Irodalom | Középiskola » Sass Bernadett - A Himnusz és a Szózat összehasonlítása

Budapest, 1996. május 20 Készítette: Sass Bernadett II. d Kölcsey Ferenc * Vörösmarty Mihály * A Himnusz és a Szózat (Összehasonlító elemzés) Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály Kölcsey Ferenc (1790–1838) Költő, politikus, a szónoklat mestere, kritikus. A debreceni kollégium neveltje, széles műveltsége nagy nyelvtudással párosul. Eszmei fejlődése során eltávolodik Kazinczy, Szemere körétől. Családi és politikai elkötelezettségei a vidékhez kötik, de így is eleven részese a kulturális közéletnek Nemzeti Himnuszunk (1823) alkotójának lírája a szentimentalizmusból a tiszta népdalszerűségen át ível a komor pátoszú romantikáig (Elfojtódás, Csolnakon, Zrínyi dala, Zrínyi második éneke). Értekezései reformkori irodalmunk elvi alapvetései Kant és Herder ismeretén alapuló európai horizonttal: Mohács, Nemzeti hagyományok. Politikusként, megyei követként a közteherviselés, a népképviselet, a szólás- és

vallásszabadság híve, ilyen szellemű beszédei retorikus prózánk kiemelkedő darabjai Országgyűlési naplója is irodalmi értékű A Parainesis „filozófiai végrendelete” unokaöccséhez, Kölcsey Kálmánhoz átfogó pedagógiai munka, mely közéleti erény, a haladás szellemi igényeinek aforizmatikus összegzője. Kritikusként előbb a klasszicista igény, majd a romantikus-népies-realista ízlésreform szószólója. Wesselényi védelme című periratán haláláig dolgozott, összegezve benne filozófiai, pszichológiai, nyelvészeti ismerteit, politikai eszményeit Himnusz.A Vanitatum vanitas keserűsége, pesszimizmus hatja át a Himnuszt, de ebbe az imádságba azért némi reményt sző az Isten kért és feltételezett áldása, illetve szánalma. Kölcsey sajátkezű kéziratán a cím így fordul elő: Hymnus a Magyar nép zivataros századaiból. Tehát az ún „alcím” a vers eredeti címének a szerves tartozéka Mindez a költemény megértése

szempontjából nélkülözhetetlen: Kölcsey ugyanis visszahelyezi költeményét a múltba, a „zivataros századokba”, a török hódoltság korába (16-17.sz), s beleéli magát egy akkori protestáns prédikátor-költő helyzetébe. Ez a lélekbeli visszahelyezkedés érteti meg a költemény mélyen vallásos jellegét, bűntudatát, imaformáját, nyelvének biblikus ódonságát, de leginkább sajátos történelemszemléletét. A vers legelején és az utolsó strófában megszólított Isten ugyanis a történelem irányítója, az események mozgatója: tőle kaptuk mintegy ajándékba a „szép hazát”, de bűneink miatt jogosan sújt a balsors százados szenvedéseivel A 1617 századi siralmas énekek, az ún jeremiádok történelemlátása ez, s ezek a régi énekek még részletező bűnlajstrommal is alátámasztják a büntetés jogosultságát, majd elsiratják a magyarság széthullását, pusztulását. A Himnusz Istene nemcsak szuverén ura a világnak,

hanem kérlelhető, befolyásolható is az emberi erőtől. Ezt bizonyítja az imaforma: a könyörgés az áldásért, jókedvért, bőségért, védelemért stb Igazságos Isten: bűneink miatt gyúlt harag keblében, ugyanakkor szigorúságát túlzottnak is tartja a pesszimista költő, hiszen ez a nép már megbűnhődte, levezekelte a még el sem követett bűnöket is. Kölcsey verse követi a jeremiádok szerkezetét. A 2 és a 3 versszakban Isten ajándékait sorolja fel A következő három szakasz (4-6.) a balsors évszázadainak ijesztő, nagy erejű romantikus képeit halmozza egymásra. A bűnök végzetes következményei között említi a belső viszályt, a testvérháborúkat s az üldözöttek, a hazátlan bujdosók sorsát. A vers érzelmi-hangulati tetőpontja az 5-6. versszak: komor indulatokat, feszültséggel teli, izgatott lelkiállapotot sejtet az 5. strófa első négy sorának erőteljes inverziója, a két azonos névmással (Hányszor) kezdődő

felkiáltó mondat, a 6. szakasz paradoxona („nem lelé honját a hazában”) s a szerkezeti egységet záró két erős túlzás („vérözön”, „lángtenger”) a maga szemléltető, érzéki jellegével. 2 és műveik A 7. versszak szinte észrevétlenül vált át a múltból a jelenbe, a jelen sivárságába, reménytelenségébe A tehetetlen kétségbeesésbe, a kilátástalan pesszimizmus lesz úrrá a versben: három párhuzamos ellentétpár állítja tragikusan szembe a múlt nagyságával, dicsőségével a megalázó jelen törpeségét: vár-kőhalom; kedv s öröm - halálhörgés, siralom; szabadság-kínzó rabság. Az országos pusztulás láttán az utolsó szakaszban már csak Isten szánalmáért rimánkodik a bujdosó költő. Úgy látja, a nép sorsán önmaga már nem, egyedül az isteni kegyelem és szánakozás változtathat A strófa, mely az imaformulával keretbe zárja a költeményt, nem egyszerű megismétlése az elsőnek: képei a múlt

