Economic subjects | Finances » Bányai Andrea - Szociális korporatizmus rendszerek

Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Főiskolai Kar Szociális korporatizmus rendszerek (összehasonlító gazdaságtan házi dolgozat) Készítette: Bányai Andrea Évfolyam: II. 2003/2004 I félév Szak: gazdálkodási Tagozat: Levelező Csoport: „C” Tartalomjegyzék Bevezetés I. A modern kapitalizmus . 3 II. A neokorporatizmus . 5 III. A közpolitika és a szervezett érdekcsoportok 6 IV. A „hiányzó közép” (közpolitika) a magyar társadalomban 8 V. A társadalmi szereplő és a közpolitika megjelenése . 9 VI. A neokorporatizmus gyakorlata a kilencvenes évek Európájában. 10 2 Bevezetés A korporatizmus rövid definíciója Azoknak a szervezeteknek, szövetségeknek, az ún. korporációknak a rendszere, amelyek a különböző társadalmi rétegeket foglalkozási ágak, hivatások és szakmák szerint egyesítik. A fasiszta államok a korportaizmust a munkásosztály szervezeteinek felszámolására, a

finánctőke uralmának leleplezésére használták fel. Egy-egy gazdasági ágon belül a munkásokat és alkalmazottakat a tőkés vállalakozókkal együtt ún. hivatásrendi szervezetekbe, korporációkba tömörítették, azt a látszatot igyekezvén kelteni, hogy e korporációk az osztálybéke alapján megfelelő befolyást gyakorolhatnak a gazdasági életre. A korporációk a fasiszta pártok ellenőrzése alatt álltak, a fasiszta diktatúrát szolgálták. I. A modern kapitalizmus A tőkés piacgazdaság történeti típusai. Az állam és a piac viszonyának történeti vizsgálata során eljutunk a gazdasági rendszerek történeti típusaihoz. Az árszabályozó piac által integrált gazdaságnak történetileg két fő formája alakult ki: 1. A szabad versenyes piacgazdaság, és 2 Az állami beavatkozással összekapcsolódó vegyes gazdaság. E két forma főbb jellemzőit az 1 táblázatban foglaljuk össze. 1. táblázat A korai és a modern piacgazdaság

néhány főbb jellemzői Tulajdon Piac Állam gazdasági szerepe Szabadversenyes piacgazdaság Vegyes gazdaság Családi magántulajdon (tulajdon és Részvénytársasági tulajdon funkció egysége) (tulajdon és funkció szétválása) intézményi tulajdon állami tulajdon Szabad verseny atomizált piaci Szabályozott verseny monopolista szereplő –oligopolista szereplők Monopolisztikus verseny Passzív szerep: Aktív szerep: Éjjeliőr, ellenőrzi a játékszabályok Versenyszabályozás, közjavak betartását termelése, ciklusszabályozás, jóléti funkciók, iparpolitika stb. Mindkét alapforma a tőke – magántulajdonnal összekapcsolódó piaci koordináció alapzatán áll. E közös kereten belül értelmezhetőek azután a korai és a modern piacgazdaság eltérései egymástól. A modern piacgazdaság miatt ezt már láttuk, vegyes gazdaság. Vegyes gazdaságnak nevezzük azt a gazdaságot, amelyben állami tulajdon egészíti ki a magántulajdon rendszerét,

ill. állami szabályozás egészíti ki a piaci szabályozást Erre azért van szükség, mert bármilyen hatékony is a piaci koordináció, nem old meg minden problémát. A vegyes gazdaságban megmarad a magántulajdon és a piaci szabályozás túlsúlya, de megszűnik kizárólagosságuk. A modern vegyes gazdaság a tőke magántulajdon gyarapításának elvén nyugvó piacgazdaság fejlődésének terméke. A modern vegyes gazdaság kategóriája azonban további altípusokra bontható. A modern nyugati gazdaságok – Katzensteint (1978) és Zysmant (1983) követ – három csoportra oszthatók. Így összességében a kapitalista gazdaság tipológiájában az alábbi táblázatban bemutatott típusokkal találkozhatunk. 3 2 táblázat A kapitalista gazdás történeti típusai Szabadversenyes piacgazdaság Piac által vezérelt gazdaság Vegyes gazdaság Tárgyalásos (neokorporatív gazdaság) Állam által vezérelt gazdaság - A piac által vezérelt gazdaság az

