Philosophy | Higher education » Az újkori filozófia és tudomány sajátosságai, a felvilágosodás a filozófiában és az irodalomban

Az újkori filozófia és tudomány sajátosságai, a felvilágosodás a filozófiában és az irodalomban Az újkori társadalom kialakulásának néhány jellemző vonása A IS. század végére a rendi társadalom keretein belül a népesség szaporodása, az uralkodó osztály életformájának megváltozása (a luxuscikkek iránti igény növekedése, a pénzgazdálkodás elterjedése), valamint az Amerika felfedezését követő élelmiszerárrobbanás, lényegében a feudális berendezkedés összeomlása Nyugat-Európában olyan feszültségekhez vezett ek, amelyek e társadalmakat megrendítették. A francia, angol, ném et nagy parasztfelkelések már elsősorban nem éhséglázadások voltak, hanem sokkal inkább a gazdálkodóparasztoknak és a városi polgároknak a rendi kiváltságok megszüntetésére való törekvése. Az ún második jobbágyság kialakulása itt fel sem merült Az ekkor már csúcspontján túljutott reneszánsz kultúra még a gazdag polgárság és

az új körülményekhez alkalmazkodó világi és egyházi feudális urak eszménye volt. Maga a reneszánsz is nehezen körvonalazható fogalom volt. A középkort a reneszánsztói többnyire élesen elhatárolják, holott meglehetősen nehéz például Petrarcát és Boccacciót egyik vagy másik stíluskorszakba sorolni. Bizonyos mértékben Dante és Giotto is a reneszánszhoz tartozik, Shakespeare és Moliere pedig még a középkorhoz. A 15-16. században az ipar és a kereskedelem, a tudomány és a kultúra fejlődésének központja a reneszánsz Itáliából Angliába, Németalföldre és Franciaországba helyeződött áto A IS. század vége és a következő század eleje a nagy felfedezések jegyében zajlott Mindenekelőtt 1492-ben felfedezték Amerikát, s utána fél évszázadon keresztül hajósok százai indultak részben azért, hogy újabb területeket fedezzenek fel, részben pedig azért, hogy gyarmatosítsanak. Mintegy mellékesen a gyakorlatban

bebizonyosodott a Föld gömbölyű volta. Mindez egészen új embertípust hozott létre: az utazó, az érdeklődő, a kalandor ember típusát, aki kockázatos utazásokra is vállalkozott a nagy haszon reményében. A legnagyobb haszonnal az eddig még felfedezetlen területek kincsei kecsegtettek. Így az egész 16-17 század gazdaságában és társadalmában, valamint az erre épülő kultúrában döntő szerepet játszottak a felfedezések. A spanyol hódítók, a konkvisztádorok meghódították, kirabolták Mexikót, a maj a-azték és Perut, az inka kultúra fóldjét is. Az eredeti (kezdeti) tőkefelhalmozás tönkretette ezeket a kultúrákat Ugyanakkor az európai kultúra gazdagodott, nemcsak a tőkésíthető nemesfémekkel, a vetésforgót lehetővé tevő új növényekkel, hanem azzal is, hogy megismerkedtek Európán kívül más kultúrákkal, valamint másfajta népekkel. Az európai fejlődés egységességének megbomlása a maga teljességében csak a 16.

században jelentkezett. Ennek első csomópont ja (amelyből aztán a későbbi fejlődéskülönbségek kirobbantak) 1517, a reformáció kezdete, a nemzetek elválásának vallásos-ideológiai kifejeződése. Tíz évvel később, aSaeco di Roomával, a spanyol hatalmi befolyás növekedésévei véglegessé vált az egységes Itália eszméjének hosszú időre történő elvetése és egyúttal megpecsételődött az itáliai reneszánsz sorsa is. (Kialakult a második jobbágyságba ragadt Közép-Európa.) Nyugat-Európában - jelesül Németalfóldön - győzött az első modern nemzeti szabadságharc, melynek vezető rétege és támasza a protestáns nemzeti polgárság. A század végén, 1588-ban ugyanezen protestáns nemzeti polgárság angol megfelelője győzött a "győzhetetlen" Spanyol Armada fölött. A 16 század gondolkodóinak, művészeinek nagyságát mindenekelőtt az határozta meg, hogy mennyire mélyen gondolták, illetve élték át ezeket a

fordulópontokat. Ebből a szempontból lényegében mindegy volt, hogy természettudósok voltak-e vagy filozófusok, festők, költők. Ezzel egy időben az a középkori polgárság, amely elsősorban a kontinensen (sok esetben városon) belüli kereskedelmi haszonra és a (kézműipari) céhekre alapozta gazdagságát, végső soron tönkrement. Az idegen földrészek kirablása ugyanis ebben az időszakban sokkal nagyobb haszonnal járt, mint a régi kereskedelmi útvonalakon történő kereskedelem. A kereskedelmi útvonalak átrendeződtek, és ezzel együtt a nyereség is A céhes kézműipar pedig - bár rendkívüli jó minőséget garantált, de egyedi termékei folytán - nem volt alkalmas arra, hogy az új szükségleteknek megfelelő tömegcikkeket hozzon létre. Így a hagyományos kézműipar jelentősége is csökkenni kezdett Az új manufaktúrák részben megőrizték a kézműipari hagyományokat (kézi munka), de művesség, alapos kidolgozás tekintetében

azonban messze mögötte maradtak a tradicionális kézműiparnak. Elindultak a feudális "szolgasors védett nyomorúságából a részvénytársaság kockázatos szabadsága felé" (Géher István, 23. o) Ez már tömegtermelés volt, ahol a szépség nem vagy alig lehetett szempont. A reneszánsz polgárság kifejlesztette a szépség kultuszát, de ez nem kevés ellentmondással volt terhelt, hiszen a művészet fejlődése is az általános nagy ésszerűsítés folyamatába illeszkedett. Fo kozatosan megszűnt az irracionalitás vonzóereje, "szépnek" ettől fogva a részek logikai összhangja számított, a viszonyok számszerű en kifejezhető harmóniája, a kompozíció kiszámítható ritmusa. "A szépség legfőbb kívánalma, hogy ne legyen ellentmondó az alakok viszonya a térhez és a térrészeké egymás közt" (Hauser Arnold, 129. o) Nem mellesleg a szépség kultusza jegyében egy sor erkölcsi gátlás is feloldódott A kultúra és

személyiség viszonyában is döntő változások következtek be. A reneszánsz polgár még az életet élvező, a szépségben, az új tudományokban járatos egyén volt. A 16 századra egy új, sokkal visszafogottabb, kevésbé csillogó, de ugyanakkor elmélyültebben dolgozó és sokkal inkább a saját lehetőségére utalt polgári személyiség alakult ki. Ez a polgári személyiség - minthogy még mindig a kézműiparhoz kötődött - kapcsolódott a művészetekhez, de ez a kapcsolat azonban nem volt olyan közvetlen és átfogó, általános, mint a reneszánsz idején. Már sokkal inkább a belső szellemi világ, az érzelmi élet benső motívumai jelentek meg. Ugyanis a reformáció polgára már sokkal kevésbé élt kifelé, mint a reneszánsz polgár, sokkal inkább elszigetelődött egyének, kisebb közösségek (famíliák) (állam) polgára volt, és sokkal inkább belső világukban kívánták megélni a mindennapok küzdelmét, mintsem nyilvánosan és nagy

közösségekben. Ebben az új korban, az "újkorban" megindult egy olyan folyamat, amely a szép és a jó egységét próbálta elérni, s ez bizonyos értelemben a reformáció programjához is hozzátartozott. Ugyanakkor az is igaz, hogy sok helyen (így részben Magyarországon is) végül egyenesen az ellenreformáció fejezte be azt, amit a reformáció elkezdett (például a nemzeti nyelv kiművelésének feladatát). Másrészt a protestánsok is kénytelenek voltak egyre jobban alkalmazkodni a fölöttük gyámkodó világi államhoz, s így az eredeti protestáns eszméket inkább csak az ellenzéki puritánok képviselték. A megerősödő államhatalom, az abszolút monarchia rendszere - józan gazdasági számításból - egyre inkább a vallási türelem és a vallási közömbösség útjára lépett. A 17 század végére eléggé általánossá lett Nyugat-Európában, hogya vallás a magánélet területére húzódott vissza, magánüggyé vált Katolikus

és protestáns vallási, művészeti és filozófiai eszmék egyaránt egyre inkább beleütköztek a polgári létformába, a pénz hatalmának nyers térnyerés ébe. A lovagi és humanista ideálokat képviselő hősök, mint Don Quijote, Lear király vagy Hamlet, elbuknak, sőt tragikomikusnak tűnnek föl az új világ számító ésszerűségével szemben. Ezt a sokrétűséget tükrözte, hogya barokk időszakon belül egé szen különböző stílusok uralkodtak. Ez az időszak volt például Franciaországban a klasszicizmus. A klasszicizmus számára éppen annyira példakép a görög-római történelem és művészeti hagyo mány, mint amennyire az angol barokk számára példakép az Ótestamentum világa. A klasszicizmus virágzása azt jelentette, hogya barokk kor is tartalmazta a reneszánsz sok elemét. Megőrizte tehát azt a gondolatot, mely szerint az antik kultúra az európai kultúra egyik alapja, s az antik kultúra követése a megváltozott körülmények

között is az igazi művészi lehetőség. A 17. századi Nyugat-Európában a kultúra és az ezt megtestesítő (polgári) személyiség nagymértékben gazdagodott, de sok szempontból széthasadttá vált. A polgárság a feudalizmussal szemben a tiszta érzések, a tiszta erkölcs álláspontján állónak tekintette magát, de ugyanakkor sok esetben gazdasági érdekei ellentmondtak ennek. Ez a polgárság éppen azért, mert egyfelől a kalandorvállalkozókból, másfelől a tradicionális kézművesekből tevődött össze, egyrészt megvalósította a világtörténelem egyik legkegyetlenebb folyamatát, az eredeti felhalmozást, másrészt megteremtette a mélyen vallásos, "szelektíven" erkölcsös világot. Szelektíven erkölcsös, mert gazdasági tevékenysége során a polgárság belátta, hogy az erkölccsel semmire sem megy. A polgári lét ekkori ellentmondása, hogy az ember általában akkor cselekszik saját érdekében, ha ezáltal mások

érdekeit sérti. De mégis ez az a polgárság, amely a kézműipar értékeinek megőrzésével (szépség), takarékossággal, (eredeti) felhalmozással, befelé forduló, családi kultúrájával megteremtette az új típusú ember, az újkori polgár alapvető típusát. A szakszerűen haszonra törő, önzésen alapuló vallásos hazafiság a kor haladó szellemét képviselte. Az újkori természettudomány megalapozása Az újkor valamennyi filozófiai irányzatában közös volt, hogy egyrészt elfordultak olyan tekintélyektől, mint az egyház, a hagyomány, másrészt elismert tekintélyek az ész (ratio) és a tapasztalat (empíria) lettek. Vagyis megkezdődött a természettudományokból nyert ismeretekre épülő új világkép kialakulása, kialakítása Amit évszázadokon keresztül kikezdhetetlen, sziklaszilárd, a hagyományos vélemények által megdönthetetlennek tekintettek az erkölcsben és tudományban, az sem elméletileg, sem empirikus an nem bizonyult

szilárdnak. Új alapokat kellett keresni, amire biztos tudás volt építhető Már nem a létezőre, hanem a létező megismerésének a lehetőségére vonatkozó kérdést tették fel: hogyan megy végbe a megismerés, mi a megismerés helyes módszere, mely a biztos tudáshoz vezet. A korszak nagy jelentőségű eseménye a tapasztalati természettudomány létrejötte. Ezen időszakban kiváltképp sokat fejlődött a matematika, de (alapozva rá) nagy fontosságú felfedezések születtek a csillagászatban is. A legfontosabb ilyen felfedezés NICOLAUS COPERNICUS (Mikolaj Kopernik, 1473-1543) lengyel tudós heliocentrikus rendsze re volt. Az égi pályák körforgásáról címmel 1543-ban megjelent művében kifejtett heliocentrikus (a Napot a bolygómozgások középpontjába helyező) csillagászati elmélet paradigmaváltást eredményezett. A korábbi (ptolemaioszi) világkép geocentrikus volt, amely a Földet helyezte - a mindennapi szemléletnek megfelelően -

középpontba. Ám, ha a Föld elveszíti a mindennapi tudás látszatai által sugallt s a vallás által megerősített középponti szerepét, mi történik akkor az embernek a világmindenségben elfoglalt kitüntetett helyével? Mi történik a teleologikus világképpel, ha az ember nem áll többé a világmindenség középpontjában, s a dolgok nem az ő szempontjai szerint "célszerűek"? Hová lesz a hagyományos vallásos világkép, ha nem a Föld van a világmindenség központjában? (Isten az embert teremtette saját ké pére, »Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá« Ter 1, 26; s éppen a Földre küldte egyszülött fiát, Jézust, a Megváltót.) Hová lesz az az egyszerű, áttekinthető világ, ha a tudomány egyes képviselői olyasmiket állítanak, hogy a Föld nem lapos (amint azt mindenki láthatta), hanem gömbölyű, és nem is áll (amint azt ugyancsak mindenki láthatta), hanem forog és kering? De a folyamat megállíthatatlan

lett: a tudomány hamarosan egyre teljesebben és tudatosabban elszakadt az emberek mindennapi világképétől. Az eddigi, a tapasztalati jellegű természetleírás helyébe lépő modern természettudományt a kísérleti módszer bevezetése alapozta meg: a kísérlet során a kutató tudós nem csupán megfigyelte a tényeket a sok zavaró körülmény között, hanem ezektől elvonatkoztatva a vizsgált jelenséget tiszta formában igyekezett megragadni. E módszerrel Kopernikusz vonalán haladt GALILEO GALILEI (15641642), olasz tudós, aki kidolgozta a természetkutatás kísérleti matematikai rendszerét. A természetet megismerhetőnek tartotta, és felvetette azt a gondolatot, hogy az igazság megismerése végtelen folyamat. Ezért hangsúlyozta a módszer fontosságát, és elsősorban a kísérleti, tapasztalati módszert részesítette előnyben. Eljárásának kiindulópontja a nagyszámú tapasztalat. De nem maradt meg ezek puszta rögzítésénél, mert véleménye

szerint - a megismeréshez a jelenségek egységes alapját kell megtalálni, amelyet a jelenségek által meghatározott törvényszerűségek szabnak meg. A feladat tehát: megtalálni a természetet meghatározó törvényeket. Galilei úgy véli, hogy az új természettudománynak azokat a mennyiségileg megragadható szabályszerűségeket kell feltárnia és belőlük általános törvényeket levezetnie, amelyek a természet körében érvényesülnek. Csak ezáltal válhat "kiszámíthatóvá" a természet, és válik lehetségessé a racionálisan magyarázó természettudomány. "A filozófta abban a nagy könyvben van megírva, amely mindig a szemünk elé tárul, az univerzumban. De csak akkor tudjuk elolvasni, ha megtanultuk a nyelvét, és elsajátítottuk a jeleit. A matematika nyelvén van megírva, amelynek a betűi háromszögek, körök és más mértani alakzatok, ezen eszközök nélkül lehetetlen az ember számára, hogy akár csak egy szót is

megértsen beló1e" (Galilei, 23. o.) 1633-ban zajlott le a híres Galileiper, amelynek eredményeképpen visszavonta tanítását A legenda szerint ezt követően mondta: "Mégis mozog a Föld." Galileivel egyidejűleg működött JOHANNES KEPLER (1571-1630) is. 1607-ben ő fedezte föl az úgynevezett Halley-üstököst, az első ilyet, melynek visszatérését kiszámították, s azóta rendszeresen meg is figyelik. Kiszámította és felvázolta a bolygópályák helyes alakját, tartósan megalapozta a naprendszerrel kapcsolatos tudományos nézeteket ("Keplertörvények"). 1. törvénye: A bolygók ellipszis pályán mozognak, és az ellipszis egyik gyújtópontjában van a Nap. 2. törvénye: A Nap és a bolygók közti vezérsugár egyenlő idő alatt egyenlő területet súrol. 3. törvénye: A bolygók keringési időinek négyzetei egyenesen ará nyosak az ellipszispályák nagytengelyeinek köbeivel. Ezek a számítások azt igazolták, hogy

egész bolygórendszerünket, sőt, a világmindenség egészét is egységes, szigorú törvények határozzák meg. Mindez persze nem volt független a tudomány ezen időszakban lejátszódott általános fejlődésétől. Ekkor születtek meg azok az alapvető elméleti felfedezések, melyek továbblendítették a természettudományokat, és erősítették azt a meggyőződést, hogy az emberi ész, az emberi gondolkodás mindenható. A tudomány támadásba lendült az elmaradottság ellen. Míg régebben a tudósok nemegyszer Galilei viselkedését voltak kénytelenek követni, és legalábbis hivatalosan vissza kellett vonniuk tanaikat ("duplex veritas"), addig a 18. szá zadban már a tudomány lendül majd támadásba a hagyományos világkép legmakacsabb nézetei ellen. Az újkori filozófiának is, mely elsősorban az újonnan kifejlődött, de máris hatalmas eredményeket elért tudományra támaszkodott, egyre inkább az ésszerűség, a módszer lett a

tárgya. Mennél inkább úgy látszott - és a vallásháborúk, a németalföldi szabadságharc, az angol polgári forradalom korában nagyon is úgy látszott -, hogya világban nincs rend, a nagy újkori gondolkodók filozófiájukban annál inkább föl akarták építeni a helyes módszer segítségével az ésszerű rendet. Lehet, hogy a közvetlenül, fizikailag adott valóságban nincs rend - vélték -, ám ez csupán látszat: a közvetlen létezésen túli, "metafizikai" valóságban, a földi világ zűrzavarai mögött, a világegyetemben azonban rend és ésszerűség van. (Ennek a földi valóságban is érvényesülnie kell - vallották.) És a tudomány, úgy tűnt, egyértelmű en azt igazolja, hogya világegyetemben, ebben a hatalmas, ésszerűen működő gépezetben meghatározott rend uralkodik, mely "geometriai módszerrel", tehát matematikai úton leírható. És a nagy összefoglalás is megtörtént: 1687-ben jelent meg ISAAC NEWTON

(1642-1727) műve, az újkori természettudomány alap műve, A természetfilozófia matematikai elvei. Az új fizika rendszerét Newton már tudományos definíciókból (meghatározásokból) és axiómákból (sarktételekből) kiindulva, "geometriai módon bizonyítva" építette föl. Az empirizmus és a racionalizmus mint új filozófiai irányzatok A 16-17. században kibontakozó új szellemi áramlatok egyik igen fontos összetevője volt a tudományos gondolkodás szerkezetének átalakulása, ami nem csupán új tudományos eredményekben, hanem a módszerek forradaimában is kifejezésre jutott. A skolasztika "kváziracionális" rendszeralkotó erőfeszítéseit felváltotta egy olyan törekvés, amely a rendszerekbe nem illeszthető tapasztalati tényekre is igyekezett nem spirituális magyarázatot találni, illetve az anomáliákat elhallgatás helyett felszámolni. A 17 század Angliában (és bizonyos különbségek mellett Németalföldön is) a

polgári forradalom korszaka, melyben megütközött egymással a feltörekvő polgárság és a feudális előjogaikhoz végsőkig ragaszkodó főnemesség és a király. E forradalom 1649-ben a király kivégzéséig is eljutott Mégis a század második felében (1689-ben) a polgárságnak kedvező kompromisszummal és a monarchia restaurációjával ért véget a forradalom. Mindezek a küzdelmek jobbára "vallásos mezben" játszódtak le, sem a politikai ideológia, sem a filozófiai gondolkodás nem szakított még radikálisan a vallási kötöttségekkel. Aszerint, hogy valamely társadalmi törekvés mennyire radikálisan fordult szembe a középkorban kialakult feudális állami és kulturális intézményekkel, annyira vált radikálissá az a vallási ideológia is, melynek nevében harcoltak. Ezért találkozunk a 16 század eleje óta a protestáns vallásnak annyiféle változatával, ezért jelent még a 17. században is minden társadalmi, politikai

berendezkedést célzó háború egyben vallásháborút is, és ezért hat utópisztikusnak minden olyan filozófiai törekvés, mely (mint Spinoza vagy Hobbes rendszere - bár megítélésük máig viták tárgyát képezi) nem valamely vallási köntösbe ágyazva, hanem határozottan ateista vagy panteista vonású. Filozófusportrék aj Giordano Bruno Az újkori panteista természetfilozófia egyik megalapozója és legnagyobb képviselője volt. GIORDANO BRUNO 1548-ban született az itáliai Nolában. Nyugtalan, minden újra fogékony elméjű, bátor ember volt, aki előbb szerzetesnek állt, majd hitében meghasonlott. Ekkor kilépett a rendből, s hamarosan Itáliából is távoznia kellett Nagyrészt Nyugat-Európa polgárosodó országaiban (Franciaországban, Angliában) élt, de 1592ben visszatért Itáliába, a Velencei Köztársaságba. Itt azonban ellenségei kiszolgáltatták őt a pápai inkvizíciónak. Nyolc éven át testi-lelki kínzásokkal igyekeztek

rávenni, hogy vonja vissza tanait, de nem volt rá hajlandó. Végül is halálra ítélték mint eretneket. 1600-ban égették meg a római Virágok Terén (II János Pál pápa rehabilitálta) Kopernikusz tanításaiból Bruno azt a logikus következtetést vonta le, hogya naprendszerek száma végtelen, s a végtelen világ mindenütt anyagi jellegű. Hol van a helye akkor Istennek? Magában a világban mindenütt - felelte Bruno. Az anyagban végtelen világlélek lakozik, ez Isten. "Natura est Deus in rebus" (A természet a dolgokban rejlő Isten) - hirdette Ez alapján állította, hogya dolgokban rejlő világlélek, a belső életerő folytán világunk állandó változásban van. Giordano Bruno legmélyebb, legdöntőbb filozófiai alapelve a világegyetem végtelenségének és a csillagvilágok számtalansá gának felismerése volt. Ez az alapelv egész filozófiájának a magva A felismert igazság hirdetése élete legfőbb tartalma és halála egyik oka.

Talán őt tarthat juk az első "új típusú" embernek, a kialakulóban levő újkori (barokk) polgárság első mártírjának. Bruno párbeszédeit olvasva nem csodálkozhatunk sem az inkvizítorok ítéletén, sem féleimén. A végtelen világ eszméje mellett már jelentkezik a későbbi gondolat, a "Deus sive natura": "Csak a belátás nélküliek hitében jelent Isten és természet ellentétet". A monád-elvet Leibniz tőle vette át és vitte diadalra. (Van egy matematikai minimum: a pont, egy fizikai minimum: az atom. E monádok mindegyike a Mindenség tükre, mind örök, csak a kapcsolat változó. A monádok ezért: maga az istenség) Hamann, a német felvilágosodás egyik legmélyebb gondolkodója is hozzá kapcsolódik, sőt még Schelling is ezt a cím et adta egyik írásának: Bruno, avagy a dolgok természeti és isteni elvéró1 (1802). Bruno német kortársa JAKOB BÖHME (1575-1624) ugyancsak az anyag belső változásáról írt.