sorscsapásainak s a jelen sivárságának láttán sötétebb színezetűek, komorabbak: a „jó kedv”, „bőség” helyén „kit vészek hányának” áll; a „ha küzd ellenséggel” sort a „tengerén kínjának” váltja fel. Versformája: nyolc 7, illetve 6 szótagos trocheusi sorokból álló, keresztrímes strófaszerkezet; az időmértékes sorokba belehallatszik a 4/3, illetve a 3/3 osztású ütemhangsúlyos versdallam is. - Rímelése meglehetősen igénytelen, dísztelen, s ebben is követni kívánja a 16-17 századi költemények kezdetlegesebb rímtechnikáját: elég gyakoriak a ragrímek, s többször előfordulnak tompított csengésű asszonáncok is. A verset Erkel Ferenc zenésítette meg 1844-ben. A Himnusz után költészetének legjobb darabjai a hazafias líra köréhez kapcsolódnak. A Zrínyi dala a hazafiúi keserűség és indulatos vád egyik leghatásosabb költeménye. Lírai dialógus ez, de a valóságos párbeszéd helyére a belső

dialógus lép. A Vándor kérdései és Zrínyivel egybeolvadó énjének válaszai egyaránt az ő lelkéből szakadnak ki A költemény tárgya a múlt és a jelen szembeállítása, mintegy a Himnusz 7. szakaszának részletezőbb kifejtése A páratlan strófákban a kérdések, a párosokban az elutasító, tagadó válaszok hangzanak el. A Vándor keresi a régiek legendás honszerelmét, a szép hazát, az önfeláldozó hősök harcainak színterét s az ősök példamutató serénységét. A válaszok kiábrándítóak, elutasítóak, leverőek Különösen az utolsó versszak összegzése megborzongató: a dicső nép halott, „nevében él csak, többé nincs jelen”. E strófa mondatainak grammatikai tartalmán túl a nemzethalál víziójának döbbenetét sugallja a görög sírfeliratokból ismert megszólítás is: „Vándor, állj meg!” Az utolsó nagy költeménye, a Zrínyi második éneke 1838-ból, halála évéből való. A legpesszimistább műve ez a

költőnek A cím utal a korábbi Zrínyi-versre, a Zrínyi dalára, s ugyanúgy, mint amaz, ez is lírai dialógus: Zrínyi és a Sors vitája. A Himnusz kérő, esdeklő hangján fordul ugyan Kölcsey-Zrínyi a Sorshoz, itt mégsem az irgalmas, vezekléssel kiengesztelhető, megbocsátó Isten a megszólított, hanem a görög-római mitológiából ismert Végzet. Ennek döntései megfellebbezhetetlenek, hatalma az antik istenek fölé nőtt. A könyörgésben mégis ott bujkál a remény, hiszen az első strófa fohásszal indul és fohásszal végződik. Ebbe a keretbe helyezi a költő a szenvedő, „vérkönnyel ázva nyögő” haza megszemélyesített képét, mely a továbbiakban az anya képévé nemesül. A második szakasz a Sors válasza- megerősíti a külső veszély, az idegen támadás képzetét A harmadik versszak a szánalomkérés indoklásában visszautal a második strófa kezdő sorára, de a további mentegetőzés helyett a vád erősödik fel. A haza fiai

azért képtelenek a haza védelmére, mert épp ők a haza, az édesanya ádáz ellenségei. Az emiatti mélységes felháborodás érteti meg a bibliai átkozódást s a bűnös és gyáva nemzedék elpusztításának követelését. A negyedik versszak kemény, megváltoztathatatlan ítéletet kimondó tőmondata elsöpör mindenféle reménykedést: a törvény beteljesedik, a bűnökért bűnhődni kell, a büntetés megérdemelt. A Sors végső döntése könyörtelen: a hazának meg kell halnia; mégis a záró szakasz annyi megrendült meghatottságot, gyöngéd szeretetet és szépséget sugároz, hogy a vers befejezése valóságos lírai rekviemmé válik. Az egyes versszakokat záró két-két sor minden esetben szentenciaszerű tömör kérést vagy ítéletet tartalmaz. Az utolsó sorokra helyezett hangsúlyos mondanivalót emeli ki a strófaszerkezet is 3 Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály Utolsó éveinek legkiválóbb alkotása, a magyar próza klasszikus

remeke a Parainesis. 1834-ben íratta meg vele az ifjúság iránti szeretete és felelősségtudata, s az 1837-ben megindult Athenaeum közölte folytatásokban. Unokaöccséhez, Kálmánhoz intézi intelmeit, de a múlt sok-sok nemzedéke nevelődött sokrétű élettapasztalataiból leszűrt bölcs tanácsain. Az alig 40 lapos könyvecske legfőbb tanítása, hogy az ember a közösségé, nem önmagáé. Csak akkor lehet boldog, ha önzetlenül másoknak szenteli életét, a lélek harmóniáját ugyanis a cselekvésben lehet megtalálni. Saját életére visszatekintő vallomása után arra figyelmezteti ifjú olvasóját, hogy felnőtt korában sok csalódásban lesz része, de illúziói szertefoszlatása ellenére se veszítse el szilárd meggyőződését az erényben. A Parainesis ezt az erkölcsi ideált, a „rény” tartalmát fejti ki a továbbiakban. A mű központi kérdéséhez, az emberiség és a haza szeretetéhez, mert ehhez kapcsolódik a későbbiekben is

