Sport | Természetjárás, hegymászás » Bucsek Henrik - A magyar hegymászás története 1873-ig

A magyar hegymászás története 1873-ig Írta: Bucsek Henrik Ha az időre gondolunk mindig a legkézzelfoghatóbb valóságot, a kristálytiszta logikát, a matematika egyértelmű törvényeit találjuk meg benne. Ez az objektív valóság De szubjektíve én mégis másként látom. Annak ellenére, hogy egyre fokozódó sebességgel rohanunk a jövő felé, azt soha el nem érjük. A jövő mindig előttünk van De a jelen is csak csupán egy villanás. A szó amit kimondtam, a tett amit végrehajtottam már visszatarthatatlanul a múltba távozott. Ez alól mi, hegymászók sem tudjuk kivonni magunkat Ebből a múltból szeretnék valamit felidézni. Nyugtalan, harcot, kalandokat kedvelő nép volt a magyar. Bár életformája a síkvidékhez kötötte, a végek őrei, jól érezték magukat a hegyek között is. Már 926-ban is harcoltak a hegyek között, amikor St. Gallenig jutottak el, de hogy mennyire jól ismerték a magas hegyeket, azt 951-ben bizonyították be. Átkelve

az északolasz Alpokon elfoglalták Aquitániát. A völgyekből égretörő csúcsok fennséges szépsége a középkor emberére is rendkívül mély hatást gyakorolt. A 16 században már sokat jártak a Tátrába Egy késmárki városi krónikában le van írva, hogy 1565-ben Laszky Jeromos várkapitány felesége kevéssel a városba érkezése után a pünkösdi ünnepek alatt nagy kísérettel a Tátrába rendezett kirándulást. A késmárki líceum évkönyvei szerint pedig Kunisch Ádám rektor az l590-es években diákjait rendszeresen vitte a Tátrába. Ezek a feljegyzések azt bizonyítják, hegy akkor már a Tátra egyes völgyei ismertek és látogatottak voltak, sőt valószínű, hogy a zergevadászok, akik az akkori néphit szerint bűvös gyógyerővel rendelkező zergékre vadásztak, már néhány csúcson is fennjárták. Hogy ez mit jelentett, azt csak akkor tudjuk kellőképpen értékelni, ha tudjuk azt, hogy a 18. század első felében még igen sok

ternészettudományos műben - így pl Johann Jakab Scheuchzerzürichi orvos és természettudós Itinera per Helvetiae regiones című művében is közlik az emberfaló Draco Montanus leírását és képét. Az Alpoknak l600-ig mindössze 12 jelentősebb csúcsát mászták meg. A késmárki Fröhlich Dávid 1639-ben megjelent geográfiai tankönyvében egy 1615-ben a Tátrában történt csúcsmászásról ír. A csúcsot nem nevezi meg, valószínűleg a Nagyszalóki-, esetleg a Késmárki-csúcson járt. Vezetővel ment "a már ismert úton" Tátrai csúcsmászásról ez az első irott feljegyzés. Ugyancsak vezetővel járt a Tátrában Speer Dániel mint azt az 1683-bam megjelent Dacianische Simplicissimus című művének 13. fejezetében leírja Tizenkilenc éves korában 1655-ben öt társával együtt mászott fel egy meg nem nevezett csúcsra, mely valószínűleg a Késmárki volt. A vezetőjük iskolamester volt egy tátraalji faluból, aki megszabott

