötti átfogó barkácsolási elv, a langue, mely a nyelv realitásától (a parole-tól) független lényegiség, a nyelv testetlen ontológiája. Saussure látta, hogy a langue nagyon komplex, sokszintű képződmény, és ezeket a szinteket olyan értelemszerveződési technikák (a szintagma és paradigma) szervezik, melyek megmutatják ezen szintek eltérését és összekapcsoltságát egyaránt. Látta Saussure azt is, hogy a langue nyomán olyan nyelvi szerkezet szerveződik meg, amely - a nyelvi rendszer absztrakt szintjén - egyben szabályozza a nyelv kivetülését a külvilágra. Erre a problémára tér ki a jelölők rendszerének jelöltek rendszerére való rávetüléséről szóló szemantika. Az irodalom, az irodalmi jelenség kapcsán is a fenti gondolkodásmód érvényesült, és ezzel a modernizmus

alapvetően új szemléletmódot hozott. Az irodalomtudományi modernizmus mindig azt kutatja, hogy mi a mű, a műnem barkácsolási elve, nem azt nézi, hogy az összeállított szöveg egyes elemei honnan származnak, hanem hogy milyen elvek alapján rakták őket össze. Pontosabban: azt vizsgálja, hogy mi az adott szöveg önreflexív lényege, az a formai mag, amelynek alapján a műalkotás létezik. Ezért is tipikusan modernista jelenség az egyes művek interpretációja, egy olyan folyamat, amelynek nyomán a szöveg valamilyen metaszövegbe tevődik át. Az irodalomtudományi modernizmus keretén belül fogjuk tárgyalni az amerikai Új Kritikát, az orosz formalizmust, Ingarden fenomenológiáját, és az egész folyamat csúcspontjának tekinthető strukturalizmust. 1. 4 3 3 A posztmodern (2 tétel) A posztmodernről szinte lehetetlen szabatosan beszélni, mert ha egyáltalán létezik, akkor jelen korunk a posztmodern kor, és végtelenül nehéz valami olyanról

gondolkodni, amely olyan magától értetődően adott, mint a levegő amit belélegzünk. Nincs igazán külső, független pozíciónk arra, hogy onnan pontosabb, tárgyszerűbb ítéleteket hozzunk. Talán ezt húzza alá a gondolkodásmód neve is, mely nem valami új szemléletmód születését állítja, hanem csak egy elmúlóval állít szembe: a posztmodern a modern utáni. Kétségtelen kapcsolata van egy másik „poszt"-tal, a posztindusztriális társadalommal. Az indusztriális társadalom középpontjában a termelt termék, egy újonnan létrehozott tárgy áll, a posztindusztriális társadalom viszont már a termelő kiszolgálását véli döntőnek, a tárgy helyébe a szolgáltatás kerül, és az új funkciók, rendszerek kitalálása helyett fontosabbá válik a funkción, rendszeren túli, a „meta-szint", a felhasználó és a hasznosság elve helyett egyre gyakrabban lesz döntő az élvezés. Erre a folyamatra utal „a tudományos-technikai

fotrradalom kora" kifejezés, mert benne a tudás, a lét metaszintje immár saját, belső törvényei szerint fejlődik, elszakad a közvetlen technikai lefordíthatóságtól. „A posztmodern történetében két forrást kell említenünk. Egyik a hatvanas évék posztindusztriális Amerikája, az ott kitermelödőtt, elégedetlenség az ipari társadalommal, a modern élettel. Szokás határpontként említeni John F Kennedy meggyilkolásának évét, 1962-t, mert ez az esemény döbbentette rá Amerika, egy részét, hogy a rend, a szervezett társadalom peremén, mélyén ismeretlen erők működnek, hogy a lét önreftexív magyarázata nem elégséges, mert minden identikus lényegiséget közrefog valami, amely rendezetlen, a szervezett élet egy kaotikus háttérre épült. Felfedezték, hogy a társadalom látszólag integrált rétegei, a nők, a négerek és más faji kisebbségek az integráció rendjével éppen alávetettségüket rögzítik. A másik - kicsit

későbbi - forrás a francia társadalomelméleti gondolkodás. A szociológusBaudrillard, a pszichoanalitikus Lacan, az eszmetörténész Foucault, a filozófus Derrida és Lyotard vagy az irodalmár késői Barthes emítendő. A francia posztmodern gondolkodás aztán átkerült Amerikába és igazi hódításait ott érte el. Jellemzőjük ,hogy megkérdőjelezik a modernizmus lényegmeghatározó alaprendszerét, hitét az immanens értelem megragadhatóságában, azt az alapvető feltételezést, hogy egy személynek, egy szövegnek, egy műnek létezik valamilyen objektív, lényegi értelme. A posztmodern filozófia, társadalomelmélet programadó könyve F. Lyotard A posztmodern feltétel - beszámoló a tudásról című munkája 1979-ben jelent meg. A könyv azonban nem annyira magáról a tudásról szól, vagyis nem igazán ismeretelméleti munka, hanem annak a formának, folyamatnak az elemzését kísérli meg, amely eredményeként a tudás a társadalomban