mindaz, ami az erkölcsös embertől megkövetelhető, megkövetelendő. Az emberiséget csak a hazán keresztülszolgálhatjuk: „Szeresd a hazát! (.) Hazaszeretet egyike a kebel tiszteletre legméltóbb szenvedelmeinek; de sok kívántatik, míg annak tiszta birtokába juthatunk” Kölcsey unokaöccsét (s a magyar ifjúságot) a közösség szolgálatára kívánja felkészíteni. Legfőbb tanácsai a következők: „Törekedjél ismeretekre! de ismeretekre, melyek ítélet s ízlés által vezéreltetnek.” - „Tudományt a munkás élettel egybekötni: ez a feladás, mire a köztársaság férjfiának törekedni kell” A közéleti szereplés nélkülözhetetlen feltétele a szónoklat, a retorika szabályainak ismerte: „A szónokság szabad nép körében támadt, s szabad nép életéhez tartozik.” A szónok leglényegesebb eszköze az anyanyelv tökéletes ismerete. A műveltség legfőbb forrásai a könyvek, ezért kötelező és szükséges az olvasás, de

kerülni kell a „tartalmatlan könyveket” A továbbiakban vizsgálja, hogy a korábban külön-külön kifejtett erének hogyan valósulnak meg a történelemben, hogyan lehetnek történelemformáló erőkké. Huszt Bús düledékeiden Husztnak romvára, megállék; Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold. Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém. És mond: Honfi! mit ér epedő kebel e romok ormán! Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér? Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort: Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl! 4 és műveik Hymnus A magyar nép zivataros századaiból Isten, áldd meg a magyart Jó kedvvel, bőséggel, Nyújts feléje védő kart, Ha küzd ellenséggel; Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbünhödte már e nép A multat s jövendőt! Hányszor zengett ajkain Ozmán vad népének Vert hadunk csonthalmain Győzedelmi ének!

Hányszor támadt tenfiad Szép hazám kebledre, S lettél magzatod miatt Magzatod hamvedre! Őseinek felhozád Kárpát szent bércére, Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére. S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, Árpád hős magzatjai Felvirágozának. Bújt az üldözött s felé Kard nyúl barlangjában, Szerte nézett s nem lelé Honját a hazában, Bércre hág és völgybe száll, Bú és kétség mellette, Vérözön lábainál, S lángtenger fölette. Értünk Kunság mezein Ért kalászt lengettél, Tokaj szőlővesszein Nektárt csepegtettél. Zászlónk gyakran plántálád Vad török sáncára, S nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára. Vár állott, most kőhalom, Kedv s öröm röpkedtek, Halálhörgés, siralom Zajlik már helyettek. S ah, szabadság nem virúl A holtnak véréből, Kínzó rabság könnye hull Árvánk hő szeméből Hajh, de bűneink miatt Gyúlt harag kebledben, S elsújtád villámidat Dörgő fellegedben, Most

rabló mongol nyilát Zúgattad felettünk, Majd töröktől rabigát Vállainkra vettünk. Szánd meg isten a magyart Kit vészek hányának, Nyújts feléje védő kart Tengerén kínjának. Bal sors akit régen tép Hozz rá víg esztendőt, Megbünhödte már e nép A multat s jövendőt! 5 Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály Vörösmarty Mihály (1800–1855) A reformkor irodalmának vezéregyénisége, európai rangú költőnk, drámaíró. Jogot tanul, nevelő a Perczel családnál, s korán szerez világirodalmi, nyelvészeti tájékozottságot A korabeli nyelvi harcokat örökíti meg vígjátéktöredéke, az Ypsilon háború. Görbői joggyakornokként kerül kapcsolatba a Habsburg-ellenes nemesi mozgalommal Ez mélyíti el a múltat példaként idéző írói szándékot drámáiban (A bujdosók, Czillei és a Hunyadiak); honfoglalás kori tárgyú eposzában (Zalán futása) – ez tette ismertté nevét – s elbeszélő költeményeiben (Cserhalom, Eger). Az