Szerinte az anyagnak "Qual"-ja van, tehát olyan minősége (Qualitat), mely szenvedése (Qual), azaz belsőfeszültsége is. Tulajdonképpen szellemes szójáték is, de azért több annál. b) Francis Bacon Az egész reneszánsz filozófia betetőzője és egyúttal az újkori filozófia egyik első alakja volt. FRANCIS BACON (1561-1626) 1. Erzsébet főpecsétőrének fiaként született Londonban Tizenkét éves korában kezdte el tanulmányait Cambridge-ben. Koronaügyész volt és a parlament tagja. 1618-ban lordkancellár lett és Verulam bárója, később AIban vikomtja Egy vesztegetési ügy miatt bevádolták, magas pénzbírságra, fogságra és hivatalai elvesztésére ítélték. Röviddel ez után 1 Jakab megkegyelmezett neki Ezt követően már csak tudományos kérdésekkel foglalkozott. Egy kísérlet közben megfázott s néhány nap múlva, 1626-ban meghalt. Tervezett nagy művéből, melynek A tudományok nagy újjáépítése címet szánta, csak két

rész készült el: A tudományok méltóságáról és gyarapításáról (1623) című, melyben a tudományos kutatás tárgyát vizsgálja, és osztályozza a tudományokat, s a híres Novum Organum (1620, Új Módszer) című rész, amelyben az általa indított, akkor még új induktív módszert fejti ki. Jelentős még befejezetlenül maradt műve, az Új Atlantisz (1623, 1627), melyben a jövő társadalmáról fejti ki utópisztikus nézeteit, valamint az Esszék, avagy tanácsok az okos és erkölcsös életre, melyben a hatalom, boldogság, erkölcs stb. kérdéseiről íro Bacon határtalanul hitt a tudományok haladásában. "Mert ami létre érdemes, az tudásra is érdemes, így a tudás a lét képmása"- írja a Novum Organumban (82. o) Nagyszabású fordulatot követelt A tudomány haladását - mondja Bacon - nem szabad véletlenszerű, egyéni képességektől függővé tenni: a sima úton a sánta is megelőzi azt, aki az út mellett halad, s ha

valaki szabad kézzel rajzol egyenest és kört, legyen bármilyen ügyes, nem versenyezhet azzal, aki vonalzót és körzőt használ. A helyes módszerhez azonban mindenekelőtt a megismerés útjában álló akadályokat, ködképeket, az elménkben lévőidolumokat, "bálványképeket" kell eltávolítani. Bacon négy idolumot tart rendkívül károsnak. Első a törzs ködképei, amelyek hozzátartoznak az emberi nemhez, az emberi fajhoz, mivel az emberek a megismerendő dolgok term észetéhez hozzákeverik saját szellemük természetét, mintegy "görbe tükörben", azaz torzítottan láttatva a valóságot. Ilyen korlátot (ködképet) jelent például, hogy az embernek nem tökéletesek az érzékszervei, ami már abban is megnyilvánul, hogy a nagyon apró tárgyak (pl. atomok) és a nagyon gyors mozgás nem észlelhetők. A törzs ködképeihez tartoznak még az olyan pszichikai jelenségek, mint például: az emberek könnyebben hagyják magukat

befolyásolni pozitív tényektől, mint negatívoktól, és hajlamosak hinni abban, amit már megszoktak, amit könnyebb megtanulni, továbbá abban, ami előnyösebbnek látszik. A második - írta Bacon - "a barlang ködképei, az ember ködképei. Az emberi természet általános tévedésein kívül ugyanis mindenkinek megvan a maga egyéni ürege, vagy barlangja, mely megtöri és beszennyezi a természet fényét aszerint, hogy kinek milyen az egyéni természete, milyen neveltetésben részesült, kikkel érintkezik, mit olvas, kiket tisztel és csodál, milyen tekintélyeket ismer el, milyen éltető módon hatnak rá a benyomások,. stb, világos tehát, hogy az emberi lélek hajlandóságai egyénenként igen változók, zavaró behatásoktól soha nem mentesek, és úgyszólván a véletlen uralkodik rajtuk". (Uo 17 o) A harmadik ködképről írja a Novum Organumban: "bizonyos ködképeket szinte az emberi nem kapcsolata és társas élete hoz létre: ezeket

az em berek érintkezése és együttélése miatt a piac ködképeinek nevezzük. Az embereket ugyanis a beszéd gyűjti társaságba, a szavak viszont az átlagos felfogóképesség szerint alakulnak ki. Ezért a helytelenül és ügyetlenül kialakult szavak szembeötlő módon béklyóba verik az értelmet. " (Uo) A negyedik: " Végül bizonyos ködképek különféle filozófiai dogmák vagy torz bizonyítási módszerek hibájából gyökeresedtek meg az emberi gondolkodásban. Ezeket a színház ködképeinek nevezzük, mert véleményünk szerint, ahány filozófiai irány felmerült vagy polgárjogot nyert, ugyanannyi színdarab készült el és került bemutatásra: megannyi képzeletbeli és színpadra illővilág." (Uo 18 o) Bacon felismerte: a természetnek csak úgy lehet "parancsolni", ha engedelmeskedünk neki. Vagyis tanuljuk meg a természet törvényeit, és éppen úgy urai leszünk, mint ahogy most, tudatlanságunkban, rabszolgái vagyunk.

Bacon szerint tehát a téveszméket, az idolumokat is tüzetesen kell vizsgálni abból a szempontból is, hogy miért, milyen körülmények között, milyen tények torzításával, tehát mi lyen alapon jöttek létre. A törzs és a barlang idoluma még olyan téveszme, amelyet jórészt az ember egyénileg, a társadalomtói elszigetelten maga teremt, s aminek azután később társadalmi érvénye nincs. A piac ködképei már az egyes társadalmi rétegekre, közösségekre jellemzők. Végül hasonló jellegűek a színház idolumai Ezek a bölcseleti iskolák dogmáinak eredményei, tehát hosszabb időszakokban élhetnek egész közösségekben. A természettudományos kutatás, az igazság kutatása tehát szükségképpen együtt jár a tekintélyelv elutasításával. A középkori eszmevilággal való szembefordulás Bacon számára több volt, mint elutasítás. Számára az objektív anyagi világ létezése teljesen vitathatatlan. A tudomány nem ismer semmi olyasmit

- állítja -, ami kívül van a természeten. Hangsúlyozta az anyag aktivitását: az anyagot belső erő, belső feszültség jellemzi. Az ember is anyagi, testi lény, a lelkével együtt Ebből következik, hogy az igazi tudománya természettudomány, ezen belül pedig mindennek az alapja a fizika. Bacon szerint az igazi tudomány tapasztalaton alapszik, és ez mindenfajta tudás forrása. A tudomány feladata tehát az, hogy az érzéki adatokat ötvözzük a racionális módszerrel, amelynek az elemei: az indukció, az analízis, az összehasonlítás, a megfigyelés és a kísérlet. Bacon maga sem racionalistának, sem empiristának nem nevezhető: ,,Az empirikusok egyre csak gyűjtenek, mint a hangya és felélik, amit gyűjtöttek, a racionalisták önmagukból szőnek fonalat, akár a pók. Pedig a méh választja kettejük között a helyes utat, mert a kert és a mező virágaiból hordja össze anyagát, de saját képességeinek megfelelően alakítja át és

rendezi el." (Uo 64 o) Az új, helyes módszer Bacon szerint tehát a tapasztalatból indul ki, és - az elméleti rendszerezés után - oda is tér vissza. A tapasztalat, a kísérletek és az egyesből az általánosra történő következtetési mód, az indukció révén juthatunk el a természet megismeréséhez még akkor is, ha az indukció időnként elhamarkodott, s így tévedéshez vezethet. A Novum Organumban beszél a dedukcióról is amely az új ismeretek levezetése az aJdómákból -, de egyértelműen az indukció mellett tör lándzsát. A természet megismerésének révén tehát elérhetjük, hogy uralkodjunk a természet fólött. "Mert egyedül a mesterségek és tudományok - írta Bacon adnak hatalmat az ember ke zébe a valóság fölött A természetnek ugyanis csak az parancsolhat, aki engedelmeskedik neki." Egyáltalán: "emberi tudás és hatalom egy és ugyanaz", a tudás hatalom (Uo 92 ill 7 o) Az indukcióelméleten kívül

kidolgozta a tudományok osztályozásának új rendszerét, amely az ember megismerési képességei közötti különbségen alapszik. Szerinte ezek az alapvető megismerési képességek az emlékezet, a képzelet és az értelem (a gondolkodás). Az emlékezetre épül a természetrajz és a történelem, a képzeletre a költészet, az értelemre pedig a filozófia, a matematika és a természettudomány. A tudomány és vallás viszonyának kérdésében a "kettős igazság" elméletének híve volt, azaz szerinte a tudománynak és a hitnek nem szabad egymás ügyeibe avatkoznia. Úgy gondolta, ilyen kompromisszummal ki tudja ragadni a tudományt az egyház gyámkodása alól, és elméletileg megalapozhatja azt az ipari és tudományos fejlődést, amelynek feltételei jórészt Angliában létrejöttek. c) Thomas Hobbes Az angol THOMAS HOBBES (1588-1679) eredetileg Bacon követője volt, annak empirizmusában és politikai állásfoglalásában egyaránt. Az

öregedő Bacon némely gondolatát is ő jegyezte föl. Négy európai utazása során széles tudományos ismertségre és kapcsolatra tett szert. Még Galileivel is találkozott, melynek termékenyítő hatása az egyetemes mechanikai mozgásról írt munkáiban meg is mutatkozott. 1641-ben az angol polgári forradalom zavarai elől Franciaországba emigrált. Már korábban lenyűgöző hatást gyakorolt rá Eukleidész Geometriája, most Párizsban megismerkedik a kartezianizmus (Descartes nézetei) körüli harcokkal is. Itt készült el, de Londonban, angolul jelent meg (általában Hobbes is, a korabeli tudományos szokásoknak megfelelően, latinul írt) Leviatán c. munkája (A Leviatán eredetileg bibliai szörnyeteget jelent, Hobbes az egyes emberekből létrejött hatalmas "mesterséges embert", a társadalmat, az államot érti rajta.) A mű felháborít ja a királypártiakat és a teológusokat, s Hobbes, aki pedig az emigráns udvarban a trónkövetelő

Károly herceg egyik nevelője volt, ekkor kénytelen Franciaországból visszatérni Angliába. 1651-re már az angol forradalom zavarai elültek, Cromwell szilárdan kezében tartotta a hatalmat, s gondoskodott az angol polgárság gazdasági gyarapodásáról. Hobbes meg volt elégedve ezzel a rendszerrel. Az 1660-as restauráció után Károly szerencsére nem feledkezett meg egykori nevelőjéről, évjáradékot és védelmet biztosított neki a vádaskodók sűrűsödő támadásai közepette. Főbb művei: A polgárról (1642), A testekró1 (1655), Az emberró1 (1658) és a híres Leviatán vagy az egyházi és világi állam anyaga, formája és hatalma (16?1). Hobbes szerint a filozófia a testekről szóló tudomány, megkülönbözteti a természetes testeket (a természetet) a mesterséges testtől, a társadalom tóI, az államtól. Nézetei lényegében a kor mechanikus materialista szemléletét tükrözik. Az anyagnak fizikai sejtként való felfogása, az állat, sőt

az ember testének is géphez való hasonlítása (Descartes nyomán) nagy nehézséget okoz az érzékelés és a gondolkodás magyarázatakor. Az érzet nem egyéb állítja - mint mozgás az érzékelő szervben. Azt azonban nem tudhatjuk - vallja -, hogy a mozgásoknak milyen különbözősége az, ami a színeket, szagokat, hangokat létrehozza az érzékelő személyben. Hamisnak tart minden olyan elképzelést, amely szerint a testtől függetlenül van lélek vagy szellem. A tapasztalat semmi ilyent nem bizonyít, állapítja meg. Erősen vitathatónak tartja, hogy Descartes a "cogito ergo sum"-ból (gondolkodom, tehát vagyok) egy szellemi szubsztancia létére következtet. Csak az anyagi szubsztancia létét fogadja el, a mozgó testeket Ezeknek - testek általában, emberi test, állami test - közös mozgástörvényeit kell kutatni - ez az egyedüli tudományos filozófia. Az észlelés, az emlékezés, a nyelv elemzése után Hobbes rátér az emberi

gondolkodás sajátosságainak analízisére, melyek államelméletének alapelvei lesznek. A gondolkodást "számolásként" definiálja, minden gondolkodási műveletet visszavezetvén az összeadásra és a kivonásra. A hitet és a tudást megkülönbözteti Amikor átveszünk következtetéseket, anélkül, hogy magunk vezetnénk le azokat, hitről és nem tudásról van szó. Államelmélete kidolgozása során sosem dolgozik átvett következtetésekkel, hanem mindent az alapelvekből vezet le. Végül- de nem utolsósorban - éles különbséget tesz a tudás két típusa között: a leggazdagabb tapasztalat is pusztán okosság hoz vezet (ma azt mondanánk: mindennapi tudáshoz), de az egzakt definíciók s az ezekből alkotott ítéletek és következtetések a bölcsességhez, azaz a tudományhoz. Mindkettő hasznos, de az utóbbi tévedhetetlen A deduktív megismerés előtérbe kerülése Hobbesnál korántsem jelenti a mindennapi tudás megvetését. A

tapasztalati okosság nála jelentős ismeretek megszerzését teszi lehetővé, feltéve, ha nem követel maga számára tévedhetetlenséget. A tapasztalati ismereteket, a tények ismeretét a "hamis tudomány" fölé helyezi Hobbes, a skolasztikus "bölcsesség" egyik legkeményebb bírálata során. S nemcsak az emberek mindennapi érintkezésében, de az államvezetés ben, a jogszolgáltatásban stb. is jelentős szerepet szán az empíriának Ha az állam a tévedhetetlen bölcsesség tudására van alapozva, akkor ezen belül nem kevés tér nyílik az okosság számára, ezt a bölcsesség igazságban felülmúlhatja ugyan, de sosem helyettesítheti. d) René Descartes Míg Angliában az empirikus induktív módszer alapjait rakták le, Franciaországban a tudományos megismerésnek egy másik módszere kezdett kialakulni: a deduktív racionalista módszer. Ennek a szűkebben értelmezett racionalizmusnak a képviselője volt RenéDescartes RENÉ DESCARTES

(1596-1650) Touraine-ban (La Hayeban) született, magas állású tisztviselőcsaládból származott, ősei hivatal megvásárlásával nyerték el a nemesi címet. A La Fleche-i College Royalba járt iskolába, amely egyike volt Franciaország legjobb és leghíresebb jezsuita fiúiskoláinak. Logika, erkölcstan, fizika, matematika és metafizika mellett teniszezni és vívni tanul (amiről késó1Jb geometriai értekezéseket írt). Tanulmányait Poitiers-ben fejezte be egy alsótudományos fokozattal és jogi licenciátussal. Tanulmányainak dogmatizmusa csalódottságot és a tudományok bizonyosságában valómegrendülést jelentett számára. Descartes a filozófia reformjában látta élete feladatát Olyan jellegű természettudományra törekedett, amely a fizikát és a mechanikát matematikára tudja lefordítani. (Descartes maga is kiváló matematikus volt, tőle származik a koor dináta-rendszer és az ana litikus geometria.) Hogy ezt a feladatot zavartalanul

elláthassa, és elkerülje a teológusokkal előálló nehézségeket, 1628-ban Hollandiába ment, ahol viszonylagos béke és toleraneia uralkodott. (Az akkori idők sok tudósa menekült Hollandiába, ahol szabadon kifejthette tevékenységét.) Rövid utazásoktól eltekintve visszavonultan élt és filozófiai művén dolgozott, amelyet félve az inkvizíciótói (1633-ban érte el Galilei elítélés ének híre) csak később tett közzé. Intenzív levélváltás a révén kora minden tudományos nagyságával kapcsolatban állt. Biztonsági okokból tizenháromszor változtatta lakóhelyét Amikor Hollandiában is nehézségei támadnak, 1649-ben hosszas habozás után elfogadta Krisztina svéd királynő meghívását a stockholmi udvarba. Egy év múlva tüdőgyulladásban meghalt. Főbb művei: Értekezés a módszerró1 (1637), Elmélkedések az első filozófiáról (1641), A filozófia elvei (1644). Baconhoz hasonlóan azt hirdette, hogy olyan filozófiát kell

teremteni, amely a gyakorlatot szolgálja és erősíti az ember uralmát a természet felett. Míg Bacon a ködképek leküzdését, addig Descartes az egyetemes, módszeres szkepszist tekintette az igazi tudomány kiindulási pontjának. Kétségbe kell vonni mindent, mondotta, amit a hit alapján fogadnak el, s általában igaznak tartanak. De ezt nem öncé lúan, hanem azért, hogy biztosítsuk a megismerés feltétlen szilárd, hibákat kizáró alapját. Erőteljesen bírálta a 17. században még mindig uralkodó arisztotelészi logikát, illetve annak skolasztikus értelmezőit. Descartes nemcsak a tudomány zseniális újítója volt, hanem pontosan számot is akart vetni azokkal a logikai eszközökkel és formákkal, melyek segítségével a tudományos kutatás új és hiteles eredményekhez juthat. Ezért minden kortársánál hamarabb észrevehet te, hogy a tudományos gondolkodás reális folyamatai, amelyek révén a tudomány eléri kiemelkedő eredményeit, nem

férnek bele a hagyományos logika ismert formáiba. A világ belső tartalmai Descartes szerint (végső elemzésben) geometriai viszonyokra vezethetők vissza, s ezért a matematikai világmegismerés az, mellyel a helyes tudás végső soron megalapozható. A világ az értelem elvei által olyannyira áthatott, hogy abban otthonosan létezhetünk Hogy eljussunk ezekhez az alapokhoz, amelyek re biztos tudás építhető (függetlenül a tanított véleményektől, a hagyományos filozófiától, neveléstől stb.) Descartes a matematika eljárásmódjához igazodott, amely szerinte egyedül nyújt mértéket a tudománynak. A megismerés előfeltétele a módszeres eljárás. Ennél az eljárásnál a legfontosabb az egyszerűbb fogalmakra való visszavezetés, és az egyszerűtől a bonyolultsághoz való felemelkedés. A logikát kitevő nagyszámú logikai előírásból Descartes négyet választott ki, és kijelentette: "szilárdan és állhatatosan el vagyok tökélve,

hogy egyetlenegyszer sem vétek ellenük". ,,Az első az volt, hogy soha semmit ne fogad jak el igaznak, amit evidens módon nem ismertem meg annak. A második az volt, hogy a vizsgálódásaimban előforduló minden problémát annyi részre osszam, ahányra csak lehet, és a legjobb megoldás szempontjából szükség van. A harmadik az, hogy olyan rendet kövessek gondolkodásomban, hogy a legegyszerűbb és legkönnyebben megismerhető tárgyakkal kezdem, s csak lassan, fokozatosan emelkedem fel az összeiettebbek ismeretéhez, s még azok között is feltételezek bizonyos rendet, amelyek nem magától értetődően következnek egymás után. Az utolsó pedig az, hogy mindenütt teljes felsorolásokra és általános áttekintésre törekedjem, s így biztos legyek abban, hogy semmit ki nem hagytam" (Descartes: Értekezés a módszerró1, II., Bp, 1961 177 o) Descartes arra a meggyőződésre jut, hogy minden megszokott előítélet kétségbe vonható. Módszeresen

és radikális an alkalmazza a kételyt. Nem véleményekben kételkedik, hanem a megismerés forrásaiban. A cél azonban nem maga a kétely, mint például az ókori szkeptikusok esetében, hanem valami kétségbe nem vonhatónak, tehát a bizonyosságnak a megtalál ása. A bizonyossághoz vezető út mármost az, hogy következetes en végigvigyük a szkeptikus kérdezést az értelem elvei által áthatott világ összefüggéseire. De, mint Descartes írja, csakis gondolataink vannak egészen hatalmunkban. Mindenben kételkedhetünk ugyanis, de önmagunkról mint kételkedő, gondolkodó lényről közvetlenül bizonyossággal rendelkezünk: "láttam, hogy mialatt így mindent hamisnak akartam fölfogni, szükségképpen kell, hogy én, aki ezt gondoltam, legyek valami. S mivel észrevettem, hogy ez az igazság: gondolkodom, tehát vagyok, olyan szilárd és oly biztos, hogyaszkeptikusok legtúlzóbb feltevései sem ké azt megingatni, azért úgy gondoltam, hogy aggály

nélkül elfogadhatom a filozófia amaz első elvének, amelyet kerestem." (Uo IV, 186. o) Descartes el kívánt jutni a megismeréshez s ezzel a tudáshoz, s ezért nem bízott az érzékekben, és csak ahhoz tartotta magát, amit számára az értelem (ratio) tisztán és világosan nyújt. (Mint ismert: az olyan gondolkodási irányt, amely a világról való ismeretet és végső bizonyosságot egyedül az észből nyeri anélkül, hogy az érzékekre lenne utalva, racionalizmusnak nevezik.) Descartes önmagát "gondolkodó dolognak", res cogitansnak fogja fel. Ezzel szembeállítja a kiterjedt dologi világot (res extensa). A "cogito ergo sum"-ból következik, hogy az én mint tudat - a maga szá mára teljes bizonyossággal - van jelen. Testként azonban, melynek a lényege számára ismeretlen, létezése pedig még kétségbe is vonható, nincs teljes bizonyossággal jelen. Test (res extensa) és szellem (res cogitans) két egymástól különböző

szubsztancia. A test lényege az, hogy kiterjedt, tehát osztható is. A szellem (vagy lélek, vagy értelem) mint tudat lényegében oszthatatlan és csak őt illeti meg a gondolkodás. Ezzel Descartes egyrészt lehetségessé tette a lélek halhatatlanságát, másrészt a test mechanisztikus felfogását Az ember teste - vélte Descartes - olyan gép, amely csak bonyolultságában különbözik az állatétóI. Descartes, aki kiváló előadásokat tartott az orvostudományról, mindenekelőtt a fiziológiáról, meg volt győződve róla, hogy sikerül az anatómiának pontosan kikutatnia ezt a gépet. Így az ember egyfajta mechanisztikus materialista felfogását alapozta meg, amely a 18. század materializmusában folytatódott Ám az anyag, a "kiterjedt dolog", és a lélek, a "gondolkodó dolog", nem teljesen idegenek egymástól, noha két különböző szubsztanciát jelentenek. Az anyagi világot a (matematikai) gondolkodás korlátlanul átjárhatja

(s így lehetségessé válik még a matematikailag megalapozott erkölcs is). Márpedig a matematika igazságai "tisztán és világosan" beláthatók, s amit tisztán és világosan belátunk, azt nem illetheti kétely. Ezt erősíti még, hogy ítélőképességünket Istentől kaptuk, és Isten nyilván nem akarhat ja, hogy e képesség - helyesen alkalmazva - tévedésekhez vezessen. Isten létezését Descartes az emberi értelemben lévő Isten ideájából vezette le. De kidolgozták azután e bizonyítási eljárás cáfolatait is. Egyrészt: a létezést nem lehet ,tulajdonságnak tekinteni, mert egy képzelt és egy létező dolog (pl. egy képzelt és egy létező forint) tulajdonságai pontosan ugyanazok. Másrészt: egy dolog fogaimából csak akkor vonhatunk le joggal következtetéseket magára a dologra nézve, ha előzőleg igazoltuk, hogy az adott fogalom tárgya létezik. A descartes-i bizonyítás tehát előfeltételezi azt, amit voltaképpen

bizonyítania kellene. Az ilyen, körbeforgó okoskodás sokszor jellemzi az általánosból az egyesre irányuló következtetési módot, a dedukciót, mely viszont kétségtelenül mentes az indukcióban rejlő hibalehetőségektől. Descartes lényegében egyoldalúan a dedukciót választotta, hiszen ő az egész világot az értelem elveiből, a "velünk született eszmékből" akarta fölépíteni. Velünk születettek Descartes szerint például a logikai alapelvek, ami persze nem úgy értendő, hogy ezeket már az újszülöttek is ismerik, hanem úgy, hogy pusztán gondolkodás révén rájuk tudunk találni. Tehát a descartes-i (latinosan karteziánus) filozófia két - viszonylag önálló - részre bomlik: a természetről való tanításra (fizika) és a természetfölöttiről szóló tanításra (metafizika). Fizikájában az anyag az egyetlen szubsztancia. Alaptételei a következők: a világegyetem anyagi és végtelen, az anyag, bár részecskékből

áll, elvben mégis a végtelenségig osztható, üres tér nincs, a szubsztancia attribútuma (tulajdonsága) a kiterjedés, az anyagrészecskék mozgásban vannak, amely térbeli helyváltoztatás. Az anyagon kívül más erő nincs (kivéve Istent): az anyag és a mozgás megsemmisíthetetlen. A természettudományi kérdések terén igen nagy volt Descartes hatása. Az optikában mindörökre az ő nevéhez fűződik a fényvisszaverődés alaptörvénye. Az anyagban levő mozgás megsemmisíthetetlenségére vonatkozó descartes-i tézis rendkívül pontosan megfogalmazott törvény, amely jóval megelőzte a természetkutatók elméleti gondolkodását. Descartes a természettudománynak még azokon a területein is termékeny általános kutatási elveket állított fel, ahol tételei már régen elavultak, és nem felelnek meg a tudomány mai színvonalának. Maradandónak bizonyultak fiziológiai fogalmai A reflexnek mint "az idegrendszer alapvető aktusának"

korszakalkotó jelentőségű felfedezése megmutatta a fiziológia, az orvostudomány és a pszichofiziológia további fejlődésének útját. Ezen az úton fejlődött a fiziológia és az orvostudományelsősorban Descartes hazájában, Franciaországban. Descartes megindította azt a folyamatot, amely az eddigi valóságot, a fennálló társadalmi rendet és az addig elfogadott úgynevezett igazságokat az ész ítélőszéke elé állította. Megindult tehát az ész kultusza, és ez újabb korszakot nyitott az emberiség történetében. A gondolkodó személyiség ebben az időszakban újabb mozzanatokkal gazdagodott: a módszeres kételkedéssel, az ész kultuszával, a természet tudatos megismerésének igényével. e) Blaise Pascal Descartes halála után iskolája, a karteziánusi bölcselet feltartóztathatatlanul terjedt tovább. Mindenekelőtt az "okkazionalisták" (occasio = véletlen eset, ok) néven - ahogyan a filozófia történetében közvetlen

követőit nevezik. Descartes bölcselete - elsősorban annak újszerűracionalizmusa okán - méltán keltett nagy feltűnést, s váltott ki igen eltérő reagálásokat a kor tudósai részéről. Descartes filozófiáját, a benne lappangó augustinizmus alapján lelkesen üdvözölte az egyházi gondolkodók egy része. Mások, köztük Blaise Pascal, a descartes-i racionalizmusban egy, a teológiát minden eddiginél jobban fenyegető veszélyt pillantottak meg, s azt a vallásos világnézet, a matematika, illetve a természettudomány oldaláról bírálták. Descartes nézeteinek hatása alatt állt a kiváló fizikus és matematikus BLAISE PASCAL (1623-1662). Akárcsak korábban Descartes, ő is szkeptikus a korábbi nézetek, módszerek iránt. A legszilárdabb módszerbeli pillérei az abszolúttá emelt ráció és az ezzel egyenrangúvá felfokozott kétely E - szinte feloldhatatlan ellentétben, feszültségben fejti ki nézeteit az újkor kezdetének döntő

problémáiról. Így a keresztény vallásról is. Istenhez, a tudáshoz való eljutás az eddigi módszerekkel nem lehetséges. "Az igazság két főoszlopa, az értelem és az érzékek kölcsönösen becsapják egymást!" Az empirizmus nyilván csak a szkepticizmushoz vezethet, a racionalizmus meg képte len arra, hogy Isten létét bizonyítsa. De nem is lehet Isten létét éreznünk kell, Isten létezése: igazság. Az érzelem - ellentétben az értelemmel- gyorsan dönt, mindenkor kész a cselekedetre. Az érzelem az igazság alapja, vélte Pascal. Ez indította el a szentimentalizmus vonalát a gondolkodásban: az igaz, amit annak érzünk. Pascal misztikus, de nem irracionalista gondolkodó volt. Az értelem elégtelenségét hirdette, de mégis a természettudós és a matematikus szemével vizsgálta az embert, az esendő lényt, aki semmi a végtelenséghez, minden a semmihez viszonyítva. Pascalnál a széles természettudományos ismeret (számológépet

konstruált, a valószínűség-számítás egyik megalapozójaként tartjuk számon, légnyomásmérési kísérleteket folytatott) mélységes és jámbor vallásossággal párosult. Úgy vélte, hogy a tudomány minden haladása értéktelen számunkra, mert - magasabb értelemben a szellem igazi feladata az odaadás Isten iránt. Elítélte a jezsuiták túlzóracionalizmusát A jezsuita dogma elmélete és gyakorlata ellen irányult szatirikus prózája a Vidéki levelek. Kifejtette, hogy az embernek matematikusnak, kétkedőnek és hívő kereszténynek kell lennie. Ő maga is a hithez nem a dogmán, hanem a kételyen keresztül jutott el. A Pensées (Gondolatok) c. művében lényegében a valószínűség-számítást alkalmazta az ember, az emberi lélek tanulmányozása során. Ennek eredménye - véleménye szerint - óriási bizonytalanságok halmaza. Az igazságra vágyakozunk - vélte - és csak bizonytalanságra találunk. Tehetetlenek vagyunk - felfogása szerint - a

bizonyításban: ezt nem cáfolhatja meg semmiféle dogmatizmus; magunkban hordozzuk az igazság eszméjét: ezt nem cáfolhatja meg semmiféle szkepticizmus. A Gondolatokban, a racionalizmus egyik típusa feszült neki a racionalizmus másik típusának, nevezetesen a pascali, önmagát abszolutizáló racionalizmus (mellyel semmi más, csak az ugyancsak racionálisan felfokozott kétely állítható szembe), a descartes-i "építkező" racionalizmus nak. Noha Pascal nem volt rendszeralkotó filozófus, munkássága mégis markáns és grandiózus gondolati horizontot jelölt ki. E pascali horizont kiváltképpen nyitott az újkori ember és az ő létének még mindig értelmet adó - bár már "elrejtőzködött" Isten irányába. E rejtőzködő Isten nem adódik immár ama spontán ágostoni természetességgel, ahogyan a középkor embere számára adódott még. "Vagy van Isten, vagy nincs. Az ész ebben nem dönthet" - véli Pascal (Gondolatok 233

pont) Isten létéről- nem létéről közvetlenül sem empirikusan, sem racionálisan megbizonyosodni nem tudván vélekedett Pascal- érzelmileg közelíthetjük csak meg. fl Baruch Spinoza Descartes volt az egyik legfontosabb eszmei forrása a 17-18. század filozófiájának és természettudományának is. Követői két, egymással ellenkező irányban haladtak Spinoza és a francia materialisták fizikájára, Berkeley, angol filozófus és a szubjektív idealisták pedig metafizikájára támaszkodtak. BARUCH SPINOZA (1632-1677) portugál-holland zsidó családból származó filozófus, panteista gondolkodó volt. Széles körű tudása, nagy műveltsége ellenére is fizikai munkával, optikai lencsék csiszolásával tartotta fenn magát, mivel sem filozófiai, sem politikai nézeteiben nem volt hajlandó semmiféle kompromisszumra. (A zsinagóga ki is közösítette és a "nagy átokkal" sújtotta.) Nem maradt semleges a németalföldi polgári forradalomban sem