díjazásért ellátta őket "térdvasakkal, vetőhoroggal, kulccsal, kötéllel, szeges bottal és hegymászó bankanccsal". A csúcson bádogdoboz volt, benne pergamenttekercs, nevekkel Aki a nevét ide fel akarta írni, annak egy forintot kellett fizetnie. A vezetőnek "írott kalauza volt, rajzokkal" Kőemberkék szolgáltak útjelzőül, az éjszakát "a szokott helyen" töltötték. A veszélyes helyeken kötéllel biztosították egymást! A tátrai hegymászás technikája ezidőtájt oly fejlett voLt, hogy minden mást megelőzött. A tátraalji falvak tanítói közül igen sokan foglalkoztak hegyi vezetéssel. Tehát ők maguk jól kellett hogy ismerjék a Tátrát és aránylag sokan is jártak a hegyekben. Eszerint a Tátrában már a 17. században élénk és fejlett hegymászóélet folyt Érdekes módon nálunk nem a pásztorok és vadászok voltak az első hegyi vezetők, hanem az értelmiség. Ezért volt a hegymászás már

ezidőtájt oly fejlett ás kulturált. Az idősebb Bucholz György mint ő maga is írja "tudás és kalandvágytól ösztönözve" - tíz társával és egy vadorzóval 1664. július l6-án megmászta a Nagyszalói-csúcsot Hetvenhat éves korában pedig Das weit und breit erschollene Zipser Schnegebürge című munkájában jól és pontosan leírta a Tátrát. A magyarok mintha már a Tátra későbbi idegenforgalmának megalapozására is gondoltak volna akkor. Bucholz előbb említett tankönyvéből, melyet a korabeli külföldi egyetemeken is használtak, ismerték meg európaszerte a Tátrát. Így történhetett meg, hogy már 1724-ben ifj. Bucholz György, - mint apja, ugyancsak rektora volt a késmárki líceumnak, - egy angolt kalauzolt a Tátrában, aki ezekről a hegymászásairól elragadtatott hangú leírást közölt egy bécsi hetilapban. Buchholz állandóan vitte diákjait a hegyek közé, amelyeket igen jól ismert. Sajnos közelebbi részleteket arról

nem tudunk, hogy melyik csúcsokon járt. De hogy milyen jól ismerte a Tátrát, azt bizonyítja 1717-ben készült tátrai látképe. Az 1749-1832 között élt Mauksch Tamás nemcsak hegymászó volt, hanem a tátrai flóra tudományos kutatásának megalapozója is. Már a 18 század végén több cikke jelent meg Budapesten az akkori tudományos közleményekben. A flórán kívül a Tátra meteorológiájával és zoológiájával is foglalkozott. A 18. század hegymászói közé kell sorolnunk e kor kincskeresőinek egy részét is, akik arany és drágakövek lelőhelyei után kutatva a hegyek oldalai után a csúcsokra is feljutottak. Így pl Fábry Jakab csizmadiát, aki családjával a Rézpadokon bányászott. 1760 és l790 között elsőnek mászta meg a Lomnici-csúcsot. 1773. augusztus 4-én Czirbesz András iglói evangélikus lelkész a Krivánt mászta még elsőnek. Hogy a Tátrát ekkor már külföldön is jól ismerték, azt a három Genersich testvérnek

köszönhetjük, akik koruknak jól ismert természettudósai voltak. A legidősebb, Keresztély (1759-1826) a Tátra topográfiájának kiváló ismerője volt, a Vöröstavi-csúcs első megmászója 1797 és l800 között. Öccse János (1761-1825) tátrai túráinak irodalmi értékű leírásai 1811ben könyvalakban jelentek meg Bécsben A könyv igen népszerű volt és nagyban hozzájárult a Tátra megkedveltetéséhez. A harmadik testvér, Sámuel (1768-1844), lőcsei orvos, kiváló amatőr botanikus, akinek két alapvető műve jelent meg a tátrai vadvirágokról és gyógynövényekről. Ő is, mint testvérei a Tátra szerelmese volt A Tátráról megjelent sok könyv eredményeként már a 18. században igen sok külföldi hegymászó jött aki mind elragadtatva nyilatkozott a Tátra szépségeiről. Robert Townson, aki 1793. augusztus 3-án mászta meg elsőnek a Fehértavi-csúcsot és az első turista-megmászója volt a Lomnici-csúcsnak néhány nappal később

