History | Books » V.I. Lenin művei, 1918

Lenin Művei Tartalom Dekrétumtervezet az Alkotmányozó Gyűlés felosztásáról 1918. január 7 A dolgozó és kizsákmányolt nép jogainak kinyilatkoztatása 1918. január 17 Veszélyben a szocialista haza! 1918. február 22 Tézisek az annexiós különbéke azonnali megkötésének kérdéséről 1918. február 24 Különös és szörnyűséges 1918. február 28 A gyakorlat talaján 1918. március 1 Komoly tanulságok és komoly felelősség 1918. március 6 Előadói beszéd a háborúról és a békéről az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt VII. kongresszusán 1918. március 6-8 Napjaink legfontosabb feladata 1918. március 12 A szovjethatalom soronlevő feladatai 1918. április 28 Az éhínségről 1918. május 24 Az összes kormányzósági és járási szovjetekhez 1918. június 2 Munkások! Elvtársak! Fel a végső, a döntő harcra! 1918. augusztus Tézisek az Alkotmányozó Gyűlésről 1918. november A proletárforradalom és a

renegát Kautsky 1918. november 10 Beszéd a „Vörös Tiszt napján” 1918. november 26 1918. január 7 Dekrétumtervezet az Alkotmányozó Gyűlés felosztásáról - írta: V. I Lenin Az oroszországi forradalom már a legkezdetén létrehozta a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjeit, mint a dolgozó és kizsákmányolt osztályok egyetlen olyan tömegszervezetét, amely alkalmas arra, hogy vezesse ezeknek az osztályoknak teljes politikai és gazdasági felszabadulásukért folytatott harcát. A Szovjetek az oroszországi forradalom egész első szakasza folyamán szaporodtak, nőttek és erősödtek, saját tapasztalataikon okulva megszabadultak a burzsoáziával való megalkuvás illúzióitól, megértették a burzsoádemokratikus parlamentarizmus formáinak csalóka jellegét, és arra a gyakorlati következtetésre jutottak, hogy az elnyomott osztályok felszabadítása lehetetlen, ha nem szakítanak ezekkel a formákkal és mindenféle megalkuvással.

Ilyen szakítás volt az Októberi Forradalom, amely az egész hatalmat a Szovjetek kezébe adta Az Alkotmányozó Gyűlés, melyet az Októberi Forradalom előtt összeállított listák alapján választottak meg, a régi politikai erőviszonyokat fejezte ki, amikor a megalkuvók és kadetok voltak hatalmon. A nép akkor az eszerek pártjának jelöltjeire szavazva, nem választhatott a jobboldali eszerek, a burzsoázia hívei és a baloldali eszerek, a szocializmus hívei között. Ilyenformán ez az Alkotmányozó Gyűlés, amelynek a burzsoá parlamentáris köztársaság megkoronázásának kellett volna lennie, szükségszerűen keresztezte az Októberi Forradalom és a Szovjethatalom útját. Az Októberi Forradalom azzal, hogy a hatalmat a Szovjetek és a Szovjetek révén a dolgozó és kizsákmányolt osztályok kezébe adta, a kizsákmányolók elkeseredett ellenállását váltotta ki, és azzal, hogy az ellenállást elnyomta, teljes mértékben a szocialista forradalom

kezdetének bizonyult. A dolgozó osztályoknak tapasztalatilag kellett meggyőződniök arról, hogy a régi burzsoá-parlamentarizmus túlélte magát, hogy az semmiképpen sem egyeztethető össze a szocializmus megvalósításának feladataival, hogy nem általánosnemzeti, hanem csakis osztályintézmények (mint amilyenek a Szovjetek) tudják legyőzni a vagyonos osztályok ellenállását és lerakni a szocialista társadalom alapjait. Minden lemondás a Szovjetek hatalmának teljességéről, a nép által kivívott Szovjet Köztársaságról a burzsoá parlamentarizmus és az Alkotmányozó Gyűlés javára, most visszafelé tett lépés volna, és az egész Októberi Munkás- és Parasztforradalom összeomlását jelentené. A január 5-én egybegyűlt Alkotmányozó Gyűlés, a fent kifejtett körülményeknél fogva, a jobboldali eszerek pártjának, Kerenszkij, Avkszentyev és Csernov pártjának többségét eredményezte. Ez a párt természetesen nem volt hajlandó

megtárgyalni a Szovjethatalom legfőbb szervének, a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának tökéletesen pontos, világos, minden félremagyarázást kizáró javaslatát, elismerni a Szovjethatalom programját, elismerni „A dolgozó és kizsákmányolt nép jogainak kinyilatkoztatását”, elismerni az Októberi Forradalmat és a Szovjethatalmat. Ezzel az Alkotmányozó Gyűlés megszakított minden kapcsolatot önmaga és az Oroszországi Szovjet Köztársaság között. A Szovjeteknek most közismerten óriási többségét alkotó és a munkások, valamint a parasztok többségének bizalmát élvező bolsevik és baloldali eszer frakció kivonulása ebből az Alkotmányozó Gyűlésből elkerülhetetlen volt. A jobboldali eszerek pártja és a mensevik párt, az Alkotmányozó Gyűlés falain kívül, a valóságban a legelkeseredettebb harcot folytatják a Szovjethatalom ellen, lapjaikban nyíltan a Szovjethatalom megdöntésére szólítanak fel, önkénynek és

törvénytelenségnek nevezik azt, hogy a kizsákmányolók ellenállását a dolgozó osztályok erejével megtörik, ami pedig feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a dolgozók a kizsákmányolás alól felszabaduljanak, védelmükbe veszik a tőkét szolgáló szabotálókat és odáig mentek, hogy minden kendőzés nélkül terrorra hívnak fel, aminek a megvalósítását „ismeretlen csoportok” már meg is kezdték. Világos, hogy az Alkotmányozó Gyűlés megmaradt része ennélfogva csak az ellenforradalmárok fedezékének szerepét játszhatná a Szovjethatalom megdöntéséért folytatott harcukban. Ezért a Központi Végrehajtó Bizottság elrendeli: Az Alkotmányozó Gyűlést fel kell oszlatni. A megírás ideje: 1918. január 6 (19) Megjelent: „Izvesztyija CIK” 5. sz 1918. január 7 Lenin Művei. 26 köt 450452 old (idézet: - Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből) 1918. január 17 A dolgozó és kizsákmányolt nép jogainak

kinyilatkoztatása - írta: V. I Lenin Az Alkotmányozó Gyűlés határozatilag kimondja: I. 1. Oroszország a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek Köztársasága Minden központi és helyi hatalom ezeké a Szovjeteké. 2.Az Oroszországi Szovjet Köztársaság szabad nemzetek szabad szövetségének alapján, mint a nemzeti Szovjet Köztársaságok föderációja alakul meg. II. Az Alkotmányozó Gyűlés, amikor alapvető feladatául tűzi ki az embernek ember által való mindennemű kizsákmányolásának megszüntetését, a társadalom osztályokra tagozódásának teljes kiküszöbölését, a kizsákmányolók ellenállásának kíméletlen elnyomását, a társadalom szocialista szervezetének és a szocializmus győzelmének valóraváltását valamennyi országban, határozatilag kimondja: 1. A föld magántulajdona megszűnik Az egész föld valamennyi épülettel, gazdasági felszereléssel és a mezőgazdasági termelés egyéb tartozékaival együtt,

az egész dolgozó nép tulajdona. 2. Az Alkotmányozó Gyűlés megerősíti a munkásellenőrzésről és a Legfőbb Népgazdasági Tanácsról szóló szovjet törvényt abból a célból, hogy biztosítsa a dolgozó nép uralmát a kizsákmányolókon és mint első lépést ahhoz, hogy a gyárak és üzemek, bányák, vasutak és egyéb termelési és közlekedési eszközök teljes egészükben a munkás-paraszt állam tulajdonába menjenek át. 3. Az Alkotmányozó Gyűlés megerősíti valamennyi bank átmenetét a munkás-paraszt állam tulajdonába, mint egyik feltételét annak, hogy a dolgozó tömegek felszabaduljanak a tőke igája alól. 4. A társadalom élősdi rétegeinek felszámolása céljából az Alkotmányozó Gyűlés bevezeti az általános munkakötelezettséget. 5. Az Alkotmányozó Gyűlés annak érdekében, hogy a hatalom teljességét biztosítsa a dolgozó tömegek számára, és kiküszöbölje a kizsákmányolók uralma visszaállításának minden

lehetőségét, elrendeli a dolgozók felfegyverzését, a munkások és parasztok szocialista vörös hadseregének megalakítását és a vagyonos osztályok teljes lefegyverzését. III. 1. Az Alkotmányozó Gyűlés, amikor annak a megingathatatlan eltökéltségének ad kifejezést, hogy kiragadja az emberiséget a finánctőke és az imperializmus karmaiból, amelyek a most folyó, minden háborúk közt legbűnösebb háborúban vérözönnel árasztották el a földet, teljes mértékben csatlakozik a Szovjethatalom által folytatott politikához, a titkos szerződésekkel való szakításnak, a jelenleg egymás ellen harcoló hadseregek munkásai és parasztjai közötti legszélesebb körű lövészárok-barátkozás megszervezésének, és a népek közötti demokratikus, annexiók és hadisarc nélküli, a nemzetek szabad önrendelkezésén alapuló béke mindenáron, forradalmi rendszabályok útján való elérésének politikájához. 2. Az Alkotmányozó Gyűlés

ugyanezen célból nyomatékosan hangsúlyozza, hogy teljesen szakítani kell a burzsoá civilizáció barbár politikájával, amely néhány kiválasztott nemzet kizsákmányolóinak jólétét Ázsia, s általában a gyarmatok és a kis országok százmilliókra menő dolgozó népének leigázására építette fel. Az Alkotmányozó Gyűlés üdvözli a Népbiztosok Tanácsának politikáját, amely proklamálta Finnország teljes függetlenségét, megkezdte a csapatok kivonását Perzsiából és kihirdette Örményország önrendelkezési jogát. 3. Az Alkotmányozó Gyűlés a cár, a földbirtokosok és a burzsoázia kormányai által megkötött kölcsönök annullálásáról (semmissé nyilvánításáról) szóló szovjet törvényt a nemzetközi bank- és finánctőke ellen irányuló első csapásnak tekinti, és annak a meggyőződésének ad kifejezést, hogy a Szovjethatalom szilárdan fog haladni ezen az úton, egészen a tőke igája ellen irányuló nemzetközi

munkásfelkelés teljes győzelméig. IV. Az Alkotmányozó Gyűlés, minthogy az Októberi Forradalom előtt összeállított pártlisták alapján választották meg, amikor a nép még nem tudott felkelni egész tömegében a kizsákmányolók ellen, még nem ismerte annak az ellenállásnak egész erejét, amelyet a kizsákmányolók osztály előjogaik megvédése érdekében kifejtenek, még nem fogott hozzá gyakorlatilag a szocialista társadalom megteremtéséhez még formai szempontból is gyökerében helytelennek tartaná, ha szembehelyezkedne a Szovjethatalommal. A dolog lényegét illetően pedig az Alkotmányozó Gyűlésnek az a véleménye, hogy most, amikor a nép végső harcát vívja kizsákmányolóival, a kizsákmányolóknak nem lehet helyük a hatalom egyetlen szervében sem. A hatalomnak teljes egészében és kizárólag a dolgozó tömegek és teljesjogú képviseletük: a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek birtokában kell lennie.

Az Alkotmányozó Gyűlés támogatja a Szovjethatalmat és a Népbiztosok Tanácsának dekrétumait, és azt tartja, hogy saját feladatai kimerülnek a társadalom szocialista átépítésére vonatkozó legfontosabb alapelvek megállapításában. Ugyanakkor az Alkotmányozó Gyűlés, amikor arra törekszik, hogy létrehozza Oroszország valamennyi nemzete dolgozó osztályainak valóban szabad és önkéntes s éppen ezért annál szorosabb és szilárdabb szövetségét, a maga feladatát arra korlátozza, hogy megállapítsa az Oroszországi Szovjet Köztársaságok föderációjának alapelveit, minden egyes nemzet munkásaira és parasztjaira bízva, hogy teljhatalommal rendelkező szovjetkongresszusaikon önállóan határozzák el, részt óhajtanak-e venni és milyen feltételekkel, a föderális kormányban és a többi föderális szovjet intézményben. A megírás ideje: 1918. január eleje Megjelent: „Pravda” 2. sz 1918. január 17 (4) Lenin Művei. 26 köt 438442

old (idézet: - Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből) 1918. február 22 Veszélyben a szocialista haza! - írta: V. I Lenin Hogy a meggyötört, elkínzott országot megmentsük az újabb háborús megpróbáltatásoktól, vállaltuk a legnagyobb áldozatot és tudattuk a németekkel, hogy hajlandók vagyunk elfogadni békefeltételeiket. Parlamentereink február 20-án (7-én) este elindultak Rezsicából Dvinszkbe, és mindeddig nem kaptunk választ. A német kormány nyilván húzza az időt. Világos, hogy nem akar békét A német militarizmus, a világ kapitalistáinak megbízását teljesítve, meg akarja fojtani az orosz és ukrán munkásokat és parasztokat, vissza akarja adni a földet a földbirtokosoknak, a gyárakat a bankároknak, a hatalmat a monarchiának. A német tábornokok saját „rendjüket” akarják bevezetni Petrográdban és Kievben. A Szovjetek Szocialista Köztársasága a legnagyobb veszélyben forog. Mindaddig, amíg be nem

következik Németország proletariátusának felkelése és győzelme, Oroszország munkásainak és parasztjainak szent kötelessége, hogy önfeláldozóan védjék a Szovjetek Köztársaságát a burzsoá-imperialista Németország hordáival szemben. A Népbiztosok Tanácsa elrendeli: 1) Az ország minden ereje és eszköze teljesen a forradalmi honvédelem szolgálatába állítandó. 2) Minden Szovjet és minden forradalmi szervezet köteles utolsó csepp véréig védeni minden állást. 3) A vasúti szervezetek és a velük kapcsolatos Szovjetek minden erejükkel kötelesek meggátolni az ellenséget a közlekedési apparátus használatában; visszavonulás esetén szét kell rombolni a pályákat, fel kell robbantani és fel kell gyújtani a vasúti épületeket; az egész gördülőanyagot vasúti kocsikat és mozdonyokat haladéktalanul kelet felé, az ország belsejébe kell irányítani. 4) Az összes gabona- és általában élelmiszerkészleteket, valamint minden

értékes vagyontárgyat, amit az a veszély fenyeget, hogy az ellenség kezébe juthat, feltétlenül meg kell semmisíteni; ezt a helyi Szovjetek tartoznak ellenőrizni, személy szerint a Szovjet elnöke felelős érte. 5) Petrográd, Kiev és az új front mentén levő minden város, falu és település munkásait és parasztjait lövészárkok ásása céljából katonai szakértők vezetése alatt zászlóaljakba kell mozgósítani. 6) E zászlóaljakba vörösgárdisták felügyelete alatt besorozandó a burzsoá osztály minden munkaképes férfi és nő tagja; az ellenszegülők főbelövetnek. 7) Minden olyan kiadvány, amely a forradalmi honvédelem ellen irányul és a német burzsoázia oldalára áll, vagy pedig az imperialista hordák betörését a Szovjethatalom megdöntésére akarja felhasználni, betiltandó; e kiadványok munkaképes szerkesztőit és munkatársait lövészárkok ásására és más honvédelmi munkákra kell mozgósítani. 8) Ellenséges

ügynökök, spekulánsok, fosztogatók, rablók, ellenforradalmi agitátorok, német kémek a helyszínen főbelövetnek. Veszélyben a szocialista haza! Éljen a szocialista haza! Éljen a nemzetközi szocialista forradalom! 1918. február 21-én Petrográd. A Népbiztosok Tanácsa Megjelent: „Pravda” 32. sz 1918 február 22 Lenin Művei. 27 köt 1516 old (idézet: - Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből) 1918. február 24 Tézisek az annexiós különbéke azonnali megkötésének kérdéséről - írta: V. I Lenin 1 Az orosz forradalom helyzete a jelen pillanatban olyan, hogy szinte valamennyi munkás és a parasztok óriási többsége kétségkívül híve a Szovjethatalomnak és az általa megkezdett szocialista forradalomnak. Oroszországban a szocialista forradalom sikere ennyiben biztosítva van. 2. Ugyanakkor a polgárháború, melyet a vagyonos osztályok veszett ellenállása idézett fel, azoké az osztályoké, amelyek kitűnően

megértették, hogy a föld és a termelési eszközök magántulajdonának megtartásáért folytatott végső és döntő harc előtt állnak még nem érte el tetőpontját. A Szovjethatalom győzelme ebben a háborúban biztosítva van, de okvetlenül elmúlik még bizonyos idő, elkerülhetetlenül nem csekély erőfeszítésre lesz szükség, elkerülhetetlen a minden háborúval, különösképpen pedig a polgárháborúval együttjáró éles gazdasági bomlás és zűrzavar bizonyos időszaka, amíg a burzsoázia ellenállása le lesz verve. 3. Azonkívül ez az ellenállás kevésbé aktív és nem katonai formáiban, amilyenek például: a szabotálás, csavargók felbérelése, a burzsoá ügynökök pénzelése, akik azért furakodtak be a szocialisták soraiba, hogy ügyüket meghiúsítsák stb. stb ez az ellenállás oly szívósnak és oly különböző formák felvételére alkalmasnak bizonyult, hogy az ellene vívott harc elkerülhetetlenül elhúzódik még egy

ideig, és legfőbb formáiban aligha fejeződik be előbb, mint néhány hónap múlva. Márpedig a burzsoáziának és híveinek e passzív és álcázott ellenállása fölött aratott döntő győzelem nélkül a szocialista forradalom sikere lehetetlen. 4. Végül, Oroszországban a szocialista átalakítások szervezeti feladatai oly nagyok és nehezek, hogy megoldásukhoz a szocialista proletariátus kispolgári útitársainak nagy száma és a szocialista proletariátus alacsony kultúrszínvonala mellett szintén meglehetősen hosszú idő szükséges. 5. Mindezek a körülmények együttvéve olyanok, hogy azokból egész határozottan következik, hogy a szocializmus sikeréhez Oroszországban bizonyos időszak szükséges, legalább néhány hónap, amelynek folyamán a szocialista kormány kezének teljesen szabadnak kell lennie, hogy legyőzhesse a burzsoáziát először saját országában, és rendes kerékvágásba hozhassa a tömegek közt folytatott széleskörű

és mélyreható szervezőmunkát. 6. Szovjethatalmunk nemzetközi feladatainak megállapításánál mindenkor az oroszországi szocialista forradalom helyzetét kell alapul vennünk, mivel a nemzetközi helyzet a háború negyedik évében úgy alakult, hogy a forradalom kitörésének és valamelyik európai imperialista kormány (közöttük a német kormány) megdöntésének valószínű időpontját egyáltalán nem lehet kiszámítani. Kétségtelen, hogy Európában be kell következnie a szocialista forradalomnak és az be is fog következni. A szocializmus végleges győzelmébe helyezett minden reményünk ezen a bizonyosságon és ezen a tudományos előrelátáson alapszik. Ki kell fejleszteni és fokozni kell propagandista tevékenységünket általában, és a lövészárok-barátkozás megszervezését a fronton különösképpen. De hiba lenne, ha Oroszország szocialista kormányának taktikáját arra építenők, hogy megpróbáljuk meghatározni, bekövetkezik-e

az európai és főleg a német szocialista forradalom a következő félévben (illetve hasonló rövid határidőn belül) vagy nem. Mivel ezt semmiképpen sem lehet meghatározni, a valóságban minden ilyen kísérlet csak vak hazárdjátékra vezetne. 7. A bresztlitovszki béketárgyalások a jelenlegi pillanatban, 1918 január 7-én, világosan mutatják, hogy a német kormányban (amely pórázon vezeti a négyes szövetség többi kormányát) feltétlenül felülkerekedett a katonai párt, amely lényegében már átnyújtotta az ultimátumot Oroszországnak (minden nap várhatjuk, várnunk kell, hogy hivatalosan is elküldik). Ez az ultimátum a következő: vagy további háború, vagy annexiós béke, azaz béke olyan feltételekkel, hogy mi visszaadjuk az általunk elfoglalt valamennyi területet, a németek megtartanak minden általuk elfoglalt területet és (a hadifoglyok tartása költségének leple alatt) hadisarcot vetnek ki ránk, mintegy 3 milliárd rubelt kitevő

hadisarcot, amit néhány év alatt részletekben fizetnénk meg. 8. Oroszország szocialista kormányától halaszthatatlanul döntést követel az a kérdés, hogy elfogadja-e most ezt az annexiós békét, vagy pedig azonnal forradalmi háborút indít. Itt, a dolog lényegét tekintve, semmiféle közbeeső megoldás nem lehetséges. Lehetetlen bármiféle további haladékot kapnunk, mert a tárgyalások mesterséges elhúzására már minden lehetőt és lehetetlent megtettünk. 9. Ha az azonnali forradalmi háború mellett szóló érveket vizsgáljuk, mindenekelőtt azzal az érvvel találkozunk, hogy a különbéke most objektíve a német imperialistákkal kötött egyezmény, „imperialista paktum” stb. lenne, és hogy ennek folytán az ilyen béke teljes szakítást jelentene a proletárnemzetköziség alapelveivel Ez az érv azonban nyilvánvalóan helytelen. A munkások, akik elvesztenek egy sztrájkot, és aláírják a munka újrafelvételének számukra

kedvezőtlen, a kapitalisták számára kedvező feltételeit nem árulják el a szocializmust. A szocializmust csak azok árulják el, akik cserében a munkások egy részének biztosított előnyökért, előnyöket biztosítanak a kapitalistáknak; csak az ilyen egyezmények megengedhetetlenek elvi szempontból. A szocializmust az árulja el, aki a német imperializmus elleni háborút védelmi és igazságos háborúnak nevezi, a valóságban azonban az angol-francia imperialistáktól kap támogatást, és eltitkolja a nép elől a velük kötött titkos szerződéseket. Aki semmit sem titkolva el a nép elől, semmiféle titkos szerződést sem kötve az imperialistákkal, hajlandó aláírni a gyenge nemzet számára kedvezőtlen, az imperialisták egyik csoportja számára kedvező békefeltételeket, ha az adott pillanatban nincs ereje a háború folytatására, az a legkisebb árulást sem követi el a szocializmussal szemben. 10. Egy másik érv az azonnali háború

mellett az, hogy ha békét kötünk, objektíve nézve, a német imperializmus ügynökei vagyunk, mert egyrészt felszabadítjuk csapatait a mi frontunkon, másrészt visszaadjuk neki a foglyok millióit stb. De ez az érv is nyilvánvalóan helytelen, mert a forradalmi háború a jelenlegi pillanatban objektíve az angol-francia imperializmus ügynökévé tenne bennünket, mert céljai eléréséhez segéderőt biztosítana számára. Az angolok nyíltan havi száz rubelt ajánlottak fel hadseregfőparancsnokunknak, Krilenkónak, minden katonáért arra az esetre, ha folytatjuk a háborút. Még ha egyetlen kopeket sem fogadunk el az angoloktól és a franciáktól, objektíve akkor is segítünk nekik azzal, hogy lekötjük a német csapatok egy részét. E tekintetben egyik esetben sem tépjük ki magunkat teljesen az egyik vagy a másik imperialista kötelékből, és nyilvánvaló, hogy nem is téphetjük ki magunkat teljesen, amíg meg nem döntjük a világimperializmust.

Ebből a helyes következtetés az, hogy amikor a szocialista kormány az egyik országban győzött, a kérdéseket nem abból a szempontból kell eldönteni, hogy ezt vagy azt az imperializmust részesítjük-e előnyben, hanem kizárólag abból a szempontból, hogy mi biztosítja a legjobb feltételeket a már megkezdődött szocialista forradalom fejlesztéséhez és megszilárdításához. Másszóval: ne az az elv szabja most meg taktikánkat, hogy a két imperializmus közül most melyiknek a támogatása előnyösebb, hanem az az elv, hogy hogyan lehet jobban, alaposabban biztosítani a szocialista forradalom megszilárdulásának lehetőségét, vagy legalább azt, hogy tartani tudja magát egy országban, amíg más országok csatlakoznak hozzá. 11. Azt mondják, hogy a német szociáldemokraták közül azok, akik ellenzik a háborút, most „vereségpártiakká” váltak, és kérnek minket, hogy ne tegyünk engedményeket a német imperializmusnak. De mi a

vereségpolitikát csak a saját imperialista burzsoázia irányában ismertük el, viszont az olyan győzelmet az idegen imperializmus fölött, amely csak egy „baráti” imperializmussal való formális vagy tényleges szövetségben érhető el, mindig elutasítottuk, mint elvileg megengedhetetlen és általában nem megfelelő módszert. Ez az érv tehát csak az előbbi érv változata. Ha a német baloldali szociáldemokraták azt javasolnák nekünk, hogy meghatározott ideig húzzuk el a különbéke megkötését, és biztosítanák Németország forradalmi fellépését e határidőn belül, akkor a kérdésnek más értelme lehetne számunkra. A német baloldaliak azonban nemcsak hogy nem mondják ezt, hanem ellenkezőleg, kereken kijelentik: „Tartsatok ki, amíg csak tudtok, de döntsetek az orosz szocialista forradalom helyzete szempontjából, mert a német forradalomra vonatkozóan semmiféle határozott ígéretet nem lehet tenni.” 12. Azt mondják, hogy mi

számos pártnyilatkozatban határozottan „megígértük” a forradalmi háborút, és hogy a különbéke megkötésével megszegjük adott szavunkat. Ez nem igaz. Mi azt mondottuk, hogy az imperializmus korszakában a szocialista kormánynak forradalmi háborút kell „előkészítenie és indítania”; ezt mi azért mondtuk, hogy harcoljunk az elvont pacifizmus ellen, az olyan elmélet ellen, amely teljes egészében elveti a „haza védelmét” az imperializmus korszakában, végül, hogy harcoljunk a katonák egy részének tisztán önző ösztönei ellen, de nem köteleztük magunkat arra, hogy megkezdjük a forradalmi háborút anélkül, hogy számításba vennők, mennyiben lehetséges azt folytatni ebben vagy abban az adott pillanatban. Most is feltétlenül kötelességünk előkészíteni a forradalmi háborút. Ezt az ígéretünket teljesítjük, mint ahogyan általában minden olyan ígéretünket teljesítettük, amelyet azonnal teljesíteni lehetett:

érvénytelenítettük a titkos szerződéseket, igazságos békét ajánlottunk fel valamennyi népnek, mindenképpen és többször is elhúztuk a béketárgyalásokat, hogy időt adjunk más népeknek a csatlakozásra. De azt a kérdést, hogy lehet-e most, azonnal forradalmi háborút folytatni, úgy kell eldönteni, hogy csakis a forradalmi háború megvalósíthatóságának anyagi feltételeit és a már megkezdődött szocialista forradalom érdekeit vesszük tekintetbe. 13. Az azonnali forradalmi háború mellett szóló érvek értékelését összefoglalva, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az ilyen politika talán megfelelne annak az emberi szükségletnek, hogy a szép, a hatásos, a ragyogó felé törjünk, de egyáltalán nem számolna az osztályerők és anyagi tényezők objektív viszonyaival, a már megkezdődött szocialista forradalom jelenlegi pillanatában. 14. Kétségtelen, hogy hadseregünk a jelenlegi pillanatban és ez a legközelebbi

hetekre (de valószínűleg a legközelebbi hónapokra is) vonatkozik egyáltalán nincs abban a helyzetben, hogy sikeresen visszaverje a német támadást, először, a katonák többségének rendkívüli fáradtsága és kimerültsége, a rettenetes gazdasági bomlás okozta élelmiszerhiány, a kimerültek leváltása stb. következtében; másodszor, a lóállomány teljes használhatatlansága következtében tüzérségünk elkerülhetetlenül pusztulásra van ítélve; harmadszor, annak következtében, hogy a Riga és Reval közötti tengerpart védelme teljesen lehetetlen, ami az ellenségnek a legbiztosabb esélyt nyújtja Livland még meg nem szállt részének elfoglalására, majd Észtország elfoglalására és arra, hogy csapataink nagy részének hátába kerüljön, végül, Petrográd elfoglalására. 15. Teljesen kétségtelen továbbá az is, hogy hadseregünk paraszt többsége jelenleg feltétlenül az annexiós béke mellett foglalna állást, nem pedig az

azonnali forradalmi háború mellett, mivel a hadsereg szocialista átszervezése, a Vörös Gárda osztagainak a hadsereg kötelékébe való beolvasztása stb. alighogy megkezdődött A hadsereg teljes demokratizálása mellett kalandorpolitika volna háborút viselni a katonák többségének akarata ellenére, ahhoz pedig, hogy valóban szilárd és eszmeileg felvértezett szocialista munkás-paraszt hadsereget teremtsünk, legalábbis hónapokra meg hónapokra van szükség. 16. Oroszországban a szegényparasztság képes támogatni a munkásosztály által vezetett szocialista forradalmat, de nem képes most azonnal komoly forradalmi háborút kezdeni. Végzetes hiba lenne, ha ezeket az objektív osztályerőviszonyokat a szóbanforgó kérdésben figyelmen kívül hagynók. 17. A forradalmi háborúval tehát jelenleg a következő a helyzet: ha a német forradalom kitörne és győzne a legközelebbi három-négy hónapban, akkor az azonnali forradalmi háború taktikája

talán nem sodorná pusztulásba szocialista forradalmunkat. Ha azonban a német forradalom a legközelebbi hónapokban nem következik be, akkor a háború folytatása esetén az események menete elkerülhetetlenül úgy fog alakulni, hogy a hatalmas vereségek kényszeríteni fogják Oroszországot, hogy még hátrányosabb különbékét kössön, és ezt a békét nem szocialista, hanem valamilyen más kormány fogja megkötni (például a burzsoá Ráda és Csernovék blokkja vagy valami ehhez hasonló). Mert a paraszthadsereg, melyet a háború elviselhetetlenül kimerített, már az első vereségek után valószínűleg nem is hónapok, hanem már néhány hét múlva megdöntené a szocialista munkáskormányt. 18. Ilyen helyzetben teljesen megengedhetetlen taktika volna kockára tenni az Oroszországban már megkezdődött szocialista forradalom sorsát csakis azért, mert hátha megkezdődik a legközelebbi, legrövidebb, hetekkel mérhető határidőn belül a német

forradalom. Az ilyen taktika kalandorpolitika lenne Nincs jogunk ilyen kockázatot vállalni. 19. A német forradalmat pedig egyáltalán nem nehezíti meg, objektív alapjait tekintve, ha különbékét kötünk Valószínű, hogy egy időre a sovinizmus őrülete gyengíteni fogja, de Németország helyzete továbbra is végtelenül súlyos marad, a háború Anglia és Amerika ellen el fog húzódni, az agresszív imperializmus mindkét oldalon teljesen és végesvégig le van leplezve. Az Oroszországi Szocialista Szovjet Köztársaság példája élő példaképként fog állni a világ népei előtt és ennek a példaképnek propagandisztikus, forradalmasító hatása óriási lesz. Itt burzsoá rend és két rablócsoport pőrére vetkőztetett hódító háborúja Ott béke és a Szovjetek szocialista köztársasága. 20. A különbéke megkötésével a jelen pillanatban lehetséges legnagyobb mértékben megszabadulunk mindkét egymással ellenségeskedő imperialista

csoporttól, kihasználjuk ellenségeskedésüket és háborújukat amely megnehezíti ellenünk való megegyezésüket , kihasználjuk és bizonyos időre szabad kezünk lesz a szocialista forradalom folytatására és megszilárdítására. Oroszország átszervezése a proletárdiktatúra alapján, a bankok és a nagyipar államosítása alapján, a város és a kisparasztok falusi fogyasztási szövetkezetei között végbemenő természetbeni termékcsere mellett, gazdasági szempontból teljesen lehetséges, feltéve, hogy a békés munka néhány hónapra biztosítva lesz. Az ilyen átszervezés viszont legyőzhetetlenné teszi a szocializmust mind Oroszországban, mind pedig az egész világon, s egyben tartós gazdasági alapot teremt egy hatalmas munkás-paraszt Vörös Hadsereg számára. 21. Valóban forradalmi háború volna a jelenlegi pillanatban a szocialista köztársaság háborúja a burzsoá országok ellen, ha ennek a háborúnak világosan kitűzött és a

szocialista hadsereg részéről helyeselt célja más országok burzsoáziájának megdöntése lenne. Nyilvánvaló azonban, hogy ezt a célt a jelenlegi pillanatban még nem tűzhetjük magunk elé. Mi, objektíve, most Lengyelország, Litvánia és Kurland felszabadításáért harcolnánk. Egyetlen marxista sem tagadhatja azonban, hacsak nem szakít a marxizmus elveivel és a szocializmussal általában, hogy a szocializmus érdekei fontosabbak, mint a nemzetek önrendelkezési jogának érdekei. A mi szocialista köztársaságunk mindent megtett, amit csak tehetett és továbbra is mindent el fog követni Finnország, Ukrajna stb. önrendelkezési jogának megvalósítására De ha a konkrét helyzet úgy alakult, hogy a jelenlegi pillanatban néhány nemzet (Lengyelország, Litvánia, Kurland stb.) önrendelkezési jogának megsértése miatt a szocialista köztársaság léte van veszélyeztetve, akkor természetes, hogy a szocialista köztársaság fennmaradásának

érdekei a fontosabbak. Ezért, aki azt mondja: „nem írhatjuk alá ezt a szégyenletes, gyalázatos stb. békét, nem árulhatjuk el Lengyelországot stb.”, az nem veszi észre, hogy ha a béke Lengyelország felszabadításának feltételével kerülne megkötésre, az még inkább megerősítené a német imperializmust Angliával, Belgiummal, Szerbiával és más országokkal szemben. A Lengyelország, Litvánia és Kurland felszabadításának feltételével kötött béke „hazafias” béke lenne Oroszország szempontjából, de ez egyáltalán semmit sem változtatna azon, hogy az annexionistákkal, a német imperialistákkal kötött béke lenne. N. Lenin A megírás ideje: 1918. január 7 Megjelent: „Pravda” 34. sz 1918 február 24 (11) Lenin Művei. 26 köt 458466 old (idézet: - Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből) 1918. február 28 Különös és szörnyűséges - írta: V. I Lenin Pártunk Moszkva-területi Irodája 1918 február 24-én

hozott határozatában bizalmatlanságát fejezte ki a Központi Bizottsággal szemben, kijelentette, hogy nem veti alá magát a Központi Bizottság azon határozatainak, „amelyek az Ausztria-Németországgal kötött békeszerződés feltételeinek végrehajtásával lesznek kapcsolatosak”, s a határozathoz csatolt „magyarázó szövegben” hozzáfűzte, hogy „szerinte aligha kerülhető el a pártszakadás a közeljövőben”. Mindebben nemcsak hogy semmi szörnyűséges, de még csak semmi különös sincs. Egészen természetes, hogy azok az elvtársak, akik a különbéke kérdésében a Központi Bizottsággal merőben ellentétes álláspontot foglaltak el, élesen elítélik a Központi Bizottságot és kifejezik azt a meggyőződésüket, hogy a szakadás elkerülhetetlen. Mindez a párttagok legelemibb joga s ez teljesen érthető Különös és szörnyűséges azonban a következő. A határozathoz „magyarázó szöveget” mellékeltek Íme a teljes szöveg:

„A Moszkva-területi Iroda véleménye szerint aligha kerülhető el a pártszakadás a közeljövőben, s ezért feladatának tekinti, hogy előmozdítsa mindazoknak a következetes forradalmi kommunista elemeknek az egyesítését, akik egyformán harcolnak mind a különbéke megkötésének hívei, mind a párt valamennyi mérsékelt opportunista eleme ellen. * Íme a határozat teljes szövege: „Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt Moszkva-területi Irodája, miután megvitatta a Központi Bizottság működését, bizalmatlanságát fejezi ki a Központi Bizottsággal szemben annak politikai vonala és összetétele miatt, és az első adandó alkalommal követelni fogja a Központi Bizottság újraválasztását. Ezenfelül a Moszkva-területi Iroda nem tartja kötelességének, hogy feltétlenül alávesse magát a Központi Bizottság azon határozatainak, amelyek az Ausztria-Németországgal kötött békeszerződés feltételeinek végrehajtásával lesznek

kapcsolatosak.” A határozatot egyhangúlag fogadták el * A nemzetközi forradalom érdekében célszerűnek tartjuk megkockáztatni azt, hogy esetleg elveszítjük a Szovjethatalmat, amely most tisztán formálissá válik. Mi ugyanúgy, mint azelőtt, fő feladatunkat abban látjuk, hogy a szocialista forradalom eszméit valamennyi többi országra kiterjesszük, kemény kézzel érvényesítsük a munkásdiktatúrát és kíméletlenül elnyomjuk az oroszországi burzsoá ellenforradalmat.” Azokat a szavakat emeltük itt ki, amelyek . különösek és szörnyűségesek Ezekben a szavakban van a dolog veleje. Ezek a szavak az abszurdumig viszik a határozat szerzőinek egész vonalát. Ezek a szavak rendkívül világosan tárják fel hibájuk gyökerét. „A nemzetközi forradalom érdekében célszerű megkockáztatni azt, hogy esetleg elveszítjük a Szovjethatalmat” . Ez különös, mert még csak kapcsolat sincs a kiinduló tételek és a következtetés között „A

nemzetközi forradalom érdekében célszerű megkockáztatni a Szovjethatalom katonai vereségét” az ilyen tézis lehet helyes, vagy helytelen, de nem lehetne különösnek nevezni. Ez az első, amit le kell szögezni Másodszor: a Szovjethatalom „most tisztán formálissá válik”. Hát ez már nemcsak nagyon különös, hanem valósággal szörnyűséges. Világos, hogy a szerzők súlyos eszmezavar útvesztőibe tévedtek Ki kell vezetni őket az útvesztőből. Az első kérdéssel kapcsolatban a szerzőknek nyilván az az elképzelésük, hogy a nemzetközi forradalom érdekében célszerű megkockáztatni a háborús vereség lehetőségét, amely a Szovjethatalom elvesztésére, vagyis a burzsoázia győzelmére vezet Oroszországban. Ennek az elképzelésnek a kimondásával a szerzők közvetve elismerik, hogy helyes az, amit én mondottam téziseimben (1918. január 8-án felolvasott és a „Pravdá”-ban 1918. február 24-én megjelent téziseimben), hogy ugyanis

ha a Németország által felajánlott békefeltételeket nem fogadjuk el, az Oroszország vereségére és a Szovjethatalom megdöntésére vezet. Tehát, la raison finit toujours par avoir raison az igazság végül mindig felülkerekedik! „Szélsőséges” ellenfeleim, a moszkvaiak, akik szakadással fenyegetőznek, kénytelenek voltak éppen azért, mert eljutottak odáig, hogy nyíltan beszélnek a szakadásról konkrét megfontolásaikat is minden kendőzés nélkül kimondani, ugyanazokat a megfontolásokat, amelyeket jobbnak látnak megkerülni azok, akik a forradalmi háborúról hangoztatott általános frázisokkal ütik el a dolgot. Téziseimnek és érveimnek a lényege az (erről meggyőződhet mindenki, aki nem sajnálja a fáradságot, hogy 1918. január 7-i téziseimet figyelmesen elolvassa), hogy most, a jelen pillanatban, a forradalmi háború egyidejű komoly előkészítésével (éppen ennek a komoly előkészítésnek az érdekében is) okvetlenül el

kell fogadnunk a szerfelett súlyos békét. Érveim lényegét megkerülték, vagy nem vették észre, nem akarták észrevenni azok, akik a forradalmi háborúról hangoztatott általános frázisokra szorítkoztak. És most tiszta szívből köszönetet kell mondanom éppen „szélsőséges” ellenfeleimnek, a moszkvaiaknak, azért, mert megszegték az érveim lényegével kapcsolatban kialakult „agyonhallgatási összeesküvést”. A moszkvaiak voltak az elsők, akik válaszoltak érveimre És mi volt a válaszuk? Válaszuk az volt, hogy elismerték konkrét érvem helyességét: igen, a moszkvaiak elismerték, hogy valóban vereség vár ránk, ha most felvesszük a harcot a németekkel. Igen, ez a vereség valóban a Szovjethatalom bukására vezet. * Arra az ellenvetésre, hogy úgysem lehetett a harc elől kitérni, a tények adták meg a választ: január 8-án olvastam fel téziseimet; január 15-én békét kaphattunk volna. A lélegzetvételi szünet minden bizonnyal

biztosítva lett volna (számunkra pedig a legrövidebb szünetnek is óriási jelentősége volt mind anyagi, mind erkölcsi jelentősége, mert a német kénytelen lett volna újból hadat üzenni), ha . ha nem lett volna a forradalmi frázis. * Újból és újból ismétlem: tiszta szívből köszönetet mondok „szélsőséges” ellenfeleimnek, a moszkvaiaknak, azért, mert megszegték azt az „agyonhallgatási összeesküvést”, amelyet érveim lényege ellen, vagyis éppen az ellen a konkrét utalásom ellen szőttek, hogy milyenek lesznek a háború feltételei, ha azonnal belemegyünk a háborúba; és azért, mert félelem nélkül elismerték konkrét utalásom helyességét. Továbbá. Mivel cáfolják érveimet, amelyek helyességét a moszkvaiak lényegében kénytelenek voltak elismerni? Azzal, hogy a nemzetközi forradalom érdekében késznek kell lenni a Szovjethatalom elvesztésére. Miért követelik ezt a nemzetközi forradalom érdekei? Ez az érvelés

tengelye, lényege azok számára, akik meg akarnák cáfolni érveimet. És éppen erről a legfontosabb, alapvető, leglényegesebb pontról egyetlen árva szót sem találunk sem a határozatban, sem a magyarázó szövegben. A határozat szerzői arra találtak időt és helyet, hogy arról beszéljenek, ami közismert és vitathatatlan: arról is, hogy „kíméletlenül elnyomjuk az oroszországi burzsoá ellenforradalmat” (olyan politikának az eszközeivel és módszereivel, amely a Szovjethatalom elvesztésére vezet?), arról is, hogy harcolnak a párt valamennyi mérsékelt opportunista eleme ellen, de éppen arról, ami vitás, arról, ami a béke ellenségei által elfoglalt álláspontnak éppen a lényegét érinti arról egy mukkot sem szóltak! Különös. Rendkívül különös Csak nem azért hallgattak erről a határozat szerzői, mert érezték ezen a ponton különös gyengeségüket? Ha világosan megmondanák, hogy miért (miért követelik ezt a nemzetközi

forradalom érdekei), nyilván sajátmagukat lepleznék le . Bárhogy áll is a dolog, nekünk kell megkeresnünk azokat az érveket, amelyek a határozat szerzőit vezérelhették. Talán úgy vélik a szerzők, hogy a nemzetközi forradalom érdekei megtiltanak bármiféle békét az imperialistákkal? Ilyen véleményt hangoztattak a béke egyes ellenfelei az egyik petrográdi tanácskozáson, de ezt a véleményt csak elenyésző kisebbség támogatta, azok, akik ellenezték a különbékét. Világos, hogy ez a vélemény végeredményében tagadja a breszti tárgyalások célszerűségét, tagadja a békét „még akkor is”, ha visszakapjuk Lengyelországot, Lettországot és Kurlandot. Szembeötlő, hogy mennyire helytelenek az efféle nézetek (amelyeket például a béke petrográdi ellenfeleinek többsége is elutasít). Az ilyen nézetek szerint az imperialista hatalmak közé beékelt szocialista köztársaság nem köthetne semmiféle gazdasági szerződést, nem

létezhetne, hacsak el nem repülne a holdba. Talán úgy vélik a szerzők, hogy a nemzetközi forradalom érdekei a nemzetközi forradalom előrelökését követelik, ilyen előrelökés pedig csakis a háború lehet, semmiesetre sem a béke, mert az a tömegekben az imperializmus „legalizálásának” benyomását keltené? Az efféle „elmélet” teljes szakítás volna a marxizmussal, amely mindig tagadta a forradalmak „előrelökését”, mert a forradalmak oly mértékben fejlődnek, amily mértékben a forradalmakat előidéző osztályellentétek élesednek. Az ilyen elmélet egyértelmű volna azzal a nézettel, hogy a fegyveres felkelés az a harci forma, amely mindig és minden körülmények között kötelező. A valóságban a nemzetközi forradalom érdekei azt követelik, hogy a Szovjethatalom, amely megdöntötte az országban a burzsoáziát, segítse ezt a forradalmat, de a segítség formáját saját erejéhez mérten válassza meg. Még a forradalom

előrelökésének elméletéből sem következik olyan nézet, hogy a szocialista forradalmat nemzetközi méretekben úgy kell segíteni, hogy megkockáztatjuk a forradalom vereségének a lehetőségét az adott országban. Talán úgy vélik a határozat szerzői, hogy a forradalom Németországban már megkezdődött, hogy a forradalom ott már nyílt, az egész nemzetet átfogó polgárháborúvá fejlődött, hogy ezért erőnket a német munkások támogatására kell fordítanunk, sajátmagunknak el kell pusztulnunk („elveszítjük a Szovjethatalmat”), hogy megmentsük a német forradalmat, amely már megkezdte döntő harcát és amelyet súlyos csapások érnek? E szerint az álláspont szerint mi pusztulásunk árán elvonnók a német ellenforradalom erejének egy részét, és ezzel megmentenők a német forradalmat. Teljes mértékben feltehető, hogy ilyen előfeltételek mellett nemcsak „célszerű” (ahogy a határozat szerzői mondták), hanem éppenséggel

kötelező volna a vereség lehetőségét, a Szovjethatalom elvesztésének lehetőségét megkockáztatni. De világos, hogy ezek az előfeltételek nincsenek meg A forradalom Németországban érlelődik, de tudjuk, hogy még nem érkezett el a robbanásig, a polgárháborúig. A német forradalom érlelődését mi nyilván nem segítenénk elő, hanem akadályoznánk, ha „megkockáztatnánk azt, hogy esetleg elveszítjük a Szovjethatalmat”. Ezzel a német reakciót segítenők, a német reakció malmára hajtanok a vizet, megnehezítenők a németországi szocialista mozgalom helyzetét, eltaszítanék a szocializmustól a német proletárok és félproletárok széles tömegeit, amelyek még nem csatlakoztak a szocializmushoz, amelyeket elijesztene SzovjetOroszország leverése, mint ahogy az angol munkásokat elijesztette az 1871-es Kommün leverése. Bárhogy forgatjuk, szemernyi logika sincs a szerzők okoskodásában. Egyetlen értelmes érvet nem hoznak fel amellett,

hogy „a nemzetközi forradalom érdekében célszerű megkockáztatni azt, hogy esetleg elveszítjük a Szovjethatalmat”. „A Szovjethatalom most tisztán formálissá válik” ennek a szörnyűséges tételnek a kimondására vetemedtek, mint fentebb láttuk, a moszkvai határozat szerzői. Ha, úgymond, a német imperialisták sarcot fognak szedni tőlünk, ha megtiltják nekünk a propagandát és agitációt Németország ellen, akkor a Szovjethatalom is elveszti jelentőségét, „tisztán formálissá válik”, valószínűleg ez a határozat szerzőinek „gondolatmenete”. Ismételjük: „valószínűleg”, mert a szerzők a szóbanforgó tétel alátámasztására semmiféle világos és pontos érvet nem hoztak fel. A legsötétebb, legreménytelenebb borúlátás hangulata, a legteljesebb kétségbeesés ez annak az „elméletnek” a tartalma, mely a Szovjethatalomnak formális jelentőséget tulajdonít és megengedhetőnek tartja az olyan taktikát, amely

megkockáztatja a Szovjethatalom esetleges elvesztését. Úgy sincs menekvés, hadd pusztuljon még a Szovjethatalom is, ez az érzés sugalmazta ezt a szörnyű határozatot. Az állítólagos „gazdasági” érvek, amelyekbe néha az efféle gondolatokat burkolják, ugyanezt a reménytelen borúlátást fejezik ki: micsoda Szovjet Köztársaság az, úgymond, ha ilyen meg olyan, meg még olyanabb sarcot vethetnek ki rá. Semmi más, csak a kétségbeesés: úgyis pusztulnunk kell! Ez a kétségbeesés érthető Oroszország mostani rendkívül súlyos helyzetében. De nem „érthető” az öntudatos forradalmárok körében. S éppen azért jellemző, mert a képtelenségig viszi a moszkvaiak nézeteit 1793-ban a franciák sohasem mondták volna, hogy vívmányaik, a köztársaság és a demokrácia, tisztán formálissá válnak, hogy meg kell kockáztatni a köztársaság elvesztését. Nem estek kétségbe, hanem a győzelembe vetett hit fűtötte őket. Akik ellenben

forradalmi háborúra szólítanak és ugyanakkor hivatalos határozatban arról beszélnek, hogy „meg kell kockáztatni azt, hogy esetleg elveszítjük a Szovjethatalmat”, azok teljesen leleplezik magukat. A XIX. század elején, a napóleoni háborúkban, Poroszországot és számos más országot összehasonlíthatatlanul, mérhetetlenül nagyobb terhekkel sújtotta a vereség, a megszállás, összehasonlíthatatlanul jobban megalázta és elnyomta a hódító, mint 1918-ban Oroszországot. És mégis, Poroszország legjobbjai, amikor Napóleon csizmája sarkával százszor erősebben taposott rajtuk, mint ahogy most bennünket elnyomni tudtak, nem estek kétségbe, nem beszéltek nemzeti politikai intézményeik „tisztán formális” jelentőségéről. Nem legyintettek lemondóan, nem adták át, magukat olyan érzésnek, hogy „úgyis pusztulnunk kell”. Összehasonlíthatatlanul súlyosabb, kegyetlenebb, szégyenletesebb, leigázóbb békeszerződéseket írtak alá,

mint a breszti; tudtak várni, derekasan viselték a hódító jármát, ismét harcoltak, megint a hódító járma alá kerültek, ismét aláírtak szégyenletes és még szégyenletesebb békeszerződéseket, majd újra felkeltek és végülis kivívták szabadságukat (nem mulasztva el, hogy kihasználják az egymással versengő erősebb hódítók közti viszályokat). Miért ne ismétlődhetne meg hasonló eset a mi történelmünkben is? Miért kellene kétségbeesnünk és miért kellene olyan határozatokat írni amelyek, bizony-bizony, szégyenletesebbek, mint a legszégyenletesebb béke, határozatokat „a tisztán formálissá váló Szovjethatalomról”? A modern imperializmus kolosszusai elleni harcban elszenvedett súlyos katonai vereségek miért ne edzhetnék meg Oroszországban is a nép jellemét, miért ne erősíthetnék meg az önfegyelmet, miért ne vethetnének véget az üres handabandázásnak és szószátyárkodásnak, miért ne taníthatnák meg a

tömegeket kitartásra, és miért ne vezethetnék el őket a Napóleon által eltiport poroszok helyes taktikájához: írd alá a legszégyenletesebb békeszerződéseket, amikor nincs hadsereged, aztán szedd össze az erődet és újra meg újra kezdd el a harcot? Miért kell mindjárt kétségbeesnünk az első hallatlanul súlyos békeszerződés miatt, amikor más népek szilárdan el tudtak viselni sokkal keserűbb megpróbáltatásokat is? Mi felel meg a kétségbeesés e taktikájának a proletárnak a kitartása-e, aki tudja, hogy kénytelen alávetni magát, ha nincs ereje, de később mégis bármi áron újra meg újra talpra tud állni, bármily körülmények között is gyűjtve az erőt, vagy pedig a kispolgárnak a jellemtelensége, aki nálunk a baloldali eszer pártban megszemélyesítve minden rekordot megdöntött a forradalmi háborúról hangoztatott frázis terén? Nem, kedves „szélsőséges” moszkvai elvtársak! A megpróbáltatások minden egyes

napja éppen a legöntudatosabb és legkövetkezetesebb munkásokat fogja eltaszítani önöktől. A Szovjethatalom, mondják majd ők, nemcsak akkor nem válik és nem lesz tisztán formálissá, amikor a hódító Pszkovban áll és tízmilliárd rubeles sarcot hajt be rajtunk gabonában, ércben és pénzben, hanem akkor sem, amikor az ellenség majd NyizsnyijNovgorodban és Don melletti Rosztovban lesz és húszmilliárd rubel hadisarcot hajt be rajtunk. Soha semmiféle idegen hódítás nem változtatja „tisztán formálissá” a nép politikai intézményét (a Szovjethatalom pedig nem csak politikai intézmény, hanem sokszorosan magasabbrendű intézmény, mint amilyet a történelem valaha is látott). Ellenkezőleg, az idegen hódítás csak megerősíti a nép rokonszenvét a Szovjethatalom iránt, ha . ha a Szovjethatalom nem bocsátkozik kalandokba Ha nem írjuk alá még a legszégyenletesebb békét is, amikor nincs hadseregünk az igenis kaland, és a nép jogosan

fogja hibáztatni azt a hatalmat, amely ebben az esetben megtagadta a béke aláírását. A történelemben írtak már alá a breszti békénél hasonlíthatatlanul súlyosabb és szégyenletesebb békeszerződést is (példákat fentebb már említettünk) és az ilyen békekötés nem idézte elő a hatalom tekintélyének elvesztését, nem tette a hatalmat formálissá, nem pusztította el sem a hatalmat, sem a népet, hanem megedzette, megtanította a népet arra a bonyolult és nehéz tudományra, hogyan kell még kétségbeejtően nehéz helyzetben is, a hódító csizmája alatt is komoly hadsereget előkészíteni. Oroszország új és igazi honvédő háború felé tart, ebben a háborúban a Szovjethatalom megtartásáért és megszilárdításáért fogunk harcolni. Lehet, hogy az elkövetkező korszak mint a napóleoni háborúk korszaka a felszabadító háborúk (éppen háborúk, nem pedig egy háború) korszaka lesz, olyan háborúknak a korszaka, amelyeket a

hódítók kényszerítenek rá Szovjet-Oroszországra. Ez lehetséges És ezért minden súlyos, sőt a legsúlyosabb békénél is, amelyet kénytelenek vagyunk hadsereg híján aláírni, szégyenletesebb, a legszégyenletesebb békénél is szégyenletesebb a szégyenletes kétségbeesés. Nem pusztulunk el, még ha tucatjával írjuk is alá a súlyosnál súlyosabb békeszerződéseket, ha komolyan vesszük a felkelést és a háborút. A hódítók nem pusztítanak el bennünket, ha nem hagyjuk, hogy a kétségbeesés, a frázis pusztítson el bennünket. N. Lenin Megjelent: „Pravda” 37. és 38 sz 1918. február 28 és március 1 Lenin Művei. 27 köt 5361 old (idézet: - Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből) 1918. március 1 A gyakorlat talaján - írta: V. I Lenin - A forradalmi fellendülés, amelyet a német fehérgárdistáknak az orosz forradalom ellen intézett áruló támadása váltott ki, tény. Mindenünnen egyre-másra érkeznek a

táviratok, melyek elmondják, hogy a tömegek készek a Szovjethatalom védelmére kelni és az utolsó emberig harcolni érte. Nem is várhattunk tőlük más magatartást saját munkás-paraszt hatalmuk irányában. A lelkesedés egymaga azonban nem elegendő ahhoz, hogy háborút viseljünk egy olyan ellenség ellen, mint a német imperializmus. A legnagyobb együgyűség, sőt bűn lenne, ha félvállról vennők ezt a most folyó igazi, makacs, véres háborút. A háborút vagy komolyan kell viselni, vagy sehogy se. Középút itt nem lehetséges Ha egyszer a német imperialisták ezt a háborút ránk kényszerítik, szent kötelességünk józanul mérlegelni helyzetünket, számbavenni erőnket, megvizsgálni a gazdasági gépezetet. Mindezt a háborús időknek megfelelő gyorsasággal kell elvégezni, mert mostani helyzetünkben minden késlekedés csakugyan „egyértelmű a halállal”. Hannibál a kapuk előtt van ezt egy percre sem szabad elfelejtenünk. A komoly

hadviseléshez erős, szervezett hátország szükséges. A legjobb hadsereget, a forradalom legodaadóbb híveit is azonnal elpusztítja az ellenség, ha nincsenek eléggé felfegyverezve, ha nincsenek kielégítően ellátva élelmiszerrel és nincsenek megfelelően kiképezve. Ez annyira világos, hogy nem szorul magyarázatra. Milyen állapotban van forradalmi hadseregünk hátországa? A legsiralmasabb állapotban, hogy többet ne mondjunk. Az előző háború teljesen szétzüllesztette közlekedésünket, megakadt az árucsere a város és a falu között, s ennek egyenes és közvetlen következménye a nagyvárosokban az éhínség. Hadseregünk az ellenség csapásai alatt gyökeresen átalakul. A régi hadsereg, amely ismerte a korszerű hadviselés feltételeit, nincsen meg. Ez a hadsereg az előbbi háborúban végleg kimerült, halálosan kimerült attól, hogy három és fél évig lövészárokban sínylődött, s így harci értéke a semmivel egyenlő. A Vörös

Hadsereg feltétlenül nagyszerű harcos anyag, de még nyers anyag, nincs megmunkálva. Ezt a hadsereget, ha nem akarjuk a német lövegek martalékává tenni, előbb ki kell képezni, fegyelmezni kell. Óriási nehézségekkel állunk szemben. Valamennyi helyi Szovjet, miután táviratilag közölte készségét a külső ellenség elleni harcra, köteles haladéktalanul jelenteni, hány vagon gabonát küldött Petrográdba, mennyi katonát tud azonnal a frontra küldeni, mennyi vöröskatona van jelenleg kiképzés alatt. Számba kell venni minden fegyvert és lőszert, azonnal újból hozzá kell látni új fegyverek és lőszer gyártásához. A vasútról el kell távolítani a batyuzókat és a garázda elemeket. Mindenütt helyre kell állítani a legszigorúbb forradalmi fegyelmet Csakis akkor beszélhetünk majd komolyan a háborúról, ha mindezeknek a feltételeknek eleget tettünk. Különben a „legforradalmibb háborúról” tett minden kijelentés is frázis marad.