állami beavatkozást intézményesítő modern tőkés gazdaságnak az a változata, amely viszonylag a legszűkebb körre korlátozza az állam szerepét a gazdaságban - Az állam által vezérelt piacgazdaság a modern tőkés gazdaságnak az a változata, amely viszonylag a legnagyobb szerepet juttatja az államnak a gazdaságban. - A tárgyalásos (neokorporatív) gazdaság modern tőkés változatában a gazdaságban kulcsszerepet játszó gazdasági szereplők érdekszervezetei között létrejött alkuk rendszere révén koordinálja a piac és az állam gazdaságot szabályozó folyamatait. A vegyes gazdaságnak e változata köztes helyet foglal el az előző két modell között. Az, hogy az állam kívül marad a mikrogazdasági folyamatokon e modellben, nem jelenti azt, hogy ezeket kizárólag a piac határozza meg. A neokorporatív gazdaság modelljében az állam nem autonóm szereplő, hanem a magángazdaság érdekcsoportjainak foglya. - Katzenstein (1985) a

neokorporatív modellt demokratikus korporatizmusként határozza meg, megkülönböztetendő az autoritárius (v. fasiszta) korporatizmustól A demokratikus korporatizmus fő sajátosságai: 1. Szociális partnerség ideológiája, 2 A gazdasági érdekcsoportok centralizált és koncentrált rendszere, 3. A politikai szereplők közötti politikai alkuk. A tárgyalásos gazdaság prototípusát a nyitott gazdaságú kis nyugat-európai államok alkotják. Ausztria, Svédország, Norvégia, Dánia, Belgium, Hollandia és Svájc (A nagy államok közül Németország áll a legközelebb ehhez az altípushoz). A nyitott, kisméretű gazdaság erősen függ a világgazdaságtól, rákényszerül az állandó, rugalmas alkalmazkodásra. A nyugat-európai kis államok többsége a demokratikus korporatizmusban találta meg a rugalmas alkalmazkodásnak és a társadalmi költségek kompenzálásának gazdasági és politikai mechanizmusát. A demokratikus korporatizmusnak két formáját

alakították ki: Svájc, Belgium és Hollandia a liberális korporatizmus, Ausztria, Norvégia és Dánia a szociális korporatizmus utjára lépett. Svédország egyesítette e két forma sajátosságait A liberális és a szociális korporatizmus különbségeit a 3. táblázat foglalja össze 4 3. táblázat A demokratikus korporatizmus két válfaja Liberális korporatizmus Társadalmi koalíció a) Tőke (business) b) Szakszervezetek c) Állam Politikai hálózat a) Intézményi szerkezet b) Politikai folyamat a korporatív alku kiterjedése c) Az alku módja Politikai következmény Szociális korporatizmus nemzetközi; erős decentralizált; gyenge globális alkalmazkodás és magánkompenzáció nemzeti; gyenge centralizált; erős nemzeti alkalmazkodás és állami kompenzáció kevésbé centralizált; stabil; effektív szélesebb, de kizárja a beruházás és a foglalkoztatás kérdéseit jobban centralizált; stabil; effektív szűkebb, de magában foglalja

a beruházás és a foglalkoztatás kérdéseit is háromoldalú; explicit engedmények kétoldalú; implicit engedmények szűkíti a szereplők közötti politikai egyenlőtlenségeket szűkíti a szereplők közötti politikai egyenlőtlenségeket Forrás: Katzenstein ([1985] II. A neokorporatizmus A neokorporatizmus elmélete a hetvenes évek elején került a társadalomtudományi érdeklődés középpontjába. A mai elnevezésnek több változata is létezik: korporatizmus, neokorporatizmus, korporativizmus, neokorporativizmus. A „vi” képző beiktatása pusztán ízlés kérdése, a „neo” előtag azonban lényegi kérdés. A „korporatizmus” , „korporatív rendszer” ugyanis a két világháború közötti fasiszta Olaszország gazdasági berendezésének elnevezésére is szolgál, így lényegesnek tartjuk a mai, demokratikus korporatizmus e rövid előtaggal történő megkülönbözetését. A neokorporatizmus fogalmának, a pluralizmushoz hasonlóan,