augusztus 17-én. Mászásairól írott könyve Travels in Hungary on the year 1793 Londonban jelent meg 1797-ben. Ezidőtájt járt a Tátrában Belsazar Hacquet (1739-1815) földrajztudós és orvos, aki a tátrai növény- és állatvilágot, a geológiát, az ásványokat, a bányászatot és a klimatikus viszonyokat tanulmányozta, s emellett több csúcson is járt. A Tátra hazai látogatói ekkor főleg a késmárki, lőcsei és iglói diákok voltak, akiket tanáraik vezettek a hegyek közé. A húsz-harminc főből álló csoportokkal csak olyan csúcsokra járták, melyek akkor már jól ismertek és látogatottak voltak. Így hát annak ellenére, hogy élénk hegymászóélet folyt a hegyek között, mégsem került sor újabb első megmászásokra, mert a vezető tanárok diákjaik testi épségére nagyon vigyázták. De ezek a tanárok a tátrai tapasztalataikat nem rejtették véka alá és sorozatosan jelentek meg tanulmányaik és leírásaik. Asboth János

(1768-1823) professzornak a Zöldtavi-völgyről igen alapos leírása jelent meg a Pozsonyban megjelenő Bredetzky évkönyveinek Topographisches Taschenbuch für Ungarn l802. évfolyamában E leírásban azt is megemlíti, hogy a késmárki líceum növendékeit 1797 és l800 között több alkalommal és igen nagy számmal vitte kirándulni a Tátrába. Ilyen kirándulásokat nemcsak ő, hanem tanártársai is vezettek Ugyancsak a Bredetzky évkönyvekben jelentek meg Berzeviczy Ferenc (1763-1822) tátrai útjainak földrajzilag, történelmileg és néprajzilag egyaránt kiváló leírásai. Természetes hogy ez az egyre növekvő Tátra-kultusz nem csak az irodalomra és a tudományra korlátozódott. Az akkori viszonyokhoz mérve a látogatók száma igen nagy volt Sok vezető állott a hegymászók rendelkezésére. Ezek már nem csak egyes utakat, hanem a sziklák úttalan utait is ismerték. Ezért a Tátrában nem egynéhány kiváló hegymászó működött úgy mint az

Alpokban, hanem a hegyek szerelmeseinek sokasága. A tátraalji városok fiataljain kívül azok az öregebbek is felkeresték a csúcsokat, akik fiatalságuk legszebb élményeinek színhelyére tértek vissza: gyermeik, szülő, nagyszülő együtt járták a Tátrában. A tátrajáró Vay Miklós báró amikor 1823-ban két vezetővel felmegy az Öttóhoz ezt írja: ". innen a Lomnici-csúcs négy óra alatt elérhető, de nehéz és veszélyes". A Tátra feltárásának ez a korszaka, melyet talán a magyar hegymászás őskorának nevezhetnénk a 19. század első negyedének végével lezárult. Lux János felsőerdőfalfvi tanító 1825-ben kezdte meg vezetéseit a Lomnici-csúcsra, melyre élete folyamán 98 alkalommal sikerült feljutnia. A nehézségek leküzdése örök emberi vágy. Úrrá lenni a nehézségeken, legyőzni minden ellenállást, meghódítani a természet hatalmas erőit. Az akkori közfelfogás szerint a nehézségeket a természetfeletti erők

ott támasztották, ahonnan távol akarták tartani minden emberi lényt. Vajjon miért? Mert ott nagy értékek, kincsek, varázsos lények, a bölcsek köve rejtőzik. De a kalandvágyó ember nem ijedt meg, s nem félt a veszélytől Mint ahogy Buchholz írta: ". tudás és kalandvágytól ösztönözve" mentek a hegyek közé A 19 századot a természettudományos világszemlélet rohamos térhódítása jellemezte. Az ember elindult, hogy véglegesen birtokába vegye a földet, leigázza a természetet ás szolgálatába kényszerítse annak erőit. Ez a szellemi állásfoglalás érezhető volt a hegymászás területén is Kikutatni az ismeretlen területeket, megmászni az érintetlen csúcsokat, ez volt a cél s ezzel kezdődött a magyar hegymászás klasszikus kora. A Tátra legmagagabb ormának a Gerlachfalvi-csúcsak első megmászása körül sok vita folyt. Grósz Alfréd a Tátra történelmének legkiválóbb kutatója tisztázta e kérdést és remek