A frázis mindig káros, a mostani válságos pillanatban pedig végzetes szerepet játszhat. Mélységes meggyőződésem, hogy forradalmunk meg fog birkózni a mai óriási nehézségekkel. A forradalom már eddig is hatalmas munkát végzett, de ahhoz, hogy ügyünket siker koronázza, meg kell százszoroznunk energiánkat. Csak akkor fogunk győzni. Megjelent: „Pravda” 38. sz 1918 március 1 Lenin Művei. 27 köt 6263 old (idézet: - Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből) 1918. március 6 Komoly tanulságok és komoly felelősség - írta: V. I Lenin Gyász-„baloldaliaink”, akik tegnap saját lappal álltak elő „Kommunista” a címe (hozzá kellene tenni: Marx előtti kommunista), igyekeznek elbújni a történelem tanulsága és tanulságai elől, igyekeznek kibújni a felelősség alól. Hasztalan igyekezet. Nem fog nekik sikerülni Ezek a kertel ők majd megfeszülnek igyekezetükben, vég nélkül halmozzák egymás tetejébe az

újságcikkeket, beleizzadnak a nagy munkába, „még” a nyomdafestéket sem sajnálják, hogy a „lélegzetvételi szünet” „elméletét” talajtalan és rossz „elméletnek” tüntethessék fel. De jaj! Hiábavalók erőlködéseik: képtelenek megcáfolni a tényt! A tények makacs dolgok mondja helyesen egy angol közmondás. A tény az, hogy március 3-tól, amikor déli 1 órakor a németek beszüntették a hadműveleteket, március 5-én este 7 óráig, amikor ezeket a sorokat írom, lélegzethez jutottunk és ezt a két napot máris felhasználtuk a szocialista haza gyakorlati (nem frázisokban, hanem tettekben megnyilvánuló) védelmére. Ez olyan tény, amely napról napra szemmelláthatóbbá válik majd a tömegek számára. Tény, hogy amikor egy harcképtelen fronthadsereg fejvesztetten menekül, elhagyja ágyúit, és még arra sem jut ideje, hogy a hidakat felrobbantsa, nem a forradalmi háborúról szóló fecsegés jelenti a haza védelmét és a haza

védelmi képességének fokozását (a fecsegés, amikor a hadsereg ilyen fejvesztetten menekül, amikor a forradalmi háború hívei ennek a hadseregnek egyetlen osztagát sem állították meg valósággal gyalázat), hanem a rendezett visszavonulás a hadsereg maradékainak megmentése érdekében, a lélegzetvételi idő minden egyes napjának kihasználása erre a célra. A tények makacs dolgok. A gyász-„baloldaliak”, elbújva a tények és azok tanulságai elől, a felelősség kérdése elől, arra törekednek, hogy eltitkolják az olvasó előtt az egészen friss, történelmi fontosságú közelmúltat és elkenjék régmúlt és lényegtelen dolgokra való hivatkozással. Például: K Radek cikkében arra emlékeztet, hogy decemberben (decemberben!) kifejezte azt a nézetét, mely szerint segíteni kell a hadseregnek, hogy kitarthasson, mégpedig „a Népbiztosok Tanácsának küldött jelentésében”. Nem volt módomban ezt a jelentést elolvasni, és most

felmerül bennem a kérdés: miért nem közli Karl Radek ezt a jelentést egész terjedelmében? Miért nem magyarázza meg pontosan és nyíltan, hogy mit értett ő akkor „kompromisszumos békén”? Miért nem említi a közelebbi múltat, amikor a „Pravdá”-ban saját (legrosszabb fajtájú) illúziójáról írt, arról, hogy ha a német imperialisták visszaadják Lengyelországot, békét lehet kötni velük? Miért? Azért, mert a gyász-„baloldaliak” kénytelenek elkenni a tényeket, amelyek megmutatják az ő felelősségüket, a „baloldaliak” felelősségét azoknak az illúzióknak az ápolgatásáért, amelyek a valóságban a német imperialistáknak segítettek és akadályozták a forradalom növekedését és fejlődését Németországban. N. Buharin ma még tagadni is próbálja azt a tényt, hogy ő és barátai azt állították, hogy a német nem képes támadni. De nagyon is sokan tudják, hogy ez tény, hogy Buharin és barátai ezt

állították, és hogy ennek az illúziónak az ápolgatásával a német imperializmust segítették, és akadályozták a német forradalom növekedését, amely most gyengült azzal, hogy a nagyoroszországi Szovjet Köztársaságtól a paraszti hadsereg fejvesztett menekülésekor ezrével zsákmányolták az ágyúkat, száz- és százmilliós értékeket oroztak el. Én ezt világosan és pontosan megmondtam már a január 7-i tézisekben. Ha N Buharin most kénytelen ezt „letagadni”, annál rosszabb ez rá nézve. Mindazok, akik emlékeznek Buharinnak és barátainak szavaira, amelyek szerint a németek számára lehetetlenség a támadás, egyszerűen vállat vonnak majd, ha hallják, hogy N. Buharin kénytelen volt „letagadni” saját szavait. Azoknak pedig, akik nem emlékeznek ezekre a szavakra, akik nem hallották őket, olyan okmányra hívjuk fel a figyelmüket, amely most kissé értékesebb, érdekesebb és tanulságosabb, mint K. Radek decemberi írásai Ez az

okmány, melyet a „baloldaliak”, sajnos, eltitkoltak olvasóik előtt (1) a pártunk Központi Bizottságának a mai „baloldali” ellenzékkel 1918. január 21-én tartott tanácskozásán, és (2) a Központi Bizottság 1918 február 17-i ülésén megejtett szavazások eredménye. 1918. január 21-én abban a kérdésben, hogy megszakítsuk-e azonnal a németekkel folytatott tárgyalásokat, igennel (a gyász-„baloldali” „Kommunista” munkatársai közül) egyedül Sztukov szavazott. A többiek mind nemmel szavaztak. Abban a kérdésben, hogy megengedhető-e az annexiós béke aláírása, ha a németek megszakítják a tárgyalásokat vagy ultimátumot küldenek, nemmel csak Obolenszkij (mikor fogják már közölni az „ő” téziseit? miért hallgat róluk a „Kommunista”?) és Sztukov szavaztak. A többiek mind igennel szavaztak Abban a kérdésben, hogy alá kell-e írni ebben az esetben a felajánlott békét, nemmel csak Obolenszkij és Sztukov szavazott, a

többi „baloldali” tartózkodott a szavazástól!! Ez a tény. 1918. február 17-én, abban a kérdésben, hogy ki van a forradalmi háború mellett, Buharin és Lomov „ilyen megfogalmazás mellett nem hajlandó részt venni a szavazásban”. Igennel nem szavazott senki Ez is tény! Abban a kérdésben, hogy kell-e „várni a béketárgyalások újrafelvételével mindaddig, amíg a német támadás megfelelő mértékben (éppen hogy így!) ki nem bontakozik, és amíg annak a német munkásmozgalomra gyakorolt befolyása meg nem nyilvánul”, a „baloldali” újság mai munkatársai közül Buharin, Lomov és Urickij igennel szavazott. Abban a kérdésben, hogy „békét kötünk-e, ha a német támadás ténnyé válik, a forradalmi fellendülés pedig Németországban és Ausztriában nem következik be”, Lomov, Buharin és Urickij tartózkodott a szavazástól . A tények makacs dolgok. A tények pedig azt mutatják, hogy Buharin tagadta a német támadás

lehetőségét, olyan illúziókat ápolgatott, amelyekkel a valóságban saját óhaja ellenére segítette a német imperialistákat és akadályozta a német forradalom növekedését. Éppen ez a forradalmi frázis lényege Buharin balra tért, jobbra ért. N. Buharin azt veti szememre, hogy én nem elemzem konkrétan a jelenlegi béke feltételeit Könnyű azonban megérteni, hogy érvelésemhez lényegében erre nem volt és nincs is semmi szükség. Elég volt bebizonyítani, hogy számunkra csak egyetlen valóságos, nem fantázia szülte dilemma létezik: vagy olyan feltételek, amelyek akár csak néhány napra is, de lehetővé teszik, hogy lélegzethez jussunk, vagy pedig Belgium és Szerbia helyzete. S ezt Buharin nem cáfolta meg, még Petrográdra vonatkozóan sem. Ezt kollégája, M N Pokrovszkij elismerte S hogy az új feltételek rosszabbak, súlyosabbak, megalázóbbak a rossz, súlyos és megalázó breszti feltételeknél, ebben a mi gyász-„baloldaliaink”,

Buharin, Lomov, Urickij és társaik a bűnösök, akik a nagy Oroszországi Szovjet Köztársaság ellen követték el bűnüket. Ez történelmi tény, amelyet a fentemlített szavazások bizonyítanak. Ez elől a tény elől semmiféle mellébeszéléssel nem lehet elbújni Felajánlották önöknek a breszti feltételeket, önök pedig kérkedéssel és szájhősködéssel válaszoltak, ami még rosszabb feltételekhez vezetett. Ez tény Ezért önök felelősek és ezt a felelősséget nem háríthatják el magukról 1918. január 7-i téziseimben a lehető legvilágosabban megmondtam, hogy hadseregünk állapota miatt (amin a fáradt paraszttömegek „elleni” szájaskodás mit sem tudott változtatni) Oroszország kénytelen lesz még rosszabb különbékét kötni, ha nem fogadja el a breszti feltételeket. A „baloldaliak” felültek az oroszországi burzsoáziának, amelynek éppen az kellett, hogy belesodorjon bennünket a számunkra leghátrányosabb háborúba. A

„baloldali eszerek” azzal, hogy most a háború mellett foglalnak állást, tudatosan meghasonlottak a parasztsággal ez tény. És ez a tény a baloldali eszerek politikájának komolytalanságáról tanúskodik, mint ahogy komolytalan volt valamennyi eszer „forradalminak” látszó politikája 1917 nyarán. Petrográd és Moszkva példája bizonyítja, hogy a legöntudatosabb és leghaladottabb munkások gyorsan kijózanodnak a forradalmi frázisok mámorából. Petrográdban már kijózanodtak a legjobb munkáskerületek: a viborgi és a vaszilij-szigeti. A Munkásküldöttek Petrográdi Szovjetje most nincs a háború mellett, megértette, hogy a háborút elő kell készíteni és elő is készíti. Moszkvában, a bolsevikok városi konferenciáján, már 1918 március 3-án és 4-én győztek a forradalmi frázis ellenfelei. Hogy milyen szörnyű önámításig jutottak el a „baloldaliak”, kitűnik” Pokrovszkij cikkének egyik frázisából, amely így hangzik:

„Ha már háborút kell viselni, akkor most kell háborút viselni” (Pokrovszkij kiemelése). „amikor figyelem! figyelem! amikor még nem szerelték le az orosz hadsereget az újonnan alakított egységekkel együtt.” Aki azonban nem huny szemet a tényeken, az tudja, hogy 1918 februárjában a németekkel szembeni ellenállás legfőbb akadálya mind Nagy-Oroszországban, mind Ukrajnában, mind Finnországban le nem szerelt hadseregünk volt. Ez tény Mert ez a hadsereg nem tudott megállni és futott, mégpedig fejvesztetten, magával sodorva a Vörös Hadsereg osztagait is. Aki a történelem tanulságaiból okulni akar, aki nem akar kibújni a felelősség alól és nem akarja kézlegyintéssel elintézni őket, az emlékezzék akár I. Napóleon Németország elleni háborújára Poroszország és Németország sokszor kötöttek a hódítóval (a miénknél) tízszerte súlyosabb és megalázóbb békeszerződéseket, amelyekben még a külföldi rendőrséget is

elismerték, még arra is kötelezték magukat, hogy hadseregükkel segítik I. Napóleont hódító hadjárataiban I Napóleon Poroszországgal kötött szerződéseiben tízszerte jobban elnyomta és feldarabolta Németországot, mint ahogy most Hindenburg és Vilmos bennünket elnyomtak. És mégis akadtak olyan emberek Poroszországban, akik nem hetvenkedtek, hanem aláírták az elképzelhető „legszégyenletesebb” békeszerződéseket, aláírták azért, mert nem volt hadseregük, aláírták a tízszerte leigázóbb és megalázóbb feltételeket, de azután mégis felkeltek és hadba indultak. Nem egyszer, sokszor történt így. A történelem jóegynéhány ilyen békeszerződést és jóegynéhány ilyen háborút ismer Volt egynéhány lélegzetvételi szünet. Egynéhányszor újból hadat üzent a hódító Egynéhányszor volt rá eset, hogy elnyomott nemzet szövetséget kötött olyan elnyomó nemzettel, amely versenytársa volt a hódítónak, de maga is épp

olyan hódító volt (ezt azok figyelmébe ajánlom, akik a „forradalmi háború” mellett vannak, az imperialisták segítségének igénybevétele nélkül!). Ilyen volt a történelem útja. Így volt. így lesz A háborúk sorozatának korszakába léptünk Új honvédő háború felé tartunk Az érlelődő szocialista forradalom viszonyai között haladunk feléje. S ezen a nehéz úton az orosz proletariátus és az orosz forradalom le tud majd szokni a kérkedésről, a forradalmi frázisról, eltudja majd fogadni a legsúlyosabb békeszerződéseket is és ismét fel tud majd emelkedni. Tilsiti békét kötöttünk. És mint ahogy a németek az 1807-es tilsiti béke után 18131814-ben felszabadultak Napóleon igája alól, mi is eljutunk majd győzelmünkhöz, felszabadulásunkhoz. A mi tilsiti békénk és a mi felszabadulásunk között a távolság valószínűleg kisebb lesz, mert ma a történelem kereke gyorsabban forog. Le a szószátyárkodással! Éljen a

komoly munka, a fegyelem és a szervezettség! N. Lenin A megírás ideje: 1918. március 5 Megjelent: „Pravda” 42. sz 1918 március 6 Lenin Művei. 27 köt 6570 old (idézet: - Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből) 1918. március 6-8 Előadói beszéd a háborúról és a békéről az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt VII. kongresszusán - írta: V. I Lenin 1918 március 7 A politikai beszámoló abból is állhatna, hogy felsoroljuk a Központi Bizottság intézkedéseit, de a jelen pillanatban nem ez a lényeges, hanem az, hogy egész forradalmunkról képet adjunk; csakis így indokolhatjuk meg valamennyi határozatunkat valóban marxista módon. Meg kell vizsgálnunk a forradalom fejlődésének egész eddigi menetét, és meg kell állapítanunk, miért változott meg további fejlődése. Forradalmunkban olyan fordulatok következtek be, amelyeknek a nemzetközi forradalom szempontjából óriási jelentőségük lesz, ilyen fordulat az

Októberi Forradalom. A februári forradalom első sikereit az tette lehetővé, hogy a proletariátust nemcsak a falusi tömegek, hanem a burzsoázia is követte. Ezért győztük le a cárizmust olyan könnyen, amit 1905-ben nem sikerült elérnünk A Munkásküldöttek Szovjetjeinek önhatalmú, ösztönös megteremtése a februári forradalomban megismételte az 1905-ös kísérletet proklamálnunk kellett a Szovjethatalom elvét. A tömegek saját harci tapasztalataik alapján ismerték fel a forradalom feladatait. Az április 20-21-i események a tüntetésnek és a fegyveres felkelés valamilyen változatának sajátos kombinációi voltak. Ez elegendő volt a burzsoá kormány bukásához Kezdetét veszi egy tartós paktáló politika, amely a hatalomra jutott kispolgári kormány lényegéből fakad. A júliusi események még nem tudták megvalósítani a proletariátus diktatúráját a tömegek még nem voltak rá felkészülve. Éppen ezért egyik felelős szervezet sem

hívta fel őket erre Az ellenséges táborban végzett felderítés szempontjából azonban óriási jelentőségük volt a júliusi eseményeknek. A Kornyjlov-lázadás és az azt követő események, mint gyakorlati tanulságok, lehetővé tették az októberi győzelmet. Azoknak a hibája, akik októberben is meg akarták osztani a hatalmat, abban rejlett, hogy nem hozták összefüggésbe az októberi győzelmet a júliusi napokkal, az offenzívával, a Kornyilov-lázadással stb. stb, amelyek hatására a sokmilliós tömegek felismerték, hogy a Szovjethatalom elkerülhetetlenné vált. Ezután következett diadalmenetünk szerte egész Oroszországban, amelyet az általános békevágy kísért. Tudjuk, hogy a háború egyoldalú abbahagyásával még nem érjük el a békét; erre már az áprilisi konferencián rámutattunk. Az áprilistól októberig terjedő időszakban a katonák világosan tudatára ébredtek annak, hogy a megalkuvás politikája mindinkább elnyújtja a

háborút s odavezet, hogy az imperialisták vad, esztelen kísérleteket tesznek a támadásra, hogy még jobban belekeveredjenek a háborúba, amely évekig fog elhúzódni. Ebből kifolyólag mindenáron, minél előbb át kellett térnünk az aktív békepolitikára, szükséges volt, hogy a Szovjetek kezükbe vegyék a hatalmat s véglegesen elsöpörjék a földesúri földtulajdont. Önök tudják, hogy a földesúri földtulajdont nemcsak Kerenszkij, hanem Avkszentyev is védte, aki még a földbizottságok tagjainak letartóztatásától sem riadt vissza. S ez a politika, ez a jelszó: „a hatalmat a Szovjeteknek”, melyet mi vittünk bele a legszélesebb néptömegek tudatába, tette lehetővé, hogy októberben olyan könnyen győzzünk Petrográdban, ez változtatta az orosz forradalom legutóbbi hónapjait szakadatlan diadalmenetté. A polgárháború ténnyé vált. Az, amit a forradalom, sőt a háború kezdetén megjósoltunk, és amit annak idején a szocialista

körök jelentős része bizalmatlanul vagy talán még gúnnyal is fogadott, nevezetesen az imperialista háború átváltozása polgárháborúvá, 1917. október 25-én az egyik legnagyobb és legelmaradottabb hadviselő országban bekövetkezett. Ebben a polgárháborúban a lakosság óriási többsége mellénk állott, s ezért rendkívül könnyen sikerült kivívnunk a győzelmet. A frontról hazatérő csapatok mindenhová, ahol csak megjelentek, magukkal vitték a legnagyobb forradalmi elszántságot, hogy véget vessenek a megalkuvásnak, és a megalkuvó elemek, a fehérgárda, a földesurak csemetéi minden támaszukat elveszítették a lakosságban. Az ellenük folytatott háború fokozatosan, ahogy a széles tömegek és az ellenünk felvonult csapattestek átálltak a bolsevikok oldalára, a forradalom győzelmes diadalmenetévé vált. Ezt láttuk Petrográdban, a gatcsinai fronton, ahol a kozákok, akiket Kerenszkij és Krasznov a vörös főváros ellen

próbált vezetni, meginogtak, ezt láttuk azután Moszkvában, Orenburgban, Ukrajnában. Egész Oroszországban magasra csapott a polgárháború hulláma, s mindenütt rendkívül könnyen győztünk, mégpedig azért, mert a gyümölcs megérett, mert a tömegek már leszűrték a tapasztalatokat a burzsoáziával való paktálásból. Jelszavunk „minden hatalmat a Szovjeteknek” , amelyet a tömegek hosszas történelmi tapasztalataik alapján gyakorlatilag ellenőriztek, a vérükké vált. Ezért volt az orosz forradalom az 1917. október 25-e utáni első hónapokban szakadatlan diadalmenet Ez a szakadatlan diadalmenet volt az oka annak, hogy feledésbe merültek, háttérbe szorultak azok a nehézségek, amelyekbe a szocialista forradalom rögtön beleütközött és amikbe lehetetlen volt bele nem ütköznie. A polgári forradalom és a szocialista forradalom között az egyik legfőbb különbség az, hogy a feudalizmusból kisarjadó polgári forradalom számára a régi

rend méhében fokozatosan létrejönnek azok az új gazdasági szervezetek, amelyek fokozatosan megváltoztatják a feudális társadalom minden oldalát. A polgári forradalom előtt csak egy feladat állt: elsöpörni, félredobni, összetörni a régi társadalom minden béklyóját. Minden polgári forradalom, amely ezt a feladatot teljesíti, ezzel teljesíti mindazt, amit elvárnak tőle: elősegíti a kapitalizmus növekedését. Egészen más helyzetben van a szocialista forradalom. Minél elmaradottabb az az ország, amelynek, a történelem cikcakjai folytán, meg kellett kezdenie a szocialista forradalmat, annál nehezebb számára az áttérés a régi kapitalista viszonyokról a szocialista viszonyokra. Itt a rombolás feladataihoz új, hallatlanul nehéz feladatok, szervezési feladatok járulnak. Ha az orosz forradalom népi alkotóereje, amely kijárta az 1905-ös nagy próba iskoláját, nem hozta volna létre már 1917 februárjában a Szovjeteket, akkor azok

októberben semmiképpen sem ragadhatták volna meg a hatalmat, mert a siker csak attól függött, hogy vannak-e már a milliókat átfogó mozgalomnak kész szervezeti formái. Ezt a kész formát a Szovjetek jelentették, és azért várt ránk politikai téren a ragyogó sikereknek az a sorozata, az a szakadatlan diadalmenet, amelyet átéltünk, mert a politikai hatalom új formája készen állt, és nekünk csak azt kellett tennünk, hogy néhány dekrétummal átváltoztassuk a Szovjetek hatalmát abból az embrionális állapotból, amelyben a forradalom első hónapjaiban volt, az Oroszországi Államban megszilárdult, törvényesen elismert formává: az Oroszországi Szovjet Köztársasággá. Ez a hatalom azért született meg egycsapásra, azért született meg olyan könnyen, mert 1917 februárjában a tömegek megteremtették a Szovjeteket, még mielőtt bármely pártnak ideje lett volna kiadni ezt a jelszót. Maga a mélyen rejlő népi alkotóerő, amely okult 1905

keserves tapasztalataiból, teremtette meg a proletárhatalom e formáját. A belső ellenség legyőzésének feladata a legnagyobb mértékben könnyű feladat volt A politikai hatalom megteremtésének feladata igen könnyű feladat volt, mert a tömegek megadták nekünk ennek a hatalomnak a vázát, az alapját. A Szovjetek Köztársasága egycsapásra megszületett De még hátra volt két hallatlanul nehéz feladat, amelyek megoldása semmiképp sem lehetett olyan diadalmenet, amilyenben forradalmunk az első hónapokban haladt nem volt és nem lehetett kétségünk aziránt, hogy a szocialista forradalomra a továbbiakban rendkívül nehéz feladatok várnak. Először, ezek a belső szervezés feladatai voltak, amelyek minden szocialista forradalom előtt állanak. A szocialista forradalom éppen abban különbözik a polgáritól, hogy az utóbbi esetben megvannak a kapitalista viszonyok kész formái, ellenben a Szovjethatalom, a proletárhatalom ilyen kész viszonyokat nem

kap, hacsak nem számítjuk a kapitalizmus legfejlettebb formáit, amelyek, lényegében, csak az ipar kis felső rétegére terjedtek ki, a mezőgazdaságot pedig még egészen csekély mértékben érintették. A nyilvántartás megszervezése, a legnagyobb üzemek ellenőrzése, az egész államgazdasági gépezet átváltoztatása egyetlen hatalmas géppé, olyan gazdasági szervezetté, amely úgy működik, hogy az emberek százmillióit egy terv vezesse, ez az a gigászi szervezési feladat, amely vállunkra nehezedett. A mostani munkaviszonyok mellett ez a feladat sehogy sem tűrte azt a „hajrá”-megoldást, amellyel a polgárháború feladatait sikerült megoldanunk. Ez a megoldás már a dolog lényegénél fogva sem volt lehetséges. Míg a kalegyinistákat könnyen legyőztük és komolyabb figyelemre sem érdemes ellenállás közepette megteremtettük a Szovjet Köztársaságot; míg az események ilyen menetét az egész előző objektív fejlődés előre megszabta,

úgyhogy csak az maradt hátra, hogy kimondjuk a végszót, hogy megváltoztassuk a cégtáblát és ehelyett, hogy „A Szovjet mint szakmai szervezet áll fenn”, azt írjuk rá: „A Szovjet az államhatalom egyetlen formája”, egészen más volt a helyzet a szervezési feladatok terén. Ezen a téren óriási nehézségekbe ütköztünk. Itt mindazok számára, akik komolyan mérlegelni akarták forradalmunk feladatait, azonnal világos volt, hogy csak az önfegyelem nehéz és hosszú útján lehet leküzdeni azt a bomlást, amelyet a háború idézett elő a kapitalista társadalomban, csak rendkívül nehéz, hosszadalmas és kitartó munkával tudjuk ezt a bomlást leküzdeni, és azokat a bomlást fokozó elemeket legyőzni, akik a forradalomban eszközt láttak arra, hogy megszabaduljanak a régi korlátoktól, és igyekeznek minél többet kipréselni belőle. Kispolgári országunkban a hihetetlen gazdasági bomlás viszonyai között elkerülhetetlen volt, hogy

ezek az elemek nagy számban fel ne üssék fejüket, s ezek ellen az elemek ellen százszorta nehezebb lesz a harc, semmiféle gyors sikert nem ígér ezt a harcot éppen csak megkezdtük. Még csak az elején vagyunk Ebben a harcban súlyos megpróbáltatások várnak ránk. Ebben a harcban az objektív helyzetnél fogva semmiképpen sem szorítkozhatunk diadalmenetre és lobogó zászlókra, mint ahogy a kalegyinisták ellen vonultunk. Mindenki, aki a forradalom előtt álló szervezési feladatokra akarná átvinni ezt a harci módszert, mint politikus, mint szocialista, mint a szocialista forradalom harcosa teljesen csődöt mondana. Éppen ez a sors várt a forradalom kezdeti diadalmenetétől megittasult néhány fiatal elvtársunkra akkor, amikor a forradalom előtt konkrétan felmerült a második gigászi nehézség, amely vállára nehezedett a nemzetközi kérdés. Ha olyan könnyen elbántunk Kerenszkij bandáival, ha olyan könnyen teremtettük meg a hatalmat, ha minden

megerőltetés nélkül megkaptuk a föld szocializálásáról, a munkásellenőrzésről szóló dekrétumot ha mindezt olyan könnyen kaptuk meg, ez csak azért volt lehetséges, mert a szerencsésen alakult viszonyok egy rövid pillanatra fedeztek bennünket a nemzetközi imperializmussal szemben. A nemzetközi imperializmus, tőkéje egész hatalmával, magas szervezettségű haditechnikájával, mely a nemzetközi tőke igazi ereje, igazi erődje, semmiképpen sem, semmi körülmények között sem férhetett meg a Szovjet Köztársasággal, sem objektív helyzeténél fogva, sem a benne megtestesült kapitalista osztály gazdasági érdekeinél fogva nem férhetett meg vele a kereskedelmi kapcsolatok, a nemzetközi pénzügyi összeköttetések következtében. Itt az összeütközés elkerülhetetlen. Ez az orosz forradalom egyik óriási nehézsége, óriási történelmi problémája: nemzetközi feladatokat kell megoldania, nemzetközi forradalmat kell előidéznie, meg

kell tennie az átmenetet forradalmunkból, mint szűk nemzeti forradalomból, a világforradalomba. Ez a feladat merült fel előttünk a maga hihetetlen nehézségében. Ismétlem, hogy a magukat baloldaliaknak tartó fiatal barátaink közül igen sokan kezdtek megfeledkezni a legfontosabbról, mégpedig arról, miért tudtunk az Októbert követő nagyszerű diadalmenet hetei és hónapjai folyamán olyan könnyen diadalt diadal után aratni. Pedig ez csak azért volt így, mert a sajátosan alakult nemzetközi konjunktúra ideiglenesen fedezett bennünket az imperializmussal szemben. Az imperializmusnak más gondja volt. Nekünk úgy tűnt, hogy nekünk sem kell törődnünk az imperializmussal Pedig az egyes imperialisták csak azért nem tudtak velünk törődni, mert a mai világimperializmus hatalmas társadalmi-politikai és katonai erejét ebben az időben az egymásközti háború két csoportra osztotta. A háborúban részt vevő imperialista rablók hihetetlenül

belegabalyodtak a háborúba, annyira, hogy életre-halálra folyó küzdelmükben egyik csoport sem tudott valamennyire is komoly erőket összpontosítani az orosz forradalom ellen. Éppen ilyen volt a helyzet októberben: forradalmunk ez paradoxon, de igaz szerencsés pillanatban tört ki, amikor az imperialista országok nagy többségét hallatlan csapások sújtották, hisz emberek milliói pusztultak el, amikor a háború hallatlan nyomorúsággal gyötörte a népeket, amikor a háború negyedik évében a hadviselő országok zsákutcába jutottak, válaszúthoz értek, amikor objektíven felmerült a kérdés: tudnak-e még az ilyen állapotba sodort népek tovább harcolni? Forradalmunk ebben a szerencsés időben tört ki, amikor a rablók két óriási csoportja közül egyik sem volt abban a helyzetben, hogy azonnal rávesse magát a másikra, sem egyesülni nem tudtak egymással ellenünk, és csakis ez tette lehetővé, a nemzetközi politikai és gazdasági

viszonyoknak csakis ezt a pillanatát használhatta ki és használta ki forradalmunk, hogy véghez vigye ragyogó diadalmenetét Európai Oroszországban, átcsapjon Finnországba és magával ragadja a Kaukázust és Romániát. Csak ezzel magyarázható, hogy pártunk vezető köreiben akadtak olyan pártmunkások, olyan intellektuel „emberfeletti emberek”, akiket megrészegített ez a diadalmenet, akik azt mondták: a nemzetközi imperializmussal megbirkózunk; ott is diadalmenet lesz, igazi nehézségek ott sincsenek. Pedig az objektív helyzet itt más, mint az orosz forradalomé, amelynek sajátossága az volt, hogy csak kihasználta a nemzetközi kapitalizmus átmeneti üzemzavarát, mivel ideiglenesen felmondta a szolgálatot a gép, amelynek ránk kellett volna gázolnia, mint ahogy a mozdony nekimegy a taligának és darabokra töri, a gép viszont azért mondta fel a szolgálatot, mert a két rablócsoport összeütközött egymással. Itt is, ott is nőtt a forradalmi

mozgalom, de kivétel nélkül valamennyi imperialista országban a legtöbb esetben még kezdeti szakaszán volt. Korántsem fejlődött olyan ütemben, mint a mi forradalmunk. Aki gondolkozott az európai szocialista forradalom gazdasági előfeltételein, annak világosan látnia kellett, hogy Európában összehasonlíthatatlanul nehezebb megkezdeni, nálunk pedig összehasonlíthatatlanul könnyebb megkezdeni, de nehezebb lesz, mint ott, folytatni a forradalmat. Ez az objektív helyzet okozta, hogy egy rendkívül nehéz, hirtelen történelmi fordulatot kellett átélnünk. A belső frontunkon, ellenforradalmunk ellen, a Szovjethatalom ellenségei ellen októberben, novemberben, decemberben véghezvitt szakadatlan diadalmenet után át kellett térnünk a bennünket igazán gyűlölő igazi nemzetközi imperializmussal való mérkőzésre. A diadalmenet időszakából át kell térnünk egy rendkívül nehéz és súlyos helyzet időszakába, melyet szavakkal, ragyogó

jelszavakkal bármennyire kellemes volna is ez természetesen nem lehet elintézni, hiszen feldúlt országunkban hihetetlenül ki voltak merülve a tömegek, olyannyira, hogy teljesen képtelenek voltak a harc folytatására, s a hároméves kínzó háború annyira elgyötörte őket, hogy teljesen harcképtelenné váltak. Már az Októberi Forradalom előtt találkoztunk a katonatömegek olyan képviselőivel, akik nem voltak tagjai a bolsevik pártnak, és mégis meg merték mondani a burzsoáziának az igazságot, azt, hogy az orosz hadsereg nem fog harcolni. A hadseregnek ez az állapota igen nagy válságot okozott. A háború által szétzüllesztett, rettenetes állapotba sodort kisparaszti összetételű ország rendkívül súlyos helyzetbe került: hadseregünk nincs, de kénytelenek vagyunk továbbra is az állig felfegyverzett rabló szomszédságában élni, aki egyelőre megmaradt és megmarad rablónak, és akit természetesen az annexió és hadisarc nélküli

békéért folytatott agitációval nem lehetett meghatni. Ott feküdt a szelíd háziállat a tigris mellett és arra próbálta rávenni, hogy legyen béke annexió és hadisarc nélkül, holott ez csak úgy érhető el, ha nekimegy a tigrisnek. Pártunk felső rétegei az értelmiség és a munkásszervezetek egy része ettől a perspektívától elsősorban frázisokkal és szólamokkal igyekeztek megszabadulni: nem szabad, hogy így legyen. Ez a béke túlságosan valószínűtlen perspektíva volt ahhoz, hogy mi, akik eddig kibontott zászlókkal vonultunk a nyílt harcba és csatakiáltással győztünk le minden ellenséget, hogy mi engedjünk és elfogadjuk a megalázó feltételeket. Soha Mi túlságosan büszke forradalmárok vagyunk, mi mindenekelőtt kijelentjük: „A német nem képes támadni.” Ez volt az első kibúvó, amellyel ezek az emberek vigasztalódtak. A történelem most rendkívül nehéz helyzetbe sodort bennünket; hallatlanul nehéz szervező

munkával sok kínos vereségen kell átvergődnünk. Ha a dolgot világtörténelmi viszonylatban nézzük, semmi kétség sem fér ahhoz, hogy forradalmunk végső győzelme, ha forradalmunk magára maradna, ha más országokban nem volna forradalmi mozgalom, reménytelen volna. Ha mi, a bolsevik párt, az egész dolgot egyedül vettük kezünkbe, azért vállaltuk magunkra, mert meggyőződésünk, hogy a forradalom minden országban érik, s végülis nem pedig a kezdet kezdetén bármily nehézségekkel küszködjünk is, bármilyen vereségek érjenek is bennünket, elérkezik a nemzetközi szocialista forradalom mert útban van; megérik mert érlelődik, és beérik. Mindezektől a nehézségektől ismétlem az összeurópai forradalom szabadít meg bennünket. Amikor ebből az igazságból, ebből a teljesen elvont igazságból indulunk ki, és ezt tartjuk szem előtt, vigyáznunk kell arra, hogy ez az igazság ne váljon idővel frázissá, mert minden elvont igazság,

ha azt minden elemzés nélkül alkalmazzák, frázissá változik. Ha önök azt mondják, hogy minden sztrájk mögött a forradalom hidrája rejtőzik, s aki ezt nem érti, az nem szocialista igazuk van. Igen, minden sztrájk mögött ott rejtőzik a szocialista forradalom. Ha azonban azt mondják, hogy minden egyes sztrájk közvetlen lépés a szocialista forradalom felé, akkor ez a legüresebb frázis. Ezt már százszor és százszor hallottuk, már a könyökünkön nő ki, olyannyira, hogy a munkások mindezeket az anarchista frázisokat félredobták, mert amilyen kétségtelen az, hogy minden sztrájk mögött a szocialista forradalom hidrája rejtőzik, ugyanolyan nyilvánvaló ostobaság azt állítani, hogy minden sztrájkról át lehet térni a forradalomra. Ahogy teljesen vitathatatlan az, hogy forradalmunk valamennyi nehézségén csak akkor leszünk túl, ha majd a szocialista világforradalom, amely most mindenütt érik megérett, éppúgy teljesen képtelen az

az állítás, hogy forradalmunk minden adott, konkrét, mai nehézségét el kell kendőznünk azzal, hogy azt mondjuk: „A nemzetközi szocialista mozgalomra teszem fel a tétet csinálhatok akármilyen ostobaságot.” „Liebknecht kiránt a bajból, mert mindenképpen győzni fog.” Olyan kitűnő szervezetet teremt majd, úgy megszab majd mindent előre, hogy csak a kész formákat fogjuk átvenni, mint ahogy Nyugat-Európából készen vettük át a marxista tant minek következtében ez nálunk alig néhány hónap alatt győzött, míg Nyugat-Európában évtizedek kellettek ahhoz, hogy győzzön. Szóval teljesen haszontalan kalandorság a harci kérdés megoldásának régi módszerét a diadalmenetet átvinni az új történelmi időszakra, amely bekövetkezett, s amely nem a rothadt Kerenszkijt és Kornyilovot állította velünk szembe, hanem a nemzetközi ragadozót Németország imperializmusát, annak a Németországnak az imperializmusát, amelyben a forradalom

csak érlelődött, de nyilvánvalóan nem érett meg. Ilyen kalandorkodás volt az az állítás, hogy az ellenség nem mer támadni a forradalom ellen. A breszti tárgyalások idején még nem volt olyan a helyzet, hogy kénytelenek lettünk volna bármilyen békefeltételeket elfogadni. Az objektív erőviszonyok olyanok voltak, hogy kevésnek találtuk a lélegzetvételi szünet elérését. A breszti tárgyalásoknak kellett megmutatniok, hogy a német igenis támad, hogy a német társadalom méhében még nem érett meg annyira a forradalom, hogy azonnal kitörjön, és nem lehet a német imperialisták bűnéül felróni, hogy viselkedésükkel még nem készítették elő ezt a robbanást, vagy mint ahogy magukat baloldaliaknak tartó fiatal barátaink mondják, azt a helyzetet, amikor a német nem képes támadni. Amikor azt mondják nekik, hogy nincs hadseregünk, hogy kénytelenek voltunk leszerelni kénytelenek voltunk, habár egyáltalán nem felejtettük el, hogy

békés háziállatunk közelében tigris fekszik , ezt ők nem akarják megérteni. Ha kénytelenek voltunk is a hadsereget leszerelni, azért még egyáltalán nem felejtettük el, hogy egyoldalú paranccsal dobd el a szuronyt a háborút befejezni nem lehet. Egyáltalán hogyan történhetett meg, hogy pártunk egyetlen áramlata, egyetlen irányzata, egyetlen szervezete sem ellenezte a leszerelést? Talán teljesen elment az eszük? Szó se róla. Tisztek, nem a bolsevikok, már Október előtt megmondották, hogy a hadsereg nem harcképes, hogy néhány hétig sem lehet a fronton tartani. Október után ez szemmellátható lett mindenki számára, aki látni akarta a tényeket, a szomorú, keserű valóságot, s nem akart elrejtőzni vagy szemére húzva a sapkát büszke frázisokkal odébbállni. Nincs hadsereg, a hadsereget együtt tartani lehetetlen. A legjobb, amit tenni lehet minél előbb leszerelni A hadsereg szervezetünk beteg része, amely hallatlan szenvedéseket

állt ki, amelyet megtörtek annak a háborúnak nélkülözései, melybe technikailag felkészületlenül lépett be, és amelyből olyan állapotban került ki, hogy minden támadásnál pánikba esik. Nem szabad ezért hibáztatni azokat az embereket, akik ilyen hallatlan szenvedéseket éltek át. A katonák még az orosz forradalom első szakaszában is száz meg száz határozatban teljesen nyíltan megmondották: „Megcsömörlöttünk a vértől, nem tudunk harcolni.” Elhalaszthattuk volna mesterségesen a háború befejezését, meg lehetett volna ismételni Kerenszkij szélhámosságát, néhány héttel elodázhattuk volna a háború végét, de az objektív valóság utat tört magának. Az orosz állami szervezet beteg része ez, amely nem tudja tovább viselni ennek a háborúnak a terhét. Minél hamarább leszereljük, minél hamarább szívódik fel a szervezetnek még nem annyira beteg részei között, annál hamarább állhat majd készen az ország újabb

nehéz megpróbáltatásokra. Ez volt az, amit mindnyájan éreztünk, amikor egyhangúlag, a legkisebb tiltakozás nélkül elfogadtuk ezt a külső események szemszögéből nézve esztelen határozatot a hadsereg leszereléséről. Helyes lépés volt Azt mondottuk: könnyelmű illúzió azt gondolni, hogy együtt lehet tartani a hadsereget. Minél hamarább leszereljük, annál hamarább megkezdődik az egész társadalmi szervezet gyógyulása. Ezért volt olyan súlyos hiba, ezért volt az események olyan keserű túlbecsülése az a forradalmi frázis, hogy „a német nem képes támadni”, amelyből következett a másik frázis: „a hadiállapotot megszűntnek nyilváníthatjuk. Sem háború, sem a békefeltételek aláírása.” De ha a német mégis támad? „Nem, nem képes támadni” Önöknek nincs joguk kockára tenni a nemzetközi forradalom sorsát, maradjanak csak annál a konkrét kérdésnél, hogy nem bizonyulnak-e majd a német imperializmus

segítőtársainak, amikor ez a pillanat bekövetkezik? Mi azonban, akik 1917 októbere óta mind honvédők vagyunk, akik elismerjük a haza védelmét mi mindannyian tudjuk, hogy az imperialistákkal nem szavakban, hanem tényleg szakítottunk: felbontottuk a titkos szerződéseket, legyőztük hazánkban a burzsoáziát és felajánlottuk a nyílt, becsületes békét, úgy hogy minden nép a valóságban láthatta szándékainkat. Hogyan bocsátkozhattak emberek, akik komolyan hívei a Szovjet Köztársaság védelmének, ilyen kalandba, amely már meghozta gyümölcseit? Pedig ez tény, mert az a súlyos válság, amelyet pártunk a „baloldali” ellenzék kialakulásával kapcsolatban átél, az orosz forradalom egyik legnagyobb válsága. Ezt a válságot legyűrjük. Sem pártunk, sem forradalmunk nem fogja ezen kitörni a nyakát, habár az adott esetben egészen közel álltunk ehhez, ez teljesen lehetséges volt. Hogy ebben a kérdésben nem törjük ki a nyakunkat, erre

az a biztosítékunk, hogy a frakciós nézeteltérések megoldásának régi módja helyett vagyis a rengeteg írott anyag, vita és meglehetősen sok pártszakítás helyett e helyett a régi módszer helyett az események megtanították az embereket a tanulásnak egy új módjára. Ez a módszer abban áll, hogy mindent a tények, az események, a világtörténelem tanulságai alapján kell ellenőrizni. Önök azt állítják, hogy a német nem képes támadni. Az önök taktikájából az következett, hogy a hadiállapotot megszűntnek lehet nyilvánítani A történelem megleckéztette önöket, megcáfolta ezt az illúziót. Igen, a német forradalom nő, de nem úgy, ahogy mi szeretnők, nem olyan gyorsan, ahogy az oroszországi intellektueleknek kellemes volna, nem olyan iramban, amilyet a mi történelmünk ért el októberben amikor bármely városban csak ki kellett hirdetnünk a Szovjethatalmat és néhány nap múlva a munkásság kilenctized része mellettünk

állt. A német forradalomnak az a szerencsétlensége, hogy nem halad olyan gyorsan. Ám kinek kell a másikkal számolnia: nekünk vele, vagy neki velünk? Önök azt kívánták, hogy a német forradalom számoljon önökkel, a történelem azonban megleckéztette önöket. Ez lecke, mert abszolút igazság, hogy a német forradalom nélkül elvesztünk lehet, hogy nem Petrográdban, nem Moszkvában, hanem Vlagyivosztokban, vagy valamely még távolibb vidéken, ahova esetleg kénytelenek leszünk visszavonulni, és amely esetleg még távolabb fekszik, mint Petrográdtól Moszkva, de mindenképpen, bármilyen elképzelhető fordulatok állnak is be, elpusztulunk, ha a német forradalom nem következik be. Ennek ellenére ez egy cseppet sem ingatja meg azt a meggyőződésünket, hogy a legnehezebb helyzetet is el kell tudnunk viselni minden szájhősködés nélkül. A forradalom nem fog olyan gyorsan bekövetkezni, mint ahogy vártuk. Ezt a történelem bebizonyította és ezt

ténynek kell vennünk, számolnunk kell azzal, hogy a szocialista világforradalom az előrehaladott országokban nem kezdődhetik meg olyan könnyen, mint ahogy Oroszországban, Miklós és Raszputyin országában kezdődött, ahol a lakosság óriási többségének tökéletesen mindegy volt, milyen népek élnek a határszéleken, mi történik ottan. Ilyen országban könnyű volt a forradalmat megkezdeni, nem jelentett többet, mint valami pihét felemelni. De előkészület nélkül megkezdeni a forradalmat olyan országban, ahol a kapitalizmus kifejlődött, s az utolsó emberig mindenkinek demokratikus kultúrát és szervezettséget adott helytelen és ostoba dolog. Ott még csak közeledünk a szocialista forradalmak kezdetének keserves szakaszához. Ez tény Nem tudjuk, senki sem tudja, talán ez könnyen lehetséges néhány hét, sőt néhány nap múlva győz ott a forradalom, nem szabad azonban erre tennünk a tétet. Rendkívüli nehézségekre, rendkívül

súlyos vereségekre kell elkészülnünk, amelyek elkerülhetetlenek, mert Európában még nem kezdődött meg a forradalom, bár holnap megkezdődhet, és ha majd megkezdődik, természetesen nem fognak bennünket kétségek gyötörni, nem állnak majd előttünk a forradalmi háború kérdései, hanem egyetlen szakadatlan diadalmenetben lesz részünk. Ez bekövetkezik, elkerülhetetlenül bekövetkezik, de még nem tartunk ott. Íme, ez az az egyszerű tény, amelyre megtanított bennünket a történelem, amellyel igen fájdalmasan elverte rajtunk a port márpedig egy megvert ember felér két meg nem verttel. Ezért azt hiszem, hogy most, miután a történelem azt a reményünket, hogy a német nem képes támadni, s hogy „hajrával” le lehet hengerelni, kíméletlenül szertefoszlatta, - ez a lecke szovjet szervezeteink segítségével igen gyorsan bevésődik a tömegek tudatába egész Szovjet-Oroszországban. A tömegek mozgolódnak, gyűléseket tartanak,

készülnek a kongresszusra, határozatokat hoznak és átgondolják azt, ami történt. Nem a régi, forradalom előtti viták ezek, amelyek szűk pártkörökön belül maradtak, hanem minden határozatot kivisznek megvitatásra a tömegek elé, amelyek megkövetelik, hogy ezeket a határozatokat a tapasztalat, a cselekvés alapján ellenőrizzék, és sohasem ülnek fel könnyelmű beszédeknek, sohasem engedik magukat letéríteni arról az útról, amelyet az események objektív menete szab meg. Egy intellektuel vagy baloldali bolsevik persze megteheti, hogy rá sem hederít az előttünk álló nehézségekre: az ilyen ember, persze, kitérhet az olyan kérdések elől, mint az, hogy nincs hadsereg, hogy még nincs itt a németországi forradalom. A milliós tömegek márpedig a politika ott kezdődik, ahol milliók vannak; nem ott, ahol ezrek, hanem ahol milliók vannak, csak ott kezdődik a komoly politika , a milliók tudják, mi a hadsereg, látták a frontról hazaérkező

katonákat. A milliók tudják ha nem egyes személyeket nézünk, hanem az igazi tömeget , hogy nem vagyunk képesek harcolni, hogy a fronton minden egyes ember minden elképzelhetőt elszenvedett!! A tömeg megértette azt az igazságot, hogy ha nincs hadsereged, melletted meg egy ragadozó fenevad fekszik, akkor a legsúlyosabb és legmegalázóbb békeszerződést is alá kell írnod. Ez elkerülhetetlen mindaddig, amíg meg nem születik a forradalom, amíg meg nem gyógyítják a hadsereget, amíg haza nem bocsátják a katonákat. Addig a beteg nem gyógyul meg A német ragadozót pedig „hajrázással” nem győzzük le, nem verjük le, mint ahogy Kerenszkijt és Kornyilovot levertük. Ez az a lecke, amelyet a tömegek magukévá tesznek, mégpedig azok nélkül a fenntartások nélkül, amelyeket egyesek, akik így akartak megszabadulni a keserű valóságtól, igyekeztek nekik feltálalni. Kezdetben, októberben, novemberben, szakadatlan diadalmenet azután az orosz

forradalom hirtelen, néhány hét alatt vereséget szenved a német ragadozótól és az orosz forradalom kész elfogadni a rablószerződés feltételeit. Igen, a történelem fordulatai rendkívül nehezek nálunk az ilyen fordulatok mind nehezek Amikor 1907-ben hallatlanul szégyenletes belpolitikai szerződést kötöttünk Sztolipinnal, amikor kénytelenek voltunk keresztülmenni a sztolipini duma istállóján és kötelezettségeket vállaltunk magunkra azáltal, hogy monarchista okmányokat írtunk alá kisebb mértékben ugyanazt éltük át, mint most. Akkor egyesek, akik a forradalom legjobb élcsapatához tartoztak, azt mondták (ők szintén nem kételkedtek egy cseppet sem a maguk igazában): „Mi büszke forradalmárok vagyunk, mi hiszünk az orosz forradalomban, mi a legális sztolipini intézményekbe sohasem megyünk be.” Be fognak menni A tömegek élete, a történelem erősebb, mint az önök erősködései Ha nem mennek, majd a történelem kényszeríti

önöket. Ezek nagyon baloldaliak voltak, akiknek, mint frakciónak, a történelem legelső fordulatánál csak hűlt helye maradt meg. Ha mi tudtunk forradalmárok maradni, tudtunk a gyötrelmes feltételek között dolgozni és újból ki tudtunk vergődni ebből a helyzetből, most is ki tudunk jutni belőle, mert ez nem a mi szeszélyünk, mert ez objektív szükségszerűség, amely ebben a teljesen tönkretett országban azért alakult ki, mert az európai forradalom óhajunk ellenére késni merészelt, a német imperializmus pedig óhajunk ellenére támadni bátorkodott. Most tudnunk kell visszavonulni. A hihetetlenül keserű, szomorú valóságot frázisokkal nem lehet eltakarni; azt kell mondanunk: adja isten, hogy félig-meddig rendben vonulhassunk vissza. Rendben visszavonulni nem tudunk adja isten, hogy legalább félig-meddig rendben vonulhassunk vissza, hogy csak egy parányi időt is nyerjünk, hogy szervezetünk beteg része legalább valamennyire meggyógyuljon.

Egészében a szervezet egészséges: legyűri a betegséget. Nem követelhetjük azonban azt, hogy egyszerre, egy szempillantás alatt legyűrje, a menekülő hadsereget nem lehet megállítani. Mikor egyik fiatal barátunknak, aki baloldali akart lenni, azt mondtam: elvtárs, menjen ki a frontra, nézze meg, mi megy ott végbe a hadseregben, ezt sértő ajánlatnak tekintette: „bennünket száműzni akarnak, hogy itt ne agitálhassunk a forradalmi háború nagy elvei mellett.” Amikor ezt javasoltam, természetesen nem az volt a szándékom, hogy a frakció-ellenségeket száműzzem: ez a javaslat azt célozta, hogy nézze meg, milyen eszeveszett menekülésbe kezdett a hadsereg. Eddig is tudtuk ezt, eddig sem hunyhattunk szemet azon, hogy a fronton a bomlás hallatlan jelenségekre vezetett, például arra, hogy néhány garasért eladogatják fegyvereinket a németeknek. Ezt tudtuk, mint ahogy azt is tudjuk, hogy a hadsereget nem lehet együtt tartani, és az a frázis, hogy a

német nem fog támadni, a legnagyobb kalandorság volt. Ha az európai forradalom megszületése késik, a legsúlyosabb vereségek várnak ránk, mert nincs hadseregünk, nincs szervezetünk, és mert ezt a két feladatot most nem tudjuk megoldani. Ha nem tudsz alkalmazkodni, ha nincs kedved hason csúszni, sárban, nem vagy forradalmár, hanem fecsegő, és nem azért ajánlom, hogy így közlekedjünk, mert nekem ez tetszik, hanem mert nincs más út, mert a történelem nem alakult olyan kellemesen, hogy a forradalom mindenütt egyidőben ért volna meg. A dolgok úgy alakultak, hogy a polgárháború mint az imperializmussal való összeütközés kísérlete kezdődött, s ez a kísérlet bebizonyította, hogy az imperializmus teljesen megrothadt, és hogy a proletár elemek minden hadseregen belül fellázadnak. Igen, mi meg fogjuk érni a nemzetközi világforradalmat, ez azonban egyelőre csak nagyon szép, gyönyörű mese és én teljesen megértem a gyermekeket, akik

szeretik a szép meséket. De kérdezem: szabad-e komoly forradalmárnak mesékben hinni? Minden mesében megvannak a valóság elemei: ha a gyermekeknek olyan mesét mondanának, amelyben a kakas és a macska nem beszél emberi nyelven, nem érdekelné őket a mese. Éppúgy, ha a népnek azt mondják, hogy Németországban a polgárháború eljön, és egyidejűleg kezeskednek arról, hogy az imperializmussal való összeütközés helyett a nemzetközi forradalom nagy csatája jön, akkor a nép azt mondja, hogy önök becsapják. Ezzel önök csak gondolatban, óhajaikban hidalják át azokat a nehézségeket, amelyeket a történelem utunkba állított. Az kitűnő, ha a német proletariátus képes lesz akcióba lépni. De kiszámították önök, találtak olyan készüléket, amely meg tudja mutatni, hogy a német forradalom ezen meg ezen a napon születik meg? Nem, ezt önök nem tudják, mi sem tudjuk. Önök mindent kockára tesznek Ha a forradalom megszületett minden

meg van mentve Persze! De ha nem úgy kezdődik, ahogy mi szeretnők, ha megkezdődik, de nem győz holnap akkor mi lesz? Akkor a tömegek azt fogják önöknek mondani: kalandor módra jártatok el, mindent az eseményeknek erre a szerencsés menetére tettetek fel, amely nem következett be, alkalmatlannak bizonyultatok abban a helyzetben, amely a nemzetközi forradalom helyett bekövetkezett, mert a nemzetközi forradalom ugyan feltétlenül elérkezik, de egyelőre még nem érett meg. A legsúlyosabb vereségek szakasza következett be. Ezeket a vereségeket az állig felfegyverzett imperializmus mérte olyan országra, amely leszerelte, amelynek le kellett szerelnie hadseregét. Amit megjósoltam, teljes egészében bekövetkezett: a breszti béke helyett sokkal megalázóbb békét kaptunk azok hibájából, akik a breszti békét nem fogadták el. Mi tudtuk, hogy a hadsereg állapota miatt kötünk békét az imperializmussal. Mi nemi Liebknechttel, hanem Hoffmannal ültünk

egy asztalnál, és ezzel segítettünk a német forradalomnak. Most azonban önök a német imperializmusnak segítenek, mert milliós vagyonokat ágyúkat, lőszert adtak oda neki, s ezt mindenki megjósolhatta, aki látta a hadsereg fájdalmasan szörnyűséges állapotát. A német legkisebb támadása esetén elkerülhetetlenül, múlhatatlanul elpusztulnánk ezt mondta minden lelkiismeretes frontot járt ember. Néhány nap alatt az ellenség zsákmánya lettünk Ez után a lecke után a szakadást, a válságot ki fogjuk heverni, bármilyen súlyos is ez a betegség, mert egy összehasonlíthatatlanul megbízhatóbb szövetséges jön a segítségünkre: a világforradalom. Mikor ennek a tilsiti békének, ennek a hallatlan békének, ennek a breszti békénél is megalázóbb, rablóbb békének a ratifikálásáról beszélnek nekünk, én ezt mondom: igen, feltétlenül. Meg kell ezt tennünk, mert a tömegek szempontjából nézzük a dolgot. Ha megkísérelnők, hogy

október-november taktikáját, amely érvényes volt egy országban, a forradalom e diadalmas időszakának taktikáját, képzeletünk segítségével átvigyük a világforradalom eseményeinek menetére ez a kísérlet kudarcra volna kárhoztatva. Amikor azt mondják, hogy a lélegzetvételi szünet fantázia, amikor egy újság, melynek címe „Kommunista” bizonyára a Kommünről nevezték el így , amikor ez az újság egyik hasábot a másik után írja tele abban az igyekezetében, hogy megcáfolja a lélegzetvételi szünet elméletét, akkor én azt mondom: megértem már sok frakciós összeütközést, pártszakadást, ebben tehát nagy gyakorlatom van, de meg kell mondanom, világosan látom, hogy ebből a betegségből nem a frakciós pártszakítások régi módszerével fogunk kigyógyulni, mert az élet maga előbb orvosolni fogja. Az élet igen gyorsan halad. E tekintetben nagyszerűen működik A történelem olyan gyorsan hajtja előre mozdonyát, hogy még

mielőtt a „Kommunista” szerkesztőségének volna ideje a következő számot kiadni, a petrográdi munkások többsége már kezd kiábrándulni a „Kommunista” eszméiből, mert az élet azt mutatja, hogy a lélegzetvételi szünet tény. Mi most aláírjuk a békeszerződést, lélegzethez jutottunk és ezt a lélegzetvételi szünetet jobban felhasználjuk a haza védelmére mert ha háború lenne, akkor pánikszerűen menekülő hadseregünk volna, amelyet meg kellene állítanunk, megállítani pedig elvtársaink nem tudják és nem tudták, mert a háború erősebb a prédikációknál, erősebb tízezer okoskodásnál. Ha ők nem értették meg az objektív helyzetet, a hadsereget nem tudják megállítani, nem állítanák meg. Ez a beteg hadsereg megfertőzte az egész szervezetet, és újabb súlyos vereség ért bennünket, a német imperializmus újabb csapást mért a forradalomra súlyos csapást, mert könnyelműen, géppuskák nélkül tettük ki magunkat az

imperializmus csapásainak. Ámde mi ezt a lélegzetvételi szünetet kihasználjuk arra, hogy meggyőzzük a népet az egyesülés, a harc szükségességéről, hogy megmondjuk az orosz munkásoknak, parasztoknak: „Teremtsetek önfegyelmet, szigorú fegyelmet, különben a német csizma fog rajtatok taposni, mint ahogy most tapos rajtatok, s mint ahogyan elkerülhetetlenül taposni fog rajtatok mind addig, amíg a nép nem tanul meg harcolni, míg nem tanul meg olyan hadsereget teremteni, amely nem menekül, hanem a legnagyobb szenvedéseket is el tudja viselni.” Ez elkerülhetetlen, mert a német forradalom még nem született meg és nem lehet kezeskedni arról, hogy holnap bekövetkezik. Ezért helyezi maga az élet előtérbe a lélegzetvételi szünet elméletét, melyet a „Kommunista” cikkeinek áradatával utasít el. Mindenki látja, hogy a lélegzetvételi szünet tény, hogy ezt a szünetet mindannyian felhasználjuk. Azt hittük, hogy Petrográdot néhány nap

alatt elveszítjük, amikor a közeledő német csapatok mindössze néhány napi járóföldre voltak tőle, a legjobb matrózok és a Putyilov-gyári munkások pedig minden nagy lelkesedésük mellett magukra maradtak, amikor hallatlan zűrzavar és pánik keletkezett, amely a csapatokat arra késztette, hogy egészen Gatcsináig fussanak, amikor az történt velünk, hogy azt foglaltuk vissza, amit fel sem adtunk, ami egyébként abban állott, hogy a távírász megérkezett az állomásra, leült a készülék mellé és máris sürgönyözte: „Németek sehol. Az állomást elfoglaltuk” Néhány óra múlva telefonon közölték velem a Közlekedésügyi Népbiztosságból: „Elfoglaltuk a következő állomást, Jamburghoz közeledünk. Németek sehol A távírász elfoglalja helyét.” Ez történt velünk Ez a tizenegynapos háború igazi története Ezt a matrózok és a Putyilov-gyári munkások mondták el nekünk meg kell őket hívni a Szovjetkongresszusra. Hadd

mondják el az igazat. Szörnyen keserű, bántó, kínos, megalázó igazság ez, de százszor hasznosabb, mert ezt megérti az orosz nép. Ám ábrándozzanak a nemzetközi forradalom nagy csatájáról, mert a nemzetközi forradalom jönni fog. Minden eljön a maga idejében, most azonban teremtsenek önfegyelmet, engedelmeskedjenek minden áron, hogy legyen mintaszerű rend, hogy a munkások, ha csak napi egy órát is, tanulják a fegyverforgatást. Ez valamivel nehezebb, mint bűbájos meséket mondani. Most erről van szó, ezzel segítenek a német forradalomnak, a nemzetközi forradalomnak. Nem tudjuk, hány napunk van a lélegzetvételre, de a lélegzetvételi szünet megvan Minél előbb le kell szerelni a hadsereget, mert ez beteg szerv, egyelőre pedig a finnországi forradalomnak fogunk segíteni. Igen, persze, megszegjük a szerződést, már vagy harmincnegyvenszer megszegtük. Talán csak gyermekek nem érik fel ésszel, hogy olyan korszakban, amikor a

felszabadulás gyötrelmes, hosszú szakasza kezdődik, amikor a felszabadulás éppen csak megteremtette és fejlődésben vagy három lépcsőfokkal előrelendítette a Szovjethatalmat, talán csak gyermekek nem érik fel ésszel, hogy itt hosszú, körültekintő harcra van szükség. A szégyenletes békeszerződés felkelésre ösztönöz, de amikor az elvtársak a „Kommunistá”-ban a háborúról elmélkednek, az érzelmekhez apellálnak, megfeledkezve arról, hogy az embereknek ökölbe szorult a kezük és vérbefagyott gyermekek lebegtek a szemük előtt. Mit mondanak ezek? „Öntudatos forradalmár soha nem éli ezt túl, soha nem kapható ilyen szégyenletes tettre.” Az újságot „Kommunistá”-nak nevezik, de „Lengyel Nemes”nek kellene csúfolni, mert annak a lengyel nemesnek a szempontjából nézi a dolgot, aki haldokolva, kardjával a kezében, gyönyörű pózban ezt kiáltotta: „a béke szégyen, a háború becsület.” Ők a lengyel nemes

szempontjából ítélnek, én a paraszt szempontjából. Ha elfogadom a békét, amikor a hadsereg fut s okvetlenül futnia kell, ha nem akarja, hogy az emberek ezrei vesszenek oda, azért fogadom el, hogy még rosszabbul ne járjunk. Szégyenletes a szerződés? Minden komolyan gondolkozó paraszt és munkás igazolni fog engem, mert megérti, hogy a béke az erőgyűjtés eszköze. A történelemből tudjuk erre nemegyszer hivatkoztam , a történelemből tudjuk, hogyan szabadultak fel a németek Napóleon uralma alól a tilsiti béke után. Szándékosan neveztem ezt a békét „tilsitinek”, habár mi nem írtunk alá olyasmit, ami abban állt: mi nem köteleztük magunkat arra, hogy a hódítónak csapatokat adunk segítségül más népek leigázására márpedig a történelem már ilyet is megért, és mi is eljutunk idáig, ha csakis a nemzetközi forradalom nagy csatájába vetjük minden reményünket. Vigyázzanak, hogy a történelem ne juttassa el önöket a katonai

rabságnak ehhez a formájához is. Mert amíg a szocialista forradalom nem győzött minden országban, a Szovjet Köztársaság rabságba eshet. Napóleon Tilsitben kimondhatatlanul szégyenteljes békefeltételeket kényszerített rá a németekre. Ott úgy alakult a helyzet, hogy többször is megkötötték a békét Az akkori Hoffmann Napóleon igyekezett rajtakapni a németeket a béke megszegésén, bennünket is rajtakap Hoffmann ugyanezen. Csak nekünk gondunk lesz rá, hogy egyhamar ne kapjon rajta A legutóbbi háború keserves, gyötrelmes, de komoly tanulság volt az orosz népnek: megtanította arra, hogy szervezkednie kell, fegyelmeznie kell magát, engedelmeskednie kell, olyan fegyelmet kell teremtenie, hogy az mintaszerű legyen. Tanulják el a fegyelmet a németektől, különben elpusztulunk és örök rabság lesz az osztályrészünk. Ilyen és csakis ilyen volt a történelem menete. A történelem arra tanít, hogy a béke a háború előtti lélegzetvételi

szünet, a háború pedig a valamelyest jobb vagy rosszabb béke elérésének módja. Bresztben az erőviszonyoknak a legyőzött békéje, de nem megalázó béke felelt meg. Pszkovban az erőviszonyoknak szégyenteljes, megalázó béke felelt meg, Petrográdban és Moszkvában pedig, a következő szakaszon, sokkal megalázóbb békét írnak majd elő nekünk. Mi nem mondjuk, hogy a Szovjethatalom csak forma, mint ahogy fiatal moszkvai barátaink mondták nekünk, mi nem mondjuk, hogy ennek vagy annak a forradalmi elvnek a kedvéért fel lehet áldozni a tartalmat, hanem ezt mondjuk: értse meg az orosz nép, hogy fegyelmeznie kell magát, hogy szervezkednie kell, akkor kibír minden tilsiti békét. A felszabadító háborúk egész története azt mutatja, hogy amikor ezek a háborúk magukkal ragadták a széles tömegeket, a felszabadulás gyorsan bekövetkezett. Mi azt mondjuk: ha a történelem így fog haladni, akkor a jövőben a békét újból háborúval kell

felcserélnünk, és lehet, hogy ezt már a legközelebbi napokban kell megtennünk. Minden embernek készenlétben kell lennie. A legkevésbé sem kételkedem abban, hogy a németek Narva mögött készülődnek, ha igaz, hogy mint valamennyi újság írja Narvát nem foglalták el; ha nem Narvában, akkor Narva közelében, ha nem Pszkovban, akkor Pszkov közelében gyűjtik össze a németek reguláris hadseregüket, hozzák rendbe vasútvonalaikat, hogy a következő ugrással bevegyék Petrográdot. Ez a fenevad jól ugrik Ezt megmutatta Újból ugrani fog. Ehhez a kétség árnyéka sem fér Ezért készenlétben kell lennünk, értenünk kell ahhoz, hogy ne handabandázzunk, hanem megragadjunk akár egy napnyi lélegzetvételi szünetet is, mert egy napot is fel lehet használni Petrográd kiürítésére, amelynek elfoglalása proletárjaink százezreinek hallatlan szenvedésébe kerülne. Még egyszer kijelentem, hogy kész vagyok és kötelességemnek tartom még hússzor,

százszor megalázóbb szerződést is aláírni, hogy ezzel akár csak néhány napot is nyerjünk Petrográd kiürítésére, mert ezzel könnyítek a munkások szenvedésein, akik különben a németek igája alá kerülhetnek; megkönnyítem azoknak az anyagoknak, lőpornak stb. Petrográdból való kiszállítását, amelyekre szükségünk van, mert én honvédő vagyok, mert amellett vagyok, hogy hadsereget teremtsünk, ha máskép nem megy, akár a legtávolabbi hátországban, ahol a jelenleg leszerelt beteg hadsereget gyógyítják. Nem tudjuk, meddig tart majd a lélegzetvételi szünet megpróbáljuk kihasználni a pillanatot. Lehetséges, hogy a lélegzetvételi szünet hosszabb lesz, de az is lehet, hogy csak néhány napig tart. Minden lehetséges, biztosat senki sem tud, nem tudhat, mert valamennyi nagyhatalom le van kötve, szorongatott helyzetben van, kénytelen több fronton harcolni. Hoffmann magatartását először is az szabja meg, hogy szét kell zúzni a