Aurora munkatársa, majd a Tudományos Gyűjtemény irodalmi mellékletének szerkesztője A reformpolitikában csalódik, ennek hatására a történelmi tárgyat is mitizálva, egyéni sorstragédiákat ábrázol újabb drámáiban (Vérnász, Marót bán, Az áldozat, Árpád ébredése) és műfajteremtő kiseposzaiban (Széplak, Tündérvölgy, Délsziget). A romantikus elvágyódás és realista számvetés mesedrámája, a Csongor és Tünde, mely az egyéni harmóniakeresés lehetőségeit veszi számba. Tünde alakjában is fölsejlik – korábbi hősnőihez hasonlóan – a Perczel Etelka iránti beteljesületlen szerelem. Műfaji, szerkezeti, nyelvi leleményei, filozófiai megalapozottsága, összetett hangneme, a népinek a magasztossal való harmonikus elegyítése a romantika kiemelkedő művévé avatják. Széchenyi reformeszméi hatására fordul a jelen felé, mintegy másfél száz aktuális epigrammát (xéniát) ír. Ekkor születik a helytállás erkölcsi

parancsa, a Szózat (1836) Ez a tettre kész öntudat vezérli mint közéleti személyiséget. Az Athenaeum munkatársa, vezetője az irodalmi életet szervező „triumvirátusnak” (Bajza Józseffel, Toldy Ferenccel) A nemzeti színjátszás fölemelését szolgálja színikritikusként, drámáival és a Shakespeare-fordítások elindításával (Julius Caesar, Lear király) Az Ellenzéki Kör első elnöke Lírája egyrészt közéleti tárgyú, aktuális reformpolitikai elveket tesz közzé (Liszt Ferenchez, Honszeretet, A magyartalan hölgyhöz, Országháza); másrészt bölcseleti; az ellentmondásos történelmi folyamatok, események s a kor filozófiai-tudományos eredményeinek tükre: A Guttenberg-albumba, Gondolatok a könyvtárban, A merengőhöz. Ez utóbbi a Késő vágy és az Ábránd mellett szerelmi lírájának lezárása, feleségéhez, Csajághy Laurához szól. A következetes, a reformeszmékkel együtt haladó felelős közéleti ember és alkotó 1848-ban

a radikális eszméket is magáévá teszi (Szabad sajtó, Harci dal). Képviselő, a kormány munkájában is részt vállal. Világos után azonban bujdosásából hazatérve elfogy ereje Az emberek (1846) rapszodikus vízióit, fájdalmas hangját folytatva szólal meg az Előszóban, s ez erősödik fel a Vén cigányban is. E vers záró refrénje Vörösmarty magas erkölcsiségét mutatva a humanizmus hitével zárul: „Lesz még egyszer ünnep a világon” Halála is a nemzetét szolgáló tetté válik, hiszen tízezrek kísérik koporsóját – néma politikai demonstrációként. Költői, emberi nagysága az utókor számára a Nyugat alkotói nyomán vált méltán közismertté. A harmincas évek Széchenyi indította reformeszméi terjedésének hatására Vörösmarty is jelen felé fordul. 1837-ig másfélszáznyi ironikus, gúnyos xéniát, epigrammát ír aktuális, jobbító igénnyel. „Az epigrammák Vörösmarty költészetének ünnepei”- írja Babits Az

új témák, melyek később lírája külön ágaivá erősödnek, már e klasszikus burokban megjelennek. Az országgyűlések kompromisszumokkal végződnek, de a reakció fölerősödik. Cenzúra, megfélemlítés, Wesselényi pere, Kossuth ellen elfogató parancs, az országgyűlés föloszlatása - ebben a légkörben hangzik fel a Szózat. Vörösmarty 1836-ban írta a Szózatot, abban a válságos történelmi pillanatban, amikor nyílt szakításra kerül sor a bécsi udvar és a magyarság között. Vörösmarty művészetében ettől kezdve a líra lesz az uralkodó műnem, s Szózatában nagy hazafias és gondolati költészetének első remekművét alkotta meg. A költemény versformája az ún. skót balladaforma, a félrímekkel ellátott nyolc és hat szótagos jambusi sorok váltakozásából felépülő négysoros strófaszerkezet, nem volt ismeretlen 6 és műveik ekkor a magyar lírában. Kölcsey 1817-ben ugyanebben a formában írta meg Fejedelmünk hajh!

vezérünk hajh! című költeményét. Maga a versforma, a formában megjelenő verszene csupa izgatott, zaklatott ellentmondást rejt magában. - A hosszabb és a rövidebb sorok folytonos váltakozása minduntalan megtöri a dallamot - nyugtalanságot, feszültséget teremtve ezzel is Mindezt csak fokozza, hogy a rövidebb, tehát a hat szótagos sorok rímelnek csupán, s így a rímtelen nyolcasok s a rímes hatosok között újabb szembenállás keletkezik. Összegezve tehát: maga a versforma, a versdallam zaklatottságot, erős belső feszültséget, egymásnak ellentmondó, egymással szemben ható tendenciákat rejt magában, s így természetes kerete a romantikában amúgy is kedvelt érzelmi-hangulati ellentétek, erős és végletes szenvedélyek kifejezésének. Ez a versforma a Szózat megszületése előtt már kedvelt s gyakran használt versképlete volt Vörösmartynak, 1835-36-ban pedig egyszerre több költeményét is ebben a formában irt. A Szózat -