Spinoza főműve, az Etika (1663), csak halála után jelenhetett meg, azonnal betiltották. Művei közül életében csupán kettő jelent meg, de Spinoza egész filozófiai rendszerét tartalmazza az Etika. Filozófiája évszázadokig nagy hatást gyakorolt olyan gondolkodókra, mint Leibniz (akivel optikai kérdésekrőllevelezett), Lessing, Goethe stb. Magányos, zárkózott, de szellemileg intenzív életet élt. Tüdővészben halt meg Az első világtörténelmi jelentőségű demokratikus köztársaság (nem hi vatalos!) filozófusa volt, és így elsőként adatott meg számára, hogy határozottan egységes szempontból és egységes en polgári szempontból tudja áttekinteni a világot. Főbb művei: Descartes: A filozófia alapelvei (1663), Teológiai-politi kai tanulmány (1670), Etika (1677). Spinoza nagy felfedezése és eszmetörténeti jelentőségű tette abban állt, hogy ő volt az első, aki polgári alapon egységes, úgynevezett monisztikus, tehát

egyetlen alapelvű világképet tudott alkotni. Ez az alapelv, szemben Descartes-tal, aki az anyag és a szellem kettősségét tekintette a valóság lényegének, így hangzik: a valóságot egységesnek kell tekinteni, akár Istennek, akár természetnek tekintjük is. A valóság egységes, legfeljebb megjelenési formái lehetnek különbözőek. Ebből eredt az a nagy spinozai gondolat, mely szerint a valóságot nem lehetséges célszerűen (teleologikusan) elképzelni, a célszerűség pusztán az ember sajátos tevékenységének jelzője lehet, amelyet igen sokan rávetítenek a valóságra. Spinoza szerint a valóság célszerűségének téves elképzelése abból ered, hogy sokan a szellemet, a tudatot, az eszmét önálló valóságalkotó elvnek képzelik el, és így az emberi gondolkodást és az emberi tevékenységet összetévesztik a valóság mozgásával, a valóság törvényszerűségeivel. Spinoza úgynevezett egyelvűsége és időnként panteizmusba rejtett

materializmusa azt az eredményt hozta, hogy először a filozófia történetében sikerült felfedni célnak és oknak reális viszonyát. Ha tehát valami új célt akarunk megvalósítani, akkor ennek kísérőj elensége nem lehet az elvont rajongás. Spinoza tudja, hogy bármely változtatáshoz, előrehaladáshoz mindenféle értelemben szükség van a szenvedélyekre. Azonban ő nem valamiféle vak akarat, rajongó szenvedély híve, hanem a valóság intellektuális szeretetét követelte meg. Ez annyit jelent, hogy egyben állást kell foglalnunk az értelmesebb, az ésszerűbb, a tartalmasabb megoldások mellett. A Descartes által kijelölt úton haladt. Ugyanazokat a kérdéseket vetette fel, mint Descartes, de következetesebben oldotta meg azokat. A szellemet és az anyagot Descartes két különálló dolognak tekintette, s ezért "szubsztanciáknak", vagyis olyasmiknek nevezte őket, melyek önmagukban léteznek, és létükhöz nem szükséges a másiknak a

léte. Spinozánál viszont a lélek és a test már nem két "szubsztancia", hanem egy egységes szubsztanciának csupán két "attribútuma" (vagyis két sajátsága). Ez a szubsztancia a végtelen, senki által nem teremtett (causa sui) és örök. A világ egységes, egyetlen szubsztancia van - Isten, avagy a természet (Deus sive natura). A kiterjedés és a gondolkodás nem hatnak egymásra, amint Descartes feltételezte, hanem megfelelnek egymásnak, s ebben a megfelelőségben elválaszthatatlanok egymástól és a szubsztanciától, amelynek attribútumai. A szubsztanciának végtelen sok attribútuma (lényegé től elválaszthatatlan tulajdonsága) van, jóllehet mi ezek közül csupán kettőt ismerünk: a kiterjedést és a gondolkodást. (Az emberben együtt és egymással párhuzamosan nyilvánul meg ez a két attribútum.) A szubsztanciának vannak azután lényegétől elválasztható tulajdonságai és megnyilvánulásai is, a móduszok, ezek

száma is végtelen, ilyenek mind az egyes dolgok, a mozgások stb. Spinozának a világ egységére vonatkozó gondolata és az az elképzelése, mely szerint a reális emberi célok csak az okok következetes felkutatása, feltárása alapján tűzhetők ki, ma is élő, ma is az egyik vízválasztó az elméletek között. NICOLAS DE MALEBRANCHE (1638-1725) a test és lélek descartes-i dualizmusának problémáját idealista módon kísérli meg megoldani. Álláspontja szerint, amit az érzékelés, a tapasztalat a test és lélek kölcsönhatásának tart, csak alkalom, látszólagos, esetleges okozatiság, amelynek mélyén a ténylegesen ható ok, Isten működik. Malebranche a pszichofizikai és természeti okság ellen lépett fel. Felfogása szerint, csak aki gondolkodik, annak van lelke, és akinek lelke van, annak gondolkodnia kell. A descartes-i racionalizmus ilyen átértelmezése lesz az egyik elméleti előfeltevése majd Hume szubjektív idealista

okságfelfogásának. g) John Locke John Locke az angol "dicsőséges forradalom" korszakának, a polgári uralom megszilárdulásának filozófusa, a modern empirizmus megalapozója volt. Az angol monarchia restaurációja nem jelentett teljes visszatérést a forradalom előtti állapotokhoz, s amikor az uralkodó mégis az abszolutizmus visszaállításával kísérletezett 1688-ban, a "dicsőséges forradalom" során könnyedén megszabadultak tőle, s új dinasztiát hívtak a trónra. Kialakult az angol alkotmányos monarchia rendszere: a király uralkodik, de nem kormányoz. A tényleges hatalom a parlament bizalmát élvező miniszterek kezében van Az angol nagypolgárság és a polgárosodott nemesség szilárdan kézben tartotta a gazdasági és politikai hatalmat, a társadalmat a polgári racionalitás elvei hatották át, s így ezek az elvek magában a tapasztalatban igazolódtak. Az emberi megismerést ezért mindenekelőtt a tapasztalat

jelentette, s a 18. századi brit felvilágosodás fő áramlatává az empirizmus vált, noha mellékáramlatként a racionalizmus is jelentkezett. JOHN LOCKE (1632-1704) jogász fiaként született Bristol közelében. Tízévesen élte meg a polgárháborút, majd I. Károly király lefejezését Vegyészetet és orvostudományt tanult Menekülnie kellett Hollandiába. Amikor az újabb angliai forradalom után Orániai Vilmos lett a király (1689), Locke visszatért hazájába. Jövedelmező állami tisztséget töltött be, és gyümölcsöző irodalmi tevékenységének szentelte magát. 1704-ben egy baráti család birtokán halt meg, ahol már 1690 óta idejének legnagyobb részét töltötte. Főbb művei: Értékelés a polgári kormányzatról (1689), Levél a vallási türelemró1 (1690), Értekezés az emberi értelemró1 (1690). Locke nem kételkedett az anyagi világ tudatunk tói független létében, és az ő munkásságának is a középpontjában az ismeretelmélet

állt. Míg Bacon az empirikus eljárás módszerét vezette be, addig Locke a rendszeres ismeretelmélet tulajdonképpeni megalapítójának tekinthető. Célja annak megmagyarázása, hogy miképpen jut az értelem fogalmakhoz. Megismerésünk bizonyosságának fokát akarja meghatározni, és a vélemény és a tudás közötti határokat megvonni. Nála is a tudásunk eredetéről és bizonyosságáról van szó. Locke határozottan szembefordul a velünk született fogalmak, alapelvek (Descartes), sőt erkölcsi elvek feltételezés éveI. Ezek állítólagos általánossága semmiképp sem bizonyítja, hogy velünk születtek U gyanolyan elképzelhetetlen, hogy kezdettől fogva tudattalanul a lelkünkben szunnyadnak, hiszen a képzetek mindig tudatosak. Csak a természetes képességek és hajlamok velünk születettek, minden ismeret viszont szerzett. Születéskor a lélek egy fehér, tiszta papírlapra hasonlít ("white paper", "tabula rasa"), amelyet a

tapasztalat ír életünk során tele. Csakis a tapasztalat minden megismerés alapja. Van külső, érzékek révén létrejött tapasztalat, és belső, reflexióval szerzett tapasztalat. Itt a léleknek olyan tevékenységére és állapotaira gondolt Locke, mint érzés, gondolkodás, akarás stb. E két funkció gondolkodás és érzékelés viszonya az ismeretelmélet fontos témája marad "Semmi sincs az értelemben, ami ne lett volna meg elóbb az érzékekben." Az érzetek a dolgokról szerzett benyomások, míg az ezekről alkotott gondolatok az eszmék. Ezek alkotják gondolkodásunk során az értelem tárgyát A bennünket körülvevő valóság tulajdonságai vagy minőségei között, amelyek létrehívják bennünk az eszméket, megkülönböztetünk olyanokat, amelyek konstansan hozzátartoznak az anyagi realitásokhoz - mint például alak, kiterjedés, szilárdság, mozgás -, ezek az elsődleges minőségek és olyanokat, amelyek csak az érzékelő

szubjektum vonatkozásában állnak fönn mint például szín, íz és szagérzet ezek a másodiagos minőségek. Egy piros tárgy nem piros, hanem olyan tulajdonsága van, hogy pirosnak látjuk. Míg az elsődleges minőségek függetlenek a szubjektum tói, és fennállhatnak rajta kívül, addig a másodiagos vagy levezetett minőségek nem objektívek, hanem szubjektív tulajdonságok, pszichés állapotok. Az elsődleges és másodlagos minőségek összekapcsolása céljából Locke bevezeti az erőfogalmát. A tárgyak bizonyos erővel rendelkeznek, amely révén ránk vagy más tárgyakra hatnak. Érzékek azáltal jönnek létre, hogya tárgyakbóllökések indulnak ki, amelyek az idegpályákon továbbhaladnak, és eljutnak az agyba, a tudat székhelyére. Elménkben ezáltal ideák, azaz eszmék, ismeretek keletkeznek, s az értelem ezeket az egyszerű ideákat rakja össze és osztja fól összetett ideák ra. Egyszerű idea például a piros szín, a gömbölyű alak:

ezekből és hasonló ideákból áll össze, mondjuk, egy alma összetett ideája. Bár az egyszerűideák között is vannak különbségek: hiszen piros szín a valóságban nincs, hanem csak ilyen vagy amolyan alakú testek, a színek csak bennünk, érzeteinkben jönnek létre a külső tárgyak behatására. (Locke minőségeknek nevezte a dolgok azon tulajdonságait, amelyek bennünk fizikailag fölkeltik az ideákat, és így különböztetett meg elsődleges és másodiagos minőségeket.) Az ilyen ismeretelméleti álláspontot, mely minden ismeretünk végső forrását lényegében az érzékelésben látja, nevezzük szenzualizmusnak. A szenzualizmus az empirizmusnak következetesen végigvitt formája. i) George Berkeley GEORGE BERKELEY (1685-1753) ír származású brit filozófus. Tanulmányait Dublinban végezte, majd egy arisztokrata család házi lelké szeként Franciaországban és Itáliában járt tanulmányúton. Visszatérve hazájába püspöknek

választották Fő művei: Értekezés a látás új elméletéró1 (1709), Tanulmány az emberi megismerés alapelveiről (1710), Hülasz és Philonusz három párbeszéde (1713). Locke tanításának folytatója. Amellett érvel, hogy - ha Locke álláspontját következetesen végiggondoljuk - fölösleges és értelmetlen föltételezni anyagi szubsztanciák létét, hiszen a tulajdonságok (akár elsődlegesek, akár másodlagosak) nélküli anyagról nincs semmiféle benyomásunk - ezek csak az elmében vannak jelen. Ezt a gondolatát már kortársai is úgy értelmezték, hogy Berkeley tagadja a külvilág létezését. De lehet úgy is értelmezni felfogását, hogy csupán a külvilág anyagi voltát vitatta. E szerint a dolgok egy univerzális isteni elme ideái - az elsődleges ideák at nem vonatkoztathatjuk el a másodlagosak tóI. Tehát ugyanott, vagyis a szellemben kell lenniük, mint a többi tulajdonságnak. Berkeley szerint a locke-i másodiagos minőségek

elválaszthatatlanok az elsődlegesektől. És mivel Locke szerint is a másodiagos tulajdonságok nem objektívek, hanem bennünk, az érzékelőben jönnek létre, kész is volt Berkeley következtetése: "Mi csak jelenségeket észlelünk és nem testek reális minőségét." Tehát míg Locke azt állította, hogya hegyeknek, a köveknek, a fáknak az ideái vannak az emberi lélekben, addig Berkeley azt bizonygatta, hogy a hegyek, a kövek és a fák ideái azok, amelyekről mi úgy véljük, hogy testi valóságként léteznek. Vagyis, ha a tapasztalat semmi mást nem mutat nekünk, mint ideákat, akkor teljesen jogosulatlanul föltételezünk ideáink mögött valamiféle - Locke által is kifürkészhetetlennek nyilvánított - szubsztanciát! Tehát a testek, a dolgok nem mások, mint érzeteink komplexumai. Létezni tehát annyi, mint érzékelve lenni. Viszont következetesen végigvezetve a gondolatmenetet, szolipszizmushoz juthatunk (azaz annak a

feltételezéséhez, hogy csak maga az elme létezik). Ezt Berkeley Isten "segítségével" igyekszik elkerülni: ha érzeteim nem tőlem függenek, együtt létezésük rendje, jelentkezésük sorrendje nem tetszés em szerinti - valamilyen külső renden alapszik. Amennyiben viszont anyagi szubsztancia nem létezik, akkor ez a rend csakis Istentől származhat. A végtelen isteni elme akkor is érzékeli a tárgyakat, amikor a véges emberi elmék nem - vonta le a következtetést Berkeley. Tehát Berkeley szolipszizmusa csupán módszertani jelentőségű volt, azaz saját álláspontjának alátámasztására szolgáló érvként szolgált. Összefoglalva: A 17. század filozófiája rendkívül gazdag az ezt megelőző évszázadokéhoz képest. Az újkor kezdetének filozófiájára a szélesebb értelemben vett racionalizmus volt a jellemző: nem az elfogadott tekintélyekre, a megszentelt hagyományokra hivatkoztak, hanem a tényekre és a tapasztalat ra, valamint a

maguk és ellenfeleik önálló ítélőképességére támaszkodtak. Elvileg nem számított más, mint a mindenki által megfigyelhető tények, a közkinccsé tehető tapasztalat, valamint az "ész", amely ugyancsak mindenki tulajdona, hiszen az emberi nem legfőbb jellemzője, és helyes használata csak a megfelelő módszer elsajátításától függ. Kétségtelen mechanisztikus jellege ellenére hatalmas fordulatot jelentett az emberi gondolkodás történetében. Ebben az időszakban megváltozott a tudomány és a filozófia feladatairól vallott felfogás is. Cél a természet meghódítása az ember számára. Az angol Bacon, a francia Descartes és a holland Spinoza - a köztük lévő különbségek ellenére - megegyezik a tudás eme új céljának értelmezésében. Az új típusú ember- és társadalomértelmezés (Az emberek természetes állapota és az ésszerűség diktálta szerződés) A reneszánsz és reformáció megnövelte az egyén szerepét

azzal, hogy a társadalmi életben fokozott jelentőségre tett szert az egyéni rátermettség. Különösen elmondható ez a 17 század Angliájáról, ahol Németalföld mellett Európa másik polgári forradalma végbement. A kalandorok kora volt ez, akik közül nemcsak felfedezők és hódítók, hanem a kereskedelmi és banktőke újnemesei is kikerültek. A kibontakozó piacgazdálkodás gyökeresen felforgatta a feudális társada lom rendi viszonyait. Nemcsak a régi arisztokrácia és az újnemesség viszonya volt tisztázatlan, hanem az államhatalom és az alattvalók viszonyát is bizonytalanság jellemezte. Nem csodálkozhatunk azon, hogya korabeli angol gondolkodók az egyént tekintették az "elemi" szociális egységnek, és a társadalmi jelenségek magyarázatánál a végső hivatkozási alapnak. F Bacon írt egy utópiát Új Atlantisz címmel, ez azonban nem a társadalmi egyenlőség és igazságosság meghirdetése volt, mint a Thomas Morusé,

hanem a technika diadaláé Új Atlantiszban - mai fogalmakkal élvevan tengeralattjáró és repülőgép, szintetikus élelmiszerek és légkondicionálás, fogyasztási cikkek tömege és egészségügyi intézményrendszer, laboratóriumok és múzeumok stb. Nagy fontosságot tulajdonított a technika, a kereskedelem és az ipar fejlesztésének. Bacon azonban "a tudás hatalom" eszméjét sok tekintetben még a hagyományos világkép keretei között maradva képviselte, elgondolásai sokszor nagyon naivak voltak. Társadalmi, politikai és szociológiai nézeteit tekintve a tőkés fejlődés érdekeit védelmező, erős központi állam híve volt. Sok esszében fejti ki Bacon társadalmi-politikai nézeteit, melyek kétségtelenül antifeudálisak voltak, de nem volt republikánus. Németalföldnek megfelelőnek tartotta a köztársaságot is, de Angliában a parlamentáris monarchiát vélte elfogadhatónak. Úgy gondolta, hogy a fennálló angol monarchikus

államrendben elterjedhet a tudomány, a tudományos gondolkodás. Demokratának sem volt mondható Sőt, arra a következtetésre jutott, hogy egy jól szervezett államban szükség van a nemességre is, mely korlátozza a királyi hatalom abszolutizmusát, de a királynak is korlátoznia kell az arisztokrácia hatalmi törekvéseit. Ugyanakkor szükségesnek tartotta a (nem túl szabadjára engedett) parlament működését is, amely közvetít a király és a köznép között. Ennek annál is inkább nagy fontosságot tulajdonított, mert a köznépben az elégedetlenség és a lázadás forrását látta. Véleménye szerint a társadalom legfontosabb csoportjai nem a sokak által eszményített középkori lovagság korabeli képviselői, hanem azok, akik iparral, kereskedelemmel foglalkoznak, akiknek támogatása nélkül nem gazdagodhat az ország. TORQuATo TAsso (1544-1595) fő műve 1575-ben jelent meg, A meg szabadított Jeruzsálem címen. Az ellenreformáció hatására

átdolgozta művét, és 1593-ban A meghódított Jeruzsálem címmel adták ki. Tasso - ellentétben például Cervantesselkomolyan vette a keresztény 10vagságot Nála sem hiányoztak ugyan a mesés elemek, mégis A megszabadított Jeruzsálem hagyománykeresés egy olyan történelmi anyagban, melyben népének (olasz!) - és ez vonatkozik kora kereszténységére is - nincs valós hagyománya. "Részleteiben szép, egészében elvetélt kísérlet olyan elő történet írói ábrázolására, melyet kortársa, Shakespeare, saját nemzeti történelmének anyagából valóban megalkotott" - mutatta ki Heller Ágnes A reneszánsz ember c. könyvében (202 o) (Tasso szerint "a változatosság gyönyörűség természetünk számára", s ezt a változatosságot a világ minden jelenségének pillanatonként változó megjelenésében látta.) Közel száz évvel T. Morus Utópiája után 1623-ban jelent meg TOMMAso CAMPANELLA (1568-1639) Napállam c. műve

Természetesen még ez az utópia is sok elemét megőrizte a feudális rendszer nek, az egyházi ideológiának. Ugyanakkor az itt leírt vallásos kultusz inkább az észnek való hódolat formáját mutatta. Emellett rendkívül szigorú maradt, szinte a szerzetesi morált állította eszményképnek. Ugyanis büntetéssel sújtottak mindenkit (ti Napállamban), aki az egyéni érdekeit a közösség céljaival ellentétesen igyekezett érvényesíteni. De - akárcsak Morus Utópiáját - nem szabad pusztán a saját korának állapotából fakadó morális felháborodás utópikus eszményének felfogni a Napállamot. Olyan társadalmi építmény modelljét alkotta meg, amelyben elképzelhetőnek tartotta, hogy a szükségletek adott szinten mindenki számára kielégíthetőek legyenek. Tehát a kor szükségleteinek megfelelő - nem a "nyomor egyenlőségét" tételező -, valóban humanisztikus életmódot vázolt fel. Campanella túlságosan elveszett modelljének

részleteiben, és ez sok naiv elképzelést tartalmaz, de rájött arra, hogy az elosztás "igazságossága" a termelés mikéntjén múlik - ez is társadalmi szinten történik (manufaktúrákban). Mint írta: " mindenki természetes tulajdonságai szerint dolgozván, jól és örömmel végzi természetének megfelelő munkáját" (T. Campanella, 66 o) A kor kiemelkedő filozófus a, T. Hobbes is úgy vélte, hogy a társadalmiság, az államiság, a közösség nem tartoznak az ember lénye géhez, noha levezethetők az emberi természetből. Hobbes is az egyénből igyekezett megérteni a társadalmat. Ha a társadalmat "elemeire" bontjuk, végül - Hobbes szerint fennmaradásukért küzdő egyéneket találunk. Így az emberi tevékenységnek a haláltól való menekülés és az uralomvágy a legfőbb motívumai. Tehát az ember valamennyi tevékenysége vagy fiziológiai, vagy érzéki. Eszerint az élvezet serkenti a tevékenységet, a

fájdalom pedig gátolja A jó az emberi vágyak vagy élvezetek tárgya, a rossz pedig az, amit elutasítunk. Minthogy minden ember életének fenntartására törekszik, végső fokon valami jó után vágyik. Ebből az következik, hogy az emberiség társadalom előtti állapotát a kíméletlen versengés, "a mindenki harca mindenki ellen" jellemzi. Idővel azonban az emberek eljutnak ahhoz az ésszerű felismeréshez, hogya kíméletlen harcból több rossz származik, mint jó, és ezért a harcot békével, a versengést megegyezéssel kell felcserélni. Ezt nevezte Hobbes természeti törvényeknek. Az "emberi természetről" alkotott képe minden, csak nem utópisztikus. Hobbes olyannak írta le az emberi természetet, amilyennek kora embereit valóban látta, ez pedig nem volt hízelgő ábrázolás. A létező és nem a lehetséges embert tekintette az állam "anyagának" Hobbes már a "polgári társadalom" álláspontján állt.