Szovjet Köztársaságot, másodszor az, hogy több fronton visel háborút, harmadszor pedig az, hogy Németországban érik, nő a forradalom, és Hoffmann ezt tudja, és akárhogy állítják is, pillanatnyilag nem vehetik be sem Petrográdot, sem Moszkvát. Holnap azonban megteheti, ez nagyonis lehetséges Ismétlem, hogy ilyen helyzetben, amikor a hadsereg betegsége tény, amikor minden alkalmat bármi áron kihasználunk arra, hogy akár csak egy napi lélegzetvételi szünethez jussunk, mi azt mondjuk, hogy minden komoly forradalmárnak, akinek kapcsolata van a tömegekkel, aki tudja, mi az a háború, mi az a tömeg, fegyelmeznie kell a tömegeket, meg kell gyógyítania őket, törekednie kell arra, hogy új háborúra mozgósítsa őket , minden ilyen forradalmár igazolni fog bennünket, minden szégyenletes szerződést helyesnek fog tartani, mert ez a proletárforradalom és Oroszország megújhodása érdekében történik, azért, hogy Oroszország megszabaduljon beteg

szervétől. Minden józanul gondolkozó ember megérti, hogy amikor ezt a békét aláírjuk, nem szüntetjük be munkásforradalmunkat; mindenki megérti, hogy amikor a németekkel megkötjük a békét, nem szüntetjük be katonai segítségünket: a finneknek fegyvereket küldünk, de nem csapatokat, amelyek hasznavehetetlenek. Lehet, hogy belemegyünk a háborúba; lehet, hogy holnap Moszkvát is feladjuk, de aztán támadásba megyünk át: el fogjuk indítani hadseregünket az ellenséges hadsereg ellen, amikor a nép hangulatában bekövetkezik az a fordulat, amely érik, amelyhez talán sok idő kell még, de amely be fog következni, amikor majd a széles tömegek nem úgy fognak beszélni, ahogy most beszélnek. Kénytélen vagyok elfogadni akár a legsúlyosabb békét is, mert most nem mondhatom, hogy ez az idő elérkezett. Amikor eljön majd a megújhodás ideje, mindnyájan megérzik ezt, látni fogják, hogy az orosz ember nem ostoba; az orosz ember látja, érti, hogy

tartózkodnia kell, hogy ezt a jelszót meg kell valósítania pártkongresszusunknak és a Szovjetkongresszusnak ez a legfőbb feladata. Tudni kell dolgozni ezen az új úton. Ez a feladat sokkal-sokkal nehezebb, de egyáltalán nem reménytelen Ez egyáltalán nem teszi tönkre a Szovjethatalmat, hacsak egy rendkívül ostoba kalanddal mi magunk nem tesszük tönkre. Eljön az idő, amikor a nép majd kijelenti: nem hagyom többé gyötörni magam Ezt azonban csak akkor érhetjük meg, ha nem bocsátkozunk ebbe a kalandba, hanem tudunk nehéz körülmények között, a napokban aláírt, kimondhatatlanul megalázó szerződés ellenére is dolgozni, mert ilyen történelmi válságot egy háborúval, egy békeszerződéssel úgysem lehet megoldani. A német nép a monarchikus szervezet béklyójában volt 1807ben, amikor aláírta a maga tilsiti békéjét, több megalázó béke után, amelyek mind lélegzetvételi szünetté váltak, hogy újabb megalázásokat és

szerződésszegéseket hozzanak. A tömegek szovjet szervezete megkönnyíti feladatunkat. Csak egy jelszavunk lehet igazában megtanulni a hadviselést, rendbehozni a vasutat. Vasút nélkül a szocialista forradalmi háború a legártalmasabb árulás. Rendet kell teremtenünk, felszínre kell hoznunk azt az energiát, azt az erőt, amely megteremti majd a legjobbat, ami a forradalomban csak lehetséges. Használják ki a lélegzetvételi szünetet, akár egy órányi időt is, ha egyszer hozzájutottak, arra, hogy fenntartsák az összeköttetést a távoli hátországgal; ott teremtsenek új hadseregeket. Vessék el az illúziókat, amelyekért az élet megbüntette s még jobban meg fogja büntetni önöket. A legsúlyosabb vereségek időszaka rajzolódik ki előttünk, már itt is van, ezzel tudnunk kell számolni. Készen kell lennünk arra, hogy kitartó munkát végezzünk illegális viszonyok között, tudva azt, hogy a németek rabságában vagyunk: ezen nincs mit

szépíteni; ez valóban tilsiti béke. Ha képesek leszünk így cselekedni, akkor a vereség ellenére bátran elmondhatjuk, hogy győzni fogunk. (Taps ) Először megjelent 1923-ban „Az Oroszországi Kommunista Párt VII. kongresszusa Gyorsírói feljegyzés. 1918 március 68” c könyvben Lenin Művei. 27 köt 7396 old (idézet: - Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből) 1918. március 12 Napjaink legfontosabb feladata - írta: V. I Lenin Te, ki szegény is vagy, Ó be dúsgazdag vagy, Te, ki hatalmas vagy, Ó be erőtlen vagy Anyánk, Oroszország! Az emberiség története napjainkban egyik legnagyobb, legnehezebb fordulatát teszi meg, amelynek mérhetetlen nagy a legkisebb túlzás nélkül mondhatjuk: világfelszabadító jelentősége van. A háborútól a békéhez; a rablók közötti háborútól, akik azért, hogy megteremtsék a legerősebb rablók által összeharácsolt zsákmány felosztásának új rendjét, a kizsákmányoltak és

dolgozók millióit küldik a vágóhídra, az elnyomottaknak elnyomóik elleni háborújához, a tőke járma alól való felszabadulásért folyó háborúhoz; a töméntelen szenvedéstől, kíntól, éhezéstől és elvadulástól a kommunista társadalom ragyogó jövője, az általános jólét és a tartós béke felé; nem csoda, hogy egy ennyire éles fordulatnak legválságosabb pontjain, amikor köröskörül recsegve-ropogva összedől és szertemállik a régi, mellette pedig leírhatatlan kínok közepette születik az új, egyesek megszédülnek, egyeseket kétségbeesés fog el, egyesek az olykor túlságosan keserű valósággal szemben a szép, elbűvölő frázisok árnyékában keresnek menedéket. Oroszország különösen világosan látta, különösen kínosan és fájdalmasan élte át a történelemnek ezt a legélesebb fordulatát, amelyet az imperializmustól a kommunista forradalom felé tett. Néhány nap alatt leromboltuk az egyik legrégibb,

leghatalmasabb, legbarbárabb és legvadállatiasabb monarchiát. Néhány hónap alatt megtettük a burzsoáziával való egyezkedésnek, a kispolgári illúziók szertefoszlásának számos szakaszát, amire más országok évtizedeket pazaroltak. Miután a burzsoáziát megdöntöttük, nyílt ellenállását a polgárháborúban néhány hét alatt legyőztük. A bolsevizmus győzelmes diadalmenetben járta be roppant országunkat széltében-hosszában. Szabadságot és önálló életet adtunk a cárizmus és a burzsoázia áltál elnyomott dolgozó tömegek legalsóbb rétegeinek. Megteremtettük és megszilárdítottuk a Szovjet Köztársaságot, az állam új típusát, mely összehasonlíthatatlanul magasabbrendű és demokratikusabb, mint a legjobb burzsoá parlamentáris köztársaságok. Megteremtettük a szegényparasztság által támogatott proletariátus diktatúráját és megkezdtük a szocialista átalakítások széles arányokban elgondolt rendszerének

bevezetését. A világ millió és millió munkásának szívében felébresztettük a saját erejébe vetett hitet és felgyújtottuk a lelkesedés lángját. Az egész világot bejárta harci kiáltásunk a nemzetközi munkásforradalom jelszava. Kesztyűt dobtunk minden ország imperialista rablóinak. És néhány nap alatt földre tepert bennünket az imperialista rabló, aki fegyvertelenekre támadt. Kényszerített bennünket, hogy hihetetlenül súlyos és megalázó békét írjunk alá büntetésül azért, mert bár csak egészen rövid időre ki mertük tépni magunkat az imperialista háború harapófogójából. A rabló annál bőszebben nyomja el, fojtogatja és marcangolja Oroszországot, minél vészjóslóbban mered rá saját országában a munkásforradalom kísértete. Kénytelenek voltunk aláírni a „tilsiti” békét. Nincs szükség önámításra Legyen bátorságunk egyenesen szembenézni a keserű, kendőzetlen igazsággal. Fel kell mérnünk teljes

mélységében a vereségnek, a szétdarabolásnak, a leigázásnak, a megalázásnak azt a szakadékát, amelybe most beletaszítottak bennünket. Minél jobban megértjük ezt, annál keményebben, edzettebben, acélosabban akarjuk a felszabadulást, annál inkább igyekszünk majd ismét felemelkedni a rabszolgaságból az önálló életbe, annál eltökéltebben leszünk rajta azon, hogy bármi áron is elérjük azt, hogy Oroszország ne legyen többé szegény és erőtlen, hanem a szó igazi értelmében hatalmassá és dúsgazdaggá váljon. Ilyenné válhat, mert még mindig elég területünk és természeti kincsünk maradt ahhoz, hogy mindenkit elláthassunk, ha nem is bőségesen, de kielégítően, a megélhetéshez szükséges javakkal. Mindenünk megvan hozzá természeti kincsek, emberi erőtartalék és az a nagyszerű lendület, melyet a nagy forradalom adott a népi alkotóerőnek , hogy megteremthessük az igazán hatalmas és dúsgazdag orosz hazát.

Oroszország ilyenné válik, ha felhagy a csüggedéssel és szakít a frázissal, ha fogcsikorgatva összeszedi minden erejét, ha megfeszíti minden idegszálát, minden izmát, ha megérti, hogy a szabadulás csakis a nemzetközi szocialista forradalomnak azon az útján lehetséges, amelyen elindultunk. Menjünk előre ezen az úton, ne csüggedjünk a vereségek miatt, gyűjtsük és rakjuk egyenként a köveket a szocialista társadalom szilárd apjához, dolgozzunk fáradhatatlanul, hogy megteremtsük a fegyelmet és az önfegyelmet, hogy megszilárdítsuk mindenütt a szervezettséget, a rendet, a gyakorlatiasságot, az egész nép erőinek harmonikus együttműködését, a termelés és a termékelosztás általános nyilvántartását és ellenőrzését ez a katonai erő és a szocialista erő megteremtésének útja. Sem a szájhősködés, sem a kétségbeesés nem méltó az igazi szocialistához, amikor súlyos vereség éri. Nem igaz, hogy nincs kivezető út és

legfeljebb a „dicstelen” (a lengyel nemes szempontjából „dicstelen”) halál, vagyis a legsúlyosabb béke, és a reménytelen harcban szenvedett „hősi” halál között választhatunk. Nem igaz, hogy elárultuk eszményeinket vagy barátainkat, amikor a „tilsiti” békét aláírtuk. Semmit és senkit sem árultunk el, nem szentesítettünk és nem takargattunk egyetlen hazugságot sem, nem tagadtuk meg segítségünket egyetlen barátunktól vagy bajtársunktól sem, segítettük őket mindennel, ami csak rendelkezésünkre állt. Az a hadvezér, aki szétvert vagy pánikszerűen menekülő seregének maradékát az ország belsejébe vezeti vissza, aki ezt a visszavonulást végső esetben igen súlyos és igen megalázó békével fedezi, nem követ el árulást a hadsereg azon egységeivel szemben, amelyeknek képtelen segítséget nyújtani, és amelyeket az ellenség körülzárt. Ez a hadvezér kötelességét teljesíti, mikor az egyetlen utat választja, hogy

megmentse azt, ami még menthető, nem bocsátkozva kalandokba, nem szépítve a nép előtt a keserű igazságot, „területet engedve át, hogy időt nyerjen”, kihasználva minden szünetet, még a legkisebbet is, hogy összeszedje erejét, hogy lélegzethez juttassa vagy kigyógyítsa hadseregét, amelyet bomlás és demoralizáció emészt. Aláírtuk a „tilsiti” békét. Amikor I Napóleon 1807-ben Poroszországot rákényszerítette a tilsiti békére, a hódító szétverte a németek seregeit, elfoglalta a fővárost és a nagyobb városokat, megszervezte saját rendőrségét, kényszerítette a legyőzötteket, hogy kisegítő hadtesteket adjanak neki újabb rablóháborúk viselésére, szétdarabolta Németországot, szövetséget kötött egyes német államokkal más német államok ellen. S a német nép mindennek ellenére, még az ilyen béke után is, állta a sarat, össze tudta szedni erejét, talpra tudott állni és ki tudta vívni jogát a szabadságra és

önállóságra. Aki akar és tud gondolkozni, annak a tilsiti béke példája (amely pedig csak egy volt a sok súlyos és megalázó szerződés között, melyeket abban az időben a németekre rákényszerítettek) világosan mutatja, hogy gyerekesen naiv gondolat az, hogy a legsúlyosabb béke minden körülmények között a pusztulás örvénye, a háború pedig a dicsőség és a megmenekülés útja. A háborúk korszakai arra tanítanak bennünket, hogy a történelem folyamán a béke gyakran arra szolgált, hogy a harcoló felek lélegzethez jussanak és erőt gyűjtsenek az új harcokra. A tilsiti béke a legnagyobb megaláztatás volt Németország számára, de ugyanakkor fordulat is volt a legnagyobb nemzeti fellendülés felé. A történelmi helyzet akkor nem adott más kiutat e fellendülésnek, csak azt a kiutat, amely a burzsoá állam felé vezetett. Akkor, százegynéhány évvel ezelőtt, egy maroknyi nemes és néhány burzsoá intellektuel csinálta a

történelmet az álmos és alvó munkás- és paraszttömegek feje fölött. Akkor a történelem, éppen ezért, csak szörnyű lassúsággal cammoghatott. A kapitalizmus most sokkal magasabbra emelte a kultúrát általában, s a tömegek kultúráját különösen. A háború felrázta a tömegeket, hallatlan borzalmaival és szenvedéseivel felserkentette őket. A háború előrehajtotta a történelmet, mely most a mozdony gyorsaságával száguld előre. A történelmet most önállóan csinálják az emberek milliói és tízmilliói. A kapitalizmus most megérett a szocializmusra S ezért, ha most Oroszország a „tilsiti” békétől a nemzeti fellendülés, egy nagy honvédő háború felé halad és vitathatatlanul ebben az irányban halad , ez a fellendülés nem a burzsoá államhoz, hanem a nemzetközi szocialista forradalomhoz vezet majd el. 1917 október 25-e óta mi honvédők vagyunk Mi a „haza védelme” álláspontján vagyunk, de az a honvédő háború,

amely felé haladunk, a szocialista hazáért, a szocializmusért mint hazáért, a Szovjet Köztársaságért mint a szocializmus világhadseregének osztagáért folyó háború lesz. „Gyűlöld a németet, üsd a németet” ez volt és maradt a szokásos, vagyis burzsoá hazafiság jelszava. Mi azonban azt mondjuk: „Gyűlöld az imperialista rablókat, gyűlöld a kapitalizmust, halál a kapitalizmusra” és ugyanakkor: „Tanulj a némettől! Maradj hű a német munkásokkal való testvéri szövetséghez. Ők elkéstek, nem tudtak idejében segítségünkre jönni. De mi időt nyerünk, kivárjuk őket, és ők segítségünkre fognak jönni” Igen, tanulj a némettől! A történelem zegzugos és kerülő utakon halad. Úgy történt, hogy éppen a német testesíti most meg a vadállati imperializmus mellett a fegyelem, a szervezettség és a harmonikus együttműködés elvét, a legmodernebb gépi ipar, a legszigorúbb nyilvántartás és ellenőrzés alapján.

Márpedig éppen ez az, ami nálunk hiányzik. Éppen ez az, amit még meg kell tanulnunk Éppen ez az, amire a mi nagy forradalmunknak még szüksége van, hogy a győzelmes kezdettől sok súlyos megpróbáltatáson át eljusson a győzelmes befejezéshez. És ez az éppen, amire szüksége van az Oroszországi Szovjet Szocialista Köztársaságnak, hogy ne legyen többé szegény és erőtlen, hogy végérvényesen hatalmassá és dúsgazdaggá váljék. 1918. március 11 Megjelent: „Izvesztyija VCIK 46. sz 1918. március 12 Lenin Művei. 27 köt 148153 old (idézet: - Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből) 1918. április 28 A szovjethatalom soronlevő feladatai - írta: V. I Lenin - Az oroszországi szovjet köztársaság nemzetközi helyzete és a szocialista forradalom alapvető feladatai A kivívott béke eredményeképpen bármily súlyos és bizonytalan is ez a béke az Oroszországi Szovjet Köztársaságnak lehetősége nyílik arra, hogy erejét

egy időre a szocialista forradalom legfontosabb és legnehezebb feladatára, nevezetesen a szervezési feladatra összpontosítsa. Ezt a feladatot világosan és pontosan kitűztük a dolgozó és elnyomott tömegek elé a moszkvai Rendkívüli Szovjetkongresszuson 1918. március 15-én elfogadott határozat 4 bekezdésében a határozatnak ugyanabban a bekezdésében, melyben a dolgozók önfegyelméről s a zűrzavar és szervezetlenség elleni könyörtelen harcról van szó. Az a béke, melyet az Oroszországi Szovjet Köztársaságnak sikerült elérnie, természetesen nem azért bizonytalan, mert a Szovjet Köztársaság most talán a hadműveletek felújítására gondol; erre a burzsoá ellenforradalmárok és szekértolóik (a mensevikek stb.) kivételével egyetlen épeszű politikus sem gondol A béke azért bizonytalan, mert az Oroszországgal nyugaton és keleten határos, óriási katonai erővel rendelkező imperialista államokban bármely pillanatban

felülkerekedhet a háborús párt, amelyet csábít Oroszország pillanatnyi gyengesége, s amelyet a szocializmust gyűlölő és zsákmányra szomjazó kapitalisták bujtogatnak. Ilyen körülmények között a béke reális, nemcsak papíron létező biztosítéka számunkra kizárólag az imperialista hatalmak közötti viszály, amely tetőfokára hágott, s amely egyrészt abban nyilvánul meg, hogy nyugaton az imperialisták újra megkezdték a népek mészárlását, másrészt abban, hogy Japán és Amerika között rendkívül éles imperialista versengés folyik a Csendes-óceán és annak partvidéke feletti uralomért. Érthető, hogy ilyen ingatag védelem mellett Szovjet Szocialista Köztársaságunk nemzetközi helyzete rendkívül bizonytalan, feltétlenül válságos. Meg kell feszítenünk minden erőnket, hogy a lélegzetvételi szünetet, amely a körülmények alakulása folytán rendelkezésünkre áll, kihasználjuk azoknak a rendkívül súlyos sebeknek a

begyógyítására, amelyeket a háború ejtett Oroszország egész társadalmi szervezetén, és az ország gazdasági fellendítésére, ami nélkül szó sem lehet védelmi képességünk valamelyest is komoly fokozásáról. Érthető az is, hogy a több ok folytán megkésett nyugati szocialista forradalomnak csak olyan mértékben nyújtunk majd komoly támogatást, amilyen mértékben az elénk tűzött szervezési feladatot meg tudjuk oldani. Az elsősorban előttünk álló szervezési feladat sikeres megoldásának az az alapfeltétele, hogy a nép politikai vezetői, vagyis az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt tagjai, továbbá a dolgozó tömegek öntudatos képviselői tökéletesen megértsék azt, hogy ebből a szempontból gyökeres különbség van az előző polgári forradalmak és a jelenlegi szocialista forradalom között. A polgári forradalmakban a dolgozó tömegek fő feladata negatív, illetve romboló munka volt a feudalizmus, a monarchia, a

középkori viszonyok megsemmisítése. Az új társadalom szervezésének pozitív, illetve alkotó munkáját a lakosság vagyonos, burzsoá kisebbsége végezte. S ez a kisebbség bár a munkások és a szegényparasztok ellenállást fejtettek ki aránylag könnyen hajtotta végre ezt a feladatot, nemcsak azért, mert a tőke által kizsákmányolt tömegek ellenállása akkor a tömegek szétforgácsoltsága és fejletlensége következtében rendkívül gyenge volt, hanem azért is, mert az anarchisztikusan felépített kapitalista társadalom fő szervező ereje a szélességben és mélységben ösztönösen növekvő nemzeti és nemzetközi piac. Ezzel szemben mindenfajta szocialista forradalomban, s következésképpen az Oroszországban 1917. október 25-én általunk megkezdett szocialista forradalomban is, a proletariátus és a proletariátus vezette szegényparasztság fő feladata a pozitív, azaz az építő munka ki kell építenie azoknak az új szervezeti

viszonyoknak rendkívül bonyolult és finom hálózatát, amelyek felölelik az emberek tízmillióinak létfenntartásához szükséges termékek tervszerű termelését és elosztását. Az ilyen forradalmat csak a lakosság többségének, mindenekelőtt a dolgozók többségének önálló történelmi alkotó munkája valósíthatja meg sikeresen. A szocialista forradalom győzelme csak akkor lesz biztosítva, ha a proletariátus és a szegényparasztság elegendő tudatosságot, eszmeiséget, önfeláldozást és állhatatosságot fog tanúsítani. Amikor megteremtettük az állam új, szovjet típusát, amely megadta a dolgozó és elnyomott tömegeknek azt a lehetőséget, hogy a legtevékenyebben részt vegyenek az új társadalom önálló építésében, a nehéz feladatnak csak kis részét oldottuk meg. A fő nehézség gazdasági téren van: meg kell valósítani a termékek termelésének és elosztásának legszigorúbb és mindenre kiterjedő nyilvántartását

és ellenőrzését, fokozni kell a munka termelékenységét, társadalmasítani kell a termelést a gyakorlatban. ------Az Oroszországban ma kormányzó bolsevik párt fejlődése különösen szemléltetően mutatja, hogy miben áll a jelenlegi politikai helyzet sajátszerűségét jelentő történelmi fordulat, mely azt követeli, hogy a Szovjethatalom új irányt vegyen, vagyis új módon tűzze ki az új feladatokat. A jövőt képviselő minden pártnak első feladata az, hogy a nép többségét meggyőzze programjának és taktikájának helyességéről. Ez a feladat állt előtérben mind a cárizmus idején, mind pedig abban az időszakban, amikor a Csernovok és Ceretelik Kerenszkijjel és Kiskinnel paktálgattak. Most ezt a feladatot, melyet természetesen még korántsem oldottunk meg teljes egészében (és amelyet sohasem lehet teljesen kimeríteni), alapjában megoldottuk, mert Oroszország munkásainak és parasztjainak többsége, amint azt a legutóbbi moszkvai

Szovjetkongresszus kétséget kizáróan megmutatta, nyilvánvalóan a bolsevikok pártján áll. Pártunk második feladata a politikai hatalom kivívása és a kizsákmányolók ellenállásának elfojtása volt. Ezt a feladatot szintén nem oldottuk még meg teljesen, és ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert egyrészt a monarchisták és a kadetok, másrészt szekértolóik és uszályhordozóik, a mensevikek és a jobboldali eszerek továbbra is egyesülni próbálnak a Szovjethatalom megdöntése céljából. Lényegében azonban ezt a feladatot, a kizsákmányolók ellenállásának elfojtását, az 1917. október 25-től (körülbelül) 1918 februárjáig, vagyis Bogajevszkij kapitulációjáig terjedő időben már megoldottuk. Most egy harmadik feladat kerül sorra, mint legközelebbi és a jelenlegi helyzet sajátszerűségét jelentő feladat: Oroszország kormányzásának megszervezése. Magától értetődik, hogy ezt a feladatot már rögtön 1917 október 25

után kitűztük s megoldásához is hozzáfogtunk, de mindeddig, amíg a kizsákmányolók ellenállása még nyílt polgárháború formájában nyilvánult meg, a kormányzás feladata nem válhatott fő, központi feladattá. Most központi feladattá lett. Mi, a bolsevikok pártja, meggyőztük Oroszországot Elhódítottuk Oroszországot a gazdagoktól a szegények számára, a kizsákmányolóktól a dolgozók számára. Most kormányoznunk kell Oroszországot. És a jelenlegi helyzetnek éppen az a sajátszerűsége, éppen az a nehézsége, hogy megértsük a nép meggyőzésének és a kizsákmányolók katonai elnyomásának fő feladatáról a kormányzás fő feladatára való átmenet sajátosságait. Először fordul elő a világtörténelemben, hogy egy szocialista pártnak sikerült nagyjából befejeznie a hatalom kivívását és a kizsákmányolók elnyomását, sikerült eljutnia közvetlenül a kormányzás feladatához. A szocialista forradalom e legnehezebb

(és leghálásabb) feladatának méltó végrehajtóivá kell válnunk. Meg kell gondolnunk, hogy az eredményes kormányzáshoz, azon kívül, hogy tudunk meggyőzni, hogy tudunk győzni a polgárháborúban, még értenünk kell a gyakorlati szervezéshez is. Ez a legnehezebb feladat, mert arról van szó, hogy új módon megszervezzük tíz- és tízmilliók életének legmélyebb alapjait gazdasági alapjait. És ez a leghálásabb feladat, mert csak ennek megoldása (fő és alapvető vonásaiban való megoldása) után lehet majd elmondani, hogy Oroszország nemcsak szovjet köztársasággá, hanem szocialista köztársasággá is vált. A mai helyzet általános jelszava A fent vázolt objektív helyzetet a rendkívül súlyos és bizonytalan béke, valamint az a gyötrelmes gazdasági bomlás, munkanélküliség és éhínség hozta létre, amelyet a háború és a burzsoá uralom (amelyet Kerenszkij és az őt támogató mensevikek és jobboldali eszerek testesítettek meg)

hagyott ránk örökül. Mindezek a tényezők elkerülhetetlenül odavezettek, hogy a dolgozók széles tömegei rendkívül elfáradtak, sőt kimerültek. A tömegek s ez nem is lehet másképp parancsolóan követelnek némi pihenőt. Napirendre kerül a háború és a burzsoá gazdálkodás által lerombolt termelőerők helyreállítása; azoknak a sebeknek a begyógyítása, melyeket a háború, a háborúban szenvedett vereség, a spekuláció, valamint a burzsoáziának a kizsákmányolók megdöntött hatalmának visszaállítására irányuló kísérletei ejtettek az országon; napirendre kerül a ország gazdasági fellendítése; az elemi rend kemény védelme. Különösnek tűnhet, de a valóságban, az említett objektív feltételek folytán, teljesen kétségtelen, hogy a Szovjethatalom jelenleg csak abban az esetben képes megszilárdítani Oroszországnak a szocializmusra való áttérését, ha a burzsoázia, a mensevikek és a jobboldali eszerek

akadékoskodása ellenére gyakorlatilag megoldja a társadalmi élet fenntartásának éppen ezeket az elemi és legelemibb feladatait. A mai helyzet konkrét sajátosságainál fogva, és mert fennáll a Szovjethatalom, mely törvényeket hozott a föld szocializálásáról, a munkásellenőrzésről stb., e legelemibb feladatok gyakorlati megoldása és a szocializmus felé tett első lépések szervezési nehézségeinek leküzdése ugyanannak az éremnek két oldala. Tartsd számon gondosan és lelkiismeretesen a pénzt, gazdálkodj takarékosan, ne henyélj, ne lopj, tarts szigorú fegyelmet a munkában éppen ezek a jelszavak, amelyeket a forradalmár proletárok joggal kigúnyoltak akkor, amikor a burzsoázia mint kizsákmányoló osztály az efféle beszédekkel leplezte uralmát éppen ezek a jelszavak válnak most, a burzsoázia megdöntése után, a mai helyzet aktuális és fő jelszavaivá. És egyrészt e jelszavak gyakorlati megvalósítása a dolgozó tömegek

által az egyetlen feltétele az imperialista háború és az imperialista rablók (Kerenszkijjel az élükön) által félholtra gyötört ország megmentésének, másrészt pedig e jelszavaknak a Szovjethatalom által, a Szovjethatalom módszereivel, és a Szovjethatalom törvényei alapján történő gyakorlati megvalósítása a szocializmus végleges győzelmének szükséges és elégséges feltétele. Éppen ezt nem tudják megérteni azok, akik megvetően vonakodnak előtérbe helyezni ilyen „elcsépelt” és „közönséges” jelszavakat. Ebben a kisparaszti országban, amely csak egy évvel ezelőtt döntötte meg a cárizmust és nem egészen félévvel ezelőtt szabadult meg a Kerenszkijéktől, természetszerűen nem kevés ösztönös anarchizmus maradt fenn, amelyet még fokoz a hosszú és reakciós háborúkkal mindig együttjáró elállatiasodás és elvadulás, s nem kevés elkeseredés és vak düh halmozódott fel; ha ehhez még hozzávesszük a burzsoázia

lakájainak (a mensevikeknek, a jobboldali eszereknek stb.) provokációs politikáját, akkor teljesen érthetővé válik, hogy a legjobb és legöntudatosabb munkásoknak és parasztoknak milyen hosszas és kitartó erőfeszítései szükségesek ahhoz, hogy a tömegek hangulatában teljes fordulat álljon be, s hogy a tömegek rátérjenek a rendszeres, kitartó, fegyelmezett munkára. Csak ez az átmenet, melyet a szegénység (a proletárok és a félproletárok) tömegei hajtanak végre, tudja betetőzni, a burzsoázián és különösen a legmakacsabb és számra nézve is legnagyobb parasztburzsoázián aratott győzelmet. A burzsoázia elleni harc új szakasza A burzsoáziát már legyőztük, de nem téptük ki gyökerestől, nem semmisítettük meg, sőt még csak nem is törtük meg teljesen. Ezért a burzsoázia elleni harcnak egy új, magasabb formája kerül napirendre: át kell térnünk a kapitalisták további kisajátításának egyszerű feladatáról egy sokkal

bonyolultabb és nehezebb feladatra olyan viszonyokat kell teremtenünk, amelyek között a burzsoázia sem élni, sem újjászületni nem képes. Világos, hogy ez mérhetetlenül magasabbrendű feladat és hogy ennek megoldása nélkül még nincs szocializmus. Ha a nyugateurópai forradalmakat vesszük mértékül, akkor mi most körülbelül az 1793-ban és 1871-ben elért színvonalon állunk. Teljes joggal büszkék lehetünk arra, hogy felemelkedtünk erre a színvonalra és hogy egy tekintetben kétségtelenül valamivel tovább is mentünk, nevezetesen: törvénybe iktattuk és egész Oroszországban bevezettük az állam magasabbrendű típusát a Szovjethatalmat. Az elért eredményekkel azonban semmiesetre sem elégedhetünk meg, mert a szocializmusra való áttérést még csak megkezdtük, de a döntő lépést ebben a tekintetben még nem tettük meg. A döntő lépés: a termelés és a termékelosztás legszigorúbb, az egész népet átfogó nyilvántartásának és

ellenőrzésének megszervezése. Márpedig azokban az üzemekben, a gazdaságnak azokban az ágaiban és részeiben, amelyeket a burzsoáziától elvettünk, még nem értük el a nyilvántartást és az ellenőrzést, enélkül viszont szó sem lehet a szocializmus megteremtésének második, ugyanolyan lényeges, anyagi feltételéről, nevezetesen: a munka termelékenységének országos méretű fokozásáról. Ezért nem lehetne a jelenlegi helyzet feladatát ezzel az egyszerű formulával meghatározni: folytatni a támadást a tőke ellen. Bár a tőkét kétségkívül még nem vertük le végleg és a támadást feltétlenül folytatni kell a dolgozóknak ez ellen az ellensége ellen, ez a meghatározás nem volna pontos, nem volna konkrét, nem venné számításba a mai helyzet sajátszerűségét, annak a helyzetnek a sajátszerűségét, amelyben a további támadás sikere érdekében most „le kell állítani” a támadást. Megvilágíthatjuk ezt, ha a tőke elleni

háborúban előállott helyzetünket egy olyan győzelmes hadsereg helyzetével hasonlítjuk össze, amely elhódította az ellenség területének mondjuk a felét vagy kétharmadát és kénytelen leállítani a támadást, hogy erőt gyűjtsön, növelje hadianyagtartalékát, rendbehozza és megerősítse közlekedési vonalait, új raktárakat építsen, új tartalékokat vonultasson fel stb. Ilyen körülmények között éppen a többi terület elfoglalása érdekében, vagyis a teljes győzelem érdekében le kell állítani a győztes hadsereg előnyomulását. Aki nem értette meg, hogy a tőke elleni támadásnak az a „leállítása”, amelyet a jelenlegi objektív helyzet ír elő számunkra, éppen ilyen természetű, az semmit sem értett meg a mai politikai helyzetből. Magától értetődik, hogy a tőke elleni támadás „leállításáról” csak idézőjelben, vagyis képletesen lehet beszélni. Egy rendes háborúban általános paranccsal el lehet rendelni az

előnyomulás beszüntetését, ténylegesen le lehet állítani az előnyomulást. A tőke elleni háborúban az előnyomulást, nem lehet leállítani, és szó sem lehet arról, hogy lemondjunk a tőke további kisajátításáról. Arról van szó, hogy megváltoztassuk gazdasági és politikai munkánk súlypontját. Eddig a kisajátítók közvetlen kisajátítását célzó rendszabályok álltak előtérben Most a nyilvántartás és ellenőrzés megszervezése kerül előtérbe azokban a gazdaságokban, amelyekben már kisajátítottuk a kapitalistákat, és valamennyi többi gazdaságban. Ha most az eddigi ütemben akarnók folytatni a tőke további kisajátítását, minden bizonnyal vereséget szenvednénk, mert a proletár nyilvántartás és ellenőrzés megszervezésére irányuló munkánk nyilvánvalóan, minden gondolkozó ember számára szemmellátható módon, elmaradt attól a munkától, amely közvetlenül „a kisajátítók kisajátítására” irányul. Ha

most minden erőnkből hozzálátunk a nyilvántartás és ellenőrzés megszervezésének munkájához, akkor meg tudjuk oldani ezt a feladatot, pótoljuk a mulasztást, megnyerjük a tőke elleni egész „hadjáratunkat”. De vajon annak az elismerése, hogy pótolni kell a mulasztást, nem egyértelmű-e annak az elismerésével, hogy valamilyen hibát követtünk el? Semmiképpen sem. Vegyünk ismét egy katonai hasonlatot Ha az ellenséget pusztán könnyű lovassági osztagokkal szét lehet verni és vissza lehet vetni, ezt meg is kell tenni. Ha azonban ezt csak bizonyos határig lehet sikeresen megtenni, akkor teljesen elképzelhető, hogy ezen a határon túl szükségessé válik a nehéz tüzérség felvonultatása. Ha elismerjük, hogy pótolnunk kell a mulasztást és fel kell vonultatnunk a nehéz tüzérséget, ezzel még egyáltalán nem tekintjük hibának a győzelmes lovassági rohamot. A burzsoázia lakájai gyakran azt vetették szemünkre, hogy

„vörösgárdista” rohamot intéztünk a tőke ellen. Ez ostoba szemrehányás, amely valóban méltó a pénzeszsák lakájaihoz. Mert a tőke elleni „vörösgárdista” rohamot a maga idején a körülmények feltétlenül szükségessé tették: először is, a tőke akkor katonai ellenállást tanúsított Kerenszkij és Krasznov, Szavinkov és Goc (Gegecskori még most is katonai ellenállást tanúsít), Dutov és Bogajevszkij személyében. A katonai ellenállást nem lehet máskép megtörni, mint katonai eszközökkel, s a vörösgárdisták a legnemesebb és legnagyobb történelmi tettet vitték végbe, felszabadították a dolgozókat és kizsákmányoltakat a kizsákmányolók járma alól. Másodszor, az elnyomás módszerei helyett akkor azért sem tudtuk volna a kormányzás módszereit előtérbe állítani, mert a kormányzás művészete nem veleszületett tulajdonsága az embernek, hanem csak tapasztalat útján sajátítható el. Akkor ezzel a tapasztalattal

még nem rendelkeztünk Most ez a tapasztalat már megvan Harmadszor, akkor még nem állhattak rendelkezésünkre a tudomány és technika különböző ágainak szakemberei, mert azok vagy a Bogajevszkijek soraiban harcoltak, vagy pedig még megvolt a lehetőségük arra, hogy szabotázs útján rendszeresen és állhatatosan passzív ellenállást fejtsenek ki. Ma pedig már letörtük a szabotázst. A tőke elleni „vörösgárdista” roham sikeres volt, győzelmes volt, mert a tőke katonai ellenállását és szabotálásban megnyilvánuló ellenállását is letörtük. Azt jelenti-e ez, hogy a tőke elleni „vörösgárdista” roham mindig helyénvaló, minden körülmények között helyénvaló, hogy egyéb eszközünk nincsen a tőke elleni harcban? Gyerekes gondolat. Könnyű lovassággal győztünk, de nehéz tüzérségünk is van. Győztünk az elnyomás módszereivel, tudunk győzni a kormányzás módszereivel is. Az ellenség elleni harc módszereit tudnunk kell

megváltoztatni, amikor a körülmények megváltoznak. Egy percre sem mondunk le arról, hogy a Szavinkov és Gegecskori urakat, minden más földesúri és burzsoá ellenforradalmárral egyetemben „vörösgárdista” módon nyomjuk el. De nem leszünk olyan ostobák, hogy első helyre tegyük a „vörösgárdista” módszereket olyan időben, amikor a vörösgárdista rohamok szükségességének időszaka lényegében már véget ért (és győzelmesen ért véget), és amikor az ajtón kopogtat az új időszak, amelyben a proletár államhatalomnak fel kell használnia a burzsoá szakembereket arra, hogy velük a talajt úgy felszántassa, hogy abban a talajban aztán semmiféle burzsoázia meg ne teremhessen. Sajátos időszak, vagy helyesebben fejlődési szakasz ez, és ahhoz, hogy a tőkét véglegesen legyőzzük, értenünk kell ahhoz, hogy harcunk formáit e szakasz sajátos feltételeihez alkalmazzuk. A tudomány, a technika, a tapasztalat különböző ágaiban

jártas szakemberek vezetése nélkül lehetetlen az átmenet a szocializmusba, mert a szocializmus megköveteli, hogy tudatosan és tömegesen haladjunk előre, úgy hogy a kapitalizmushoz viszonyítva és a kapitalizmus által elért eredmények alapján magasabb munkatermelékenységet érjünk el. A szocializmusnak a maga módján, a saját módszereivel mondjuk konkrétabban, szovjet módszerekkel kell ezt az előrehaladást megvalósítania. A szakemberek zöme pedig elkerülhetetlenül burzsoá, éppen annak a társadalmi életnek körülményei folytán, amely szakemberekké tette őket. Ha proletariátusunk a hatalom megragadása után gyorsan megoldotta volna az egész népet felölelő nyilvántartás, ellenőrzés és szervezés feladatát (ez a háború és Oroszország elmaradottsága következtében megvalósíthatatlan volt) , akkor a szabotálás letörése után, az általános nyilvántartás és ellenőrzés segítségével teljesen alávetettük volna magunknak

a burzsoá szakembereket is. Minthogy általában a nyilvántartás és ellenőrzés tekintetében jócskán „elkéstünk”, bár a szabotázst sikerült legyőznünk, még nem teremtettük meg azokat a viszonyokat, amelyek a mi szolgálatunkba állítják a burzsoá szakembereket; a szabotálok zöme „szolgálatba áll”, de a legjobb szervezőket és a legkiválóbb szakembereket az állam vagy régi módon, burzsoá módon (vagyis magas fizetéssel), vagy új módon, proletár módon használhatja fel (vagyis az egész népre kiterjedő nyilvántartás és az alulról való ellenőrzés olyan körülményeinek megteremtése útján, melyek elkerülhetetlenül és automatikusan alárendelnék nekünk és bevonnák a munkába a szakembereket). Mi most kénytelenek voltunk a régi, burzsoá módszerhez folyamodni és beleegyezni abba, hogy nagyon magas fizetéssel honoráljuk a legkiválóbb burzsoá szakemberek „szolgálatait”. Mindenki, aki ismeri az ügyet, látja ezt, de

nem mindenki gondolja át, hogy a proletár állam ilyen rendszabályának mi a jelentősége. Világos, hogy ez a rendszabály kompromisszum, eltérés a Párizsi Kommün és minden proletárhatalom elveitől, melyek azt követelik, hogy a fizetéseket az átlagos munkás bérének színvonalára korlátozzuk, hogy tettekkel és ne szavakkal harcoljunk a karrierizmus ellen. Sőt mi több, világos, hogy ez a rendszabály nemcsak azt jelenti, hogy bizonyos területen és bizonyos mértékben leállítjuk a tőke elleni támadást (mert a tőke nem egyszerű pénzösszeg, hanem meghatározott társadalmi viszony), hanem azt is, hogy szocialista, szovjet államhatalmunk, amely kezdettől fogva hirdette és végrehajtotta ezt a politikát és a magas fizetéseket az átlagos munkás bérének színvonalára csökkentette, egy lépést tesz visszafelé. A burzsoázia lakájai, főleg a kisebb kaliberűek, az olyanok, mint a mensevikek, a „Novaja Zsizny” hívei, a jobboldali

eszerek, természetesen vihogással fogadják majd azt a beismerésünket, hogy visszafelé lépünk egyet. Nekünk azonban nem kell törődnünk ezzel a vihogással. Tanulmányoznunk kell a szocializmushoz vezető új és fölötte nehéz út sajátosságait, s nem szabad lepleznünk hibáinkat és gyengéinket, hanem igyekeznünk kell mindazt, amit még nem csináltunk meg, idejében megcsinálni. Ha eltitkolnók a tömegek előtt, hogy a burzsoá szakemberek rendkívül magas fizetéssel való alkalmazása eltérés a Kommün elveitől, lesüllyednénk a burzsoá hivatásos politikusok színvonalára és becsapnók a tömegeket. Ha nyíltan megmagyarázzuk, hogyan és miért tettünk egy lépést visszafelé, majd nyilvánosan megvitatjuk, hogy milyen eszközeink vannak a mulasztás pótlására ezzel neveljük a tömegeket és a tapasztalatok alapján a tömegekkel együtt tanuljuk a szocializmus építését. Aligha volt a történelemben egyetlen olyan győzelmes katonai

hadjárat, amelynek folyamán a győztes ne követett volna el egyes hibákat, ne szenvedett volna részleges vereségeket, ne kényszerült volna itt-ott ideiglenesen visszavonulni. Az a „hadjárat” pedig, amelyet mi indítottunk a kapitalizmus ellen, milliószor nehezebb még a legnehezebb katonai hadjáratnál is, s ostobaság és szégyen volna, ha egy ilyen részleges visszavonulás miatt elcsüggednénk. Nézzük csak meg ezt a kérdést gyakorlati szempontból. Tegyük fel, az Oroszországi Szovjet Köztársaságnak az ország lehető leggyorsabb gazdasági fellendítése céljából a nép munkájának vezetéséhez szüksége van ezer elsőrendű tudósra és szakemberre a tudomány, a technika, a gyakorlati tapasztalatok különböző területeiről. Tegyük fel, hogy ezeknek az „elsőrendű sztároknak” akiknek többsége persze annál jobban meg van rontva a burzsoá erkölcsöktől, minél szívesebben kiabál a munkások romlottságáról évi 25 000 rubel

fizetést kell adnunk. Tegyük fel, hogy ezt az összeget (25 millió rubelt) meg kell kétszereznünk (számításba véve, hogy a legfontosabb szervezési és technikai feladatoknak különösen sikeres és gyors végrehajtásáért jutalmat adunk), sőt, esetleg meg kell négyszereznünk (számításba véve, hogy néhányszáz igényesebb külföldi szakembert is bevonunk a munkába). Kérdezem, lehet-e azt mondani, hogy a Szovjet Köztársaság számára túlzott vagy erejét meghaladó kiadás az, ha évi ötven-vagy százmillió rubelt arra fordít, hogy a nép munkáját a tudomány és a technika legújabb vívmányai alapján átszervezzük? Világos, hogy nem. Az öntudatos munkások és parasztok túlnyomó többsége jóváhagyja ezt a kiadást, mert tudja a gyakorlati életből, hogy elmaradottságunk következtében milliárdokat veszítünk, a szervezettségnek, a nyilvántartásnak és ellenőrzésnek azt a fokát pedig, amely arra serkentené a burzsoá értelmiség

„sztárjait”, hogy egytől-egyig önkéntesen részt vegyenek a mi munkánkban, még nem értük el. A kérdésnek persze van egy másik oldala is. Vitathatatlan, hogy a magas fizetések züllesztő hatással vannak mind a Szovjethatalomra (annál is inkább, mert a rendszerváltozás gyorsasága miatt nem lehetett elkerülni, hogy ne csatlakozzék ehhez a hatalomhoz bizonyos számú kalandor és gazfickó, akik különböző tehetségtelen vagy lelkiismeretlen biztosokkal együtt szívesen válnak „sztárokká”. az államkincstár fosztogatása terén), mind a munkástömegekre. De minden gondolkodó és becsületes munkás és szegényparaszt egyetért velünk s elismeri, hogy nem tudunk egycsapásra megszabadulni a kapitalizmus átko-s örökségétől, hogy a Szovjet Köztársaságot az 50 vagy 100 millió rubeles „sarctól” (amit azért kell fizetnünk, mert annyira elmaradtunk az egész népet átfogó nyilvántartás és az alulról jövő ellenőrzés

megszervezésében) csak úgy tudjuk megszabadítani, ha szervezkedünk, fokozzuk a fegyelmet saját sorainkban, megtisztítjuk sorainkat mindazoktól, akik „a kapitalizmus örökségét őrzik”, akik „hűek a kapitalizmus hagyományaihoz”, vagyis a naplopóktól, henyéktől, kincstárfosztogatóktól (most az egész föld, a gyárak, az egész vasút a Szovjet Köztársaság „kincstára”). Ha az öntudatos, élenjáró munkások és szegényparasztok a szovjet intézmények segítségével egy év alatt szervezetté, fegyelmezetté válnak, összeszedik magukat, meg tudják teremteni a legszigorúbb munkafegyelmet, akkor egy év alatt lerázzuk magunkról ezt a „sarcot”, amelyet már előbb is csökkenteni lehet. mégpedig ugyanolyan mértékben, amilyen mértékben növekednek munkás-paraszt munkafegyelmünk és szervezettségünk sikerei. Minél előbb sajátítjuk el mi magunk, munkások és parasztok, a jobb munkafegyelmet és a munka fejlettebb technikáját,

felhasználva erre a célra a burzsoá szakembereket, annál gyorsabban szabadulunk majd meg mindenféle „sarctól”, amit kénytelenek vagyunk ezeknek a szakembereknek fizetni. Arra irányuló munkánk, hogy a proletariátus vezetésével megszervezzük a termelésnek és a termékelosztásnak az egész népet átfogó nyilvántartását és ellenőrzését, erősen elmaradt a kisajátítók közvetlen kisajátítása terén végzett munkánktól. A jelenlegi helyzet sajátosságainak és a Szovjethatalom e sajátosságokból folyó feladatainak megértése szempontjából ez a megállapítás alapvető jelentőségű. A burzsoázia elleni harcban a súlypont áthelyeződik ennek a nyilvántartásnak és ellenőrzésnek a megszervezésére. Csak ebből kiindulva határozhatjuk meg helyesen a gazdasági és pénzügyi politika legközelebbi feladatait a bankok államosítása, a külkereskedelem monopolizálása, a pénzforgalom állami ellenőrzése, a proletár szempontból

kielégítő vagyonés jövedelemadó bevezetése, a munkakötelezettség bevezetése terén. A szocialista átalakítással rendkívül elmaradtunk ezeken a területeken (márpedig ezek nagyon, de nagyon lényeges területek), és éppen azért maradtunk el, mert a nyilvántartás és ellenőrzés általában nincs eléggé megszervezve. Igaz, ez az egyik legnehezebb feladat, és a háború okozta gazdasági bomlás közepette csak huzamosabb idő alatt oldható meg, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a burzsoázia különösen pedig a nagyszámú kis- és parasztburzsoázia éppen ezen a téren harcol ellenünk a legkomolyabban azzal, hogy aláássa a kiépülőben levő ellenőrzést, aláássa például a gabonamonopóliumot és hadállásokat hódít meg például a spekuláció és a spekulációs kereskedelem számára. Azt, amit már dekrétumokba foglaltunk, még korántsem valósítottuk meg eléggé, s a mai helyzetben a fő feladat éppen az, hogy minden

erőfeszítésünket azon átalakítások alapjainak tényleges, gyakorlati megvalósítására összpontosítsuk, amelyek már törvénybe vannak iktatva (de még nem váltak valósággá). Hogy tovább folytathassuk a bankok államosítását és hajthatatlanul haladhassunk abban az irányban, hogy a bankokat a szocializmus társadalmi számvitelének csomópontjaivá változtassuk át, mindenekelőtt és legfőképpen abban a tekintetben kell valóságos sikereket elérnünk, hogy megszaporítjuk a Népbank fiókjainak számát, növeljük a betétállományt, megkönnyítjük a közönség számára a be-és kifizetési ügyleteket, megszüntetjük a „sorbaállást”, elfogjuk és agyonlőjük a korrupt elemeket és a szélhámosokat stb. Előbb reálisan végrehajtjuk a legegyszerűbbet, jól megszervezzük azt, ami már megvan s csak azután készítjük elő a bonyolultabbat. Meg kell szilárdítani és rendezni kell azokat az állami monopóliumokat (a gabonamonopóliumot,

a bőrmonopóliumot stb.), amelyeket már bevezettünk, és ezzel elő kell készíteni a külkereskedelem állami monopóliumát; e nélkül a monopolizálás nélkül nem leszünk abban a helyzetben, hogy a külföldi tőkétől „váltságdíj” révén „megszabaduljunk”. Márpedig a szocialista építés egész lehetősége attól függ, hogy bizonyos átmeneti idő folyamán meg tudjuk-e védeni belső gazdasági önállóságunkat a külföldi tőkének fizetett némi váltságdíj révén. Ugyancsak rendkívül erősen elmaradtunk az adóbeszedéssel általában, különösen pedig a vagyon- és jövedelemadó beszedésével. A burzsoázia megsarcolása ez a rendszabály, amely elvileg feltétlenül elfogadható és megérdemli a proletariátus helyeslését azt mutatja, hogy ebben a tekintetben még közelebb állunk az elhódítás módszereihez (Oroszországot elhódítottuk a gazdagoktól a szegények számára), mint a kormányzás módszereihez. Ahhoz azonban, hogy

megerősödjünk és szilárdabban álljunk a lábunkon, át kell térnünk ezekre az utóbbi módszerekre, a burzsoázia megsarcolását állandó és rendszeresen behajtott vagyon- és jövedelemadóval kell helyettesítenünk, mely többet fog adni a proletár államnak, és amely tőlünk éppen több szervezettséget, jobban megszervezett nyilvántartást és ellenőrzést követel. Késedelmeskedésünk a munkakötelezettség bevezetése körül újra csak azt mutatja, hogy éppen az az előkészítő és szervező munka kerül napirendre, amely egyrészt hivatott véglegesen megszilárdítani azt, amit már kivívtunk, s amely másrészt szükséges annak a hadműveletnek előkészítéséhez, mely majd „bekeríti” és „megadásra” kényszeríti a tőkét. A munkakötelezettség bevezetését haladéktalanul meg kellene kezdenünk, de csak nagyon fokozatosan és nagy körültekintéssel, minden lépést a gyakorlati tapasztalatok alapján ellenőrizve. Az első lépés

magától értetődően az, hogy a gazdagok számára vezetjük be a munkakötelezettséget. A munkakönyv és fogyasztási-költségvetési könyv bevezetése minden burzsoá számára, beleértve a falusi burzsoákat is, komoly lépés volna az ellenség teljes „bekerítése” irányában, és abban az irányban, hogy megteremtsük a termelésnek és a termékelosztásnak valóban az egész népet felölelő nyilvántartását és ellenőrzését. Az egész népet felölelő nyilvántartásért és ellenőrzésért folytatott harc jelentősége Az állam, mely évszázadokon át a nép elnyomásának és kifosztásának szerve volt, örökül hagyta ránk a tömegek óriási gyűlöletét és bizalmatlanságát mindennel szemben, ami állami. Ennek leküzdése nagyon nehéz feladat s csak a Szovjethatalom képes rá, de attól is huzamos időt és rendkívüli állhatatosságot követel. A nyilvántartás és ellenőrzés kérdésében a szocialista forradalomnak ebben a döntő

kérdésében, amely rögtön a burzsoázia megdöntése után merül fel ez az „örökség” különösen élesen mutatkozik meg. Feltétlenül bizonyos időbe telik, amíg a tömegek, melyek a földesurak és a burzsoázia megdöntése után először érzik magukat szabadoknak, megértik - nem könyvekből, hanem saját tapasztalataik, szovjet tapasztalataik alapján , megértik és megérzik, hogy a termelés és a termékelosztás mindenre kiterjedő állami nyilvántartása és ellenőrzése nélkül a dolgozók hatalma, a dolgozók szabadsága nem maradhat fenn, a kapitalizmus jármába való visszatérés elkerülhetetlen . A burzsoázia és különösen a kispolgárság szokásai és hagyományai szintén ellentétben állnak az állami ellenőrzéssel, ezeknek a szokásoknak és hagyományoknak a „szent magántulajdon”, a „szent” magánvállalkozás sérthetetlensége felel meg. Most különösen világosan látjuk, mennyire helyes az a marxista tétel, hogy

az anarchizmus és az anarchoszindikalizmus burzsoá áramlatok, hogy ezek az áramlatok milyen kibékíthetetlen ellentétben vannak a szocializmussal, a proletárdiktatúrával, a kommunizmussal. Az a harc, amely azért folyik, hogy beoltsuk a tömegekbe a szovjet, az állami ellenőrzés és nyilvántartás eszméjét, hogy ezt az eszmét valósággá változtassuk, hogy a tömegek szakítsanak az átkozott múlttal, mely arra tanította őket, hogy a kenyér és a ruházat megszerzését „magánügynek”, az adás-vételt pedig olyan üzletnek tekintsék, amely „csak rám tartozik”, ez a harc hatalmas, világtörténelmi jelentőségű harc, a szocialista tudatosság harca a burzsoáanarchista ösztönösség ellen. A munkásellenőrzést törvénybe iktattuk, de a proletariátus nagy tömegeinek életébe, sőt még tudatába is, alig-alig kezd behatolni. Arról, hogy a nyilvántartás, az ellenőrzés hiánya a termelés és a termékelosztás terén a szocializmus

csíráinak pusztulását, az államkincstár fosztogatását jelenti (mert minden vagyon az államkincstáré, az államkincstár pedig éppen ez a Szovjethatalom, a dolgozók többségének hatalma), hogy a hanyagság a nyilvántartás és az ellenőrzés terén nem más, mint közvetlen támogatás a német és orosz Kornyilovoknak, akik csak abban az esetben tudják megdönteni a dolgozók hatalmát, ha nem tudunk megbirkózni a nyilvántartás és ellenőrzés feladatával, és akik az egész parasztburzsoázia segítségével, a kadetok, a mensevikek, a jobboldali eszerek segítségével „lesnek” bennünket, várva a kedvező pillanatot erről nem beszélünk eleget agitációnkban, ezen keveset gondolkoznak, erről keveset beszélnek a munkások és parasztok élenjárói. Márpedig amíg a munkásellenőrzés nem válik ténnyé, amíg az élenjáró munkások nem indítanak és nem folytatnak győzelmes és kíméletlen hadjáratot ennek az ellenőrzésnek a megszegői

ellen, illetve azok ellen, akik az ellenőrzéssel nem törődnek mindaddig a szocializmushoz vezető első lépés (a munkásellenőrzés) után nem tudjuk megtenni a második lépést, vagyis nem tudunk áttérni a termelésnek a munkások által való szabályozására. A szocialista állam csak mint termelő és fogyasztási kommunák hálózata jöhet létre, amelyek lelkiismeretesen nyilvántartják termelésüket és fogyasztásukat, takarékoskodnak a munkával, szakadatlanul emelik a munka termelékenységét, és ezáltal lehetővé teszik a munkanapnak napi hét, hat órára, sőt még kevesebbre való leszállítását. A gabonakészletek és a gabonabeszerzés (később pedig valamennyi többi nélkülözhetetlen termék) legszigorúbb, az egész népet felölelő és mindenre kiterjedő nyilvántartásának és ellenőrzésének megszervezése nélkül itt nem tudunk zöldágra vergődni. A kapitalizmus olyan tömegszervezeteket hagyott ránk örökül, amelyek meg

tudják könnyíteni az áttérést a termékelosztás tömeges nyilvántartására és ellenőrzésére a fogyasztási szövetkezeteket. Oroszországban ezek nem olyan fejlettek, mint az előrehaladott országokban, mégis több mint tízmillió tagot ölelnek fel. A fogyasztási szövetkezetekről a napokban kiadott dekrétum rendkívül figyelemreméltó; szemléltetően mutatja a Szovjet Szocialista Köztársaság helyzetének és feladatainak sajátszerűségét a jelen pillanatban. Ez a dekrétum egyesség a burzsoá szövetkezetekkel, valamint azokkal a munkásszövetkezetekkel, amelyek megmaradtak a burzsoá állásponton. Az egyesség vagy kompromisszum először abban áll, hogy az említett intézmények képviselői nemcsak részt vettek a dekrétum megtárgyalásában, hanem ténylegesen szavazati jogot is kaptak, mert a dekrétumnak azokat a részeit, melyeket ezek az intézmények határozottan elleneztek, elvetettük. Másodszor, a kompromisszum lényegében abban