felhívás, kiáltvány, szózat a magyar nemzethez, s ez a jellege alakítja ki a szónoki beszédre emlékeztető szerkezetét: a legfontosabb tétel, a felhívás lényege a mű kezdetén azonnal megjelenik, s az egyre erőteljesebb érvsorozat után, immár a múlt, a jelen és a jövő szemszögéből igazolva, kétségtelenné téve nyomatékosabban, paranccsá erősödve ismét elhangzik a költemény végén. Vörösmarty nagy költészetének ez a nyitánya az egész nemzethez szól. Az egész nemzethez, de úgy, hogy az egyes szám 2. személy használatával közvetlen, bensőséges kapcsolatot létesít az olvasóval, a rendületlen hűséget az egyes ember személyes, becsületbeli ügyévé avatja Ellentmondást nem tűrő érvsorozatával ezt a megszólítottat, kívánja meggyőzni mondanivalója igazságáról a költő, de közben maga is átéli, végigszenvedi a lehetséges ellenérvek elkeserítő vagy riasztó alternatíváját. Rejtőző félelmeket, bujkáló,

fel-feltörő látomások rémét, az ezredévi szenvedésből logikusan levonható, keserű következtetéseket legyűrve, visszautasítva, önmagát legyőzve és meggyőzve szólaltatja meg újra a vers végén az indító gondolatot. Ez a belső vita, a reménytelenség és a remény, a hitetlenség és végül is a jövőbe, az életbe vetett hit megrendítő küzdelme adja meg a Szózat érvelésének igazi hitelét. Az első két versszak 6, illetve 8 spondeussal lelassított ünnepélyes sorai a megilletődöttség komolyságával intonálják a költeményt, s a később megtalált „rendületlenűl” a maga hosszú zengésével, élénk ritmusával szinte kiválva a többi szó közül különös nyomatékot kap. A haza az egyes ember számára a kezdet és a vég, életének egyetlen, értelmet adó kerete. A bölcső és a sir metaforák által jelzett haza már magában foglalja a következő versszak inkább fogalmi nyelven elhangzó parancsát, azt ti., hogy az egyes

ember részére nincs a hazán kívül életlehetőség, a „nagy világ” nem adhat otthont számára. Vörösmarty a Himnusz jóságos, ajándékozó, bűneinkért igazságosan sújtó, de gyarlóságainkat esetleg megbocsátó Istenével szemben a Sorsot, a Végzetet említi. A Sors pedig szeszélyes és kiszámíthatatlan, indokulatlanul, erényeinktől vagy bűneinktől függetlenül áld vagy ver, nem a Végzetet elfogadva, hanem vele szembeszállva kell élnie és halnia az embernek. S a következő három versszak (3-5.) épp ezt, az igazságtalan Sorssal szembeszálló hősies küzdelmet mutatja be. Az alliterációk gyakorisága e három strófában, a 19 században is régiesnek ható múlt idejű igealakok (küzdtenek, elhulltanak) használata ünnepélyes komolyságot ad a stílusnak, megrendült büszkeséget rejt a sorok közé. A jelen tehát nem szemben áll a múlttal, hanem annak egyenes folytatása. A 7. versszaktól kezdve egy másik idősík, a jövő dominál a

költeményben, a múlt és a jelen ezentúl már csak egy-két utalásban szerepel. A költemény legfontosabb, leginkább vitatott része a következő hat szakasz. A magát a Sorsnak meg nem adó, bukásaiból feltámadó nemzet küzdelmes múltja, ezredévi szenvedése jogán a népek hazájához, a nagy világhoz fellebbez történelmi igazságszolgáltatásért. 7 Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály A 8. versszak felgyorsult, tisztán jambusi sorai a szenvedélyes tiltakozás izgalmát közvetítik: a költő az ezredévi szenvedés, a mégoly hősi, múltbeli küzdelmek hiábavalóságának rémével viaskodik, s a tiltakozás heve a 9. strófában sodorja el első ízben a második sorok eddig szokásos mondatzárását: az első sorban indított mellékmondat egyetlen lendülettel fut a szakasz végéig. A tiltakozásnak azonban nincsenek érvei, csak indulatai: a versszakok kezdetén makacsul megismételt „Az nem lehet” tagadja csupán a múlt és a jelen

küzdelmeinek, áldozatainak értelmetlenségét, s csak az aggályokat legyőző, a kételyeken felülemelkedő hit söpri el az átoksúly fenyegetését. Ez az alig, illetve nem indokolt, de konok, szenvedélye hit munkál tovább a 10. strófában, hirdetve a százezrek óhajtotta jobb kor eljövetelének nem a bizonyosságát, csak szükségességét S ha van vallásos, illetve valláshoz kötött motívuma a Szózatnak, az itt található: százezrek buzgó imádsága száll a jobb korért az Isten felé. Ezzel áhított, de látni nem látott jobb korral szemben rögtön megjelenik az élet vagy a halál alternatívájának pólusa: a megsemmisülés nagyszabású romantikus képekben festet, nyolc sorra terjedő látomása. A Szózat nemzethalála azonban nem a lassú elkorcsosodásnak, az erkölcsi süllyedésnek szégyenletes utolsó stációja, mint Kölcsey vagy Berzsenyi verseiben, hanem a korábbi versszakokban felidézett múlt történelmi tapasztalatival összhangban a