számos meghatározása létezik, melyek közül most hármat emelünk ki. 1. ’ A korporatizmus olyan érdekképviseleti rendszerként definiálható, amelyben az azt alkotó egységek korlátozott számú, egységes, kötelező, nem versengő, hierarchnizált és funkconálisan megkülönböztetett kategóriákba szerveződnek, melyeket az állam elismer, illetve engedélyez (esetenként létre is hozhat), és amelyek képviseleti monopóliummal rendelkeznek saját kategóriájukban. () (SCHMITTER [1974] p 13) 2. „Korporatív intézményről akkor beszélünk, ha az érdekképviseleti szervezetek között folyó egyeztetések, konfrontáció és kooperáció az állam részvételével folyamatossá és szisztematizáltan rendezetté válik, tehát intézményesül. Az állam részvétele és az egyeztetések intézményesülése egyaránt nélkülözhetetlen eleme ennek a fogalomnak.” (THOMA [1998] p. 17) 3. „A (liberális) korporatizmus a fejlett ipari társadalmon és

demokratikus politikai rendszeren belül a nemzetgazdaság összehangolt, kooperatív és rendszerbe szervezett irányítása az állam, az egységes szakszervezetek és a munkaadók közreműködésével (ezen utóbbi két fél közvetlenül az ágazatokban is együttműködik), mely együttműködés mindhárom szereplőnek a hasznára válik.” 5 A neokorporatizmus lényegi jellemzője továbbá az, hogy az érdekcsoportok és az állam intézményesített egyeztetése során a csoport nemcsak nyomást gyakorol a megfelelő állami szervekre és az adott esetben ellenérdekelt csoport(ok)ra, hanem kompromisszumos megoldás, megegyezés esetén felelősséget is vállal az egyezség gyakorlati megvalósításáért. Erősen kompromittált fogalom ez, félreértések sokaságára adhat alkalmat. Ámbár ma már nagy szakirodalom foglalkozik vele, amely szerint világszerte terjedőben van a politikai döntésmechanizmusok e sajátos formája. E mechanizmus lényege az (már a

múlt század második felében központilag kezdeményezett „államkorporatista” kísérleteknek is ez volt a céljuk), hogy a társadalmi-gazdasági érdekellentéteket depolitizálja, kezelésüket kivonja a politikai küzdelmek, pártküzdelmek mezejéről, és az össztársadalmi érdek szem előtt tartásával és a részérdekek egyeztetésével feloldja. Meghatározó jelentősége van a korporatista strukturának a skandináv államokban, Ausztriában, kisebb mértékben NyugatNémetországban és sok más országban. Ezekben az országokban a közvetlen és a parlamenti delmokrácia intézményrendszere mellett a gazdaság- és társadalompolitikai döntésmechanizmus fontos eszközévé vált néhány nagy érdekvédelmi szervezet együttműködése. A neokorporatizmus elméletében, alapfogalom a csoport. Ezen elmélet szerint a csoportot magát meghatározza az érdek, amelyet képvisel, illetve fordítva, az adott érdek is hat a csoport szerkezetére, méretére,

tulajdonságaira. A csoportok között továbbá különbsége is kell tenni: bár ezek a legkülönbözőbb érdekek köré szerveződnek, közülük a leginkább befolyásosabbak a gazdasági-társadalmi érdekeket képviselők. Ezen csoportok az állam különböző szerveivel kapcsolatban állnak, részt vesznek a szakpolitikák kialakításában, és esetenként megállapodást is köthetnek ezekkel. Természetesen ezek a „korporatív” csoportok elsősorban a munka világában szerveződnek: a szakszervezetek és a munkaadói szervezetek. A hatalom tekintetében a neokorporatizmus elmélete a csoportok befolyása közötti különbséget emeli ki. Ez a különbség abból adóik, hogy a csoportok szervezettsége, illetve mobilizációs képessége különböző: a csoportok a szerveződés során arra törekednek, hogy képviseleti monopóliumhoz jussanak. A csoportok befolyása közötti különbség tehát ezen monopol helyzetből adódik. Ebből következik, hogy az

