Sociology | Family sociology » Biegelbauer Pál - A kapcsolatteremtés

Biegelbauer Pál: A kapcsolatteremtés Párkapcsolatot nem lehet teremteni. Azok az emberi kapcsolatok, amelyekért tenni lehet, pl. munkatársi, politikai, üzleti, szomszédi stb., azok nagyon fontos kapcsolatok az életünkben, de természetüknél fogva valamilyen érdek által motiváltak. Fontosak, de tökéletesen lényegtelenek. Ez azt jelenti, hogy általuk lehetek gazdagabb, okosabb, jobb körülmények között élő, de sem boldogabb, sem boldogtalanabb nem leszek. Csak az a lényeges életünkben, ami boldoggá tesz. A többi lehet nagyon, nagyon fontos, de teljesen lényegtelen. A párkapcsolat lényegi kapcsolat. Ami életünkben lényegi, arra nem a fontos világ törvényei vonatkoznak, hanem a valóság törvényei. Mi a fontos világ törvényeit tanultuk, ez a szocializáltságunk tárgya. A valós világ törvényeit nem tanultuk, de nem is kell, mert azt a szívünkben hordjuk. A fontos világ törvényeit ismerjük, és úgy tűnik, hogy azok az egyedüli

törvények. Ezek szerint is rendezzük be az életünket, és nem értjük miért nem működik. A szívünkben hordott valóság törvényei fel-felbukkannak, de annyira képtelennek tűnnek, hogy elhallgattatjuk, figyelmen kívül hagyjuk őket. Nem hisszük, hogy csak a valós világ törvényeit követve lehetünk boldogok, mert mást tanultunk, mást mond mindenki, más tanácsokat olvasunk, sőt a lelki élet tanácsadói is sokszor, sőt legtöbbször a fontos világ törvényeinek megtartásában, annak módszertanának követésében látják a boldogság elérhetőségét. Követjük, és nem vagyunk boldogok Vizsgáljuk meg, milyen törvényeket ismerünk és követünk - boldogtalanul, és milyen törvények élnek a valóságban, amelyekről ritkán, vagy sohasem hallunk, de ott van a szívünk mélyén, amelyet követve boldogok lehetnénk. 1. Az első és legfontosabb törvény, amit belénk sulykoltak a következő: Ahhoz, hogy bármit elérj, tenned kell. És ez így

igaz. Ha művelt akarok lenni, tanulnom kell, hogy pénzem legyen, azért dolgoznom kell, ha házat akarok, azt fel kell építeni, ha el akarok jutni valahová, akkor mennem kell stb. 1 Ennek a törvénynek a módszertana: ki kell tűznöm a célt, számba kell vennem a ráfordítandó időt és energiát, az eléréséhez szükséges eszközöket, lépésről lépésre meg kell terveznem a célhoz vezető utat, a váratlanul fellépő akadályokat le kell küzdenem stb. Ismerjük Nincs is ezzel semmi baj. A probléma akkor kezdődik, ha ezt a törvényt és a módszertanát életünk lényegi szférájában akarjuk érvényesíteni. Természetesnek tűnik, ugyanis folyamatosan azt sugallják, ha elérem a célomat, akkor boldog leszek. És elértem a célomat, a kemény munkával szerzett pénzen lakást vettem, és nem vagyok boldog, évek hosszú tanulása után megkaptam a diplomámat, műveltebb lettem, de nem boldog. És voltak boldog pillanataink pénz és műveltség

nélkül. Voltak boldog pillanatok, és nem kellett semmit sem tennem érte: megérintette a szívemet egy kis virág szépsége, egy naplemente, a havasok megrendítő látványa, egy kisbaba mosolya, egy arc . és a szerelem csodája. A boldog pillanatok jöttek, nem kellett értük semmit sem tenni. Hogyan lehetséges ez? Ahhoz, hogy elérjek valamit, kell, hogy legyen elképzelésem arról, hogy mit akarok elérni, és hogyan. Az elképzelés nem valóság, az “a még nincs, de lehet”, azaz a jövő tartománya. Ha az elképzelésemet nem tudom, vagy nem úgy tudom megvalósítani, ahogyan azt elterveztem, akkor azt kudarcként élem meg, elkeserít. Ha sikeresen megvalósítottam, örülök, ám az idő megy tovább, és azonnal új terv fogan meg a fejemben, és annak megvalósítására irányulnak erőfeszítéseim. A valóság van. A valóság nem lesz! És ami van, azt nem kell elképzelni, nem kell megvalósítani, mert van. A gyermekkora azért szép mindenkinek, mert

