Politics | Higher education » Hegedűs István - Az ártatlanság kora, Az LMP, a néhai Fidesz, meg a reálpolitika

Hegedűs István Az ártatlanság kora Az LMP, a néhai Fidesz, meg a reálpolitika Szögezzük le az elején, gondolva a szerző összegyűjtendő cikkeinek kiadására, meg persze a politikai kontextus felvázolása kedvéért, hogy a 2010ben megrendezett parlamenti választások első fordulója, ahogy már előre sejtettük, földcsuszamlásszerű fordulatot hozott a magyar pártrendszerben! A lehangoló összképen belül az egyetlen üdítő kivételt, zöld színfoltot a Lehet Más a Politika lefordíthatatlan munkanevű, párttá tömörült civil mozgolódás meggyőző eredménye jelentette. Negyedik erőként mostantól ez a csapat biztosíthatja, hogy a politikai játéktér jóval izgalmasabbá váljon, mintha csupán a nagyobb pártformációk előre kiszámítható, sablonos, mégis feszült és cseppet sem szerelmi háromszögelését figyelhetné közelről az értő közönség. * Az LMP betörése a parlamentbe sokakat a Fiatal Demokraták Szövetsége húsz évvel

ezelőtti, rendszerváltós sikerére emlékezteti: „ma az LMP az egykori Fidesz”, hallani sokfelől. Ezt a tézist számos hajdani fideszes, aki az új szervezetben politizál, a győzelem örömét mélyen átélve és a régmúlt mámorítói emlékeit felidézve terjeszti – kétségtelenül „őszintén, komolyan”, ahogy valamikori pártjuk egyik jelszava csábított voksolásra a plakátokon 1990-ben. A könnyen kínálkozó analógia rendkívül gyorsan terjed és menthetetlenül rögzül a szimpatizánsok fejében, hogy aztán a politikai közbeszéd sztereotípiái közé is előbb-utóbb bekerüljön. Hadakozni ellene máris reménytelen vállalkozás A logikusnak tetsző párhuzam, noha első pillantásra megáll a lábán, erősen sántít, jobban mondva több sebből vérzik. A szigorúbb összehasonlításból – és remélem, nem csupán fel-feltámadó időskori ellen-nosztalgiám hatása alatt – egyáltalán nem a friss sikersztori megálmodói és

kivitelezői jönnek ki győztesen. A félreértések elkerülése érdekében itt és azonnal érdemes tisztázni, hogy az összevetés célja nem a köldöknéző játszadozás és távolról sem az újoncok kioktatása, leszólása, hanem hogy az elhamarkodott analógia (ami a későbbi nagyszerű sikereket is mintha megelőlegezné) a tudatlanság fátylával takarja le a lényegi szervezeti és politikai problémákat, köztük a legfontosabbat: a pártfejlődés eddigi sajátosságai éppen az LMP politikai túlélését akadályozhatják. Kezdjük azzal, hogy a Fidesz legkevesebb három országosan ismert ifjú politikussal rendelkezett az első szabad választások idején, míg az LMP esetében az országos lista első helyezettje az egyetlen vezető, akinek nevét a választók talán nagyobb számban megjegyezték. A pártpolitikai versenyben oly fontos személyes azonosulás lehetősége az állampolgárok számára akkor már megadatott, a rokon- és ellenszenvek a

fideszes „bikaborjakkal” szemben erősen kikristályosodtak, mai állítólagos inkarnációját tekintve viszont a vonzás-taszítás viszonyrendszere szinte teljesen hiányzik. Akkor a Fidesz két éven keresztül edződött a demokratikus átmenet viharaiban, a régi rendszerrel szembeni küzdelmekben, látványos tüntetésekkel és drámai beszédekkel hívta fel magára a figyelmet, karakteresen politizált az EKA és a nemzeti kerekasztal tárgyalásokon, a táguló nyilvánosság keretei között pedig szakmai vitákban is megmérettetett. Ne legyünk igazságtalanok: a rendszerváltás mindent felkavaró forgatagát nem kérhetjük számon korunk leharcolt világától. Ám ettől még igaz: húsz éve nem egyszerűen ismertebb volt a Fidesz, mint ma az LMP, hanem már kiélezett politikai helyzetekben is bizonyított, legalább is szavazói szemében. Míg a Fidesz akkor a vele hasonló ideológiai területen, a térfél közepén focizó, de erősebb, egyszerre