ugyanazon érdek mentén egy esetlegesen időben később alakuló csoport természetes módon hátrányosabb helyzet van, mint az, amelyik korábban megszerezte a képviselet monopóliumát az adott kérdésben. Az állam fogalma, a neokorporatizmus esetében is további kidolgozást igényel. Általában a kormányzat szinonimájaként használják, például abban az értelemben, hogy a makroszintű tripartit tárgyalások résztvevői a munkaadói és munkavállalói szervezetek, illetve az állam. Az állam nem pusztán reaktív szereplője a folyamatoknak – felhasználja a csoportok speciális információt, erejét, illetve szervezettségét a különböző szakpolitikák kialakításában. Az állam szelektálhat is az azonos területen működő érdekcsoportok között III. A közpolitika és a szervezett érdekcsoportok Már közvetlenül a II. világháború után megkezdődött a nagy egyesületek, csúcsszervezetek behatolása a politikai döntéshozatali folyamatba,

amelyet a számos szereplő államilag és jogilag szabályozott részvétele miatt közpolitikának nevezünk. A közpolitika szemben az állami politikával tehát a legutóbbi évtizedek terméke és főbb szereplői a szervezett érdekcsoportok, amelyek megváltoztatták, bizonyos vonatkozásban háttérbe szorították a pártokat is, bár azok a makroszférában változatlanul döntő szerepet játszanak. Az egyesületek, szervezett érdekképviseletek döntő politikai szerepe, „uralma” mind jobban megmutatkozott az egész társadalomban. Először is az Egyesült Államokban, ahol a „gyenge” állam és a „gyenge” pártok mellett kezdettől fogva az „erős” érdekcsoportok jellemezték a politikai életet, s ebből a II. világháború után a modern demokráciák között 6 először összeállt a közpolitika rendszere. Az Egyesült Államok politikai életét a „pluralizmus” jellemzi, amely az adott vonatkozásban azt jelenti, hogy az állam viszonylag

semleges és csak a szervezett érdekcsoportok játékszabályait alakítja ki, de maga közvetlenül nem avatkozik bele azok belső, öntörvényű mozgásába, össztársadalmipolitikai dinamikájába. Ez a politikai gyakorlat jelent meg ideologizált formájában az amerikai politikatudomány egyik irányzataként mint „pluralizmus”, amely azt állítja, hogy a politikai piacon abszolút versenyhelyzet van a különböző szervezett érdekcsoportok között a közpolitika formálásában. A „pluralizmus” kritikáját megtaláljuk magában az amerikai politikatudományban is az érdekcsoportok egyenlőtlenségének bemutatásával. Elméletének főbb képviselői részben maguk is revideálták álláspontjukat a hetvenes években, mégis ez az elv jól kifejezi az amerikai politikai gyakorlatot. Ha az európai elmélet és gyakorlat a közpolitikában az amerikaival konfrontálódva jött is létre mint pluralizmus-korporatizmus vita, akkor sem felejthetjük el, hogy az

amerikai fejlődés hozta létre először a közpolitikát, mint az új politika új színterét és máig is nagy dinamizmussal őrzi sajátos formáit. A szervezett érdekcsoportok színrelépése mint a modern demokráciák második struktúraváltása később játszódott le Nyugat-Európában mint az Egyesült Államokban és határozottan eltérő rendszerként alakult ki. Ezt a rendszert a szó legtágabb értelmében vett „korporatizmusnak” nevezhetjük. A kifejezésen tehát nem sajátos (osztrák, svéd,) formáit értjük, ahol a nagy nemzeti érdekképviseleti csúcs-szervezetek közvetlenül is beépültek a kormányzatba és a törvényhozásba, hanem általában a szervezett érdekcsoportok, a mezoszféra rendszerének létrejöttét, mint a közpolitika megszerveződését. A pluralizmus-korporatizmus kontroverzia felől tekintve, a szervezett csoportérdekek kifejezésének és érvényesítésének négy nagyobb típusát írhatjuk le a jelenlegi politikai

rendszerekben. Az első a tekintélyelvű, autoriter korporatizmus típusa, amelyet teljes egészében az állam szervez és a csoportoknak nincs saját autonómiája, önmozgása. Az állami korporatizmus már olyan struktúra, amelyben az állam centralizáló szerepe a domináns, de a mezoszféra belső egységei, a társadalmi és gazdasági szereplők mégis jelentős autonómiával rendelkeznek ebben az „erős” államban (például Franciaországban). A harmadik típus a társadalmi korporatizmus, az állam itt is igen tevékeny a játékszabályok meghatározásában, de a szerveződés alapvető vonalai mégis alulról-felfelé rendelkeznek. Végül a negyedik típus a „gyenge” állam pluralizmusa, amelyben az erős érdekcsoportok autonómiája dominál az állami befolyással szemben. Valamennyi nyugateurópai országot a fenti értelemben az állami vagy társadalmi korporatizmus sajátos formája, illetve a kettő valamely átmeneti típusa jellemzi. A közpolitika