Egyrészt fel kívánta építeni a hatékony polgári állam modelljét (állam és társadalom fogalma nála már és még szinonim), másrészt bizonyítani akarta, hogy ez a modell a "természet törvényeiből" következik, hogy feltétlen, ésszerű és abszolút érvényességű. A "természetes állapot" hobbesi felfogása a szabadság- és egyenlőségfogalomra épül. Mindenkinek szabadságában áll azt tennie, amit akar, amivel hatalmát gyarapíthatja (ugyanis ez az, amit akar). Szabadságában áll hatalmát mások ellenében növelni S miután minden ember egyenlő, mindenki egyaránt képes is erre. Így ha az akarat ugyanarra a tárgyra irányul, akkor az emberek kölcsönösen meg akarják egymást semmisíteni - szabadságuknál fogva. A természeti állapot, a bellum omnium contra omnes (mindenki harca mindenki ellen) állapota áll fenn. Ugyanis az ember önző, kizárólag saját gátlástalan magánérdekeit követő lény, ilyen a

természete: homo homini lupus (ember az embernek farkasa). A természetes álla potban ezért mindenki harca folyik mindenki ellen. Az együttélésben nincs semmi öröm, az emberek élete magányos, szegény, rövid. Még ha valaki nem is óhajt részt venni a harcban, akkor is rákényszerül - az önfenntartás törvénye következtében Ha ő nem semmisít meg másokat, mások semmisítik meg őt. Hobbes szabadságfogalma lényegében azonos a mindennapi élet és gondolkodás szabadságfogalmával, ennek a mindennapi fogalomnak filozófiai szintre való emelése. S ennek lényege az, hogy megtehetjük azt, amit akarunk Minél több a hatalmunk akaratunk megvalósítására, minél kevésbé áll valaki vagy valami "utunkban", annál szabadabbak vagyunk. Hobbes elemzése a természetes állapotról nem fogható fel történelmi analízis nek. Hobbes itt nem valaminő tényleges - az állam létrejötte előtt valójában létezett - "ősállapotot" akart

leírni. Maga is hangsúlyozza, hogy ebben a formában ez az ősállapot valószínűleg sosem létezett, csak sokszor létezett ehhez "hasonló". Hobbes koncepciója a természetes állapotról tudományos absztrakció, a szó szoros értelmében vett tudományos modell. Ha elvonatkoztatunk minden más körülménytől, és csak az emberi természet "hatásait" vesszük figyelembe, akkor ilyen eredményhez jutunk - ebben az értelemben kell felfogni Hobbes gondolatmenetét. Abban az absztrakt modellben, melyet Hobbes a "természetes állapotról" rajzolt, az úgynevezett természetjog érvényesül. A természetjog nem más, mint mindenki szabadsága, hogy saját hatalmát felhasználja az önfenntartásra, s mindent megtegyen, amit e cél szempontjából alkalmasnak érez vagy ítél. Ahol a természetjog uralkodik, ott nincs objektív jó vagy rossz (mindenkinek saját java a jó). Nincs bűn sem, mert a bűn fóltétele törvények létezése. Ennek

felismerése és az ebből fakadó következtetések levonása azonos a társadalmi szerződés megkötéséveI. (Ezt államszerződésnek is nevezhetjük, hiszen Hobbes koncepciója szerint állam és társadalom szinonim fogalmak.) Hobbes részletesen elemzi a társadalmi szerződés sarkpontjait: - a békességre való törekvés és annak betartása; - mindenki mondjon le a mindenhez való jogáról (a természet jog ról), feltéve, ha mások is ezt teszik, mondjon le annyi szabadságról, amennyiről való lemondás a béke fenntartásához szükséges, s eléged jen meg annyi szabadsággal másokkal szemben, amennyivel azok megelégednek vele szemben. A szerződés alapelvei (a béke alapelvei) az észből erednek. Ezeket a "természetes" észben rejlő, minden emberben közös alapelveket, melyekkel az emberek egyesíthetők, nevezte Hobbes "természeti törvényeknek". De bármennyire "természetesek" is ezek az alapelvek, a természetes

állapotban nem érvényesülhetnek. Érvényesülésük a szerződéssel, az individuumok természetjogának feladásával, illetve átruházás ával kezdődik. Egyetlenegy természetjog van, mely át nem ruházható. Ez pedig jogunk saját életünk védelmére. Ahol az ember életére törnek, vagy ahol megfosztják életlehetőségeitől, ott az embernek mindig megvan a joga ahhoz, hogy szembeszegüljön és törvényt szegj en. Ahol a polgári törvény (az állam) nem tud többé gondoskodni polgárai testi épségéről és életéről, ott a szerződés magától felbomlik, elveszti érvényét, és visszaáll a természeti állapot. Mivel a megkötött szerződéseket be kell tartani, s ehhez (tehát az igazságossághoz) kényszerre van szükség, létre kell hozni az államot. Amennyiben az emberek képesek lennének arra - írta -, hogya békés együttélés törvényeit (a természeti törvényeket) kényszerítés nélkül betartsák, annyiban nem lenne szükség

államra. Miután mindenki szerződést kötött (tudjuk: ez nála nem történelmi leírás, hanem tudományos absztrakció), az így létrejött közösség átruházza hatalmát: a) egyetlen emberre; valamely szótöbbséggel egyakaratként döntő közösségre (legyen az arisztokratikus vagy demokratikus karakterű). Ekkor születik meg az állam, a "Leviatán", amelynek mindenki alattvalójává válik. A vallást is csak annyiban tartotta kívánatosnak, amennyiben a tömegeket összetartja, és politikai védőernyőként használható. Isten szavai szerint élni tehát nem más, mint a természeti törvényeknek megfelelően élni. S mivel az állami törvények a természeti törvények megtestesülései (az előbbiek csak az utóbbiak által érvényesülnek) - Isten szavának engedelmeskedni nem más, mint az államhatalomnak engedelmeskedni. A keresztény embert tehát - Hobbes végső következtetései - két dolog jellemzi. Hite Krisztusban, és engedelmessége

az állam, a hatalom törvényeinek. De mi történik akkor - vetette fel a kérdést -, ha az államhatalom megtiltja nekünk hitünket Krisztusban? A válasz erre az, hogy ez nem történhet meg. A hatalom ugyan úr tetteink felett, de nem úr hitünk felett Hinni akkor is hihetünk Krisztusban, ha az államhatalom ezt megtiltja nekünk - cselekednünk azonban min~ dig az ő törvényeinek értelmében kell. A hit privát dolog, s mint ilyen, - szabad, a vallás politikai ügy - és mint ilyen, nem szabad, hanem alá van vetve az egységes politikai hatalomnak. Tehát a helyes társadalmi berendezkedés az, ha az emberek valamennyi jogukat egy abszolút főhatalomra (személyre vagy testületre) ruházzák, kivéve azt a jogot, hogy a mindennapi életükben és a gazdálkodásban saját józan eszük belátása szerint járjanak el. Az állam politikai hatalma azonban abszolút: hogy mi a jó, és mi a rossz, sőt, hogy mi a vallás, és mi a babona, azt az államhatalom tetszése

szerint dönti el. Ennek fejében viszont megvédelmezi az embereket a külső támadások és az egymás közötti jogsértések ellen. Ebből a szempontból a vallás is hasznos: az ateista Hobbes úgy vélte, hogya nép, e "hatalmas, de rosszindulatú fickó" féken tartásához szükség van a vallásra. Hobbes összkoncepciója nem mérhető az akkor kibontakozó polgári elméletre gyakorolt hatásán. Hobbes közvetlenül filozófiai hatása Angliában jelentéktelen volt, de nem így a kontinensen. R Descartes A filozófia alapelveinek előszavában a filozófiát megelőző bölcsesség négy fokáról írt, amelyet egy ötödik egészít ki: egy olyan morálfilozó fia, amely az ő filozófiai módszerét követi. Ez az etika szintén matematikai módszerrel épülne fel. Etikai felfogását a következőkben lehet összefoglalni: 1. engedelmeskedj az ország törvényeinek, és ragaszkodj a katolikus valláshoz; 2. cselekedj szilárdan és határozottan; 3

próbáld inkább önmagadat legyőzni, mint akörülményeket, és ne építs a szerencsére. A helyes cselekvéshez alapvetően helyes ítélőképesség szükséges. Descartes szerint a szenvedélyek természetüknél fogva mind jók, de megvan bennük a hajlam a túlzásra és arra, hogy elménket megzavarják. Ezért szükséges, hogy akaratunkkal kordában tartsuk őket. Ez a szabályozás racionális erőfeszítés, amelynek sikerét elősegíti a nagylelkűség vagy emelkedettség erénye: a világhoz való helyes viszony, amely a helyes önértékelés en alapul. Descartes szerint az erkölcsi problémák alapvetően megismerési problémák: a jónak a kívánása az igaz ismeretből, a rosszé a tévedésből ered. De a tévedés forrása részben akarati gyengeség. Descartes töredékes, sok tekintetben a sztoicizmus ra emlékeztető etikai felfogása szigorúan intellektuális jellegű. Ezt némileg csökkenti az akarat szerep ének túlhangsúlyozása a szenvedélyek

megfékezésében. Szókratészhez hasonlóan azonban úgy vélte, hogy az igazság világos ismerete jó cselekedetekhez vezet. Descartes-nak meggyőződése volt, hogy az igazság tudása maga után vonja a szellem szabadságát, kiiktatván a szenvedélyt és az önkényt, melyek gúzsba kötnek. A szenvedélymentesség alapján válasszunk mérsékelt nézeteket, hiszen a szélsőségek a szabadság ellen hatnak. Descartes társadalmi nézeteiben és etikájában (is) a gazdaságilag feltörekvő, de a politikában alávetett francia polgárság kompromisszumos nézetei tükröződtek. E kompromisszumra B. Spinoza nem kényszerült a polgári Hollandiában (bár más jellegű megegyezésre való hajlandóság könnyített volna egyéni helyzetén). Ő már az ember "öntökéletesedésének", a szabadsághoz való eljutásnak a folyamatát tárgyalta. Az ész hatalmáról szól, amely képes az indulatokat megfékezni. Vizsgálta, hogy miként kell az értelmet

tökéletesíteni, és a világos gondolkodást megzavaró testi hatások tói megszabadulni, és eljutni a lélek csendj éhez, a szabadsághoz, mely egyúttal a boldogság is. Spinoza az, aki kidolgozta a modern kor sajátos filozófiai szabadságfogalmait - nemcsak az "akarat szabadságának" elméletével, hanem a mindennapi szabadságfogalommal szemben is. Nála jelenik meg először a szabadság mint a személyiség önkibontakozása, továbbá a szabadság mint felismert szükségszerűség. Spinoza szerint az ember szabadsága a szükségszerűség fölismerésén alapszik: csak az ész által lehetünk szabadok, uralkodhatunk szenvedélyeinken. Nem kell persze megfosztanunk magunkat minden szenvedélytől és örömtől, és anyagi javakra is szükségünk van egy bizonyos mértékben, az igazi szabadságot és az erényt s ezzel együtt a boldogságot azonban csak a szubsztanciával, a természettel, Istennel való erkölcsi azonosulás révén kaphat juk meg, Isten

értel mi szeretete (amor Dei intellectualis) révén. Spinoza istenfogalma nem vallásos istenfogalom, legföljebb egy észvallás, egy magasabb rendű vallás istenfogalma, melynek az egyes, létező vallások (a protestáns, a katolikus, a zsidó) csupán tökéletlen megvalósulásai. Etikájában Spinoza bizonyos értelemben ugyanazt tanította, mint a kereszténység, ám a keresztény tanításokat idealista alapokról materialistára, a hit alapjáról az értelemre helyezte. Társadalomfelfogásában ő is a természet jogból indult ki, amely mindent megenged, ami a természet egyetemes törvényeiből fakad. Az állandó ellenségeskedés miatt az emberek nem tudtak élni ezzel a joggal, ezért önként lemondtak róla az állam javára egy szerződésben, ami azonban nem örök érvényű. Szerinte a hatalom csak eszköz az emberi boldogság biztosítására. Az állam végső célja nem az uralkodás - írja -, sem pedig az emberek félelemben tartása, másnak joghatalma

alá való rendelése, hanem ellenkezőleg, minden ember megszabadítása a félelemtől. Alapvető cél: amennyire csak lehetséges, biztonságban éljünk, azaz, hogy természetes jog legyen a létezés. Az ésszerűen felépített állam célja nem az, hogy az embereket eszes lényekből vadállatokká vagy automatákká tegye, hanem ellenkezőleg, az állam célja valójában a szabadság feltételeinek biztosítása. Egészen természetes ezek alapján, hogy Spinoza a legmegfelelőbb államformának a demokratikus köztársaságot tartotta. Az emberek nem úgy ruházzák át természeti jogukat másokra, hogy nekik azután ne legyen beleszólásuk, hanem azt a többségre bízzák, amelynek ők is részei. Ily módon az emberek mind egyenlők maradnak, amilyenek a természeti állapotban voltak. Mindezzel együtt lényeges követelménynek tartja a gondolat- és szólásszabadságot, amely nélkül hitszegővé, hízelkedővé válnak az emberek. Hobbesszal szemben Spinozánál a

szuverén hatalom is megsértheti a szerződést, s ezért a morális tiltakozás meghatározott körülmények között lehetségessé, sőt szükségessé válik. Ez az erkölcsi tiltakozás ellentmond Hobbes etikájának, de teljesen harmonizál a Spinozáéval. Az abszolút individualisztikus antropológiából kiindulva Hobbes - gyakorlatilag következetes en - száműzte az erkölcsi objektivációkat és az erkölcsi magatartás önálló mozzanatát rendszeréből. Ezt a lépést Spinoza nem tudta és nem akarta megtenni Ő is individualista antropológiából indult ki: a következetesség nála is azt kívánná, hogy Hobbeshoz hasonlóan - kivesse az erkölcsöt rendszer éből. De Spinoza ezt nem tette meg A filozófia történetének ez az egyik legkövetkezetesebb gondolkodója "zseniális követ- kezetlenséggel" igazolja az erkölcsi (morális) attitűd jogosságát. Mikor következtetéseiben eljut addig a gondolatig (ameddig Hobbes is eljutott), hogy az

ember számára az jó, ami hasznos, egyszerre "megfordítja" ugyanezt az összefüggést. Ettől kezdve: hasznos (igazán hasznos) az, ami jó. Az ember számára a leghasznosabb (a legjobb) egy másik erényes ember - így Spinoza. Spinoza zseniális következetlensége sokkal közelebb áll hozzánk - ha nem is értelmünkhöz, de értékeinkhez és életvitelünkhöz -, mint Hobbes ugyancsak zseniális következetessége (Heller Ágnes: A polgári társadalom racionalista utópiája. 649 o) Spinoza mennyiségi szubsztanciája minden minőséget megszüntet, mindennek végső, mozdulatlan alapja (akár az ember által teremtett dologi világ végső megtestesüléseként), a tőke, melynek a tevékeny szubjektum is csupán módusza. G W LEIBNIZ minőségi szubsztanciái viszont az eleven, tevékeny szubjektumok: de ez a világ már a múlté, filozófiailag már csak elvontan megfogalmazhatóvilág. Leibniz 1693-ban megjelentetett egy, a népek jogaival foglalkozó

dokumentumgyűjteményt (Codex iuris gentium diplomaticus). Ennek előszavában a jogot mint az erkölcsi erő egyik fajtáját, és a kötelességet mint morális szükségességet határozta meg. Egy későbbi magyarázatában az igazságosságról azt mondta, hogy az nem más, mint a bölcs ember szeretete Még a rossz cél is azért vonz bennünket, mert a jó vagy a tökéletes látszatát kelti bennünk. A bölcsességró1 c. tanulmányában az ember erkölcsi tökéletességét a szabadságban és a tetterőben látja. Spinozához hasonlóan a tökéletességben való előrehaladás legalkalmasabb eszközének az értelem fejlesztését tekinti. Semmi sem szolgálja jobban boldogulásunkat fejtegeti -, mint értelmünk megvilágosodása és akaratunk gyakorlása abban, hogy mindig értelmünk szerint cselekedjünk. 1688-ban Orániai Vilmos foglalta el az angol trónt, és J. Locke elméletileg igyekezett legitiminálni ezt a "dicsőséges forradalom" ál tal

létrehozott kormányzatot. Ehhez válaszolnia kellett arra a kérdésre, mikor törvényes egy új kormányzat. Hobbeshoz hasonlóan, a természeti állapot jellemzéséből indult ki. De ez nála nem társadalom- és erkölcselőttiséget jelent, hiszen feltételezi, hogy az embereknek már tulajdonuk van, és tartós társadalmi rendben élnek. A tulajdonra a munka jogosítja fel az embert. A természeti állapotban ez a tulajdon akkora, amekkorát az ember használni tud Ezért követelésekkel lépnek fel egymással szemben, és érdekeik önzővé teszik őket: másokkal szemben szigorúbbak, mint önmagukkal szemben. Közhatalom híján az egymástól elszenvedett sérelmek büntetlenek maradnak Minthogy nincs pártatlan bíró, a viták háborúságokhoz vezetnek. Ezért a természeti jogok védelmét szerződés útján egy olyan közhatalomra kell átruházni, amelyben meg lehet bízni. Főleg a tulajdon védelme miatt szükséges ez, hiszen nélküle - Locke szerint - a

személyes szabadság elképzelhetetlen. A szerződés megkötése után az emberek hatalmukat átadják a közmegegyezéssel elfogadott kormányzatnak, de egyben korlátokat is szabnak a hatalom gyakorlása elé. Ilyen például az a követelés, hogy érvényes törvényt csak többségi alapon lehet hozni. Locke a liberális demokrácia elméleti alapjait fektette itt le. De az új hatalom legitimitásának igazolásánál nem kis nehézségekkel kellett szembenéznie. Noha azt hirdette, hogy az ember szabadságát nem idegeníthetik el, megengedi a tulajdon elidegeníthetőségét. Ez viszont oda vezethet, hogy sokan teljesen elszegényednek, mások szolgáivá lesznek, és munkájukkal uraik vagyonát növelik. Tehát a társadalmi egyenlőtlenség a természeti állapotot megszüntető társadalmi szerződés eredménye. Mint említettük, Locke a többségi elvet tartja az érvényes törvényalkotás alapjának, de a hatalmat szerinte mégis egy, a többség által

ellenőrzött kisebbségnek kell gyakorolnia, éppen a többség érdekében. Felmerül azonban a kérdés: hogyan nyilvánít a többség véleményt? Locke megelégszik a hallgatólagos véleménynyilvánítással, amely a törvényeknek való engedelmességben fejeződik ki. Ez az érvelés tökéletesen megfelelt az egymással kiegyező, majd szövetkező földbirtokos arisztokraták és vagyonos polgárok érdekeinek, akik biztonságot akartak a királyi önkény és az alulról eredő fellépésekkel szemben. A hatalmi ágak megosztásáról van szó, de csak egy szűk eliten belül. Törvényes kormányzást és ellenőrzést ígértek, feltéve, hogy ők hozhatják és ellenőrizhetik a törvényeket. "A király uralkodik, a parlament kormányoz." De Locke azért tovább is lépett Bizonyos körülmények esetén (élet vagy tulajdon elleni támadás, szerződésszegés) mégis elfogadhatónak tartja az engedetlenséget. A polgári kormányzat illetékességét a

vallás tárgyában bizonyos határok között szükségesnek tartotta. Látta azt a különbséget, amely tisztán és világosan fennáll az állam és az egyház feladatai között. Ebből következik, hogya két intézmény jogait és jogkörét szigorúan elhatárolta egymástól, mert az egyik feladata az emberrel és evilági javaival törődni, a másiké a lélek örök üdvösségével foglalkozni. Egy államnak nincs tehát joga valami vallási hit elrendelésére, és egyet len egyház sem üldözheti a rivális egyház híveit, egyházon szabad és önkéntes társulást értve. Locke azt hitte, hogy ezzel egyszerre lerakta a vallási türelmességnek elméleti és gyakorlati alapjait. Locke türelemkoncepciója nem más, mint a Hollandiában termett következetes vallásszabadságnak józan empirizmussal az angol viszonyokhoz való "hozzámérséklése". Az angol "dicsőséges forradalom" filozófusa, Locke álláspontja a vallás kérdésében

sokkalta bátortalanabb volt, mint Spinozáé (vagy akár Hobbesé), hiszen szerinte minden vallást "el kell tűrnie az államnak" - kivéve az ateistákét és a katolikusokét. A gondolat radikalizmus ának ez a csökkenése logikailag (tisztán eszmei tartaimát tekintve), történetileg, konkrét társadalmi funkcióját tekintve pontosan megfelelt az angol polgári forradalom 17. századi menetének restaurációval és kompromisszummal végződő állapotának. Locke a szabadelvű (későbbi kifejezéssel élve: liberális) nézetek megalapozója volt. A parlamenti alkotmányosság ügyét képviselte. Az Értekezések a polgári kormányzatról c művében fejtette ki, hogy az államhatalmat meg kell osztani a nép és a király között, amint az meg is történt a Ill. Vilmos által aláírt Jogok Bullájában (Habeas Corpus Act; 1679, Bill of Rights; 1689). Locke kidolgozott egy olyan filozófiai rendszert, amely főbb variánsaiban mind a mai napig tükröződik

az angol polgári (liberális) politikai berendezkedésben. Tehát Hobbes, Berkeley (és Hume) pesszimizmusa nem ingatta meg az angol polgárság optimizmusát. Hobbes (és Hume) az elmét, Berkeley az anyagot, támadta, vetette el (Hume szkepticizmusa szerint - mint majd látni fogjuk - a mindennapi gyakorlat és a magasabb rendű eszmevilág ellentmondásban van, de erről nem kell tudomást venni.) Ne kergessünk utópiákat! De az elmét pallérozni kell. Az elme "pallérozásáról" JOHANNES AMos COMENIUS (1592-1670) cseh-morva származású pedagógus már a 17. század közepén több munkájában is értekezett (Az 1650-es években Sárospatakon a gyakorlatban is alkalma volt kipróbálni.) Ő is harmóniára törekedett, melyet az emberi bölcsesség segítségével kívánt elérni. Meglátása szerint az emberi elmét három baj sújtja: elménk tévelygése, erőnk szüntelen pazarlása, reményeink állandó meghiúsulása. Ezért olyan egyetemes ismeretrendszer

kidolgozását tűzte ki célul, amely mindenki számára egyformán útmutatót adhat Eszménye apansophia volt, jámborság és természetismeret egyfajta szintézise, amely tévedésektől mentes filozófia, a tudományok tudománya, nem pedig szétforgácsolt ismeret. E színtézis megvalósítható, hiszen - véleménye szerint - a világ természeténél fogva egységes és így az ember (a világ, a természet része) is az. (Az embert az állattól értelme, beszédképessége és Istentől kapott "halhatatlan" lelke különbözteti meg.) A rend, a harmónia alapján a világhoz (a természethez) az érzékeken, a gondolatokhoz az értelmen, Istenhez a hiten keresztül lehet eljutni. Az eddigiekben is látszott F. Bacon hatása, de ismeretelméletében kifejezetten támaszkodott a nagy angol gondolkodóra. Átvette annak empirizmusát és induktív módszerét: igazsághoz az okok megismerésén keresztül juthatunk. A klasszikus, antik pedagógia elvét követve

vallotta, hogy az embereket az élet számára kell tanítani. Ezt hirdette azon elv tudomásulvétele mellett, hogy az evilági lét a túlvilági életre való felkészülés. Ú gy vélte: egyrészt e világon minden az emberért van, őt szolgálja, másrészt az ember az örökkévalóságnak rendeltetett. A túlvilágra való felkészülésnek három területét, fokozatát jelölte meg: 1. a tanulás (önmagunk és a bennünket körülvevő világ megismerése); 2 az erkölcsösség (önmagunk feletti uralkodni tudás kialakítása); 3. a vallásosság (Isten felé való törekvés). Ehhez társul három, a lélekben meglévő erő: az értelem, az akarat és az emlékezet A Didactica Magna iskolaterve életszerű modellje lett az újkor alapvető iskolaszervezeti tagolódásának. Újszerű volt hét osztályos iskolatervezete, melyek mindegyikében "minden"ről tanultak a diákok, koncentrikus an gyarapodó és mélyülő körökben: az egyetemes tudás

megteremtésére törekedett. Comenius azt követelte, hogy az ember ne idegen tudástói, hanem saját értelmétől vezettesse magát. Eredeti forrásokat és ne a "tekintélyeket" használjuk Arról beszélt, hogy mindig előbb kell következnie a dolognak, és csak azután a fogalomnak. Erre kell - véleménye szerint - alapozni a pedagógiát és nem a dogmákra. Másik nagy művében, az Orbis pictusban 150 leckében és csatolt képekkel a "teljes világot" mutatta be. FELVILÁGOSODÁS A francia felvilágosodás jellemzői ,,A. felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék. Magunk okozta ez a kiskorúság, ha oka nem értelmünk fogyatékossága, hanem az abbeli elhatározás és bátorság hiányában van, hogy mások vezetése nélkül éljünk vele. Sapere aude! merj a magad értelmére támaszkodni! - ez tehát a felvilágosodás

jelmondata" (Immanuel Kant: Válasz a kérdésre: Mi afelvilágosodás?). A felvilágosodás szellemi áramlata a 17. század végétől bontakozott ki, virágzását a 18 század második felében érte el, de hatása a 19. század elején is érezhető volt, illetve maradandó kulturális értékek, irodalmi művek fűződnek e szellemiséghez Európa egész területén, így Kelet-Európában és Magyarországon is. A 18 század az "ész százada" volt, de szükséges felhívnunk a figyelmet arra, hogya racionalizmus egyoldalúsága nem mindegyik, a felvilágosodáshoz tartozó gondolkodót jellemezte. Sokan felismerték, hogy az ember nemcsak gondolkodó, hanem érző lény is, s többen felfigyeltek arra a káros folyamatra, ami a civilizáció kibontakozásával egyidejűleg ment végbe, s nyomasztóan hatott az egyénre. A 18 századot a romantikus mozgalom (nem tévesztendő össze a romantikával!) is jellemezte, a bölcselők egy része (pl. Rousseau)

meghirdette a természet és az ember harmóniáját, s a civilizáció negatí v hatása elől a "vissza a természethez"! jelszó követését ajánlotta. A 18 századi franciák körében rendkívül népszerűvé vált a sensibilité (érzékenység) eszménye, ami az érzelmek, a másokkal való együttérzés, a szimpátia fogalmát is jelentette egyben. Az irodalmi alkotások ked velt témája a szerencsétlen sorsú emberek, nyomorban élő családok megsegítése valamely vagyonos nemes ember által, "nemes érzelmeiből fakadóan". A város, az iparosodás negatív tendenciái elől a falusi, vidéki életbe való menekülést fogalmazták meg, s követte is ezt az életmódot a kor szám os értelmiségije. A sensibilité elve kizárta a hűvös, józan megfontolást; az érzelmeknek természetük szerint mindig szenvedélyesnek, hirtelen feltörőknek s hevesnek kell lenniük. A támogatás ra szoruló elesettek a szentimentalizmus szerint sohasem a

városiak, hanem a vidék szegényei. Mire vágytak az "érzékenyek"? Élénk, szenvedélyekk el teli, egyéni életre. Az ember nem lehet a ráció által irányított gépezet, amely eszével egyre nagyobb területek et hódít el a természettől, s a rohamosan fejlődő iparosodás révén egyre nagyobb kárt is okoz a természetben. A romantikusok nagy érdeme annak felismerése, hogy az ember nemcsak a külső környezet (természet) rombolója, hanem az emberi természeté is. Szerintük az egyéni szabadság nem valósulhat meg a növekvő gazdagságban, a vagyon- és pénzhajhászásban; erre alkalmasabbnak vélték az utilitárius elvekkel homlokegyenest ellenkező nézeteket. Az individuum szabadsága nem a haszon mennyiségével, mértékével mérhető. Az ember mint érző lény fogékonya magasztos erkölcsi normák, a természeti szépség iránt. A szépség, a harmónia adott esetben többet jelent - akkor is, ha nincs konkrét haszna -, mint egy ipari