szövetséges és versenytárs SZDSZ mellett is bejutott az 2 országgyűlésbe, most az LMP óriási szerencséjére hirtelen kitágult a párt körül a választói tér, és nyilvánvalóan rengeteg „igen, de” szavazatot is bezsebelt, ahogy riválisai egymás után végzetesen lesérültek körülötte. Hozzá kell tenni, hogy a Fidesz ideológiailag önmagát már 1989-ben alternatív, liberális, radikális szervezetként elég pontosan meghatározta, egyben saját helyét az akkori pártpolitikai palettán világosan kijelölte és tisztázta világnézeti hozzáállását a jobb- és baloldalon fellépő, régi és új csoportosulások felfogásához. A Lehet más a politika ennél szégyenlősebb: nemzetközileg ugyan világos a zöld orientáció, ám itthon meglehetősen homályos a kép. Van még más is. Az egykori Fiatal Demokraták Szövetségének frakciójával ellentétben most a majdnem negyvenesek lesznek a meghatározó arcok. Az LMP vezető garnitúrája

egyáltalán nem az egyetemi vizsgákról vagy szinte a semmiből érkezett egyenest a parlamentbe: civil szervezeti tevékenységükön túl sokan megmártóztak a pártpolitizálásban is, még ha nem közvetlenül az első vonalban. Ez a tapasztalatszerzés önmagában messze nem baj, sőt, előny – csak éppen nem fér össze teljesen a Fidesz esetében még inkább igaznak tekinthető ártatlanság-mítosszal, az „új fiúk vagyunk” retorikával. Az LMP tagsága persze ettől még meghökkentően fiatal és fiatalos, de választóik összességükben aligha köthetők egy szűk generációhoz - ahhoz egyszerűen már túl sokan vannak. Amúgy vigyázni kell: a Jobbik bulijain is sok az első szavazó Nem árt a további óvatosság sem: alig nyolc éve az akkor vesztes, most visszatérő miniszterelnök nevét skandálta a legtöbb bombázó tini csaj. A szavazatmennyiséget tekintve most háromszoros a fölény a Jobbikkal és hétszeres a többlet az LMP-vel szemben: a

Fidesz valójában minden egyes választói korosztályban nyerni tudott. (Az MSZP politikájának az ifjúságra gyakorolt vonzerejét ezúttal ne firtassuk.) Elképzelhetetlen, hogy az LMP a Mi vagyunk a fiatalok pártja! jelszavával lépjen fel, míg a Fidesz még az 3 ezredfordulón is, már kormánypártként, kereszténydemokratákkal kiegészülve a Listen to Your Heart zenéjét nyomatta kongresszusán. De ez még nem minden. A Fidesz 1990-ben már túl volt a vezetőség és belső ellenzéke, a szervezeten belüli hierarchikus viszonyokat bíráló csoport, a bázis demokraták közötti első összecsapáson. A választott csúcsszerv, amelyet ugyanúgy hívtak, mint most az LMP-ben, a Választmány, éles és elhúzódó küzdelmekben őrizte meg irányító szerepét a közvetlen demokrácia követelésével fellépő radikális párttagokkal szemben. A Lehet más a politika viszont a szervezeten belüli döntéshozatalt, legalább is elvileg, a tagság

állandó részvételére alapozza. Márpedig a Fidesz esetében éppen az önállósodó parlamenti frakció politizálása növelte meg látványosan a párt presztízsét az országban. Felmerülhet az a látszólag döntő ellenérv, hogy a ’90-es fideszes helyzetleírás a későbbi nagy átalakulás és a 94-es választási kudarc fényében értelmezhetetlen ellen-analógiává válik. Csakhogy éppen itt van a kutya eltemetve. A mentálisan felkészületlenebb LMP a közelgő belső és külső politikai veszedelmekkel szemben védtelenebbnek látszik: elég néhány, ám belül kezelhetetlen konfliktus és az egész társaság szedheti a sátorfáját. * Sokáig nem lehet elmenekülni a szereplés és a pozícióvállalás elől. Nyilván az is fontos dilemmának tetszik, hogy mennyire a parlamenti politizálást vagy inkább a grass-root akcionizmust részesítse előnyben a párt, vagy hogyan kombinálja a kettőt. Doktriner alapállásból ilyen és hasonló

ellentétpárokon jól össze lehet veszni, bár maga az élet ezeket az álvitákat gyorsan lezárhatná. A bázis demokratikus döntéshozatal csak bonyolítja a 4 helyzetet. Egészen más információs szintre kerülnek a professzionalizálódó politikusok, mint a szabad idejükben lelkesedő aktivisták, akik könnyen gyanút foghatnak, ha a vezetők szűk klikkjének kialakulását érzékelik. Márpedig minden szervezetben létre jönnek informális hatalmi viszonyok, még akkor is, ha a régi pártpolitológiai tétel, az oligarchizálódás vastörvénye a mezei tagság jogosítványait és szervezeten belüli mozgásterét túlzottan negligálta. Például amikor a párteliten belüli törés egymással vetélkedő csoportok születését eredményezi, a tagok általában csatlakoznak valamelyik táborhoz, sőt, éppen azért keresik kegyeiket a rivalizáló vezetők, hogy segítségükkel domináns helyzetbe kerüljenek. Ha a mostani nagy siker következtében