kiszámíthatatlan, igazságtalan végzettel szembenálló, a jövőért áldozatokat is vállaló nemzet tragikus, de egyben elismerést kiváltó elbukása. A nagy nemzeti gyászszertartás víziója után visszatér a vers a jelen feladataihoz, s felhangzik újra a verset indító két strófa, az első versszak azonban néhány stiláris változtatással: az állítmány a szakasz élére kerül, s így a korábbi kérés, felszólítás nyomatékos paranccsá erősödik Martinkó András szerint „a Szózat az egyik legkétségbeesettebb magyar vers”. „A nemzethalál ugyanis a vers végére már csak formálisan alternatíva (Vagy jőni fog), valójában konklúzió: a történelmi végzettel szemben a költő csak az etikai méltóság és emberég, a hazaszeretet törvényét tudja szembeállítani” A Szózattól fogva - tíz éven át - Vörösmarty a reformkori harcok nagy költője. A közösségi tematika uralkodik verseiben, s a lírikus Vörösmarty a 40-es években

jut el költészete csúcsaira. Elsősorban az óda és az elégia lesznek a meghatározó műfajai Híres epigrammája, mely hatalmas ódává mélyül, A Guttenberg-albumba (1839). Alkalmi versnek készült: Németországban kiadtak egy díszes albumot a könyvnyomtatás feltalálójának, Gutenberg Jánosnak a tiszteletére. Ebben meg is jelent Vörösmarty költeménye magyarul és gyönge német fordításban (a könyvnyomtatás 400. évét ünnepelték) A vers egyetlen mesterien felépített körmondat: a négy előrevetett, egy-egy disztichonban sűrített feltételes mellékmondat párhuzamos fokozást tartalmaz. A versnek tulajdonképpen ünneprontó célzata van: Vörösmarty arról ír, hogy most még nem lehet ünnepelni Gutenberg emlékét és találmányát, a kultúra terjesztésének eszközét, hiszen nem valósult meg az az eszményi világ, a béke és az igazság uralma a „föld népessége” között, melyet a műveltség általános elterjedésétől vártak a

kor gondolkodói. Az egyes feltételek felsorolásából bontakozik ki az emberiség alapvető problémáit megoldó jövőnek a felvilágosodás szellemében fogant, de az utópista szocialista eszmékkel is érintkező víziója. Az első két sor (1. feltétel) a felvilágosodás követelését sürgeti: az áltudományok megszüntetését Az örök béke megvalósulásának óhaja (2 feltétel) nyelvi-képi anyagában már dinamikusabb, erőteljesebb, felzaklatóbb A 3 feltétel a társadalmi igazságtalanság megszüntetését, a „népzsaroló dús” és a „nyomorú pórnép” szembeállításának feloldását óhajtja. A 4 feltétel „kelet” és „nyugat” kulturális kiegyenlítődését jelzi, a józan ész okosságának és az „áldozni tudó szív” jóságának harmóniáját közvetíti. A négy sorra bővülő 5 feltétel a legtágabb, tartalmát tekintve a legigényesebb: az eszményi társadalom, a vágyott emberi világ létrejötte csakis a

„nagyvilág” összefogásával, a „föld népségének” megegyezésével, az „égi” igazság 8 és műveik alapján valósulhat meg. Ez a távoli jövőbe helyezett, utópikusan elképzelt tökéletes társadalmi rend lehet csak méltó emlékjel Gutenberg számára A Gondolatok a könyvtárban (1844) című hatalmas filozófiai elmélkedés. A költemény egyetlen kínlódó monológ, tele kétséggel, tépettséggel, belső és önmarcangoló vívódással: „rettenetes pesszimizmus és vakremény hullámai váltják egymást vagy ömlenek át egymáson”. A költemény abból a döbbenetből, „rettentő tanulságból”-ból indul ki, mely már megjelent A Guttenberg-albumba című epigrammában is a „népzsaroló dús” és a „nyomorú pórnép” ellentétében. Ott még az „emberiségre javulás” reménye legyűrte a kételyeket, itt már a reménytelen kétségbeesés hangja zokog fel: ezen a földön mindenki boldogtalan A Gondolatok a

könyvtárban című költemény arról vall, hogy Vörösmarty a felvilágosodás eszméibe vetett hitének megrendülését, a fejlett polgári társadalmakban való csalódását, a rongyos ember bőszült kebelétől való félelmét még le tudta győzni a nemzeti felemelkedés programjának, a hazafiasság parancsának hirdetésével. Itt még a gyötrő kételyeket, a mély pesszimizmust „meg tudta hazudtolni” a lírai optimizmus záradéka. Vörösmarty politikai lírájának zaklatott hangja, disszonanciája belehangzik szerelmi költészetébe is. A titkolt Etelka-szerelem elsősorban áttételesen, epikus alkotásokban fejeződött ki, s lassanként halványodni kezdett, de még egyszer felizzott az iránta érzett szenvedély. A megbéklyózott szenvedélyeket szabadítja fel a Laura-szerelem. Későn született és kételyekkel, szorongásokkal teli ez az érzés, s a költeményekben nem is a boldogság, hanem a boldogságért rimánkodó ember hangja, könyörgése