tanulmányában megálapította, hogy Still János alsóerdőfalvi tanító sógorával Gelhof építésszel és Spitzkopf Urbán Márton nagyszalóki molnárral járt fenn elsőként a csúcson. A Halastóhoz 1811-ben kocsiutat épített az állami erdőgazdaság. A nagyszalóki savanyúvízforrásnál gróf Csáki István által 1753-ban épített vadászkastély mellé 1797-ben három, az idegenek fogadására szolgáló épületet emeltek, majd ezek mellé 1827-ben fürdőházat és vendéglőt építettek. A telep bérlője Rainer György 1840-ben vízgyógyintézetet is létesített és ebből az épületcsoportból fejlődött ki Ótátrafüred. A Tátra látogatottsága ugrásszerűen megnőtt s a jól képzett tanító-vezetők egyre több turistát vezettek. A húszéves Blásy Ede a hatvanéves stólai zergevadásszal Rumann Jánossal 1840. július 29-én egy névtelen 2503 méteres csúcsot másztak meg, mely a Tátracsúcstól északnyugatra emelkedett. E csúcsot

Blásy l853-ban amikor oda néhány barátját felvezette, ünnepélyesen Tengerszemcsúcsnak keresztelte. A csúcs alatti névtelen hágót pedig 1856 július 26-án amikor a Tengerszem-csúcsra Hunfalvy Jánost, a magyar tudományos földrajz megalapítóját, vezette fel, Hunfalvy-hágónák nevezte el. Hunfalvy, aki a szabadságharcban való részvételéért börtönben is ült, 1870-ben a budapesti Tudományegyetem professzora lett. Itt arról volt hallgatói előtt nevezetes, hogy ha a magashegyekről beszélt, soha nem mulasztotta el a hegymászás lelkes hangú magasztalását. Blásy a később megalakult Kárpátegyesület egyik alapító tagja volt s a poprádi Tátramúzeum megszervezőinek egyike. Mindig kész volt tátrai vezetésre, mint korának legkiválóbb Tátra ismerője. A Tengerszemi-csúcson állítólag 95 éves (!) korában járt fenn huszadszor. Ő építette saját költségén a Tátra második menedékházát a Felkai-tó partján. Emlékét a Bibircs

alatti Blásy-völgy és a Blásy-tó, valamint a Blásy-horhos őrzi. A viszonylag nem nehéz Tengerszem-csúcs megmászása divatba jött s a szepesieken kívül nagyszámú pesti turista is felkapaszkodott élvezni a páratlan kilátását. Egyúttal a Menguszfalvi-völgy és Csorbai-tó környéke, mely eddig eléggé elhagyatott volt, ismertebbé vált. Rainer György 1865-ben megépítette a Tátra legelső menedékházát a Tarpatakivölgyben; a Rainer kunyhót a mai Zerge-szálló közelében A szabadságharc után fellobbanó nemzeti érzés és Habsburg gyűlölet sok magyart az Osztrák-Alpok helyett a Tátrába vezetett. A Tarpataki és a Felkai-völgybe turista utat, a Csorbai és a Poprádi tavakhoz, valamint a Késmárki-völgybe szekérutat építettek s így egyre könnyebbé vált a hegyek megközelítése. Poprádon Husz Dávid 24 szobás turistaházat épített 1868-ban, Szentiványi József 1872-ben a Csorbai-tó partján épít vadászházat, mely l873-tól