legitimálódik. Minden kimondott gondolatnak, véleménynek van ugyanis egy bázisa, egy a meghatározott társadalomban elfogadott érvényességi, megfogalmazási feltételrendszere. Tudjuk mi a logikus és mi a logikátlan, milyen az elfogadható érvelés és milyen az, ami nem tartható. Ezeket a alapelveket is megalapozzák, legitimálják azonban olyan elvek, amelyeket jelentős részben nem is tudatosítunk, hanem egyenesen természetesnek, cáfolhatatlannak tartunk, A végső, alig érzékelhető megalapozó elvek többnyire nem is fogalmi formában állnak rendelkezésünkre, hanem történetek, narratívák. Lyotard szerint a modernizmus jelentős tette volt, hogy az ilyen narratívák helyébe a tudományosság zászlaja alatt egy fogalmi rendszert helyezett. Az ilyen fogalmi rendszereknek (az emberről, a nyelvről, a társadalomról szóló szaktudományoknak) is van egy történet-szerű összefüggésrendszere, ezért metanarratívának nevezhető. A posztmodern kor

lényegét pedig abban látja, hogy a posztindusztriáls társadalomban megkérdőjeleződnek a metanarratívák, éltűnik legitimitásuk, érvényességük. A metanarratívák hitelének elveszése nem egyiknek vagy másiknak a kritikáját jelenti, hanem azt a kérdést, hogy általában lehetséges-e metanarratívákra várni. A posztmodern válasz erre az, hogy a metanarratívák nem teljesíthetik elvárásainkat arra vonatkozóan, hogy általuk biztos értelemszervezési stratégiához jussunk. A megalapozó struktúra, a langue, a személy, a dolgok mögött felfedezett rendszer nem végső. Michel Foucault már részben ismertetett írásaiban alapozta meg az értelem posztmodern elméletét. Foucault korábban strukturalista volt, a modernizmus késői fázisának egyik legjelentősebb szerzője. A szavak és a dolgok című könyvében még azt kutatta, hogy a tudás hogyan legitimálódott, szerveződött a különböző korokban, milyen szellemi struktúra, milyen

episztémé és diskurzus állt az egyes vélemények mögött. Később munkásságának posztmodern szakaszában kérdezett rá arra, hogy honnan is származnak ezek a megalapozónak, cáfolhatatlannak látszó véleményrendszerek, honnan van "a diskurzus rendje" (Foucault, 1970.)? Fouault kimutatta, hogy még az olyan cáfolhatatlan elvünk, mint az arisztotelészi logika igazságfogalma is pusztán egy diskurzus produktuma, és hogy a diskurzusok mögött megfoghatatlan, kaotikus vágy és hatalom rejlik. Nincs a diskurzusoknak független, "objektív" magva, nincs olyan végleges alap, amire támaszkodni lehet, hanem minden átmeneti, a vágyak adott hatalmi konstrukciójának a produktuma. Foucault és az egész posztmodern mozgalom valójában a modernizmus 300 éves szellemi alaprendszerét vonja kétségbe: a karteziánus filozófiát cáfolja. A „gondolkodom, tehát vagyok" ugyanis a lét minden mozzanata mögött ott sejtette a rendezett, jogos

értelemmag tehetőségét, egy olyan szellemi rendet, mely a gondolkodás és a világ homológiájára épült, arra, hogy a dolgok rendje megjelenhet a szellemi rend, a szabályszerű ismeret tükrében, és a gondolkodás természetes logikája is leképeződik, megjelenik a dolgok rendjében. Freudtól Foucault-ig azonban többen bizonyítani kezdték, hogy a gondolkodom mögött egy sokkal mélyebb, átfogóbb és kaotikusabb értelemszervezés található: a vágy birodalma. A „vágyom, tehát vagyok" már nem a világ és a gondolkodó én homológiájára épül, mert a vágy magából az énből származik, a lét úgy létezik, ahogy az ember vágyai tükrében átéli, és csak vágyait érvényesítő stratégiái között jelenik meg a logika, a szabályszerű ismeret, az a gondolat, hogy a dolgok, személyek rendelkeznek identikus, lényegi értelemmel. A posztmodern szerint nincs érvényes és univerzális alap-diskurzus, nincs mindent biztonságossá tevő