üzem által megtermelt nyereség, haszon. Bertrand Russell szellemesen fogalmazta meg az utilitárius eszmeiséget és a romantikus nézeteket vallók közötti különbséget. A giliszta hasznos, de nem szép, a tigris szép, de nem hasznos, az utilitarista a gilisztához, míg a romantikus inkább a tigrishez "vonzódik". A természeti szépség, valamint az ember természeti szépséget utánzó, tökéletességre törekvő alkotásai kívánatosak a romantikus ok számára. A 18 században megerősödnek a szépség leírására, megragadására törekvő művészeti ágak, s e század az esztétika virágzásának kezdete is egyben. Maga a fogalom is e kor terméke, s mind a francia, mind anémet kultúrkörben a felvilágosodás képviselői egyúttal az esztétika jeles művelői is. E mozgalomnak nagy alakja volt a francia Rousseau, de az irányzat igazi hazája és befogadója a német föld. Angolhon sem maradt érintetlen e nézetektől. Ezzel egyidejűleg a

felvilágosodás észkultusza, az ember cselekvő, természet- és társadalomformáló erejébe vetett hit (helyesebben, "ésszerű belátás") is fénykorát élte. Az ember értelmes lény voltának kiemelése, az emberi élet "ésszerű" rendjének hirdetése Hollandiában és Angliában a 17. században vette kezdetét A felvilágosodás gyökerei e századra nyúlnak vissza, s e szellemi mozgalom elő készítői között szaktudósokat (Galilei, Newton) éppúgy találunk, mint filozófusokat (Hobbes, Spinoza, Locke). A fent említett gondolkodók valóban előkészítői voltak az ész tekintélyére alapozott szellemi áramlatnak. Az ember korlátlan lehetőségeinek feltételezése egyúttal maga után vonta a vallási előírásokhoz való viszony megváltozását. Sőt, felmerült az a gondolat is, hogy Isten a világ teremtője, de ezt követően már nem avatkozik bele a világ és az ember sorsának irányításába (deizmus). Isten létezésének

teljes tagadásáig (ateizmus) az "ész századában" is csak kevesek jutottak el. A felvilágosodás bölcselőinél ugyanakkor megfigyelhető a hagyományos vallási tanok bírálata, s bizonyos metafizikaellenes tendenciák megerősödése. Ők már egyértelműen leszámoltak a skolasztika filozófiájával, a kinyilatkoztatás és a hittitkok dogmája - elméleteik ben - a "régiségek lomtárába" került. Az észre alapozott központi tannak megfelelően erősen felértékelődik a tudományok szerepe, különösen a tapasztalati és a kísérleti tudományok népszerűsége nő a spekulatív bölcselet rovására. A természetmagyarázat újszerűsége mellett az emberi társadalom berendezkedésének megváltoztatását is felvetik először gondolati szinten, majd a tettek terén is. Ha a természeti folyamatokbóllehetséges az abszolút tekintély kiiktatása, akkor nincs ez másként a társadalom területén sem. Mint korábban a holland Grotius vagy

az angol Hobbes és Locke filozófiai nézetei tárgyalásakor láthattuk, új társadalomirányító tekintélyek megfogalmazására törekedtek. Az örökletes hatalommal rendelkező, minden jogot önmaga személyében megtestesítő uralkodó helyébe legalábbis elméleti szinten - a törvény, a jog, a természeti törvény fogalmai lépnek. A törvény mindenkire nézve egyformán kötelező, nem kivétel ez alól még a király sem, reá a természeti törvény előírásai rónak kötelezettségeket. Az erre az eszmeiségre épülő angol, amerikai, francia alkotmányok megfogalmazták: a törvény előírásai mindenkire, államelnökre vagy miniszterelnökre is érvényesek. Ezekben a gondolatokban az a törekvés jut kifejezésre, hogy az ember sem a természeti, sem a társadalmi folyamatokban nem tűr meg semmiféle önkényt, az ember saját sorsának formálójaként akar fellépni. Természeti és társadalmi környezetét képes megismerni, s ennek révén a ráció

segítségével az emberi szükségleteknek megfelelően alakítani. Ha az ember ebben a folyamatban tevékenyen részt vállal, akkor nincs szüksége rajta kívül álló értelmes irányítóra, saját döntéseiért önmaga viseli és vállalja a felelősséget. Az angol felvilágosodás tág fogalmában Locke, Newton, Adam Smith, Toland, Joseph Priestley vagy Hume eszmerendszere egyaránt benne foglaltatik; s néhányuk (főleg Locke és Hume) A francia felvilágosodás első jeles képviselője CHARLEsmunkássága LoUls DE SECONDAT BÁRÓ, MONTESQUIEU (1689alapvető módon 1755), aki közgazdasági, jogi, politikai és filozófiai tanaival befolyásolta a 18. egyaránt jelentős et alkotott. Nemesi századi francia családból származott, jogi tanulmányait Bordeaux-ban és eszmevilágot. Párizsban. A fény százada (siécle des lumiéres) Franciaországba is beköszöntött. A világról, az emberről és a társadalomról új képet igyekezett kidolgozni e filozófiai

alapokon nyugvó, de más területeken is érvényesülő szellemi áramlat. A francia felvilágosodás a társadalomfilozófiai kérdéseket állította vizsgálódása homlokterébe. A korábban a filozófia részeként számon tartott természetvizsgálatot átutalta a fokozatosan megerősödő és önállósuló természettudományok körébe. Már Hume eltekintett az emberi test felépítéséről, fiziológiájáról szóló elemzésektől, a franciák pedig szintén az ember etikai és politikai motivációit helyezték előtérbe. Montesquieu végezte. Fiatalon a bordeaux-i parlament elnöki tisztét is betöltötte 1728-30 között tett európai körutazás a alkalmával Magyarországra is eljutott. Művei közül kiemelkedik: a Perzsa levelek (1721) c. levélregény, amely a korabeli francia erkölcsök bírálatát adja, szellemes és egyúttal figyelemfelkeltő formában. Elmélkedések a rómaiak nagy ságáról és hanyatlásának okairól (1734) és a Lesprit des lois (A

törvények szelleméró1, 1748) politikai és társadalom elméleti tanairól adnak hű képet. Montesquieu hatékonyan elemezte a különféle alkotmányokat, államformákat, a társadalmi intézmények változás ának okait, a természetjog, az egyéni szabadság és az egyéni jogok megnyilvánulási formáit. Az angolliberális elődökhöz hasonlóan a törvényhozói, a végrehajtói és a bírói hatalom szétválasztása mellett foglalt állást. Vizsgálódása kiterjedt az adott állam földrajzi elhelyezkedésére, éghajlatára, erkölcseire, szokásaira, eszméire és vallására egyaránt. Az államszervezet a közjó fenntartása érdekében jött létre. A törvényeknek kell szabályozniuk a társadalom életét, s ezek megalkotásában a lakosságnak is szerepet szánt. Az ember kétféle törvény uralma alatt él: 1 természeti törvények (az önfenntartás, a társas lét, a béke törvénye), 2. az emberek által alkotott törvények. A természetjog és a

pozitív - az emberek alkotta - jog egyaránt szabályoz, bár az utóbbi erősebben érvényesül. A pozitív jognak mentesnek kell lennie a belső ellentmondásoktói, nehogy önkényes értelmezésre adjon lehetőséget. A közjog a kormányzat és a kormányzottak viszonyát; a polgári jog az állampolgárok egymáshoz való viszonyát; a nemzetközi jog a népek közötti viszonyt szabályozza. A vallásháborúk, a különböző nemzetközi konfliktusok korában igen figyelemreméltó az a nézete, hogy a békeszerződés csak akkor tekinthető igazságosnak, ha a korábbi harcoló felek közt nincs diszkrimináció, s mindkét nép fennmaradását szavatolják. "Egy-egy társadalom megszületésekor a közösség vezére teremti meg az intézményeket: később az intézmények formálják az irányítókat" (A rómaiak nagysága és hanyatlása. Magyar Helikon, Bp., 1975 7 o) Róma kapcsán megfogalmazta alapvető gondolatait a nép és az uralkodó közötti

szerződésről is, mégpedig azt hangsúlyozva, hogy a megkötött szerződés nem öröklődő, az utóddal szemben már nem kötelező érvényű. A római erények közül elismeréssel szólt az önbecsülés, a család- és hazaszeretet erényéről. A közjó iránti közönyösség, valamint az erkölcsök hanyatlása az állam vesztét okozzák Az erkölcsök hanyatlása inkább oka az állam bukásának, mint a törvények be nem tartása. "Egyszóval, egy szabad, vagy állandóan cselekvő kormány csak akkor tud fennmaradni, ha képes, saját törvé alapján, döntéseinek a kijavítására." (1 m 81 o) Montesquieu a római köztársaság nagyságában látta a romlás okát, ugyanakkor általános érvényű megállapítása, hogy egy köztársaságban, ha mindenki nyugodt, akkor az az állam bizonyosan nem szabad. A politikai szervezeten belül az egység meghatározása nehéz, kétértelmű dolog. A valódi egység harmonikus, vagyis mindegyik fél

szembenállásuk ellenére is az egész társadalom javán munkálkodik. A francia bölcselő szerint a római érzelmek és gondolatok megrontásához az epikureusok szektája is hozzájárult. "A vallás mindig is az emberi erkölcsök legjobb garanciája volt; a rómaiaknál ehhez még az is hozzájárult, hogy a vallásos érzület összekapcsolódott a hazaszeretetükkel." (1. m 90 o) A hagyományos római erény Róma nagyságához vezetett, míg ezen érzületek megromlása a bukást idézte elő. Montesquieu az önszeretet és önmegőrzés problematikáját is tárgyalta, mégpedig a sztoikusok öngyilkosságtanával kapcsolatban. Az énünk túlságos szeretete bír rá énünk feláldozására. A tett annyira lefoglalja az egyént, hogy nem látja a halált, mivel a szenvedély csak megérezni képes valamit, de meglátni soha. Az emberek nehezen mondanak le arról, ami életük célját képezte. Mégis elfoghatja őket olyan érzés, hogy szívesen lemondanak

minden további "szenvedésükről". "Miért kívánják, hogy tovább dolgozzam a társadalomért, holott már beletörődtem, hogy semmi közöm hozzá, s hogy akaratom ellenére ragaszkodjam olyan megállapodásokhoz, melyek nélkülem jöttek létre? A társadalom a kölcsönös haszon elvén alapszik; ha egyszer terhemre van, ki akadályozza meg, hogy lemondjak róla? Követelheti-e a fejedelem, hogy alattvalója maradjak, ha alattvalói voltomból semmi hasznom többé? Engedelmeskednem kell a törvényeknek, ha a törvények uralma alatt élek; de ha már nem élek alatta, vajon megköthetnek-e továbbra is?" - teszi fel a kérdések egész sorát a Perzsa levelek (LXXVI.) szerzője Az életről való lemondás joga kapcsán fogalmazza meg azokat a problémákat, amelyek az egyén szabadságára és kötelességeire vonatkoznak. Az egyén rendelkezik saját magával, vagy a törvényen alapuló berendezkedés már elvitat ja ezt a rendelkezési jogot tőle?

Ezt a kérdést már a sztoikus ok is feltették, s emlékezzünk, hogy olyan következtetésre is jutottak, hogy az egyén saját magát is letétbe kapta a sorstól, s kötelessége ezt kamatoztatni (1. Seneca: De tranquillitate animi - A lelki nyugalomról). Montesquieu kevélységből származóknak vélte azokat az eszméket, amelyekkel az egyén önmaga feletti rendelkezését hirdeti. Az ember nem veszi észre parányi voltát, s mindenképpen szerepet akar játszani a mindenségben. Az egyén halála (a lélek elválás a a testtől) nem jelent semmit a mindenségben uralkodó rend és célszerűség szempontjából. "Azt képzeljük, egy magunkfajta tökéletes lény megsemmisülése lealacsonyítja az egész természetet; s nem gondoljuk meg, hogy egy emberrel több vagy kevesebb a világon, sőt: valamennyi ember együttvéve, százmillió hozzánk hasonló emberfő sem egyéb, mint széthulló csöpp kis atom, melyről Isten csak azért vesz tudomást, mert tudása

végtelen" (Perzsa levelek Európa, Bp., 1981 LXXVI) Az embereket kényszeríteni lehet különböző cselekedetek végrehajtására. A zsarnokságnak különféle formái vannak, az is zsarnokságnak számít, ha valaki erőszakkal viszi népét az ún. szabadság felé. "Nincs kegyetlenebb zsarnokság, mint az, amelyik a törvények nevében, a jog színeiben cselekszik; amelyik épp azokkal az eszközökkel végez áldozataival, amelyek megmentésüket kellene szolgálják" (A rómaiak nagysága és hanyatlása 128. o) Montesquieu felismerte az emberi gyarlóságból eredő káros vonásokat, a jellemhibák (hízelgés, becstelenség, bűn, besúgás) össztársadalmi méretekben jelentkező negatív hatását. A hatalom megtartásának különböző eszközei vannak, de nincs olyan hatalom a földön, amelyik mindenre kiterjed, ilyen nem volt és nem is lehet soha. A legnagyobb hatalomnak is megvannak a korlátai. Az állam fenntartására törekedve egyre

nagyobb adók beszedését is elrendelheti, s Montesquieu szerint az erejét vesztett államnak van legnagyobb szüksége az adókra. A nép teherviselésétől függetlenül is növeli azokat, minél nehezebben viseli a lakosság a terheket, annál nagyobb terheket ró rá. Montesquieu máig érvényes megállapítása: "Azt a birodalmat, amelyet fegyverek hoztak létre, csak a fegyverek tarthatják fönn." (1 m 178. o) Vallási kérdésekben elutasította a felesleges vitákat. Kifejtette, hogy a vallások között a legádázabb harcot éppen az egymáshoz legközelebb állók vívják (Perzsa levelek LX.) A zsidó vallás a vén törzs, amelyből két ág, a kereszténység és a mohamedanizmus fejlődött ki. A zsidóság éppen ezért magát tekinti minden szentség forrásának és minden vallás eredetének, azt gondolva, hogya törvényt megváltoztatók eretnekek. E fejtegetése közben utalt a zsidókkal szembeni tolerancia szükségességére is, s tovább vive a

gondolatmenetet, a vallási tolerancia mellett érvelt: "vallásunk szeretetéhez és megtartásához korántsem szükséges, hogy azokat, akik nem tartják meg, gyűlöljük és üldözzük" (LX.) Fellépett azok ellen is, akik a vallást csak mint vitatárgyat kezelik. A keresztény országokban azok a "lázadók", akik a papoktól a hit igazságainak bizonyítását követelik, anélkül lettek tagadók, hogy tudatában lennének annak, amit tagadnak: "hitetlenségük sem áll szilárdabban, mint a hitük állt" (LXXV.) Ezek az emberek szerinte a testük mindenkori állapotától teszik függővé, hogy éppen a lélek halhatatlansága (ilyenkor rosszul érzik magukat) vagy az életöröm (ilyenkor jól érzik magukat) mellett foglaljanak állást. Véleményük a testi állapotuktói függ, Montesquieu szellemes megfogalmazása szerint: a nehéz vagy könnyű húsok fogyasztása, az emésztés miként je dönti el, hogy Spinoza-párti, katolikus vagy

éppen hitetlen. Voltaire Francois-Marie Arouet, VOLTAIRE (1694-1778) a legszellemesebb francia filozófusok egyike. Személyisége magán viselte kora valamennyi ellentmondását, negatívumát, mint egyik életrajzírója rövid jellemzésében írja: ellenszenves, csúnya, hiú, fecsegő, trágár, lelkiismeretlen, sőt időnként becstelen volt. Éles elméjével, csípős nyelvével, gúnyos modorával hamar kivívta egyesek megbecsülését, mások ellenszenvét. Az örökké tevékeny, szüntelenül alkotó egyéniség az egész 18. századra rányomta bélyegét Victor Hugo szerint Voltaire-t megnevezni annyi, mint az egész 18. századot jellemezni Hatása rendkívüli volt, az abszolutizmus elleni harcban az ő nézeteire támaszkodtak. Egészséges szkepszis és kíméletlen kritikai gondolkodás jellemezte. A művelt polgárcsaládbál származó (apja közjegyző volt), szigorú jezsuita neveltetés ben részesült V oltaire gyorsan szakított múltjából eredő

kötöttségeivel. A jezsuita neveltetést ellensúlyozta, hogy az ifjú tehetségére felfigyelt a híres hetéraként is ismert Ninon de LEnclo, aki kétezer frankot hagyott örökül az ifjú irodalmárnak, hogy szellemét csiszolja Az ifjúkor olvasással, irodalmi próbálkozásokkal s irodalmi élményanyag gyűjtésével telt, melyhez a francia éjszakák, a nagyvárosi élet kitűnő példatárat szolgáltatott. Az özvegyen maradt V oltaire-papa nem véletlenül féltette fiát a mihaszna s megítélése szerint - a társadalomra nézve haszontalan életmódtól Könnyed kalandok, sikeres hódítások alakították életszemléletét. Szkepszise, híressé vált vitatkozási készsége az iskolai és az életbeli oktatásnak egyaránt köszönhető volt. Huszonegy éves korában Párizst választotta lakhelyéül, ahol hamarosan nagy hírnévre tett szert, s végül minden "vaskos" tréfás mondást neki tulajdonítottak. Történt egyszer, hogy a régens

takarékossági okokból a királyi istállók lóállományát felére csökkentette. Ekkor V oltaire megjegyezte, hogy a királyi udvarban fellelhető szamarak felét kellett volna inkább elbocsátani. Arouet 1717 április l6-án megismerhette Franciaország egyik legnevezetesebb intézményét, ugyanis ekkor a Bastille lakója lett, ahol felvette a Voltaire írói álnevet. A II hónapos "bentlakás" nem múlt el nyomtalanul, mivel aktívan foglalkozott a színmű írással, s a kezdeti biztató kísérletek után 1718-ban Oedipe c. darabjával átütő sikert aratott (45-ször játszották egymás után). V 01taire nem csak tollát használta ügyesen; szelleme a gazdasági döntésekben sem hagyta cserben, viszonylag tekintélyes jövedelmet biztosított magának írásai val és jó befektetéseivel. Szalonokbeli sikerei, a nagyvilági dámák rajongása évekig a társasági élet középpontjában tartották. A törést ebben a sikeres időszakban egy másik -

ráadásul nem "homo novus"-fiatalember okozta Voltaire-nek. Hősünket egy kisebb szóváltás (és egy összeveretés) után ismét a Bastille-ba csukták. Ezt követően Angliába költözött (1726-1729), ahol a felvilágosodás eszméi mellett ismeretséget kötött a kvékerekkel is, stanaikat őszinte csodálattal sajátította el. Angliában szintén népszerűvé vált Ekkor írta az Angliai leveleket, amelyek ismét a figyelem középpontjába állították személyét. A szigetországbeli tartózkodás alatt a brit kiválóságok közül Bolingbroke, Swift, Pope tartozott ismeretségi körébe. 1729-től öt évig ismét Párizsban élt, majd a Bastille elől új barátnőjével Cirey-be költözött: Chiitelet marquise kastélyában a tulajdonosnővel együtt folytatta a tudományos munkát. A úrhölgy ki váló matematikai képzésben részesült, s rivalizált kedvesével a szellemiek terén. V oltaire ekkor kezdett hozzá több regényéhez, így a Zadig és a

Candide írásához is. 1736-tól Nagy Frigyes porosz uralkodóval kezdett levelezni. 1746-ban a francia akadémia tagjává választották 1750-ben Frigyes meghívásának eleget téve Berlinbe költözött Idővel a porosz uralkodónál is kegyvesztett lett, majd Franciaországból ismételten száműzték. Svájcban telepedett le, 1758-ban Genf közelében a svájci-francia határ mellett Ferney-ben vásárolt birtokot. Ferney valóságos zarándokhellyé vált, a V oltaire-rajongók tömegével keresték fel az idős filozófus kastélyát, aki meg is unta a nagy vendégjárást. A személyes tisztelet megnyilvánulásain kívül sokan levélben érdeklődtek a természet és a világ rendjét illetően. Levelezőpartnere volt a svéd, a dán, a porosz uralkodó és az orosz cárnő. Ferney-ben háttérbe szorult irodalmi munkássága, elsősorban a filozófiai művek megírásának szentelte idejét. Művei közül a legismertebbek: Filozófiai levelek (1734), XIV. Lajos százada

(1751), Tanulmány az erkölcsökró1 (1756), Zadig (1747), Candide (1759), Filozófiai ABC, A metaflZikai értekezés, A tudatlan filozófus, továbbá kiterjedt levelezése. Vitairatai közül legnagyobb visszhangot az Értekezés a toleranciáról és a Beszámoló La Barre lovag haláláról váltotta ki. Csípős humora, gunyoros modora műfajtól függetlenül valamennyi írásán érződik. Eszmeiségére jellemző a hagyományos erkölcsi és vallási nézetek bírálata; nem ismer semmilyen földi tekintélyt, tehát rangtól függetlenül bírál személyiségeket. Történetírói munkássága során megpróbált új szemlélettel közelíteni az eseményekhez. A történelmi haladásban a természetes okokat igyekezett kimutatni. A nemzetek történelmét eltorzítja a mese, s az igazságot nehéz kiszűrni, bár ez a feladat. Ebben a filozófusok közreműködésére van szükség. Tanulmánya nemzetek erkölcséró1 c művéhez nagy tényanyagot dolgozott fel. Egyes

vélemények szerint (Buckle) a modern történettudomány alapját Voltaire rakta le. Nevével kapcsolatban a leggyakrabban a felvilágosodás fogalma, s ami ezzel szorosan összefügg, a tolerancia fogalma merül fel. Angliai tapasztalatai, amelyek kissé idealizált formában jelentkeztek írásaiban, egész életére meghatározták gondolkodásmódját. A tolerancia, mások véleményének tiszteletben tartása, a szabad véleménynyilvá nítás joga a voltaire-i életmű legfőbb jegyei. Nem kötelező egyetérteni mindenkivel, de azt az íratlan törvényt nem szabad megszegni, hogy véleményét mindenki elmondhassa káros következmények nélkül. Ezt vallotta Voltaire a megbotoztatása után is A Lettres philosophiques (Filozófiai levelek) alkalmat adott Voltaire-nek az angliai és a franciaországi viszonyok összehasonlítására. A szabadság hazáját vélte felismerni Angliában a zsarnoki hatalomtól szenvedő Franciaországgalszemben. Voltaire a

társadalomszervezésben, a gazdasági életben jelentkező angol fölényt a filozófiában is igyekezett kimutatni. Az igazi filozófia képviselői szerinte Bacon (a tapasztalati módszer felfedezője), Locke (a szenzualizmus híve) és Newton (a mechanika megalkotója). Voltaire a Filozófiai levelekben értékelve az angol filozófusok teljesítményét, máig érvényes alapelveket fogalmazott meg. "Tisztelettel annak tartozunk, aki az igazság erejével uralkodik a szellemeken, nem azoknak, akik erőszakkal rabszolgává alázzák az embereket; annak, aki ismeri a világegyetemet, nem azoknak, akik kivetkőztetik eredeti alakjából" (12. levél) Bacont a kísérleti filozófia atyjának nevezte, s nem kis elfogultsággal dicsérte módszerét. A Locke-ról szóló 13 levél, továbbá a Descartes-ról és Newtonról szóló 14. levél szintén az angol bölcselet dicsőségét hirdeti Voltaire levelei nagy visszhangra lelt ek, mivel a vallási szabadság kérdésével

is foglalkoztak, külön figyelmet szentelve a kvékerek tanainak. A 25 levél Pas cal nézeteinek a kritikáját tartalmazta, s ez szintén nagy hatást váltott ki. Voltaire a levelek írásakor még nem tudta kellőképpen értékelni Pascal tragikus látásmódját, bíráló sorai az optimizmus jegyében fogantak. Pascal elleni polémiájának legfontosabb gondolatai: az ember nem rejtély, hanem megtalálta helyét a természetben. "Olyan, mint minden, amit látunk: jó és rossz, gyönyör és fájdalom kevercse. Szenvedélyt kapott, hogy cselekedjék, értelmet, hogy irányítsa cse lekedeteit. Ha az ember tökéletes volna, Isten volna" (25 levél) Pascal híres "fogadásérvét" szintén elutasítja, mégpedig azt hangsúlyozva, hogy ez a "játék" nem illik a komoly témához, s abból, hogy valaminek létezése érdekemben áll, még nem következik, hogy létezik is (25. levél V.) Az emberek boldogok Voltaire szerint, nem gyötrik magukat

megválaszolhatatlan kérdésekkel. "Létezésünk nem olyan nyomorúságos, mint amilyennek láttatni akarják velünk" - szögezi le Pascal ellenében. Voltaire álláspontja megváltoztatására kényszerült az 1755-ös lisszaboni földrengést követően, amikor szembesült az embert elérő tragédiák nagyságával. A korábbi életörömöt sugárzó lénye, mindenhol boldogságot találó személyisége, az ember töretlen erejébe vetett hite megrendült. Az idősödő Voltaire megfogalmazta: "A boldogság álom, a szenvedés való." A tolerancia gyakorlása szempontjából érdekes Voltaire álláspontja: "A zsidók mindig is egy felszabadítóra vártak, ám ez a szabadítócsak az övéké, nem pedig a miénk is; olyan Messiásra várnak, aki a zsidókat a keresztények uraivá teszi, mi viszont azt reméljük, hogya Messiás egy szép napon egyesíti a zsidókat a keresztényekkel: tehát pontosan az ellenkezőjét gondolják annak, amit mi"