megszilárduló belső kohézió ellenére igazak a „liberális” és „kisgazda” tendenciák létezéséről szóló pletykák és kombinációk, akkor már a parlamenti bizottsági helyek eloszlásánál is kialakulhatnak komolyabb nézeteltérések az LMP-ben - ahogy ez a Fidesz esetében bekövetkezett. Frakcióvezetőt a házszabálynak megfelelően ráadásul mindenképpen választani kell, akinek befolyása a csapaton belül alaposan megnő, kívülről pedig pártelnök híján őt fogják a szervezet főnökének tekinteni. Mindenféle agyafúrt belső szabályt ki lehet találni a posztok igazságosnak hitt feltöltésére és az egyéni karrier utak megnehezítése érdekében: meghatározott idejű megbízás és kötelező rotáció, rendszeres beszámoltatás a tagság bevonásával, párton belüli (on-line) szavazás, aminek eredménye kötelező a képviselők számára, objektívnek gondolt teljesítménymérés és így tovább, ám a merev szervezeti és

működési előírások gyorsan szembe kerülhetnek az informális hatalmi viszonyokkal és a belső racionalitással egyaránt. A (nyugat)német zöldeknél mindezek a fegyelmező módszerek a nyolcvanas években a gyakorlatban hamar megbuktak. Noha a Fidesz parlamenti csoportja egyáltalán nem bázis demokrata alapon működött, annyi szervezeti romantika még tapadt tagjaihoz, hogy első frakcióvezetőjüket csak egy évre választották 5 meg, újrázását megtiltva, hogy aztán 1991-ben eltöröljék a fölösleges önkorlátozást. Demokratikus pártok esetében alapvető, hogy ki hozza a legfontosabb döntéseket: a szervezeti kérdések összegabalyodnak a nagypolitikai stratégiaalkotással. A bázis demokratikus befelé forduló szubkultúra, „a mi mások vagyunk, mint a régi, betokosodott pártok” magabiztos hitvallása, a többiek korrupciójával szembeni bátor fellépés egyelőre mind az „egyedül vagyunk” büszke azonosságtudatát erősíti. A

sem „ezekkel”, sem „azokkal” nem mutatkozó, másokkal nem paktáló/együttműködő magatartás ugyanakkor összeütközésbe kerülhet a való világ játékszabályaival és kiszoríthatja a kispártot a politikai élet fősodrából. A kilencvenes évek közepén a Die Grünen realistái, szakítva a szervezeten belüli fundikkal, nyilatkozatban fejezték ki készségüket az ország kormányzására: értelemszerűen ehhez koalíciót kellett kötniük egy másik párttal, ami ebben az esetben a szociáldemokrata pártot jelenthette. Mindehhez nem árt egy olyan politikai iránytű sem, mint amilyet a Fidesz számára a két nagyobb rendszerváltó párt közötti népi-urbánus kulturális ellentét nyomasztó hatására fogant elvált szülők gyermeke jelszó, azaz a belga identitás jelentett az ideológiai csatamezőn. Ennek az eredetileg befogadó koncepciónak a segítségével szilárdulhatott meg a legfőbb kormánypárthoz, illetve a másik liberális párthoz

fűződő elvi alapállás és érzelmi viszony – mindaddig, ameddig vezető politikusai hittek saját konstrukciójukban. Az LMP-nek is sürgősen ki kell alakítania álláspontját arról, hogy mit is gondoljon a kétharmados többségre támaszkodó eljövendő Fidesz-korszakról. Az első próbatételen gyorsan átesett a párt, amikor határozottan nemet mondott a szocialisták visszalépési és visszaléptetési javaslatára. Noha a szimpla összeadás alapján a fideszes jelöltekkel szemben a nyolc-tíz választókerületi egyéni győzelem esélye a második fordulóban nem tűnt reálisnak, sohasem 6 fogjuk megtudni, vajon egy felfokozott hangulatú két hetes kampány változtathatott volna a két párt szavazóinak egymás iránti ambivalens attitűdjein, illetve ezúttal is a jobboldali tábor tudott volna sikeresebben mozgósítani. Úgy tűnik, az LMP vezetőségének egyhangú döntése - némi számolgatás mellett alapvetően „a senkivel sem egyezkedünk”