szólal meg. A híres A merengőhöz (1843. március) című alkotás sokkal inkább filozófia, mint boldog vallomás: menyasszonyi ajándékul vitte Laurának a költő a Komárom megyei Csepre. A 43 éves Vörösmarty Laura merengéseire is féltékenyen az álmok, ábrándok ellen foglal állást, s ezzel mintegy saját költészetének éltető elemeit tagadja meg: „Ábrándozás az élet megrontója, Melly, kancsalúl, festett egekbe néz.” A 45 éves, beteg, fáradt, ideges költő egyetlen Laura-verset irt házassága idején, egy cím nélküli epigrammát, de ez elsősorban panaszos bocsánat- és segítségkérés: „Nem fáradsz-e reám mosolyogni, ha csüggedek, és ha Megszédít a gond, tűrni szeszélyeimet? Nagy feladás vár rád: fiatal szívednek erényét Tenni napúl megtört életem árnya fölé.” Utolsó befejezett költeménye A vén cigány (1854). Nehéz és sokféleképpen értelmezett műve ez Vörösmartynak. Kevesen értették a saját korában

is, sőt néhányan a „megrendült agyú” költő nem egészen világos alkotásának tekintették. A rapszódia könnyű megértését akadályozza a merész képek laza kapcsolódása vagy éppen a logikai összefüggéseket mellőző egymásra halmozása A cím képe, a vén cigány ismerős a magyar köztudatban: olyan zenész, aki muzsikájával elfeledteti a bánatot, a gondot. A költeménynek az első strófa és a vissza-visszatérő refrén ad bordal-keretet: a verset indító és strófák utolsó sorában is felhangzó „Húzd rá cigány” felszólítás a „sírva vigadás” hangulatát idézi, azt a keserű, vigasztalhatatlan állapotot, melyet csupán a bor meg a zene mámora oldhat fel - ha ideiglenes is. A vén cigány azonban az idős költő metaforája is: a költő önmagának is mondja, amit mond; önmagát buzdítja, önmagát szólítja fel „muzsikálásra”, azaz versírásra. Az egész első szakasz 9 Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály és

valamennyi refrén ezt az önfelszólítást támasztja alá újabb meg újabb érvekkel, hiszen hosszú, tétlen hallgatás után kell önmagát újra - még egyszer a halál előtt - alkotásra kényszeríteni. A sir szélén álló költő most az emberi történelem körforgásos menetéből, a „sors forgandóságából” biztatást csihol: a szenvedés mélypontja után szükségszerűen valami jobbnak kell jönnie, hiszen „Mindig így volt e világi élet, Egyszer fázott, másszor lánggal égett.” A refrén a közelgő halál érzetével fokozza a buzdítás, a felszólítás erejét. A versben beszélő vén cigány az utolsó nagy erőfeszítésre próbálja sarkallni önmagát. Ehhez valamiképpen felül kell emelkednie a bénító gondokon, le kell győznie legalább a bor és a zene zsongító hatásával az idültté vált fájdalmakat. Ezt a végső erőkoncentrációra való törekvést fejezi ki oly hatásosan az utolsó sorok kettős értelmű figura

etimologicája: „ne gondolj a gonddal!” Gondolatok a könyvtárban Ez hát a sors és nincs vég semmiben? Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal S meg nem kövűlnek élő fiai. Mi dolgunk a világon? küzdeni, És tápot adni lelki vágyainknak. Ember vagyunk, a föld s az ég fia. Lelkünk a szárny, melly ég felé viszen, S mi a helyett, hogy törnénk fölfelé, Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt Posvány iszapját szopva éldegéljünk? Mi dolgunk a világon? küzdeni Erőnk szerint a legnemesbekért. Előttünk egy nemzetnek sorsa áll. Ha azt kivíttuk a mély sűlyedésből S a szellemharcok tiszta súgaránál Ollyan magasra tettük, mint lehet, Mondhatjuk, térvén őseink porához: Köszönjük élet! áldomásidat, Ez jó mulatság, férfi munka volt! 10 és műveik Szózat Hazádnak rendületlenűl Légy híve, oh magyar, Bölcsőd az s majdan sírod is Melly ápol s eltakar. Az nem lehet, hogy annyi szív Hiába onta vért, S keservben annyi hű

kebel Szakadt meg a honért. A nagy világon e kivűl Nincsen számodra hely; Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell. Az nem lehet, hogy ész, erő És oly szent akarat Hiába sorvadozzanak Egy átoksúly alatt. Ez a föld, mellyen annyiszor Apáid vére folyt; Ez, mellyhez minden szent nevet Egy ezredév csatolt. Még jőni kell, még jőni fog Egy jobb kor, melly után Buzgó imádság epedez Százezrek ajakán. Itt küzdtenek honért a hős Árpádnak hadai; Itt törtek össze rabigát Hunyadnak karjai. Vagy jőni fog, ha jőni kell, A nagyszerű halál, Hol a temetkezés fölött Egy ország vérben áll. Szabadság! itten hordozák Véres zászlóidat, S elhulltanak legjobbjaink A hosszu harc alatt. S a sírt hol nemzet sűllyed el, Népek veszik körűl, S az ember millióinak Szemében gyászköny űl. És annyi balszerencse közt, Oly sok viszály után, Megfogyva bár, de törve nem, Él nemzet e hazán. Légy híve rendületlenűl Hazádnak, oh