kialakulása, azaz a mezoszféra létrejötte és a szervezett érdekcsoportok rendszerének kialakulása jelentősen megjavította a politikai rendszer hatékonyságát és demokratizmusát, hiszen megnőtt a rendszer konfliktus-kezelő képessége, a problémák születésük helyén oldódtak meg. Ugyanakkor a „korporatizmus” számos új feszültséget is felszínre hozott. Az állam és az érdekcsoportok legitim kapcsolatával nem nyilvános formákba ment át a politikai akaratképzés, s bizonyos aszimmetria jött létre az egyes csoportok között az állam által hozzájuk delegált erőforrások mértéke szerint. Amíg a pártok voltak a kizárólagos szereplő, addig markánsabb-militánsabb arculatuk volt, ideológikusabb jelleggel és pártprogrammal. A mezoszféra belépésével a pártokban a kompromisszum vagy konszenzus-kereső politikusok kerültek előtérbe, amelyek nyitottak szinte valamennyi érdekcsoport iránt. A kiterjedt makrokorporatizmus nagy hátránya

azonban, hogy csökkenti a társadalom dinamikáját, ahogy ez a nyolcvana években a „túlszabályozott” osztrák és svéd példán megmutatkozott. A közpolitika valójában a politika működtetésének egészen új formája, amelyben – a fejlett korporatizmus példája szerint – egyrészt intézményesül egy törvény előkészítési szakasz, amelyben formalizált eljárásokban megtörténik több lépcsőben az érdekszervezetek követeléseinek ütköztetése és egyeztetése, másrészt magában a törvényhozásban is részt 7 vesznek az érintett érdekcsoportok képviselői mint szakértők, illetve mint kijárók, lobbisták, azaz hivatalosan bejegyzett érdekképviselők, maguk a parlamenti képviselői és kormányzati szerepek is átalakulnak. Nyugat-Európában fennmarad ugyan az érdekképviseleteknek a történelmileg örökölt dualizmusa (munkaadók-munkavállalók), de a szervezett érdekcsoportok szférája és a közpolitika folyamata ennél jóval

bonyolultabb lesz, megjelennek a közfunkciókat hordozó érdekszerveztek is a „közszolgáltatás” (közoktatás és közegészségügy, stb). képviseletében, de harmadik nagyobb csoportként jelentkeznek a közérdekű szerveződések is (public interest groups), mint a fogyasztók vagy a környezetvédők is. A korporatizmus a maga szűk értelmében és területi lehatároltságában sem korlátozódik a jóléti államra és tűnik el annak úgynevezett válságával. A maga általános-korszakos értelmében viszont a „szolgáltató állam” megjelenéséhez kötődik, amely a részvételi demokráciában fokozott ellenőrzés alá kerülve hajtja végre a maga tevékenységi köreinek expanzióját a növekedő elvárások következtében. A korporatizmus „tárgyalásos” vagy „egyeztetéses” demokráciát jelent, s ezért azt látjuk Nyugat-Európában, hogy a II. világháború óta valamennyi demokratizációs és/vagy redemokratizációs folyamatban

jelentős szerepet játszott ez a rendszer mint egyben az átmenet eszköze és „végcélja”. Közismert itt a spanyol eset, amelyben 1977 és 1984 között a társadalmi és gazdasági szereplők számos „paktumot” kötöttek egymással az állam aktív részvételével, s ennek döntő szerepe volt az átmenet békés jellege és végső konszolidációja biztosításában. Voltaképpen azonban hasonló folyamatok játszódtak le a hatvanas évek Németországában, a hatvanas-hetvenes évek Ausztriájában, s nemkülönben egészen a nyolcvanas évekig elhúzódva Olaszországban, vagyis elmondhatjuk, hogy a korporatizmus konszenzus-kereső mechanizmusa Európa-szerte jelentős szerepet játszott a demokratikus átmenetben. Egyetlen országban sem volt lehetséges a demokratizálás folyamatát a makropolitikai szintre korlátozni, ellenkezőleg, az utóbbi évtizedek igazi politikai innovációja és a demokrácia konszolidációjának végző záloga a mezoszféra