még nincsenek képei a valóságról, még minden új és felfedezésre vár. Az izgalmas és gyönyörű valóságot érinti meg, aztán képet alkot, és a kép marad. A kép bezár. Már van képe róla, ismeri A valóság elveszett Mert a valóság és köztünk, éppen az elképzelések állnak. A mi világunk a valósághiányos képek halmaza. Olyan a világunk, amilyen képeket őrzünk magunkban. Mindannyian egy másvilágban és nem a valóságban tengődünk, kivéve azon kegyelmi pillanatokat, amikor valami csoda folytán rányílik a szemünk a valóságra - és boldogok vagyunk. 2 Aztán visszazuhanunk a gondolatszülte illúziók sivár világába. A valóságot észre kell venni. A valóságot meg kell látni. A valóság megpillantásához fel kell ébredni. Fel kell ébredni az elképzelések, a "fontos világ" illúzió-álmából a valóságra. A valóság minden elképzelést felülmúló csoda. A valóságot nem elképzelni kell, hanem éppen az

elképzelések elengedésével felfedezni. Nyitni kell. Az elképzeléseket, az erőfeszítéseket hagyjuk életünk fontos dolgainak megvalósítására. Ott célt érhetünk vele. De csak ott Azt is tudjuk, hogy amit így értünk el, azt mind el is fogjuk veszíteni. Minden fontos dolgot elveszítünk egyszer Ha előbb nem, a halálunkkor egész biztosan. Ugyan mit ér a diploma, vagy a vagyon a halál árnyékában? A valóságot sohasem veszíthetjük el, mert az van. Az nem volt, nem lesz, hanem van. Van Elveszíthetetlenül 2. A második törvény, amelyet ismerünk és követünk az, hogy az ember megváltoztatható A fontos világban erről szól a történelem. Megváltoztatni a másik embert, hogy elérjük a céljainkat. A megváltoztatás eszköze az erő. Felülkerekedni a másikon, hogy azt tegye, amit mi jónak látunk. Akkor is, ha ő azt nem úgy látja Minden emberi összeütközés forrása ez Minden emberi fájdalom innen forrásozik. Vagy nem akarja azt tenni a

másik, amit szerintem a jó, vagy arra kényszerítenek tennem, sőt gondolnom, amit mások jónak látnak, de én nem tartom annak. Az emberiség történelme a folyamatos megerőszakolások története. Az egyes ember története is ugyanez. A megerőszakolt és megerőszakoló emberé Eredménye: csak a fájdalom. A remélt eredmény, az, hogy a szándékaim szerint változik meg a másik, soha nem valósul meg. Miért? Mert figyelmen kívül hagytuk az ember létének lényegi sajátját, azt, hogy az ember szabad. 3 És aki szabad, az nem megváltoztatható, az megváltozik. A változás csak és kizárólag az ő döntésétől függ. Erre nem kényszeríthető Sőt ha változásra akarják kényszeríteni, azaz meg akarják változtatni, akkor ellenáll. Minden megváltoztatási törekvés, ha eredményesnek látszik is, csak kívülről az, belül a "megváltoztatott” változatlan. A valóság világának a törvénye a szabadság. A valóság nem ismer kényszert.

Nem ismer változtatást, csak változást. A valóság világába nem az elképzeléseinkkel, hanem azok elengedésével, nem a változtatással, hanem az elfogadással léphetünk. A valóság világa a szeretet világa. A szeretet az egyetlen valóság Miért nem lehet párkapcsolatot teremteni? Mert a párkapcsolat életünk lényegi, azaz valóságos világához tartozik. Általa és benne valóban boldogok lehetünk. Nem lehet célul kitűzni, mert lehetséges, hogy nem ez a boldogságunk útja. Ezért van oly sok kapcsolatteremtő kudarc, mert ragaszkodunk ahhoz az elképzeléshez, hogy most csak egy párkapcsolatban lehetünk boldogok, és e képbe zártan nem látjuk meg a boldogságunkat, ami - és ez meglepőnek tűnhet, de így igaz - mindig jelenvaló. Kevés szívszorítóbb látvány van annál, amikor a magányos ember tétován keresi a párját. Ki nem élte meg az egyedüllét üresjáratú kóborlásait, a "hátha találok valakit" meddő

reménytelenségével? A magány ürességébe zártan hiába, hogy egészségesek vagyunk, hiába, hogy hét ágra süt a Nap, és harsog a tavasz, hiába, hogy boldog embereket, párokat látunk, a szépség és mások öröme csak még jobban mélyíti a fájdalmunkat. Próbálnánk megszólítani a másikat, de nyelvünk nem engedelmeskedik, bénán és tehetetlenül állunk, utáljuk gyávaságunkat. Tanácsokat kérünk, olvasunk cikkeket, könyveket arról, hogyan teremtsünk kapcsolatot, ismerünk már minden trükköt és mégsem. Aztán valahogy erőt veszünk magunkon, igyekszünk nagyon megfelelni a másik, a mások elvárásainak, nagyon akarunk, és az eredmény ismét a kudarc. Még mélyebb a magány Aztán egyszerre csak váratlanul, amikor már nem is számítunk semmire, amikor már lemondtunk arról, hogy valaha is lesz valaki az életünkben, amikor minden erőfeszítésünk kudarcba fulladt, amikor a kudarcok sebe nyitottá tett, akkor látjuk meg a másikat, a