(25. levél VI!) Ebben a rövid fejtegetésben is megnyilvánul Voltaire álláspontja; azaz a kirekesztést, mások legyőzésének konok és görcsös akarását mélységesen elítéli. Az embert nem különíti el a másik embertől, azt hangsúlyozza, hogy sem kisebbségi, sem többségi erőszak nem tűrhető, s ez sem csak a vallás tekintetében van így. V oltaire nem ismer kiválasztott népet, a zsidók törvényeit nem tekinti a legrégebbieknek. Érdekes bíráló megjegyzése, mely szerint a zsidóság minden egyes képviselőjének érdekében áll azt hinni, hogy Isten bünteti e népet haragjában, s nem a politikájuk, a művészetekben és a tudományokban való járatlanságuk okozza az időnként megnyilvánulóellenszenvet (25. levél IX) E fejtegetések azt bizonyítják, hogy Vol taire nem ismert el bírálhatatlan egyént s kritikának alá nem vethető csoportot sem. A Metafizikai értekezés (1739) támaszkodik az angol morálfilozófusok (Clarke,

Mandeville), a francia Malebranche és a brit Locke nézeteire. Ez az írás az embert leginkább érintő kérdésekkel foglalkozik. Mi az ember? Van-e Isten? Léteznek-e külső tárgyak? Milyen az emberi természet? Van-e lélek, s miben áll az? Halhatatlan-e a lélek? Szabad-e az ember? Voltaire e kérdésekre nem azokat a válaszokat adta, mint amelyek az egyszerűsítő életrajzokban találhatók. Az ateistának kikiáltott Voltaire nem volt istentagadó A "kétkedő szkeptikus" maga is kifejtette ezt (1. 25 levél), mindössze azt hangsúlyozta, hogy e kérdésre nem tud választ találni, s mások sem találtak. Az Isten létezése melletti érveket röviden a következőképpen foglalta össze: a világegyetemben uralkodó rend és célszerűség, valamint saját létezésem tudata egyaránt elvezet egy nálam hatalmasabb lény létezéséhez. "Kénytelen vagyok tehát elismerni, hogy van egy lény, mely szükségszerűen, önmagától és örök időktől

fogva létezik, és hogy minden más létező neki köszönheti a létét" (Metafizikai értekezés). A szabadság oka Istenben van. Az anyag nem taníthat ja az embert igazságra és félre sem vezetheti. Az akaratot és az akarat érzetét az ember istentől kapta Van akaratom; tehát cselekvő lény vagyok. "Akarni és cselekedni pontosan ugyanaz, mint szabadnak lenni" (uo) Isten szabadsága egyenlő azzal, hogy mindent végrehajthat, amit csak akar. Az ember szabadsága egyenlő azzal a gyenge és múlékony hatalommal, hogy bizonyos gondolatokkal foglalkozik, s bizonyos mozgásokat végrehajt. A szabadság a lélek egészsége Vajon lehetünk-e ennél szabadabbak? Az ember társas lény. A társadalomban éléshez törvények szükségeltetnek A törvénynek a társadalmi hasznosságra kell tekintettellennie. Az erkölcsi jó és rossz egyedüli mértéke szintén a társadalom java. Nem létezik minden esetre vonatkozóan egységes megítélés, az adott helyzet

döntheti el, hogy mely cselekedettel szolgáljuk a társadalom javát. Az erkölcsi jó és rossz csak velünk kapcsolatban létezik. Az igazságosság a társadalom számára hasznos és a közjó érdekében általunk felállított törvényeknek megfelelő cselekedet. Az igazságosság ember és ember viszonyára vonatkozik, e fogalom nem isteni eredetű. Az embert önszeretete segítheti a mások iránti szeretet kialakításában. Az emberben nem csupán a saját fennmaradásához szükséges önszeretet lelhető fól, hanem a fajtája iránti jóindulat is. Rousseau JEAN-JACQUES ROUSSEAU (1712-1778) a 18. századi francia szellemiség meghatározó egyénisége, Voltaire legnagyobb vitapartnere. Az irodalomban és a filozófiában egyaránt kiválót alkotott, munkássága társadalomformáló jelentőségűvé vált. Külön figyelmet érdemel tevékenysége abból a szempontból, hogy bár a monográfiák zöme a francia felvilágosodás címszó alatt tárgyalja

életművét, felfogása nem az ész kizárólagos tekintélyére alapozott. A halála óta eltelt két évszázados időszakban felerősödtek a viták a filozófia mibenlétéről, az ember szerepéről. Rousseau azt az álláspontot képviselte, hogy az ember nem határozható meg pusztán az ész segítségével: jellegzetessége érzelemvilágában is megnyilvánul. Ezért a szentimentalizmus atyjának is tekinthetjük őt. Genfben született; s a város szellemiségének megfelelően szigorú kálvinista nevelésben részesült. Nehéz gyermekkora, anyja korai halála, apja órásmesteri jövedelmének elégtelensége hamar az önállóság felé vitte. Tizenhat éves korában Savoyába, majd Torinóba ment, ahol felvette a katolikus hitet. Később is kereste helyét a katolicizmus és a protestantizmus között, mint erről "megtérései" tanúskodnak. Fiatal éveiben a csavargás, a kitartottság (madame Warens vendégszeretetének tíz éven át tartó élvezete)

egyaránt átsegítette a nehézségeken. Életének ebből a korszakából fennmaradtak olyan tudósítások, amelyek nem az erény elkötelezettjeként állítják elénk a későbbi nagy gondolkodót. Az erkölcs inkább csak mint vizsgálandó, elemzésre kerülő probléma szerepelt kelléktárában; gyakorlati alkalmazása érdekében nem sokat fáradozott. 1734-ben a velencei francia követ, Montaigu titkára lett, aki szintén nem becsületességéről volt híres, így Rousseau még a fizetését sem kapta meg a diplomatától. Ezt követően Párizsban tartózkodott, majd 1745-ben megismerkedett azzal a cselédlánnyal, akihez a maga módján egész életében hűmaradt, azaz mindig visszatért az egyszerű teremtéshez, akitől öt gyermeke született. Az érzelmek mellett kardoskodó bölcselő gyermekei iránt nem mutatott semmit az általa hirdetett tanokból, ugyanis valamennyit lelencházba adta. Irodalmi munkássága első sikerét 1750-ben aratta, elnyerte a dijoni

akadémia pályázatának elsődíját; aJavított-e az erkölcsökön a tudományok és művészetek újraéledése? c. pályaművel A genfi polgár válasza e kérdésre nem volt egyértelmű, véleménye szerint a tudományok és a művészetek az erkölcs legnagyobb ellenségei Tudomány és erény összeférhetetlen. A civilizáció rossz és káros A civilizációt az embernek el kell vetnie, ha önmagára akar találni. "Felemelő és szép látvány, ahogy az ember a tulajdon erőfeszítései révén válik ki úgyszólván a semmiből: ahogy eszének világával szétoszlat ja a homályt, amit a természet vont köréje, ahogy önmaga fölé emelkedik, ahogy egészen az égi régiókig röpíti a szellem, ahogy óriás léptekkel- miként a nap - bejárja a világegyetem mérhetetlen térségeit, és ami még nagyobb és még nehezebb dolog, visszatér önmagába, tanulmányozni önmagát és természetét, hivatását és kötelességeit" (Javított-e. 1) Rousseau

e művében fejtette ki, hogy a világ első tanítómestere Egyiptom, a filozófia és a szépművészetek anyja. A történeti áttekintésben kiemelte, hogy a hagyományos erények: szabadság, önzetlenség, engedelmesség szent nevei helyébe Epikurosz, Zénón és Arkeszilaosz neve lépett. "Mióta a tudósok kezdtek megjelenni a körünkben, mondták tulajdon filozófusaik, eltűntek a becsületes emberek. Korábban a rómaiak beérték azzal, hogy gyakorolták az erényt, mikor tanulmányozni kezdték, elveszett az" (1. hivatkozás Seneca: Erkölcsi levelek, Ep 95) Rousseau véleménye a tudományok szerepéről elítélő, szerinte az emberek nyugalma ellen vannak. "A csillagászat a babonából született, az ékesszólás a becsvágyból, gyűlöletből, hízelgésből, hazugságból, a geometria a fösvénységből, a fizika a hiú kíváncsiságból és valamennyi, beleértve a morált is, az emberi gőgből. Így hát bűneinknek köszönhetik

születésüket a tudományok és a művészetek; kevésbé kételkednénk hasznosságukban, ha erényeinknek köszönhetnénk őket" (II.) A tudományok származásának negatív vonásai kiütköznek tárgyukon. Hiszen, ha minden megfelelően történnék, nem lenne rájuk szükség Hiú célokat tűznek maguk elé, de hatásuk még ennél is veszedelmesebb. A semmittevésből születtek, s maguk is semmittevést szülnek, sok kárt tesznek a társadalomban. Legfőbb ellenvetése a tudományokkal szemben, hogy aláássák a hitet, és pusztítják az erényt. A filozófusok, frázispufogtatók "Megvető mosollyal válaszolnak az efféle elkoptatott szavakra, mint haza és vallás; tehetségüket és filozófiájukat annak szentelik, hogy mindent leromboljanak és lealacsonyítsanak, ami szent az emberek között" (II.) Rousseau álláspontja világos e kérdésben, az erény nem száműzhető semmilyen társadalomból, inkább kevesebb ismeretanyag és több

becsület, mint fordítva. A fényűzés, az erkölcsök romlása a birodalmak hanyatlásának oka. Az erény az állam berendezkedésében a legfontosabb Említésre méltónak találja e tekintetben Spárta alkotmányát, illetve a spártaiak erkölcseit. Ismét utalnunk kell Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok c. művére, amely Rousseau gyerekkori kedvenc olvasmányai közé tartozott A Lükurgosz-életrajz nagymértékben hatott a francia bölcselő szemléletmódjára. A filozófiai irányzatok közül mindegyik kijelenti magáról, hogy csak ő nem csal, az összes többi megtéveszti az embereket. Rousseau szerint a filozófiának egyetlen értelmes feladata lenne: nem az egymásnak ellen tm ondó tételek kifejtése, hanem a lelkiismeret hangjára való figyelés. Az embernek önmagába kell visszatérnie, ahol az erény törvényeit felfedezheti. E gondolatmenet folytatódik a Narcissus c darabjához 1752-ben írt Előszóban. Az ember cselekvésre és gondolkodásra

született, nem bölcselkedésre, ami boldogtalanná teszi. Rousseau érdeklődésének homlokterében továbbra is az erény és a bűn kérdése állt, amelyek szerinte közösségi fogalmak. 1754-ben elkészítette a dijoni akadémia pályázatára az Értekezés az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéró1 és alapjairól c. művét, amellyel nem nyert pályadíjat, de 1755-ben megjelentette. E dolgozat előszavában megfogalmazta, hogy az emberről szóló tudománya leghasznosabb valamennyi közül, de egyúttal a legkevésbé előrehaladott is. Figyelemre méltó gondolata szerint Delphoi felirata - Gnóthi szeauton! - egymagában jelentősebb és súlyosabb parancsot tartalmazott, mint a moralisták által megírt vaskos kötetek. Ismerd meg önmagad! ez bármely korban lehet a filozófia feladata. Az emberek között kétféle egyenlőtlenség létezik. A fizikai, ami a természettől ered; az életkor, a testi erő, a szellemi képességek különbségei. A másik a

morális vagy politikai egyenlőtlenség, ami a közmegállapodástól függ. Ez utóbbi kiváltságokból áll, amelyet egyesek mások rovására élveznek Az értekezés kijelöli az emberi szenvedélyek meghatározó voltát, amelyek az értelemnek is segítséget nyújtanak. Jeles gondolata, hogy az ember több tekintetben az állatvilág fólé emelkedett, de az egyik leglényegesebb különbség állat és ember között, hogy az ember tudatában van végességének. A filozófiai viták egyik sarkalatos kérdése volt ember és állat különbségének meghatározása, így sokan a munkával, a beszéddel, a vallással, a tudattal különítették el a természet koronáját az állatvilágtól. Rousseau így ír: "az állat soha nem tudja meg, mit tesz az, meghalni, és a ha lálnak meg a halál előtti rettegésnek a megismerése az első dolgok közé tartozik, amelyekre az ember szert tesz, ahogy az állati életkörülményektől eltávolodik" (Értekezés. 1) A

részvét és a szánalom központi helyet foglal el az emberek érzésvilágában. Ez a két erzés az emberi együttélés lényeges elemeit alkotja. A szánalomból következik az ember valamennyi társas erénye; nagylelkűség, könyörületesség, emberiesség. A jóindulat és a szeretet sem egyéb szánakozásnál. A részvét, a szemlélő lény azonosulása a szenvedővel a természeti állapotban erősebb, mint az ész alapján berendezett társadalom ban. Az ész szüli az önzést - tanítja A filozófia különíti el az embert a többiektől, mivel elnyomja a szánalom érzését. Az egyén saját biztonságát mindennél fontosabbnak tartja, s így közönyössé válik mások szenvedése iránt. A másik el is pusztulhat e mentalitás szerint, csak az egyéni érdek számít. A szánakozás természetes érzés, minden egyedben mérsékli az önszeretet működését, de az ész uralma alatt e természetes érzés háttérbe szorulhat. A természeti állapotban a

szánalom érzése tölti be a törvények és az erkölcsök helyét. Minden ember a természetes jóság alapelve szerint él ekkor: "Úgy tedd a jót magadnak, hogy a lehető legkisebb rosszat okozd másnak." A természetes érzésben kell keresnünk a rossztól való irtózás okát. Az emberi nem régen kihalt volna, ha fennmaradása egyedül az emberek okos kodásán múlt volna. Az erkölcs észre való alapozását hirdethetik a Szókratészhez hasonló bölcselők. Rousseau ezzel szemben az ember természetes érzelmeiben véli felfedezni az erényes cselekedetek gyökereit, nem pedig a tudásban. A rossz oka a tulajdonban keresendő. Az első ember, aki elkerített egy földdarabot, s kijelentette, hogy "ez az enyém", megteremtette a polgári társadalmat. Az emberi nem nagyon sok szenvedéstől, gyilkosságtól, háborútól menekülhetett volna meg, ha ezt a döntést a tulajdonra vonatkozóan nem fogadja el. Az ember fokozatosan sajátította el a

természetet; végül a vas és a gabona civilizálta az embert, s ez okozta a vesztét. A társadalmasodás következménye az egyenlőtlenség kialakulása, azaz az ember bizonyos javairól szerződések útján lemond mások javára. A francia bölcselő a tulajdonban véli felfedezni a bajok forrását A tulajdon biztosítása egyre több in tézmény létrehozásával történik, s végül a civilizáció megrontja a természettől fogva jó embert. A természetes egyenlőtlenség valóságos, de a közmegegyezés en alapuló egyenlőtlenséget el kell vetni. A civilizációtói megszabadulva az ember visszatérhet természetes állapotába. 1755-től kezdve kibontakozott a híres Rousseau-Voltaire vita, amelynek alapja valószínűleg az egymás munkássága és hírneve iránt érzett nagyon is valóságos emberi szenvedély lehetett. A másik nagy szellemben található értékek elismerése mindig kíván egy kis lemondást és áldozatot. A vitában sokan részt vettek,

amelynek a lisszaboni földrengés, a genfi színielőadás ok egyaránt tárgyául szolgáltak. A 18 század két jeles gondolkodója számára egyidejűleg szűknek bizonyult a kálvinista szellemiségű svájci város. Rousseau pályájának csúcsára érkezett ebben az időszakban: 1761 ben megjelent Az új Héloise, 1762-ben az Emil vagy a nevelésró1 és A társadalmi szerződésró1. E művek egyszerre tették híressé és nemkívánatos személlyé Genf városából kitiltották, s két utóbbi művét elégették. Az Emil a természetes nevelés elvein kívül tartalmazta A sa voyai vikárius hitvallása c. részt, amely sem a protestánsok, sem a katolikusok tetszését nem nyerte meg. Rousseau e nehéz időszakban előbb Nagy Frigyes birtokán, majd 1765-től Angliában élt. A szigetországbeli vakáció Hume segítségével valósult meg, de a Rousseau-n eluralkodó üldözési mánia megrontotta a köztük levő jó viszonyt. A viszontagságos és gazdag életút

Párizsban zárult, ahol a zsenialitás őrültségbe átcsapó szakaszában, nagy nyomorban érte utol a halál. Rousseau - a természetes hitvallásról szóló fejtegetéseinek elítélése ellenére - mindig nagyon vallásosnak vallotta magát. Számára a hit személyes egyéni élmény volt, s nem vallotta a hit vagy Isten léte intellektuális bizonyításának szükségességét. A szívre, az érzésekre alapozott e tekintetben Nem készített istenérveket, a rációnak nem tulajdonított e kérdésben szerepet. A hitet a lelkébe, a szívébe a természet írta be. Filozófiai szempontból a legjelentősebb a De Contrat social (A társadalmi szerződésről) c. műve Ebben azokhoz a gondolkodókhoz csatlakozik, akik a szerződés alapján képzelték el a társadalmak létrejöttét. Minden személy az általános legfóbb akarat irányítása alatt egyesül. A társadalmi szerződéssei az ember elveszti természetes szabad ságát és korlátlan jogát, hogy mindent a

magáévá tegyen (A társadalmi szerződésró11. k VII!) Az állam létesítés ének célja a közjó, amely az általános akarat irányítás a alatt biztosítható. A társadalmi szerződés feltétlen politikai hatalmat ad a politikai társadalomnak a maga tagjai fölött. Egyenlővé teszi a polgárokat, mivel ugyanolyan feltételek között lépnek szerződésre, és ugyanazokat a jogokat élvezik. "Ez a megállapodás törvényes, mert a társadalmi szerződés en alapul; igazságos, mert mindenkire kiterjed; hasznos, mert nem lehet más célja, mint a közjó; és szilárd, mert a köz ereje és a legfőbb hatalom a záloga" (II. k IV) A társadalmi szerződés célja a szerződő felek életének megóvása. A társadalmat a törvények szabályozzák, amelyek megalkotói nem rendelkezhetnek az emberek felett. A törvényhozó és a végrehajtó hatalom nem lehet azonos. Lükurgosz, amikor törvényt alkotott népének, lemondott a királyságról- fejtegeti

Rousseau. A törvényhozásnak az összesség legnagyobb javára kell törekednie. Miben áll ez? Szabadság és egyenlőség "A szabadság, mert minden egyéni függés az állam erejéből vesz el; s az egyenlőség, mert szabadság nem létezhetik egyenlőség nélkül" (II. k XL) Diderot DENIS DIDEROT (1712-1778) a francia felvilágosodás vezéralakja. Filozófiai nézeteit a vallási tanok ellenében fejtette ki, s ez lehetővé tette a későbbi korok ateista-materialistái számára, hogy tanait kisajá títsák. A kereszténység - és ezen belül elsősorban a katolicizmus hittételeit bírálta, illetve értelmezte az "ész ítélőszéke előtt". Kritikai ténykedését a francia kormány négy alkalommal börtönbüntetéssei "jutalma2ta". Filozófiai gondolatok (1746) c. művében a deizmus álláspontjára helyezkedett Itt bírálta a keresztény dogmákat, elsősorban a világ menetébe való isteni beavatkozás tanát, de elutasította a

materialista nézeteket is. Diderot életútja nem mentes a nélkülözéstől és a nehézségektől. Ifjú éveiben különböző munkákkal tartotta fenn magát, de idősebb korában is anyagi támogatásra szorult. Levelezett Nagy Katalin orosz cárnővel, akinek felvilágosult abszolutista uralmát idealizáltan fogta fel. Az orosz cárnő anyagilag is segítette, megvásárolta könyvtárát, de élete végéig Diderot kezelésében hagyta. Diderot irodalmi és filozófiai művei egyaránt jelentősek. Levél a vakokról (1749) c írása deista tanaiért a börtön lakója lett. Rameau unokaöccse (1761) c művét nem tudta kiadni, előbb Goethe fordításában jelent meg németül 1802-ben, franciául csak 1821-ben. Ismert alkotása még Az apáca (1760), DAlembert álma (1769), Mindenmindegy Jakab meg a gazdája (1773). Drámák írásával is próbálkozott Esztétikai nézetei hatottak Lessingre is Regényei társadalombírálatot fogalmaztak meg. A pénz világát

éppúgy kritika alá vetette, mint a kolostorba kényszerített lány egyéni tragédiáját. Filozófiai nézeteiben a deizmus mellett megtalálhatók a determinisztikus tanok éppúgy, mint a biológiai fejlődés gondolata. Munkásságára egyaránt hatott Francis Bacon és a mechanikára épülő tudományos gondolkodás. Eszméinek középpontjában állt az emberi szabadság kérdése. Az ember nem mondhat le szabadságáról. Ennek megvalósítása viszont csak társadalomban lehetséges A személyi szabadság és személyi tulajdon biztosítása a feladata az egyenlő egyének által létrehozott közösségeknek. A társadalomba lépés szükséges, mivel a közös veszélyek ellen összefogásra épü1ő harccal lehet fellépni. Az ember a természet ellen is harcot folytat A természet nem tette rosszá az embert. A rossz nevelés és a rossz törvényhozás hibáztatható az ember rosszá válásáért. A jog az igazság alapja. Az igazság az a kötelezettség, hogy

mindenkinek megadjuk azt, ami megilleti (Természetjog c. enciklopédia szócikk) A természetjog a legfontosabb erkölcsi fogalmak közé tartozik, és nehezen határozható meg. Az emberiségnek egyetlen szenvedélye van, minden ember közös java. Az egyéni akarat lehet jóvagy rossz, az általános akarat viszont mindig jó. Az általános akarat jelöli ki kötelességünk határait. Aki csak egyéni akaratára hallgat, az az emberi nem ellensége. Az általános akarat elfogadása teremt minden társadalmi kapcsolatot A törvényeket minden ember számára kell alkotnunk. Az emberi természet és tulajdon fogalma egyazon cél felé tör: felszabadítani az embert. Az emberi nem természetadta tö kéletesedési képessége csak szabad, korlátlan fejlődés keretei között bontakozhat ki. Diderot legnagyobb teljesítménye a francia Enciklopédia munkálatainak szervezése, irányítás a, szerkesztése volt. A francia enciklopédisták Az Encyclopédie ou Dictionnaire

raisonné des Sciences, des Arts et des Métiers (Enciklopédia, vagy a tudományok, művészetek és mesterségek elméleti szótára 1751-1772) a 18. század legjelentősebb tudományos összefoglalása volt A francia felvilágosodás valamennyi jeles képviselője részt vett megírásában és összeállításában. Az ész, az értelem erejét, a tudományos haladásba vetett hitet akarta nyilvánvalóvá tenni e vállalkozás. Az enciklopédisták az emberek felvilágosításán keresztül képzelték a nagyobb boldogság elérését. Kinyilvánított céljuk szerint csak a már bizonyított ismeret tekinthető tudásnak, minden egyéb kritikával, kétellyel kezelendő. A Diderot-val kapcsolatban említett deizmus jellemezte az enciklopédia szellemiségét is. Bírálták a katolikus egyházat; a fennálló társadalmi rendet. Lényegesen új vonása volt az összeállításnak, hogy a természettudományos és a technikai ismeretek is helyet kaptak benne. Főként a Newton