kialakulásával a politika határainak radikális kibővülése. Ezért kötelező számunkra is kitekinteni az „új politikára” és túllépni hazai problémáink megoldásában a politika múltszázadi absztrakcióján. IV. A „hiányzó közép” (köz-politika) a magyar társadalomban Az államszocializmusban a társadalom működtetését mint érdekintegrációt két nagyobb mechanizmus biztosította. Az igaz ugyan, hogy az államszocializmus az „állami” politika végletes formája és a „köz”-politika abszolút ellentéte, de az államszocialista átmenet első éveinek direkt terrorja után a társadalom komplex működtetéséhez mégis szükség volt bonyolult mechanizmusokra. Az egyik az un apparátusi vagy látens pluralizmus volt, a másik pedig az államszocialista korporatizmus mint az autoriter korporatizmus sajátos esete. Az apparátusi pluralizmus egy olyan politikai mechanizmus volt, amely felülrőllefelé épült ki és a hatalom sajátos

belső tagoltságát vetítette rá a társadalomra, az államszocialista korporatizmus pedig olyan gazdasági mechanizmus, amely alulról-felfelé szerveződött meg és sajátos formában a nagy szervezett érdekcsoportok befolyását közvetítette. Az államszocialista korporatizmus abban különbözik az autoriter korporatizmus egyéb fajtáitól, hogy a kontrollmechanizmusok hiányában aláássa és végül is „megdönti” azt a rendszert, amely létrehozta. A totális érdekintegráció vasmarka csak kezdetben tartható, de utána a „duális” hatalomgyakorlás is néhány évtized után csődöt mond: egyfelől csapdahelyzetet teremt az államszocialista korporatizmus az intézményesült leosztással, másfelől az apparátusi pluralizmus csapdája is jelentkezik az irányitott területekhez való alkalmazkodásból fakadó hatalmi széteséssel és bénultsággal. A „korporatizmusban” a nagyság (minél nagyobb annál szocialistább), a termelési profil és a

politikai-uralmi 8 rendszerbe való beépítettség volt a döntő. A "pluralizmusban” pedig a hatalom belső logikája terült rá a társadalomra, s ennyiben az erőszakszervezetek irányítása és az ideológia felügyelete messze megelőzte a gazdaságot, de a politikai vezetők személyesinformális kapcsolatrendszere és befolyása, paternalista-klientélista viszonyrendszere keresztbe metszette ezeket a formális intézményi erővonalakat. Magyar vonatkozásban semmiképpen sem beszélhetünk kifejezett korporatista struktúráról. Nálunk ugyanis a párt döntő politikai szerepe miatt a többi nagy szervezet alárendelt szerepet játszik. Csak módosithatja, de még együttesen sem határozhatja meg a politikát Arról nem is szólva, hogy a személyi átfedések a szervezetek között olyan gyakoriak, hogy csak meglehetősen szűk keretekben lehet szó a szervezetek között lényeges konfliktusról, érdekküzdelemről. Ami nem jelenti azt, hogy nálunk

egyáltalában nincs parlamenten kivüli, korporativ jellegü érdekegyeztetés, de ebben az érdekegyeztetésben, egyfelől, döntő szerepe van az államhatalommal összefonódott pártnak, és igy legfeljebb az államkorporatizmushoz hasonló politikai mechanizmusról beszélhetünk; másfelől, nálunk az ágazatok közötti megállapodások a lényegese, és nem a nagy társadalmi érdekcsoportok-osztályok (munkaadók, munkavállalók, önállóak) közötti korporativ egyeztetések. Nemhiába nevezik bizonyos szakértők a magyar gazdaságot nem terv- és nem is piacgazdaságnak, hanem e kettő között elhelyezkedő fogalommal „megállapodásos” gazdaságnak. Ami e struktúrák kiépülésének értékelését illeti, ugyanaz vonatkozik rá, mint az újfeudális kapcsolódások kialakulására. Egyfelől része ez az országban végbemenő politikai és társadalmi pluralizálódásnak és a voluntarista parancsolgatásról az érdekegyeztető politizálásra való