szellemi metanarratíva. Az a langue, amit Saussure és a modern nyelvészet annyira véglegesnek, biztonságosan megalapozónak hitt, egyáltalán nem végleges, mert valakik valamikor létrehozták és valakik valamikor az ilyen konstrukciókat meg is haladják. Erről szól a posztmodern talán legismertebb filozófusának, Jacques Derridának az életműve, mely voltaképpen a saussure-i rendszer dekonstrukcióját tűzte ki célul. A modernizmus nagy szellemi rendszerei látszólag az emberi értelemképzés rendjét írták le. A posztmodern úgy gondolja, hogy ezek nem voltak univerzális érvényűek, az emberi értelem ontológiái csak egy meghatározott területre voltak érvényesek, csupán regionális ontológiák voltak, melyek egy részterület (pl. egy bizonyosfajta nyelvhasználat) leírását jogtalanul általánosították az emberi értelemképzés teljes területére. Ezeket a rendszerbe jól illeszkedő részterületeket körülveszi ugyanis valami, ami mindent

kifordít, átcserél, bizonytalanná tesz Mindezekből kővetkezően a posztmodern tagadja az autonóm, zárt szöveg létét. A szöveg zártságát a modernizmus csak azért tudta fenntartani, mert fonocentrikus volt, azaz Saussure egy bizonyos alapvető értelemben a szóbeli szöveg filozófiáját alkotta meg. A hangzó szövegnél ugyanis eltűnnek a szöveg szubjektumai, és véletlenszerűnek látszanak az adott pillanat mondanivalói, azaz csak a formális szerkezet, a hangstruktúrák, a szemantikai szabályok, a szintaktikai szerkesztés elvei látszanak lényeginek, megfoghatónak. Az általában vett mondott szöveg természetesen a langue rendje szerint szerveződik, és más összefüggés az egyes beszédesemények lényegtelenné minősítése, a parole háttérbe tolása miatt - fel sem tűnhet. Ha viszont a szöveg alapvető létformájának az írást tartjuk, akkor mindig szemünk elé kerül a szöveg valódi identitása, saját tartalma és ezzel együtt a

befogadás rendkívül jelentős eseménye. Ez legalább kettős következtetéssel jár Egyrészt azonnal felismerhető, hogy vannak olyan szövegek, amelyek a használó személy vagy személyek életében a maguk egyszeri mivoltukban, tartalmukban váltak meghatározóvá. Ezek a szubjektív szövegek nem a dolgok leképezésére, hanem valamilyen élmény létezésbe hozására szolgálnak. Az olyan kijelentések mint a „Vádor állja meg." vagy hogy „Talpra magyar, hí a haza" a Saussure nyomán kialakult nyelvészeti interpretációban éppen lényegüket vesztik el. Másrészt éppen a szubjektív szövegek jelentőségének felismeréséből következik a befogadás filozófiájának kiépítésére, a szöveggel kapcsolatos kiforgató vágy, irányitó, torzító hatalom fontosságának felismerésére. A szövegeket szövegek veszik körül és értelmezik újra, az írások írások részei, a határt csak a hangzó beszéd töredezettsége építi ki. John

Barth, a posztmodern regény egyik legjelentősebb szerzője a Bolyongás az elvarázsolt kastélyban című regénye elejére egy lapszéli feliratot tett. Arra kéri az olvasót, hogy vágja azt ki, és möbiusz-szalagként ragassza össze. A szalag két egymásba fonódó oldalának szövegei ezzel végtelenül összekapcsolódnak, és számtalanszor el lehet mondani a posztmodern történet alapelvét: „volt egyszer egy elbeszélés, amely arról szólt, hogy volt egyszer egy elbeszélés, amely arról szólt, hogy stb." A posztmodern szerint nincs intakt önreflexió, vagyis az a folyamat; amelyben a személy vagy a szöveg autonóm lényege feltárul nem objektív, nem is megbízható, mert minden önfeltárás egyben teremtés is. A modern már felismerte a "meta", az interpretáció fontosságát a szövegeknél, műveknél. A posztmodern viszont azt vallja, hogy a metaszint beépült a szövegek szintjébe, a mű nem önmagában az, hanem mindazokkal a

cselekvésekkel, amelyek vele kapcsolatban megtörténnek. A posztmodern regényekbe bekerül saját értelmezésük, keletkezésük és befogadásuk története, a szöveget összetartó rejtett rendszer ezzel megbomlik, dekonstruálódik. Italo Calvino posztmodern regénye a Ha egy téli éjszakán az utazó ennek az olvasói dekonstrukciónak a története. Ihab Hassan, a posztmodern irodalomelmélet legjelentősebb szerzője egyetlen - az indetermanence - szóban foglalta össze (Hassan 1987. 91-92) a posztmodern lényegét A szó két elemből készült, egyrészt az indeterminacy, meghatározatlanság, másrészt az immanencia kifejezéséből. A posztmodern egyrészt vallja azt, hogy magértelem elérhetetlen, a kétértelműség kiküszöbölhetetlen, a folytonosság hiánya pedig elkerülhetetlen. A szubjektív értetem alakulása nem a célszerűség, a logika mentén történik, hanem játék természetű, nem értelem-totalitások születnek, hanem a látszólag összeállt