által kidolgozott mechanika szellemében íródtak az ilyen tárgyú szó cikkek. A mű vezérfonala a racionalizmus, bizalom a józan ész ereje iránt. A Descartes által megindított iránytól eltérve azonban nagy figyelmet szentelnek Locke szenzualizmusának. A fizika eredményein túl a biológiai felfedezések is helyet kaptak az Enciklopédiában. Kik voltak a legjelesebb enciklopédisták a már említett Voltaire-en, Diderot-n és Rousseau-n kívül? JEAN LE ROND DALEMBERT, GEORGE LOUIS LECLEREC BUFFON, ETIENNE BONNOT CONDILLAC, CLAUDE ADRIEN HELVÉTIUS, PAUL HENRY THIERRY Baron DHOLBACH, JEAN FRANCOIs MARMONTEL, ANDRÉ MORELLET, FRANCOIS QUESNAY, ANNE ROBERT JACQUES TURGOT, CLAUDE YVON. DALEMBERT (1717-1783) matematikusnak és filozófus nak egyaránt kiváló volt. A Francia Természettudományi Akadémia (1741), a Porosz Tudományos Akadémia (1744), a Francia Akadémia (1754) tagja, ez utóbbinak 1772-től titkára. Kortársaihoz hasonlóan II Frigyes és II Katalin

felvilágosult uralkodók személyes bizalmát élvezte. Természettudományos munkássága kiterjedt a matematika (integrálszámítás), a dinamika területére, s csillagászati kutatásokat is végzett. Az Enciklopédia munkatársaként tudomány történeti búvárkodásainak eredményeit is összegezte. Figyelmet érdemelnek a zeneelmélet terén folytatott vizsgálódásai, amelyekben RAMEAU (16831764) tana ira támaszkodott, megalkotva a harmóniarendszer alapjait. A felvilágosodás egyik lényeges elemeként hirdette a tudomány népszerűsítésének gondolatát. Ez az elképzelés - a nép közé járással együtt - igen elterjedtté vált Európa keleti felében is, így például a lengyel felvilágosodás társadalomformáló programjában is meghatározó szerepet játszott. CONDILLAC (1715-1780) közgazdászként és filozófus ként képviselte a felvilágosodás eszméit. A berlini (1752) és a párizsi (1768) akadémia tagja Locke szenzualizmusának következetes

híve. Traité les sensation (Értekezés az érzetekről1754) c művében minden ismeret egyedüli forrásának az érzeteket tekintette. Minden képességünk közös princípiuma az érzet. Filozófiáját alapvetően a metafizikaellenes tendenciák határozták meg Az emberi megismerés problematikája, illetve ismereteink érzetekre való redukálása szoros összefüggésben van a francia felvilágosodás fő kérdésével: mi az ember? Az ember önmaga alkotója lehet e felfogás értelmében. Az ember mint érzékelő lény képes adottságai kifejlesztésére, nincs szüksége természetfeletti segítségre, veleszületett eszmékre - tanítja a francia szenzualista iskola feje. HELVÉTIUS (1715-1771) szintén a szenzualizmus képviselője. Fő műve De lesprit (A szellemről 1758) kiváltotta tanai elítélését. 1764ben Angliába, majd Poroszországba költözött 1772-ben jelentette meg Az emberről, szellemi képességeiró1 és neveltetéséró1 c. művét, amelyben

materialista eszméit foglalta össze. Csak az anyagi dolgok léteznek, a tudat az érzékelés terméke. Nem léteznek az embernek születéstől fogva adottságai, csupán a nevelés és a tapasztalat eredménye minden képességünk. Az embert az egyéni érdeke irányítja, s neveléssela konfliktusok feloldhatók. HOLBACH (1723-1789) német származású báró szintén a francia felvilágosodás kiemelkedő képviselője. Párizsi szalonja a francia bölcselők gyülekezőhelye volt. Az Enciklopédia megírásához kémiai és fiziológiai tárgyú cikkeivel járult hozzá Fő műve a Systéme de la Nature (A természet rendszere 1770) materialista és determinisztikus nézeteket tartalmaz. Minden létező az anyagra vezethető vissza Az ember is a természet szerves része, s így alávetett je a természet törvényeinek. A determinizmus alól az ember nem vonhatja ki magát. A kereszténység elleni nézeteit több művében megfogalmazta; szerinte a vallás ellentmond az ész

és a természet törvényeinek. Holbach az embert vissza akarta vezetni a természethez, megtanítani az erény tiszteletére, s megkedveltetni vele az észt. Az ember boldogtalanságának oka a természet ismeretének a hiánya. A természet ismeretéhez a hamis tekintélyek lerombolásán keresztül vezet az út. Az ember szerinte kizárólag fizikai lény, a természet része. A világegyetem, minden létező hatalmas foglalata, csak anyagból és mozgásból áll. A természet az anyagokból, ezek kombinációiból és különféle mozgásokból rendeződik nagy egésszé. LA METTRIE (1709-1751) orvos és filozófus. 1745-ben jelentette meg Traité de láme (Tanulmánya lélekről) c. művét, amelyet máglyán elégettek, s neki Franciaországból is távoznia kellett. II Frigyes udvarában talált utolsó éveiben nyugalomra A porosz uralkodó megbecsülése jeléül gyászbeszédet mondott halálakor az akadémián. Leghíresebb alkotása: Lhomme machine (Az embergép, 1746). A

francia felvilágosodás eszméinek hatását és gyakorlati megvalósulását sokan a francia forradalomban látják. E szellemi előkészítés nélkül nem jöhetett volna létre az értékelők szerint az 1789-cel kezdődő társadalmi változások folyamata. A filozófia így konkrétan gyakorlati célokat is szolgált és segített A nagy francia forradalom politikai szinten valósította meg a felvilágosodás legfőbb eszméit. Az alkotmány rögzítette minden ember szabadságát, egyenlőségét és testvériségét. Ugyanakkor a forradalmi események felvetették azt a problémát is, hogy vajon a társadalmi mozgást irányító csoportok meddig befolyásolhatják az események menetét. A hatalom megragadása érdekében meddig lehet a harcot folytatni? Ki az, aki vállalhatja a felelősséget az általános szabadság elérése céljából kényszerítve az embereket? Erény és politika szoros összefüggése is felme rült a francia események kapcsán. A

társadalmi radikalizmus előkészítőinek tevékenységévei nem foglalkozhatunk részletesebben, de a forradalom vezető személyiségére mindenképpen szükséges ráirányítani figyelmünket. Robespierre MAXIMILIEN DE ROBESPIERRE (1758-1794) az értékelők szerint a francia forradalom sztoikus morált megtestesítő rendíthetetlen, megvesztegethetetlen vezetője. Kiindulópontja az ember természetes jogainak tiszteletben tartása. A természetes jogok közé tartozik a szabadság, az egyenlőség, az élethez és a megélhetéshez való jog A liberális elméletekben a tulajdon elsődleges természetes jog, de az ezt meghaladó nézetekben az élethez való jog az elsődleges, amely a tulajdonhoz való jogosultságot korlátozhatja. Robespierre szerint a társadalom fő célja az ember elidegeníthetetlen jogainak a biztosítása A legelső társadalmi törvény, amely mindenki számára biztosítja a létfenntartáshoz szükséges eszközöket. Előbb élni kell s csak

utána birtokolni. A tulajdonjog történelmi alakulat, az élethez való jog viszont természettől fogva adott. Az emberek szabadságának korlátja az embertársak szabadsága lehet. Az egyéni szabadság csak úgy érvényesülhet, ha mások megkárosítása nélkül történik "A szabadság azt jelenti, hogy minden embernek jogában áll kedvére használni minden képességét, csupán embertársai jogai által korlátozva." A nép szuverén, a kormány csak az eszköze, a nép leválthatja a kormányt. A törvény feladata az egyéni szabadság védelme azokkal szemben, akik kormányoznak. Ha a kormány megsérti a nép jogát, a felkelés az egész nép számára. a legszentebb jog és kötelesség Robespierre 1794. február 5-én a Konventben elmondott beszéde - A politikai erkölcs elveiró1 - kinyilvánította a forradalom célját. "A szabadság és az egyenlőség boldog élvezete, amaz örök igazságosság uralma, melynek törvényeit nem kőbe vagy

márványba vésték, hanem belevésték minden ember szívébe, még a rabszolgáéba is, aki elfeledte, a zsarnokéba is, aki megtagadta." A forradalmárok az erkölcsöt akarják az egoizmus helyébe állítani Olyan köztársaság megteremtését célozzák, ahol a nép aláveti magát az igazságnak, a köztisztviselők a népnek, a polgárok a köztisztviselőknek. A haza biztosítja minden egyes ember jólétét, ahol minden egyén büszkén élvezi hazája virágzását és nagyságát. A demokratikus kormányzat alapvető elve az erény; ami nem más, mint a hazának és törvényeinek szeretete. A hazaszeretet magában foglalja az összes erényeket. A közérdeknek a magánérdek előtt kell állnia. A pénz- és hatalomvágy megszállottja nem képes bálványait feláldozni a haza üdvéért, tehát hazaszeretetre sem képes. Hasonló gondolatokat fogalmazott meg Robespierre az 1794. május 7-i beszédében A természet azt mondja, hogy az ember szabadságra

született, de a történelem szolgának mutatja be. A történelem az emberi megaláztatások története A kulcsfogalom e helyütt is az erény Az önzés két fajtája közül az egyik elítélendő, a másik kívánatos. Az aljas és kegyetlen önzés elszakít embertársainktói, a többi ember nyomora által megszerezhető jólétre tör. A másik a nagylelkű, jótevő önszeretet az egyéni boldogságot összekapcsolja minden ember üdvével, az egyéni dicsőséget a haza nagyságával. A francia gondolkodók megalkották az értelmes egoizmus elméletét. E tan szerint az egyéni érdek összekapcsolható a közérdekkel, s az ember saját boldogulását mindig a köz boldogságának figyelembevételével alakíthatja. A törvényhozó szemében mindaz, ami hasznos a világ számára és jó a gyakorlatban, igazság. A Legfőbb Lény és a lélek halhatatlanságának eszméje állandó kapcsolatban van az igazságossággal. A vallás helyezi az emberbe azokat az erkölcsi

eszméket, melyeket egy embernél magasabb hatalom szankcionál "Nem tudok egyetlen olyan törvényhozóról sem, aki valaha is arra gondolt volna, hogy nemzeti vallássá tegye az ateizmust" (A vallási és erkölcsi eszméknek a köztársasági elvekkel való kapcsolatáról és a nemzeti ünnepekről. 1794 május 7.) N agyon kell óvakodni annak a köteléknek a szétrombolásátói, amelyik létük teremtőjéhez fűzi az embereket. Ez demoralizálná a népet, amelynek erkölcsi bázisa a valláson nyugszik Akik ezt lerombolták, csak ürességet és káoszt tudtak a helyébe tenni. Robespierre elismeréssel szólt a sztoikus morálról, amely az emberi méltóságot hirdette. Ezzel szemben elítélte az epikureizmust, a többek szerint ezt képviselő Dantonnal és az ateistákkal egyetemben. Robespierre ünneppé tette a legfőbb eszméket: a Legfőbb Lény és a Természet, az emberi nem, az emberiség jótevői, a Szabadság, Egyenlőség, Világszabadság,

Hazaszeretet, Igazság, Halhatatlanság, Barátság, Bátorság, a jóhiszeműség, az érdeknélküliség, a sztoicizmus, a szerelem, a házastársi hűség, az atyai szeretet, az anyai gyöngédség, a gyermeki alázat, az életkorok, az ősök, az utókor, a boldogság voltak a legfőbb ünnepei. Olyan ünnepek, amilyenek minden társadalomban bevezetésre kerülhetnének, az erény ünnepei. Az ember legfőbb feladata az erkölcsi elvek betartása, ápolása, a humánum tisztelete. Az erény tesz emberré Végezetül szólnunk kell azokról a törekvésekről, amelyek az erény és a terror összebékítését szolgálták. A 20 század legvéresebb társadalmi-politikai mozgalmának ideológusai is előszeretettel hivatkoztak Robespierre tanaira és tetteire. A kisajátítás lényege abban áll, hogy szerintük a legmagasabb erkölcsiség a következetes forradalmiságban nyilvánul meg. A kitűzött társadalmi-politikai cél érdekében bármilyen eszköz alkalmazható. A

szabadság szerintük, ha kell, véres terror által is megvalósítható. A szabadság fogalmának cinikus lejáratása e kísérlet. A 20 század tömeggyilkosságainak valamely magasabb erkölcs nevében történő igazolása egyértelmű az e tettekben való részvétellel. A szocializmus és a kommunizmus jegyében végrehajtott rémes gaztettek semmilyen erkölcs nevében nem igazolhatók. Robespierre következetes szigorúsága, a forradalom menetének kijelölése alkalmat adott a párhuzamok keresésére. A törvény és az erény nevében hozott politikai döntéseire példaként hivatkoztak a forradalmiság mindenhatóságát hirdetők. Természetesen az erény, a bűn, a hatalom gyakorlásának a kérdése, erkölcs és politika viszonya, egyéni érdek és közérdek kapcsolata különböző korokban mindig a viták homlokterébe került. A francia felvilágosodás és a francia forradalom eszméi és eseményei nem csak a történészek, a filozófusok érdeklődését

keltették fel. Az irodalmárok, a széplelkek éppúgy foglalkoztak e témával, mint a gyakorlati politikusok, a "politikacsinálók". A felvilágosodás tanai hol eleven, hol eltorzított formában, de máig hatnak. A legfontosabb kérdései egyben az emberiség legfontosabb kérdései is. E szellemi áramlat sokszínűsége és össze tettsége folytán széles teret biztosított az értelmezéseknek. Sokan az észre hivatkoztak Mások a természet nagyszerűségét hirdették. Megint mások az értelemmel megalkotható és berendezhető társadalom képét rajzolták meg általa. Ez indokolja széles körben való elterjedését Orosz és lengyel talajon éppúgy elterjedt, mint Magyarországon. Kelet-Európában a gazdasági-társadalmi elmaradottság felszámolásának programját is kiolvasták belőle. A tudományok és a művészetek iránt rokonszenvet tanúsító uralkodókat eszményítették, s nem ismerték fel világosan az általuk igazgatott térségek

nehézségeit, súlyos problémáit, melyek máig hatnak. A felvilágosodás mindenesetre ösztönzően hatott az emberi tettek erejébe vetett hitre. Az ember próbált tenni valamit saját sorsáért, életének jobbra fordulá sáért. Ez a pozitív hatás mutatkozott meg a német területeken is, ahol a tudományok és a művészetek virágzását indította el ez a szellemi áramlat. A brit felvilágosodás Jelen esetben a brit jelző használata jogosultabb, mint az angol megnevezés, a felvilágosodás szigetországi irányzatára, mivel fő képviselői elsősorban skót bölcselők voltak. A skót felvilágosodás lexikonszócikként is szerepel a politikai filozófiai enciklopédiákban. A skót "felvilágosultak" David Hume, Adam Smith, Adam Ferguson, FRANCIS HUTCHESON (1694-1746), William Robertson, Lord Kames, THOMAS REm (1710-1796), Sir James Steuart és John Millar alkotta csoportja a filozófia, az etika, a politikai filozófia és a közgazdaság-tudomány

területén is maradandót alkotott. A skót felvilágosodás fénykora az 1740-1790 közé eső időszak. Ezen áramlat kialakulásának előfeltételei között tartjuk számon a 18. század elejétől felgyorsult gazdasági növekedést, amelynek elősegítője volt az Angliával (és a birodalom egészével) kialakult szabad kereskedelmi kapcsolat; az önálló parlamentről való lemondást az 1707 -es egyesülést követően. A vallási liberalizáció (William Robertson vezető szerepévei), az egye temi reform (Edinburgh, Glasgow, Aberdeen, St. Andrews a pro testáns Európa vezető városaivá váltak), a civil klubok és társulások szintén kedveztek a felvilágosodás kibontakozásának. Mielőtt e bölcselők fóbb tételeit ismertetnénk, utalnunk kell arra, hogy az angol Hobbes és Locke munkássága (1. VIlI rész) szintén besorolható ezen áramlat alá, s a már tárgyalt holland Grotius, Spinoza társadalomfelfogása is jelentősen befolyásolta a

felvilágosodás eszmerendszerét. A brit felvilágosodás bemutatásakor figyelmünket elsőként a holland származású, de angollá vált BERNARD MANDEVILLE (1670-1733) nagy hatású életművére kell irányítanunk. A Leidenben orvosi képesítést szerzett bölcselő figyelme a body social (társadalmi test) vizsgálatára összpontosult. Főműve - amely az 1705-ös A lázongó méhkas, avagy a megjavult gazemberek 433 soros, párrímes fabulán alapult - az 1714-ben megjelentetett A méhek meséje, avagy magánvétkek - közhaszon jelentős hatást gyakorolt kortársaira és az utókorra egyaránt. Mondanivalója a következő: "Íme, bűn minden oldalon, / de az egész - paradicsom! / Hatalmas, ha harc volt, ha béke, / az idegenek példaképe, / bővében a pénznek s a vasnak, / egyensúlya a többi kasnak. / Államukban virult az élet, / naggyá tette - a bűn s a vétek! / És az erény, mely a csalást jól/elleste a politikától, / általa megbarátkozott / a

bűnnel, s ez hozta, hogy / a legrosszabb sem élt hiába: / tett valamit a köz javára" (A lázongó kas, 155-168). Mandeville okfejtésének lényege, hogy a bűn, a rossz pozitív hatást vált ki a társadalom egészére nézve. A haszonszerzés, a dicsőségvágy, az irigység munkalehetőséget és társadalmi hajtóerőt jelentenek. A bűnt kerülni utópia - hangoztatja - mivel a bűn a jólét alapja; "pompa, gőg, csel éljen, amíg elfogadjuk áldásait". "Puszta erénytől nem virágzik/ fól egy nemzet; s ki visszavágyik / az aranykorba, kész-e vajon / élni becsületben - de makkon?" (1. m 430-433) Az érvelés meghökkentő példákat és levezetéseket tartalmaz, nevezetesen kimutatja a nyilvánosházak előnyeit, az ősi mesterségek folytatóinak "erényvédő" (az erényes asszonyok erkölcsének védelmezői is egyúttal, példaként hozza fel, hogy mi történne Amszterdam kikötővárosban 6-7 ezer matróz egyidejű

megérkezésekor a nyilvános házak megléte nélkül) cselekedeteit, az ivászat és a cicomázkodás pozitív, iparfejlesztő, kereskedelmet virágoztató, tőkét teremtő hatását. Az újkori etikai re lativizmus úttörője e tanokkal, hiszen - ezek szerint erkölcsi jó és erkölcsi rossz megállapodás és nézőpont kérdése Az egyéni érdek és közérdek relációján keresztül vizsgálva is megállapítható, hogy jó és rossz relatív értékek. A gazdaságtanban az emberi munka értékteremtő voltát hangsúlyozza, s a gazdasági élet egyedüli mércéje a haszon, az értékteremtő tevékenység, amely az egész állam felvirágzását eredményezi. A gazdasági szférában nem lehet a morálra hivatkozni, az államban szükséges a vétek, akárcsak az éhség az evéshez. Mandeville vitára okot adó tana még azt is tartalmazza, hogy alapvető hibája minden szépírónak, hogy az embert olyannak ábrázolja, amilyennek lennie kellene, nem pedig a valóságos,

gyarló embert mutatja meg a maga valóságában; s ez az önismeret hiányához vezet. A bűn és az erény definícióinak ismertetésével is ezen fogalmak relatív voltát hangsúlyozza. Bűn: minden cselekmény, amellyel az ember a közjót kirekesztve saját vágyait szolgálja. Erény: minden tett, mely a jóra való ésszerű törekvés eredményeképpen a természet ösztönzésével ellenkezően a mások javát vagy a szenvedélyek legyőzését szolgálja. Az utilitarizmus alaptételét Iuvenalisra hivatkozva rögzíti: "Bárhonnan jő, a haszonnak illata jó!" (Szatírák XIV. 204-205) SHAFTESBURY, ANTHONY ASHLEY COOPER (1671-1713) erény tana szintén befolyásolta a skót felvilágosult bölcseletet, sőt sokak olvasatában a 18. századi brit morálfilozófia Mandeville Shaftesbury-kritikájával vette kezdetét. Shaftesbury grófjának eszmei fejlődését J ohn Locke irányította, viszonozva a grófi család kedvességét, hiszen az államférfi nagypapa

Locke pártfogója volt. Amorálfilozófus Shaftesbury a platóni és a plótinoszi filozófiához is kapcsolódva, illetve azokból ihletet merítve a Szép, az Igaz és a Jó fogalmát összekapcsolta, és vizsgálódása középpontjába állította. Az enthusiasm (rajongás) problematikája kapcsán az igazi rajongást, a platóni Erósz-fogalomhoz hasonlítható kötődést emelte ki. Az egoizmus és a hedonizmus álláspontját egyaránt bírálva azt hangoztatta, hogya közérdek és az egyéni érdek megfelelő összhangját kell megvalósítani. A harmónia így központi jelentőséghez jutott, értékfogalomként az erény kritériumát jelentette. Nevéhez kapcsolható anémet bölcseletre és iroda lomra (a ném et felvilágosodás képviselői, Goethe, Schiller) nagy hatást gyakorló "széplélek" terminus technicus megalkotása is. E foga lom azt az embert jelölte, akiben az értelem és az érzelem összhangban van. Az ember természetes erkölcse, erkölcsi

érzéke (moral sense) révén képes a jó és a rossz megkülönböztetésére; az ember eredendően jó, és ezzel összefüggésben közösségi lény - vallotta más brit bölcselőkkel szemben. A rajongás az Isten iránti szeretetben is megnyilvánul, az ember önérdek nélkül, a túlvilági büntetéstől való félelem nélkül szereti Istent. A szépség, a jóság, a világot szabályozóegyetemes értelem - amelyet az ember képes felismerni - Istenhez vezet. Művei: An lnquiry Concerning Virtue and Merit (Értekezés az erényró1 és az érdemró11699); The Moralists, a Philosophical Rhapsody (A moralisták, filozófiai rapszódia 1709); Characteristics of Men,. Mannes, Opinions and Times (Az emberek, szokások, vélemények és az idők jellegzetességei 1711) hatást gyakoroltak az angol irodalomra (Pope: Esszé az emberró1 vagy Fielding: Tom Jones), a szentimentalizmus, a klasszicizmus és a romantika képviselőire. A skót felvilágosodás egyik vezérlő

problémája az erkölcs és a gazdaság kérdés köre. E téren külön kiemelendő ADAM SMITH (17231790) a glasgow-i egyetem morál- és szellemtudományok tanszékének tanára, Edinburgh vámügyi főbiztosa, aki a munkaértékelmélet megalkotásával a 19. századi közgazdaság-tudományt, s így Karl Marx tanítását is nagymértékben befolyásolta. Az ember erkölcsi értelemben cél, csak célként lehet viszonyulni hozzá, de a gazdasági élet szereplőjeként - és ez kikerülhetetlen realitás - eszközként is szerepel. Az An lnquiry into the Nature and Causes of the Wealth of Nations (Vizsgálódás a nemzetek gazdagságának természetéről és okairól 1776) c. művében a gazdasági növekedés szisztematikus modelljét és a piac természetes önszabályozó mechanizmusát állította középpontba. Az önérdek akadályok nélküli érvényesítése - szerinte - harmonikus közállapotokat teremt. A gazdasági növekedés előnyeit emelte ki, középpontba