áll, hogy a Szovjethatalom lemond a szövetkezetekbe való ingyenes belépés elvéről (az egyedüli következetesen proletár elvről), lemond továbbá arról, hogy az egyes helységek egész lakossága egyetlen szövetkezetben egyesüljön. Eltérve ettől az egyedül szocialista elvtől, amely megfelel az osztályok megszüntetése feladatának, megengedtük a „munkás osztályszövetkezetek” fennmaradását (melyeket ebben az esetben csak azért hívnak „osztály”-szövetkezeteknek, mert a burzsoázia osztályérdekeinek vetik alá magukat). Végül, ugyancsak erősen enyhítettük a Szovjethatalomnak azt a javaslatát is, hogy a burzsoáziát teljesen zárják ki a szövetkezetek igazgatóságából, s az igazgatóságban való részvétel tilalmát csak a magánkapitalista jellegű kereskedelmi és ipari vállalatok tulajdonosaira terjesztjük ki. Ha a proletariátus a Szovjethatalom útján az egész állam méreteiben meg tudná szervezni a nyilvántartást és az

ellenőrzést, vagy legalábbis ennek az ellenőrzésnek az alapjait, akkor nem volna szükség efféle kompromisszumokra. Akkor a Szovjetek közellátási osztályán keresztül, a Szovjetek mellett működő ellátási szerveken keresztül egyesítenénk a lakosságot egy egységes, proletár módon vezetett szövetkezetben burzsoá szövetkezetek közreműködése nélkül, anélkül hogy engedményt tennénk annak a merőben burzsoá elvnek, amely arra készteti a munkásszövetkezetet, hogy maradjon meg munkásszövetkezetnek a burzsoá szövetkezet mellett, ahelyett hogy teljes egészében alárendelné magának ezt a burzsoá szövetkezetet, egybeolvasztva a kettőt, magára vállalva az egész igazgatást és kezébe véve a gazdagok fogyasztásának ellenőrzését. A Szovjethatalom a burzsoá szövetkezetekkel kötött ezen egyezményével konkrétan megszabta taktikai feladatait és tevékenységének sajátos módszereit az adott fejlődési szakaszban, nevezetesen: a

burzsoá elemeket irányítva, felhasználva, bizonyos engedményeket téve nekik a részletekben, megteremtjük az előfeltételeit annak az előrehaladásnak, mely lassúbb lesz, mint eredetileg gondoltuk, de egyszersmind tartósabb is lesz, komolyabban fogja biztosítani a támaszpontot és az utánpótlási vonalakat, jobban megerősíti az elfoglalt állásokat. A Szovjetek most többek között egy rendkívül világos, egyszerű, gyakorlati mértékkel mérhetik le (és kell is hogy lemérjék ) a szocialista építés terén elért sikereiket; s ez a mérték: hány községben (kommunában, telepen, városnegyedben stb.) és milyen mértékben közeledik a szövetkezetek fejlődése ahhoz, hogy felölelje az egész lakosságot. A munka termelékenységének emelése Miután a proletariátus megoldotta a hatalom kivívásának feladatát, és amilyen mértékben lényegében és fő vonásaiban megoldja a kisajátítók kisajátításának és a kisajátítók ellenállása

elfojtásának feladatát, minden szocialista forradalomban szükségszerűen előtérbe nyomul a kapitalizmusnál magasabbrendű társadalmi alakulat megteremtésének alapvető feladata, vagyis: a munka termelékenységének emelése, ezzel kapcsolatban pedig (és ennek érdekében) a munkának magasabb színvonalú megszervezése. Szovjethatalmunk most éppen olyan helyzetben van, hogy a kizsákmányolókon kezdve Kerenszkijtől egészen Kornyilovig aratott győzelmei révén lehetősége nyílt arra, hogy közvetlenül elővegye ezt a feladatot, komolyan hozzáfogjon e feladat megoldásához. És itt rögtön kitűnik, hogy míg a központi államhatalmat néhány nap alatt meg lehet hódítani, míg a kizsákmányolók katonai (és szabotázs formájában megnyilvánuló) ellenállását még egy nagy ország különböző szegleteiben is néhány hét alatt el lehet fojtani a munka termelékenységének emelésével kapcsolatos feladat alapos megoldása mindenesetre

(különösen egy rendkívül gyötrelmes és pusztító háború után) több évet vesz igénybe. E munka huzamos jellege itt feltétlenül az objektív körülményekkel függ össze A munka termelékenységének emelése mindenekelőtt megköveteli a nagyipar anyagi alapjának biztosítását: a fűtőanyag-, a vastermelés, a gépgyártás, a vegyiipar fejlesztését. Az Oroszországi Szovjet Köztársaság kedvező körülmények között van annyiban, hogy még a breszti béke után is óriási érckészletekkel rendelkezik (az Uralban), fűtőanyagkészletei vannak Nyugat-Szibériában (kőszén), a Kaukázusban és délkeleten (ásványolaj), Közép-Oroszországban (tőzeg), az erdők, vízierők, vegyiipari nyersanyagok (Kara-Bugaz) stb. óriási gazdagsága áll rendelkezésére. E természeti kincseknek a legmodernebb technikai eljárásokkal való kitermelése a termelőerők soha nem látott fejlődése számára teremti meg az alapot. A munkatermelékenység

emelésének másik feltétele, először is, a lakosság tömegeinek műveltségi és kulturális felemelkedése. Ez a felemelkedés most óriási iramban folyik, s ezt nem látják a burzsoá megszokottságtól elvakított emberek, akik képtelenek megérteni, hogy a nép „mélyén” micsoda erővel bontakozik ki most a tudás világossága és a kezdeményezés felé hajtó törekvés, hála a szovjet szervezetnek. A gazdasági felemelkedés feltétele, másodszor, a dolgozók fegyelmének, szakértelmének, a munka eredményességének, intenzitásának fokozása, a munka jobb megszervezése. Ezen a téren különösen rosszul, sőt reménytelenül állnak nálunk a dolgok, ha hinni lehet azoknak az embereknek, akiket a burzsoáziának sikerült megfélemlítenie, vagy akik haszonlesésből szolgálják a burzsoáziát. Ezek az emberek nem értik meg, hogy nem volt és nem is lehet olyan forradalom, amelyben a régi világ hívei ne jajveszékelnének összeomlásról,

anarchiáról és hasonlókról. Természetes, hogy a tömegekben, amelyek csak az imént rázták le magukról a hallatlanul vad elnyomás jármát, mélyreható és széleskörű forrás és erjedés megy végbe, hogy huzamos időbe telik, amíg a tömegek kidolgozzák a munkafegyelem új alapjait, hogy a földesurak és a burzsoázia teljes legyőzése előtt ez a munka még csak meg sem kezdődhetett. De ugyanakkor, amikor a legkisebb mértékben sem ülünk fel annak a gyakran színlelt kétségbeesésnek, amelyet a burzsoák és a burzsoá intellektuelek terjesztenek (akik kétségbeesetten védelmezik régi kiváltságaikat), semmiképpen sem szabad a nyilvánvaló rosszat takargatnunk. Ellenkezőleg, felfedjük azt és fokozottabban harcolunk ellene szovjet módszerekkel, hiszen a szocializmus győzelme elképzelhetetlen, ha a tudatos proletárfegyelem nem győzi le az ösztönös kispolgári anarchiát, a Kerenszkijek és Kornyilovok esetleges visszatérésének ezt az igazi

zálogát. Az oroszországi proletariátus legtudatosabb élcsapata már kitűzte maga elé a munkafegyelem megszilárdításának feladatát, így például a vasmunkások szakszervezetének központi bizottságában és a Szakszervezetek Központi Tanácsában már megkezdődött a megfelelő intézkedések és rendelettervezetek kidolgozása. Ezt a munkát támogatnunk kell és teljes erőnkből elő kell mozdítanunk Napirendre kell tűzni, a gyakorlatban kell alkalmazni és kipróbálni a teljesítménybért, alkalmazni kell sok mindent abból, ami a Taylorrendszerben tudományos és progresszív, a munkabért össze kell egyeztetni a gyártás végeredményével vagy a vasúti és víziközlekedés forgalmi eredményeivel stb. stb Az orosz ember a fejlettebb nemzetek munkásaihoz viszonyítva rossz munkás. És ez nem is lehetett másképpen a cári uralom alatt, amikor még éltek a jobbágyság maradványai. Megtanulni dolgozni ezt a feladatot kell a Szovjethatalomnak teljes

nagyságában a nép elé tűznie. A kapitalizmus legújabb vívmánya ezen a téren, a Taylor-rendszer mint a kapitalizmus minden haladó megnyilvánulása egyesíti magában a burzsoá kizsákmányolás körmönfont kegyetlenségét számos igen gazdag tudományos vívmánnyal a munkában végzett mechanikus mozdulatok elemzése, a felesleges és ügyetlen mozdulatok kiküszöbölése, a leghelyesebb munkamódszerek kidolgozása, a legjobb nyilvántartási és ellenőrzési rendszerek bevezetése stb. tekintetében A Szovjet Köztársaságnak, ha törik, ha szakad, át kell vennie mindent, ami értékeset a tudomány és a technika ezen a területen elért. A szocializmus megvalósíthatóságát éppen az határozza meg, hogy milyen sikereket tudunk elérni a Szovjethatalomnak és a kormányzás szovjet szervezetének a kapitalizmus legújabb haladó vívmányaival való egyesítése terén. Meg kell szervezni Oroszországban a Taylor-rendszer tanulmányozását és

tanítását, rendszeres kipróbálását és alkalmazását. Szükséges ezenkívül, hogy amikor a munka termelékenységének emelése irányában haladunk, számításba vegyük a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet időszakának sajátosságait, amelyek egyrészt megkövetelik, hogy lerakjuk a verseny szocialista megszervezésének alapjait, másrészt pedig megkövetelik a kényszer alkalmazását, nehogy a proletárdiktatúra jelszavát a gyakorlatban beszennyezze a proletárhatalom kocsonyaszerű állapota. A verseny megszervezése A burzsoázia által a szocializmusról oly szívesen terjesztett sületlenségek közé tartozik az az állítás, hogy a szocialisták tagadják a verseny jelentőségét. Ezzel szemben a valóságban csakis a szocializmus az, amely, megszüntetve az osztályokat és következésképpen a tömegek leigázottságát, első ízben teszi szabaddá az utat a valóban tömegeket felölelő verseny számára. És éppen a szovjet szervezet,

amely a polgári köztársaság formális demokráciájáról áttér a dolgozó tömegeknek a kormányzásban való tényleges részvételére, helyezi első ízben széles alapokra a versenyt. Politikai téren ezt sokkal könnyebb megtenni, mint gazdasági téren, de a szocializmus sikere szempontjából éppen az utóbbi a fontos. Nézzük a verseny megszervezésének egy olyan eszközét, mint a nyilvánosság. A polgári köztársaság ezt csak formálisan biztosítja, a valóságban a sajtót alárendeli a tőkének, pikáns politikai semmiségekkel szórakoztatja a „csőcseléket”, azt ellenben, ami a műhelyekben, a kereskedelmi ügyletekben, a szállításokban stb. történik, beborítja a „szent magántulajdont” óvó „üzleti titok” leplével. A Szovjethatalom megszüntette az üzleti titkot, új útra lépett, de még csaknem semmit sem tettünk annak érdekében, hogy a nyilvánosságot a gazdasági verseny céljára felhasználjuk. Az ízig-vérig hazug és

aljasul rágalmazó burzsoá sajtó kíméletlen elnyomásával párhuzamosan rendszeres munkát kell folytatnunk olyan sajtó megteremtése érdekében, amely nem politikai pikantériákkal és semmiségekkel szórakoztatja és butítja a népet, hanem éppen a mindennapi gazdasági élet kérdéseit viszi a tömegek ítélőszéke elé, és segítséget nyújt e kérdések komoly tanulmányozásához. Minden egyes gyár, minden egyes falu egy-egy termelő és fogyasztási kommuna, amelynek joga és kötelessége, hogy a maga módján alkalmazza az általános szovjet rendeleteket (a „maga módján”, nem olyan értelemben, hogy megszegheti őket, hanem hogy végrehajtásukban a legkülönfélébb formákat alkalmazhatja), hogy a maga módján oldja meg a termelés nyilvántartásának és a termékek elosztásának problémáját. A kapitalizmusban ez a tőkések, földbirtokosok, kulákok „magánügye” volt. A Szovjethatalomban ez nem magánügy, hanem igen fontos állami

ügy. Mi pedig jóformán még hozzá sem kezdtünk ahhoz a hatalmas, nehéz, de annál hálásabb munkához, hogy megszervezzük a kommunák versenyét, hogy bevezessük a számadást és a nyilvánosságot a gabona, a ruha stb. termelése terén, s a száraz, élettelen, bürokratikus jelentéseket élő példákká elrettentő vagy követendő példákká változtassuk. A tőkés termelési módban az egyéni példa jelentősége, mondjuk valamely termelőszövetkezet példájának jelentősége, elkerülhetetlenül a legnagyobb mértékben korlátozott, volt, és csak a kispolgári illúzió álmodhatott arról, hogy a kapitalizmust erényes intézmények példájával meg lehet „javítani”. Miután a politikai hatalom átment a proletariátus kezébe, miután a kisajátítókat kisajátítottuk, a dolog gyökeresen megváltozik, és mint ahogy ezt a legkiválóbb szocialisták annyiszor hangoztatták első ízben válik lehetővé, hogy a példa erejének tömeghatása

megmutatkozzék. A mintakommunáknak az elmaradt kommunák nevelőivé, tanítóivá, ösztökélőivé kellválniok és azok is lesznek. A sajtó legyen a szocialista építés fegyvere, ismertesse a mintakommunák sikereit minden részletükben, tanulmányozza sikereik forrásait, gazdálkodásuk módszereit, másrészt pedig írja „fekete táblára” azokat a kommunákat, amelyek makacsul őrzik a „kapitalizmus hagyományait”, vagyis az anarchiát, a naplopást, a rendetlenséget, a spekulációt. A statisztika a kapitalista társadalomban kizárólag „hivatalos személyek” vagy szakemberek szűk körének volt a dolga, nekünk be kell vinnünk a statisztikát a tömegek közé, népszerűsítenünk kell, hogy a dolgozók előbb-utóbb maguk is megértsék és lássák, hogyan és mennyit kell dolgozniok, hogyan és mennyit pihenhetnek, hogy az egyes kommunák gazdálkodása, üzleti eredményeinek összehasonlítása általános érdeklődés és tanulmányozás

tárgyává váljék, hogy a kiemelkedő kommunákat haladéktalanul megjutalmazzák (a munkanap bizonyos időszakon át történő megrövidítésével, béremeléssel, azzal, hogy kulturális és esztétikai javakat és értékeket nagy mennyiségben juttatunk nekik stb.) Amikor a társadalom vezetőjeként és irányítójaként új osztály lép a történelem színpadára, ennek mindig elmaradhatatlan velejárója egyrészt az igen erős „bukdácsolás”, a megrázkódtatások, a harc és vihar időszaka, másrészt az új objektív helyzetnek megfelelő új módszerek kiválasztása terén tett bizonytalan lépések, próbálkozások, tétovázások, ingadozások időszaka. A pusztuló feudális nemesség a győzelmes és őt kiszorító burzsoázián nemcsak összeesküvésekkel, felkelési és restaurációs kísérletekkel állt bosszút, hanem azzal is, hogy gúnyözönnel árasztotta el azoknak a „felkapaszkodottaknak” és „arcátlanoknak” hozzánemértését,

ügyetlenségét, hibáit, akik kezükbe merészelték venni az állam „szent kormányrúdját”, anélkül hogy erre, mint a hercegek, bárók, nemesek, előkelők, évszázadokon át felkészültek volna szakasztott úgy, mint ahogy ma a Kornyilovok és Kerenszkijek, a Gocok és Martovok, a burzsoá üzérkedés vagy burzsoá szkepszis hőseinek ez az egész bandája áll bosszút az oroszországi munkásosztályon a hatalom megragadásának „vakmerő” kísérletéért. Magától értetődik, hogy nem hetek, hanem hosszú hónapok és évek kellenek ahhoz, hogy egy új társadalmi osztály, ráadásul egy eddig elnyomott, az ínség és tudatlanság által elgyötört osztály otthonosan érezze magát az új helyzetben, körülnézzen, rendes kerékvágásba zökkentse munkáját, kinevelje saját szervezőit. Érthető, hogy a forradalmi proletariátust vezető párt még nem rendelkezhet a nagy, az állampolgárok millióira és tízmillióira méretezett szervező

intézmények tapasztalatával és gyakorlatával, hogy a régi, csaknem kizárólag agitációs gyakorlat átalakítása igen huzamos ideig tartó dolog. De nincs benne semmi lehetetlen, s ha világosan felismerjük a változtatás szükségességét, ha keményen elhatározzuk megvalósítását és kitartóan fogunk harcolni e nagy és nehéz cél megvalósításáért, akkor meg is valósítjuk. A „népben”, azaz a munkások és az idegen munkaerőt ki nem zsákmányoló parasztok között rengeteg szervezőtehetség van; a tőke ezrével taposta el, tette tönkre, dobta félre őket, mi viszont még nem tudjuk őket fellelni, felbátorítani, talpra állítani, kiemelni. De megtanuljuk, ha teljes forradalmi lelkesedéssel, amely nélkül győzelmes forradalom nem lehetséges, nekigyürkőzünk, hogy megtanuljuk. A történelemben egyetlenegy mélyenszántó és hatalmas népi mozgalom sem játszódott le szennyes tajték nélkül az új tapasztalatlan bajnokaihoz mindig

törleszkedtek kalandorok és csirkefogók, kérkedők és hangoskodók, mindig volt értelmetlen nyüzsgés, zűrzavar, haszontalan kapkodás, egyes „vezérek” mindig vállalkoztak arra, hogy húsz dologba belekapjanak és egyet se vigyenek véghez. Hadd vonítsanak és ugassanak a burzsoá társadalom mopszlikutyái, Belorusszovtól Martovig, minden felesleges forgács miatt, ami a nagy, régi erdő kivágásánál elhull. Hiszen azért mopszlikutyák, hogy megugassák a proletár elefántot Csak ugassanak Mi megyünk a magunk útján, és igyekszünk a legóvatosabban és legtürelmesebben kipróbálni és felismerni az igazi szervezőket, a józaneszű és gyakorlati érzékű embereket, az olyanokat, akikben a szocializmus iránti hűség egyesül azzal a képességgel, hogy hűhó nélkül (s a zűrzavar és hűhó ellenére) meg tudják szervezni nagyszámú ember kemény és összehangolt együttes munkáját a szovjet szervezet keretein belül. Csakis az ilyeneket kell

tízszeres kipróbálás után, először egészen könnyű, majd egyre nehezebb feladatot bízva rájuk, a népi munka vezetőinek, az igazgatás vezetőinek felelős tisztségeibe előléptetni. Ezt még nem tanultuk meg Megtanuljuk „Összehangolt szervezet” és diktatúra A legutóbbi (moszkvai) Szovjetkongresszus határozata a jelenlegi helyzet legsürgősebb feladatául az „összehangolt szervezet” megteremtését és a fegyelem megszilárdítását tűzi ki. Ilyenfajta határozatokat most mindenki szívesen „megszavaz” és „aláír”; hogy azonban ezeknek a határozatoknak a valóraváltása kényszert követel meg kényszert éppen diktatúra formájában , arra rendszerint nem igen gondolnak. Pedig a legnagyobb ostobaság és a legbalgább utópizmus volna azt feltételezni, hogy az átmenet a kapitalizmusból a szocializmusba lehetséges kényszer és diktatúra nélkül. Marx elmélete már nagyon régen és a leghatározottabban fellépett ez ellen a

kispolgári demokrata és anarchista badarság ellen. És az 1917 1918-as évek Oroszországa annyira szemléltetően, kézzelfoghatóan és meggyőzően igazolja ebben a tekintetben Marx elméletét, hogy csak reménytelenül ostoba, vagy pedig az igazságnak makacsul hátatfordító emberek tévedhetnek még ebben a tekintetben. Vagy Kornyilov diktatúrája (ha Kornyilovot a burzsoá Cavaignac orosz típusának vesszük), vagy a proletariátus diktatúrája más kivezető útról szó sem lehet egy olyan ország számára, amely a leggyötrelmesebb háború okozta szörnyű gazdasági bomlás közepette, rendkívül éles fordulatokkal rendkívül gyors fejlődést tett meg. Minden középmegoldás vagy a nép becsapása a burzsoázia részéről, amely nem mondhatja meg az igazat, nem mondhatja meg, hogy neki Kornyilov kell, vagy pedig a kispolgári demokraták, a Csernovok, Ceretelik és Martovok bárgyúsága, akik a demokrácia egységéről, a demokrácia diktatúrájáról,

általános demokratikus frontról és más ostobaságokról fecsegnek. Akit még az 19171918-as orosz forradalom menete sem tanított meg arra, hogy semmiféle közbenső megoldás sem lehetséges, azon már semmi sem segít. Másrészt nem nehéz meggyőződni arról, hogy a kapitalizmusból a szocializmusba vezető minden átmenetben szükség van diktatúrára, mégpedig két fő okból, illetve két fő irányban. Először, a kapitalizmust nem lehet legyőzni és kiirtani anélkül, hogy kíméletlenül le ne törjük a kizsákmányolók ellenállását, akiket nem lehet egycsapásra megfosztani gazdagságuktól, szervezettség és tudás nyújtotta fölényüktől, és akik következésképpen meglehetősen hosszú időn át elkerülhetetlenül próbálkozni fognak azzal, hogy megdöntsék a szegények gyűlölt hatalmát. Másodszor, minden nagy forradalom, s különösen a szocialista forradalom, még ha nem is folyna külső háború, elképzelhetetlen belső háború, vagyis

polgárháború nélkül, amely még nagyobb rombolást jelent, mint a külső háború, s amely az ingadozás és az egyik oldalról a másik oldalra való átpártolás eseteinek ezreit és millióit jelenti, amely óriási bizonytalanságot, kiegyensúlyozatlanságot, káoszt jelent. És magától értetődik, hogy egy ilyen mélyreható átalakulás idején múlhatatlanul „megmutatkozik” a régi társadalom bomlásának valamennyi, szükségszerűen nagyszámú eleme, amelyek főleg a kispolgársággal vannak kapcsolatban (mert minden háború és minden válság mindenekelőtt ezt a réteget teszi tönkre és pusztítja). A bomlásnak ezek az elemei viszont nem tudnak „megmutatkozni” máskép, mint úgy, hogy nő a bűnözés, a korrupció, a spekuláció és minden effajta ocsmányság. Hogy ezzel elbánjunk, ahhoz idő és vaskéz kell Nem volt a történelem folyamán egyetlenegy olyan nagy forradalom sem, amelyben a nép ne érezte volna meg ezt ösztönszerűen

és ne tanúsított volna üdvös szilárdságot, a helyszínen lőve agyon a tolvajokat. A régi forradalmaknak az volt a bajuk, hogy a tömegek forradalmi lelkesedése, amely fenntartotta bennük a feszültséget és erőt adott nekik a bomlasztó elemek kíméletlen elnyomásához, nem sokáig tartott. Társadalmi, vagyis osztályoka annak, hogy a tömegek forradalmi lelkesedése ilyen mulandó volt, a proletariátus gyengesége volt, mert egyes-egyedül a proletariátus képes (ha eléggé nagyszámú, öntudatos és fegyelmezett) maga köré gyűjteni a dolgozók és kizsákmányoltak többségét (egyszerűbben és népszerűbben szólva: a szegények többségét), és megtartani a hatalmat eléggé hosszú ideig ahhoz, hogy ezalatt teljesen elnyomjon minden kizsákmányolót, minden bomlasztó elemet. Minden forradalomnak ezt a történelmi tapasztalatát, ezt a világtörténelmi gazdasági és politikai tanulságot foglalta össze Marx, amikor megadta a rövid, szabatos,

pontos és világos formulát: a proletariátus diktatúrája. S hogy az orosz forradalom helyesen fogott hozzá ennek a világtörténelmi feladatnak a megvalósításához, azt bebizonyította a szovjet szervezet diadalútja Oroszország valamennyi népe és nemzete között. Mert a Szovjethatalom nem más, mint a proletariátus diktatúrájának, az élenjáró osztály diktatúrájának szervezeti formája, amely osztály egy új demokratizmushoz viszi el, az állam kormányzásában való önálló részvételre mozgósítja a dolgozók és kizsákmányoltak tíz- és tízmillióit, melyek saját tapasztalataik alapján tanulják meg, hogy a proletariátus fegyelmezett és öntudatos élcsapatában legmegbízhatóbb vezérüket lássák. A diktatúra azonban nagy szó. Nagy szavakkal pedig nem szabad dobálózni A diktatúra: vashatalom, forradalmian bátor és gyors hatalom, amely kíméletlenül elnyomja mind a kizsákmányolókat, mind a gonosztevőket. A mi hatalmunk viszont

mértéktelenül enyhe, gyakran jobban hasonlít a kocsonyához, mint a vashoz. Egy percre sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a polgári és kispolgári erők kettős harcot folytatnak a Szovjethatalom ellen: egyrészt kívülről a Szavinkovok, Gocok, Gegecskorik, Kornyilovok módszereivel, összeesküvésekkel és felkelésekkel s ezek mocskos „ideológiai” tükröződéseivel, a kadetok, a jobboldali eszerek és a mensevikek sajtójában megjelenő hazugság- és rágalomáradattal; másrészt pedig belülről azzal, hogy a bomlás minden elemét, minden gyengeséget felhasználnak vesztegetésre, a fegyelmezetlenség, a züllés és a zűrzavar fokozására. Minél közelebb jutunk a burzsoázia teljes katonai elnyomásához, annál veszélyesebbé válik számunkra a kispolgári anarchia ösztönös ereje. S ez ellen az anarchia ellen nem lehet csak propagandával és agitációval, csak a verseny megszervezése útján, csak a szervezők kiválasztása útján

harcolni ezt a harcot kényszerrel is kell folytatni. Amilyen mértékben a hatalom fő feladatává a katonai elnyomás helyett a kormányzás lesz az elnyomás és a kényszer tipikus formája nem a helyszínen való agyonlövés, hanem a bíróság lesz. És ebben a tekintetben a forradalmi tömegek 1917. október 25-e után helyes útra léptek és bebizonyították a forradalom életképességét, amikor megkezdték saját munkás- és parasztbíróságaik megalakítását, még mielőtt a bürokratikus burzsoá bírósági apparátus feloszlatásáról bármiféle rendelet megjelent volna. A mi forradalmi és népbíróságaink azonban mérhetetlenül, hihetetlenül gyengék. Érezhető, hogy még nem szűnt meg véglegesen az a földesúri és burzsoá elnyomás idejéből fennmaradt népfelfogás, amely a bíróságot idegen, kincstári intézménynek tekintette. Nem ment át eléggé a köztudatba, hogy a bíróság olyan szerv, amely éppen a szegénységet vonja be mind

egy szálig az államigazgatásba (mert a bírósági tevékenység az államigazgatás egyik funkciója), hogy a bíróság a proletariátus és a szegényparasztság hatalmi szerve, hogy a bíróság a fegyelemre nevelés eszköze. Nem ment át eléggé a köztudatba az az egyszerű és nyilvánvaló tény, hogy ha Oroszország legfőbb baja az éhínség és a munkanélküliség, akkor ezeket a bajokat nem lehet hajrával legyőzni, hanem csak sokoldalú, mindent felölelő, az egész népre kiterjedő szervezőmunkával és fegyelemmel, azért, hogy több kenyeret termelhessünk az emberek számára és több kenyeret (fűtőanyagot) juttathassunk az iparnak, hogy mindezt idejében rendeltetési helyére szállíthassuk és helyesen szétoszthassuk; hogy ennélfogva az éhínség és munkanélküliség kínjaiban mindenki bűnös, aki bármely gyárban, bármely gazdaságban, bármilyen téren megszegi a munkafegyelmet; hogy ezeket a bűnösöket tudnunk kell megtalálni,

bíróság elé állítani és kíméletlenül megbüntetni. A kispolgári ösztönösség, amely ellen most a legszívósabb harcot kell folytatnunk, éppen abban mutatkozik meg, hogy nemigen látják a népgazdasági és politikai összefüggést egyfelől az éhínség és a munkanélküliség, másfelől a szervezésben és fegyelemben mutatkozó általános ziláltság között; hogy erősek még a gyökerei a kistulajdonosi felfogásnak: minél több az én zsebembe, aztán utánam a vízözön! A vasútnál, mely talán a legszemléltetőbben testesíti meg a nagykapitalizmus által teremtett organizmus gazdasági kapcsolatait, különösen kirívóan mutatkozik meg a kispolgári ösztönös lazaságnak ez a harca a proletár szervezettség ellen. A „vasútigazgatási” elem nagy bőségben ontja a szabotálókat, a megvesztegethetőket; a proletár elem legjava a fegyelemért harcol; de mind az egyik, mind a másik elemen belül természetesen sok az ingadozó, a

„gyenge”, aki nem képes ellenállni a spekuláció, a vesztegetés, a személyes haszon „csábításának”, aminek aztán az egész vasúti apparátus elromlása az ára, holott ennek az apparátusnak helyes munkájától függ az éhínség és a munkanélküliség legyőzése. Jellemző az a harc, amely ezen a talajon a vasutak igazgatásáról kiadott legutóbbi rendelet körül bontakozott ki. Ez a rendelet diktátori teljhatalommal (vagy „korlátlan” teljhatalommal) ruházza fel az egyes vezetőket A kispolgári lazaság tudatos (de nagyrészt valószínűleg öntudatlan) képviselői a testületi elvtől, a demokratizmustól, a Szovjethatalom elveitől való eltérést akartak látni abban, hogy egyes személyeket „korlátlan” (vagyis diktátori) hatalommal ruházunk fel. A baloldali eszerek körében a diktátorságról szóló rendelet ellen itt-ott éppenséggel bujtogató, azaz a rossz ösztönökhöz és a kistulajdonos „harácsolási” törekvéseihez

apelláló agitáció kapott lábra. Valóban óriási jelentőségű kérdés merült fel: először is, az az elvi kérdés, hogy vajon korlátlan diktátori teljhatalommal felruházott egyes személyek kinevezése egyáltalán összeegyeztethető-e a Szovjethatalom alapelveivel; másodszor az, hogy miképpen függ össze ez az eset ez a precedens, ha úgy tetszik a hatalom különleges feladataival a jelenlegi konkrét helyzetben. Mind az egyik, mind a másik kérdésre igen figyelmesen kell kitérni. Hogy egyes személyek diktatúrája a forradalmi mozgalmak történetében nagyon gyakran volt a forradalmi osztályok diktatúrájának kifejezője, hordozója, végrehajtója, erről kétségbevonhatatlan történelmi tapasztalatok tanúskodnak. A polgári demokráciával kétségtelenül összefért az egyes személyek diktatúrája Ezen a ponton azonban a Szovjethatalom burzsoá szidalmazói és kispolgári szekértolóik mindig igen csalafinta módon járnak el: egyrészt, a

Szovjethatalmat egyszerűen valami esztelen, anarchikus, vad dolognak minősítik, gondosan kerülve a mi történelmi párhuzamainkat, és annak elméleti bizonyítékait, hogy a Szovjetek a demokratizmus magasabb formája, sőt még annál is több: a demokratizmus szocialista formájának kezdete; másrészt pedig a polgári demokráciánál magasabbrendű demokratizmust követelnek tőlünk, és azt mondják: a ti bolsevik (vagyis nem burzsoá, hanem szocialista) szovjet demokratizmusotokkal a személyi diktatúra teljesen összeegyeztethetetlen. Csapnivalóan rossz okoskodás! Ha nem vagyunk anarchisták, akkor el kell ismernünk, hogy az állam, vagyis a kényszer szükséges a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenethez. A kényszer formáját az adott forradalmi osztály fejlettségi foka, aztán olyan sajátos körülmények, mint például a hosszú és reakciós háború öröksége, továbbá a burzsoázia és a kispolgárság ellenállásának formái határozzák

meg. Ezért egyáltalán semmi elvi ellentmondás nincs a szovjet (azaz szocialista) demokratizmus és egyes személyek diktátori hatalmának alkalmazása között. A proletárdiktatúra abban különbözik a burzsoá diktatúrától, hogy az előbbi a kizsákmányolt többség érdekében a kizsákmányoló kisebbség ellen irányítja csapásait, továbbá abban, hogy a proletárdiktatúrát az egyes személyeken keresztül is nemcsak a dolgozó és kizsákmányolt tömegek gyakorolják, hanem szervezetek is, amelyek úgy vannak felépítve, hogy éppen ezeket a tömegeket ébresszék és mozgósítsák történelmi alkotó tevékenységre (a szovjet szervezetek az ilyenfajta szervezetek közé tartoznak). Ami a második kérdést illeti, azt, hogy milyen jelentősége van az egyszemélyi diktátori hatalomnak az adott helyzet különleges feladatai szempontjából, meg kell mondani, hogy minden gépi nagyipar vagyis a szocializmusnak éppen anyagi, termelési forrása és alapja

megköveteli a feltétlen és legszigorúbb akarategységet, amely az emberek százainak, ezreinek és tízezreinek együttes munkáját irányítja. Ennek a szükségessége technikailag is, gazdaságilag is, történetileg is nyilvánvaló, és mindazok, akik a szocializmuson gondolkoztak, mindig elismerték, hogy ez előfeltétele a szocializmusnak. De hogyan lehet biztosítani a legszigorúbb akarategységet? Úgy, hogy az ezrek akaratát egy ember akaratának rendeljük alá. Ez az alárendeltség, ha a közös munkában részt vevők ideálisan öntudatosak és fegyelmezettek, inkább a karmester lágy vezénylésére emlékeztethet. Ha nincs meg az ideális fegyelmezettség és öntudatosság felveheti a diktátorság éles formáit. De így vagy úgy, a gépi nagyipar mintájára szervezett munka folyamatainak sikere érdekében elengedhetetlenül szükséges, hogy ellentmondás nélkül engedelmeskedjünk egy egységes akaratnak. A vasutak számára ez kétszeresen,

háromszorosan is szükséges És ez az átmenet az egyik politikai feladatról a másikra, amely külsőleg egyáltalán nem hasonlít az elsőre, ez az átmenet a jelenlegi helyzet sajátszerűsége. A forradalom csak az imént zúzta szét a legrégibb, legerősebb, legsúlyosabb béklyókat, melyek viselésére a deresfegyelem kényszerítette a tömegeket. Ez volt tegnap Ma pedig ugyanaz a forradalom, éppen saját fejlesztése és megszilárdítása érdekében, éppen a szocializmus érdekében megköveteli, hogy a tömegek ellentmondás nélkül engedelmeskedjenek a munkafolyamatot vezetők egyetlen akaratának. Érthető, hogy ez az átmenet nem valósítható meg egycsapásra. Érthető, hogy csakis a legnagyobb lökések, megrázkódtatások, a régihez való vissza-visszatérés, a népet az új világ felé vezető proletár élcsapat energiájának óriási megfeszítése árán valósítható meg. Ezen nem gondolkoznak azok, akikre ráragad a „Novaja Zsizny” vagy a

„Vperjod”, a „Gyelo Naroda” vagy a „Nas Vek” nyárspolgári hisztériája. Nézzék meg a dolgozó és kizsákmányolt tömeg átlagos, egyszerű tagjának lelkületét és hasonlítsák össze ezt a lelkületet társadalmi életének objektív, anyagi feltételeivel. Az Októberi Forradalom előtt ez az egyszerű ember olyasmit a valóságban nem látott, hogy a vagyonos, kizsákmányoló osztályok ténylegesen hoztak volna valamiféle valóban komoly áldozatot, hogy bármiről lemondtak volna az ő javára. Olyat még nem látott, hogy megadták volna neki a sokat ígért földet és szabadságot, hogy békét teremtettek volna, hogy lemondtak volna a „nagyhatalmi” érdekekről és a titkos nagyhatalmi szerződésekről, hogy lemondtak volna a tőkéről és a profitról. Csak 1917. október 25-e után látta ezt meg, amikor ő maga vette el mindezt erőszakkal, s amikor ugyancsak erőszakkal kellett megvédenie azt, amit elvett a Kerenszkijéktől, Gocoktól,

Gegecskoriktól, Dutovoktól és Kornyilovoktól. Érthető, hogy bizonyos ideig minden figyelme, minden gondolata, minden lelkiereje csak arra irányult, hogy fellélegezzen, talpraálljon, kibontakozzék, megszerezze magának az élet legközelebbi javait, amelyeket megszerezhet, és amelyeket a megdöntött kizsákmányolók nem adtak meg neki. Érthető, hogy bizonyos idő kell ahhoz, hogy a tömeg egyszerű tagja ne csak meglássa, ne csak meggyőződjék róla, de meg is érezze, hogy nem lehet a dolgokat csak úgy egyszerűen „fogni-vinni”, eltulajdonítani, elemelni, hogy ez a gazdasági bomlás fokozódására, pusztulásra, a Kornyilovok visszatérésére vezet. A megfelelő fordulat az egyszerű dolgozó tömegek életfeltételeiben (s következésképpen lelkületében is) éppen csak kezdődőben van. S nekünk, a kommunisták (bolsevikok) pártjának, amely a kizsákmányoltak szabadságtörekvésének tudatos kifejezője, az a feladatunk, hogy ezt a fordulatot

felismerjük, megértsük szükségességét, élére álljunk a kimerült és a kivezető utat fáradtan kereső tömegeknek, rávezessük a tömegeket a helyes útra, a munkafegyelem útjára, arra, hogy a munkafeltételek kérdéséről való gyűlésezés feladatát összhangba hozzák azzal a feladattal, hogy a munka közben feltétlenül engedelmeskedjenek a szovjet vezető, a diktátor akaratának. A burzsoák, a mensevikek, a „Novaja Zsizny” hívei, akik csak a káoszt, a kapkodást, a kistulajdonosi önzés kirobbanásait látják, nevetnek a „gyűlésezésen”, még gyakrabban pedig dühösen sziszegnek miatta. De gyűlésezés nélkül az elnyomottak tömege sohasem tudna áttérni arról a fegyelemről, amelyet a kizsákmányolók kényszerítettek rá, a tudatos és önkéntes fegyelemre. A gyűlésezés a dolgozók igazi demokráciája, kiegyenesedése, új életre ébredése, a dolgozók első lépése azon a talajon, amelyet ők maguk tisztítottak meg a

férgektől (a kizsákmányolóktól, az imperialistáktól, a földesuraktól és a kapitalistáktól), és amelyet maguk akarnak a maguk módján, a maguk számára elrendezni, mégpedig saját hatalmuk, a szovjet hatalom, nem pedig az idegen, az úri, a burzsoá hatalom elvei alapján s ezt éppen a gyűléseken tanulják. Éppen a dolgozóknak a kizsákmányolókon aratott októberi győzelme kellett ahhoz, egy egész történelmi szakasz folyamán kellett előbb a dolgozóknak maguknak megtárgyalniok az új életfeltételeket és az új feladatokat, hogy lehetővé váljon a biztos áttérés a munkafegyelem magasabb formáira, annak az eszmének tudatos elsajátítására, hogy szükség van a proletariátus diktatúrájára, arra, hogy munka közben a Szovjethatalom képviselőinek egyszemélyi rendelkezéseit ellentmondás nélkül teljesítsék. Ez az áttérés most kezdődött meg. Sikeresen megoldottuk a forradalom első feladatát, láttuk, hogy a dolgozó tömegek

hogyan teremtették meg önmagukban e siker fő feltételét: a kizsákmányolók elleni erőfeszítések egyesítését a kizsákmányolók megdöntése céljából. Az olyan szakaszoknak, mint 1905 októbere, 1917 februárja és októbere, világtörténelmi jelentőségük van. Sikeresen megoldottuk a forradalom második feladatát: felébresztettük és talpraállítottuk a társadalomnak éppen azokat az „alsó rétegeit”, amelyeket a kizsákmányolók a mélybe taszítottak, s amelyek csak 1917. október 25-e után kaptak teljes szabadságot arra, hogy megdöntsék a kizsákmányolókat, körülnézzenek és a maguk módján berendezkedjenek. Éppen a legelnyomottabb és legelesettebb, legkevésbé felkészült dolgozó tömegek gyűlésezése, átállása a bolsevikok oldalára, e tömegek szovjet szervezeteinek megteremtése országszerte ez a forradalom második nagy szakasza. Kezdődik a harmadik szakasz. Meg kell szilárdítani azt, amit magunk vívtunk ki, amit

elrendeltünk, amit törvénybe iktattunk, megtárgyaltunk, tervbe vettünk mindezt meg kell szilárdítani a mindennapi munkafegyelem szilárd formáiban. Ez a legnehezebb, de egyszersmind a leghálásabb feladat, mert csak e feladat megoldásával teremthetjük meg a szocialista rendet. Meg kell tanulnunk, hogy a dolgozó tömegek e viharos, tavaszi áradásként hömpölygő, medréből kicsapó gyűlés-demokráciáját egyesítsük a munka közben tanúsított vasfegyelemmel, azzal, hogy munka közben ellentmondás nélkül engedelmeskedünk egy személy, a szovjet vezető akaratának. Ezt még nem tanultuk meg. Meg fogjuk tanulni. A burzsoá kizsákmányolás restaurációjával tegnap a Kornyilovok, Gocok, Dutovok, Gegecskorik, Bogajevszkijek fenyegettek bennünket, őket legyőztük. Ez a restauráció, ugyanez a restauráció fenyeget ma bennünket más formában: az ösztönös kispolgári fegyelmezetlenség és anarchizmus, a kistulajdonosi „mi közöm hozzá”

formájában, ennek az ösztönösségnek a proletár fegyelmezettség ellen irányuló mindennapi, apró, de nagyszámú támadásai és rohamai formájában. Ezt az ösztönös kispolgári anarchiát le kell győznünk, és le is fogjuk győzni. A szovjet szervezet fejlesztése A szovjet demokratizmus vagyis konkrét, mostani alkalmazásában a proletár demokratizmus szocialista jellege először is abban áll, hogy a választók a dolgozó és kizsákmányolt tömegek, a burzsoázia pedig ki van rekesztve a választásokból; másodszor, hogy a választásoknak mindenféle bürokratikus formasága és korlátozása elesik, a tömegek maguk határozzák meg a választások rendjét és időpontját, ugyanakkor pedig teljesen szabadon visszahívhatják a megválasztottakat; harmadszor abban, hogy megalakul a dolgozók élcsapatának, a nagyipari proletariátusnak, legjobb tömegszervezete, amely lehetővé teszi a nagyipari proletariátus számára a kizsákmányoltak legszélesebb

tömegeinek vezetését, az önálló politikai életbe való bevonásukat, a saját tapasztalataikra támaszkodó politikai nevelésüket, hogy ilyenformán első ízben történik lépés abban az irányban, hogy a lakosság valóban mind egy szálig megtanuljon kormányozni és hozzáfogjon a kormányzáshoz. Ezek ennek az Oroszországban alkalmazott demokratizmusnak fő megkülönböztető ismérvei, amely a demokratizmus magasabb típusa, szakítás a demokratizmus polgári eltorzításával, átmenet a szocialista demokratizmusra és azokra a feltételekre, amelyek között lehetővé válik, hogy az állam kezdjen elhalni. Magától értetődik, hogy az ösztönös kispolgári szervezetlenség (amely kisebb vagy nagyobb mértékben elkerülhetetlenül megmutatkozik minden proletárforradalomban, a mi forradalmunkban pedig, az ország kispolgári jellege, elmaradottsága és a reakciós háborúnak a következményei miatt különösen erőteljesen mutatkozik meg)

szükségszerűen rányomja bélyegét a Szovjetekre is. Fáradhatatlanul dolgoznunk kell a Szovjetek és a Szovjethatalom szervezetének fejlesztésén. Van egy olyan kispolgári törekvés, amely a Szovjetek tagjait „parlamenti képviselőkké”, vagy, másfelől, bürokratákká akarja átváltoztatni. Ez ellen úgy kell harcolni, hogy a Szovjetek minden tagját bevonjuk a kormányzás gyakorlati munkájába. A Szovjetek osztályai sokhelyütt olyan szervekké változnak, amelyek fokozatosan összeolvadnak a biztosságokkal. Az a célunk, hogy a szegénységet mind egy szálig bevonjuk a kormányzás gyakorlati munkájába, s minden lépést, ami ennek megvalósítása irányában történik minél változatosabbak ezek a lépések, annál jobb , gondosan fel kell jegyeznünk, tanulmányoznunk kell, rendszerbe kell foglalnunk, szélesebbkörű kísérletek útján ki kell próbálnunk és törvényerőre kell emelnünk. Célunk, hogy minden dolgozó a nyolcórás termelő munka

„feladatának” elvégzése után fizetés nélkül végezzen állami feladatokat: az áttérés erre különösen nehéz, de csakis ez az áttérés a szocializmus végleges megszilárdulásának záloga. A változás újdonsága és nehéz volta természetesen rengeteg olyan lépésre vezet, amelyet úgyszólván tapogatózva teszünk meg, bőven okoz hibákat, ingadozásokat enélkül semmiféle gyors előrehaladás sem lehetséges. A jelenlegi helyzet egész eredetisége sok olyan embernek a szempontjából, aki azt akarja, hogy szocialistának tartsák, abban áll, hogy az emberek megszokták, hogy a kapitalizmust elvontan szembeállítsák a szocializmussal és a kettő közé mély értelműen odategyék ezt a szót: „ugrás” (némelyek, emlékezve az Engelsnél olvasottak töredékeire, még mélyértelműbben hozzátették: „ugrás a szükségszerűség birodalmából a szabadság birodalmába”). Azt azonban, hogy a szocializmus tanítómesterei a

világtörténelmi átalakulások értelmében vett fordulatot nevezték „ugrásnak” és hogy az ilyenfajta ugrások tíz évre vagy még hosszabb időre is kiterjedő időszakokat ölelnek fel ezt nemigen tudja átgondolni azoknak az úgynevezett szocialistáknak a többsége, akik „könyvből ismerik” a szocializmust, de a dolog lényegébe sohasem hatoltak be komolyan. Természetes, hogy a hírhedt „értelmiség” ilyen időkben rendkívül sok siratóasszonyt produkál: az egyik az Alkotmányozó Gyűlést siratja, a másik a polgári fegyelmet, a harmadik a kapitalista rendet, a negyedik a művelt földesurat, az ötödik az imperialista nagyhatalmi helyzetet és így tovább és így tovább. A nagy ugrások korszakának igazi érdekessége abban áll, hogy a régi rend rengeteg törmeléke, amelyek néha gyorsabban halmozódnak, mint az új rend (nem mindig azonnal látható) csírái, megköveteli tőlünk, hogy a fejlődés vonalából vagy láncolatából ki

tudjuk ragadni a leglényegesebbet. Vannak történelmi pillanatok, amikor a forradalom sikere érdekében a legfontosabb az, hogy minél több törmeléket halmozzunk fel, azaz minél több régi intézményt romboljunk szét; vannak pillanatok, amikor már eleget romboltunk, és a talaj törmelékektől való megtisztításának „prózai” (a kispolgári forradalmár számára „unalmas”) munkája kerül sorra; vannak pillanatok, amikor mindennél fontosabb az, hogy gondosan ápoljuk a törmeléktől még rosszul megtisztított talajon az új életnek az omladékok alól kinövő csíráit. Nem elég forradalmárnak, a szocializmus hívének vagy általában kommunistának lenni. Érteni kell ahhoz, hogy minden egyes pillanatban megtaláljuk azt a bizonyos láncszemet, amelyet minden erőnkből meg kell ragadnunk, hogy az egész láncot kezünkben tarthassuk és jól előkészíthessük az átmenetet a következő láncszemre, márpedig az események történelmi láncolatában

a láncszemek sorrendje, alakja, egybekapcsolódása, egymástól való különbözősége nem olyan egyszerű és nem olyan kezdetleges, mint a közönséges, kovácskészítette láncban. A szovjet szervezet bürokratikus kinövései elleni harcot biztosítja az, hogy a Szovjetek szilárd kapcsolatban vannak a „néppel”, vagyis a dolgozókkal és kizsákmányoltakkal, hogy ez a kapcsolat hajlékony és rugalmas. A polgári parlamenteket a szegénység sohasem tekinti „saját” intézményeinek, még a világ legdemokratikusabb kapitalista köztársaságának parlamentjét sem. A Szovjetek ellenben a munkás- és paraszttömegek „saját” intézményei, nem pedig idegen intézmények. A mai Scheidemann-féle, vagy ami majdnem ugyanaz, Martov-féle „szociáldemokraták” éppúgy undorodnak a Szovjetektől és éppúgy vonzódnak az illedelmes polgári parlamenthez vagy az Alkotmányozó Gyűléshez, mint ahogy Turgenyev 60 évvel ezelőtt vonzódott a mérsékelt

monarchista és nemesi alkotmányhoz, mint ahogy ő undorodott Dobroljubov és Csernisevszkij paraszt demokratizmusától. Éppen az, hogy a Szovjetek közel állnak a dolgozó „néphez”, teremti meg a küldött-visszahívás és az alulról történő ellenőrzés különleges formáit, amelyeket most különösen nagy buzgalommal kell fejlesztenünk. Így például a legteljesebb rokonszenvre és támogatásra méltók a népművelési tanácsok a szovjet választók és küldötteik időszakos értekezletei, amelyek a szovjet hatóságok népművelési tevékenységének megvitatása és ellenőrzése céljából gyűlnek egybe. Mi sem volna ostobább dolog, mint ha a Szovjeteket holmi megcsontosodott és elzárkózott intézményekké akarnók átváltoztatni. Minél határozottabban kell most síkraszállnunk a kíméletlenül keménykezű hatalomért, az egyes személyek diktatúrájáért meghatározott munkafolyamatokra vonatkozóan a merőben végrehajtási jellegű

funkciók meghatározott eseteiben, annál változatosabbaknak kell lenniök az alulról jövő ellenőrzés formáinak és módjainak, hogy teljesen lehetetlenné tegyük a Szovjethatalom eltorzítását, hogy újra meg újra fáradhatatlanul irtsuk a bürokratizmus dudváját. Befejezés Rendkívül súlyos, nehéz és veszélyes nemzetközi helyzet; a lavírozás és visszavonulás szükségessége; a Nyugaton kínosan hosszú ideig érlelődő forradalom új kitöréseire való várakozás időszaka; az országon belül a lassú építés és kíméletlen „felrázás” időszaka, a szigorú proletár fegyelmezettség hosszas és kitartó harca a kispolgári fegyelmezetlenség és anarchia fenyegető áradata ellen ezek röviden a szocialista forradalom mai különleges szakaszának ismertetőjelei. Ez az a láncszem az események történelmi láncolatában, amelyet most teljes erőnkből meg kell ragadnunk, hogy feladatunk magaslatán álljunk, amíg rá nem térünk a

következő láncszemre, amely különös ragyogással, a nemzetközi proletárforradalom győzelmeinek ragyogásával vonz bennünket. Próbálják meg összehasonlítani a „forradalmár” szokásos, közkeletű fogalmával azokat a jelszavakat, amelyek a mostani időszak sajátosságaiból erednek: lavírozni, visszavonulni, várni, lassan építeni, kíméletlenül felrázni, szigorúan fegyelmezni, ostorozni a fegyelmezetlenséget. Csoda-e, ha ennek hallatára egyes „forradalmárokat” nemes felháborodás fog el és „mennydörögni” kezdenek ellenünk, hogy megfeledkezünk az Októberi Forradalom hagyományairól, hogy megalkuszunk a polgári szakemberekkel, kompromisszumokat kötünk a burzsoáziával, hogy kispolgárok, reformisták vagyunk stb. stb? Ezeknek a gyász-forradalmároknak az a bajuk, hogy közülük még azok sem, akiket a világ legjobb szándékai vezérelnek, és akik feltétlenül hűek a szocializmus ügyéhez még ezek sem értik meg azt a

különleges és különösen „kellemetlen” állapotot, amelyen elkerülhetetlenül keresztül kellett mennie egy elmaradott, a reakciós és szerencsétlen háború által elgyötört országnak, amely jóval előbb kezdte meg a szocialista forradalmat, mint a haladottabb országok; a nehéz átmenet nehéz pillanataiban nincs meg bennük a kellő kitartás. Természetes, hogy a „baloldali eszerek” pártja alkotja pártunkkal szemben az ilyenfajta „hivatalos” ellenzéket. Személyi kivételek a csoport- és osztálytípusok alól természetesen vannak és mindig lesznek. De a társadalmi típusok megmaradnak. Olyan országban, ahol a kistulajdonos lakosság óriási többségben van a tiszta proletár lakossággal szemben, elkerülhetetlenül megnyilvánul olykor rendkívül élesen fog megnyilvánulni a proletárforradalmár és a kispolgári forradalmár közötti különbség. A kispolgári forradalmár az események minden fordulatánál ingadozik, tántorog, 1917

márciusában elszánt forradalmár, májusban a „koalíciót” magasztalja, júliusban gyűlöli a bolsevikokat (vagy siránkozik „kalandorságuk” miatt), október végén félénken távol tartja magát tőlük, decemberben támogatja őket, végül 1918 márciusában és áprilisában az ilyen típusok többnyire megvetően fintorgatják az orrukat és így beszélnek: „Én nem tartozom azok közé, akik dicshimnuszt zengenek a «szerves» munkának, a gyakorlatiasságnak és a lépésről lépésre való haladásnak.” Az ilyen típusok társadalmi forrása a kistulajdonos, akit megvadítottak a háború rémségei, a hirtelen tönkremenés, az éhínség és a bomlás hallatlan gyötrelmei, aki hisztérikusan kapkod ide-oda, keresi a kivezető utat és a menekülést, és ingadozva hol bízik a proletariátusban és támogatja, hol pedig elfogja a kétségbeesés. Világosan meg kell érteni és jól meg kell jegyeznünk, hogy ilyen társadalmi alapra semmilyen

szocializmust nem lehet felépíteni. A dolgozó és kizsákmányolt tömegeket csak olyan osztály tudja vezetni, amely ingadozás nélkül halad a maga útján, amely nem csügged és nem esik kétségbe a legnehezebb, legsúlyosabb és legveszélyesebb átmenetek idején sem. Hisztérikus rohamokra nincs szükségünk Nekünk a proletariátus vas zászlóaljainak egyenletes menetelésére van szükségünk. A megírás ideje: 1918 márciusáprilis. Megjelent: „Pravda” 83. és „Izvesztyija VCIK” 85. sz 1918 április 28 Lenin Művei. 27 köt 229273 old (idézet: - Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből) 1918. május 24 Az éhínségről - írta: V. I Lenin (Levél a petrográdi munkásokhoz) Elvtársak! A napokban nálam járt küldöttjük, pártunk tagja, a Putyilov-gyár egyik munkása. Ez az elvtárs részletesen ismertette velem a petrográdi éhínség rendkívül nyomasztó képét. Mindnyájan tudjuk, hogy a közellátás ügye számos ipari

kormányzóságban ugyanilyen válságos, az éhség ugyanilyen kínzón kopogtat a munkások és általában a szegények ajtaján. Ugyanakkor látjuk, hogy vadul tombol a gabonával és egyéb élelmiszerekkel űzött spekuláció. Az éhínségnek nem az az oka, hogy Oroszországban nincs gabona, hanem az, hogy a legfontosabb és legdöntőbb kérdésben, a gabonakérdésben a burzsoázia és a gazdagok döntő, elkeseredett rohamot indítanak a dolgozók uralma, a munkások állama, a Szovjethatalom ellen. A burzsoázia és a gazdagok mind, beleértve a falusi gazdagokat, a kulákokat is, kijátsszák a gabonamonopóliumot, dezorganizálják az állami kenyérelosztást, amely az egész lakosság és elsősorban a munkások, a dolgozók, a szükséget szenvedők hasznát és érdekeit tartja szem előtt. A burzsoázia kijátssza a szabott árakat, spekulál a gabonával, száz, kétszáz rubelt és még többet is keres egy pud gabonán, rombolja a gabonamonopóliumot és a

szervezett kenyérelosztást, rombolja vesztegetéssel, emberek megvásárlásával, mindannak alávaló támogatásával, ami veszélyezteti a munkások hatalmát, amely a szocializmus első, alapvető, legfőbb elvének megvalósítására törekszik: „aki nem dolgozik, ne is egyék”. „Aki nem dolgozik, ne is egyék” ezt megérti minden dolgozó. Ezzel egyetért minden munkás, minden szegényparaszt, sőt minden középparaszt is, mindenki, aki életében valaha is szükséget látott, mindenki, aki valaha is saját keresetéből élt. Oroszország lakosságának kilenctized része egyetért ezzel az igazsággal Ez az egyszerű, lehető legegyszerűbb és legnyilvánvalóbb igazság a szocializmus alapja, a szocializmus kiapadhatatlan erőforrása, végső győzelmének elpusztíthatatlan záloga. A lényeg azonban az, hogy más ezt az igazságot aláírni, fogadkozni, hogy egyetértünk vele, szavakban elismerni, és megint más: érteni a megvalósításához. Amikor

százezreket és milliókat gyötör az éhség (Petrográdban, a nemföldművelő kormányzóságokban, Moszkvában) egy olyan országban, ahol a gazdagok, a kulákok és a spekulánsok millió meg millió pud számra rejtegetik a gabonát egy olyan országban, amely Szocialista Szovjet Köztársaságnak nevezi magát akkor bizony minden öntudatos munkásnak és parasztnak van min komolyan és alaposan elgondolkoznia. „Aki nem dolgozik, ne is egyék” hogyan szerezzünk érvényt ennek az elvnek? A napnál is világosabb, hogy ennek az elvnek a megvalósításához először is állami gabonamonopólium szükséges, vagyis a gabonával való mindenféle magánkereskedelemnek feltétlen betiltása, az egész gabonafelesleg kötelező beszolgáltatása az államnak szabott áron, feltétlen betiltása annak, hogy bárki is gabonafelesleget tartson vissza vagy rejtegessen. Másodszor, minden gabonafelesleg legszigorúbb nyilvántartása és a gabona kifogástalanul megszervezett

szállítása a gabonában bővelkedő helyekről a gabonahiányban szenvedő vidékekre, hogy ott tartalékokat halmozzanak fel fogyasztás, feldolgozás és vetés céljaira. Harmadszor, szükséges ehhez a gabona helyes, igazságos, a gazdagoknak semmiféle kiváltságot vagy előnyt nem nyújtó elosztása az állam valamennyi polgára között, a munkásállam, a proletárállam ellenőrzésével. Elég csak egy cseppet gondolkoznunk az éhínség legyőzésének eme előfeltételein, s máris megértjük, milyen végtelenül bárgyúak az anarchizmus hitvány szalmacséplői, akik tagadják, hogy a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenethez, a dolgozóknak mindennemű elnyomás és mindenféle kizsákmányolás alól való felszabadításához szükség van államhatalomra (mégpedig olyan államhatalomra, amely könyörtelenül szigorú a burzsoáziával szemben és könyörtelenül kemény a hatalom züllesztőivel szemben). Éppen most, amikor forradalmunk egészen

közvetlenül, konkrétan, gyakorlatilag elérkezett és ebben van felmérhetetlen érdeme a szocializmus megvalósításának feladatához, éppen most és éppen a legfontosabb kérdésben a gabonakérdésben látható a napnál is világosabban, hogy mennyire szükséges a forradalmi vashatalom, a proletariátus diktatúrája, mennyire szükséges az élelmiszerek begyűjtésének, szállításának és országos méretekben való tömeges elosztásának megszervezése, számbavéve tíz- meg százmillió ember szükségleteit, figyelembevéve a termelés feltételeit és eredményeit egy évre és sok évre előre (mert vannak rossz termésű évek, előfordulhat, hogy a gabonatermelés növelése érdekében szükség lesz hosszú évek munkáját igénybevevő talajjavítási munkálatokra stb.) Romanov meg Kerenszkij olyan országot hagyott örökségbe a munkásosztálynak, amelyet bűnös és rendkívül súlyos rablóháborújuk a végsőkig tönkretett, olyan országot,

amelyet teljesen kifosztottak az orosz és a külföldi imperialisták. Kenyér csak úgy jut mindenkinek, ha a legszigorúbban számbaveszünk minden pudot, ha feltétlenül egyenlően osztunk el minden fontot. A gépek kenyerének, vagyis a fűtőanyagnak szintén nagy szűkében vagyunk: leállnak a vasutak és a gyárak, a munkanélküliség és az éhínség pusztulásba dönti az egész népet, ha nem feszítjük meg minden erőnket, hogy kíméletlenül szigorú takarékosságot valósítsunk meg a fogyasztás terén, és hogy helyesen szervezzük meg az elosztást. Katasztrófa előtt állunk, a katasztrófa már az ajtón kopogtat. A mérhetetlenül súlyos május után jön a még sokkal súlyosabb június, július és augusztus A törvény szerint nálunk állami gabonamonopólium van, a valóságban azonban a burzsoázia ezt léptennyomon kijátssza. A falusi gazdag, a népnyúzó kulák, aki évtizedeken át fosztogatta az egész környéket, szívesen szedi meg magát a

spekuláción, a fekete pálinkafőzésen hiszen a zsebének ez olyan előnyös, az éhínségért pedig a Szovjethatalomra hárítja a felelősséget. Ugyanígy cselekszenek a kulákok politikai prókátorai is: a kadetok, a jobboldali eszerek és a mensevikek, akik nyíltan és titokban a gabonamonopólium és a Szovjethatalom ellen „dolgoznak”. A jellemtelenek, vagyis a baloldali eszerek pártja ebben is jellemtelen: felül a burzsoázia önzésből fakadó ordítozásainak és jajveszékelésének, acsarkodik a gabonamonopólium ellen, „tiltakozik” a közellátási diktatúra ellen, hagyja magát megrémíteni a burzsoáziától, fél a kulák elleni harctól és hisztérikusan kapkod ide-oda, közben meg azt tanácsolja, hogy emeljük fel a szabott árakat, engedjük érvényesülni a magánkereskedelmet, és más effajta javaslatokkal áll elő. A jellemteleneknek ez a pártja a politikában olyasvalamit tükröz vissza, ami az életben játszódik le, amikor a kulák a

Szovjetek ellen uszítja a falusi szegényeket, megvesztegeti őket, odaad mondjuk valamelyik szegényparasztnak egy-egy pudocska gabonát nem hat, hanem három rubelért, hogy ez az elcsábított szegényparaszt maga is „belekóstoljon” a spekulációba, maga is „keressen” ennek a púdnak 150 rubeles spekulációs áron való eladásával és maga is beálljon majd a gabona-magánkereskedelmet eltiltó Szovjetek ellen ordítozok sorába. Aki képes gondolkozni, aki csak egy cseppet is akar gondolkozni, az tisztában van vele, hogy milyen vonalon folyik a harc: Vagy győznek az öntudatos, élenjáró munkások maguk köré tömörítik a szegények tömegeit, kemény rendet, kíméletlenül szigorú hatalmat, igazi proletárdiktatúrát teremtenek, engedelmességre kényszerítik a kulákot, megteremtik a gabona és a fűtőanyag helyes elosztását országos méretekben; vagy pedig a burzsoázia a kulákok segítségével, a jellemtelen és zavarosfejű emberek (az

anarchisták és a baloldali eszerek) közvetett támogatásával megdönti a Szovjethatalmat és hatalomra juttat majd egy orosznémet, vagy orosz-japán Kornyilovot, aki aztán 16 órás munkanapot, heti nyolcadfont kenyeret, tömeges munkásmészárlást, kínzókamrákat hoz a népnek, akárcsak Finnországban vagy Ukrajnában. Vagy vagy. Középút nincs. Az ország helyzete a végsőkig kiéleződött. Aki behatóan megvizsgálja a politikai életet, annak látnia kell, hogyan alkudoznak a kadetok a jobboldali eszerekkel és a mensevikekkel arról, hogy vajon az orosz-német vagy az orosz-japán Kornyilov „kellemesebbe”, a koronás vagy a köztársasági Kornyilov fogja-e jobban és megbízhatóbban eltiporni a forradalmat. Ideje, hogy minden öntudatos, minden élenjáró munkás egy véleményre jusson. Itt az ideje, hogy felocsúdjanak és megértsék, hogy minden elvesztett pillanat pusztulással fenyegeti az országot, pusztulással fenyegeti a forradalmat.

