Literature | Studies, essays, thesises » Kosztolányi Dezső néhány művének elemzése

Please log in to read this in our online viewer!

Kosztolányi Dezső néhány művének elemzése

Please log in to read this in our online viewer!


 2000 · 2 page(s)  (97 KB)    Hungarian    5757    October 13 2006  
    
Comments

11111 Anonymus February 24, 2020
  Nice.

Content extract

Kosztolányi Dezső néhány versének elemzése A szegény kisgyermek panaszai (1910) A szerző beleéli magát a szabadkai kisgyermek helyzetébe. A félénk kisgyerek a világ titkaival való találkozását örökítik meg ezek a költemények. A versek újszerűségét a kétféle szempont, a kettős látószög adja: a felnőtt nézi benne gyermek önmagát, az előítéletek nélküli gyermek pedig felfedezi a világot. Mint aki a sínek közé esett A versfüzér első darabjában még a beszélő szempontja dominál. Hangsúlyozottan kiemelt hasonlat a halál pillanatát villantja fel, s arra az általánosan elfogadott vélekedésre épül, hogy az ember a halál közvetlen közelében újra végigéli múltját. Ebben a rendkívüli helyzetben, amikor a múlt már messze van, meg kell ragadni a futó, elmosódó képek közül a lényegeset. A vers voltaképpen részletező hasonlat, az impresszionista látásmódnak megfelelően. A költeményben minden mozog, s halált

hozó vonatkerekek zakatoló monotóniáját érzékeltetik a rímek is. Az emlékidézésben a kötet a gyermeki képzelet ugrásait követi Az évek múlásával együtt az élmények száma is egyre nő, s a versek hőse egyre tudatosabban tekint szét maga körül. A vers egészét belengi a félelem, az önsajnálat, a részvét. Kosztolányi ugyanis a gyermekkort olyan teljességnek, gazdag világnak fogta fel, melyhez képest a felnőttkor lelki elszegényedést, fokozatos beszűkülést jelent. A gyermek álarca mögött annak a felnőttnek a kiábrándultsága rejtőzik, aki siratja gyermekéveit. Mostan színes tintákról álmodom A vers gyermekkor ábránd, álmodozás, de egyben költői ars poetica is. A gyermek nem magyaráz, nem indokol, csak kijelenti, hogy színes tintákról álmodik, és a legszebb a sárga. A vágy nyugtalanságát a halmozások jelzik Az impresszionizmusra jellemzően szinesztéziák szövik át a szöveget, jelezve, hogy a színek a gyermeki

képzeletben önálló életet, tartalmat nyernek. A színes tinták képzete az írással kapcsolódik egybe. A zaklatott költeményt végig óhajtó mondatok uralják A vers egy szóval sem említi a lét szürkeségét, hétköznapi prózaiságát, amelyet a művészettel kellene megszépíteni: ez a felnőtt költő szempontjaként rejtetten jelenik meg itt. Kenyér és bor (1917) Boldog, szomorú dal A gyermek tisztaságát a felnőttség váltotta fel. A Boldog, szomorú dal az 1920-ban megjelent Kenyér és bor című kötet nyitó darabja A költemény a férfikor delelőjén álló, elismert és jó anyagi körülmények között élő író számvetése, rossz közérzetének, önmagával való elégedetlenségének kifejezése. A cím egymással szemben álló jelzői már előre felhívják a figyelmet a vers ellentétező felépítésére. A költő itt szinte leltárszerűen sorolja fel elért sikereit, megvalósult vágyait. Látszólag magabiztosság jellemzi a vers

hősét Tízszer fordul elő a birtoklást kifejező "van" ige. De a költő mintha önmagát kívánná mindenáron meggyőzni saját boldogságáról Megkapott mindent az élettől, ami egy átlagembert megelégedetté tehet. De éppen ez a gyermekies dicsekvésnek ható túlbizonygatás ébreszt kételyeket, sejteti az elégedetlenséget. A különös egybecsengések nemcsak boldogságot, hanem szomorúságot, gúnyt is A vers utolsó soraiban a "de" ellentétes kötőszó után hangváltás történik: feltör az eddig akarva rejtett keserűség, az elégedetlenség. Jelzi ezt a stílus megváltozása is: zaklatott, laza szerkezetű mondatok, felkiáltások utalnak a belső nyugtalanságra, a megsokasodó határozók pedig a tétova bizonytalanságra. A lélekből izgatottan robban ki a panasz: "Mert nincs meg a kincs, mire vágytam" Ez a hiányérzet semmissé teszi a költemény első felében oly biztosnak látszó értékeket. A kulcsszóvá emelt