állítva a piacok bővülésének és a tőkefelhalmozásnak a jelentőségét, továbbá a munkamegosztás okozta termelékenységnövekedést. A munkamegosztás, a tőke, a mezőgazdaság és a manufaktúra mikéntjének elemzése Marx A tóke c. művében is központi szerepet játszik. A Theory of Moral Sentiments (Az erkölcsi érzelmek elmélete 1759) c művében az erkölcsi normák és az igazságosság szabályainak megállapítását állította középpontba, a szimpátia fogalmá ra is alapozva, amely az emberek együttműködési készségét és lehetőségét is jelöli. A szimpátia szinonim a részvét fogalmával, az "együttérzés" vagy a "társként érzés" kifejezéssel. "Sajnálat és részvét - e szavak alkalmasak a mások szomorúságával való együttérzésünk jelölésére. A szimpátiát, jóllehet értelme talán eredetileg ugyanaz volt, most mégis - nem egészen helytelenül- felhasználhatjuk arra, hogy általa nevezzük

meg bárminő, tetszés szerinti szenvedéllyel való együttérzésünket" (Az erkölcsi érzelmek elmélete, 1., 1, 1) A "természetes szabadság és a tökéletes igazságosság" a híres vezérlő elve. A szabadságot a jog garantálja, amely szavatolja a személyes és tulajdonjogokat (1. Locke alapelveit) Az igazságosság fogalma ezzel összefüggésben értelmezendő: tartózkodás a mások jogainak megsértésétől. Pozitívan értékelhető azon véleménye, hogy az állam elengedhetetlen feladatai között tartotta számon - az ország védelme, az igazságosság biztosítása mellett - a közműfejlesztés és az oktatás biztosítását, finanszírozását. Napjainkban is nyilvánvaló, hogya munkamegosztás - mai szóhasználattal inkább a munka tennelte értékelosztás, vagyonelosztás - negatívumait az államnak az oktatásban való szerepvállalása ellensúlyozhatja. A társadalom- és államfejlődés történeti folyamatát a vadászó, a

pásztorkodó, a mezőgazdasági és a kereskedői vagy civil társadalom korára osztotta, ez utóbbit tekintve a saját korában, a szabad versenyes kapitalizmusban elért vívmánynak. Smith halálának évével a skót felvilágosodás záróhatárát is jelezni szokták, kiemelve azt a gondolatot, hogy ezen irányzat legmaradandóbb öröksége a politikai gazdaságtan (szélesebb etikai, történetfilozófiai - keretekben); és az 1800-as évektől Ricardo, Malthus és társaik már ezen önálló diszciplína morális megfontolásoktól "mentesített" változatának szentelték idejüket. A skót felvilágosodás legjelentősebb filozófusa DAVID HUME (1711-1776), aki az ismeretelmélet és az etika terén egyaránt maradandót alkotott. Treatise of Human Nature (Értekezés az emberi természetről, I-IIL 1739-40), lnquiry into Human Understanding (Tanulmány az emberi értelemró11748), Tanulmány az erkölcsök alapelveiró1 (1752) c. művei tartalmazzák

filozófiai rendszerének kifejtését, amelynek célja az emberi természet tanulmányozása. Ebből következőleg az emberró1 szóló tudomány lehet az alap valamennyi tudomány számára. A logi ka, az esztétika, az etika és a politika tudománya magában foglal minden ismeretet, amire az embernek szüksége lehet. Hume elkülönítette a deduktív racionalista rendszereket (platonizmus, Descartes) és az empirizmust (Locke). Különbséget tett észigazság (matematikai-geometriai tételek) és tényigazság között. Az előbbi független minden tapasztalattói, a képzetek egymáshoz való viszonyával foglalkozik. A tényigazságok nem szükségszerűek, a külvilágban találhatók, s mindegyik ellentéte is létezhet. Minden tudomány csak vélekedés, a természettudomány is csak valószínűsíthető ismereteket nyújt. Nagyon fontos Hume rendszerében a szkepszis, ami nem mindennek a totális tagadását jelenti. E tanai Kantot "felébresztették dogmatikus

szendergéséből" A filozófiai reláció hét kategória révén tárható fel: 1. a hasonlóság; 2 az azonosság, a legegyetemesebb reláció; 3 a tér és az idő relációi; 4. a mennyiséggel rendelkezőtárgyak összehasonlíthatósága, mennyiségi és számbeli arányok; 5. a minőség fokozatai; 6 az ellentétes ség relációja; 7 az ok-okozat relációja. A tudás tárgya lehet: a hasonlóság, az ellentétesség, a minőségek fokozatai, a mennyiségi és számbeli arányok. Az első hármat intuíció révén, a negyediket a demonstratív tudomány (matematikageometria) révén ragadjuk meg. A másik három reláció csak valószínű ismeretet ad, mivel e relációk változhatnak. Különösen hangsúlyos a hume-i rendszerben az ok-okozat reláció. E viszony jellemzői: érintkezés, egymásutániság, szükségszerű összekapcsolódás. Az okokozat viszony újszerű felfogása abban rejlik, hogy nem a logikai okokozat relációnak megfelelő szükségszerűség

(1. a skolasztika és a kartezianizmus felfogásában), hanem a tapasztalás révén ismerjük meg e viszonyt, a két tárgy közötti állandó összekapcsolódás megta~ pasztalásából. Az ok-okozat reláció Hume által megalkotott szabályai a következők. 1 Oknak és okozatnak térben és időben érintkeznie kell egymással 2 Az oknak meg kell előznie az okozatot 3 Állandó kapcsolatnak kell lennie ok és okozat között. 4 Ugyanaz az ok mindig ugyanazt az okozatot váltja ki, és ugyanaz az okozat mindig ugyanabból az okból ered. Ez az elv a tapasztalatból ered 5 Amennyiben több, egymástól különböző tárgy ugyanazt az okozatot váltja ki, az szükségképpen valami olyan közös tulajdonság alapján történik, amely mindegyikben megtalálható. 6 Ha hasonló tárgyak -más okozatot váltanak ki, akkor ezt azoknak a dolgoknak kell betudnunk, amelyekben különböznek egymástól. 7 Ha valamely tárgy gyarapszik vagy csökken okának gyarapodása vagy csökkenése

nyomán, akkor a különböző okozat ok egyesüléséből kialakuló összetett okozatnak kell tekintenünk, ezeket az okozatokat az ok különböző részei váltják ki. Hume számára az etika és a politika jelentették a tudomány legfontosabb ágait. (L Értekezés. Ill k) Etikája megalkotásakor abból indult ki, hogy az antik erkölcsbölcselet - s az azt követő hagyomány - a hipotetikus embert állította középpontba, nem a valóságos, a megtapasztalható, a társadalomban élő embert vizsgálta. Hume célja a társas lény elemzése, hiszen néze te szerint az ember a társadalom céljaira teremtetett. Etikájának kulcsfogalmai: a társadalmai lény és az érdek Az ész nem képes különbséget tenni jó és rossz között, mivel a filozófia spekulatív részéhez tartozik, nincs befolyással a szenvedélyekre és a cselekedetekre; az erkölcs viszont a filozófiának a gyakorlati részébe tartozik. Tevékeny elv (erkölcs) nem alapulhat nem tevékeny elven

(ész) Az erkölcsi minőségek az emberi bensőben vannak, az ember az erkölcsi jelleget inkább megérzi, mint megítéli. Az erény általi benyomás kellemes, az erkölcstelen kellemetlen Valamely cselekedet csak akkor lehet erkölcsös, ha annak indítéka külön megtalálható a cselekvő individuum természetében, s ez váltja ki, nem a cselekedet erkölcsös voltának a tudata. Az indíték nem lehet sem a közérdek, sem az egyéni jóin dulat. A cselekedet jel, a cselekedetet kiváltó indíték képezi a helyeslés tárgyát, függetlenül attól, hogy az adott cselekedet végbement, avagy sem. Az emberi vágyak, szükségletek kielégítésére valótörekvés növelheti az összefogás erejét, hiszen a társadalomban élőember szükségleteit az együttműködés révén jobban ki tudja elégíteni. A közös érdekek tudatosításának következménye az igazságos ság, az igazságtalanság, a tulajdon, a jog, a kötelezettség ideájának létrejötte. A

társadalom fennállása mindenki számára előnyös. Az önérdek-közérdek konfliktusa az erény által feloldható, hiszen ennek eredete a közérdek iránti szimpátiában keresendő. A kormányzatnak való engedelmeskedés előnyös, a polgári társadalomban mindenki biztonságot élvez a javak elosztásának szabályozása ré vén. Az erkölcsi cselekvés mércéje a társadalmi hasznosság és az egyéni érdek egybeesése. A brit felvilágosodás képviselői jeles szerepet játszottak a klasszikus liberalizmus alapelveinek kidolgozásában egymással is polemizálva (pl. Mandeville-Shaftesbury) és egymástól is tanulva (pl. Hutcheson-Hume-Smith) jelentősen gazdagították az ember természetére és a társadalom, a közösségi együttélés miként jére való filozófiai reflexiót. Azon kevés gondolkodók közé tartoztak, akiknek elméleti munkássága a gyakorlatban is érvényes ült, az amerikai, a francia alkotmány és törvényhozás, a liberalizált

angol politikai irányító hatalom is alkalmazta tanaikat. A német felvilágosodás A német felvilágosodás szerteágazó áramlata a filozófiában és az irodalomban egyaránt maradandót alkotott. A metafizika terén a 18 századi német bölcseletben (Kant fellépéséig) a leibnizi-wolffi racionalista filozófiai rendszer uralta a gondolkodást. GOTTFRIED WILHELM LEIBNIZ (1646-1716) tudományos vándorlásait (Anglia, Hollandia, Itália, Franciaország) követően a Hannoverház szolgálatának szentelte magát; könyvtárosként, tanácsadóként és diplomáciai feladatokat ellátóként ténykedett 40 éven keresztül. Az infinitezimális számítás felfedezése terén magának követelte az elsőbbséget (1684), s ez Newtonnak (1687) és követőinek haragját magára vonta, hiszen az angol bölcselő úgy vélte e felfedezés az ő érdeme. Jelentős az életút állomásainak említésekor, hogya Porosz Tudományos Akadémia első elnöke is ő volt, már ezt

megelőzően az angol Royal Society és a Francia Tudományos Akadémia tagjai közé választotta, s tudományszervezői tevékenysége során Nagy Péter orosz cárral is több ízben találkozott. Sokoldalú munkássága máig feltáratlan, matematikai, filozófusi tevékenysége mellett a geológia és a bányászat is érdekelte. Főbb művei: Újabb vizsgálódások az emberi értelemró1 (1703, megjelent 1755), Theodicea (1710), Monadológia (1714) bepillantást engednek filozófiai-teológiai rendszerébe. E mű kerete in belül a részletes ismertetéstől eltekintünk, de leglényegesebb tanait vázlatosan bemutat juk Az újkori szubsztanciatan (Descartes, Spinoza) problematikus voltát vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogya szubsztancia olyan egységes lény, amely tevékeny tud lenni. "A szubsztancia cselekvésre képes létező. Vagy egyszerű, vagy összetett Egyszerű szubsztaneia az, amelynek nincsenek részei. Az összetett szubsztancia egyszerű

szubsztanciák vagy monaszok halmaza. A monasz görög szó, mely egységet jelent, vagyis azt, ami egy" (A természet és a kegyelem ésszerűen megalapozott elvei 1. pont) Leibniz végtelen sok szubsztancia létezését vallotta, s ezeket monaszoknak nevezte el, s ezek a minőségileg különböző monaszok (nincs két egyforma monasz!) alkotják a világegyetemet. A monaszok a természet igazi atomjai, individuálisak, oszthatatlanok (mivel nem lehetnek részeik), nem keletkeznek és nem pusztulnak el, addig léteznek, amíg a világegyetem. A monaszok egyetemes sorrendet alkotnak, a természetben ebből következőleg minden összefügg mindennel. A monaszokban megtalálható a belső, változást előidéző tevékeny elv (appetíció) és az észlelés (percepció) tulajdonsága. Leibniz megfogalmazta az elégséges alap törvényét: "semmi sem történik elégséges alap nélkül, vagyis semmi sem történik úgy, hogy aki eléggé ismeri a dolgokat, meg ne tudná

adni az okot, amely elégséges annak meghatározására, hogy miért így állnak a dolgok és miért nem másképp" (Monadológia 7. pont) Az elégséges alap olyan szubsztancia, amely szükségszerű létező, létezésének alapját magában foglalja, s ez Isten. Hatalma, tudása, akarata tökéletes, mindenható, mindentudó, a legfőbb jóságot és a legfőbb igazságot is magában foglalja. Isten létezése (amelyet a priori és a posteriori úton is bizonyítottnak vélt - i. m 45) mellett négy érvet sorakoztat fel: 1 ontológiai (i m 41); 2 kozmológiai (i. m 38); 3 az örök igazságból adódó (i m 43, 1 továbbá 33); 4 az előre elrendezett harmóniából következő (i. m több pontja) A csodálatos összhang (harmonia praestabilita), a monaszok előre elrendezése Istenre, az isteni bölcsességre vezethető vissza. Azzal, hogy létező világunkat a lehetséges világok legjobbikának tekintette, kiváltotta már kortársai gúnyolódását is (1. Voltaire:

Candide c művében Pangloss alakját) CHRISTIAN WOLFF (1679-1754) művei - Logik (1712), Metaphysik (1719), Ethik (1720), Physik (1723), Teleologie (1723), Biologie (1725) - Leibniz tanaira is támaszkodva rendszerezték korának ismeretanyagát, s az 1730-as években latinul publikált alkotásai (Psychologia empirica 1732, Psychologia rationalis 1734, Theologia naturalis 1736-37) az európai bölcseletet is befolyásolták. A német felvilágosodás a német irodalom történetének egyik ragyogó korszakát jelenti. A korai képviselők J. Chr Gottsched (a görög-római előzményekre alapozó francia klasszicizmust tekintette mércének), J. J Bodmer és J J Breitinger a költészet gyönyörködtető szerepét, az érzelemvilágra tett hatását hangsúlyozta, annak nevelő célzata mellett. A természetleíró és bölcselkedő tanköltemény is e kor terméke, megalapozva a német bölcseletben oly hangsúlyossá váló természet és esztétikum problematikáját. JOHANN

JOACHIM WINCKELMANN (1717-1768) a görög eszményekre irányítva tekintetét, a hagyományos klasszikus embereszményt alapozza meg német talajon. Etikum és esztétikum szorosan összekapcsolódik a Kr e 50 k készített Laokoón-szoborcsoportról adott elemzésében (Gondolatok a görög műalkotások utánzásáról a festészetben és a szobrászatban 1755). Megítélése szerint a görög szobrászat remekeire "valami nemes egyszerűség és csendes nagyság" jellemző. Elemzésével a német esztétika történetének egyik legjelesebb vitáját váltotta ki, amelyhez kapcsolódott Lessing, Goethe, de később Schopenhauer is állást foglalt. GOTTHOLD EPHRAIM LESSING (1729-1781) irodalmi és esztétikai ténykedésével a német felvilágosodás egyik legjelesebb alakjává vált. Esztétikai nézeteit a Levelek a legújabb német irodalomról (1759-1765), a Laokoón, vagy a festészet és költészet határairól (1766) és a Hamburgi dramaturgia (1767-69) c.

műveiben tette közzé Csatlakozott a már Arisztotelész (1. Poétika) által felvetett problémához, a költészet és a történetírás kapcsolatát, eltérő feladatát illetően. Megoldása hasonló, mint az ókori bölcselőé, s általában a legtöbb esztétáé, nevezetesen a költészetet a történetírás fölé helyezi, hiszen az előbbinek a valóságos történések csak alapanyagot szolgáltatnak. A tragédia célja filozofikusabb mint a történelemé, a jellemek ábrázolásával és ütköztetésével az erkölcsi tanulságokat is "érzékeltetni" kell. Zsenielmélete (1 később Herder, Kant, Schelling vagy Schopenhauer nézeteit) szintén figyelemre méltó. A zseni a művészetben jelentkezik, önmagából hoz létre, az alkotásban nyilvánul meg, ténykedése utánozhatatlan, tanulással nem sajátítható el. Drámái: A zsidók (1749), Miss Sara Sampson (1755 - az első német szomorújáték), Barnhelmi Minna (1767), Emilia Galotti (1772), Bölcs

Náthán (1779) szintén öregbítették hírnevét. A Bölcs Náthán címszereplőjének megformázásakor Lessing barátja, Moses Mendelssohn (1729-1786) alakját tartotta szem előtt, aki szintén a felvilágosodás korának jeles zsidó bölcselője volt. A darab II! felvonás ának - Boccaccióra visszavezethető parabolája - híres "gyűrűhasonlata" (három gyűrű a három világvallást, a judaizmust, a kereszténységet és a mohamedanizmust szimbolizálja) a vallási toleranciát példázza. A drámaelméletben a korábban követendőnek vélt francia minta helyett Shakespeare munkásságát állította példaként. Alkotásai a humanizmus eszményét tükrözik Lessing nagy hatást gyakorolt a Sturm und Drang íróira, a klasszikus német filozófia képviselőire, a 20. században Thomas Mann értékelte nagyra munkásságát. Hazánkban hatása szinte azonnal jelentkezett, Kazinczy műveinek nemcsak lelkes olvasója, hanem fordítója, Kölcsey, Vörösmarty,

Bajza szintén hasznosította tanait. JOHANN GOTTFRIED HERDER (1744-1803) a német felvilágosodás és újhumanizmus kiemelkedő képviselője, evangélikus lelkész, nyelvész és történetfilozófus. Hazánkban elsősorban a magyar nyelv és következésképpen a magyarság kihalásáról szóló elmélkedése tette ismertté. Munkássága megítélésekor e ránk nézve kedvezőtlen jövendölése nem lehet szempont. Az emberi természet célja a humanitás. Az ember legyen ember! vallotta Az emberiség egymásra épülő nemzedékei, a társadalom, az emberi nem előrehaladása mind a humanizmust célozzák. A hu manitás jelentése: emberség, emberiesség, emberi jogok, emberi kötelességek, emberi méltóság, hazaszeretet. Nem nehéz észrevenni, hogy mily fontos fogalmak és célok ezek napjainkban is. A harmadik évezred kezdetén élő emberiség a modernizáció és a technika, a globalizáció világában ismételten keresi és építgeti alapvető - sokszor a múltban

fellelhető - emberi értékeit. Nem véletlenül lett a Herder által (a reneszánsz hagyományokra, az antik kultúrkincsre, Vico és Goethe eb béli nézetei re építve) is elindított humanizmuskép a német bölcselet máig ható vezérelve, s nem véletlen, hogya 20. századi német filozófusok, pedagógiai szakemberek mind az antropológia tudományának megteremtését célozták. Az ember helye és rendeltetése kulcskérdés ma is. "A humani tás nemünk karaktere; de csak hajlamként születik velünk, és voltaképpen ki kell fejlesztenünk" - tanította Herder (A humanitás fogalmáról és a szó jelentéséről). A humanitás az emberi nem művészete, minden törekvés célja, értékeink foglalata, ami az emberben az isteni, az a humanitás. Az Eszmék az emberiség történetének filozófiájáról (1784-1791) c. műve a történetfilozófiai nézeteinek foglalata. Ennek központi gondolata a klasszikus ném et filozófia képviselői által is

hangoztatottfejlődéseszme. A haladás a természet, a társadalom és a kultúra jellemzője. A Kant nyomán kidolgozott koncepciója, nevezetesen a történeti szemléletmód a tudományokban, a művészetekben s a nyelvben egyaránt nélkülözhetetlen. A nevéhez kapcsolható "korszellem" -fogalom később HegeI történetfilozófiájának is vezérlő elve lesz. Minden társadalmi jelenség megérthető annak a kornak a szelleméből, amelyben bekövetkezett. Nagy hatás ú elmélete, hogy az emberek maguk csinálják történelmüket (vö Hegel, Marx), de az előre eltervezett szándékok és a megvalósult tettek, illetve következményeik nem minden esetben vannak megfeleltetésben - tanította. A kultúra nemzeti talajon valósul meg a legjobban - szól máig megfogadható intelme. Korában ez szintén nagy jelentőségű gondolat, hiszen a német nemzeti törekvések, a német polgári fejlődés útjainak keresése, sőt a német egység problémája nemcsak e

nép életében döntő, ha nem a 19. századtól kezdve meghatározó világpolitikai jelentőségűtényező A nemzetállam nem ütközik az emberi nem egyetemes haladásával, sőt annak nélkülözhetetlen előfeltétele. Minden nemzetnek kötelessége nemzeti kultúráj ának művelése, letűnt korok emlékeinek nemzedékről nemzedékre történő hagyományozása. Saját személyében is jó példával járt elöl: gyűjtötte a népi hagyományokat, a nép dalt, a népköltészet emlékeit; a nyelvi örökséget ápolta. A "néplélek" fogalmát tartalommal töltötte meg A népben és nemzetben való gondolkodás nem akadályozta abban, hogya felvilágosodás neves képviselője legyen, továbbá abban sem, hogy az emberi társada lom és kultúra haladását hangoztassa. A "modern" államok nagy hibáj ának tartotta, hogy a pénzen alapulnak, szemben az erkölcsi nevelésre épülő "régi" államalakulatokkal. Az egész teremtett világ a

fejlődés törvényének van alávetve, így természetes, hogya természetben és a társadalomban is minden változásban van, a keletkezés szükségszerű velejárója az elmúlás. Az emberi alkotmányok, vallások s általában alkotások nem tartanak örökké; az új körülményeknek és koroknak megfelelő tökéletesedést nem szabad és nem is lehet gátolni. "A történelemben tehát minden mulandó; templomán ez a felirat áll: Hívság és Elmúlás. Elődeink porán lépkedünk, elpusztult intézmények és királyságok süppedő törmelékein folytat juk vándorutunkat" (Eszmék az emberiség egyetemes történetének filozófiájáról. Gondolat, Bp, 1978403 o) A német felvilágosodás jeles képviselői közé tartozott Jacobi (a Spinoza-vita egyik résztvevője), CHRISTOPH MARTIN WIELAND (17331813) a weimari szellemi élet egyik vezetője, Shakespeare német nyelvre való átültetője. Nem elhanyagolható ALEXANDER BAUMGARTEN (1714-1762) munkássága,

az "esztétika" szó megalkotója, e tudomány jeles művelője. HERMANN SAMUEL REIMARUS (1694-1768) a bibliakritika terén fejtett ki értékes tevékenységet. A német felvilágosodás kora egyúttal a német klasszika (Goethe, Schiller) kora is, a Sturm und Drang kora is, a klasszikus német filozófia képviselőinek kora is, tehát a ném et bölcselet egészen széles köreire való tekintettel kell e korszakot vizsgálnunk (1. a X részt is) Alkotóik szellemi kisugárzása máig ható Kitekintés és összegzés A felvilágosodás - a fentebb ismertetett - vezető szerepet betöltő nemzeti irányzatai mellett Európa más országaiban is követőkre talált. Itáliában GIAMBATTISTA VICO (1668-1744) filozófus, történész és jogtudós a nápolyi egyetem retorikaprofesszora alkotott e szellemiségben. Életműve a 19-20 században fejtette ki hatását. Főműve Principi di scienza nuovo (Az új tudomány 1744) a humanitás eszmé nyeinek keretében készült

történetfilozófiai alapvetés. A társadalmi és politikai fejlődés menete szükségszerű, amely minden nemzet sajátos történelmét is meghatározza. Az itáliai felvilágosodás nápolyi centrumában alkotott még: A. Genovesi (1713-1769), G Filangieri (1752-1788) és F. Galiani (1728-1787) Szintén itáliai felvilágosult bölcselő CESARE BONESANA BECCARIA (1738-1796), aki az irodalom, a büntetőjog és a közgazdaság-tudomány területén egyaránt tevékenykedett, s az itáliai felvilágosodás milánói központjában ténykedett P. Verri (1728-1797), a másik "fő felvilágosult" mellett. A Bűntett és büntetés (1764) c könyve a felvilágosodás egyik alapművévé vált, francia (1766) és angol (1767) fordítása révén nemzetközi tekintélyt szerzett szerzőjének; hatást gyakorolva Voltaire, Diderot, Blackstone, Bentham, Jefferson nézeteire, s kiváltotta Nagy Katalin orosz cárnő elismerését is. A mű máig szóló üzenete, hogy a benne

foglaltak képezték és képezik a kínvallatás és a halálbüntetés ellen kibontakozó mozgalmak elméleti alapját. Megítélése szerint a társadalomtudomány feladata az emberiség jólétéért való fáradozás. A társadalomban a lehető legtöbb embernek a lehető legnagyobb boldogságát kell biztosítani - vallotta az utilitarista felfogást, amely irányzattá csak a 19. században fejlődik A "szerződéses" elméleteket elfogadva hangoztatta, hogy az egyén a szabadságának egy részét azért áldozza fel a köz oltárán, hogy másokat is szabadsága megvédésére ösztönözzön. A büntetés mindig legyen arányos a bűnnel, és törvénytől meghatározott - vallotta az itáliai bölcselő. A felvilágosodás eszméi elterjedtek Oroszországban, fő képviselője RAGYISCSEV (17491802 ), aki az Utazás Szentpétervá"ól Moszkvába c. társadalomrajzában ábrázolta művészien ezen eszméket. Lengyelországban Staszic (1755-1826), valamint

Koll~taj (1750-1812) e művelődéstörténeti irányzat reprezentánsai Csehországban - sokak megítélése szerint - a felvilágosodás maradandóbbat alkotott, mint hazánkban. Figyelembe véve a magyar felvilágosodás eredményeit, Bessenyi, Batsányi munkásságát s a kor magyar irodalmát, akár polemizálhatunk is e nézetekkel. Hazai felvilágosult bölcseletünk bemutatása szétfeszítené e kötet kereteit, e vonatkozásban az általános és középiskolai tanulmányok felelevenítésére utaljuk olvasóinkat. Végezetül utalnunk kell arra a momentumra, hogya felvilágosodás eszmerendszere sajátosan kapcsolódott a felvilágosult abszolutizmus politikai berendezkedéséhez. E politikai irány éppúgy hódított Poroszországban, mint II. József birodalmában, Oroszországban és Havaselvén vagy Skandináviában. A szakkönyvek II Frigyes porosz uralkodó személyiségét a középpontba állítják a felvilágosodás tárgyalásakor, csakúgy mint Nagy Katalin

személyét, akik ténylegesen is támogatták az anyagi gondokkal küszködő felvilágosult bölcselőket. A felvilágosodás képviselői ezért nem egy esetben idealizálták a felvilágosult abszolutizmust és az azt megvalósító uralkodókat, s ezzel nem egészen kerültek összhangba azon történészek elemzésével, akik a tények nyomán haladva vonták le következtetéseiket. A felvilágosodás szellemi áramlatának sokszínűsége lehetőséget adott az értelmezési kísérletek széles skálájának. Sok esetben ma is, kicsit eltorzítva az eredendő tanokat, a felvilágosodás képviselőit ideológiai, politikai, hatalmi érdekek érvényesítésének eszközeként kezelik. Hazánk sem képezett - és sajnos még ma sem teljes egészében - kivételt ez alól, egyes csoportok a vallás, a hagyományos értékek elleni küzdelmük során sok esetben hivatkoznak felvilágosult bölcselőkre, nézeteiket "megfelelő módon" szelektálva. A felvilágosodás

legfontosabb kérdései az emberiség legfontosabb kérdései is egyben Az ember rendeltetése, helye, szerepe, önnön erejébe vetett hite vagy erőtlensége, az ész autonómiájának hirdetése és elégségessége vagy elégtelensége, a közösségi élet helyes megszervezésének módjai, az egyűttélésünk erkölcsi parancsai, de legfőképpen a humánum keresése, megélése, és célként való tételezése az a bölcseleti örökség, amelyre ma is támaszkodhatunk a felvilágosodás bölcselőinek tanulmányozásakor. Az ember tehet és tegyen is sorsának jobbra fordításáért, s tettei során ne csak egyéni, hanem embertársainak érdeke is vezérelje!