csodát. Mindenki, aki számít az életünkben, nem megtervezetten került oda, nem célkitűzés és erőfeszítések eredményeképp van ott, hanem egyszerűen csak ott találtuk a szívünkben, mintha mindig is ott lett volna. 4 Arra a kérdésre, hogy kit miért szeretünk, nem tudunk válaszolni. Azért, mert szép? Van nála szebb. Mert okos? Van nála okosabb Mert kedves? Van nála kedvesebb. És hiába a válaszkísérletek, nem mondanak semmit Nem tudjuk azt, hogy miért szeretjük a másikat, csak szeretjük. És boldoggá tesz maga a tény, hogy szerethetjük. És mert szeretjük, látjuk Látjuk annak, aki és olyannak amilyen. Csodának AZ EGYÜTTÉLÉS A párkapcsolatok igazi próbája az együttélés. Csaknem mindenki visszasírja a “régi szép időket”, a kapcsolat kezdeti szakaszát, amikor még nagy volt a lángolás, amikor gyönyörűség volt együtt lenni. Amikor a másik nélkül töltött időt üresjáratnak érezték, és a másik hiánya szinte

fájó volt. És éppen ez, a hiány fájdalma, és az együttlét kiteljesítő csodája volt az, ami arra késztette mindkettőjüket, hogy összekössék az életüket. Önként, szabadon Mert ha ilyen jó az a kevésnek érzett idő a másikkal, milyen jó lesz, ha az együttlétet semmi sem korlátozza. Az együttélés első szakasza, a “mézes hetek” beteljesíti a várakozásokat. Véget ért egy út, a megérkezés öröme tölti el mindkettőjüket. Tudnak örülni a másiknak Odafigyelnek egymásra. Csodálatos az a folyamat, amelynek során az eddig elkerülhetetlen szerepjátékok álruhái és álarcai lassan szertefoszlanak, és mögöttük nyilvánvalóvá válik a másik igazi énje és arca. Új, eddig még észre nem vett csodákat fedeznek fel a másikban: még nem látott mozdulatokat, a fáradtság pillanatainak megkapó gyengeségeit, a higiéné intimitásainak édességét, az alvó kedves ártatlan gyermekarcát. Hihetetlen közelségbe kerülnek

egymással. Aztán elromlik valami. Lassan, szinte észrevétlenül Már nem mindig örömforrás a másik Olykor teher. Kölcsönös értetlenségek teszik lehetetlenné egy-egy élethelyzet tisztázását Csalódások sokasága keserít. A tudattalan harc a másikon való felülkerekedésért egyre élesebbé válik. Kényszerhelyzetek sora teszi keserűvé a szabadságban fogant kapcsolatot Láthatatlan kötelékek fűzik szorosra a két ember életét és a se veled, se nélküled patthelyzetében tengődnek. Felbukkan olykor-olykor a gondolat, hogy érdemes-e folytatni? Időnként a szeretet mélyben futó búvópatakja fel-feltör a felszínre, és elmossa az akadályokat, aztán ismét eltűnik. Mi történt? Mi változott? Mi az, amit nem tudunk? Van-e kiút? A létezés törvénye a szeretet. Ám a létezés sokszínűsége ezt a törvényt ezerszínűre bontja A következőkben az emberi létezés és együttélés néhány alapelvét vesszük szemügyre. Ezek megértése

talán segít az olykor kilátástalannak tűnő kapcsolat valós értelmezésében, és esélyt adhat az együttélés ellentéteinek megoldásában. 5 1. Életünk minden történése, eseménye lehetőséget nyújt a bennünk folyamatosan jelenlévő teljesség felismerésére, megélésére. 2. Ha nem jön létre a felismerés, akkor is előbbre visz Tanít Ha nem okultunk, megismétlődik. Minden, ami körülöttünk történik egy-egy lépés önmagunk, a teljesség felé 3. Az emberi találkozások kiemelt fontosságú üzenetek az életünkben 4. Minden ember, akivel találkozom, tükör, amelyben megpillanthatom addig nem ismert arcomat. 5. A számomra ismeretlen vonásaim azok az emberi magatartásformák, amelyeket egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen tudok elviselni a másik emberben. Minden, ami zavar a másikban, az a bennem fel nem ismert, tudomásul nem vett, letagadott személyiségjellemzőm. Vakok vagyunk önmagunk “rossz” tulajdonságaira. 6. Ha