fokozatos átállásnak. Másfelől viszont gátolja az ország további demokratizálódását. Mert egyrészt e korporista struktúra vertikálisan tagolódik, és csak a legfelsőbb szinten, a korporációk vezetőinek szintjén kerülhet sor „vízszintes” érdekegyeztetésre. Másrészt, mert – mint mondottuk – ez a struktúra elsősorban az ágazatok mentén tagolódik, és nem a tényleges társadalmi érdekcsoportok-osztályok mentén, és így társadalmi érdekegyeztető szerepük szükségszerűen torz, s az össztársadalmi érdek szempontjából alacsony hatásfokú, sőt, nem is föltétlen pozitív hatású. És harmadrészt, mert az egyes korporációk ugyan bizonyos fokig képviselik tagságuk érdekeit, de nem szükségszerűen: a tagságnak nincs vagy csak kismértékben van lehetősége a vezetők befolyásolására. A végső tanulság az, hogy a „politikai” és „gazdasági” hatalomgyakorlás és érdekegyeztetés alapvető formái mint a modern

társadalmak irányításának fundamentumai, azaz a „pluralizmus” és a „korporatizmus” mindenképpen létrejönnek, csak az a kérdés, hogyan. Az államszocializmusban mindkét mechanizmus létezett, de kontraproduktiv módon működött, hiszen az apparátusi egység elvére épül, vagyis a nyilvánosság kontrollja nélkül teríti szét a hatalmi ágazatokat, s ezzel szétveti egységüket. V. A társadalmi szereplők és a közpolitika megjelenése Az érdekszerveződés és érvényesítés társadalmi szereplőket, ágenseket teremt, amelyek aktívan fellépnek az adott érdekek védelmében. A társadalmi szereplők lehetnek különböző mértékig intézményesültek és profiljuk szerint gazdasági, társadalmi (szociális) és politikai szereplőkként léphetnek fel. A legegyszerűbbnek a gazdasági szereplők azonosítása látszik, az autonóm gazdasági szereplők a modern társadalmakban a különböző tulajdonosok és gazdasági egységeik. De viszonylag

könnyen megtalálhatóak a társadalmi szereplők is, mint a különböző egyesületek és szervezetek, mint egyben a nép, a lakosság különböző profilú önszabályozásai, „magánkormányai”, míg a nagy társadalmipolitikai szervezetekkel és pártokkal megjelennek a politikai szervezetekkel és pártokkal megjelennek a politikai szereplők is. 9 Az államszocializmus politikai rendszerének legmarkánsabb fantom szereplői és legsérülékenyebb szervezetei „középen” vannak, az érdekképviseleti szférában. Mindenekelőtt a szakszervezetekről van szó, amelyeken keresztül a vezetés leküldte a dolgozóknak az érdekeiket. A szakszervezetek be voltak szorulva az államszocializmus „duális” hatalomgyakorlási módjának két alapvető formája közé. Egyrészt alapvetően az államszocialista korporatizmus egyik pillérét alkották, teljesen konform módon a nagyüzemi-nagyvállalati struktúrával, s a valódi szakmai érdekképviseleti vonalakat

keresztbe metsző ágazati érdekképviseleti vonalakat keresztbe metsző ágazati struktúrával, ezért a szakszervezetek maguk is támogatták a nagyvállalatok ámokfutását az erőforrások elosztásában, hiszen integrálva voltak annak rendszerében. Másrészt azonban a szakszervezetek legalább annyira az apparátusi pluralizmusba is beletartoztak, a politikai igazgatás egyik ágazataként, vezetőik a szakszervezeti tevékenységet a politikai elit tagjaként gyakorolták, a legfelsőbb döntéshozatali testületekbe kooptálva vagy strukturálisan beépítve. VI. A neokorporatizmus gyakorlata a kilencvenes évek Európájában A neokorporatizmus elméletének fénykora, mint már a korábbiakban említettük, az 1970es évekre tehető. Philippe Schmitter, az elmélet egyik legjelentősebb szakértőjének számító svájci tudós szerint azonban ez az időszak csak a korporatizmus legismertebb „felbukkanása” – szerinte ugyanis a 19. század vége óta