Félrendszabályok itt nem segítenek. Panaszkodással nem megyünk semmire Ha azzal próbálkoznak, hogy kiki „kicsinyben” szerezzen gabonát vagy fűtőanyagot „magának”, vagyis „saját” üzemének, „saját” vállalatának, csak a szervezetlenséget fokozzák, csak megkönnyítik a spekulánsok önző, piszkos és sötét üzelmeit. És ezért fordulok önökhöz ezzel a levéllel, elvtársak, petrográdi munkások. Petrográd nem Oroszország A petrográdi munkásság csak kis része Oroszország munkásságának. De a petrográdi munkások Oroszország munkásosztályának és általában valamennyi dolgozójának egyik legkiválóbb, legfejlettebb, legöntudatosabb, legforradalmibb, legállhatatosabb, üres frázisokra, jellemtelen kétségbeesésre legkevésbé kapható, a burzsoázia rémítgetéseivel legkevésbé befolyásolható osztaga. Márpedig a népek életének válságos pillanataiban nem egy eset volt rá, hogy az élenjáró osztályok

kisszámú élcsapatai is magukkal ragadtak mindenkit, fellobbantották a tömegekben a forradalmi lelkesedés lángját, hatalmas történelmi hőstetteket hajtottak végre. Negyvenezren voltunk a Putyilov-gyárban mondotta nekem a petrográdi munkások küldötte , de legnagyobb részük „ideiglenes” munkás volt, nem proletárok, megbízhatatlan, ingatag emberek. Most tizenötezer maradt, de ezek kipróbált és harcedzett proletárok. Nos hát, a forradalom egy ilyen élcsapatának kell Petrográdban és az egész országban kiadnia a harci jelszót, tömegesen felkelnie, megértenie, hogy az ő kezében van az ország sorsa, hogy nem kisebb hősiességet várnak tőle, mint 1905 januárjában és októberében, 1917 februárjában és októberében, hogy nagy „kereszteshadjáratot” kell szervezni a gabonaspekulánsok, a kulákok, a népnyúzók, a bomlasztó, korrupt elemek ellen, nagy „kereszteshadjáratot” azok ellen, akik az emberek kenyerének és a gépek

kenyerének begyűjtését, szállítását és elosztását szabályozó legszigorúbb állami rendet megszegik. Csak az élenjáró munkások tömeges megmozdulása mentheti meg az országot és a forradalmat. Élenjáró, harcban megedzett proletárok tízezreire van szükség, akik annyira öntudatosak, hogy az ország minden zugában meg tudják magyarázni a dolgot a szegények millióinak és élére tudnak állni ezeknek a millióknak; akik annyira sziklaszilárdak, hogy irgalmatlanul eltaszítanak maguktól és agyonlőnek mindenkit, aki ilyesmi is előfordul a spekuláció csalétkeitől „elcsábíttatja” magát és a nép ügyének harcosából fosztogatóvá válik; akik annyira kemények és olyan odaadóan szolgálják a forradalmat, hogy szervezetten el tudják viselni annak a hadjáratnak minden terhét, amelyet az ország minden zugában a rend megteremtése, a Szovjethatalom helyi szerveinek megszilárdítása, minden pud gabonának, minden pud fűtőanyagnak a

helyszínen való ellenőrzése céljából indítanak. Ezt nehezebb megtenni, mint néhány napig hősiességet tanúsítani, amikor még csak el sem kellett hagyni a megszokott helyet, amikor egyáltalán nem kellett hosszú útra kelni, hanem elég volt egy hirtelen fellángolás felkelés az idióta és szörnyeteg Romanov vagy az ostoba és hencegő Kerenszkij ellen. Az egész államra kiterjedő hosszadalmas és szívós szervező munka hősiessége mérhetetlenül nehezebb és éppen azért mérhetetlenül magasabbrendű is, mint a felkelések hősiessége. De a munkáspártoknak és a munkásosztálynak mindig abban volt az erejük, hogy bátran, egyenesen, nyíltan szembenéznek a veszéllyel, nem félnek elismerni a veszélyt, józanul mérlegelik, milyen erők állnak az „ő” táborukban és milyenek az „idegen” táborban, a kizsákmányolók táborában. A forradalom halad előre, fejlődik és növekszik Nőnek az előttünk álló feladatok is Terjed és mélyül

a harc. A gabona és a fűtőanyag helyes elosztása, fokozottabb termelése, legszigorúbb nyilvántartása és ellenőrzése a munkásság részéről és az egész államra kiterjedően, ez a szocializmus igazi és legfőbb előcsarnoka. Ez már nem „általános forradalmi”, hanem éppen kommunista feladat, éppen olyan feladat, amelynek teljesítése során a dolgozóknak és a falusi szegényeknek döntő csatát kell vívniok a kapitalizmus ellen. Érdemes minden erőnket erre a harcra áldoznunk: nagyok a harc nehézségei, de nagy az az ügy is, az elnyomás és kizsákmányolás megszüntetésének ügye, amelyért küzdünk. Amikor a nép éhezik, amikor a munkanélküliség egyre vészjóslóbban tombol, akkor a legnagyobb gonosztevő az, aki egy pud gabonát is elrejt, aki az államot akár csak egy pud fűtőanyaggal is megrövidíti. Ilyen időben és az igazi kommunista társadalomban ez mindig érvényes minden pud gabona és fűtőanyag valóságos szentség,

szentebb azoknál a szentségeknél, amelyekkel a papok tömik tele az ostobák fejét, mennyországot ígérgetve jutalmul a földi rabszolgaságért. És hogy erről az igazi szentségről lehámozhassuk a papi „szentség” minden maradékát, gyakorlatilag kell úrrá lennünk rajta, el kell érnünk valóban helyes elosztását, maradéktalanul, az utolsó szemig össze kell gyűjtenünk az egész gabonafölösleget állami tartalékokba, fel kell kutatnunk az egész országban az elrejtett vagy be nem gyűjtött gabonafeleslegeket, kemény munkáskézzel meg kell tennünk a lehető legnagyobb erőfeszítést annak érdekében, hogy a fűtőanyag termelését fokozzuk, hogy a legnagyobb mértékben takarékoskodjunk vele, hogy szállításában és felhasználásában a legnagyobb rendet tartsuk. Az élenjáró munkásoknak tömeges „kereszteshadjáratot” kell indítaniok a gabona és fűtőanyag termelésének, szállításának minden fontosabb pontjára, a munka

energiájának fokozása, megtízszerezése érdekében, annak érdekében, hogy a Szovjethatalom helyi szerveinek segítséget nyújtsanak a nyilvántartásban és az ellenőrzésben, hogy fegyveresen vessenek véget a spekulációnak, a korrupciónak és a bűnös gondatlanságnak. Ez nem új feladat. Új feladatokat a történelem tulajdonképpen nem is tűz ki, csupán növeli a régi feladatok méreteit és lendületét olyan mértékben, amilyen mértékben növekszik a forradalom lendülete, amilyen mértékben nőnek a forradalom nehézségei, magasztosabbak lesznek világtörténelmi feladatai. Az októberi szovjet forradalom egyik legnagyobb, elpusztíthatatlan műve az, hogy az élenjáró munkás, mint a szegények vezetője, mint a falusi dolgozó tömegek vezére, mint a munka államának építője, „a nép közé ment”. Ezer és ezer legjobb munkását adta oda a falunak Petrográd meg a többi proletárközpont A Kalegyin és Dutov ellen küzdő harcosok

osztagai, a közellátási osztagok nem újság. A feladat csupán abban rejlik, hogy a katasztrófa közelsége, a helyzet súlyossága arra kötelez bennünket, hogy tízszer annyit tegyünk, mint eddig. A munkás azzal, hogy a falusi szegények élenjáró vezetője lett, nem vált szentté. Előre vezette a népet, de meg is fertőzték a kispolgári bomlás betegségei. Minél kevesebb ilyen osztag volt ezekből a legjobban szervezett, legöntudatosabb, legfegyelmezettebb és legállhatatosabb munkásokból, annál gyakrabban fordult elő, hogy ezek az osztagok felbomlottak, annál gyakoribbak voltak az olyan esetek, amikor a múlt kistulajdonosi ösztönei győztek a jövő kommunista-proletár tudatossága felett. A munkásosztály, amikor megkezdi a kommunista forradalmat, nem képes egy csapásra levetni azokat a gyengeségeket és gyarlóságokat, amelyeket örökbe kapott a földesurak és a kapitalisták társadalmától, a kizsákmányolók és a népnyúzók

társadalmától, attól a társadalomtól, amelynek alapja a kevesek piszkos önzése és élősködése és a sokak nyomora. De a munkásosztály le tudja győzni és végeredményben minden bizonnyal múlhatatlanul le is győzi a régi világot, legyőzi annak gyarlóságait és gyengéit, ha mind nagyobb számban, egyre tapasztaltabb, a harc nehézségeiben mindjobban megedződött újabb és újabb munkásosztagok vonulnak oda majd az ellenség ellen. Ez, pontosan ez a helyzet ma Oroszországban. Összefogás nélkül, szervezetlenül nem lehet legyőzni az éhínséget és a munkanélküliséget. Elengedhetetlenül szükséges, hogy az élenjáró munkások tömeges „kereszteshadjáratot” indítsanak roppant országunk minden szegletébe. Az öntudatos és a kommunizmus iránt határtalanul odaadó proletariátusnak tízszer annyi sziklaszilárd osztagára van szükség. Akkor legyőzzük majd az éhínséget és a munkanélküliséget. Akkor előrevisszük majd a

forradalmat a szocializmus igazi előcsarnokába Akkor képesek leszünk majd arra is, hogy győzelmes honvédő háborút viseljünk az imperialista rablók ellen. N. Lenin 1918. V 22 Megjelent: „Pravda” 101. sz 1918. május 24 Lenin Művei. 27 köt 394402 old (idézet: - Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből) 1918. június 2 Az összes kormányzósági és járási szovjetekhez - írta: V. I Lenin Mit kell tenni, ha az ellenség megtámadja az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaságot, amely tanúságot tett szilárd békeakaratáról.(Utasítás az összes helyi Szovjeteknek és az egész lakosságnak.) Ukrajnában nemegyszer előfordult, hogy a parasztok és munkások ellenszegültek a vagyontárgyak elszállításának vagy megsemmisítésének, azt remélvén, hogy megtarthatják maguknak. Keményen megbűnhődtek érte. A betörő hadak mindent elraboltak: a gabonát, az állatállományt, a szenet, fémeket, gépeket, és mindezt

magukkal vitték. Ukrajna példája szörnyű tanulságul szolgálhat egész Oroszország számára Ezért, ha az ellenség megkísérli, hogy támadásba menjen át, a helyi lakosság köteles a szovjetek vezetése alatt a legszigorúbban tartani magát az alábbi parancshoz: Elsősorban a hadianyagot kell elszállítani. Amit nem lehet elszállítani, azt fel kell gyújtani, illetve fel kell robbantani. A gabonát és a lisztet el kell szállítani vagy el kell ásni. Amit nem lehet elásni, azt meg kell semmisíteni A jószágot el kell hajtani. A gépeket egészükben vagy részekre szedve kell elszállítani. Ha nem lehet elszállítani, meg kell semmisíteni Az el nem szállított fémeket el kell ásni. A mozdonyokat és vasúti kocsikat tovább kell irányítani. A síneket fel kell szedni. A hidakat alá kell aknázni és fel kell robbantani. Az ellenség háta mögött az erdőket és a vetést fel kell gyújtani. Minden erőnkkel és minden eszközzel meg kell

nehezíteni az ellenség előnyomulását. Kelepcét kell állítani neki. Lőfegyverrel, vágó és szúró fegyverrel kell ellenállni Biztosítani kell mögöttes területünket. Ezért mind egy szálig ki kell irtani a kémeket, provokátorokat, fehérgárdistákat, ellenforradalmi árulókat, akik közvetlenül vagy közvetve segítik az ellenséget. (1918. június 2) Az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság elnöke J. Szverdlov A Népbiztosok Tanácsa A Népbiztosok Tanácsának elnöke V. Uljanov (Lenin) Megjelent: „Pravda” 54. sz 1942. február 23 (idézet: - Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből) 1918. augusztus Munkások! Elvtársak! Fel a végső, a döntő harcra! - írta: V. I Lenin A Szovjet Köztársaságot ellenség veszi körül De a Szovjet Köztársaság le fogja győzni mind a külső, mind a belső ellenséget. Már látjuk a munkástömegek győzelmet biztosító lendületét Már látjuk, hogy NyugatEurópában egyre

gyakoribbak a forradalmi tűzvész szikrái és robbanásai, és ezért biztosak vagyunk abban, hogy nincs messze a nemzetközi munkásforradalom győzelme. Az Oroszországi Szovjet Szocialista Köztársaság külső ellensége jelenleg az angol-francia és a japánamerikai imperializmus. Ez az ellenség most Oroszországra támad, fosztogatja földjeinket, megszállta Arhangelszket, és Vlagyivosztoktól (ha hinni lehet a francia újságoknak) Nyikolszk-Usszurijszkijig nyomult előre. Ez az ellenség megvásárolta a csehszlovák hadtest tábornokait és tisztjeit Ez az ellenség éppoly bestiális, rabló módon támad a békés Oroszországra, mint a németek támadtak rá februárban, csupán az a különbség, hogy az angoloknak és japánoknak nemcsak orosz területek elfoglalására és kirablására van szükségük, hanem a Szovjethatalom megdöntésére is, hogy „helyreállítsák a frontot”, vagyis hogy újból bevonják Oroszországot Anglia és Németország

imperialista (egyszerűbben: rabló) háborújába. Az angol-japán tőkések vissza akarják állítani a földbirtokosok és tőkések hatalmát Oroszországban, hogy a háborúban összeharácsolt zsákmányon közösen osztozkodjanak, hogy az orosz munkásokat és parasztokat alávessék az angol-francia tőkének, hogy kisajtolják belőlük a sokmilliárdos kölcsönök kamatait, hogy eloltsák a szocialista forradalom tüzét, amely nálunk lobbant fel, és egyre inkább azzal fenyeget, hogy átcsap az egész világra. Az angol-japán imperializmus fenevadjainak nincs elég erejük ahhoz, hogy Oroszországot elfoglalják és leigázzák. Ennyi ereje még a velünk szomszédos Németországnak sincs, amint azt Ukrajnában szerzett „tapasztalatai” bebizonyították. Az angolok és a japánok arra számítottak, hogy rajtaütésszerűén megszállnak bennünket. Ez nem sikerült nekik Petrográd munkásai, utánuk Moszkva munkásai, Moszkva után pedig az egész központi ipari

terület munkásai mind egységesebben, mind állhatatosabban, mind nagyobb tömegekben, mind nagyobb odaadással sorakoznak fel. Ez a mi győzelmünk záloga Az angol-japán kapitalista rablók, akik haddal vonulnak a békés Oroszország ellen, még mindig számítanak a Szovjethatalom belső ellenségével való szövetségükre. Mi jól tudjuk, ki ez a belső ellenség A tőkések, a földbirtokosok, a kulákok és csemetéik, akik gyűlölik a munkások és a dolgozó parasztok hatalmát, azokét a parasztokét, akik nem szívják falubelieiknek a vérét. Kulákfelkelések hulláma borítja el Oroszországot. A kulák veszettül gyűlöli a Szovjethatalmat és kész arra, hogy a munkások százezreit megfojtsa, legyilkolja. Ha a kulákoknak sikerülne győzniök, tudjuk jól, hogy százmeg százezer munkást gyilkolnának le könyörtelenül, a tőkésekkel és a földbirtokosokkal szövetségben, visszaállítanák a munkások számára a fegyházi viszonyokat,

megszüntetnék a nyolcórás munkanapot, újra a tőkések jármába hajtanák a gyárakat. Így volt ez minden eddigi európai forradalomban, mikor a kulákoknak, a munkások gyöngesége folytán, sikerült a köztársaságtól újra visszafordulniok a monarchiához, a dolgozók hatalma helyett visszahozták a kizsákmányolók, gazdagok, naplopók teljhatalmát. Ez történt nálunk szemünk láttára Lettországban, Finnországban, Ukrajnában, Grúziában. A kapzsi, telibendőjű, vadállati kulákbanda mindenütt egyesült a földbirtokosokkal és a tőkésekkel a munkások és általában a szegények ellen. A kulákbanda mindenütt vérszomjas kegyetlenséggel számolt le a munkásosztállyal. Mindenütt a külföldi tőkésekkel lépett szövetségre saját országának munkásai ellen. Így jártak el és így járnak el a kadetok, a jobboldali eszerek, a mensevikek; elég, ha csak „Csehszlovákiában” elkövetett hőstetteikre emlékeztetünk. Ugyanígy cselekszenek

rendkívüli ostobaságuk és gerinctelenségük miatt a baloldali eszerek is, akik moszkvai lázadásukkal segítséget nyújtottak a fehérgárdistáknak Jaroszlavlban, a csehszlovákoknak és a fehéreknek Kazánban. Nem ok nélkül nyerték el ezek a baloldali eszerek Kerenszkijnek és barátainak, a francia imperialistáknak a dicséretét. Semmi kétség sem fér hozzá: a kulákok a Szovjethatalom veszett ellenségei. Vagy a kulákok irtanak ki megszámlálhatatlanul sok munkást, vagy a munkások fojtják el könyörtelenül a nép kulák, rabló kisebbségének a dolgozók hatalma elleni felkeléseit. Középút itt nem lehetséges Békéről itt nem lehet szó: a kulákot ki lehet békíteni, mégpedig könnyen ki lehet békíteni a földbirtokossal, a cárral és a pappal, még ha hajbakaptak is egymással, a munkásosztállyal azonban soha . S ezért nevezzük mi a végső , a döntő harcnak a kulákok elleni harcot. Ez nem jelenti azt, hogy nem törhetnek ki még gyakran

kulákfelkelések, vagy hogy az idegen kapitalizmus nem folytathat még ismételten hadjáratot a Szovjethatalom ellen. „Végső harc” ez azt jelenti, hogy a kizsákmányoló osztályok közül az utolsó és számban a legnagyobb kelt fel ellenünk országunkban. A kulákok a legállatibb, legdurvább, legvadabb kizsákmányolók, akik más országokban a történelem folyamán már nem egyszer állították vissza a földbirtokosok, a cárok, a papok, a tőkések hatalmát. A kulákok többen vannak, mint a földbirtokosok és a tőkések. De a kulákság a népnek mégiscsak kisebbsége Tegyük fel, hogy nálunk Oroszországban a földművelő parasztcsaládok száma körülbelül 15 millió, ha az előző Oroszországot vesszük számításba, mielőtt még a rablók elszakították tőle Ukrajnát és más területeket. Ebből a 15 millióból valószínűleg mintegy 10 millió a szegényparaszt, aki munkaereje eladásából él, vagy a gazdagok igája alatt nyög, vagy

akinek nincs gabonafeleslege, és akit a háború terhei különösen tönkretettek. Körülbelül 3 milliót kell középparasztnak számítani, és aligha lehet 2 milliónál nagyobb a kulákság, a gazdagok, a gabonaüzérek közé tartozóknak a száma. A háború alatt ezek a vérszopók megszedték magukat a nép nyomorán, ezreket és százezreket harácsoltak össze azzal, hogy felhajtották a gabona és más termékek árát. Ezek a pókok a háborúban koldusbotra jutott parasztok és az éhező munkások vérén híztak kövérre. Ezek a piócák a dolgozók vérét szívták és annál jobban gazdagodtak, mennél jobban éhezett a munkás a városokban és a gyárakban. Ezek a vámpírok kezükbe kaparintották és kaparintják a földesúri földeket és újra meg újra szolgaságba döntik a szegényparasztokat. Kérlelhetetlen harcot ezek ellen a kulákok ellen! Halál reájuk! Gyűlölet és megvetés legyen osztályrésze azoknak a pártoknak, amelyek védelmezik

őket: a jobboldali eszereknek, a mensevikeknek és a mostani baloldali eszereknek! A munkásoknak vaskézzel kell szétzúzniok a kulákok felkeléseit, akik országuk dolgozói ellen külföldi tőkésekkel szövetkeznek. A kulákok kihasználják a falusi szegénység tudatlanságát, széttagoltságát, szétforgácsoltságát. A munkások ellen uszítják, olykor megvesztegetik őket, hagyják, hogy „megszedjék” magukat néhányszáz rubel erejéig a gabonaüzérkedésen (ugyanakkor pedig sok-sok ezerrel rabolják meg a szegényparasztokat). A kulákok igyekeznek a maguk oldalára vonni a középparasztot, s ez néha sikerül is nekik. A munkásosztály útjának azonban korántsem kell elválnia a középparasztságétól. A munkásosztály nem békülhet ki a kulákkal, de a középparaszttal keresheti és keresi is a megegyezést. A munkáskormány, vagyis a bolsevik kormány bebizonyította ezt, nem szavakkal, hanem tettekkel. Bebizonyítottuk ezt azzal, hogy

elfogadtuk és szigorúan végrehajtjuk a „föld szocializálásáról” szóló törvényt; ebben a törvényben sok engedményt tettünk a középparaszt érdekeinek és nézeteinek. Bebizonyítottuk ezt azzal, hogy (a legutóbbi napokban) háromszorosára emeltük a gabonaárakat, mert teljes mértékben elismerjük, hogy növelnünk kell a középparaszt jövedelmét, mert az gyakran nem felel meg az iparcikkek mostani árainak. Minden öntudatos munkás meg fogja ezt magyarázni a középparasztnak és türelmesen, kitartóan, ismételten be fogja bizonyítani neki, hogy a szocializmus összehasonlíthatatlanul előnyösebb a középparaszt számára, mint a cárok, a földbirtokosok, a tőkések hatalma. A munkáshatalom sohasem bántotta és nem is fogja bántani a középparasztot. A cárok, a földesurak, a tőkések, a kulákok hatalma viszont nemcsak hogy mindig bántotta a középparasztot, hanem egyenesen fojtogatta, kifosztotta, tönkretette minden országban,

mindenütt kivétel nélkül, így Oroszországban is. A legszorosabb szövetség és teljes egyesülés a falusi szegényekkel; engedmények a középparasztnak és megegyezés vele; irgalmatlan elnyomása a kulákoknak, ezeknek a vérszopóknak, vámpíroknak, a nép fosztogatóinak, ezeknek a spekulánsoknak, akik az éhségen szedik meg magukat ez az öntudatos munkás programja. Ez a munkásosztály politikája A megírás ideje: 1918. augusztus első fele Először megjelent: 1925. Lenin Művei. 28 köt 4145 old (idézet: - Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből) 1918. november Tézisek az Alkotmányozó Gyűlésről - írta: V. I Lenin Vandervelde új könyve az államról Csak Kautsky könyvének elolvasása után volt alkalmam megismerkedni Vandervelde „A szocializmus az állam ellen” (Párizs 1918) című könyvével. A két könyv összehasonlítása önkénytelenül kínálkozik Kautsky a II. (1889 1914) Internacionálé eszmei vezére, Vandervelde

mint a Nemzetközi Szocialista Iroda elnöke, ugyanennek az Internacionálénak formaszerinti képviselője. Mindketten a II Internacionálé teljes csődjét képviselik, mindketten „mesterien”, a tapasztalt publicisták minden ügyességével, marxista szólamokkal palástolják ezt a csődöt, saját kudarcukat és a burzsoáziához való átpártolásukat. Az egyik különösen szemléltetően mutatja be nekünk azt, ami jellegzetes a német opportunizmusban, amely nehézkes, teoretizáló, és a marxizmust durván meghamisítja azáltal, hogy lenyesi a marxizmusról mindazt, ami a burzsoázia számára elfogadhatatlan. A másik jellegzetes az uralkodó opportunizmusnak latin bizonyos mértékben azt lehet mondani, nyugateurópai (vagyis Németországtól nyugatra eső) válfajára, amely hajlékonyabb, kevésbé nehézkes, és finomabban hamisítja meg a marxizmust ugyanannak az alapvető módszernek a segítségével. Mindketten alapjában ferdítik el Marxnak mind az

államról, mind a proletárdiktatúráról szóló tanítását, de Vandervelde inkább az első, Kautsky inkább a második kérdésre tér ki. Mindketten elhomályosítják a két kérdés szoros, felbonthatatlan kapcsolatát. Szavakban mindketten forradalmárok és marxisták, a valóságban pedig renegátok, akik minden erejükkel arra törekszenek, hogy kibúvói találjanak a forradalom alól. Még halvány árnyéka sincs meg egyiküknél sem annak, ami Marx és Engels minden művét keresztül-kasul áthatja, annak, ami a valódi szocializmust megkülönbözteti a szocializmus burzsoá torzképétől, nevezetesen: a forradalom feladatainak tisztázása szemben a reform-feladatokkal; a forradalmi taktika tisztázása szemben a reformista taktikával; annak a tisztázása, hogy mi a proletariátus szerepe a bérrabszolgaság rendszerének, vagyis rendjének, szervezetének megsemmisítésében szemben a „nagyhatalmak” proletariátusának szerepével, amely a burzsoázia

imperialista extraprofitjának és extrazsákmányának morzsáin a burzsoáziával osztozik. Ennek a megállapításnak az igazolására idézzük Vandervelde néhány különösen lényegbevágó gondolatát. Vandervelde, Kautskyhoz hasonlóan, rendkívül buzgón idézi Marxot és Engelst. És Kautskyhoz hasonlóan ő is mindent a világon idéz Marxból és Engelsből, kivéve azt, ami teljesen elfogadhatatlan a burzsoázia számára, azt, ami megkülönbözteti a forradalmárt a reformistától. A politikai hatalomnak a proletariátus által való meghódításáról amennyi csak jól esik, mert hiszen ezt a gyakorlat már kizárólag a parlamenti keretek közé szorította. Arról azonban, hogy Marx és Engels a Kommün tapasztalatai után szükségesnek tartották, hogy a részben elavult „Kommunista Kiáltványt” annak az igazságnak a megmagyarázásával egészítsék ki, hogy a munkásosztály nem veheti egyszerűen birtokába a kész államgépezetet, hogy szét

kell azt zúznia erről egy árva szó sem esik! Vandervelde, akárcsak Kautsky, mintha csak összebeszéltek volna, mélyen hallgat a proletárforradalom tapasztalatai közül éppen a leglényegesebbről, éppen arról, ami a proletariátus forradalmát a burzsoázia reformjaitól megkülönbözteti. Éppúgy mint Kautsky, Vandervelde is azért beszél a proletariátus diktatúrájáról, hogy kibúvót találjon alóla. Kautsky ezt a durva hamisítások segítségével tette. Vandervelde ugyanezt finomabban csinálja Az erre vonatkozó pontban a 4. pontban, melyben „a politikai hatalomnak a proletariátus által való meghódításáról” beszél, a „b” alfejezetet „a proletariátus kollektív diktatúrájának” szenteli, „idézi” Marxot és Engelst (ismétlem: éppen annak a kihagyásával, ami a legfontosabbra, a régi, burzsoá-demokratikus államgépezet szétzúzására vonatkozik) és megállapítja: „. Szocialista körökben rendesen így képzelik el a

szociális forradalmat: egy új Kommün, mely ezúttal győzedelmeskedik, mégpedig nemcsak egy helyen, hanem a kapitalista világ legfőbb központjaiban. Ez feltevés, de olyan feltevés, amelyben nincs semmi valószínűtlen olyan időpontban, amikor már nyilvánvalóvá válik, hogy a háború utáni korszak sok országban az osztályok hallatlan ellentéteinek és hallatlan szociális megrázkódtatásoknak lesz tanúja. De ha a Párizsi Kommün kudarca nem is szólva az orosz forradalom nehézségeiről bizonyít valamit, akkor éppen azt bizonyítja, hogy lehetetlen a kapitalista renddel végezni mindaddig, amíg a proletariátus nem készül fel kellően annak a hatalomnak a felhasználására, amely a körülmények folytán kezébe kerülhet” (73. old.) És a dolog lényegéről egy szó sem esik többé! Ilyenek tehát a II. Internacionálé vezérei és képviselői! 1912-ben aláírják a Bázeli Kiáltványt, amelyben félreérthetetlenül beszélnek éppen annak a

háborúnak a proletárforradalommal való kapcsolatáról, amely 1914ben kitört, egyenesen proletárforradalommal fenyegetőznek. Amikor pedig elérkezett a háború, és forradalmi helyzet alakult ki, akkor ezek a Kautskyk és Vanderveldék kezdenek kibúvókat keresni a forradalom alól. Figyeljék csak meg: a Kommün típusú forradalom nem több, mint valószínűtlen hipotézis! Ez teljesen megegyezik Kautsky elgondolásával arról, hogy mi lehet a szovjetek szerepe Európában. De hiszen éppen így gondolkodik minden művelt liberális, aki most kétségkívül elismeri, hogy az új Kommün „nem valószínűtlen”, hogy a szovjetekre nagy szerep vár stb. A proletárforradalmár abban különbözik a liberálistól, hogy mint teoretikus, a Kommünnek és a szovjeteknek éppen új állami jelentőségét elemzi. Vandervelde elhallgatja mindazt, amit erről a tárgyról Marx és Engels a Kommün tapasztalatainak elemzése során részletesen kifejtenek. A marxistának, mint

a gyakorlat emberének, mint politikusnak, meg kellene világítania, hogy csak a szocializmus árulói húzódozhatnak most attól a feladattól, hogy tisztázzák a (Kommün típusú, Szovjet típusú, vagy tegyük fel, valamilyen harmadik típusú) proletárforradalom szükségességét, megmagyarázzák az erre való előkészület szükségességét, propagálják a forradalmat a tömegek között, megcáfolják a forradalomellenes kispolgári előítéleteket stb. Sem Kautsky, sem Vandervelde nem tesz semmi ilyesfélét, éppen, mert ők maguk a szocializmus árulói, akik azonban meg akarják őrizni a munkások között szocialista és marxista hírüket. Lássuk, hogyan áll a kérdés elméleti szempontból. Az állam a demokratikus köztársaságban sem más, mint gépezet, amellyel az egyik osztály elnyomja a másikat. Kautsky tudja, elismeri ezt az igazságot, egyetért vele, de kitér az elől a legalapvetőbb kérdés elől, hogy a proletariátusnak melyik osztályt,

miért és milyen eszközökkel kell elnyomnia, amikor kivívja a proletár államot. Vandervelde ismeri, elismeri, magáénak vallja, idézi a marxizmusnak ezt az alaptételét (könyvének 72. oldalán), de . egy árva szóval sem tér ki arra a „kellemetlen” (a kapitalista urak számára kellemetlen) kérdésre, hogy a kizsákmányolók ellenállását el kell nyomni!! Vandervelde, akárcsak Kautsky, teljesen megkerülte ezt a „kellemetlen” kérdést. Éppen ebben áll renegátságuk. Vandervelde, akárcsak Kautsky, nagymester a dialektikának eklekticizmussal való felcserélésében. Egyrészt nem lehet tagadni, másrészt el kell ismerni. Egyrészt: államon „a nemzet összességét” érthetjük (lásd Littré szótárát tudós munka, mi tagadás , Vandervelde utal rá könyve 87. oldalán), másrészt államon „a kormányt” érthetjük (ugyanott). Ezt a tudós laposságot Vandervelde idézi, mégpedig helyeslően idézi a Marxból vett idézetek mellett.

Az „állam” szó marxista értelme különbözik a szó szokásos értelmétől írja Vandervelde. Ennélfogva „félreértések” lehetségesek. „Az állam Marxnál és Engelsnél nem a tág értelemben vett állam, nem a vezetés szerve, a társadalom általános érdekeinek (intéréts généraux de la société) képviselője értelmében vett állam. Ez az állam mint hatalom, az állam mint a tekintély szerve, az állam mint eszköz, melynek segítségével az egyik osztály uralkodik a másik felett” (75-76. oldal Vanderveldénél) Marx és Engels az állam megsemmisítéséről csak a szó második értelmében beszélnek . „Túlságosan abszolút állítások a pontatlanság veszélyével járnának. A kizárólag egy osztály uralmára alapozott kapitalista állam és az osztályok megszüntetésére törekvő proletár állam között sok átmeneti fokozat van” (156. old) Íme a Vandervelde-féle „módszer”, amely csak egy parányit különbözik a

Kautsky-félétől, de lényegében azonos vele. A dialektika tagadja az abszolút igazságokat, amikor feltárja az ellentétek egymásba átcsapását és a válságok jelentőségét a történelemben. Az eklektikus azért nem akar „túlságosan abszolút” állításokat, hogy becsempészhesse a maga kispolgári, nyárspolgárias óhaját, azt, hogy a forradalmat „átmeneti fokozatok” helyettesítsék. Arról, hogy az állam mint a kapitalista osztály uralmának szerve, és az állam mint a proletariátus uralmi szerve között az átmeneti fokozat éppen a forradalom, amely a burzsoázia megdöntéséből és a burzsoázia államgépezetének összetöréséből, szétzúzásából áll erről a Kautskyk és a Vanderveldék hallgatnak. Azt, hogy a burzsoázia diktatúráját egy osztály, a proletariátus diktatúrájának kell felváltania, hogy a forradalom „átmeneti fokozatai” után a proletárállam fokozatos elhalásának „átmeneti fokozatai” következnek

ezt a Kautskyk és Vanderveldék elködösítik. Éppen ebben rejlik politikai renegátságuk. Elméletileg, filozófiailag éppen ebben rejlik a dialektikának eklekticizmussal és szofisztikával való felcserélése. A dialektika konkrét és forradalmi, megkülönbözteti az egyik osztály diktatúrájától a másik osztály diktatúrájához való „átmenetet” a demokratikus proletár államnak a nemállamhoz („az állam elhalása”) való „átmenetétől”. A Kautskyk és Vanderveldék eklekticizmusa és szofisztikája a burzsoázia kedvéért elken mindent, ami konkrét és exakt az osztályharcban, az „átmenet” általános fogalmát állítva helyébe, ami mögé el lehet rejteni (és ami mögé korunk hivatalos szociáldemokratáinak kilenctized része el is rejti) a forradalomról való lemondást! Vandervelde mint eklektikus és szofista ügyesebb, ravaszabb Kautskynál, mert a „szűk értelemben vett államról a tág értelemben vett államhoz való

átmenet” frázisának segítségével meg lehet kerülni a forradalom bármely kérdését, meg lehet kerülni a forradalom és a reform közti minden különbséget, sőt még a marxista és a liberális közti különbséget is. Mert hiszen melyik művelt európai burzsoának jut eszébe, hogy „általában” tagadja az „átmeneti fokozatokat” ilyen „általános” értelemben? „Egyetértek Guesde-del abban írja Vandervelde , hogy lehetetlen a termelési és csereeszközök szocializálása a következő két feltétel előzetes megvalósítása nélkül: 1. A mai államot, mint azt a szervet, melynek segítségével az egyik osztály a másikon uralkodik, át kell alakítani azzá, amit Menger a munka népállamának nevez, azáltal, hogy a proletariátus meghódítja a politikai hatalmat. 2. Az államot mint a tekintély szervét, el kell választani az államtól mint a vezetés szervétől, avagy a Saint Simon-féle kifejezést használva, az emberek igazgatását

el kell választani a dolgok igazgatásától” (89. old) Ezt Vandervelde dőlt betűvel írja, különösen kiemelve az efféle tételek jelentőségét. De hiszen ez a legválogatottabb eklektikus zagyvaság, teljes szakítás a marxizmussal! Hiszen a „munka népállama” csak új kiadása a régi „szabad népállamnak”, amellyel a német szociáldemokraták a 70-es években kérkedtek, és amelyet Engels mint ostobaságot megbélyegzett. A „munka népállama” kifejezés (a mi baloldali eszereinkhez hasonló) kispolgári demokratákhoz illő frázis, amely az osztályfogalmakat osztályonkívüliekre cseréli ki. Vandervelde egysorba helyezi az államhatalomnak a proletariátus (egy osztály) által való meghódítását és a „népállamot”, s nem veszi észre, miféle zagyvaság keletkezik ebből. Kautskynál az ő „tiszta demokráciájával” ugyanilyen zagyvaság keletkezik az osztályforradalom, a proletár osztálydiktatúra, a (proletár) osztályállam

feladatainak ugyanilyen forradalomellenes, kispolgári mellőzése. Továbbá. Az emberek igazgatása csak akkor fog eltűnni és csak akkor fogja átadni a helyét a dolgok igazgatásának, amikor már minden állam elhalt. Ezzel az aránylag távoleső jövővel Vandervelde eltorlaszolja, elhomályosítja a holnap feladatát: a burzsoázia megdöntését. Az ilyen fogás megint csak nem egyéb, mint a liberális burzsoázia kiszolgálása. A liberális szívesen elbeszélget arról, hogy mi lesz akkor, amikor az embereket már nem kell kormányozni. Miért is ne foglalkozzék ilyen ártalmatlan ábrándozásokkal? Arról viszont, hogy a proletariátusnak el kell nyomnia a kisajátításának ellenszegülő burzsoázia ellenállását hallgassunk. Ezt követeli a burzsoázia osztályérdeke „A szocializmus az állam ellen.” Ezzel Vandervelde a proletariátusnak bókol Bókolni nem nehéz, minden „demokratikus” politikus ért ahhoz, hogy hajlongjon választói előtt. A

„bók” mögött azonban forradalomellenes, proletárellenes tartalom bújik meg. Vandervelde részletesen ismétli Osztrogorszkijt arra vonatkozóan, hogy mennyi csalás, erőszak, vesztegetés, hazugság, képmutatás, a szegények milyen elnyomása húzódik meg a modern burzsoá demokrácia civilizált, kikent-kifent, simára vasalt külseje mögött. De a következtetést ebből Vandervelde nem vonja le Nem veszi észre, hogy a burzsoá demokrácia elnyomja a dolgozó és kizsákmányolt tömeget, a proletár demokráciának pedig a burzsoáziát kell majd elnyomnia. Kautsky és Vandervelde vakok ezzel a ténnyel szemben A burzsoázia osztályérdeke, a burzsoáziáé, amelynek uszályába kapaszkodnak a marxizmusnak ezek a kispolgári árulói, azt követeli, hogy ezt a kérdést megkerüljék, elhallgassák, vagy nyíltan tagadják ennek az elnyomásnak a szükségességét. A kispolgári eklekticizmus a marxizmus ellen, a szofisztika a dialektika ellen, a filiszteri

reformizmus a proletárforradalom ellen ilyen címet kellett volna adni Vandervelde könyvének. A megírás ideje: 1918 októbernovember. Megjelent 1918-ban külön könyv alakjában a „Kommunyiszt” kiadásában, Moszkvában. Lenin Művei. 28 köt 229334 old (idézet: - Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből) 1918. november 10 A proletárforradalom és a renegát Kautsky - írta: V. I Lenin Előszó Kautsky nemrég Bécsben megjelent brosúrája, „A proletariátus diktatúrája” (Wien 1918. Ignaz Brand, 63 old.) rendkívül szemléltető példája a II Internacionálé teljes és szégyenletes csődjének, amelyről már régen beszél a világ minden becsületes szocialistája. A proletárforradalom kérdése most jónéhány országban gyakorlatilag kerül napirendre. Ezért feltétlenül szükséges, hogy Kautsky renegát szofizmáit és a marxizmustól való teljes elszakadását megvizsgáljuk. Mindenekelőtt azonban hangsúlyoznunk kell, hogy e sorok

írójának a háború első napjaitól kezdve sokszor kellett rámutatnia arra, hogy Kautsky szakított a marxizmussal. 1914 1916 folyamán számos cikket szenteltem e kérdésnek a külföldön megjelent „Szocial-Demokrat” és „Kommunyiszt” c. folyóiratokban Ezek a cikkek össze vannak gyűjtve a Petrográdi Szovjet kiadványában: G. Zinovjev és N Lenin „Az ár ellen” Petrográd 1918 (550 old.) Egy brosúrában, amely 1915-ben, Genfben jelent meg és amelyet még akkor lefordítottak németre és franciára, a következőket írtam a „kautskyzmusról”: „Kautsky, a II. Internacionálé legnagyobb tekintélye, a legtipikusabb és legkirívóbb példája annak, hogy azok, akik a marxizmust csak szavakban ismerik el, valójában «sztruvizmussá» vagy «brentanizmussá» változtatják azt” (azaz polgári-liberális tanítássá, amely elismeri a proletariátusnak nem-forradalmi „osztályharcát”, s amelynek különösen jellegzetes képviselői Sztruve orosz

író és Brentano német közgazdász). „Ezt látjuk Plehanov példáján is. A marxizmust nyilvánvaló álokoskodásokkal megfosztják forradalmi, élő lelkétől, mindent elfogadnak a marxizmusból, kivéve a forradalmi harci eszközöket, azok hirdetését és előkészítését, kivéve azt, hogy a tömegeket éppen ebben az irányban kell nevelni. Kautsky a szociálsovinizmus alapgondolatát, annak elismerését, hogy a mostani háborúban védeni kell a hazát, elvtelenül «kibékíteni» igyekszik a baloldaliaknak tett diplomatikus, kirakati engedményekkel, pl. azzal, hogy tartózkodott a szavazástól a hadihitelek megszavazásánál, hogy ellenzékinek tünteti fel magát stb. Kautsky, aki 1909-ben egész könyvet írt a forradalmak korszakának közelgéséről és a háborúnak a forradalommal való összefüggéséről, aki 1912-ben aláírta a Bázeli Kiáltványt, mely a közelgő háború forradalmi kihasználását követeli, most százféleképpen igazolja,

kendőzi a szociálsovinizmust és, éppúgy mint Plehanov, a burzsoáziával együtt gúnyolódik a forradalomnak még a gondolatán is és kinevet a közvetlen forradalmi harc felé vezető minden lépést. A munkásosztály nem töltheti be világforradalmi szerepét, ha nem folytat engesztelhetetlen harcot ez ellen a renegátság, gerinctelenség, az opportunizmus előtti lakájkodás és a marxizmus példátlan elméleti elsekélyesítése ellen. A kautskyzmus nem véletlenség, hanem a II Internacionálé ellentmondásainak szociális terméke, annak az ellentmondásnak a terméke, hogy szavakban hűséget fogadtak a marxizmusnak, a valóságban pedig alárendelték magukat az opportunizmusnak” (G. Zinovjev és N Lenin „A szocializmus és a háború” Genf 1915 13-14 old.) Továbbá: „Az imperializmus mint a kapitalizmus legújabb szakasza” című 1916-ban írt könyvemben (Petrográdban jelent meg 1917-ben) részletesen elemeztem Kautsky imperializmusról szóló

valamennyi fejtegetésének elméleti ferdítéseit. Idéztem az imperializmus Kautsky-féle meghatározását: „Az imperializmus a magasfejlettségű ipari kapitalizmus terméke. Minden ipari kapitalista nemzetnek abban a törekvésében áll, hogy egyre nagyobb agrárterületet (Kautsky kiemelése) vessen alá magának és csatoljon magához, tekintet nélkül arra, milyen nemzetek lakják ezt a területet.” Kimutattam, hogy ez a meghatározás teljesen helytelen és „alkalmas” az imperializmus legmélyebb ellentmondásainak elkenésére, majd pedig az opportunizmussal való megbékélésre. Idéztem meghatározásomat az imperializmusról: „Az imperializmus kapitalizmus olyan fejlődési fokon, amelyen kialakult a monopóliumok és a finánctőke uralma, a tőkekivitel kimagasló jelentőségre tett szert, megkezdődött a világ felosztása a nemzetközi trösztök által, és befejeződött a föld egész területének felosztása a legnagyobb kapitalista országok

által.” Kimutattam, hogy az imperializmus Kautsky-féle bírálata még a burzsoá és kispolgári bírálatnál is alacsonyabb színvonalon áll. Végül 1917 augusztusában és szeptemberében, vagyis az oroszországi proletárforradalmat (1917. október 25 november 7) megelőzően egy brosúrát írtam „Állam és forradalom. A marxizmus tanítása az államról és a proletariátus feladatai a forradalomban” címen, amely 1918 elején Petrográdban jelent meg. Ennek VI fejezetében, amely „A marxizmus opportunista elposványosításáról” szól, különös figyelmet fordítottam Kautskyra és bebizonyítottam, hogy Kautsky Marx tanítását teljesen elferdítette, az opportunizmus szájaíze szerint meghamisította, „a forradalmat bár szavakban elismerte, a valóságban megtagadta”. Kautsky fő elméleti hibája a proletárdiktatúráról szóló brosúrájában lényegében Marx állam-tanának éppen azokban az opportunista elferdítéseiben rejlik, amelyeket

„Állam és forradalom” c. brosúrámban részletesen feltártam. Szükség volt ezekre az előzetes megjegyzésekre, mert bizonyítják, hogy Kautskyt én nyíltan renegátsággal vádoltam már jóval az előtt, hogy a bolsevikok kezükbe vették az államhatalmat és Kautsky őket ezért elítélte. Hogyan csinált Kautsky Marxból tucatliberálist? Az alapvető kérdés, amellyel Kautsky brosúrájában foglalkozik, a proletárforradalom legfőbb tartalmának, nevezetesen a proletariátus diktatúrájának kérdése. Olyan kérdés ez, melynek roppant nagy jelentősége van minden ország számára, különösen az előrehaladott országok számára, különösen a hadviselő országok számára és különösen napjainkban. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy az egész proletár osztályharcnak ez a legfőbb kérdése. Ezért nagy figyelmet kell rá fordítanunk Kautsky a kérdést úgy teszi fel, hogy „a két szocialista irányzat” (vagyis a bolsevikok és a nembolsevikok)

„ellentéte - két gyökerében különböző módszer: a demokratikus és a diktatórikus módszer ellentéte” (3. old) Mellékesen megjegyezzük, hogy amikor Kautsky az oroszországi nembolsevikokat, vagyis a mensevikeket és az eszereket szocialistáknak nevezi, akkor az elnevezésükből, vagyis a szóból indul ki, nem pedig abból, hogy ezek milyen tényleges helyet foglalnak el a proletariátusnak a burzsoázia elleni harcában. Micsoda nagyszerű megértése és alkalmazása ez a marxizmusnak! Erről azonban részletesebben majd alább szólunk. Most azt kell elővennünk, ami a legfontosabb: Kautsky nagy felfedezését a „demokratikus és a diktatórikus módszer” „gyökeres ellentétéről”. Ez a kérdés veleje Ebben rejlik Kautsky brosúrájának lényege Ez pedig olyan szörnyűséges elméleti zűrzavar, a marxizmusnak olyan teljes megtagadása, hogy el kell ismernünk Kautsky messze túlszárnyalta Bernsteint. A proletárdiktatúra kérdése annak a

kérdése, hogy mi a viszonya a proletár államnak a burzsoá államhoz, a proletár demokráciának a burzsoá demokráciához. Úgy vélné az ember, hogy ez a napnál is világosabb Kautsky azonban, akár egy gimnáziumi tanár, aki kiszikkadt a történelmi tankönyvek ismételgetésében, konokul hátatfordít a XX. századnak, arccal a XVIII század felé fordul és századszor, hihetetlenül unalmasan, rengeteg paragrafuson keresztül rágódik és kérődzik a polgári demokráciának az abszolutizmushoz és a középkorhoz való viszonyáról szóló ócskaságokon! Valóban, mintha álmában szecskát rágna! Hiszen ez annak a jele, hogy egyáltalán nem érti, miről is van szó. Csak mosolyra késztetnek Kautsky erőlködései, amikor úgy akarja feltüntetni a dolgot, hogy vannak emberek, akik „a demokrácia megvetését” prédikálják (11. old) stb Ilyen sületlenségekkel kénytelen Kautsky elködösíteni és összezavarni a kérdést, mert liberális módra a

demokráciáról általában, nem pedig a burzsoá demokráciáról beszél, sőt kerüli ezt a pontos osztályfogalmat és a „szocializmus előtti” demokráciáról igyekszik beszélni. Brosúrájának csaknem egyharmadát 63 oldalból 20-at fordította ez a szószátyár erre a fecsegésre, amely igen kellemes a burzsoázia fülének, mert egyértelmű a burzsoá demokrácia szépítgetésével és elködösíti a proletárforradalom kérdését. De Kautsky brosúrája mégiscsak „A proletariátus diktatúrája” címet viseli. Közismert dolog, hogy Marx tanának éppen ez a lényege. És Kautsky, a tárgytól eltérő hosszas fecsegés után, kénytelen volt idézni Marx szavait a proletárdiktatúráról. De ahogyan ezt a „marxista” Kautsky csinálja, az már színtiszta komédia! Hallgassák meg: „Ez a felfogás” (amelyben Kautsky a demokrácia megvetését látja) „Marx Károly egyetlen szavára támaszkodik” szószerint ezt mondja Kautsky a 20. oldalon A

60 oldalon pedig ezt már olyan formában ismétli, hogy (a bolsevikoknak) „a kellő időben eszükbe jutott az a szócska” (szószerint így!! des Wörtchens) „amelyet Marx egy alkalommal egy levelében 1875-ben a proletárdiktatúrával kapcsolatban használt”. Lássuk Marxnak ezt a „szócskáját”: „A kapitalista és a kommunista társadalom között van egy időszak, melyben az első forradalmi úton a másodikká alakul át. Ennek megfelel egy politikai átmeneti időszak is, amelynek az állama nem lehet egyéb, mint a proletariátus forradalmi diktatúrája” Először is Marxnak ezt a híres fejtegetését, amelyben egész forradalmi tanát összegezi, „egy szónak” vagy éppen „szócskának” nevezni, egyértelmű a marxizmus kigúnyolásával, egyértelmű a marxizmus teljes megtagadásával. Nem szabad elfelejteni, hogy Kautsky csaknem könyv nélkül tudja Marxot, hogy valamennyi írása azt mutatja, hogy az íróasztalában vagy a fejében számos

fiók van, s ezekben a legakkurátosabban és az idézgetés számára a legalkalmasabb módon el van rendezve mindaz, amit Marx írt. Lehetetlen, hogy Kautsky ne tudná, hogy Marx is, Engels is, mind leveleikben, mind nyomtatásban megjelent műveikben a Kommün előtt is, de különösen a Kommün után, sokszor beszéltek a proletariátus diktatúrájáról. Lehetetlen, hogy Kautsky ne tudná, hogy ez a formula: „a proletariátus diktatúrája”, csak történelmileg konkrétabb és tudományosan pontosabb kifejtése a proletariátus ama feladatának, hogy „szétzúzza” a burzsoá államgépezetet, amelyről (erről a feladatról) az 1848-as és még inkább az 1871-es forradalom tapasztalatait szem előtt tartva Marx is, Engels is 1852-től 1891-ig, negyven esztendőn keresztül beszélnek. Mivel magyarázható, hogy Kautsky, a marxizmus e betűrágója a marxizmust ily szörnyen meghamisítja? Ha e jelenség filozófiai alapjairól beszélünk, akkor az egész dolog

visszavezethető a dialektikának eklekticizmussal és szofisztikával való felcserélésére. Kautsky nagy mestere az ilyen felcserélésnek Ha a gyakorlati politika szempontjából nézzük a dolgot, akkor nem egyéb, mint a polgári meghunyászkodás az opportunisták, azaz végeredményben a burzsoázia előtt. Kautsky, a háború kitörése óta egyre gyorsabb ütemben, a legnagyobb tökélyre vitte azt a művészetet, hogy szavakban marxista, a valóságban pedig a burzsoázia lakája legyen. Még jobban meggyőződünk erről, ha megnézzük, milyen nagyszerűen „megmagyarázta” Kautsky Marxnak a proletariátus diktatúrájáról mondott „szócskáját”. Hallgassák meg: „Marx, sajnos, elmulasztotta annak részletesebb kifejtését, hogy miképpen képzeli el ezt a diktatúrát.” (Ez egy renegátnak az első betűtől az utolsóig hazug állítása, mert hiszen Marx és Engels igenis számos nagyon részletes útmutatást adtak, s ezeket Kautsky, a marxizmus

betűrágója tudatosan elhallgatja.) „ A diktatúra betűszerint a demokrácia megsemmisítését jelenti. De természetesen, betűszerinti értelmében ez a szó jelenti egyetlen személy egyeduralmát is, akit nem köt semmiféle törvény. Egyeduralmat jelent, amely abban különbözik a despotizmustól, hogy nem állandó állami berendezkedésnek, hanem átmeneti szükségrendszabálynak szánják. Az a kifejezés, hogy a «proletariátus diktatúrája», vagyis nem egy személy, hanem egy osztály diktatúrája, eleve kizárja azt, hogy Marx itt a szó betűszerinti értelmében vett diktatúrára gondolt volna. Ő itt nem kormányzati formáról, hanem arról az állapotról beszélt, amelynek szükségképpen be kell következnie mindenütt, ahol a proletariátus meghódította a politikai hatalmat. Hogy Marx itt nem kormányzati formára gondolt, azt már az is bizonyítja, hogy az volt a véleménye, hogy Angliában és Amerikában az átmenet végbemehet békésen, azaz

demokratikus úton” (20. old) Szándékosan idéztük ezt az egész fejtegetést, hogy az olvasó világosan láthassa, milyen módszerekkel operál Kautsky, a „teoretikus”. Kautsky a diktatúra „szó” meghatározásából kiindulva kívánt a kérdéssel foglalkozni. Rendben van. Mindenkinek szent joga, hogy valamely kérdéshez úgy nyúljon hozzá, ahogy kedve tartja Csakhogy különbséget kell tennünk aközött, hogy valaki komolyan és becsületesen, vagy pedig becstelenül nyúl hozzá egy kérdéshez. Aki ilyen kérdésfelvetés mellett komolyan akar foglalkozni a dologgal, annak magának kellene meghatároznia a „szót”. Akkor a kérdés világosan és nyíltan volna felvetve Kautsky ezt nem teszi „A diktatúra szó írja betűszerint a demokrácia megsemmisítését jelenti.” Először is, ez nem meghatározás. Ha Kautskynak kedve tartja, hogy a diktatúra fogalmának meghatározása alól kibújjon, akkor miért kellett éppen ilyen módon megfognia

a dolgot? Másodszor, ez nyilvánvalóan nem igaz. A liberális természetesnek tartja, hogy az általában vett „demokráciáról” beszéljen. A marxista sohasem felejti el megkérdezni: „melyik osztály számára?” Mindenki tudja például és Kautsky, a „történész” szintén tudja , hogy az ókorban a rabszolgák felkelései, sőt már erős forrongásaik is egycsapásra felfedték az ókori állam lényegét, felfedték, hogy az a rabszolgatartók diktatúrája. Vajon ez a diktatúra megsemmisítette-e a demokráciát a rabszolgatartók körében, az ő számukra? Mindenki tudja, hogy nem. A „marxista” Kautsky szörnyű sületlenséget és valótlanságot mondott, mert „megfeledkezett” az osztályharcról. Hogy Kautsky liberális és hazug állítását marxista és igaz állítássá tegyük, ezt kell mondanunk: a diktatúra nem jelenti feltétlenül a demokrácia megsemmisítését annak az osztálynak a számára, amely ezt a diktatúrát más osztályok

felett gyakorolja, de feltétlenül a demokrácia megsemmisítését (vagy igen lényeges korlátozását, ami szintén a megsemmisítésnek egy formája) jelenti azon osztály számára, amely felett vagy amely ellen a diktatúrát gyakorolják. De bármennyire igaz is ez az állítás, nem foglalja magában a diktatúra meghatározását. Vizsgáljuk meg Kautsky következő mondatát: „De természetesen, betűszerinti értelmében, ez a szó jelenti egyetlen személy egyeduralmát is, akit nem köt semmiféle törvény .” Vak tyúk is talál szemet: Kautsky is belebotlott véletlenül egy helyes gondolatba (abba ugyanis, hogy a diktatúra olyan hatalom, amelyet nem köt semmiféle törvény), de mégsem határozta meg a diktatúra fogalmát, és ezenkívül olyan nyilvánvaló történelmi valótlanságot mondott, hogy a diktatúra egy személy hatalmát jelenti. Ez nyelvtanilag sem igaz, mert diktatúrát gyakorolhat egy kis csoport is, egy oligarchia is, egy osztály is stb.