magyar: Ez éltetőd, s ha elbukál, Hantjával ez takar. S népek hazája, nagy világ! Hozzád bátran kiált: „Egy ezredévi szenvedés Kér éltet vagy halált!” A nagy világon e kivűl Nincsen számodra hely; Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell. 11 Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály Előszó Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég. Zöld ág virított a föld ormain. Munkában élt az ember mint a hangya: Küzdött a kéz, a szellem működött, Lángolt a gondos ész, a szív remélt S a béke izzadt homlokát törölvén Meghozni készült a legszebb jutalmat, Az emberüdvöt, mellyért fáradott. Ünnepre fordúlt a természet, a mi Szép és jeles volt benne, megjelent. Öröm - s reménytől reszketett a lég, Megszülni vágyván a szent szózatot, Melly által a világot mint egy új, egy Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje. Hallottuk a szót. Mélység és magasság Viszhangozák azt. S a nagy egyetem Megszünt forogni egy pillatatig.

Mély csend lőn, mint szokott a vész előtt. A vész kitört. Vérfagylaló keze Emberfejekkel lapdázott az égre, Emberszivekben dúltak lábai. Lélekzetétől meghervadt az élet, A szellemek világa kialutt S az elsötétült égnek arcain Vad fénnyel a villámok rajzolák le 12 Az ellenséges istenek haragját. És folyton-folyvást ordított a vész, Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg. A merre járt, irtóztató nyomában Szétszaggatott népeknek átkai Sohajtanak fel csonthalmok közől; És a nyomor gyámoltalan fejét Elhamvadt városokra fekteti. Most tél van és csend és hó és halál. A föld megőszült. Nem hajszálanként, mint a boldog ember, Egyszerre őszült az meg, mint az isten, Ki megteremtvén a világot, embert, E félig istent, félig állatot, Elborzadott a zordon mű felett És bánatában ősz lett és öreg. Majd eljön a hajfodrász, a tavasz, S az agg föld tán vendéghajat veszen, Virágok bársonyába öltözik. Üvegszemén a fagy

fölengedend, S illattal elkendőzött arcain Jókedvet és ifjuságot hazud: Kérdjétek akkor ezt a vén kacért, Hova tevé boldogtalan fiait? és műveik A Himnusz és a Szózat (Összehasonlító elemzés) Kölcsey Ferenc 1790. augusztus 8-án született Gyermekkora boldogtalan volt és ez talán annak köszönhető, hogy bal szemét kiskorában elveszítette, valamint korán árva lett. Mint sok költő ebben az időben ő is jogot tanult és később a politikai életben is részt vett. 1838 augusztus 24-én halt meg. Kölcsey a reformkor korai szakaszában élt és írta verseit nem úgy, mint Vörösmarty. Vörösmarty Mihály 1800. december 1-jén született Gyermekkora neki sem volt könnyű Ő is jogot tanult, mint ebben az időben a legtöbb költő. A kor irodalmának jelentős személyisége volt 1855 november 21-én halt meg A Himnusz, ezt a verset Kölcsey 1823. január 22-én Csekén írta A költő a művet a múltba helyezi vissza (a 16-17. századba) és mint

egy prédikátor fogalmazza meg A vers keretes szerkezetű. Kölcsey a műben Istenhez szól Először a vers elején: „Isten, áldd meg a magyart” Majd Isten ajándékait sorolja a második és harmadik versszakban. Ezeket a képeket ijesztőek követik, melyben a balsors évszázadait látjuk. A háborúkat valamint a belső viszályokat a bűneinknek köszönhetjük. Ezután a hetedik versszakban a múltból visszatér a jelenbe és a jelen képeit látjuk. Végül megint Istenhez szól, de itt már nem az áldását, hanem a szánalmát kéri. „Szánd meg isten a magyart” A vers rímelése igénytelen, versformája pedig nyolc 7, illetve 6 szótagos trocheusi sorokból álló, keresztrímes strófaszerkezet. A verset 1844-ben Erkel Ferenc zenésítette meg. A Szózatot Vörösmarty 1836-ban írta, tehát tizenhárom évvel később keletkezett, mint a Himnusz. Ez alatt a tizenhárom év alatt sok minden történt a politikai életben, ennek köszönhetően Vörösmarty

másként látja a dolgokat, mint Kölcsey Ő már nem az Istenhez szól, hanem a néphez, az emberekhez „Hazádnak rendületlenül Légy híve, oh magyar,” A népet, az embert szólítja fel a cselekvésre. A Szózat sokban hasonlít a Himnuszhoz Ugyanaz a gondolat fogalmazódik meg benne, valamint ez a vers is keretes szerkezetű. Vörösmarty is felszólítással kezdi, csak azzal a különbséggel, hogy Isten helyett az ember a megszólított. Az ezt követő versszakokban a történelmi múlt jelenik meg hasonlóan, mint a Himnuszban. Csak itt Vörösmarty a nemzethalálról is beszél majd művét felszólítással zárja „. Itt, élned, halnod kell ” E két költő a magyar nemzet két legnagyobb jelentőségű versét alkották meg. Kölcsey verse nemzeti himnuszunk lett, melyet Vörösmarty művével együtt ünnepélyeken és más ünnepélyes alkalmakkor hallhatunk 13