"kincs" nyilvánvalóan valami tartalmasabb létre utal, olyan vágyálmokra, amelyekről még gyermekségében ábrándozott. A "dal" végső kicsengése a kiábrándultság megvallása Az utolsó két sor nyomatékosan állítja szembe a földi és az égi létet, az otthon vágyott, de meg nem valósult gazdagságát. Számadás (1935) Számadás Kosztolányi költészete a harmincas években elmélyült, klasszikussá érett. Legnagyobb költeményeit az elmúlás tudata, a megsemmisüléstől való félelem váltotta ki, mégis az élet szépségéről szólnak a halál közelségében született alkotásai. A kötet központi tárgya a halállal szemben elfoglalható magatartás kialakítása, hiszen a halált mindenkinek magának kell egyedül feldolgoznia. A címadó, hét szonettből álló verscsokor az önmagával számot vető ember töprengő megoldáskeresése rejlik ebben a költeményben. A vers hőse önmagát szólítja meg: a megelégedettség

illúziójában élő énjével áll élő énjével áll vitában, s így lesz az egész drámai monológgá. A megszólaló a halál előtti kiélezett léthelyzetben kénytelen tudomásul venni, hogy hiábavaló minden öncsalás A költő azokkal vállal sorsközösséget, akiknek a lét csak szenvedést juttatott. A lírai hős velük azonosítja magát, s a sorsmegosztásban találja meg egyéni élete értelmét, az önmagához méltó feladatot. S ez az erkölcs lehet csupán az egyetlen védekezés a létfenyegetettség ellenében. Az 5 Szonett tépelődésében fölmerül ugyan, hogy van-e haszna a megértő szánalomnak, de elutasítva a másfajta életlehetőségeket már elsöpri a vers hősének kételyeit. Az utolsó szonett visszahajlik a kiindulóponthoz Szembekerül újra egymással a két világ: a boldogoké és a boldogtalanoké. Marcus Aurelius A halállal farkasszemet néző költő egy másik lehetséges magatartása a fölülemelkedés: az elkerülhetetlen

rettenet bölcs, sztoikus elfogadása. Ez a lélekállapot jelentkezik a még 1929-ben keletkezett Marcus Aurelius című nagy, filozófiai költeményében Marcus Aurelius (121-180) 161-től haláláig római császár, sztoikus filozófus és író volt. Uralkodásának jelentős része hadjáratokban, katonai táborokban telt el. Elmélkedések címen összefoglalt 12 könyve főként erkölcsi aforizmák gyűjteménye Ezekben önmagát vizsgálja, a halál szemszögéből. A költő a középkori Róma fölé emelkedő, az egykori Capitoliumon álló híres szoborhoz szól, s így hódolatát is kifejezi. A császárt ünnepli, aki a közönséges tömeg fölé emelkedve harcol a barbárság ellen, s a filozófust, aki megveti "mindazt, ami hazugság". Marcus Aurelius jellemzése szinte észrevétlenül megy át a költő önjellemezésébe, ezért ars poeticának is tekinthető. A gyötrelem, súlyos betegséggel együtt járó fájdalom is megjelenik Kosztolányi

verseiben. (Száz sor a testi szenvedésről; Februári óda) Értékteremtő erőként jelenik meg itt a szenvedés, melynek eltűrése különbbé teszi annak elviselőjét. Az emberi sors és a természet közti párhuzam a témája néhány rövidebb alkotásának (Negyven pillanatkép; Októberi táj). 1 / 1 2 / 2 Halotti beszéd A Számadás jelentős darabja a Halotti beszéd (1933), melyben egy embertestvér halálán töpreng el a költő. A cím és a megszólítás a legelső összefüggő szövegű nyelvemlékünket, a Halotti beszédet idézi föl. Az 1200 körül keletkezett prédikációban a középkori szerzetes a bibliai történettel igazolta a halál elkerülhetetlenségét, s arra figyelmeztetett, hogy mindnyájan a sír felé haladunk. A Halotti beszéd egyetlen központi gondolatot fejt ki: minden ember egyedüli, individuális, soha meg nem ismétlődő csoda. A halál tehát olyat semmisít meg, ami soha többé nem lelhető fel Minden ember

kiismerhetetlen: halála a világmindenség pótolhatatlan vesztesége. Hajnali részegség Ez az 1933 őszén megjelent költemény minden filozófia egyik végső kérdésére (Miért élünk?) keresi a választ. A költő a mindennapi lét sivárságából indul el, s eljut a hajnali ég csodájáig, a csillagokig - egy sajátos létértelmezésig. A versben gyakoriak a sorátlépések, és rendszertelenül váltják egymást a rímek; izgatottságot sugall a ritmus is. A gondolatok, érzelmek nyugtalan vibrálása alakítja a formát. Egy képzeletbeli bizalmas baráthoz való odafordulás, az intim beszéd vershelyzete indítja meg a gondolkodás folyamatát. Már maga a vers kezdése is jelzi a közvetlenséget, a kötetlen beszélgetést, később pedig a meghallgatást kérlelő hangnem bizalmassága. A vers lírai hőse a megszólított ismerősnek beszéli el éjszakai álmatlanságát, a szokásos napi robot, a negyven cigaretta, a fekete s más egyéb gond természetes