Kautsky a továbbiakban azt fejtegette, hogy miben különbözik a diktatúra a despotizmustól, de erre a fejtegetésére, noha az nyilvánvalóan helytelen, nem fogunk kitérni, mert egyáltalán nem vonatkozik a bennünket érdeklő kérdésre. Tudjuk, hogy Kautsky hajlamos arra, hogy a XX századtól a XVIII századhoz forduljon vissza, a XVIII. századtól pedig az ókorhoz, s reméljük, hogy a német proletariátus a diktatúra kivívása után méltányolni fogja ezt a hajlamát és kinevezi Kautskyt, teszem azt, egy gimnáziumba az ókori történelem tanárának. A proletárdiktatúra meghatározása elől a despotizmusról szóló bölcselkedéssel kitérni ez vagy határtalan ostobaság, vagy igen átlátszó szemfényvesztés. Végülis az derül ki, hogy Kautsky, aki nekidurálta magát, hogy a diktatúráról beszéljen, sok nyilvánvaló valótlanságot fecsegett, de semmiféle meghatározást sem adott! Pedig anélkül, hogy saját szellemi képességeire kellett

volna bíznia magát, igénybe vehette volna emlékezőtehetségét és előkotorhatta volna a „fiókokból” mindazokat az eseteket, amelyekben Marx a diktatúráról beszél. Akkor bizonyára vagy a következő, vagy lényegében ezzel azonos meghatározásra akadt volna: A diktatúra közvetlenül az erőszakra támaszkodó hatalom, amelyet semmiféle törvény nem köt. A proletariátus forradalmi diktatúrája olyan hatalom, melyet a proletariátus a burzsoáziával szemben alkalmazott erőszakkal hódított meg és tart fenn, olyan hatalom, amelyet semmiféle törvény nem köt. És ezért az egyszerű igazságért, ezért a minden öntudatos munkás számára (aki a tömegeket képviseli, nem pedig a kapitalisták által megvásárolt nyárspolgár csürhe felső rétegét, mint amilyenek valamennyi ország szociál-imperialistái) napnál világosabb igazságért, ezért a felszabadulásukért harcoló kizsákmányoltak minden képviselője számára nyilvánvaló

igazságért, ezért a minden marxista számára vitán felül álló igazságért a nagy tudományú Kautsky úrral „késhegyig menő harcot” kell folytatni! Mivel magyarázható ez? Azzal a lakájszellemmel, amely átitatta a II. Internacionálé vezéreit, akik a burzsoázia szolgálatában álló, megvetésre méltó árulókká váltak. Először Kautsky csalt: azt a nyilvánvaló ostobaságot állította, hogy a diktatúra szószerinti értelemben személyes diktátort jelent, utána pedig ennek a csalásnak alapján! kijelenti, hogy Marx szavait az osztály diktatúrájáról „tehát” nem szószerint kell értenünk (hanem úgy, hogy a diktatúra nem a forradalmi erőszakot jelenti, hanem a többség „békés” megnyerését a és ezt jól jegyezzük meg burzsoá „demokrácia” viszonyai között). Kiderül tehát, hogy meg kell különböztetni az „állapotot” a „kormányzati formától”. Bámulatosan mélyértelmű megkülönböztetés, éppen

olyan, mintha egy ostobaságokat fecsegő ember butaságának „állapotát” megkülönböztetnők butaságának „formájától”! Kautskynak szüksége van arra, hogy a diktatúrát az „uralom állapotaként” (ezt a kifejezést szószerint használja mindjárt a következő, 21. oldalon) magyarázza, mert ebben az esetben eltűnik a forradalmi erőszak, eltűnik az erőszakos forradalom. „Az uralom állapota” olyan állapot, amelyben minden többség lenni szokott a „demokráciában”! Ennek a szélhámos bűvészmutatványnak a segítségével szerencsésen eltűnik a forradalom! De ez a csalás túlságosan otromba, és nem menti meg Kautskyt. Hiába, kibújik a szeg a zsákból, nem lehet eltitkolni azt, hogy a diktatúra olyan, a renegátok számára kellemetlen „állapotot” tételez fel és jelent, amikor az egyik osztály a másik felett forradalmi erőszakot gyakorol. Az „állapot” és a „kormányzati forma" közötti megkülönböztetés ostoba

volta kiütközik. Háromszoros ostobaság ebben az esetben kormányzati formáról beszélni, hiszen minden gyerek tudja, hogy a monarchia és a köztársaság különböző kormányzati formák. Kautsky úr számára bizonyítani kell, hogy ez a két kormányzati forma éppúgy, mint valamennyi más átmeneti „kormányzati forma” a kapitalizmusban, csupán a burzsoá államnak, vagyis a burzsoázia diktatúrájának válfaja. Végül kormányzati formákról beszélni nemcsak buta, hanem otromba meghamisítása is Marxnak, aki itt a napnál világosabban az állam formájáról vagy típusáról, nem pedig kormányzati formáról beszél. A proletárforradalom lehetetlen a polgári államgépezet erőszakos szétrombolása és újjal való felváltása nélkül, amely Engels szavai szerint „már nem is állam a szó szoros értelmében”. Kautsky kénytelen mindezt elködösíteni, kénytelen összevissza hazudozni ezt követeli renegát álláspontja. Nézzük csak, micsoda

szánalmas kibúvókat keres. Az első kibúvó: ,, . Hogy Marx itt nem a kormányzati formára gondolt, ezt az bizonyítja, hogy Angliában és Amerikában lehetségesnek tartotta a békés, vagyis a demokratikus úton való átalakulást.” A kormányzati formának ehhez a világon semmi köze nincs, mert vannak monarchiák, amelyek nem tipikus polgári államok, például a militarizmus hiánya jellemzi őket, és vannak köztársaságok, amelyek e tekintetben teljesen tipikusak, például megvan náluk a militarizmus és a bürokrácia. Ez közismert történelmi és politikai tény, és ezt Kautskynak nem sikerül meghamisítania. Ha Kautsky komolyan és becsületesen akarna érvelni, ezt a kérdést vetné fel önmagának: vannak-e a történelemnek a forradalomra vonatkozó olyan törvényei, amelyek alól nincs kivétel? A válasz ez lenne: nem, ilyen törvények nincsenek. Az ilyen törvények csak a tipikust tartják szem előtt, azt, amit Marx egyhelyütt „ideálisnak”

nevezett, az átlagos, normális, tipikus kapitalizmus értelmében. Továbbá, volt-e a 70-es években olyasvalami, ami és Amerikát ebben a vonatkozásban kivétellé tette? Mindenki számára, aki némileg ismeri azokat a követelményeket, amelyeket a tudomány a történelmi kérdések terén felállít, világos, hogy ezt a kérdést okvetlenül fel kell vetni. Ha nem vetjük fel, akkor meghamisítjuk a tudományt, akkor szofizmákkal dobálózunk. De ha felvetettük ezt a kérdést, nem lehet kétséges a válasz: a proletariátus forradalmi diktatúrája erőszak a burzsoáziával szemben; ezt az erőszakot pedig, mint ezt Marx és Engels igen részletesen és ismételten megvilágították (különösen „A polgárháború Franciaországban” c. műben és annak előszavában), különösképpen az teszi szükségessé, hogy fennáll a militarizmus és a bürokrácia. És éppen ezek az intézmények, éppen Angliában és Amerikában, éppen a XIX. század 70-es éveiben,

amikor Marx a fenti megjegyzést tette, nem voltak meg . (Most viszont Angliában is, Amerikában is megvannak) Kautsky minden lépésnél a szó szoros értelmében csalni kénytelen, hogy renegát voltát leplezze! És figyeljük csak meg, hogyan mutatta meg itt akaratlanul szamárfüleit. Azt írta, hogy „békésen, vagyis demokratikus úton”!! A diktatúra meghatározásánál Kautsky teljes erejéből azon volt, hogy elrejtse az olvasó előtt ennek a fogalomnak alapvető ismertetőjelét: a forradalmi erőszakot. Most azonban az igazság napvilágra került: a békés és az erőszakos átalakulás ellentétéről van szó. Itt van a kutya eltemetve. Valamennyi kibúvóra, szofizmára, alávaló hamisításra azért van szüksége Kautskynak, hogy ne kelljen beszélnie az erőszakos forradalomról, hogy leplezze a tényt, hogy a forradalmat megtagadta és átállt a liberális munkáspolitika, vagyis a burzsoázia oldalára. Itt van a kutya eltemetve Kautsky, a

„történész”, olyan szemérmetlenül meghamisítja a történelmet, hogy „megfeledkezik” a legfontosabbról: a monopólium előtti kapitalizmust amely fejlődésének csúcspontját éppen a XIX. század 70es éveiben érte el alapvető gazdasági sajátosságai következtében, amelyek Angliában és Amerikában különösen tipikus módon jutottak kifejezésre, viszonylag igen nagy béke- és szabadságszeretet jellemezte. Az imperializmust ellenben, vagyis a monopolkapitalizmust, amely végleg csak a XX. században érett meg, alapvető gazdasági sajátosságai folytán a legkevésbé béke- és szabadságszeretet, s a leginkább a militarizmusnak igen nagyfokú és mindenütt észlelhető fejlődése jellemzi. Aki ezt „nem veszi észre”, amikor azt latolgatja, hogy mennyire tipikus vagy valószínű a békés, vagy pedig az erőszakos átalakulás az a burzsoázia legközönségesebb lakájának színvonalára süllyedt. A második kibúvó. A Párizsi Kommün a

proletariátus diktatúrája volt, holott általános szavazással, vagyis a burzsoázia szavazati jogának megvonása nélkül, vagyis „demokratikusan” választották. És Kautsky diadalmasan állapítja meg: „ . A proletariátus diktatúrája Marx számára” (vagy Marx szerint) „olyan állapot volt, amely szükségszerűen következik a tiszta demokráciából, ha a proletariátus túlsúlyban van” (bei überwiegendem Proletariat, S. 21) Kautskynak ez az érve olyan mulatságos, hogy az ember igazán valóságos embarras des richesses-t érez (az ellenvetések bősége folytán zavarba jön). Először is, köztudomású, hogy a burzsoázia színe-virága, vezérkara, felső rétege Párizsból Versailles-ba menekült. Versailles-ban volt a „szocialista” Louis Blanc, ami többek között bizonyítja, milyen hazug Kautskynak az az állítása, hogy a Kommünben a szocializmus „valamennyi irányzata” részt vett. Nem nevetséges-e Párizs lakosainak két

egymással hadakozó táborra való szakadását, amely közül az egyik az egész harcos, politikailag aktív burzsoáziát egyesítette, úgy feltüntetni, mint „tiszta demokráciát” „általános szavazással”? Másodszor a Kommün úgy harcolt Versailles ellen, mint Franciaország munkáskormánya a burzsoá kormány ellen. Mi köze ennek a „tiszta demokráciához” és az „általános szavazáshoz”, amikor Párizs Franciaország sorsa felől döntött? És amikor Marx azt mondotta, hogy a Kommün hibát követett el, mert nem foglalta le a bankot, amely egész Franciaország tulajdona volt, vajon akkor Marx a „tiszta demokrácia” elveiből és gyakorlatából indult-e ki?? Bizony meglátszik, hogy Kautsky olyan országban ír, ahol a rendőrség megtiltja az embereknek, hogy „csoportosulva” nevessenek, különben Kautskyt megölnék a nevetéssel. Harmadszor. Tisztelettel bátorkodom a Marxot és Engelst betéve tudó Kautsky úrnak emlékezetébe idézni,

hogyan ítélte meg a Kommünt Engels . a „tiszta demokrácia” szempontjából: „Láttak-e ezek az emberek (a tekintélyellenesek) valamikor is forradalmat? A forradalom minden bizonnyal a legtekintélyesebb dolog a világon, olyan cselekedet, amellyel a lakosság egyik része puskák, szuronyok és ágyúk segítségével amelyek mind igen tekintélyt parancsoló eszközök rákényszeríti akaratát a másik részre; s a győztes pártnak uralmát annak a félelemnek a segítségével kell fenntartania, amelyet fegyverei a reakciósokban keltenek. Ha a Párizsi Kommün nem támaszkodott volna a burzsoáziával szemben a felfegyverzett nép tekintélyére, vajon tarthatta volna-e magát egy napnál tovább? Ellenkezőleg, nem azt vethetjük-e szemére, hogy túl kevéssé élt ezzel a tekintéllyel?” Nesze neked „tiszta demokrácia”! Hogy kinevette volna Engels azt a bárgyú nyárspolgárt, azt a „szociáldemokratát” (ahogy ezt a szót az 1840-es években

Franciaországban és az 19141918-as években egész Európában értették), akinek eszébe jutott volna, hogy olyan társadalomban, amely osztályokra tagozódik, általában „tiszta demokráciáról” beszéljen! De elég. Lehetetlenség felsorolni minden egyes ostobaságot, melyet Kautsky nem átall kimondani, hiszen minden mondatában ott tátong a renegátság feneketlen szakadéka. Marx és Engels igen behatóan elemezték a Párizsi Kommünt, és rámutattak arra, hogy éppen az volt az érdeme, hogy megkísérelte a „kész államgépezet” szétzúzását, összetörését. Marx és Engels ezt a megállapítást annyira fontosnak tartották, hogy 1872-ben a „Kommunista Kiáltvány” (egyes részeiben) „elavult” programjába csak ezt a módosítást iktatták be. Marx és Engels kimutatták, hogy a Kommün megsemmisítette a hadsereget és a bürokráciát, megsemmisítette a parlamentarizmust, szétrombolta az „élősdi kinövést az államot” stb., és a

bölcs Kautsky, fejére húzva hálósipkáját, ismét elmondja, amit ezerszer elmondtak a liberális professzorok a „tiszta demokráciáról” szóló dajkameséket. Nem hiába mondta Rosa Luxemburg 1914. augusztus 4-én, hogy a német szociáldemokrácia most bűzlő hulla. A harmadik kibúvó: „Ha a diktatúráról, mint kormányzati formáról beszélünk, nem beszélhetünk osztálydiktatúráról. Mert osztály, amint már megjegyeztük, csak uralkodhat, de nem kormányozhat” Csupán „szervezetek” vagy „pártok” kormányoznak. Összezavarja, istentelenül összezavarja a dolgokat, „okleveles zavarkeltő” uram! A diktatúra nem „kormányzati forma”, ez nevetséges ostobaság. Marx sem „kormányzati formáról”, hanem államformáról, vagy államtípusról beszél. Ez korántsem Ugyanaz, korántsem ugyanaz És egyáltalán nem igaz az sem, hogy egy osztály nem kormányozhat; ilyen badarságot csak „parlamenti kreten” mondhat, aki a burzsoá

parlamenten kívül semmit sem lát, aki a „kormányzó pártokon” kívül semmit sem vesz észre. Bármely európai országban találhat Kautsky példákat arra, hogyan kormányozza az uralkodó osztály az országot: például hogyan kormányoztak a középkorban a földesurak, jóllehet nem voltak elég szervezettek. Összefoglalva: Kautsky teljesen, tökéletesen meghamisította a proletárdiktatúra fogalmát, tucatliberálist csinált Marxból, vagyis ő maga lesüllyedt annak a liberálisnak a színvonalára, aki bárgyú frázisokat pufogtat a „tiszta demokráciáról”, elkendőzi és elködösíti a burzsoá demokrácia osztálytartalmát, s mindennél jobban irtózik az elnyomott osztály forradalmi erőszakától. Amikor Kautsky „a proletariátus forradalmi diktatúrájának” fogalmát olymódon „magyarázta”, hogy az elnyomott osztálynak az elnyomókkal szemben alkalmazott forradalmi erőszaka eltűnt, akkor Marx liberális kiforgatásában megdöntötte a

világrekordot. A renegát Bernstein a renegát Kautskyhoz képest iskoláskölyöknek bizonyult. Burzsoá demokrácia és proletár demokrácia A Kautsky által istentelenül összezavart kérdés a valóságban a következőképpen áll. Ha nem akarunk gúnyt űzni a józan észből és a történelemből, akkor világos, hogy addig, amíg különböző osztályok léteznek, nem lehet szó „tiszta demokráciáról”, hanem csakis osztálydemokráciáról. (Zárójelben megjegyezzük, hogy a „tiszta demokrácia” nemcsak tudatlanságra valló frázis, amely az osztályharc, valamint az állam lényegének megnemértését árulja el, hanem teljesen üres frázis is, mert a kommunista társadalomban a demokrácia, miután gyökeresen átalakul és szokássá válik, el fog halni, de sohasem válik „tiszta” demokráciává.) A „tiszta demokrácia” a munkások elbolondítására törekvő liberálisnak a hazug frázisa. A történelem ismer burzsoá demokráciát, amely

felváltja a feudalizmust, és proletár demokráciát, amely felváltja a burzsoá demokráciát. Mikor Kautsky oldalakat szentel annak az igazságnak a „bizonyítására”, hogy a középkorhoz képest a burzsoá demokrácia progresszív, és hogy a proletariátusnak feltétlenül fel kell azt használnia a burzsoázia elleni harcában, ez nem egyéb, mint a munkások elbolondítására szánt liberális fecsegés. Ez közhely, nemcsak a művelt Németországban, hanem a műveletlen Oroszországban is. Kautsky egyszerűen „tudományos” port hint a munkások szemébe, amikor fontoskodó képpel Weitlingről meg a paraguayi jezsuitákról és sok egyébről beszél, csak azért, hogy a jelenlegi, vagyis a kapitalista demokrácia burzsoá lényegét megkerülje. Kautsky a marxizmusból azt ragadja ki, ami elfogadható a liberálisok, a burzsoázia számára (a középkor bírálata, általában a kapitalizmus és különösen a kapitalista demokrácia progresszív történelmi

szerepe), és kidobja, elhallgatja, elpalástolja a marxizmusból azt, ami a burzsoázia számára elfogadhatatlan (a proletariátus forradalmi erőszaka a burzsoázia ellen, a burzsoázia megsemmisítésére). Ezért bizonyult Kautsky elkerülhetetlenül, objektív helyzeténél fogva bármi legyen is a szubjektív meggyőződése a burzsoázia lakájának. A burzsoá demokrácia, bár nagy történelmi haladás volt a középkorhoz képest, mindig szűk, korlátozott, hamis, képmutató lesz, paradicsom a gazdagok, csapda és csalás a kizsákmányoltak, a szegények számára és a kapitalizmus alatt nem is lehet ez másként. Ezt az igazságot, amely a marxista elmélet igen lényeges alkotórésze, a „marxista” Kautsky nem értette meg. Ebben a kérdésben, ebben az alapvető kérdésben, Kautsky azoknak a viszonyoknak tudományos bírálata helyett, amelyek minden burzsoá demokráciát a gazdagok demokráciájává tesznek, „kedveskedik” a burzsoáziának

Mindenekelőtt emlékezetébe idézzük a nagytudományú Kautsky úrnak Marx és Engels azon elméleti kijelentéseit, amelyekről betűrágónk (hogy kedvében járjon a burzsoáziának) szégyenletes módon „megfeledkezett”, azután pedig a lehető legnépszerűbben megvilágítjuk a kérdést. Nemcsak az ókori és a feudális állam volt a kizsákmányolás eszköze, hanem a „modern képviseleti állam is eszköz arra, hogy a tőke a bérmunkát kizsákmányolja” (Engels az államról írt művében). „Minthogy az állam csupán átmeneti intézmény, amelyet a harcban, a forradalomban felhasználunk abból a célból, hogy ellenfeleinket erőszakkal elnyomjuk, ezért szabad népállamról beszélni merő értelmetlenség; amíg a proletariátusnak még szüksége van az államra, nem a szabadság érdekében használja fel, hanem arra, hogy ellenfeleit elnyomja, és mihelyt szó lehet szabadságról, az állam mint olyan megszűnik” (Engels Bebelnek 1875 március

28-án írt levelében). „Az állam nem egyéb, mint arravaló gépezet, hogy egyik osztály elnyomja a másikat, mégpedig a demokratikus köztársaságokban semmivel sem kevésbé, mint a monarchiában” (Engels Marx „Polgárháború”-jához írt előszavában). Az általános választójog „a munkásosztály érettségének fokmérője A mai államban ennél több soha nem lehet és nem is lesz” (Engels az államról írt művében. Kautsky úr rendkívül unalmasan kérődzik ennek a tételnek első felén, azon, amely elfogadható a burzsoázia számára. A másik felét azonban, amelyet kiemeltünk, és amely elfogadhatatlan a burzsoázia számára, a renegát Kautsky elhallgatja!). „A kommünnek nem parlamentáris, hanem dolgozó testületnek kellett lennie, amely egyidejűleg végrehajtó és törvényhozó testület is. Ahelyett, hogy három- vagy hatévenként egyszer eldöntse, hogy a parlamentben az uralkodó osztálynak melyik tagja képviselje és nyomja el

(ver- und zertreten) a népet, a kommünökben megszervezett népet kellett volna szolgálnia úgy, mint ahogy az egyéni választójog minden más munkáltatónak arra szolgál, hogy kiválassza vállalatába a munkásokat, felügyelőket és könyvelőket” (Marx a Párizsi Kommünről írt „Polgárháború Franciaországban” c. művében) E tételek közül mindegyik és e tételeket a nagytudományú Kautsky úr kitűnően ismeri arculcsapja Kautskyt, teljesen leleplezi renegátságát. Kautsky egész brosúrájában nyomát sem találjuk annak, hogy ezeket az igazságokat megértette. Brosúrájának egész tartalma a marxizmus megcsúfolása! Nézzük a modern államok alaptörvényeit, nézzük az állami igazgatást, nézzük a gyülekezési vagy a sajtószabadságot, nézzük a „polgárok törvény előtti egyenlőségét” és lépten-nyomon tapasztalni fogjuk a polgári demokrácia képmutatását, amelyet jól ismer minden becsületes és öntudatos munkás.

Egyetlenegy állam sincs, legyen bár a legdemokratikusabb, ahol az alkotmányokban ne lennének kibúvók és fenntartások, melyek biztosítják a burzsoázia számára azt a lehetőséget, hogy „rendzavarás esetén” vagyis abban az esetben, ha a kizsákmányolt osztály „megzavarja” rabszolgahelyzetének rendjét és kísérletet tesz arra, hogy ne rabszolgamódra viselkedjék katonaságot küldjön a munkások ellen, hadiállapotot rendeljen el stb. Kautsky szemérmetlenül szépítgeti a burzsoá demokráciát, amikor elhallgatja például azt, amit az igen demokratikus és igen republikánus burzsoák Amerikában vagy Svájcban a sztrájkoló munkások ellen elkövetnek. Ó, a bölcs és tudós Kautsky erről hallgat! Ez a tudós politikus nem érti, hogy erről hallgatni aljasság. Jobbnak látja olyasfajta gyermekmesékkel traktálni a munkásokat, hogy a demokrácia „a kisebbség védelmét” jelenti. Hihetetlen, de tény! Krisztus születése után az 1918.

esztendőben, az imperialista világmészárlás ötödik évében, amikor ötödik éve folyik a világ minden „demokráciájában” az internacionalista kisebbségek elnyomása (vagyis azoké, amelyek nem árulták el galádul a szocializmust a Renaudelek és Longuet-k, Scheidemannok és Kautskyk, Hendersonok és Webbek módjára stb.), a tudós Kautsky úr mézédes hangon dicshimnuszt zeng a „kisebbség védelméről”. Aki óhajtja, elolvashatja ezt Kautsky brosúrájának 15 oldalán A 16 oldalon pedig eme tudós egyén a XVIII. századbeli Anglia whigjeiről és toryjairól értekezik! Ó, micsoda tudományosság! Ó, a burzsoáziának micsoda raffinált kiszolgálása! Ó, micsoda civilizált módja a kapitalisták előtti hasoncsúszásnak és talpnyalásnak! Ha Krupp lennék vagy Scheidemann, Clémenceau vagy Renaudel, milliókat fizetnék Kautsky úrnak, judáscsókkal jutalmaznám, magasztalnám a munkások előtt, ajánlanám „a szocializmus egységét” olyan

„tiszteletreméltó” férfiakkal, mint aminő Kautsky. Brosúrát írni a proletariátus diktatúrája ellen, a XVIII. századbeli Anglia whigjeiről és toryjairól értekezni, azt bizonygatni, hogy a demokrácia a „kisebbség védelmét” jelenti és elhallgatni, hogy a „demokratikus” amerikai köztársaságban pogromokat rendeznek az internacionalisták ellen hát nem a burzsoáziának tett lakáj szolgálatok ezek? A tudós Kautsky úr „megfeledkezett” valószínűleg véletlenül feledkezett meg . egy „apróságról”, mégpedig arról, hogy a burzsoá demokrácia uralkodó pártja a kisebbség védelmét csak egy másik burzsoá párt számára biztosítja, a proletariátusnak viszont a „kisebbség védelme” helyett minden komoly, mélyreható, lényegbevágó kérdésben hadiállapot vagy pogrom jut osztályrészül. Mennél fejlettebb a demokrácia, annál közelebb van a burzsoáziát veszélyeztető minden komoly politikai ellentét esetén a pogrom

vagy a polgárháború. A polgári demokráciának ezt a „törvényét” megfigyelhette volna a tudós Kautsky úr a köztársasági Franciaországban a Dreyfus-ügy példáján, az amerikai demokratikus köztársaságban a négerek és az internacionalisták meglincselésének példáján, a demokratikus Angliában Írország és Ulster példáján, az oroszországi demokratikus köztársaságban a bolsevikok ellen 1917 áprilisában indított hajsza és az ellenük szervezett pogromok példáján. Szándékosan választom a példákat nemcsak a háború idejéből, hanem a háború előtti békés időkből is. Az édeskés Kautsky úr jónak látja szemethunyni a XX század e tényei előtt és ehelyett inkább bámulatosan új, feltűnően érdekes, szokatlanul tanulságos és hihetetlenül fontos dolgokat mesél a munkásoknak a XVIII. századbeli whigekről és torykról Nézzük a burzsoá parlamentet. Feltételezhető-e, hogy a tudós Kautsky sohasem hallott arról, hogy

a tőzsde és a bankárok annál inkább alávetik uralmuknak a burzsoá parlamenteket, mennél jobban kifejlődött a demokrácia? Ebből nem az következik, hogy nem kell felhasználni a burzsoá parlamentarizmust (a bolsevikok oly sikeresen használták fel, mint talán a világ egyetlen más pártja sem, mert 19121914-ben meghódítottuk a IV. dumában az egész munkáskúriát). De következik ebből az, hogy csak egy liberális feledkezhet meg úgy a burzsoá parlamentarizmus történelmi korlátozottságáról és viszonylagos voltáról, mint ahogy erről Kautsky megfeledkezik. Az elnyomott tömegek a legdemokratikusabb polgári államban is lépten-nyomon szemben találják magukat azzal a kiáltó ellentmondással, amely a kapitalisták „demokráciája” által hirdetett formális egyenlőség és a között az ezernyi tényleges megszorítás és furfangos csel között van, amelyek a proletárokat bérrabszolgákká teszik. Éppen ez az ellentmondás mutatja meg a

tömegeknek a kapitalizmus rothadtságát, hazug és képmutató mivoltát. Éppen ezt az ellentmondást leplezik le folyton-folyvást a tömegek előtt a szocializmus agitátorai és propagandistái, hogy előkészítsék őket a forradalomra! Kautsky pedig, amikor megkezdődött a forradalom korszaka, hátat fordított a forradalomnak és dicshimnuszokat kezdett zengeni a haldokló burzsoá demokrácia gyönyörűségeiről. A proletár demokrácia, melynek egyik formája a Szovjethatalom, soha nem tapasztalt mértékben kifejlesztette és kiszélesítette a demokráciát éppen a lakosság óriási többsége, a kizsákmányoltak és dolgozók számára. Aki egy egész könyvet írt a demokráciáról, mint ahogy ezt Kautsky tette, aki két oldalon beszél a diktatúráról és húsz-harminc oldalon a „tiszta demokráciáról”, anélkül hogy ezt észrevenné, az liberális módjára teljesen kiforgatja a dolgot. Nézzük - a külpolitikát. Egyetlenegy polgári országban, még

a legdemokratikusabb országban sem folytatják nyíltan. Mindenütt becsapják a tömegeket, a demokratikus Franciaországban, Svájcban, Amerikában és Angliában százszorta nagyobb mértékben és körmönfontabb módon, mint a többi országban. A Szovjethatalom forradalmi módon lerántotta a külpolitikáról a titokzatosság leplét. Kautsky ezt nem vette észre, hallgat róla, noha a rabló háborúk és az „érdekszférák felosztásáról” (vagyis a világnak a kapitalista rablók közti felosztásáról) szóló titkos szerződések korszakában ennek sarkalatos jelentősége van, mert ettől függ a béke, ettől függ tízmilliók élete vagy halála. Nézzük az államberendezést. Kautsky fennakad az „apróságokon”, még azon is, hogy a választások (a Szovjet Alkotmány szerint) „nem közvetlenek”, a dolog lényegét azonban nem látja. Az államapparátus, az államgépezet osztálylényegét nem veszi észre. A burzsoá demokráciában a kapitalisták

ezer fogással amelyek annál ügyesebbek és annál biztosabban hatnak, mennél fejlettebb a „tiszta” demokrácia szorítják ki a tömegeket a kormányzásban való részvételből, fosztják meg őket a gyülekezési és sajtószabadságtól stb. A Szovjethatalom az első a világon (szigorúan véve a második, mert ugyanezt megkezdte a Párizsi Kommün), amely a tömegeket, éppen a kizsákmányolt tömegeket bevonja a kormányzásba. A burzsoá parlamentben (amely a burzsoá demokráciában sohasem dönti el a legkomolyabb kérdéseket: ezekről a tőzsde, a bankok döntenek) való részvételt sokezer sorompó zárja el a dolgozó tömegek elől, és a munkások nagyszerűen tudják és érzik, látják és tapasztalják, hogy a burzsoá parlament idegen intézmény, a proletariátus elnyomásának eszköze a burzsoázia kezében, egy ellenséges osztály, a kizsákmányoló kisebbség intézménye. A Szovjetek maguknak a dolgozó és kizsákmányolt tömegeknek

közvetlen szervezetei, amelyek megkönnyítik számukra azt, hogy az államot maguk rendezzék be és minden lehető módon kormányozzák. S a dolgozók és kizsákmányoltak élcsapatának, a városi proletariátusnak megvan az az előnye, hogy a nagyüzemek által a legjobban van egyesítve, a legkönnyebben választ és kíséri figyelemmel a megválasztottakat. A szovjet szervezet automatikusan megkönnyíti a dolgozók és kizsákmányoltak tömörülését élcsapatuk, a proletariátus körül. A régi burzsoá apparátus a hivatalnoki kar, a gazdagságnak, a polgári műveltségnek és az összeköttetéseknek stb. kiváltságai (ezek a tényleges kiváltságok annál változatosabbak, mennél fejlettebb a polgári demokrácia) a szovjet szervezet mellett mindez kiküszöbölődik. A sajtószabadság már nem képmutatás, mert a nyomdákat és a papírt elvesszük a burzsoáziától. Ugyanez történik a legjobb épületekkel, palotákkal, kastélyokkal, földesúri

kúriákkal. A Szovjethatalom e legjobb épületek közül sokezret egycsapásra elvett a kizsákmányolóktól és így milliószor „demokratikusabbá” tette a gyülekezési jogot a tömegek számára azt a gyülekezési jogot, amely nélkül a demokrácia csak csalás. A nem lokális, nem helyi Szovjetek közvetett választása megkönnyíti a Szovjetkongresszusokat, olcsóbbá, mozgékonyabbá, a munkások és parasztok számára hozzáférhetőbbé teszik az egész apparátust olyan időszakban, amikor az élet forr, és arra van szükség, hogy különösen gyorsan megvonhassuk a megbízatást egy helyi küldöttől, vagy pedig kiküldhessük az illetőt az általános Szovjetkongresszusra. A proletár demokrácia milliószor demokratikusabb minden burzsoá demokráciánál; a Szovjethatalom milliószor demokratikusabb a legdemokratikusabb burzsoá köztársaságnál. Ezt csak az nem vehette észre, aki vagy tudatosan kiszolgálja a burzsoáziát, vagy politikai

szempontból teljesen halott ember, és a porlepte polgári könyvek mögül nem látja a pezsgő életet, akit teljesen átitattak a burzsoá-demokratikus előítéletek, s aki ilymódon magát objektíven a burzsoázia lakájává változtatja. Ezt csak olyan ember nem vehette észre, aki képtelen az elnyomott osztályok szempontjából feltenni a kérdést: van-e a legdemokratikusabb burzsoá országok között akár egy ország is a világon, ahol az egyszerű átlagmunkás, az egyszerű átlagos mezőgazdasági munkás, vagy általában a falusi félproletár (vagyis az elnyomott tömegnek, a népesség óriási többségének képviselője) azt a szabadságot, hogy a legjobb épületekben gyűléseket tarthasson, azt a szabadságot, hogy gondolatainak kifejezésére, érdekeinek védelmére a legnagyobb nyomdák és a legjobb papírraktárak álljanak rendelkezésére, azt a szabadságot, hogy a maga osztályából választhasson embereket az állam kormányzására és az

állam „berendezésére”, csak megközelítőleg is olyan mértékben élvezné, mint Szovjet-Oroszországban? Nevetséges volna még csak feltételezni is, hogy Kautsky úr bármely országban ezer felvilágosodott ipari és mezőgazdasági munkás közül csak egyre is akadna, akinek e kérdés megválaszolásánál kétségei volnának. A világ munkásai, akik a burzsoá lapokból az igazságról csak töredékes beismerések útján szereznek tudomást, éppen azért rokonszenveznek ösztönszerűen a Szovjet Köztársasággal, mert látják, hogy ez proletár demokrácia, a szegények demokráciája, nem pedig a gazdagok demokráciája, márpedig minden polgári demokrácia, még a legjobb is, a valóságban a gazdagok demokráciája. Minket burzsoá hivatalnokok, burzsoá parlamenti képviselők, burzsoá bírák kormányoznak (és ezek „rendezik be” államunkat). Ez az az egyszerű, szemmellátható, elvitathatatlan igazság, melyet saját élettapasztalatukból

ismernek, naponta látnak és éreznek valamennyi burzsoá országban, így a legdemokratikusabb országokban is, az elnyomott osztályokhoz tartozó tíz- és százmilliók. Oroszországban viszont teljesen szétzúzták a bürokratikus apparátust, úgy, hogy kő kövön nem maradt belőle, mind elkergették a régi bírákat, szétkergették a burzsoá parlamentet és sokkal hozzáférhetőbb képviseletet adtak éppen a munkásoknak és a parasztoknak. Az ő Szovjetjeik léptek a hivatalnokok helyébe, vagy az ő Szovjetjeiket rendelték a hivatalnokok fölé, az ő Szovjetjeik lettek a bírák választói. Ez a tény egymagában elég ahhoz, hogy valamennyi elnyomott osztály elismerje, hogy a Szovjethatalom, vagyis a proletárdiktatúra adott formája a legdemokratikusabb burzsoá köztársaságnál is milliószor demokratikusabb. Kautsky nem érti meg ezt a minden munkás számára érthető és nyilvánvaló igazságot, mert „megfeledkezett” arról, „elszokott” attól,

hogy úgy tegye fel a kérdést: demokrácia melyik osztály számára ? Ő a „tiszta” (vagyis osztálynélküli? vagy osztályon kívüli?) demokrácia szemszögéből ítéli meg a kérdést. Úgy érvel, mint Shylock: „egy font húst” és semmi mást. Valamennyi polgár egyenlősége másként nincsen demokrácia A tudós Kautskynak, a „marxista” és „szocialista” Kautskynak fel kell tennünk a kérdést: lehet-e egyenlőség kizsákmányolt és kizsákmányoló között? Szörnyű és hihetetlen, hogy ilyen kérdést vagyunk kénytelenek felvetni akkor, amikor a II. Internacionálé szellemi vezérének könyvét bíráljuk. De „aki á-t mondott, az mondjon bé-t is” Ha magadra vállaltad, hogy írsz Kautskyról magyarázd meg a tudós férfiúnak, miért nem lehet egyenlőség kizsákmányoló és kizsákmányolt között. Lehet-e egyenlőség kizsákmányolt és kizsákmányoló között? Kautsky a következőképpen okoskodik: (1) „A kizsákmányolók a

népességnek mindig csupán elenyésző kisebbségét tették” (Kautsky brosúrája 14. old.) Ez vitathatatlan igazság. Mármost hogyan kell gondolkodnunk, ha ebből az igazságból indulunk ki? gondolkodhatunk marxista, szocialista módon; ebben az esetben a kizsákmányoltaknak a kizsákmányolókhoz való viszonyát kell alapul vennünk. Gondolkodhatunk liberális, burzsoá-demokratikus módon; ez esetben a többségnek a kisebbséghez való viszonyát kell alapul vennünk. Ha marxista módon gondolkodunk, ezt kell mondanunk: a kizsákmányolók az államot (ugyanis a demokráciáról van szó, vagyis az állam egyik formájáról) elkerülhetetlenül a kizsákmányoltak felett gyakorolt osztályuralmuk eszközévé teszik. Ezért a demokratikus állam is, amíg vannak kizsákmányolók, akik a kizsákmányolt többségen uralkodnak, szükségképpen a kizsákmányolók számára lesz demokrácia. A kizsákmányoltak államának gyökeresen különböznie kell az ilyen

államtól, demokráciának kell lennie a kizsákmányoltak számára és elnyomásnak a kizsákmányolók számára, valamely osztály elnyomása pedig azt jelenti, hogy ez az osztály nem egyenjogú, hogy ki van rekesztve a „demokráciából”. Ha liberális módon gondolkozunk, akkor a következőt kell mondanunk: a többség dönt, a kisebbség engedelmeskedik. Aki nem engedelmeskedik, azt megbüntetik Ennyi az egész Nincs semmi értelme az okoskodásnak az állam osztályjellegéről általában, vagy különösen a „tiszta demokráciára” vonatkozólag; ennek semmi köze a kérdéshez, hiszen a többség többség, a kisebbség pedig kisebbség. Egy font hús az egy font hús és pont. Kautsky éppen így okoskodik: (2) „Mi okból öltene a proletariátus uralma olyan formát, amely a demokráciával összeférhetetlen, és mi tenné ezt szükségessé?” (21. old) Következik annak a magyarázata, hogy a többség a proletariátus oldalán van: szerfelett

körülményes és szerfelett bőbeszédű magyarázat, Marx-idézettel és a Párizsi Kommün választási adataival. A következtetés: „Olyan rendszernek, amelynek ilyen mély gyökerei vannak a tömegek között, a legkisebb oka sincs arra, hogy kezet emeljen a demokráciára. Ez a rendszer nem lehet meg mindig erőszak nélkül, azokban az esetekben, mikor erőszakhoz nyúlnak, hogy elnyomják a demokráciát. Erőszakra csak erőszakkal lehet felelni. De az a rendszer, mely tudja, hogy a tömegek mellette állanak, az eröszakot csak arra fogja használni, hogy a demokráciát megvédje, nem pedig arra, hogy megsemmisítse. Valóságos öngyilkosságot követne el, ha meg akarná szüntetni legbiztosabb alapját, az általános választójogot, a hatalmas erkölcsi tekintély mély forrását” (22. old) Láthatjuk: a kizsákmányoltak viszonya a kizsákmányolókhoz Kautsky érvelésében eltűnt. Csak általában a többség, általában a kisebbség, általában a

demokrácia, az általunk már jól ismert „tiszta demokrácia” maradt meg. Jól jegyezzük meg: Kautsky ezt a Párizsi Kommünnel kapcsolatban mondja! A szemléletesség kedvéért idézzük, hogyan nyilatkoztak Marx és Engels a diktatúráról a Kommünnel kapcsolatban: Marx: „. Ha a munkások a burzsoá diktatúra helyére saját forradalmi diktatúrájukat állítják a burzsoázia ellenállásának megtörésére . a munkások forradalmi és átmeneti formát adnak az államnak ” Engels: „. A (forradalomban) győztes pártnak uralmát annak a félelemnek a segítségével kell fenntartania, amelyet fegyverei a reakciósokban keltenek. Ha a Párizsi Kommün nem támaszkodott volna a burzsoáziával szemben a felfegyverzett nép tekintélyére, vajon tarthatta volna-e magát egy napnál tovább? Ellenkezőleg, nem azt vethetjük-e szemére, hogy túl kevéssé élt ezzel a tekintéllyel?” Ugyancsak Engels: „. Minthogy az állam csupán átmeneti intézmény,

amelyet a harcban, a forradalomban felhasználunk abból a célból, hogy ellenfeleinket erőszakkal elnyomjuk, ezért szabad népállamról beszélni merő értelmetlenség; amíg a proletariátusnak még szüksége van az államra, nem a szabadság érdekében használja fel, hanem arra, hogy ellenfeleit elnyomja, és mihelyt szó lehet szabadságról, az állam mint olyan megszűnik . ” Kautsky olyan messze van Marxtól és Engelstől, mint az ég a földtől, mint a liberális a proletárforradalmártól. A tiszta demokrácia és egyszerűen a „demokrácia”, amelyről Kautsky beszél, csak új kiadása ugyanannak a „szabad népállamnak”, vagyis merő ostobaság. Kautsky egy nagytudományú szobatudós tökfilkó tudálékosságával vagy egy tízéves kislány ártatlanságával kérdi: mire is kell ez a diktatúra, amikor megvan a többség? Marx és Engels pedig megmagyarázzák: Azért, hogy megtörjük a burzsoázia ellenállását, azért, hogy

megfélemlítsük a reakciósokat, azért, hogy fenntartsuk a felfegyverzett nép tekintélyét a burzsoáziával szemben, azért, hogy a proletariátus erőszakkal elnyomhassa ellenségeit. Kautsky nem érti ezeket a magyarázatokat. Minthogy szerelmes a demokrácia „tisztaságába”, nem látja ennek burzsoá mivoltát, „következetesen” azt hajtogatja, hogy a többségnek, ha egyszer többség, nincs szüksége arra, hogy a kisebbség „ellenállását megtörje”; nincs szüksége arra, hogy ezt „erőszakosan elnyomja” elég ha a demokrácia megsértésének egyes eseteit elnyomja. A demokrácia „tisztaságába” szerelmes Kautsky véletlenül ugyanazt a kis hibát követi el, amelybe mindig beleesik minden burzsoá demokrata: t. i a formális egyenlőséget (amely a kapitalizmusban velejéig hazug és képmutató) tényleges egyenlőségnek veszi! Csekélység! A kizsákmányoló nem lehet egyenlő a kizsákmányolttal. Ez az igazság, bármilyen kellemetlen

is Kautskynak, a szocializmus lényeges tartalmát alkotja. A másik igazság: valódi, tényleges egyenlőség nem lehetséges mindaddig, amíg teljesen ki nem küszöbölték a lehetőségét annak, hogy az egyik osztály a másik osztályt kizsákmányolhassa. A kizsákmányolókat egycsapásra szét lehet verni, ha a központban sikeres felkelés megy végbe, vagy ha a hadsereg fellázad. De megsemmisíteni a kizsákmányolókat, egészen ritka és sajátos esetek kivételével, egycsapásra nem lehet. Nem lehet egy valamelyest nagykiterjedésű ország valamennyi földbirtokosát és kapitalistáját egyszerre kisajátítani. Sőt, a kisajátítás, mint jogi vagy politikai aktus, egymagában korántsem dönti el a kérdést, mert a földbirtokosokat és a kapitalistákat ténylegesen el kell távolítani, ténylegesen helyettesíteni kell őket a gyárak és a földbirtokok másfajta igazgatásával, munkásigazgatásával. Nem lehet egyenlőség a kizsákmányolók között

akik nemzedékek hosszú során át kiváltak mind képzettségük, mind gazdag életmódjuk és jártasságuk révén és a kizsákmányoltak között, akiknek tömege még a leghaladottabb és legdemokratikusabb burzsoá köztársaságokban is elnyomott, elmaradott, tudatlan, megfélemlített és szétforgácsolt. A kizsákmányolók a forradalom után még hosszú ideig elkerülhetetlenül megtartják sok hatalmas, tényleges kiváltságukat; marad náluk pénz (a pénzt egyszerre megszüntetni nem lehet), bizonyos gyakran jelentős ingó vagyon, megmaradnak összeköttetéseik, megmarad a szervezésben és kormányzásban való jártasságuk, a kormányzás összes „titkainak” (szokásainak, fogásainak, eszközeinek, lehetőségeinek) ismerete, megmarad magasabb képzettségük, közeli kapcsolatuk a felsőbb műszaki személyzethez (amely burzsoá módon él és gondolkozik), megmarad összehasonlíthatatlanul nagyobb jártasságuk katonai ügyekben (ez igen fontos), és

így tovább, és így tovább. Ha a kizsákmányolók csak egy országban vannak szétverve márpedig természetesen ez a tipikus eset, mert a forradalom egyidőben több országban ritka kivétel , akkor még mindig erősebbek maradnak, mint a kizsákmányoltak, mert a kizsákmányolóknak óriási nemzetközi kapcsolataik vannak. Hogy a legkevésbé fejlett középparaszti, kisiparosi stb. tömegekből való kizsákmányoltak egy része a kizsákmányolókat követi és képes ezeket követni, ezt eddig minden forradalom, így a Kommün is megmutatta (hiszen a versailles-i csapatok közt proletárok is voltak, amiről a nagytudományú Kautsky „megfeledkezett”). Ilyen körülmények között az a feltevés, hogy némileg is mélyreható és komoly forradalom idején a kérdéseket egész egyszerűen a többség és kisebbség aránya dönti el, a legnagyobb bárgyúság, tucatliberálisra valló előítélet, a tömegek becsapása, a közismert történeti igazságnak a

tömegek előtt való eltitkolása. Ez a történeti igazság abban rejlik, hogy minden mélyreható forradalom idején szabály az, hogy a kizsákmányolók, akik hosszú évekig megtartják hatalmas tényleges előnyeiket a kizsákmányoltakkal szemben, hosszú ideig makacs, kétségbeesett ellenállást fejtenek ki. A kizsákmányolók sohasem vetik magukat alá hacsak nem az édeskés tökfilkónak, Kautskynak, édeskés fantáziájában a kizsákmányoltakból álló többség döntésének anélkül, hogy ne próbálnák ki fölényüket egy utolsó, kétségbeesett csatában, a csaták egész sorában. Az átmenet a kapitalizmusból a kommunizmusba egész történelmi korszak. Amíg ez a korszak be nem fejeződik, a kizsákmányolók okvetlenül megőrzik reményüket a restaurációra, és ebből a reményből restaurációs kísérletek lesznek. A megdöntött kizsákmányolók, akik megdöntésüket nem várták, nem hittek benne, még csak gondolni sem akartak rá, az

első komoly vereség után megtízszerezett energiával, dühödt szenvedéllyel, százszorosra felfokozott gyűlölettel vetik magukat harcba a tőlük elvett „paradicsom” visszaszerzéséért, családjaikért, melyek oly gondtalanul éltek, és amelyeket most a „csőcselék” pusztulásra és nyomorra (vagy „közönséges” munkára .) ítél S a kizsákmányoló kapitalistákhoz húz a kispolgárság nagy tömege Évtizedek történeti tapasztalatai tanúsítják minden országban, hogy ez a kispolgárság tétovázik, ingadozik, ma a proletariátussal megy együtt, holnap visszaretten a forradalom nehézségeitől, a munkások legelső vereségére vagy csak félvereségére is pánikba esik, idegeskedik, kapkod, siránkozik, az egyik táborból a másikba futkos . akárcsak a mi mensevikjeink és eszereink. S ilyen körülmények között, az eszeveszett, kiéleződött háború korszakában, amikor a történelem az évszázados és évezredes kiváltságok létének

vagy nemlétének kérdését tűzi napirendre azt magyarázgatni, hogy mi a többség és mi a kisebbség, mi a tiszta demokrácia, s hogy nincs szükség diktatúrára, hogy kizsákmányolt és kizsákmányoló egyenlő!! Milyen feneketlen együgyűség, milyen mélységes nyárspolgáriasság kell ehhez! De a viszonylag „békés” kapitalizmus évtizedei 1871-től 1914-ig a filiszterség, a korlátoltság, a renegátság Augiász istállóivá tették az opportunizmushoz alkalmazkodó szocialista pártokat. * Az olvasó valószínűleg észrevette, hogy Kautsky a könyvéből vett fenti idézetben az általános választójog elleni merényletről beszél (mellesleg megjegyezve, az általános választójogot hatalmas erkölcsi tekintély mély forrásának nevezi, holott Engels ugyancsak a Párizsi Kommünnel kapcsolatban és ugyancsak a diktatúra kérdésével kapcsolatban a felfegyverzett nép tekintélyéről beszél a burzsoáziával szemben; jellemző, ha

összehasonlítjuk a nyárspolgár és a forradalmár nézetét a „tekintélyről”.) Figyelembe kell vennünk, hogy a kizsákmányolók választójogtól való megfosztása merőben orosz kérdés, nem pedig általában a proletárdiktatúra kérdése. Ha Kautsky brosúrájának képmutatás nélkül a következő címet adta volna: „A bolsevikok ellen”, akkor ez a cím megfelelt volna a brosúra tartalmának, és akkor Kautskynak joga lett volna közvetlenül a választójogról beszélni. De Kautsky elsősorban mint „teoretikus” kívánt fellépni Brosúrájának a következő címet adta: „A proletariátus diktatúrája” általában. Külön a Szovjetekről és Oroszországról csak brosúrájának második részében, a 6. paragrafustól kezdve beszél Az első részben viszont (amelyből én az idézetet vettem) a demokráciáról és a diktatúráról általában van szó. Kautsky azzal, hogy elkezdett beszélni a választójogról, elárulta, hogy célja a

bolsevikellenes polémia és semmibe se veszi az elméletet. Mert az elméletnek, vagyis a demokrácia és a diktatúra általános (nem pedig különleges nemzeti) osztály alapjairól szóló fejtegetésnek, nem olyan különleges kérdésekkel kell foglalkoznia, mint amilyen a választójog, hanem azzal az általános kérdéssel: fenn lehet-e tartani a gazdagok, a kizsákmányolók számára a demokráciát olyan történelmi korszakban, amikor a kizsákmányolókat megdöntik és államukat a kizsákmányoltak állama váltja fel? Így és csakis így vetheti fel a kérdést egy teoretikus. Ismerjük a Kommün példáját, ismerjük a marxizmus alapítóinak a Kommünnel kapcsolatos fejtegetéseit. Ennek az anyagnak alapján tettem például vizsgálat tárgyává a demokrácia és a diktatúra kérdését „Állam és forradalom” c. brosúrámban, melyet az Októberi Forradalom előtt írtam A választójog korlátozásáról egy szót sem szóltam. Meg kell állapítanunk,

hogy a választójog korlátozásának kérdése a diktatúrának különleges nemzeti, nem pedig általános kérdése. A választójog korlátozásának kérdését csak úgy lehet megítélni, ha az orosz forradalom sajátos feltételeit, fejlődésének sajátos útját tanulmányozzuk. A további fejtegetések során ezt meg is fogjuk tenni. Hiba volna azonban előre kezeskedni arról, hogy az Európában küszöbön álló proletárforradalmak mind, vagy többségükben feltétlenül korlátozni fogják a burzsoázia választójogát. Lehetséges, hogy ez így lesz. A háború után és az orosz forradalom tapasztalatai után valószínűleg így lesz, de ez nem okvetlenül szükséges a diktatúra megvalósítása érdekében, nem elengedhetetlen ismérve a diktatúra logikai fogalmának, nem tartozik elengedhetetlen feltételként a diktatúra történeti és osztályfogalmához. A diktatúra feltétlenül szükséges ismérve, elengedhetetlen feltétele a

kizsákmányolóknak mint osztálynak erőszakos elnyomása és következésképpen a „tiszta demokrácia”, vagyis az egyenlőség és szabadság megsértése ezt az osztályt illetően. Így és csakis így vethetjük fel a kérdést elméletileg. És Kautsky azzal, hogy a kérdést nem így tette fel, bebizonyította, hogy a bolsevikok ellen nem mint teoretikus, hanem mint az opportunisták és a burzsoázia bérence lép fel. Hogy melyik országban, ennek vagy annak a kapitalizmusnak milyen nemzeti sajátosságai mellett fogják (kizárólagosan vagy túlnyomórészt) alkalmazni a demokrácia ilyen vagy amolyan korlátozását, megsértését a kizsákmányolókkal szemben, ez a kérdés ennek vagy annak a kapitalizmusnak, ennek vagy annak a forradalomnak nemzeti sajátosságaitól függ. Elméletileg a kérdés másként áll, mégpedig a következőképpen: lehetséges-e proletárdiktatúra anélkül, hogy megsértenék a demokráciát a kizsákmányolók osztályával

szemben? Kautsky éppen ezt a kérdést kerülte meg, mely elméletileg az egyetlen fontos és lényeges kérdés. Kautsky mindenféle idézetet hozott fel Marxból és Engelsből, kivéve azokat, amelyek erre a kérdésre vonatkoznak, és amelyeket én fentebb idéztem. Kautsky a világon mindenről beszélt, mindenről, ami elfogadható a liberálisok és burzsoá demokraták szempontjából, ami nem esik kívül az ő eszmekörükön, mindenről, kivéve a legfontosabbat, kivéve azt, hogy a proletariátus nem győzhet, ha nem töri meg a burzsoázia ellenállását, ha nem nyomja el erőszakosan ellenségeit, s hogy ahol „erőszakos elnyomás” van, ahol nincs „szabadság”, ott természetesen nincs demokrácia. Ezt Kautsky nem értette meg. * Térjünk át az orosz forradalom tapasztalataira és a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjei és az Alkotmányozó Gyűlés között felmerült ellentétre, amely az Alkotmányozó Gyűlés feloszlatásához és a burzsoáziának

a választójogtól való megfosztásához vezetett. A szovjetek ne merészeljenek állami szervezetekké válni A Szovjetek a proletárdiktatúra orosz formája. Ha egy marxista teoretikus, aki a proletariátus diktatúrájáról ír könyvet, valóban tanulmányozná ezt a jelenséget (nem pedig a diktatúra miatti kispolgári sirámokat ismételgetné, mint Kautsky teszi, amikor újra eldúdolja a mensevik nótákat), akkor ez a teoretikus meghatározná a diktatúrát általában, majd pedig megvizsgálná a diktatúra sajátos nemzeti formáját, a Szovjeteket, melyeket a proletárdiktatúra egyik formájaként bírálna meg. Világos, hogy Kautskytól a diktatúráról szóló marxi tanítás liberális „átdolgozása” után semmi komolyat sem várhatunk. Szerfölött jellemző azonban, hogyan fogott annak a kérdésnek vizsgálatához, hogy mik a Szovjetek, és hogyan birkózott meg ezzel a problémával. A Szovjetek írja, megemlékezve arról, hogy a Szovjetek

1905-ben keletkeztek „a proletárszervezet olyan formáját teremtették meg, amely valamennyi közül a legátfogóbb (umfassendste) volt, mert felölelte valamennyi bérmunkást” (31. old) 1905-ben csak helyi testületek voltak, 1917-ben összoroszországi egyesüléssé váltak. „A szovjet szervezetnek folytatja Kautsky már most is nagy és dicső múltja van. De még nagyobb jövőnek néz elébe, mégpedig nemcsupán Oroszországban. Mindenütt kiderül, hogy azokkal az óriási erőkkel szemben, melyekkel a finánctőke gazdasági és politikai téren rendelkezik, elégtelenek” (versagen; ez a német kifejezés valamivel erősebb, mint az „elégtelenek” és valamivel gyengébb, mint az „erőtlenek” kifejezés) „a proletariátus gazdasági és politikai harcának eddigi módszerei. Ezekről nem kell lemondani, normális időkben továbbra is nélkülözhetetlenek, időnként azonban olyan feladatok merülnek fel előttük, amelyeket nem tudnak teljesíteni,

olyan feladatok, amikor sikerrel csak az kecsegtet, ha a munkásosztály minden politikai és gazdasági hatalmi eszközét egyesítjük” (32. old) Ezután következik egy fejtegetés a tömegsztrájkról és arról, hogy a „szakszervezeti bürokrácia”, amelyre éppúgy szükség van, mint a szakszervezetekre, „nem alkalmas azoknak a hatalmas tömegharcoknak a vezetésére, amelyek egyre inkább az idők jelévé válnak.” „. Így tehát vonja le a következtetést Kautsky a szovjet szervezet korunk egyik legfontosabb jelensége. Minden valószínűség szerint döntő jelentőségre fog szert tenni a tőke és a munka közötti hatalmas elöntő ütközetekben, amelyek felé közeledünk. De van-e jogunk még többet követelni a Szovjetektől? A bolsevikok, akik az 1917 novemberi” (az új időszámítás szerint; vagyis a mi időszámításunk szerint az októberi) „forradalom után a baloldali szociálforradalmárokkal együtt többséget szereztek az orosz

Munkásküldöttek Szovjetjeiben, az Alkotmányozó Gyűlés szétkergetése után rátértek arra, hogy az állami szervezetté a Szovjetet tegyék, amely addig egy osztály harci szervezete volt. Megsemmisítették a demokráciát, amelyet az orosz nép a márciusi” (az új időszámítás szerint; vagyis a mi időszámításunk szerint a februári) „forradalomban kivívott. Ennek megfelelően a bolsevikok megszűntek magukat szociáldemokratáknak nevezni. Kommunistáknak nevezik magukat” (33 old, Kautsky aláhúzásai). Aki ismeri az orosz mensevik irodalmat, azonnal észreveszi, hogy Kautsky mennyire szolgai módon másolja Martovot, Akszelrodot, Steint és társaikat. Igen, „szolgai módon”, mert Kautsky a mensevik előítéletek kedvéért a nevetségességig eltorzítja a tényeket. Kautsky még azt a fáradságot sem vette magának, hogy például informátorainál mint a berlini Stein vagy a stockholmi Akszelrod érdeklődjék aziránt, mikor vetődött fel, hogy

a bolsevik elnevezést kommunistára változtassák, és hogy a Szovjeteknek mint állami szervezeteknek mi a jelentősége. Ha Kautsky megszerezte volna ezt az egyszerű adatot, nem írta volna le ezeket a nevetésre ingerlő sorokat, mert hiszen a bolsevikok mindkét kérdést 1917 áprilisában vetették fel, például az én 1917 április 4-i „téziseimben”, vagyis jóval az 1917-es Októberi Forradalom előtt (nem is szólva az Alkotmányozó Gyűlés szétkergetéséről, ami 1918 január 5-én történt). De Kautskynak itt teljes egészében idézett fejtegetése megmutatja, mi az egész Szovjet-kérdés lényege. A kérdés lényege az, törekedjenek-e a Szovjetek arra, hogy állami szerveretekké váljanak (a bolsevikok 1917 áprilisában a következő jelszót adták ki: „minden hatalmat a Szovjeteknek!” és ugyancsak 1917 áprilisában, a bolsevik pártkonferencián a bolsevikok kijelentették, hogy nem elégszenek meg a burzsoá parlamenti köztársasággal, hanem