bármiért is elítélek másokat, magamat ítélem meg Az, amiért elítélem őket, bennem is jelenlévő és intenzíven, tudattalanul ható erő. 7. Amikor a másik számomra elviselhetetlen tulajdonságait elfogadom, akkor fogadtam el magamban az eddig fel nem ismert és elutasított tulajdonságaimat. Ettől kezdve már nem az irányít engem, hanem én irányítom azt. 8. Egy kapcsolatban csak az tekinti tulajdonának a másikat, aki nem adta oda magát a másiknak. Az alapállása nem az “én a tied vagyok”, hanem “te az enyém vagy” Másképpen kifejezve: nem szereti a másikat. 9. Egy kapcsolatban, aki a dominanciára törekszik, azaz felül akar kerekedni a másikon, irányítani akarja őt, az a saját gyengeségéről, mélyen rejlő önbizalomhiányáról tesz tanúságot. Aki valóban erős, az nem törekszik irányításra, mert úgyis ő irányít, ami annyit jelent, hogy őrködik mindkettőjük szabadságán. 10. A párkapcsolatban nincs olyan, hogy

“megengedem” a másiknak, hogy ezt és ezt tegye Ahol engedélyt ad az egyik fél a másiknak, az nem párkapcsolat, nem önkéntes, mellérendelő viszony, hanem úr és szolga viszony, amiben lehet élni, de nem érdemes. 11. Életünkben minden kényszer látszólagos Nekünk embereknek, sohasem kell semmit sem megtennünk. Szabadságunk lehetővé teszi, hogy akár az életünk árán is ellenálljunk a kényszernek. 6 12. A szabadság felé megtett első lépés, hogy nem tesszük meg azt, amit nem akarunk megtenni. A párkapcsolati együttélés sorsfeladat. Önkéntes, szabad vállalásból fakadó kölcsönös odaadottság, az emberi kiteljesedés lehetőségének egyik fóruma. A találkozás, az egymásra találás, az egész személyiséget átható megindulás, a kölcsönös szándék arra, hogy összekössék az életüket, az, az egész létezésuniverzumot láthatatlanul átszövő szeretetháló gyengéd érintése, ahol a tudatosság csak ennek a

létajándéknak az elfogadását illető döntésben nyilvánul meg. Nem véletlen, hogy kivel kötöttük össze az életünket. Mindig arra az emberre találtunk rá, - aki a legteljesebb boldogság megélésének lehetőségét nyújtja számunkra, - aki tükörként napról napra, pillanatról pillanatra megmutatja ismert és ismeretlen arcomat, - aki szabad, és ezáltal megtanít szabadnak lennem, és megtanít tisztelni a másik szabadságát, - akiben a létezés egészét láthatom, a létezés gyönyörűségét és a számomra gyötrő mozzanatait, - akinek elfogadásával az engem kínzó létmozzanatok mögött megláthatom ezek szentségét, - akit, ha elutasítok, a Mindenséget utasítom el, - akinek a szeméből a Mindenség néz rám, - akit, ha érintek, a Mindenséget érintem, és - akit, ha ölelek, a Mindenséget ölelem a szívemre, - akivel, ha egyesülök, a Mindenséggel leszek egy, ráébredve és megélve a létezés misztériumát, azt, hogy a létezés

egység, és minden, ami ennek az ellenkezőjének látszik, csak káprázat, illúzió. Az együttélés kölcsönösség. Nem elég, ha csak az egyik fél akarja Az együttélés nemcsak akkor szűnik meg, ha mindkét vagy bármelyik fél úgy dönt, hogy nem folytatja tovább, hanem akkor is, amikor bármelyik figyelmen kívül hagyja a létezés alaptörvényét, a szeretetet. Az együttélésből egymás mellet élés lesz, - ha figyelmen kívül hagyom azt, hogy ez csak önkéntes lehet, - ha bármilyen kényszert alkalmazok az együttélés fenntartására, - ha parancsolok a másiknak, - ha engedélyt adok a másiknak, - ha számon kérem a másikat, - ha nem önként, hanem kényszerből élek a másikkal, - ha engedek az erőszaknak, - ha a másik parancsát teljesítem, - ha természetesnek tekintem, hogy a másik engedélyezhet, - ha hagyom, hogy számon kérjenek, - ha a félelem az, ami “együtt” tart. 7 Tudjuk, hogy létünk a másoknak való odaadottságban

teljesedik ki. Tudjuk, hogy ehhez túl kell lépnünk vélt önmagunk, az egónk határait, melynek drótkerítése a félelmeinkből szövődik. Törékeny és vergődő szívünk, gyengeségünk, elesettségünk az az erő, mely végül is arra késztet, hogy adjunk fel minden erőlködést, és merjük átengedni magunkat elengedve mindent a Szeretetnek. 8