következményét A bizalmas közlés után lehangoló, kiábrándító leírás következik. Az álmatlan elbeszélő figyelme önmagáról másokra terelődik: szobájából tárt otthonokba lehet látni az ablakon át. Az új élmény a kiüresedett létről, az ablakból figyelt emberek szánandó sorsáról ad hírt. Részvéttel teli kifejezések sora érzékelteti a puszta vegetációra lefokozott életeket Ha az előbbi, bensőségesebb szférában a szendergő családtagok száján még "lágy, álombéli mézekről" volt szó, itt már az emberek "vízszintesen feküsznek", mint a halottak. Alvásuk "mindennapos agyvérszegénység", szobájuk "doboz", lakásuk "olyan, akár a ketrec". De a beszélő is azonosul a többiekkel, nem vonja ki magát a közös emberi sorsból A célzások, a hasonlatok arról is árulkodnak, mintha nem is gondolkodó lényekről, hanem állatokról lenne szó. Kiszolgáltatottságot,

elgépiesedést, ürességet sugall a költemény első nagy szerkezeti egysége. A "de" kötőszót követően megváltozik a szemlélődés iránya: a földivel szemben az égire siklott a tekintet. Megpillantotta a hajnali égbolt, a lassan kihunyó csillagok ragyogását, a hajnalhasadás ünnepi csodáját. S megkezdődik az ámulat, s valami varázslat folytán a felnőtt átlép a gyermekkor végső kérdésekre még nem gondoló biztonságába. A hétköznapi, szürke, kiábrándító léttel szembekerül az égi létezés misztikus szépsége. A költemény második részében a gyermek a lírai narrátor. Az ő korlátokat nem ismerő képzelet népesíti be a maga teremtette látomást, egy farsangi bál végét A költemény gondolkodó hőse visszahull a felnőttség sivár világába. Bűntudattal fordul maga ellen, s az új élmény szemszögéből kudarcnak érzi lenti, robotoló életét. Emiatt csak későn, az élet legvégén láthatta meg ezt az égi

"estélyt", pedig már ötven éve tündökölt fölötte. Csak most, a halál közelében ismerte fel, hogy az életnek mégiscsak van értelme Ennek az új megvilágosodásnak a hatására fordul ismét a bizalmas baráthoz, s neki gyónja meg érzéseit. A művet lezáró vallomásban egyszerre van jelen az önfeledt boldogság és a közeli elmúlás. Az Úr hazaengedi a költőt az életből. Ének a semmiről A Számadás ciklust lezáró költemény, az Ének a semmiről, a halált követő, a lét előtti és a lét utáni végtelen, közömbös nihilről szól. Verszenéje azt sugallja, hogy a halál utáni "semmi", végtelen nyugalom, fájdalommentes állapot, mely megszabadít a földi élet kínjaitól. A belenyugvás mélabújában, abban, hogy mások is kibírták, jórészt feloldódik a megsemmisülés rettenete. Szeptemberi áhítat (Hátrahagyott versek) A halálközelség az életért való rajongását váltja ki a súlyosan beteg költőből.

Legutolsó költeménye, a Szeptemberi áhítat (1935), gyerekes ámulattal zengi az élet gyönyörűségét. A vers születésekor már túl volt néhány súlyos műtéten, rádiumos kezelésen. A költemény a hitetlen költő fohászkodása a nem létező istenekhez A költőnek minden joga megvan ahhoz, hogy még ne pusztuljon el. A megsemmisülés előtt szeretne hinni az élet örök kincsében Reményét a haldokló évszak táplálja: az őszi ragyogás termékenyíti meg a természetet is. A játékos rímek az élet vidámságát érzékeltetik, különösen a két "kancsal" rím: "szőlő - szóló". A költemény további nagyobb része az újra felfedezett világ minden parányi részletének naiv ámulattal való megcsodálása. A halálból visszatérő, újjászülető lélek boldog rajongással kiált fel: Jaj, minden oly szép, még csúnya is," Ez a vers közepén elhelyezett felkiáltás a mű megértésének kulcsa: a halál

szemszögéből nézve szépnek tűnik a csúnya is, hiszen mindez az élet tartozéka, s a létezés a nem léttel szemben csakis boldogítóan gyönyörű lehet. A boldogító részegségben a költemény lírai hőse szinte lelkendező, kapkodó sietséggel fedezi fel, s mutatja meg társának, kedvesének a hétköznapok legmindennapibb tárgyait, amelyek most soha nem látott, különös szépségekként tűnnek fel: egy kis templomot, a zuhogó esőt, a csillagok megtisztult ragyogását. Mindez összemosódik a megismert gyermekkori emlékekkel. A lét csodájához, az élet örök kincséhez jutott el a halál küszöbén a lélek, megvalósult, amiért a segélykérő az első sorokban fohászkodott. Ezzel a hittel lázad az elmúlás, a rohanó idő ellen a záró sorokban