turistaházként működött. Hogy mit jelentettek ezek a kis menedékházak a hegymászók részére azt csak akkor tudjuk igazán értékelni, ha tudjuk, hogy a Tátra alján egyetlen szálláslehetőség volt, a tátrafüredi Csákyházak. Ezek is csak a 19 század első éveitől Addig Felka, Nagyszalók, Batizfalva, Menguszfalva, Stóla vendégszerető tanítóira, papjaira és lakosaira volt utalva a Tátrába igyekvő hegymászó. Aki pedig nem ezekből az 5-600 méter magasan és 12-15 km távolságban fekvő falvakból akart elindulni a 2000 méteren felüli csúcsokra, az csak az erdőkerülők kunyhóira, a pásztorok kalyibáira vagy a tüzelőkövekre számíthatott. Ezek pedig az akkori közbiztonsági állapotok mellett elég veszélyes vállalkozásoknak számítottak. A "tüzelőkövek" elnevezés onnan származott, hogy ezeknél a nagy áthajló szikláknál, amelyek rossz idő esetén némi védelmet nyújtottak, éjszakázás esetén állandóan égő tűz

mellett fegyveresen kellett felváltva őrködni a vadállatok és a rablók miatt. Grosz Alfréd írja a Die Hohe Tatra című művében, hogy Hacket amikor 1792-1794 között a tátrai ásvány-növényállat-geológiai és klimatikus kutatásait végezte, soha nem vitt pénztárcát magával akkor sem, amikor fegyveres vadász kísérte. Arany dukátjait posztóval vonatta be s gombként ruhájára varrta. Amikor pénzre volt szüksége, egy-egy gombot vágott le ruhájáról A Tátra 1870-ig a Kassa-Oderbergi vasút megépítéséig csak nagy kerülővel nehezen és körülményesen volt elérhető, utána azonban ugrásszerűen nőtt a látogatók száma és egymás után alakultak a tátraalji települések. Már 1871-ben létesült Újtátrafüred s utána tovább szaporodtak az üdülő és megszálló helyek. A magyar hegymászás bölcsője a Tátrában ringott. De jártak az Alpokban is magyar hegymászók. De ezeknek nevét és megtett túráikat többnyire homály borítja

Így például a magyar származású Simonyit, a Dachstein-csoport nagy feltáróját is osztrákként ismerik. E kor hegymászói nem írtak élményeikről, ugyanúgy mint a tátrajárók sem. Ezért e kornak csak két olyan magyar hegymászóját ismerjük, akik az Alpokban működtek. Igaz e két név viselői mint üstökösök tündökölnek mindörökké, nem csak mint hegymászók, hanem mint a természettudomány nagyjai is. E két név Eötvös Loránd és Déchy Mór Eötvös már 18 éves korában 1866. augusztusában kéthónapos olasz-svájci túrára indult Augusztus 26-án a Piz Languard 3266 m sziklapiramisát mássza meg. Szeptember 6-án a 2541 m Egisshorn a cél A két hónapos túra fénypontja azonban Nyugat-Európa második legmagasabb csúcsának a 4638 m magas jégkolosszusnak, a Monte Rosának, a megmászása volt. Érdekesen azonos Eötvös indulásával Déchyé is. Öt évvel később 1871-ben húsz éves korában ugyancsak a Monte Rosa a cél. Július

29-én elsőként mássza meg a csúcsot a déli oldalról A magyar hegymászás kinőtte gyermekcipőit annak ellenére, hogy saját erejéből és minden támogátás nélkül tette meg első lépéseit. Az eddigi eredmények szinte követelték az erők összefogását hogy a további lépéseket egy nagyobb és távolibb cél felé megtehessék. Ez az összefogás a hegymássásban vezető európai nemzetek között már meg is indult. Az exkluzív londoni Alpine Club 1857-ben alakult meg. A tömegeket megmozgató Österreichische Alpenverein 1862-ben. Majd a svájci, az olasz, a német és újabb két osztrák egyesület után 1873. augusztus 10-én Tátrafüreden megalakult a Magyarországi Kárpát Egyesület, mely új korszakot nyitott a magyar hegymászás történetében