értelem folyamatosan detotalizálódik. Az immanencia kifejezés viszont jelzi, hogy nincs transzcendens erőről, hatalomról szó, hanem mindez az immanens értelem belső természetének következménye. Az immanencia azonban egészen más jelentést kap így, mint azt a modernizmusban láttuk. A posztmodern immanencia az ember azon. képességére utal, hogy szimbólumaiban megteremtse önmagát, hogy létrehozza azokat a szimbólumokat, amelyek vágyát, élményeit artikulálni tudják. A posztmodern immanencia nem egy immanens értelemkonstrukció felfedezése, hanem annak az emberi szubjektív hatalomnak felismerése, hogy dolgaink rendjét, világunkat mindig új és új vágyakkal megszállva új és új arcukat, jelentésüket, értelmüket tudjuk létrehozni. Lévi-Strauss barkácsolás metaforáját folytatva meghatározható a posztmodern tipikus tárgya, az a fajta dolog, amely leginkább hordozza a posztmodernséget. A posztmodern nem fettételez a tárgy mögött

valamilyen szellemi teremtő szerkezetet, olyasmit, ami a barkácsoló ötlete. Számára az értelemmel bíró tárgy véletlenszerű, és a meghatározó az átélés pillanat, az a helyzet, amelyben a jelenség a vágyak körébe kerül. Ezért határozottan törekszik az értelemtárgyakra rávitt konstrukciók lebontására, és az ilyen konstrukcióktól mentes tárgyak találására. Jellemző a posztmodernre a „playgarism", a játékos plágium, mások szövegének az átvétele, más szövegek és szövegtöredékek játékos, cél nélküli összekeverése, a szövegekbe rejtett célok, üzenetek megbontása. Legalapvetőbb módszere a „pastiche", az összetartozás nélküli darabok, stílusok véletlenszerű egymáshoz illesztése. Ezért lesz a posztmodern tipikus tárgya az asszimilálhatatlan, a hulladék a szemét. A „dreck", a szemét mindaz, amit a társadalom visszautasított, ami nem fért bele a közösség szokásos használataiba, kéznél

lévő értelem sémáiba. A modernizmus barkácsolt tárgyával szemben a posztmodern az eldobott tárgyat tekinti tipikusnak. Jellemző, hogy a posztmodern politikai közélet létrehozta a „szemét politikai programját, olyan pártokat - környezetvédőket -, akik politikai programjukat a hulladék kérdése mentén építik fel. A szemét a kis elemek realitása, rendszer lehetősége nélkül Lehetőséget ad viszont arra, hogy új, szubjektív kontextusba kerülve korlátok nélkül átélhető legyen, a befogadó szabadon vetítse ki rá vágyait, élményeit. A szemét a korláttalan tárgy, olyan, ami semmi, és ezért mindenre lehetőséget nyújt. A posztmodern irodalomelmélet két, talán három nagyobb gondolkodási rendszerre osztható. Mindhárom lényege, hogy a strukturalizmus nyelvi immanenciája, logocentrizmusa (központi értelem-magra irányultsága) helyett hangsúlyozza a szöveget körülvevő szubjektív kontextus, a perem, a határ meghatározó

szerepét. A posztmodern gondolkodással legközvetlenebb kapcsolatban az amerikai-francia dekonstruktivizmus áll, Derrida, Paul de Man, Geoffrey Hertmann, Harold Bloom és Hillis Miller a legjelentősebb képviselők. Posztmodern irányzatnak minősíthetó egy nagyon ősi tudomány, a hermeneutika is A modern ontológiai hermeneutika, mely Heidegger művei nyomán alapozódott meg, kifejezetten megértés filozófia, a megértésnek antológiai megalapozó szerepet tulajdonító gondolkodásmód. A harmadik, talán a legfrissebb és kifejezetten az irodalomkritikából spontán módon születő irányzat az Új Hisztoricizmus. Ez az elméleti irány politikailag perem helyzetű csoportok (színesbőrűek, nők) kultúrájának a kutatása során született. Feltételezi, hogy a szövegek értelemkonstrukciói gyakran elrejtenek olyan okot, jelentést, mely a politikai célokban rögzített vágy megnyilvánulásai.