Kommün típusú vagy Szovjet típusú munkás- és parasztköztársaságot követelnek), vagy pedig ne törekedjenek erre a Szovjetek, ne ragadják meg a hatalmat, ne háljanak állami szervezetekké, hanem maradjanak meg egy „osztály harci szervezeteinek” (Martov kifejezése szerint, aki ezzel a jámbor óhajával tetszetős módon kendőzte azt a tényt, hogy a Szovjetek a mensevikek vezetése alatt eszközként szolgáltak arra, hogy a munkásokat alávessék a burzsoáziánk). Kautsky szolgai módon ismételte Martov szavait, a bolsevikok és a mensevikek elméleti vitájából töredékeket ragadott ki, és ezeket a töredékeket kritikátlanul és értelmetlenül átvitte általános elméleti, általános európai talajra. Ebből aztán olyan zagyvaság lett, hogy minden öntudatos orosz munkás homéroszi kacajba törne ki, ha Kautsky idézett fejtegetésével megismerkedne. Ugyanilyen kacajjal fogadja majd Kautskyt minden európai munkás is (kivéve a megrögzött

szociálimperialisták maroknyi csoportját), amikor majd megmagyarázzuk nekik, miről is van itt szó. Kautsky rossz szolgálatot tett Martovnak azzal, hogy Martov hibáját rendkívül szemléltetően az abszurdumig vitte. Valóban, nézzük csak meg, hová lyukadt ki Kautsky? A Szovjetek valamennyi bérmunkást felölelik. A finánctőkével szemben a proletariátus gazdasági és politikai harcának eddigi módszerei elégtelenek. A Szovjetekre nemcsak Oroszországban vár nagy szerep Döntő szerepet fognak játszani Európában a tőke és a munka közötti nagy, döntő csatákban, így beszél Kautsky. Remek. Vajon „a tőke és a munka közötti döntő csaták” nem döntik-e el azt a kérdést, hogy a két osztály közül melyik ragadja meg az államhatalmat? Szó sincs róla! Isten ments! A „döntő” csatákban e valamennyi bérmunkást felölelő Szovjeteknek nem szabad állami szervezetté átalakulniok! De mi az állam? Az állam nem más, mint gépezet,

amellyel az egyik osztály elnyomja a másikat. Tehát az elnyomott osztálynak, a modern társadalom dolgozói és kizsákmányoltjai élcsapatának törekednie teli a „tőke és a munka közti döntő csatára”, de nem szabad hozzányúlnia ahhoz a gépezethez, amellyel a tőke elnyomja a munkát! Nem szabad összetörnie ezt a gépezetet! - - Nem szabad felhasználnia saját átfogó szervezetét a kizsákmányolók elnyomására! Nagyszerű ez, Kautsky úr, igazán pompás. „Mi” elismerjük az osztályharcot úgy, ahogy elismeri minden liberális, vagyis a burzsoázia megdöntése nélkül. Itt válik nyilvánvalóvá Kautsky teljes szakítása mind a marxizmussal, mind pedig a szocializmussal. Ez a valósában átpártolás a burzsoázia oldalára, amely kész mindent elviselni, csak azt nem, hogy az általa elnyomott osztály szervezetei állami szervezetekké alakuljanak át. Itt Kautsky már sehogyan sem képes megmenteni az ő mindent kibékítő, minden mély

ellentmondás elől frázisokkal kitérő álláspontját. Kautsky vagy lemond arról, hogy az államhatalom bármi módon is a munkásosztály kezébe menjen át, vagy belemegy abba, hogy a munkásosztály kezébe vegye a régi burzsoá államgépezetet, de semmiképpen sem megy bele abba, hogy a munkásosztály összetörje, szétzúzza ezt a gépezetet és új, proletár gépezettel cserélje fel. Akár így, akár úgy „értelmezzük” és „magyarázzuk” Kautsky okoskodását, mindkét esetben nyilvánvaló, hogy szakított a marxizmussal és átpártolt a burzsoáziához. Marx már a „Kommunista Kiáltvány”-ban, amikor arról beszélt, hogy milyen államra van szüksége a győztes munkásosztálynak, ezt írta: „az állam, azaz az uralkodó osztállyá szervezett proletariátus”. Most megjelenik egy ember, aki továbbra is marxistának tartja magát és kijelenti, hogy a mind egy szálig megszervezett és a tőkével „döntő harcot” vívó proletariátusnak

nem szabad osztályszervezetét állami szervezetté változtatnia. „Az államba vetett babonás hit”, melyről Engels 1891-ben azt írta, hogy „Németországban átment a burzsoázia, sőt sok munkás tudatába is” ez nyilvánul meg itt Kautskynál. Harcoljatok, munkások adja „beleegyezését” ez a mi filiszterünk (ebbe „beleegyezik” a burzsoá is, ha már a munkások úgyis harcolnak, és csak azon kell gondolkoznia, hogyan tompítsa el kardjuk élét) , harcoljatok, de ne merészeljetek győzni! Ne romboljátok szét a burzsoázia államgépezetét, ne állítsatok a burzsoá „állami szervezet” helyébe proletár „állami szervezetet”! Aki komolyan vallotta azt a marxista nézetet, amely szerint az állam nem más, mint gépezet, amellyel az egyik osztály elnyomja a másikat, aki csak valamelyest végiggondolta ezt az igazságot, az sohasem ejthetett volna ki a száján olyan sületlenséget, hogy a proletárszervezeteknek, amelyek le tudják győzni a

finánctőkét, nem szabad állami szervezetekké válniok. Éppen ezen a ponton nyilatkozott meg a kispolgár, akinek szemében az állam „mégiscsak” valami osztályonkívüli vagy osztályfeletti dolog. Valóban, ha szabad a proletariátusnak, „egy osztálynak”, döntő háborút folytatnia a tőke ellen, amely nemcsak a proletariátuson uralkodik, hanem az egész népen, az egész kispolgárságon, az egész parasztságon, akkor tulajdonképpen miért nem szabad a proletariátusnak, „egy osztálynak”, szervezetét állami szervezetté változtatnia? Mert a kispolgár fél az osztályharctól és nem viszi végig, a legfőbb pontig. Kautsky tökéletesen összezavarodott és leleplezte magát. Láthatjuk: ő maga beismerte, hogy Európa a tőke és a munka közötti döntő csaták felé halad, s hogy a proletariátus eddigi gazdasági és politikai harci módszerei elégtelenek. Ezek a módszerek pedig éppen a polgári demokrácia kihasználásában rejlettek

Következésképpen?. Kautsky visszariadt attól, hogy végiggondolja, mi következik ebből. . Következésképpen most csakis holmi reakciós, a munkásosztály ellensége, a burzsoázia lakája ecsetelgetheti a burzsoá demokrácia gyönyörűségeit és fecseghet a tiszta demokráciáról, a túlhaladott múlt felé fordulva. A burzsoá demokrácia progresszív volt a középkorhoz képest, és fel kellett használni Most azonban nem elégséges a munkásosztály számára. Most nem hátrafelé kell nézni, hanem előre, a burzsoá demokráciának proletár demokráciával való felváltása felé. És ha a proletárforradalmat előkészítő munka, a proletár hadsereg kiképzése és szervezése lehetséges (és szükséges) volt a burzsoá-demokratikus állam keretei között, akkor csak a proletárügy árulója, csak renegát törekedhet arra, hogy a proletariátust ezek közé a keretek közé szorítsa, ha „döntő csatákra” kerül sor. Kautsky különösen

nevetséges helyzetbe került, mert Martov érvét ismételte, de nem vette észre, hogy Martovnál ez az érv egy másik érvre támaszkodik, amely Kautskynál hiányzik! Martov azt mondja (és Kautsky utána mondja), hogy Oroszország még nem érett meg a szocializmusra, amiből természetszerűleg az következik, hogy korai még a Szovjeteket harci szervekből állami szervezetekké alakítani (értsd: az az időszerű, hogy a Szovjeteket a mensevik vezérek segítségével olyan szervekké alakítsák át, amelyek e munkásokat az imperialista burzsoáziának vetik alá). Kautsky azonban nem mondhatja nyíltan, hogy Európa még nem érett meg a szocializmusra. Kautsky azt írta 1909-ben, amikor még nem volt renegát, hogy most nem kell félni idő előtti forradalomtól, hogy áruló lenne az, aki a vereségtől való félelmében a forradalomról lemondana. Kautsky nem tudja elszánni magát arra, hogy ezt egyenesen megtagadja. S ebből olyan ostobaság sül ki, amely

tökéletesen leleplezi a kispolgár egész butaságát és gyávaságát: egyrészt Európa megérett a szocializmusra és a munkának a tőke elleni döntő csatái felé halad másrészt pedig a harci (vagyis a harcban kialakuló, növekvő, erősödő) szervezetet a proletariátusnak, az elnyomottak élcsapatának, szervezőjének, vezérének szervezetét nem szabad állami szervezetté átalakítani! * Az a gondolat, hogy a Szovjetekre, mint harci szervezetekre, szükség van, de nem szabad állami szervezetekké válniok, a gyakorlati politika szempontjából még sokkal együgyűbb, mint elméleti szempontból. A munkások tömegharca a kapitalisták ellen, például a tömegsztrájk, még békés időkben is, amikor nincs forradalmi helyzet, mindkét részről szörnyű elkeseredést szül, a harc rendkívüli szenvedélyességét idézi elő, a burzsoázia állandóan hangoztatja, hogy „ő az úr a házban” és az is akar maradni stb. De forradalom idején, amikor

forrásban van a politikai élet, az olyan szervezet, mint a Szovjetek, amely valamennyi iparág valamennyi munkását, továbbá valamennyi katonát és az egész dolgozó és szegénysorsú falusi lakosságot felöleli, magától, a harc folyamán, a támadás és az ellentámadás egyszerű „logikájánál” fogva elkerülhetetlenül eljut oda, hogy élére állítsa a kérdést. Az a kísérlet, hogy egy közbülső álláspontot foglaljanak el, hogy „kibékítsék” a proletariátust és a burzsoáziát, tompaelméjűségre vall és szánalmas kudarcba fullad: így történt Oroszországban Martov és a többi mensevik prédikációjával, elkerülhetetlenül így lesz Németországban és a többi országban is, ha a szovjetek csak némileg is jelentős arányokban kifejlődnek, ha sikerül egyesülniök és megszilárdulniok. Azt mondani a szovjeteknek: harcoljatok, de ne vegyétek kezetekbe az egész államhatalmat, ne váljatok állami szervezetekké nem egyéb, mint az

osztályok együttműködését és a proletariátus és a burzsoázia közötti „szociális békét” hirdetni. Nevetséges még csak gondolni is arra, hogy az ilyen álláspont az elkeseredett harcban másra vezethetne, mint szégyenletes csődre. Kautsky örök végzete, hogy két szék között a pad alá kerül Azt a látszatot akarja kelteni, hogy semmiben sem ért egyet az opportunistákkal az elméletben, de valójában minden lényeges pontban (vagyis mindenben, ami a forradalomra vonatkozik) egyetért velük a gyakorlatban. Az Alkotmányozó Gyűlés és a Szovjet Köztársaság Az Alkotmányozó Gyűlés és a bolsevikok által való szétkergetése Kautsky egész brosúrájának központi kérdése. Állandóan visszatér erre a kérdésre A II Internacionálé szellemi vezérének egész műve tele van olyan célzásokkal, hogy a bolsevikok „megsemmisítették a demokráciát” (lásd fentebb, az egyik Kautsky-idézetben). Ez a kérdés valóban érdekes és fontos,

mivel itt a burzsoá és a proletár demokrácia viszonya a gyakorlatban vetődött fel a forradalom előtt. Nézzük csak, hogyan vizsgálja ezt a kérdést a mi „marxista teoretikusunk” Kautsky idézi a „Pravda” 1917. december 26-i számában közzétett „Téziseket az Alkotmányozó Gyűlésről”, amelyeket én írtam. Az ember azt hinné, mi sem bizonyíthatja jobban, hogy komolyan fog hozzá a kérdés vizsgálatához, mint az, hogy okmányokat vesz kézbe. De nézzük csak meg, hogyan idéz Kautsky Nem állapítja meg, hogy 19 ilyen tézis volt, nem mondja, hogy ezekben a tézisekben felvetettem azt a kérdést, hogy milyen a viszony egy Alkotmányozó Gyűléssel rendelkező közönséges burzsoá köztársaság és a Szovjetek Köztársasága között, valamint azt a kérdést is, hogy mi a története az Alkotmányozó Gyűlés és a proletárdiktatúra ellentétének a mi forradalmunkban. Kautsky mindezt mellőzi és egyszerűen kijelenti az olvasónak, hogy

„közülük” (a tézisek közül) „különösen kettő fontos”: az egyik az, hogy az eszerek szakadása az alkotmányozó gyűlési választások után, de az Alkotmányozó Gyűlés összehívása előtt következett be (Kautsky hallgat arról, hogy ez az ötödik tézis), a másik az, hogy a Szovjet Köztársaság általában magasabbfokú demokratikus forma, mint az Alkotmányozó Gyűlés (Kautsky hallgat arról, hogy ez a harmadik tézis). És csupán ebből a harmadik tézisből idéz Kautsky szószerint egy részt, mégpedig a következő tételt: „A Szovjetek Köztársasága nemcsak magasabb típusú formája a demokratikus intézményeknek (a szokásos polgári köztársasághoz viszonyítva, melynek megkoronázása az Alkotmányozó Gyűlés), hanem az egyetlen forma is, amely biztosítani tudja a legkevesebb megrázkódtatással járó átmenetet a szocializmushoz” (Kautsky elhagyja a „szokásos” szót, valamint a tézis bevezető szavait is: „a

burzsoá rendből a szocialista rendhez való átmenet, a proletariátus diktatúrája számára”). E szavak idézése után Kautsky pompás iróniával így kiált fel: „Csak az a kár, hogy ehhez a következtetéshez csupán akkor jutottak el, amikor kiderült, hogy az Alkotmányozó Gyűlésben kisebbségben maradtak. Azelőtt senki sem követelte viharosabban az Alkotmányozó Gyűlést, mint Lenin.” Szószerint ezt mondja Kautsky könyvének 31. oldalán! Ez aztán a gyöngyszem! Csak a burzsoázia bérence tüntethette fel a dolgot ilyen hazugul, hogy az olvasóban azt a benyomást keltse, mintha a bolsevikok minden beszéde az állam magasabb típusáról merő koholmány volna, amely csak az után látott napvilágot, hogy a bolsevikok az Alkotmányozó Gyűlésben kisebbségben maradtak!! Ilyen gyalázatos hazugságra csak olyan semmirekellő vetemedhet, aki eladta magát a burzsoáziának, vagy, ami egy és ugyanaz, aki P. Akszelrodnak ad hitelt és eltitkolja

informátorait Hiszen köztudomású, hogy én Oroszországba való megérkezésem első napján, 1917. április 4-én, a nyilvánosság előtt felolvastam azokat a téziseket, amelyekben kifejtettem, hogy a Kommün típusú állam magasabbrendű, mint a burzsoá parlamenti köztársaság. Ezt később többízben kijelentettem a sajtóban, például a politikai pártokról szóló brosúrámban, amelyet lefordítottak angol nyelvre, és amely 1918 januárjában megjelent Amerikában az „Evening Post” c. newyorki újságban Sőt, mi több, a bolsevik párt 1917 április végén megtartott konferenciája határozatot fogadott el arról, hogy a proletár-paraszt köztársaság felette áll a burzsoá parlamenti köztársaságnak, hogy a mi pártunk nem elégszik meg ez utóbbival, hogy a pártprogramot ennek megfelelően meg kell változtatni. Minek nevezzük ezek után Kautsky kirohanását, aki el akarja hitetni német olvasóival, hogy én viharosan követeltem az Alkotmányozó

Gyűlés összehívását és csak miután a bolsevikok abban kisebbségben maradtak, kezdtem „becsmérelni” az Alkotmányozó Gyűlés becsületét és méltóságát? Mit lehet felhozni az ilyen kirohanás védelmére? Azt, hogy Kautsky nem ismerte a tényeket? De akkor miért kellett róluk írnia? Vagy miért nem jelenti ki becsületesen, hogy én, Kautsky, Stein, P. Akszelrod és más mensevikek közlései alapján írok? Kautsky az objektivitás mezét öltve magára igyekszik leplezni azt, hogy a vereségük miatt sértődött mensevikek készséges szolgájának szerepét játssza. Ez azonban csak a kezdet. Most jön a java Tegyük fel, hogy Kautsky nem óhajtotta, vagy nem tudta (??) megkapni informátoraitól azoknak a határozatoknak és nyilatkozatoknak fordítását, amelyekben a bolsevikok leszögezik álláspontjukat arra vonatkozólag, megelégszenek-e a polgári parlamentáris demokratikus köztársasággal. Tegyük fel ezt is, bár teljesen valószínűtlen. De

hiszen az én 1917 december 26-i téziseimet Kautsky világosan megemlíti könyvének 30. oldalán Teljes egészükben ismeri-e Kautsky ezeket a téziseket, vagy csak azokat ismeri közülük, melyeket a Steinek, Akszelrodok és társaik lefordítottak neki? Kautsky idézi a harmadik tézist azzal a lényegbevágó kérdéssel kapcsolatban, hogy vallották-e a bolsevikok az alkotmányozó gyűlési választások előtt és megmondták-e a népnek, hogy a Szovjetek Köztársasága felette áll a burzsoá köztársaságnak. Kautsky azonban elhallgatja a második tézist. Ámde a második tézis így szól: „Amikor a forradalmi szociáldemokrácia felállította az Alkotmányozó Gyűlés összehívásának követelését, az 1917-es forradalom kezdetétől fogva ismételten hangsúlyozta, hogy a Szovjetek Köztársasága a demokratizmusnak sokkal magasabb formája, mint a szokásos, polgári köztársaság Alkotmányozó Gyűléssel” (az én kiemelésem). Kautsky úr, hogy a

bolsevikokat elvtelen embereknek, „forradalmi opportunistáknak” (ezt a kifejezést használja Kautsky könyvében valahol, nem emlékszem milyen összefüggésben) tüntethesse fel, eltitkolta német olvasói előtt, hogy a tézisek világosan hivatkoznak „a több ízben tett ” nyilatkozatokra! Ilyen kicsinyes, szánalmas és megvetendő fogásokkal operál Kautsky úr. Ilymódon tért ki az elméleti kérdés elől. Ígaz-e vagy nem igaz, hogy a burzsoá-demokratikus parlamentáris köztársaság alacsonyabb fokon áll, mint a Kommün típusú, vagy a Szovjet típusú köztársaság? Ez a kérdés lényege, de Kautsky ezt megkerülte. Kautsky „elfelejtette” mindazt, amit Marx a Párizsi Kommün elemzése során megállapított. „Elfelejtette” Engelsnek 1875 március 28-án Bebelhez írt levelét is, amelyben különösen szemléltetően és világosan fejezi ki Marxnak ugyanezt a gondolatát: „A Kommün már nem is volt állam a szó szoros értelmében.” Így

fest a II. Internacionálé legkimagaslóbb teoretikusa, aki külön brosúrát ír a „Proletariátus diktatúrájáról”, külön tárgyalja Oroszországot, ahol világosan és többízben felvetették a polgári-demokratikus köztársaságnál magasabbrendű államforma kérdését, és ő elhallgatja ezt a kérdést. Hát miben különbözik ez a valóságban a burzsoázia oldalára való át pártolástól? (Zárójelben megjegyezzük, hogy Kautsky itt is az orosz mensevikek után kullog. A mensevikek közt szép számmal akadnak olyanok, akik „valamennyi idézetet” ismerik Marxból és Engelsből, de azért 1917 áprilisától 1917 októberéig és 1917 októberétől 1918 októberéig egyetlenegy mensevik sem próbálta meg egyetlenegyszer sem, hogy megvizsgálja a Kommün típusú állam kérdését. Plehanov szintén megkerülte ezt a kérdést Bizonyára minden okuk megvolt a hallgatásra.) Természetesen az Alkotmányozó Gyűlés szétkergetéséről vitatkozni olyan

emberekkel, akik ugyan szocialistának és marxistának nevezik magukat, a valóságban azonban a fő kérdésben, a Kommün típusú állam kérdésében a burzsoáziához pártolnak át, nem jelentene mást, mint gyöngyöt szórni disznók elé. Elég lesz, ha brosúránk függelékeként teljes egészében közöljük az Alkotmányozó Gyűlésről szóló téziseimet. Ezekből látni fogja az olvasó, hogy a kérdést 1917. december 26-án elméleti szempontból is, történeti, valamint gyakorlati politikai szempontból is felvetettük. Ha már Kautsky, mint teoretikus, teljesen megtagadta a marxizmust, mint történész megvizsgálhatta volna a Szovjetek harcát az Alkotmányozó Gyűlés ellen. Kautsky sok művéből tudjuk, hogy tudott marxista történész lenni, hogy ezek a munkái későbbi renegátsága ellenére is komoly értékek maradnak a proletariátus számára. A szóbanforgó kérdésben azonban Kautsky mint történész is hátatfordít az igazságnak, figyelmen

kívül hagyja a közismert tényeket, a burzsoázia bérenceként jár el. Kautsky elvteleneknek szeretné feltüntetni a bolsevikokat, és elbeszéli, hogyan próbálták a bolsevikok elsimítani konfliktusukat az Alkotmányozó Gyűléssel, mielőtt ezt szétkergették volna. Ebben egyáltalán nincs semmi kivetni való, nincs semmi, amit meg kellene tagadnunk A téziseket teljes egészükben közzéteszem, azokban a napnál világosabban megmondtuk: ingadozó kispolgár urak, akik megrekedtetek az Alkotmányozó Gyűlésben, vagy béküljetek meg a proletárdiktatúrával, vagy „forradalmi úton” legyőzünk benneteket (a 18. és 19 tézis) Mindig így járt el, és mindig így is fog eljárni a valóban forradalmi proletariátus az ingadozó kispolgársággal szemben. Kautsky az Alkotmányozó Gyűlés kérdésében formális álláspontot foglal el. Téziseimben világosan és többízben leszögezem, hogy a forradalom érdekei felette állnak az Alkotmányozó Gyűlés

formális jogainak (lásd a 16. és 17 tézist) A formális demokratikus álláspont nem más, mint a polgári demokrata álláspontja, aki nem ismeri el, hogy a proletariátus és a proletár osztályharc érdeke a magasabbrendű. Kautskynak, mint történésznek, feltétlenül el kellett volna ismernie, hogy a burzsoá parlamentek ennek vagy annak az osztálynak a szervei. Most azonban (a forradalom megtagadásának piszkos ügye érdekében) Kautskynak szüksége volt arra, hogy megfeledkezzék a marxizmusról és Kautsky nem veti fel azt a kérdést, hogy melyik osztálynak a szerve volt Oroszországban az Alkotmányozó Gyűlés. Kautsky nem elemzi a konkrét helyzetet, nem óhajtja megvizsgálni a tényeket, egy szót sem mond a német olvasónak arról, hogy a tézisek nemcsak a burzsoá demokrácia korlátoltságának elméleti megvilágítását foglalják magukban (13. tézis), és nemcsak azokat a konkrét viszonyokat elemzik, amelyek előidézték azt, hogy a pártok 1917

október közepén összeállított jelölő listái nem feleltek meg az 1917 decemberi valóságnak (46. tézis), hanem az osztályharc és a polgárháború 1917 október decemberében lejátszódott történetét is vázolják (7 15. tézis) Ebből a konkrét történetből azt a következtetést vontuk le (14. tézis), hogy a „minden hatalmat az Alkotmányozó Gyűlésnek!” jelszó a valóságban a kadetok, a kalegyinisták és szekértolóik jelszavává lett. Kautsky, a történész, ezt nem veszi észre. Kautsky, a történész, sohasem hallott arról, hogy az általános választójog olykor kispolgári, reakciós és ellenforradalmár parlamenteket hoz létre. Kautsky, a marxista történész, nem hallott arról, hogy a választások formája, a demokrácia formája, másrészt az illető intézmény osztálytartalma két különböző dolog. Az Alkotmányozó Gyűlés osztálytartalmának kérdését téziseim világosan felvetik és megoldják. Lehetséges, hogy az én

megoldásom helytelen Mi sem volna számunkra kívánatosabb, mint hogy elemzésünket egy kívülálló marxista szempontból megbírálja. Kautskynak, ahelyett hogy teljesen ostoba frázisokat (ilyen Kautskynál bőven akad) írna arról, hogy egyesek akadályozzák a bolsevizmus bírálatát, hozzá kellett volna fognia ehhez a bírálathoz. A baj azonban éppen az, hogy nem gyakorol bírálatot. Még csak fel sem veti egyfelől a Szovjetek, másfelől az Alkotmányozó Gyűlés osztályelemzésének kérdését. Ezért lehetetlen Kautskyval vitatkozni és eszmecserét folytatni, és csak azt tehetjük, hogy megmutatjuk az olvasónak, miért nem lehet Kautskyt másnak, mint renegátnak nevezni. A Szovjetek és az Alkotmányozó Gyűlés közötti ellentétnek megvan a maga története, amelyet az a történész sem kerülhet meg, aki nem áll az osztályharc álláspontján. Kautsky ezt a ténybeli történelmet sem óhajtotta érinteni. Kautsky eltitkolta a német olvasó előtt

azt a közismert tényt (amelyet most csak a rosszhiszemű mensevikek titkolnak el), hogy a mensevikek uralma idején is, vagyis 1917. február végétől októberig ellentétek voltak a Szovjetek és az „állami” (vagyis burzsoá) intézmények között. Kautsky lényegében a proletariátus és a burzsoázia kibékítésének, megegyezésének, együttműködésének álláspontján áll. Akárhogy tagadja is Kautsky, de tény, hogy ez az álláspontja, és ezt egész brosúrája bizonyítja. Nem kellett volna szétkergetni az Alkotmányozó Gyűlést ez azt is jelenti: nem kellett volna végigküzdeni a harcot a burzsoázia ellen, nem kellett volna megdönteni a burzsoáziát, a proletariátusnak össze kellett volna békülnie a burzsoáziával. Miért hallgatta el Kautsky, hogy a mensevikek 1917 februárjától októberig igyekeztek végrehajtani ezt a kevéssé tiszteletreméltó feladatot és semmit sem értek el? Ha lehetséges volt a burzsoáziát összebékíteni a

proletariátussal, miért nem sikerült az összebékítés a mensevikek idején, miért tartotta magát távol a burzsoázia a Szovjetektől, miért nevezték (a mensevikek) a Szovjeteket „forradalmi demokráciának”, a burzsoáziát pedig „cenzusos elemeknek”? Kautsky eltitkolta a német olvasó előtt, hogy éppen a mensevikek nevezték uralmuk „korszakában” (1917. február-október) forradalmi demokráciának a Szovjeteket, s ismerték el ezáltal, hogy a Szovjetek magasabbrendűek minden más intézménynél. Csak e tény elhallgatása következtében tüntethette fel Kautsky, a történész, a kérdést úgy, hogy a Szovjetek és a burzsoázia ellentétének nincs története, hogy ez hirtelen, váratlanul, ok nélkül, a bolsevikok rosszindulatú magatartása folytán jelentkezett. Holott valójában éppen a mensevik megalkuvó politikának, a proletariátus és a burzsoázia összebékítésére tett kísérleteknek több mint félévi (a forradalom

szempontjából ez óriási idő) tapasztalatai győzték meg a népet arról, hogy ezek meddő kísérletek, és ez taszította el a proletariátust a mensevikektől. A Szovjetek: a proletariátus nagyszerű harci szervezetei, amelyekre nagy jövő vár ismeri el Kautsky. Ha ez igaz, akkor Kautsky egész álláspontja összeomlik, mint a kártyavár, vagy mint a kispolgár álmodozása arról, hogy el kellene kerülni a proletariátus és a burzsoázia közti éles harcot. Mert a forradalom nem egyéb, mint szüntelen harc, mégpedig ádáz harc, a proletariátus pedig valamennyi elnyomott élenjáró osztálya, gyújtópontja és középpontja minden elnyomott minden felszabadulási törekvésének. A Szovjetek az elnyomott tömegek harci szervei természetesen hasonlíthatatlanul gyorsabban, teljesebben, hívebben tükrözték és fejezték ki e tömegek hangulatát és nézeteik változását, mint bárminő más intézmény (ez többek között egyik oka annak, hogy a szovjet

demokrácia a demokrácia legmagasabb típusa). A Szovjeteknek sikerült 1917. február 28-tól (régi időszámítás szerint) október 25-ig összehívniok két országos kongresszust, amelyen Oroszország lakosságának túlnyomó többségé, valamennyi munkás és katona, a parasztság hét- vagy nyolctizede képviselve volt, nem szólva a helyi, kerületi, városi, kormányzósági és területi kongresszusokról. Ez alatt az idő alatt a burzsoáziának nem sikerült összehívnia egyetlen olyan intézményt sem, amely a többséget képviselte volna (kivéve a nyilvánvalóan meghamisított, a proletariátusból gúnyt űző, a proletariátust felbőszítő „Demokratikus Tanácskozást”). Az Alkotmányozó Gyűlés ugyanazt a tömeghangulatot, ugyanazt a politikai csoportosulást fejezte ki, mint az első (júniusi) Összoroszországi Szovjetkongresszus. Az Alkotmányozó Gyűlés összehívása előtt és azzal körülbelül egyidőben (1918. január) összeült a második

Szovjetkongresszus (1917. október), valamint a harmadik (1918 január), és mindkét kongresszus napnál világosabban megmutatta, hogy a tömegek balra tolódtak, forradalmasodtak, elfordultak a mensevikektől és az eszerektől, a bolsevikok oldalára álltak, vagyis hátatfordítottak a kispolgári vezetésnek, a burzsoáziával való megegyezés illúzióinak és a burzsoázia megdöntéséért vívott forradalmi proletárharc álláspontjára tértek át. Következésképpen már egymagában a Szovjetek külső története megmutatja az Alkotmányozó Gyűlés szétkergetésének elkerülhetetlenségét és az Alkotmányozó Gyűlés reakciós mivoltát. Kautsky azonban keményen kitart „jelszava” mellett: hadd pusztuljon a forradalom, hadd győzedelmeskedjék a burzsoázia a proletariátus felett, a fő, hogy viruljon a „tiszta demokrácia”! Fiat justitia, pereat mundus! (Legyen igazság, vesszen bár a világ!) Az Összoroszországi Szovjetkongresszusok adatai az orosz

forradalom története folyamán a következők: Összoroszországi Szovjetkongresszusok A küldöttek száma Köztük bolsevik A bolsevikok %-aránya 1. (1917. június 3) 790 103 13% 2. (1917. október 25) 675 343 51% 3. (1918. január 10) 710 434 61% 4. 1918. március 14) 1232 795 64% 5. (1918. július 4) 1164 773 66% Csak egy pillantást kell vetnünk e számokra, hogy megértsük, mi az oka annak, hogy nálunk csak nevetnek azokon, akik az Alkotmányozó Gyűlést védelmezik, vagy afféléket beszélnek (mint Kautsky), hogy a bolsevikok mögött nem áll a lakosság többsége. A szovjet alkotmány Mint már mondottam, a burzsoáziának a választójogtól való megfosztása nem feltétlen és elengedhetetlen ismérve a proletariátus diktatúrájának. A bolsevikok, akik jóval Október előtt kiadták az ilyen diktatúra jelszavát, Oroszországban sem beszéltek már eleve a kizsákmányolóknak a választójogtól való megfosztásáról. A

diktatúrának ez az alkotórésze nem valamilyen párt „terve szerint” jött világra, hanem önmagától alakult ki a harc folyamán. Kautsky, a történész, ezt persze nem vette észre Nem értette meg, hogy a burzsoázia még a (burzsoáziával paktáló) mensevikeknek a Szovjetekben való uralma idején maga határolta el magát a Szovjetektől, bojkottálta azokat, szembeállította magát velük, ármánykodott ellenük. A Szovjetek minden alkotmány nélkül keletkeztek és több mint egy évig (1917 tavaszától 1918 nyaráig) minden alkotmány nélkül működtek. A burzsoázia dühe az elnyomottak önálló és mindenható (mert mindent átfogó) szervezetével szemben, a burzsoázia harca mégpedig rendkívül arcátlan, önző, piszkos harca a Szovjetek ellen, végül pedig a burzsoáziának (a kadetoktól a jobboldali eszerekig, Miljukovtól Kerenszkijig) nyílt részvétele a Kornyilov-lázadásban mindez előkészítette a burzsoáziának a Szovjetekből való

formaszerinti kizárását. Kautsky hallott ugyan a Kornyilov-lázadásról, de ő előkelően fütyül a történelmi tényekre, a harc menetére és formáira, amelyek a diktatúra formáit meghatározzák: valóban, mi szükség is van a tényekre, ha a „tiszta” demokráciáról van szó? Kautsky „kritikáját”, amely a burzsoáziának a választójogtól való megfosztása ellen irányul, ezért olyan . édeskés naivitás jellemzi, amely nagyon megható volna, egy gyermek részéről, amely azonban undorító, ha olyasvalakinél tapasztalja az ember, akit hivatalosan még nem nyilvánítottak gyengeelméjűnek. „. Ha a kapitalisták általános választójog mellett jelentéktelen kisebbségnek bizonyulnának, hamarabb megbékélnének sorsukkal” (33. old) Kedves, nemde? Az okos Kautsky olyan földbirtokosokat és kapitalistákat, akik számolnak az elnyomott többség akaratával, sokszor látott a történelem folyamán és általában nagyszerűen ismeri őket a

való élet megfigyeléséből. Az okos Kautsky szilárdan kitart az „ellenzék”, vagyis a parlamenten belüli harc álláspontján. Szó szerint így is írja: „ellenzék” (34 old és sok más helyen) Ó, tudós történész és politikus! Nem ártana, ha tudná, hogy az „ellenzék” a békés és csakis parlamenti harc fogalma, vagyis olyan fogalom, amely a nemforradalmi helyzetnek felel meg, olyan fogalom, amely a forradalom hiányának felel meg. A forradalomban kérlelhetetlen polgárháborús ellenségről van szó, és ezen a tényen nem változtatnak semmiféle reakciós sirámai az olyan kispolgároknak, akik úgy félnek a háborútól, mint ahogy Kautsky fél tőle. Komikus dolog „ellenzéki” szemszögből vizsgálni a kérlelhetetlen polgárháború kérdéseit akkor, amikor a burzsoázia minden gonosztettre hajlandó a versailles-iak példája és Bismarckkal kötött egyességük eleget mond mindenki számára, aki a történelmet nem úgy látja, mint

Gogol Petruskája , amikor a burzsoázia külföldi államokat hív segítségül és velük együtt ármánykodik a forradalom ellen. A forradalmi proletariátusnak tehát „az okleveles zavarkeltőhöz”, Kautskyhoz hasonlóan hálósipkát kell a fejére húznia és legális „ellenzéknek” kell tekintenie a burzsoáziát, amely a Dutovok, Krasznovok és a csehek ellenforradalmi felkeléseit szervezi, amely milliókat fizet a szabotálóknak. Micsoda bölcsesség! Kautskyt kizárólag a dolog formális jogi oldala érdekli, úgyhogy mikor a Szovjet Alkotmányról szóló fejtegetéseit olvassuk, önkénytelenül Bebel szavai jutnak eszünkbe: a jogászok ízig-vérig reakciós népség. „A valóságban írja Kautsky nem lehet egyedül a kapitalistákat megfosztani jogaiktól. Ki a kapitalista jogi értelemben? Az, akinek vagyona van? Még egy gazdaságilag olyan előrehaladott országban is, mint Németország, ahol a proletariátus olyan nagyszámú, egy szovjet

köztársaság létesítése nagy tömegeket fosztana meg politikai jogaiktól. 1907-ben a német birodalomban a kereső foglalkozással bíró egyének és családtagjaik száma a három főágban mezőgazdaság, ipar és kereskedelem körülbelül 35 millióra rúgott az alkalmazottak és bérmunkások csoportjában, az önállóak csoportjában pedig 17 millióra. Következésképpen valamely pártnak könnyen lehet többsége a bérmunkások közt, de kisebbsége a lakosság között” (33. old) Íme Kautsky gondolkodásmódjának egyik példája. Hát nem a burzsoának ellenforradalmi nyöszörgése ez? Miért sorolt ön, Kautsky úr, minden „önállót” a jogfosztottakhoz, holott nagyon jól tudja, hogy az orosz parasztok óriási többsége nem tart bérmunkást, tehát nem esik el a jogoktól? Hát nem hamisítás ez? Miért nem idézte ön, a tudós közgazdász, azokat az adatokat a mezőgazdasági bérmunkáról a gazdaságok csoportjai szerint, amelyeket ön jól

ismert, és amelyek ugyanabban az 1907-es német statisztikában találhatók? Miért nem tárta fel brosúrájának olvasói, a német munkások előtt ezeket az adatokat, amelyekből kiderülne, hogy mennyi a kizsákmányoló , hogy a német statisztikában szereplő összes „mezőgazdák” között milyen kevés a kizsákmányoló? Azért, mert önt renegátsága a burzsoázia közönséges bérencévé tette. A kapitalista eszerint határozatlan jogi fogalom, és Kautsky több oldalon át szidja a Szovjet Alkotmány „önkényességét”. Az angol burzsoáziának megengedi ez a „komoly tudós”, hogy évszázadokon át alakítsa és csiszolgassa az új (a középkorhoz képest új) polgári alkotmányt, nekünk azonban, Oroszország munkásainak és parasztjainak, a lakáj tudomány e képviselője semennyi időt sem engedélyez. Tőlünk néhány hónap alatt az utolsó betűig kidolgozott alkotmányt követel. „. Önkény!” Gondolják csak meg, hogy a

burzsoázia szennyes kiszolgálásának és a korlátolt vaskalaposságnak milyen feneketlen mélységét tárja fel egy ilyen szemrehányás. Amikor a kapitalista országok ízig-vérig burzsoá és nagyrészt reakciós jogászai évszázadok vagy évtizedek során a legrészletesebb jogszabályokat dolgozták ki, tucatjával és százával írták a törvénykönyveket és a magyarázatokat azokhoz a törvényekhez, amelyek szorongatják a munkásokat, megkötözik a szegények kezét-lábát, ezernyi nehézséget és akadályt gördítenek minden egyszerű, a nép soraiból származó dolgozó ember elé, ó, akkor a burzsoá liberálisok és Kautsky úr ebben nem látnak semmi „önkényt”! Ez „rend” és „törvényesség”! Itt mindent megfontoltak, és megszabták, hogyan lehet „kifacsarni” a szegény embert. Itt ezerszámra vannak burzsoá ügyvédek és hivatalnokok (róluk Kautsky általában hallgat, valószínűleg éppen azért, mert Marx óriási

jelentőséget tulajdonított a bürokratikus gépezet szétzúzásának.), ügyvédek és hivatalnokok, akik értik a módját, hogy a törvényeket úgy értelmezzék, hogy a munkás és átlagos paraszt sohase tudja áttörni ezeknek a törvényeknek drótakadályait. Ez nem burzsoá „önkény”, nem önző és szennyeslelkű kizsákmányolók diktatúrája, akik teleszívták magukat a nép vérével dehogyis. Ez „tiszta demokrácia”, amely napról napra tisztább és tisztább lesz. De amikor a dolgozó és kizsákmányolt osztályok a történelem folyamán először alkották meg, az imperialista háború által külföldi testvéreiktől elvágva, a maguk Szovjetjeit, amikor politikai alkotómunkára hívták azokat a tömegeket, amelyeket a burzsoázia elnyomott, megnyomorított és eltompított, és amikor ők maguk kezdték építeni az új, a proletár államot, amikor az elkeseredett harc hevében, a polgárháború tüzében körvonalazni kezdték a

kizsákmányolók nélküli állam alaptételeit, akkor a burzsoá gazfickók valamennyien, az egész vérszopó banda és a velük egy húron pendülő Kautsky jajveszékelést csaptak az „önkény” miatt! Valóban, honnan is tudhatnák ezek a tudatlanok, a munkások és parasztok, ez a „csőcselék”, a saját törvényeiket értelmezni? Honnan is vegyék ők, az egyszerű dolgozók, az igazságosság érzékét, ha nem veszik igénybe a művelt ügyvédek, a burzsoá írók, a Kautskyk és a bölcs öreg bürokraták tanácsait? 1918 április 28-i beszédemből Kautsky úr a következő szavakat idézi: „. A tömegek maguk határozzák meg a választások rendjét és idejét. ” És Kautsky, a „tiszta demokrata”, ebből ilyen következtetést von le: „. Tehát nyilván az a helyzet, hogy minden választógyűlés belátása szerint határozza meg a választások rendjét. Az önkény és annak a lehetősége, hogy a kellemetlen ellenzéki elemektől magán a

proletariátuson belül megszabaduljunk, ilymódon a legmagasabb fokra hágna” (37. old) Nos, miben különbözik ez a kapitalisták bértollnokának beszédétől, aki a sztrájk idején azért üvölt, hogy a tömeg elnyomja a „dolgozni akaró” szorgalmas munkásokat? Miért nem önkény a választási rendnek a „tiszta” burzsoá demokráciában szokásos bürokrata burzsoá meghatározása? Miért lenne az évszázados kizsákmányolók ellen harcrakelt tömegek igazságérzete a tömegeké, amelyeket ez az elkeseredett harc felvilágosít és megacéloz alacsonyabb fokon, mint a burzsoá előítéletek közt nevelkedett bürokraták, intellektuelek, ügyvédek maroknyi csoportjának igazságérzete? Kautsky igazi szocialista, ne merjétek kétségbevonni ennek az igen tiszteletreméltó családapának, ennek az igen becsületes polgárnak az őszinteségét. Lángoló és meggyőződéses híve ő a munkások, a proletárforradalom győzelmének. Csak azt szeretné,

hogy édeskés kispolgári intellektuelek és hálósipkás nyárspolgárok eleve, a tömegek megmozdulása előtt, a kizsákmányolókkal vívott ádáz harcuk előtt és okvetlenül polgárháború nélkül kidolgoznák a forradalom fejlődésének mérsékelt és precíz alapszabályait. A mi nagytudományú Golovljov Juduskánk mély erkölcsi felháborodással beszéli el a német munkásoknak, hogy 1918. június 14-én a Szovjetek Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottsága elhatározta a jobboldali eszerek és a mensevikek pártja képviselőinek a Szovjetekből való kizárását. „Ez a rendszabály írja Kautsky Juduska, égve a nemes felháborodástól nem bizonyos személyek ellen irányul, akik bizonyos büntetendő cselekményeket követtek el. A Szovjet Köztársaság Alkotmánya egy szót sem szól a szovjetképviselőknek, a Szovjetek tagjainak sérthetetlenségéről. Nem bizonyos személyeket, hanem bizonyos pártokat zárnak itt ki a Szovjetekből”

(37. old) Igen, ez valóban szörnyű, ez tűrhetetlen eltérés a tiszta demokráciától, amelynek szabályai szerint fog majd forradalmat csinálni a mi forradalmár Kautsky Juduskánk. Mi, orosz bolsevikok, először is kötelesek lettünk volna sérthetetlenséget ígérni a Szavinkovoknak és társaiknak, a Liberdanoknak, a Potreszovoknak (az „aktivistáknak”) és társaiknak, azután büntetőtörvénykönyvet kellett volna írnunk, amely „büntetendőnek” nyilvánította volna a csehszlovák ellenforradalmi háborúban való részvételt, vagy a német imperialistákkal való szövetkezést országunk munkásai ellen Ukrajnában és Grúziában, és csak azután, ennek a büntetőtörvénykönyvnek alapján lett volna jogunk a „tiszta demokrácia” értelmében „bizonyos személyeket” a Szovjetekből kizárni. Magától értetődik emellett, hogy a csehszlovákok, akik a Szavinkovok, Potreszovok és Liberdanok útján (vagy az ő agitációjuk

segítségével) pénzt kaptak az angol-francia kapitalistáktól, valamint a Krasznovok, akik az ukrajnai és a tifliszi mensevikek segítségével szereztek német gránátokat, nyugodtan ültek volna mindaddig, amíg el nem készítünk egy rendes büntetőtörvénykönyvet, és mint a legtisztább demokraták, az „ellenzék” szerepére szorítkoztak volna . Nem csekélyebb erkölcsi felháborodással tölti el Kautskyt, hogy a Szovjet Alkotmány megfosztja a választójogtól azt, aki „nyereség céljából bérmunkásokat tart”. „Az otthonmunkás vagy a kismester írja Kautsky , az, aki egy segéddel dolgozik, teljesen proletármódra élhet és érezhet, de választójoga nincs” (36. old.) Milyen eltérés a „tiszta demokráciától”! Milyen igazságtalanság! Igaz, eddig minden marxista úgy vélte és ezernyi tény igazolta, hogy a kismesterek a leglelkiismeretlenebb és legkíméletlenebb kizsákmányolói a bérmunkásoknak, de Kautsky Juduska, magától

értetődően, nem a kismesterek osztályát vizsgálja (ki is találta ki az osztályharc káros elméletét?), hanem egyes személyekből indul ki, olyan kizsákmányolókból, akik „teljesen proletármódra élnek és éreznek”. A híres „takarékos Ágnes”, akit már régen holtnak véltek, feltámadt Kautsky tolla nyomán. Ezt a takarékos Ágnest néhány évtizeddel ezelőtt egy „tiszta” demokrata, a burzsoá Eugen Richter találta fel és bocsátotta útnak a német irodalomban. Ez a burzsoá kimondhatatlan bajokat jósolt arra az esetre, ha majd eljő a proletárdiktatúra, ha kisajátítják a kizsákmányolók tőkéjét, és ártatlan képpel felvetette azt a kérdést, hogy tulajdonképpen ki a kapitalista jogi értelemben. A szegény takarékos varrónő („a takarékos Ágnes”) példáját hozta fel, akitől a gonosz „proletárdiktátorok” utolsó garasait is elveszik. Volt idő, amikor az egész német szociáldemokrácia mulatott a tiszta demokrata

Eugen Richter e „takarékos Ágnesén”. Ez azonban régen volt, réges-régen, amikor még élt Bebel, aki nyíltan és egyenesen megmondta az igazat, hogy bizony a mi pártunkban sok a nemzeti-liberális; ez réges-régen volt, amikor Kautsky még nem volt renegát. Most a „takarékos Ágnes” feltámadt a „teljesen proletármódra élő és érző, egy segéddel dolgozó kismester” képében. A gonosz bolsevikok bántják, megfosztják őt választójogától Igaz ugyan, hogy „minden választógyűlés”, mint ahogy ugyanez a Kautsky mondja, megengedheti a Szovjet Köztársaságban a választásban való részvételt például egy bizonyos üzemmel kapcsolatban álló szegény kismesternek, ha az illető kivételképpen nem kizsákmányoló, ha valóban „teljesen proletármódra él és érez”. De meg lehet-e bízni az egyszerű munkások rendezetlen és (óh borzalom!) alapszabály nélkül működő üzemi gyűléseinek életismeretében és igazságérzetében?

Hát nem világos, hogy helyesebb megadni a választójogot valamennyi kizsákmányolnak, mindenkinek, aki bérmunkást foglalkoztat, mintsem megkockáztatni azt, hogy a munkások megbántsák a „takarékos Ágnest” és a „proletármódra élő és érző kismestert”? * Csak gyalázzák megvetést érdemlő semmirekellő renegátok, a burzsoázia és a szociálsoviniszták ünnepelt hősei a mi Szovjet Alkotmányunkat, amiért megfosztja a kizsákmányolókat a választójogtól. Ez csak jó, mert meggyorsítja és elmélyíti Európa forradalmi munkásainak szakítását a Scheidemannokkal és Kautskykkal, a Renaudelekkel és Longuet-kkal, a Hendersonokkal és Ramsay MacDonaldokkal, a szocializmus régi vezéreivel és régi árulóival. Az elnyomott osztályok tömegei, a forradalmi proletárok közül kikerülő öntudatos és becsületes vezérek mellettünk lesznek. Elegendő megismertetni ezeket a proletárokat és ezeket a tömegeket Szovjet Alkotmányunkkal és máris

azt fogják mondani: lássátok, ott igazán a mi embereink vannak, lássátok, ott igazi munkáspárt, igazi munkáskormány van. Mert ez a kormány nem csapja be a munkásokat a reformokról szóló fecsegéssel, mint ahogy valamennyi említett vezér becsapott bennünket, hanem komolyan harcol a kizsákmányolók ellen, komolyan végigviszi a forradalmat, valóban harcol a munkások teljes felszabadításáért. Ha a Szovjetek egyéves „gyakorlatuk” után megfosztották a kizsákmányolókat a választójogtól, ez azt jelenti, hogy ezek a Szovjetek valóban az elnyomott tömegek szervezetei, nem pedig a szociálimperialistákéi és a szociálpacifistákéi, akik eladták magukat a burzsoáziának. Ha ezek a Szovjetek elvették a kizsákmányolóktól a választójogot, ez azt jelenti, hogy a Szovjetek nem a kapitalistákkal való kispolgári megalkuvás szervei, nem a parlamenti fecsegésnek (a Kautskyk, Longuet-k és Mac- Donaldok parlamenti fecsegésének) szervei, hanem a

valóban forradalmi proletariátus szervei, amely élethalálharcot folytat a kizsákmányolókkal. „Kautsky könyvét itt alig ismerik” írta nekem a napokban Berlinből (ma október 30-a van) egy jól tájékozott elvtárs. Én azt a tanácsot adnám németországi és svájci követeinknek, hogy ne sajnáljanak néhány ezrest ennek a könyvnek összevásárlására és az öntudatos munkások között való ingyenes szétosztására, hadd tapossák sárba azt az „európai” értsd: imperialista és reformista szociáldemokráciát, amely már régen „bűzlő hullává” vált. * Könyve végén, a 61. és 63 oldalon, Kautsky úr keserű könnyeket hullat amiatt, hogy az „új elmélet” (ahogy ő a bolsevizmust nevezi, mert nem meri érinteni a Párizsi Kommünnek Marx és Engels-adta elemzését) „hívekre talál még régi demokráciákban is, például Svájcban”. Kautsky számára „érthetetlen”, hogy „ezt az elméletet német szociáldemokraták

elfogadják”. Pedig ez teljesen érthető, mert a háború komoly tanulságai után a Scheidemannok is, a Kautskyk is ellenszenvessé válnak a forradalmi tömegek előtt. „Mi” mindig a demokrácia hívei voltunk írja Kautsky s most egyszerre megtagadjuk! „Mi”, a szociáldemokrácia opportunistái, mindig a proletárdiktatúra ellen voltunk, és ezt a Kolbok és társaik régen nyíltan megmondták. Kautsky tudja ezt és hiába gondolja, hogy elrejtheti az olvasók előtt azt a nyilvánvaló tényt, hogy ő a Bernsteinek és Kolbok „ölébe tér vissza”. „Mi”, forradalmi marxisták, sohasem bálványoztuk a „tiszta” (burzsoá) demokráciát. Plehanov, mint tudjuk, 1903-ban (szomorú pálfordulása előtt, amely egy orosz Scheidemann álláspontjára juttatta el) forradalmi marxista volt. És Plehanov akkor, azon a pártkongresszuson, amely elfogadta a pártprogramot, arról beszélt, hogy a proletariátus a forradalomban szükség esetén meg fogja fosztani a

kapitalistákat a választójogtól és szétkerget bármiféle parlamentet, ha az ellenforradalminak bizonyul. Hogy csakis az ilyen felfogás felel meg a marxizmusnak, azt mindenki látja, ha másból nem, Marx és Engels fentebb idézett kijelentéseiből. Nyilvánvalóan ez következik a marxizmus valamennyi alapelvéből. „Mi”, forradalmi marxisták, nem tartottunk a népnek olyan beszédeket, amilyeneket olyan szívesen mondottak valamennyi nemzet kautskystái, akik a burzsoázia előtt hajbókolva, a burzsoá parlamentarizmusnak udvaroltak, a jelenlegi demokrácia burzsoá jellegét elhallgatták és csak ennek a demokráciának a kiszélesítését, ennek a demokráciának a teljes megvalósítását követelték. „Mi” azt mondtuk a burzsoáziának; ti, kizsákmányolók és képmutatók, a demokráciáról beszéltek, de ugyanakkor lépten-nyomon ezernyi akadályt gördíttek az elé, hogy az elnyomott tömegek a politikában részt vegyenek. Szavatokon fogunk

benneteket és ezeknek a tömegeknek érdekében követeljük a t i burzsoá demokráciátok kiszélesítését, hogy előkészítsük a tömegeket a forradalomra, a ti megdöntéstek, a kizsákmányolók megdöntése céljából. És ha ti, kizsákmányolók, megpróbáltok ellene szegülni a mi proletárforradalmunknak, könyörtelenül elnyomunk, megfosztunk a jogaitoktól benneteket, sőt mi több, nem adunk nektek kenyeret, mert a mi proletár köztársaságunkban a kizsákmányolóknak nem lesznek jogaik, meg lesznek fosztva tűztől és víztől, mert mi komolyan, nem pedig Scheidemann-módra és nem Kautsky-módra vagyunk szocialisták. Így beszéltünk és így fogunk beszélni „mi”, forradalmi marxisták, s ezért lesznek az elnyomott tömegek mellettünk és velünk, a Scheidemannok és Kautskyk pedig a renegátok szemétdombjára kerülnek. Mi az internacionalizmus? Kautsky a legmélyebb meggyőződéssel internacionalistának tartja és mondja magát. Scheidemannékat