húsz-huszonöt évenként kerülnek előtérbe a korporativ rendszerek. Az 1891-ben kiadott Rerum Novarum kezdetű pápai enciklika a korporatizmus első modern (ideológiai) megjelenése. A fogalom az első világháború után került ismét előtérbe, lényegesen gyakorlatiasabb és az állam által kezdeményezett formában – a korporációk (corporazioni) a húszas évek Mussolini fémjelezte Olaszországában jöttek létre, illetve némileg módosított formában követőkre találtak Portugáliában, Spanyolországban, a Vichy Franciaországban, stb. A második világháború után pedig a kontinentális Európában kialakultak az általunk neokorporativnak nevezett szociális dialógus rendszerek, melynek iskolapéldáját Ausztria, a Német szövetségi Köztársaság, illetve a skandináv államok adták. A nyolcvanas évekre azonban számos világgazdasági, gazdaságpolitikai illetve politikai változás eredőjeként a neokorporatizmus – Schmitter szavaival élve

– disfunctionitis-ben kimúlt. A kilencvenes években azonban, meglepő módon, számos európai országban megerősödtek a korporativ elemek a politikai rendszerekben, olyanokban is, amelyek korábban a tiszta pluralizmus kategóriájába voltak sorolhatók. Finnországban éltek a skandináv korporatizmus hagyományai, s a kilencvenes évek gazdasági katasztrófájából (a szovjet piac összeomlása) a neokorporativ rendszer megerősítésével próbáltak kilábalni. Említhetnénk még továbbá Spanyolországot, Portugáliát, Belgiumot, Olaszországot azon Európai uniós tagállamok közül, ahol a kilencvenes években felfedezhetők a neokorporativ elemek megerősödésének jelei. Magyarországon a régióban elsőként, 1988-ban alakult meg az Országos Érdekegyeztető Tanács, mely 1990-ben Érdekegyeztető Tanács néven új formát öltött, s ezen keretek között a szociális partnereknek számos kérdésben információs, konzultációs, javaslattételi, illetve

kvázi-döntési jogai voltak. A korporatív elemek jelenlegi visszaszivárgása a politikai rendszerekbe alapvetően különbözik a korábbi ciklusoktól. A fasizmus időszakában kialakított un államkorporatizmus, illetve a második világháború után létrejött demokratikus (neo)korporatizmus egyértelműen az ezen irányba ható politikai (fasizmus), illetve gazdaságpolitikai (keynesiazizmus) körülmények között alakult ki. A kilencvenes években azonban nem következett olyan be mélyreható politikai, gazdaságpolitikai vagy gazdasági változás, amely indukálhatta volna a jelenlegi fejlődést: demokratikus politikai berendezkedés van Nyugat-Európában, amely kerete adott a neokorporatizmus 10 kialakulásának, majd nyolcvanas évekbeli meggyengülésének, a neoliberális gazdaságpolitika alapvetően nem változott elterjedése óta, s elsöprő gazdasági válság vagy kiemelkedő növekedés sem következett be a kilencvenes években. A parlamentnek, az

államnak alapvető feladata, hogy intézményeket hozzon létre és működtessen, amelyek segítik a verseny és együttműködés megfelelő arányainak kialakulását, a bizalom és a kiszámíthatóság megteremtését. Az elmúlt évtizedekben Európában az együttműködést, a verseny és együttműködést legjobban kifejező és megvalósító intézményévé vált az érdekegyeztetés. Az érdekegyeztetés intézményrendszere, amelyet gyakran korporatizmusnak vagy neokorporatizmusnak nevezünk, olyan jelentőssé vált, hogy a politikatudomány művelői gyakran korporatív kapitalizmusról, vagy korporatív évszázadról beszélnek. Az érdekegyeztetés kikerülhetetlen és szükséges tényezőjévé vált az európai jóléti államoknak. Bármilyen irányzatú kormányzás egyaránt épített és épít a korporációkra. 11 Felhasznált irodalom Ágh Attila: Az érdekképviseletek nyomorúsága és a közpolitika anarchiája Magyarországon 1991. (Budapesti

Közgazdasági Egyetem, Politika-tudományi Tanszék) Hankiss Elemér: Diagnózisok 2. Magvető Kiadó, Budapest 1986 Bara Zoltán: Összehasonlító gazdaságtan tk. Aula Kiadó, Budapesti 1996. 12