(és a bukott kormánypárttal pláne nem) még némileg gyermeteg hevületén alapult és egyáltalán nem hosszú távú reálpolitikai stratégiai megfontolásokon. A társaság mindeddig csak önmagára koncentrált, arra, hogy vezető politikusai átléphessék a parlament küszöbét, így az első forduló után meglepetésszerűen támadt alapvető dilemmára nem készülhettek fel eléggé. Csakhogy itt felvetődik még legalább két kérdés. Az első, hogy közrejátszott-e az elutasító reakcióban az a vágy, hogy nehogy ők is olyan helyzetbe keveredjenek, mint a szocialisták erőterében kivérzett SZDSZ. Ha igen, az óvatosság némileg érthető, ám az önállóság és a liberális párthoz képesti másság bizonygatásának kényszere, fóbiája éppen a rossz és görcsös döntések előhírnöke lehet. A második, hogy lehetett volna más a politika? Vagyis az LMP választási üzenetei közé felrakhatta volna azt az ígéretét, ami már a nagypolitikai

térbe való belépőjét jelenti, olyasmi szöveggel, miszerint a cél a szocialista kormány leváltása és a Fidesz túlzott győzelmének megakadályozása. Pontosabban: bármely politikai erő egyedüli kétharmados többségének blokkolása, elvi alapon. Mivel az első kívánság április 11-én megvalósult, ki lehetett volna próbálni, végrehajtható-e még a második feladat is. Mégpedig éppen az esetleges új kétharmados törvények és egyben az LMP befolyásának növelése érdekében: persze csak akkor, ha a kormányzópárt kész lesz a kompromisszumokra és a Lehet más a politika elfogadott javaslatai garantálják az államrendszer demokratikus működését. 7 Csak ehhez egy olyan alternatív LMP kellett volna (valószínűleg egy másik idősíkon), amelyik most már igen vagy nem döntései következményeivel alaposan kalkulál. Vagyis például azzal, amit kampányfőnöke maga hozott szóba egy rendezvényen, hogy a Fidesz-KDNP pártszövetség az

önkormányzati választási törvény átírásával kiiktathatja a rendszerből a kompenzációs mechanizmust és így kiejtheti a kisebb politikai erőket a helyi képviselőtestületekből. Emlékeztetőül: a Fiatal Demokraták Szövetsége 1990 őszén jelentős sikereket ért el Budapesten és a vidéki városokban. Helyhatósági jelenlét nélkül viszont az LMP helyzete magányosan szinte reménytelenné válhat: a szervezet vezetői még abba is belekényszerülhetnek, hogy egy másik ellenzéki párttal, a szocialistákkal közös egyéni jelölteket indítsanak. * A politikai szüzesség megőrzése illetéktelen behatolókkal szemben erényes viselkedés. Az ártatlanság látszatának megőrzése a professzionális politika világában egy darabig ügyes trükk. Ám az elhúzódó szüzesség (vagy a már megszerzett tapasztalat kínos eltitkolása) idővel több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz: egyszerű politikai amatőrizmus. Túlzás azt állítani,

hogy a 21. században már nincs értelme bal- és jobboldaliságról beszélni: Amerikától az Európai Parlamentig – jobb kifejezések hiányában – a pártversenyben és a szavazók fejében még mindig érvényes a hagyományos ideológiai felosztás. A zöldek saját identitása politikai témaválasztásaik révén úgyis biztosítható, hogy nem folytatnak struccpolitikát az örökölt törésvonalakat látván. Így érdemük a magyar politikai életet mérgező túlzott polarizáció felszámolásában akár elévülhetetlen is lehetne. Parlamenti választások és kormányváltás idején beköszönt az illúziók kora. Egy rövid pillanatra a Zeitgeist átadja magát a reménynek: hátha a 8 kétharmados többségével „kutya kötelességszerűen” élni akaró, mégis becsületes és mértékkel változtató Fidesz mellett felnő a politikailag nagykorúsodó, ám továbbra is megvesztegethetetlen LMP. Attól tartok, nemsokára jóval alacsonyabbra tesszük a

mércét, amint nagy svunggal beindul a fideszes Sturm und Drang, az új pártban pedig a fundamentalista, „igazi” bázis demokrata szárny hőzöngeni kezd a reálpolitikai fordulattal kísérletező parlamenti képviselőik manipulációin felháborodva. Vissza a jövőbe? Akkor legyen inkább az optimistáknak igazuk: kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba. És tanuljunk már meg végre négy dimenzióban gondolkozni! 9