„kormány-szocialistáknak” minősíti. A mensevikeket védelmezve (Kautsky nem mondja meg nyíltan, hogy szolidáris velük, de teljesen az ő nézeteiket követi), Kautsky rendkívül szemléltető módon mutatta meg, hogy milyen fajtájú ez az ő „internacionalizmusa”. Minthogy pedig Kautsky nem egyedülálló személy, hanem egy irányzat képviselője, amelynek kialakulása a II. Internacionálé viszonyai között elkerülhetetlen volt (Longuet Franciaországban, Turati Olaszországban, Nobs és Grimm, Graber és Naine Svájcban, Ramsay MacDonald Angliában stb.), tanulságos lesz kitérni Kautsky „internacionalizmusára” Kautsky hangsúlyozza, hogy Zimmerwaldban a mensevikek is jelen voltak (ez kétségtelenül diploma, de. megpenészedett diploma), és a következőképpen vázolja a mensevikek nézeteit, melyekkel egyetért: „ . A mensevikek az általános békét akarták Azt akarták, hogy valamennyi hadviselő fél fogadja el az annexiók és hadisarc

nélküli béke jelszavát. Amíg ezt el nem érik, az orosz hadseregnek e szerint a felfogás szerint harci készenlétben kellett volna állnia. A bolsevikok viszont azonnali békét követeltek mindenáron, készek voltak szükség esetén különbékét kötni, arra törekedtek, hogy ezt erőszakkal kikényszerítsék, növelve a hadseregnek amúgy is nagy dezorganizáltságát” (27. old) A bolsevikoknak, Kautsky szerint, nem kellett volna megragadniok a hatalmat, és meg kellett volna elégedniök az Alkotmányozó Gyűléssel. Tehát Kautsky és a mensevikek internacionalizmusa ebben áll: az imperialista burzsoá kormányoktól reformokat kell követelni, de továbbra is támogatni kell a kormányt, továbbra is támogatni kell a kormány által viselt háborút, amíg valamennyi hadviselő fél el nem fogadta az annexiók és hadisarc nélküli béke jelszavát. Turati is, a kautskysták is (Haase és mások), Longuet és társai is nem egyszer fejtették ki ezt a

véleményüket, és kijelentették: mi „a haza védelme” mellett vagyunk. Az elméletben ez azt jelenti, hogy teljesen képtelenek arra, hogy a szociálsovinisztáktól különváljanak, és teljesen belezavarodtak a honvédelem kérdésébe. A politikában ez azt jelenti, hogy az internacionalizmust nyárspolgári nacionalizmussal cserélik fel, átpártolnak a reformizmus oldalára, lemondanak a forradalomról. A „haza védelmének” elismerése annyi, mint a mostani háborúnak a proletariátus szempontjából való igazolása, törvényességének elismerése. Minthogy pedig a háború (akár monarchiáról, akár köztársaságról van szó) imperialista háború marad, függetlenül attól, hogy az ellenséges csapatok jelenleg hol állanak, az én országomban-e vagy idegen országban, a haza védelmének elismerése a valóságban az imperialista rabló burzsoázia támogatása, a szocializmus teljes elárulása. Oroszországban Kerenszkij alatt is, a

burzsoádemokratikus köztársaságban, a háború továbbra is imperialista háború maradt, mert a burzsoázia mint uralkodó osztály folytatta (márpedig a háború „a politika folytatása”); s a háború imperialista jellegét különösen szemléltetően fejezték ki a világ felosztására és idegen országok kifosztására vonatkozó titkos szerződések, melyeket a volt cár Anglia és Franciaország kapitalistáival kötött. A mensevikek gyalázatosan félrevezették a népet, mikor az ilyen háborút védelmi vagy forradalmi háborúnak nevezték, és Kautsky, amikor helyesli a mensevikek politikáját, a nép becsapását helyesli, azoknak a kispolgároknak a tevékenységét helyesli, akik azzal tettek szolgálatot a tőkének, hogy a munkásokat becsapták, hogy a munkásokat az imperialisták szekerébe fogták. Kautsky tipikusan kispolgári, filiszter politikát folytat, amikor azt képzeli (és a tömegekbe azt az ostoba hiedelmet oltja), hogy a jelszó kiadása

változtat a dolgon. A burzsoá demokrácia egész története leleplezi ezt az illúziót: a burzsoá demokraták a nép becsapására mindig kiadtak és mindig ki is adnak tetszésszerinti „jelszavakat”. A fontos az, hogy ezeknek a jelszavaknak az őszinteségét ellenőrizzük, hogy a szavakkal szembeszegezzük a tényeket, hogy ne érjük be az idealista vagy sarlatán frázissal, hanem tárjuk fel az osztályrealitást. Az imperialista háború imperialista mivolta nem akkor szűnik meg, amikor a sarlatánok vagy a frázishősök, avagy a kispolgári filiszterek valami édeskés „jelszót” adnak ki, hanem csak akkor, amikor valóban megdöntik azt az osztályt, amely az imperialista háborút folytatja, s amelyet e háborúhoz a gazdasági szálak (sőt néha kötelek) milliói fűznek, és amikor ezt az osztályt a valóban forradalmi osztály, a proletariátus váltja fel a hatalmon. Másként nem szakadhatunk ki az imperialista háborúból és ugyanúgy, nem

menekülhetünk meg az imperialista, a rabló békétől. Azzal, hogy Kautsky a mensevikek külpolitikáját helyesli, azzal, hogy azt internacionalista és zimmerwaldi politikának nyilvánítja, először is megmutatja a zimmerwaldi opportunista többség egész rothadtságát (mi, a Zimmerwaldi Baloldal, nem ok nélkül határoltuk el magunkat rögtön ettől a többségtől!), és másodszor s ez a legfontosabb Kautsky a proletariátus álláspontjáról a kispolgárság álláspontjára, forradalmi álláspontról reformista álláspontra tér át. A proletariátus az imperialista burzsoázia forradalmi megdöntéséért harcol, a kispolgárság az imperializmus reformista „tökéletesítéséért”, az imperializmushoz való alkalmazkodásért harcol, olymódon, hogy alárendeli magát neki. Amikor Kautsky még marxista volt, például 1909-ben, amikor „A hatalomhoz vezető út” c munkáját írta, éppen a mellett a gondolat mellett foglalt állást, hogy a háborúval

kapcsolatban elkerülhetetlen a forradalom; a forradalmak korszakának közeledéséről beszélt. Az 1912-es Bázeli Kiáltvány világosan és határozottan proletárforradalomról beszél, mégpedig éppen a német és az angol csoport közötti imperialista háborúval kapcsolatban, amely 1914-ben ki is tört. 1918-ban pedig, amikor a forradalmak a háború következtében kirobbantak, Kautsky, ahelyett hogy megmagyarázta volna elkerülhetetlenségüket, ahelyett hogy átgondolta és végiggondolta volna a forradalmi taktikát, a forradalom előkészítésének módszereit és eszközeit a mensevikek reformista taktikáját internacionalizmusnak kezdte nevezni. Hát nem renegátság ez? A mensevikeket Kautsky megdicséri azért, mert a hadsereg harckészségének megőrzését követelték. A bolsevikokat megrója azért, mert fokozták a hadsereg már amúgy is elég nagy „dezorganizáltságát”. Ez nem más, mint a reformizmus és az imperialista burzsoázia előtti

behódolás dicsérete és a forradalom kárhoztatása, a forradalom megtagadása. Mert a harckészség megőrzése Kerenszkij alatt a burzsoá (köztársasági, de burzsoá) vezetésű hadsereg megőrzését jelentette és az is volt. Közismert dolog és az események menete szemléltetően igazolta , hogy ez a köztársasági hadsereg megőrizte kornyilovista szellemét, mert kornyilovista tisztikara volt. A burzsoá tisztikar szükségképpen kornyilovista volt, szükségképpen hajlott az imperializmus felé, a proletariátus erőszakos elnyomása felé. Az imperialista háború alapjainak, a burzsoá diktatúra alapjainak érintetlenül hagyása, az apróságok foltozgatása, a jelentéktelen dolgok szépítgetése („reformok”) ebben merült ki a valóságban a mensevik taktika. És fordítva. A hadsereg „dezorganizálását” egyetlen nagy forradalom sem kerülte el és nem is kerülheti el Hiszen a hadsereg a régi rendszer támogatásának legmerevebb eszköze, a

burzsoá fegyelemnek, a tőkés uralom támogatásának legszilárdabb védőbástyája, és arra szolgál, hogy a dolgozókat a tőkésekkel szemben való rabszolgai engedelmességben és alárendeltségben tartsa és nevelje. A hadsereg mellett az ellenforradalom sohasem tűrte meg, nem tűrhette meg a felfegyverzett munkásokat. Franciaországban írta Engels a munkások minden forradalom után fel voltak fegyverezve; „így tehát az állam kormánykerekénél álló burzsoák legelső feladatuknak a munkások lefegyverzését tekintették”. A felfegyverzett munkások egy új hadsereg csírái, egy új társadalmi rend szervezeti magja voltak. Ennek a magnak széttaposása, kifejlődésének megakadályozása volt a burzsoázia első feladata. Minden győzelmes forradalom első feladata Marx és Engels többízben hangsúlyozták ezt a következő volt: szétzúzni a régi hadsereget, feloszlatni és újjal felcserélni. Az uralomra törő új társadalmi osztály sohasem

szerezhette és szilárdíthatta meg ezt az uralmat és nem teheti meg ezt ma sem másként, mint úgy, hogy teljesen felbomlasztja a régi hadsereget („dezorganizálás” jajdulnak fel erre a reakciós vagy egyszerűen gyáva kispolgárok), mint úgy, hogy minden hadsereg nélkül átmegy egy igen nehéz, igen kínos szakaszon (ezen a kínos szakaszon átment a nagy francia forradalom is), mint úgy, hogy fokozatosan alakítja ki, súlyos polgárháborúban alakítja ki az új hadsereget, az új fegyelmet, az új osztály új harci szervezetét. A történész Kautsky azelőtt megértette ezt. A renegát Kautsky elfelejtette Mi jogon nevezi Kautsky a Scheidemannokat „kormány-szocialistáknak”, ha helyesli a mensevikek taktikáját az orosz forradalomban? A mensevikek, amikor Kerenszkijt támogatták és beléptek kormányába, ugyanúgy kormányszocialisták voltak. Ez elől a következtetés elől Kautsky sehogyan sem fog kibújni, ha megkísérli az imperialista háborút

folytató uralkodó osztály kérdését felvetni. Kautsky azonban nem akarja felvetni az uralkodó osztály kérdését, ezt a marxistára nézve kötelező kérdést, mert ennek a kérdésnek már puszta felvetése is leleplezné a renegátot. A kautskysták Németországban, a longuetisták Franciaországban, Turati és társai Olaszországban így érvelnek: a szocializmus feltételezi a nemzetek egyenlőségét és szabadságát, önrendelkezési jogát; ezért, amikor megtámadják országunkat, vagy amikor az ellenséges csapatok benyomultak területünkre, a szocialistáknak joguk és kötelességük a hazát védelmezni. Ez az okoskodás azonban elméleti szempontból vagy teljes kigúnyolása a szocializmusnak, vagy szélhámos kibúvó, a gyakorlati politika szempontjából pedig ez az okoskodás azonos a teljesen tudatlan muzsikocska okoskodásával, aki arra is képtelen, hogy gondolkozzék a háború szociális jellegéről, osztályjellegéről, valamint azokról a

feladatokról, amelyek reakciós háború idején a forradalmi párt előtt állanak. A szocializmus ellene van a nemzetekkel szembeni erőszaknak. Ez vitathatatlan De a szocializmus általában ellensége az emberekkel szembeni erőszaknak. Ebből azonban a keresztény anarchistákon és tolsztojánusokon kívül még senki sem vont le olyan következtetést, hogy a szocializmus a forradalmi erőszak ellen van. Tehát, aki „erőszakról” beszél általában, anélkül hogy elemezné azokat a feltételeket, amelyek a reakciós erőszakot a forradalmitól megkülönböztetik, az kispolgár, aki megtagadja a forradalmat, vagypedig egyszerűen szofizmákkal ámítgatja önmagát és a többieket. Ugyanez vonatkozik a nemzetekkel szembeni erőszakra is. Minden háború erőszakot jelent nemzetekkel szemben, ez azonban nem akadályozza a szocialistákat abban, hogy hívei legyenek a forradalmi háborúnak. A háború osztályjellege: ez az az alapvető kérdés, amely felvetődik a

szocialista előtt (ha nem renegát). Az 1914 1918-as imperialista háború nem más, mint az imperialista burzsoázia két csoportja között dúló háború a világ felosztásáért, a zsákmány felosztásáért, a kis és gyenge nemzetek kifosztásáért és megfojtásáért. Így ítélte meg a háborút 1912-ben a Bázeli Kiáltvány; ezt a megítélést igazolták a tények. Aki a háború kérdésében erről az álláspontról letér, az nem szocialista. Ha a Vilmos uralma alatt élő német, vagy a Clémencean uralma alatt élő francia azt mondja: nekem, mint szocialistának, jogom és kötelességem a hazát védeni, ha az ellenség betört országomba, akkor ez az okoskodás nem a szocialista, nem az internacionalista, nem a forradalmi proletár, hanem a nacionalista kispolgár okoskodása. Mert ebben az okoskodásban elsikkad a munkásnak a tőke ellen vívott forradalmi osztályharca, elsikkad az egész háború megítélése a világburzsoázia és a

világproletariátus szempontjából a maga egészében, vagyis eltűnik az internacionalizmus és megmarad a szánalmas, megkérgesedett nacionalizmus. Az én országomat bántják, máshoz semmi közöm erre lyukad ki ez az okoskodás, ebben rejlik a kispolgári nacionalista szűklátókörűsége. Ez éppen olyan, mintha valaki az egyes emberrel szemben alkalmazott egyéni erőszakról így gondolkozna: a szocializmus az erőszak ellen van, tehát inkább árulást követek el, semhogy börtönben üljek. Az a francia, német vagy olasz, aki azt mondja: a szocializmus ellene van a nemzetekkel szembeni erőszaknak, ezért védekezem én, amikor az ellenség betör országomba elárulja a szocializmust és az internacionalizmust. Mert az ilyen ember csak a saját „országát” látja, mindenek fölé helyezi a „saját” burzsoáziáját, nem gondolva a nemzetközi kapcsolatokra, amelyek a háborút imperialista háborúvá, az ő burzsoáziáját az imperialista rablás

láncának egyik láncszemévé teszik. Minden kispolgár és minden tompaagyú és tudatlan muzsikocska éppúgy okoskodik, ahogy a renegát kautskysták, longuetisták, Turati és társai okoskodnak, vagyis: az én országomban benn van az ellenség, máshoz semmi közöm. (A szociálsoviniszták (a Scheidemannok, Renaudelek, Hendersonok, Gompersek és társaik) teljesen elutasítják azt, hogy a háború alatt az „Internacionáléról” beszéljenek. „Saját” burzsoáziájuk ellenségeit a szocializmus „árulóinak” tekintik. Saját burzsoáziájuk hódító politikáját támogatják A szociálpacifisták (vagyis akik szóban szocialisták, tettekben kispolgári pacifisták) mindenféle „internacionalista” érzelmeket juttatnak kifejezésre, fellázadnak az annexiók ellen stb., valójában azonban továbbra is támogatják saját imperialista burzsoáziájukat. A két típus között a különbség nem nagy, akkora, mint a durva és a mézes-mázos szavú

kapitalista közti különbség.) A szocialista, a forradalmi proletár, az internacionalista másként gondolkodik: a háború jellege (reakciós-e, vagy forradalmi a háború?) nem attól függ, hogy ki támadott, és hogy kinek az országában van benn az „ellenség”, hanem attól, hogy melyik osztály folytatja a háborút, hogy milyen politika folytatását jelenti a szóbanforgó háború. Ha a szóbanforgó háború reakciós, imperialista háború, vagyis olyan, amelyet az imperialista, erőszakos, fosztogató, reakciós burzsoázia két világcsoportja folytat egymással, akkor minden burzsoázia (még egy kis országé is) a fosztogatás részesévé válik, és az én feladatom, a forradalmi proletariátus képviselőjének feladata a proletár világforradalomnak, mint a világháború borzalmaiból való egyedüli kiútnak az előkészítése. Nem „saját” országom szempontjából kell okoskodnom (mert ez a korlátolt fajankó okoskodása, a nacionalista

kispolgáré, aki nem érti meg, hogy ő csak játékszer az imperialista burzsoázia kezében), hanem a világforradalom előkészítésében, propagálásában, közelebbhozásában való részvételem szempontjából. Ez az internacionalizmus, ez az internacionalista, a forradalmi munkás, az igazi szocialista feladata. Ezt az ábécét „felejtette el” a renegát Kautsky. És renegátsága még élesebben kiütközik, mikor a kispolgári nacionalisták (Oroszországban a mensevikek, Franciaországban a longuetisták, Olaszországban Turati, Németországban Haase és társai) taktikájának helyesléséről áttér a bolsevik taktika bírálatára. Ez a bírálat a következő: „A bolsevik forradalom azon a feltevésen épült fel, hogy egy általános európai forradalom kiindulópontja lesz; hogy Oroszország bátor kezdeményezése felkelésre bírja majd egész Európa proletárjait. Ilyen feltevés mellett persze közömbös volt, hogy milyen formája lesz az orosz

különbékének, milyen terheket és területveszteségeket” (szószerint csonkításokat, megnyomorításokat, Verstümmelungen) „fog hozni az orosz népnek, hogyan fogja értelmezni a népek önrendelkezési jogát. Akkor közömbös volt az is, hogy képese Oroszország védekezni vagy sem Az európai forradalom volt, e felfogás szerint, az orosz forradalom legjobb védelme, annak kellett volna meghoznia a volt orosz területen lakó valamennyi nép számára a teljes és igazi önrendelkezési jogot. A szocializmust létrehozó és megszilárdító európai forradalomnak kellett volna eszközül szolgálnia arra is, hogy eltávolítsa azokat az akadályokat, amelyeket Oroszországban az ország gazdasági elmaradottsága állított a szocialista termelés megvalósítása elé. Mindez igen logikus elgondolás és alapos indokolás volt, ha elfogadtuk a fő feltételt: hogy az orosz forradalom elkerülhetetlenül ki fogja robbantani az európai forradalmat. De mi lesz abban az

esetben, ha ez nem történik meg? Ez a feltevés mindeddig nem igazolódott be. S most Európa proletárjait azzal vádolják, hogy cserbenhagyták és elárulták az orosz forradalmat. Ez ismeretlen tettesek elleni vád, mert ugyan kit akarnak felelőssé tenni az európai proletariátus magatartásáért?” (28. old) És Kautsky újra meg újra azon kérődzik, hogy Marx, Engels, Bebel nem egyszer tévedtek az általuk várt forradalom bekövetkezése tekintetében, de sohasem építették taktikájukat egy „meghatározott időpontra” várt forradalomra (29. old), a bolsevikok viszont szerinte „mindent egy kártyára, az általános európai forradalomra tettek fel”. Szándékosan hoztunk ilyen hosszú idézetet, hogy szemléltetően megmutassuk olvasóinknak, milyen „ügyesen” hamisítja meg Kautsky a marxizmust, amelyet ízetlen, reakciós kispolgári felfogásra cserél ki. Először: a nem nagyon okos emberek módszere az, hogy az ellenfélnek egy nyilvánvaló

ostobaságot adnak a szájába és azután azt cáfolgatják. Ha a bolsevikok taktikájukat arra a várakozásra építették volna, hogy a forradalom más országokban meghatározott időpontban ki fog törni, ez vitathatatlanul ostobaság lett volna. De a bolsevik párt ezt az ostobaságot nem követte el: az amerikai munkásokhoz írt levelemben (1918. augusztus 20) világosan elhatároltam magam az efféle ostobaságtól, mondván, hogy mi számítunk az amerikai forradalomra, de nem egy meghatározott időpontban. A baloldali eszerek és a „baloldali kommunisták” ellen folytatott vitáim során (1918 januármárcius) nem egyszer fejtettem ki ugyanezt a gondolatot. Kautsky csekély egészen csekély ferdítést követett el, s azután erre építette fel a bolsevizmus bírálatát. Kautsky összekeverte azt a taktikát, amely többé vagy kevésbé közeli, de nem meghatározott időpontban számít az európai forradalomra, azzal a taktikával, amely meghatározott

időpontban számít az európai forradalomra. Csekély, egészen csekély hamisítás! Az utóbbi taktika ostobaság. Az előbbi kötelező a marxistára nézve, minden forradalmi proletárra és internacionalistára nézve, kötelező, mert csak ez a taktika veszi számba marxista szempontból helyesen azt az objektív helyzetet, melyet a háború valamennyi európai országban megteremtett, mert csak ez a taktika felel meg a proletariátus nemzetközi feladatainak. Kautsky annak a nagy kérdésnek a helyébe, hogy melyek általában a forradalmi taktika alapjai, annak a hibának kis kérdését tette, amelyet a bolsevik forradalmárok elkövethettek volna, de nem követtek el s ezzel szerencsésen meg is tagadta a forradalmi taktikát általában! Renegát lévén a politikában, az elméletben még csak felvetni sem képes a forradalmi taktika objektív előfeltételeinek a kérdését. És ezzel elérkeztünk a második ponthoz. Másodszor: számítani az európai forradalomra

ez kötelező a marxistára nézve, ha forradalmi helyzet áll fenn. A marxizmus ábécéjéhez tartozó igazság, hogy a szocialista proletariátus taktikája nem lehet egyforma akkor, amikor forradalmi helyzettel állunk szemben és akkor, amikor nem állunk szemben ilyen helyzettel. Ha Kautsky felvetette volna ezt a marxistára nézve kötelező kérdést, akkor észrevette volna, hogy a válasz feltétlenül ellene szól. Jóval a háború előtt minden marxista, minden szocialista egyetértett abban, hogy az európai háború forradalmi helyzetet fog teremteni. Amikor Kautsky még nem volt renegát, világosan és határozottan elismerte ezt, 1902-ben is („A szociális forradalom”), 1909-ben is („A hatalomhoz vezető út”). A Bázeli Kiáltvány ezt az egész II. Internacionálé nevében elismerte: minden ország szociálsovinisztái és kautskystái („centristái”, vagyis azok az emberek, akik ingadoznak a forradalmárok és opportunisták között) nemhiába

félnek úgy mint a tűztől a Bázeli Kiáltvány megfelelő kijelentéseitől! Következésképpen az, hogy forradalmi helyzetet vártak Európában nem a bolsevikok ábrándja, hanem a marxisták általános véleménye volt. Ha Kautsky ettől az elvitathatatlan igazságtól olyan frázisokkal akar megszabadulni, hogy úgymond a bolsevikok „mindig hittek az erőszak és az akarat mindenhatóságában”, ez csak üresen kongó frázis, amely azt célozza, hogy palástolja Kautsky megfutamodását, szégyenletes megfutamodását a forradalmi helyzet kérdésének feltevése elöl. Továbbá: bekövetkezett-e valójában a forradalmi helyzet vagy sem? Kautsky ezt a kérdést sem volt képes felvetni. Felelnek erre a kérdésre a gazdasági tények: a háború által mindenütt előidézett éhínség és pusztulás forradalmi helyzetet jelent. Felelnek erre a kérdésre a politikai tények is: már 1915-től kezdve világosan megmutatkozott minden országban a régi, elkorhadt

szocialista pártok szakadásának folyamata, a proletariátus tömegeinek eltávolodása a szociálsoviniszta vezérektől balfelé, a forradalmi eszmék és érzelmek, a forradalmi vezérek felé. Ezeket a tényeket 1918. augusztus 5-én, amikor Kautsky brosúráját írta, csak olyan ember nem vehette észre, aki fél a forradalomtól, aki árulója a forradalomnak. Most pedig, 1918 október végén, a forradalom számos európai országban mindenki szemeláttára és igen gyorsan fejlődik. A „forradalmár” Kautsky, aki azt szeretné, hogy továbbra is marxistának tartsák, olyan rövidlátó nyárspolgárnak bizonyult, aki a Marx által kigúnyolt 1847-es nyárspolgárokhoz hasonlóan nem látta a közelgő forradalmat! Elérkeztünk a harmadik ponthoz. Harmadszor. Melyek a forradalmi taktika sajátosságai abban az esetben, ha forradalmi helyzet van Európában? Kautsky, miután renegáttá lett, nem merte felvetni ezt a marxistára nézve kötelező kérdést. Kautsky

úgy okoskodik, mint egy tipikus nyárspolgár, filiszter vagy tudatlan paraszt: bekövetkezett-e az „általános európai forradalom” vagy sem? Ha bekövetkezett, akkor ő is hajlandó forradalmárrá lenni! Akkor viszont jegyezzük meg mi erre minden csirkefogó (azokhoz a semmirekellőkhöz hasonlóan, akik most néha a győztes bolsevikokhoz dörgölőznek) forradalmárrá nyilvánítja majd magát! Ha nem következett be, akkor Kautsky elfordul a forradalomtól! Kautskynál nyoma sincs azon igazság megértésének, hogy a forradalmi marxistát az különbözteti meg a nyárspolgártól és a filisztertől, hogy tudja hirdetni a tudatlan tömegeknek a közelgő forradalom szükségességét, be tudja bizonyítani elkerülhetetlenségét, meg tudja magyarázni a nép szempontjából való hasznosságát, és elő tudja készíteni rá a proletariátust és a dolgozó és kizsákmányolt tömegeket. Kautsky azt az ostobaságot fogta rá a bolsevikokra, hogy mindent egy

kártyára tettek fel, arra számítva, hogy az európai forradalom meghatározott időpontban fog bekövetkezni. Ez az ostobaság Kautsky ellen fordult, hiszen ő éppen oda lyukadt ki, hogy a bolsevikok taktikája helyes lett volna, ha az európai forradalom 1918. augusztus 5-ig bekövetkezett volna! Kautsky ugyanis ezt a dátumot jelöli meg brosúrája megírásának időpontjaként. Amikor pedig néhány héttel augusztus 5-e után világossá vált, hogy a forradalom több európai országban küszöbön áll, akkor teljes pompájában napfényre került Kautsky egész renegátsága, az, hogy teljesen meghamisította a marxizmust, hogy teljesen képtelen a forradalmi módon való gondolkozásra, sőt, még a kérdések forradalmi módon való felvetésére is! Amikor Európa proletárjait árulással vádolják írja Kautsky , akkor ismeretlen tettesek ellen emelnek vádat! Téved, Kautsky úr! Nézzen a tükörbe és meg fogja látni azokat az „ismeretlen tetteseket”, akik

ellen ez a vád irányul. Kautsky naivnak tetteti magát, úgy tesz, mintha nem értené meg, ki emelte ezt a vádat és mi az értelme ennek a vádnak. A valóságban azonban Kautsky kitűnően tudja, hogy ezt a vádat a német „baloldaliak”, a spartakisták, Liebknecht és barátai emelték és emelik. Ez a vád annak világos tudatát fejezi ki, hogy a német proletariátus árulást követett el az orosz (és a nemzetközi) forradalom ellen, amikor Finnországot, Ukrajnát, Lettországot és Észtországot fojtogatta. Ez a vád mindenekelőtt és leginkább nem a tömeg ellen irányul, amely mindig el van nyomva, hanem azok ellen a vezérek ellen, akik a Scheidemannokhoz és a Kautskykhoz hasonlóan nem teljesítették azt a kötelességüket, hogy forradalmi agitációt, forradalmi propagandát folytassanak a tömegek renyheségének leküzdésére, forradalmi munkát végezzenek a tömegek közt, azok ellen, akik a valóságban az elnyomott osztály tömegeinek mélyén

mindig izzó forradalmi ösztönök és törekvések ellenére cselekedtek. A Scheidemannok nyíltan, durván, cinikusan és jórészt önzésből árulták el a proletariátust és pártoltak át a burzsoáziához. A kautskysták és longuetisták ugyanezt tették, ingadozva, tétovázva és gyáván azokra kacsintva, akik az adott pillanatban erősek voltak. Kautsky a háború idején megjelent minden írásával elaltatta a forradalmi szellemet, ahelyett hogy táplálta és szította volna. Kautsky a hivatalos német szociáldemokrácia „átlagos” vezérére jellemző kispolgári eltompultságnak szinte történelmi emléket állított azzal, hogy még csak meg sem érti, milyen óriási elméleti jelentősége, és méginkább, mekkora agitációs és propagandisztikus jelentősége van annak, ha Európa proletárjait azzal „vádolják”, hogy elárulták az orosz forradalmat! Kautsky nem érti meg, hogy ez a „vád” a német „birodalom” cenzúraviszonyai között

alighanem az egyetlen forma, amelyben azok a német szocialisták, akik nem árulták el a szocializmust Liebknecht és barátai , közzé tehetik azt a felhívásukat a német munkásokhoz, hogy rázzák le magukról a Scheidemannokat és Kautskykat, lökjék félre az ilyen „vezéreket”, szabadítsák fel magukat eltompító és butító prédikációik hatása alól, akaratuk ellenére, nélkülük, megkerülésükkel készüljenek fel a forradalmi harcra! Kautsky ezt nem érti. Hogy is érthetné meg a bolsevikok taktikáját? Elvárható-e olyan embertől, aki általában lemond a forradalomról, hogy mérlegelje és felmérje a forradalom fejlődésének feltételeit a „legnehezebb” esetek egyikében? A bolsevikok taktikája helyes volt, az egyedüli internacionalista taktika volt, mert nem a világforradalomtól való gyáva félelmen, nem a forradalommal szembeni kispolgári „hitetlenségen”, nem azon a szűklátókörű nacionalista törekvésen alapult, hogy

„saját” hazánkat (saját burzsoáziánk hazáját) megvédjük és minden egyébre „fütyülünk”, hanem az európai forradalmi helyzet helyes (a háború előtt, a szociálsoviniszták és szociálpacifisták renegátsága előtt általánosan helyesnek elismert) számbavételén épült. Ez volt az egyedüli internacionalista taktika, mert megtette a maximumát annak, ami egy országban valamennyi ország forradalmának fejlesztése, támogatása, felébresztése érdekében megvalósítható. Ezt a taktikát a hatalmas siker igazolta, mert a bolsevizmus (egyáltalán nem az orosz bolsevikok érdemei folytán, hanem a tömegeknek a valóban forradalmi taktika iránt mindenütt megnyilvánuló mély rokonszenve következtében) világbolsevizmussá lett, olyan eszmét, elméletet, programot, taktikát adott, amely konkrétan, gyakorlatilag különbözik a szociálsovinizmustól és a szociálpacifizmustól. A bolsevizmus összetörte a Scheidemannok és Kautskyk, a

Renaudelek és Longuet-k, a Hendersonok és MacDonaldok régi, elkorhadt Internacionáléját, s ezek most egymást fogják elgáncsolni, miközben „egységről” ábrándoznak és igyekeznek feltámasztani a hullát. A bolsevizmus lerakta az eszmei és taktikai alapjait a valóban proletár és kommunista III. Internacionálénak, amely számbaveszi mind a békés korszak vívmányait, mind a megkezdődött forradalmi korszak tapasztalatait. A bolsevizmus az egész világon népszerűsítette a „proletárdiktatúra” eszméjét, lefordította ezt a szót latinról először oroszra, aztán a világ minden nyelvére, s a Szovjethatalom példáján megmutatta, hogy még egy elmaradt ország munkásai és szegényparasztjai is, akik a legkevésbé tapasztaltak, képzettek, akik a legkevésbé jártasak a szervezésben, képesek voltak egy teljes éven át, óriási nehézségek közepette, harcban a kizsákmányolókkal (akiket az egész világ burzsoáziája támogatott)

megtartani a dolgozók hatalmát, képesek voltak megteremteni egy összehasonlíthatatlanul magasabbrendű és szélesebbkörű demokráciát, mint a világ összes eddigi demokráciái, képesek voltak megkezdeni a munkások és parasztok tízmillióinak a szocializmus gyakorlati megvalósítására irányuló alkotó munkáját. A bolsevizmus valóban olyan nagy mértékben segítette elő az európai és az amerikai proletárforradalom kifejlődését, ahogy azt eddig egyetlen ország egyetlen pártjának sem sikerült elősegítenie. Ugyanakkor, amikor az egész világ munkásai előtt napról napra világosabbá válik, hogy a Scheidemannok és Kautskyk taktikája nem mentette meg őket az imperialista háborútól és attól, hogy az imperialista burzsoázia bérrabszolgái legyenek; hogy ez a taktika nem alkalmas arra, hogy mintául szolgáljon valamennyi országnak, ugyanakkor valamennyi ország proletártömegei előtt napról napra világosabbá válik, hogy a bolsevizmus a

háború és az imperializmus borzalmaitól való menekvés helyes útját mutatta meg, hogy a bolsevizmus alkalmas arra, hogy mindenki számára a taktika mintája legyen. Szemünk láttára érlelődik nemcsak az általános európai, hanem a proletár világforradalom is, és ezt a forradalmat a proletariátus oroszországi győzelme segítette, gyorsította, támogatta. Mindez kevés a szocializmus teljes győzelméhez? Természetesen, kevés. Egy ország nem tehet többet De ez az egy ország, hála a Szovjethatalomnak, mégis annyit tett, hogy még akkor is, ha a világimperializmus, mondjuk a német és az angolfrancia imperializmus megegyezése révén, holnap eltiporná az orosz Szovjethatalmat, még ebben a legeslegrosszabb esetben is vitathatatlan volna, hogy a bolsevik taktika óriási hasznot hozott a szocializmusnak és elősegítette a legyőzhetetlen világforradalom fejlődését. A burzsoázia kiszolgálása „gazdasági elemzés” leple alatt Mint már mondottuk,

Kautsky könyvének ahhoz, hogy a cím helyesen tükrözze a könyv tartalmát nem „A proletariátus diktatúrája”, hanem a „Bolsevikellenes burzsoá támadások szajkózása” címet kellett volna adni. A mensevikek régi „elméleteit” az orosz forradalom burzsoá jellegéről, vagyis a marxizmus régi mensevik eltorzítását (amit Kautsky 1905-ben elvetett!), teoretikusunk most újra felmelegíti. Foglalkoznunk kell ezzel a kérdéssel, bármennyire unalmas is az orosz marxisták számára. Az orosz forradalom polgári forradalom mondta valamennyi orosz marxista 1905 előtt. A mensevikek, akik a marxizmust liberalizmussal cserélték fel, ebből ezt a következtetést vonták le: a proletariátusnak nem kell túllépnie a burzsoázia számára elfogadható kereteket, a proletariátusnak a burzsoáziával való megegyezés politikáját kell követnie. A bolsevikok azt mondták, hogy ez liberális-burzsoá elmélet A burzsoázia az állam átalakítását polgári

módon, reformista módon, nem pedig forradalmi módon igyekszik megvalósítani, lehetőleg fenntartva a monarchiát is, a földesúri földtulajdont is stb. A proletariátusnak végig kell vinnie a polgáridemokratikus forradalmat, anélkül hogy engedné, hogy a burzsoázia reformizmusa „visszatartsa” A bolsevikok a polgári forradalomban az osztályerőviszonyokat így fogalmazták meg: a proletariátus maga mellé állítja a parasztságot, semlegesíti a liberális burzsoáziát és teljesen lerombolja a monarchiát, a középkoriságot, a földesúri földtulajdont. A proletariátusnak a parasztsággal általában kötött szövetségében fejeződik ki a forradalom burzsoá jellege, minthogy a parasztság általában az árutermelés alapján álló kistermelőkből áll. A továbbiak során fűzték hozzá ugyanakkor a bolsevikok a proletariátus maga köré tömöríti az egész félproletariátust (az összes kizsákmányoltakat és dolgozókat), semlegesíti a

középparasztságot és megdönti a burzsoáziát: ebben tér el a szocialista forradalom a polgári-demokratikus forradalomtól. (Lásd 1905-ben megjelent „Két taktika” c brosúrámat; újból megjelent 1907-ben Pétervárott, a „12 év” című cikkgyűjteményben). Kautsky közvetve részt vett ebben a vitában 1905-ben, és az akkor mensevik Plehanov kérdésére válaszolva lényegében Plehanov ellen foglalt állást, ami annakidején külön alkalmat adott a bolsevik sajtónak az élcelődésre. Most Kautsky egy árva szóval sem emlékezik meg az akkori vitákról (fél, hogy saját nyilatkozatával fogják leleplezni!) s a német olvasót ezzel megfosztja attól a lehetőségtől, hogy a dolog lényegét megértse. Kautsky úr 1918-ban nem mondhatta el a német munkásoknak, hogy ő 1905-ben a munkásoknak a parasztokkal, nem pedig a liberális burzsoáziával való szövetsége mellett foglalt állást, és hogy milyen feltételek mellett védte ezt a szövetséget,

milyen programot vázolt fel e szövetség számára. Kautsky, miután hátrafelé lépett, most „gazdasági elemzés” leple alatt, a „történelmi materializmusról” hangoztatott kérkedő frázisokkal védelmezi azt az álláspontot, hogy a munkások vessék alá magukat a burzsoáziának, és a mensevik Maszlov munkáiból vett idézetek segítségével kérődzik a mensevikek régi, liberális nézetein; emellett idézetekkel bizonyítja azt az új gondolatot, hogy Oroszország elmaradt ország, és ebből az új gondolatból régi következtetést von le, mégpedig azt, hogy a polgári forradalomban nem kell messzebb menni, mint a burzsoázia! Azt állítja annak ellenére, amit Marx és Engels mondtak, amikor összehasonlították az 17891793-as francia polgári forradalmat az 1848-as németországi polgári forradalommal! Mielőtt Kautsky „gazdasági elemzésének” fő „érvére” és alapvető tartalmára áttérnénk, megjegyezzük, hogy már az első

mondatok elárulják a szerző furcsa gondolatzavarát, elárulják, hogy gondolatait nem gondolta végig. „Oroszország gazdasági alapja hirdeti „teoretikusunk” mindezideig a mezőgazdaság, mégpedig a paraszti kisgazdaság. Ebből él a lakosság négyötöd, sőt, talán öthatod része” (45 old) Először is, gondolkozotte ön, tisztelt teoretikus, azon, hogy mennyi lehet a kizsákmányoló a kistermelők e tömegében? Természetesen, legfeljebb az összlétszám tizedrésze, a városokban pedig még ennél is kevesebb, mert ott a nagyüzemű termelés fejlettebb. De vegyünk egy bármilyen hihetetlenül magas számot, tegyük fel, hogy a kistermelők egyötöd része kizsákmányoló, aki elveszti választójogát. Akkor is kiderül, hogy az V Szovjetkongresszuson a 66% bolsevik a lakosság többségét képviselte. Ehhez pedig még hozzá kell fűzni, hogy a baloldali eszerek jelentékeny része mindig a Szovjethatalom mellett volt, azaz elvileg valamennyi baloldali

eszer a Szovjethatalom mellett volt, amikor pedig a baloldali eszerek egy része az 1918 júliusi felkelési kalandba bocsátkozott, régi pártjukból két új párt szakadt ki, a „narodnyik kommunisták” pártja és a „forradalmi kommunisták” pártja (tekintélyes baloldali eszerekből, akiket még a régi párt helyezett igen fontos állami állásokba; az előbbi párthoz tartozik pl. Zaksz, az utóbbihoz Kolegajev). Következésképpen maga Kautsky cáfolta meg önkénytelenül! azt a nevetséges mesét, hogy a bolsevikok mögött a lakosság kisebbsége áll. Másodszor, tisztelt teoretikus, gondolkozott-e ön azon, hogy a paraszti kistermelő szükségképpen ingadozik a proletariátus és a burzsoázia között? Erről a marxista igazságról, amelyet Európa egész újkori története megerősített, éppen idejekorán „feledkezett meg” Kautsky, mert ez az igazság teljesen pozdorjává zúzza azt a mensevik „elméletet”, melyet ő szajkóz! Ha Kautsky

erről nem „feledkezett” volna meg, nem tagadhatná a proletárdiktatúra szükségességét olyan országban, amelyben a paraszti kistermelők vannak túlsúlyban. Nézzük meg teoretikusunk „gazdasági elemzésének” fő tartalmát. Hogy a Szovjethatalom diktatúra, az kétségtelen, mondja Kautsky. „De vajon a proletariátus diktatúrája-e ez?" (34. old) „A parasztok a Szovjet Alkotmány szerint a törvényhozásban és az államigazgatásban való részvételre jogosult lakosság többségét teszik. Amit előttünk a proletariátus diktatúrájaként tüntetnek fel, arról, ha következetesen hajtanák végre, és ha egy osztály egyáltalán képes volna közvetlenül gyakorolni a diktatúrát, melyet csak egy párt gyakorolhat kiderülne, hogy az a parasztság diktatúrája” (35. old) És a derék Kautsky, aki rendkívül elégedett ezzel a mélyértelmű és éleselméjű okoskodással, szellemeskedni próbál: „Kiderül, hogy a szocializmusnak

legkevesebb megrázkódtatással járó megvalósítása akkor van biztosítva, ha a parasztok kezébe adják” (35. old) Teoretikusunk rendkívül részletesen, a félliberális Maszlov- tól vett számos rendkívül tudós idézettel bizonyítja azt az új gondolatot, hogy a parasztoknak érdeke a magas gabonaár, a városi munkás alacsony munkabére stb. stb Ezeknek az új gondolatoknak a fejtegetése, mellesleg mondva, annál unalmasabb, mennél kevesebb figyelmet fordít Kautsky a háborút követő idő valóban új jelenségeire, például arra, hogy a parasztok a gabonájukért nem pénzt, hanem árut követelnek, hogy a parasztnak nincsen elég szerszáma a föld megmunkálására, mert ezeket semmi pénzért sem lehet kellő mennyiségben beszerezni. De erről alább még külön lesz szó. Kautsky ilyenformán azzal vádolja a bolsevikokat, a proletariátus pártját, hogy a diktatúrát, a szocializmus ügyének megvalósítását a kispolgári parasztság kezébe adták.

Nagyszerű, Kautsky úr! Hát milyen legyen az ön fennkölt véleménye szerint a proletárpárt viszonya a kispolgári parasztsághoz? Teoretikusunk jobbnak látta, ha erről hallgat bizonyára eszébe jutott ez a közmondás: „hallgatni arany, beszélni ezüst”. Kautsky azonban leleplezi magát a következő okoskodással: „A Szovjet Köztársaság kezdetén a parasztszovjetek általában a parasztság szervezetei voltak. Most ez a köztársaság kijelenti, hogy á Szovjetek a proletárok és a szegényparasztok szervezetei. A jómódú parasztok elvesztik választójogukat a szovjet-választásokon. Itt elismerik, hogy a szegényparaszt a szocialista agrárreform állandó és tömeges terméke a «proletariátus diktatúrája» idején” (48. old) Micsoda gyilkos irónia! Oroszországban bármely burzsoá szájából hallható az ilyesmi: mind kárörvendezve nevet azon, hogy a Szovjet Köztársaság nyíltan elismeri a szegényparasztok létezését. Gúnyolódnak a

szocializmuson. Ehhez joguk van De az a „szocialista”, aki gúnyolódik azon, hogy a négyéves pusztító háború után vannak nálunk és még soká lesznek szegényparasztok, az ilyen „szocialista” csak a tömeges renegátság körülményei között születhetett meg. Halljuk tovább: „. A Szovjet Köztársaság beavatkozik a gazdagabb parasztok és a szegényebb parasztok közti viszonyba, de nem a föld új elosztása útján. Hogy a városi lakosok kenyérhiányát megszüntessék, felfegyverzett munkásosztagokat küldenek ki a falvakba, amelyek elveszik a gazdagabb parasztoktól a gabonafelesleget. E gabona egy részét a városi lakosságnak adják, másik részét a szegényebb parasztoknak” (48. old) A szocialista és marxista Kautskyt természetesen mélyen felháborítja az a gondolat, hogy ez az intézkedés a nagyvárosok környékén túl is kiterjedhet (márpedig nálunk az egész országra kiterjed). A szocialista és marxista Kautsky

fölényeskedve, a nyárspolgár példátlan, hasonlíthatatlan, elbűvölő hidegvérűségével (vagy korlátoltságával) megjegyzi: ,,. Ez (a jómódú parasztság kisajátítása) a nyugtalanság és a polgárháború új elemeit viszi a termelés folyamatába .” (a „termelés folyamatába” bevitt polgárháború, ez aztán a csodabogár!) „. amely pedig helyreállítása érdekében sürgősen nyugalmat és biztonságot követel” (49 old) Bizony, bizony, ami a kizsákmányolók és gabonaspekulánsok nyugalmát és biztonságát illeti, azokét, akik rejtegetik a gabonafelesleget, áthágják a gabonamonopóliumról szóló törvényt, éhínségbe döntik a városi lakosságot ami ezeknek a nyugalmát illeti, a marxista és szocialista Kautsky természetesen joggal sóhajtozik és hullatja könnyeit. Mi valamennyien szocialisták és marxisták és internacionalisták vagyunk ordítják karban a Kautskyk, a Heinrich Weberek (Bécs), a Longuet-k (Párizs), a

MacDonaldok (London) stb. mi valamennyien a munkásosztály forradalma mellett vagyunk, de . csak úgy, hogy ne zavartassék a gabonaspekulánsok nyugalma és biztonsága! És a kapitalizmusnak ezt az ocsmány kiszolgálását a „termelési folyamatra” való „marxista” hivatkozással takargatjuk . Ha ez marxizmus, akkor mit nevezzünk a burzsoázia kiszolgálásának? Lássuk, mire lyukad ki a mi teoretikusunk. Azzal vádolja a bolsevikokat, hogy a parasztság diktatúráját a proletariátus diktatúrájának tüntetik fel. És ugyanakkor azzal vádol bennünket, hogy a polgárháborút elvisszük a faluba (mi ezt érdemünknek tartjuk), hogy felfegyverzett munkásosztagokat küldünk falura, amelyek nyíltan hirdetik, hogy a „proletariátus és a szegényparasztság diktatúráját” valósítják meg, segítik a szegényparasztságot, kisajátítják a spekulánsok, a gazdagparasztok gabonafeleslegeit, melyeket azok elrejtenek, megszegve a gabonamonopóliumról szóló

törvényt. Marxista teoretikusunk egyrészt a tiszta demokrácia mellett száll síkra, amellett, hogy a forradalmi osztály, a dolgozók és kizsákmányoltak vezetője vesse alá magát a lakosság többségének (melyben tehát a kizsákmányolók is bennfoglaltatnak). Másrészt velünk szemben azt fejtegeti, hogy a forradalom elkerülhetetlenül polgári jellegű polgári azért, mert a parasztság a maga egészében a polgári társadalmi viszonyok talaján áll -, és teoretikusunk ugyanakkor igényt tart arra, hogy ő védelmezi a proletár, a marxista osztályszempontot! Ez nem „gazdasági elemzés”, hanem a legnagyobb zagyvaság és összevisszaság. Ez nem marxizmus, ezek liberális tanítások foszlányai, a burzsoázia és a kulákok előtti hajbókolás hirdetése. A kérdést, melyet Kautsky összezavart, a bolsevikok már 1905-ben teljesen tisztázták. Igenis, a mi forradalmunk polgári forradalom, amíg együtt megyünk a parasztsággal mint egésszel Ezt mi a

napnál világosabban felismertük, 1905 óta százszor és ezerszer megmondottuk, soha meg nem próbáltuk a történeti folyamatnak ezt az elkerülhetetlen fokát sem átugrani, sem rendeletekkel kiküszöbölni. Kautskynak az a görcsös igyekezete, hogy ebben a kérdésben „leleplezzen” minket, csak az ő gondolatzavarát leplezi le, és azt, hogy nem mer visszaemlékezni arra, amit 1905-ben írt, amikor még nem volt renegát. De 1917-ben, áprilistól kezdve, jóval az Októberi Forradalom előtt, jóval mielőtt átvettük a hatalmat, nyíltan megmondtuk és megmagyaráztuk a népnek: ennél most a forradalom nem állhat meg, mert előrement az ország, előrehaladt a kapitalizmus, példátlan méreteket öltött a gazdasági pusztulás, amely megköveteli (akarja vagy nem akarja ezt valaki), megköveteli a szocializmus felé vezető lépéseket. Mert másként előremenni, másként megmenteni a háború által elgyötört országot, másként enyhíteni a dolgozók és

kizsákmányoltak kínjain nem lehet. Úgy történt, ahogy megmondtuk. A forradalom menete igazolta érvelésünk helyességét Kezdetben az „egész” parasztsággal a monarchia ellen, a földesurak ellen, a középkoriság ellen (és ennyiben a forradalom polgári, polgári-demokratikus marad). Azután a szegényparasztsággal együtt, a félproletariátussal együtt, valamennyi kizsákmányolttal együtt, a kapitalizmus ellen, ideértve a falusi gazdagokat, kulákokat, spekulánsokat is és ennyiben a forradalom szocialistává válik. Aki megpróbálja, hogy mesterséges kínai falat vonjon a kettő közé, aki mással is el akarja választani őket, mint a proletariátus felkészültségének fokával és a szegényparasztsággal való összefogásának fokával, az a marxizmust a legnagyobb mértékben elferdíti, elposványosítja, liberalizmussal cseréli fel. Ez azt jelentené, hogy arra való áltudományos hivatkozással, hogy a burzsoázia a középkorisághoz

viszonyítva progresszív, becsempészik a burzsoázia reakciós védelmezését a szocialista proletariátussal szemben. A Szovjetek többek közt éppen azért jelentik a demokráciának hasonlíthatatlanul magasabb formáját és típusát, mert azáltal, hogy egyesítik és bevonják a politikába a munkás- és paraszttömegeket, a „néphez” (abban az értelemben, ahogyan Marx beszélt 1871-ben az igazi népi forradalomról) legközelebbálló, legérzékenyebb barométerei annak, hogyan növekszik és fejlődik a tömegek politikai és osztályérettsége. A Szovjet Alkotmányt nem valamiféle „terv” alapján írták, nem íróasztal mellett állították össze, nem burzsoá jogászok kényszerítették rá a dolgozókra. Nem, ez az alkotmány az osztályharc fejlődési menetéből nőtt ki, oly mértékben, ahogy az osztályellentétek megértek. Ezt éppen azok a tények bizonyítják, melyeket Kautsky is kénytelen elismerni Eleinte a Szovjetek az egész

parasztságot egyesítették. Éppen a szegényparasztság fejletlensége, elmaradottsága, tudatlansága folytán a vezetés a kulákok, a tehetősek, a kapitalisták, a kispolgári értelmiség kezébe került. Ez a kispolgárság, a mensevikek és a szociálforradalmárok uralmának kora volt (ezeket is, azokat is csak tökfilkók, vagy a Kautsky-féle renegátok tekinthetik szocialistáknak). A kispolgárság elkerülhetetlenül, szükségszerűen ingadozott a burzsoázia diktatúrája (Kerenszkij, Kornyilov, Szavinkov) és a proletariátus diktatúrája között, mivel a kispolgárság, gazdasági helyzetének alapvető sajátosságainál fogva, semmiféle önálló dologra nem képes. Egyébként Kautsky teljesen megtagadja a marxizmust, amikor az orosz forradalom elemzésénél a „demokrácia” jogi, formális, a burzsoázia uralmát leplező és a tömegeket ámító fogalmával intézi el a kérdést és megfeledkezik arról, hogy a valóságban a „demokrácia” hol a

burzsoázia diktatúráját fejezi ki, hol a magát ennek a diktatúrának alárendelő nyárspolgárság tehetetlen reformizmusát stb. Kautsky szerint kapitalista országokban voltak polgári pártok, volt proletárpárt, amely a proletariátus többségét, tömegét vezette (bolsevikok), de nem voltak kispolgári pártok! A mensevikeknek és az eszereknek nem voltak osztálygyökereik, nem voltak kispolgári gyökereik! A kispolgárság, a mensevikek és az eszerek ingadozása felnyitotta a tömegek szemét és óriási többségüket, valamennyi „alsó réteget”, valamennyi proletárt és félproletárt eltaszította az ilyen „vezérektől”. A Szovjetekben (Petrográdban és Moszkvában 1917 októbere előtt) túlsúlyra jutottak a bolsevikok, az eszerek és mensevikek táborában pedig kimélyült a szakadás. A győzelmes bolsevik forradalom az ingadozás végét jelentette, a monarchia és a földesúri földtulajdon teljes szétzúzását jelentette (az Októberi

Forradalomig a földesúri földtulajdont nem zúzták szét). Mi a burzsoá forradalmat végigvittük. A parasztság egészében minket követett A szocialista proletariátussal való ellentéte nem nyilvánulhatott meg egy pillanat alatt. A Szovjetek egyesítették a parasztságot általában A parasztságon belüli osztálytagozódás még nem érett meg, még nem került felszínre. Ez a folyamat 1918 nyarán és őszén fejlődött ki. A csehszlovák ellenforradalmi felkelés felébresztette a kulákokat. Oroszországon végighömpölygött a kulákfelkelések hulláma A szegényparasztság nem könyvből, nem újságból, hanem az életből tanulta meg, hogy érdekei összeegyeztethetetlenek a kulákok, a gazdagok, a falusi burzsoázia érdekeivel. A „baloldali eszerek”, mint minden kispolgári párt, a tömegek ingadozását tükrözték vissza, és éppen 1918 nyarán ez a párt két részre szakadt: az egyik része a csehszlovákok mellé állt (a moszkvai felkelés,

amikor Prosjan egy órára! hatalmába kerítette a távíróközpontot és széttáviratozta Oroszországba a bolsevikok megdöntését, azután Muravjovnak, a csehszlovákok ellen küldött hadsereg főparancsnokának árulása stb.); másik, fentebb említett része együtt maradt a bolsevikokkal Az élelmiszerhiány fokozódása a városokban mind élesebben vetette fel a gabonamonopólium kérdését (amelyről Kautsky, a teoretikus „megfeledkezett” Maszlov elavult, tíz éve elkoptatott közhelyeit ismételgető gazdasági elemzésében!). A régi földesúri és burzsoá állam, de még a demokratikus köztársasági is, fegyveres csapatokat küldött a falura, amelyek ténylegesen a burzsoázia rendelkezésére állottak. Ezt Kautsky úr nem tudja! Ebben ő nem látja a „burzsoázia diktatúráját”, isten ments! Ez „tiszta demokrácia”, különösen, ha egy burzsoá parlament jóváhagyta volna! Arról Kautsky „nem hallott”, arról hallgat, hogy miként

tartóztatta le Avkszentyev és Sz. Maszlov Kerenszkij ékkel, Cereteliékkel és más hasonló eszer és mensevik elemekkel egyetemben 1917 nyarán és őszén a földbizottságok tagjait! A dolog lényege az, hogy a burzsoá állam, mely a burzsoázia diktatúráját demokratikus köztársaság útján valósítja meg, nem vallhatja be a népnek, hogy a burzsoáziát szolgálja, nem mondhatja meg az igazságot, kénytelen képmutatóskodni. A Kommün típusú állam, a szovjet állam viszont nyíltan és egyenesen megmondja a népnek az igazat, amikor kijelenti, hogy nem más, mint a proletariátus és a szegényparasztság diktatúrája, és éppen ezzel az igazsággal az új állampolgárok tízmillióit vonzza magához, azokat, akiket minden demokratikus köztársaság elnyom, de akiket a Szovjetek bevonnak a politikába, a demokráciába, az állam igazgatásába. A Szovjet Köztársaság fegyveres munkásosztagokat küld a falura, elsősorban az öntudatosabb munkásokat, a

fővárosokból. Ezek a munkások elviszik a falura a szocializmust, a maguk oldalára állítják a szegény parasztságot, szervezik és felvilágosítják, segítenek neki elnyomni a burzsoázia ellenállását. Mindenki, aki ismeri a helyzetet és aki volt falun, azt mondja, hogy nálunk a falu maga csak 1918 nyarán és őszén éli át az „októberi” (azaz proletár) forradalmat. Fordulópont áll be A kulákfelkelések hullámát a szegényparasztság lendülete, a „szegényparasztbizottságok” erősödése váltja fel. A hadseregben nő a munkások soraiból kikerült politikai megbízottak, a munkások soraiból kikerült tisztek, a munkások soraiból kikerült hadosztályparancsnokok, hadseregparancsnokok száma. Ugyanakkor, amikor az (1918) júliusi válságtól és a burzsoázia üvöltésétől megijedt tökfilkó Kautsky lelkendezve fut a burzsoázia után és egész brosúrát ír, amelyet az a meggyőződés hat át, hogy a bolsevikokat holnap megdönti a

parasztság, ugyanakkor, amikor ez a tökfilkó a baloldali eszerek elszakadásában azt látja, hogy „szűkül” (37. old) a köre azoknak, akik a bolsevikokat támogatják ugyanakkor a bolsevizmus híveinek igazi köre mérhetetlenül kiszélesedik, mert a falusi szegénység tízmilliói önálló politikai életre ébrednek, és felszabadítják magukat a kulákok és a falusi burzsoázia gyámsága és befolyása alól. Elvesztettünk néhányszáz baloldali eszert, jellemtelen intellektuelt, a parasztok közül pedig a kulákokat, de megnyertük a szegény parasztság képviselőinek millióit. Egy esztendővel a fővárosokban végbement proletárforradalom után, annak hatására és segítségével, a legfélreesőbb falvakban is lezajlott a proletárforradalom és véglegesen megszilárdította a Szovjethatalmat és a bolsevizmust, végérvényesen bebizonyította, hogy az országon belül nincsen erő, mely ellenállhatna neki. Oroszország proletariátusa, miután

általában a parasztsággal együtt befejezte a polgári-demokratikus forradalmat, véglegesen áttért a szocialista forradalomra akkor, amikor sikerült a falut kettészakítania és maga mellé állítania a falusi proletárokat és félproletárokat, egyesítenie őket a kulákok és a burzsoázia többek között a parasztburzsoázia ellen. Ha a fővárosok és a nagyipari központok bolsevik proletariátusa nem tudta volna maga köré tömöríteni a falusi szegényeket a gazdag parasztság ellen, ez annak a bizonyítéka lett volna, hogy Oroszország „nem érett meg” a szocialista forradalomra, a parasztság egy „egész” maradt volna, azaz megmaradt volna a kulákok, a gazdagok, a burzsoázia gazdasági, politikai és szellemi vezetése alatt, a forradalom nem ment volna túl a polgáridemokratikus forradalom keretén. (De, zárójelben megjegyezve, még ez sem bizonyította volna, hogy a proletariátusnak nem kellett volna megragadnia a hatalmat, mert csakis a

proletariátus vitte valóban végig a polgári-demokratikus forradalmat, csakis a proletariátus tett komoly lépéseket a proletár világforradalom felé, csakis a proletariátus teremtette meg a Szovjethatalmat, mely a Kommün után a második lépés a szocialista állam felé.) Másrészt, ha a bolsevik proletariátus nem tudta volna kivárni az osztályrétegeződést a falun, ha nem tudta volna ezt előkészíteni és végrehajtani, s így megvalósítani, ha mindjárt 1917 októbernovemberében megkísérelte volna „elrendelni” a polgárháborút vagy „a szocializmus bevezetését” a falun, ha megkísérelte volna, hogy az általában a parasztsággal kötött ideiglenes blokk (szövetség) nélkül, a középparasztnak stb. tett számos engedmény nélkül boldoguljon, akkor ez a marxizmus blanquista eltorzítása lett volna, akkor ez a kisebbség kísérlete lett volna arra, hogy akaratát a többségre rákényszerítse, akkor ez elméleti szempontból

esztelenség lett volna, megnemértése annak, hogy az egész parasztságot felölelő forradalom még burzsoá forradalom és hogy ezt a forradalmat számos átmenet, átmeneti fok nélkül szocialista forradalommá változtatni egy elmaradt országban lehetetlen. Kautsky e rendkívül fontos elméleti és politikai kérdésben mindent összezavart, és a gyakorlatban egyszerűen a burzsoázia lakájának bizonyult, aki toporzékolva tiltakozik a proletariátus diktatúrája ellen. * Ugyanilyen, ha ugyan nem még nagyobb zűrzavart keltett Kautsky egy másik rendkívül érdekes és fontos kérdésben, nevezetesen abban a kérdésben, hogy vajon helyes elvi alapokon nyugodott-e, azután pedig célravezető volt-e a Szovjet Köztársaság törvényhozói tevékenysége az agrárviszonyok átalakításának, a szocialista átalakulásnak ezen a roppant nehéz és egyszersmind igen fontos területén? Kimondhatatlanul hálásak lennénk minden nyugateurópai marxistának, ha miután

megismerkedett akár csak a legfontosabb okmányokkal is bírálatot mondana politikánkról, mert ezzel rendkívül nagy segítséget nyújtana nekünk, és segítene az egész világon érlelődő forradalomnak is. Kautskytól azonban bírálat helyett hihetetlen elméleti zagyvalékot kapunk, amely a marxizmust liberalizmussá változtatja, a gyakorlatban pedig üres, rosszhiszemű, kispolgári kirohanásokat intéz a bolsevikok ellen. Ítéljen az olvasó: „A nagybirtokot a forradalom következtében nem lehetett fenntartani. Ez azonnal világossá vált Át kellett adni a parasztlakosságnak ez elkerülhetetlenné vált.” (Nem igaz, Kautsky úr: ön a különböző osztályoknak a kérdéshez való viszonya helyett azt tolja előtérbe, ami az ön számára „világos”. A forradalom története bebizonyította, hogy a burzsoáknak a kispolgárokkal, mensevikekkel, eszerekkel alakított koalíciós kormánya a nagybirtok fenntartására irányuló politikát

folytatott. Ezt különösen világosan bebizonyította Sz Maszlov törvénye és a földbizottságok tagjainak letartóztatása. A proletariátus diktatúrája nélkül „a parasztlakosság” nem győzedelmeskedett volna a kapitalistával egyesült földbirtokos felett.) „. Abban a kérdésben azonban, hogy ennek milyen formák közt kell megtörténnie, nem volt egység Különböző megoldások voltak elképzelhetők .” (Kautskynak a legtöbb gondot a „szocialisták” „egysége” okozza, akárki húzódjék is meg ez alatt a név alatt. Arról megfeledkezik, hogy a kapitalista társadalom alapvető osztályainak különböző megoldásokra kell jutniok.) „ Szocialista szempontból a legcélszerűbb lett volna a nagybirtokokat állami tulajdonba venni, és azokkal a parasztokkal, akik eddig ott bérmunkásokként dolgoztak, szövetkezeti formák közt megműveltetni. Ez a megoldás azonban olyan földmunkásokat tételez fel, amilyenek Oroszországban nincsenek. Egy

másik megoldás a nagybirtokok állami tulajdonba vétele és kis parcellákban a kevésföldű parasztoknak való bérbeadása lehetett volna. Ebben az esetben még megvalósult volna valami a szocializmusból.” Kautsky, mint mindig, most is a jólismert „egyfelől nem lehet tagadni, másfelől el kell ismerni” formulával tér ki a kérdés elől. Egymás mellé állít különféle megoldásokat, anélkül hogy azzal az egyedül reális, egyedül marxista gondolattal foglalkoznék, hogy a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenetnek milyen formái legyenek bizonyos különleges viszonyok között. Oroszországban vannak mezőgazdasági bérmunkások, de kis számban, s azt a Szovjethatalom által felvetett kérdést, hogy miképpen lehet áttérni a kommunális és a szövetkezeti földművelésre, Kautsky nem érintette. A legfurcsább azonban az, hogy Kautsky kis földparcellák bérbeadásában akar „valami szocializmusfélét” látni. Valójában ez

kispolgári jelszó és „szocializmusnak” itt nyoma sincs. Ha az „állam”, amely bérbeadja a földeket, nem Kommün típusú állam, hanem parlamentáris burzsoá köztársaság (és éppen ez Kautsky állandó feltevése), akkor a földnek kis parcellákban való bérbeadása tipikus liberális reform lesz. Arról, hogy a Szovjethatalom megszüntetett minden földtulajdonjogot, Kautsky hallgat. Sőt mi több, hihetetlen hamisítást követ el és úgy idézi a Szovjethatalom dekrétumait, hogy a leglényegesebbet kihagyja. Miután kijelenti, hogy a „kistermelés a termelési eszközök teljes magántulajdonára törekszik”, és hogy az Alkotmányozó Gyűlés lett volna az „egyetlen tekintély”, amely képes lett volna a földosztást megakadályozni (oly állítás ez, amelyen kacagni fognak Oroszországban, mert mindenki tudja, hogy a munkások és parasztok csak a Szovjeteket ismerik el tekintélynek, az Alkotmányozó Gyűlés pedig a csehszlovákok és a

földesurak jelszavává lett) Kautsky így folytatja: „A szovjet kormány egyik legelső rendelete kimondta a következőket: 1. A földesúri földtulajdon azonnal, minden megváltás nélkül megszűnik. 2 A földesúri uradalmak, valamint valamennyi koronabirtok, kolostori és egyházi föld, minden élő és holt felszerelésükkel, gazdasági épületeikkel és minden tartozékukkal a földkérdésnek az Alkotmányozó Gyűlés által való eldöntéséig, a parasztküldöttek kerületi Szovjetjei járási földbizottságainak rendelkezésébe mennek át.” Kautsky csak ezt a két pontot idézi, és levonja a következtetést: „Az Alkotmányozó Gyűlésre való utalás holt betű maradt. Ténylegesen az egyes járások parasztjai azt tehették a földdel, amit akartak” (47. old) Íme a Kautsky-féle „bírálat” iskolapéldái! Íme a „tudós” mű, amely leginkább hamisításra hasonlít. A német olvasóval el akarják hitetni, hogy a bolsevikok a

földmagántulajdon kérdésében kapituláltak a parasztság előtt! hogy a bolsevikok hagyták, hogy a parasztok („az egyes járások parasztjai”) külön- külön azt tegyék, amit akarnak! A valóságban viszont a Kautsky által idézett dekrétum az első, 1917 október 26-án (régi időszámítás szerint) kiadott dekrétum nem két, hanem öt cikkelyből áll, plusz egy nyolc cikkelyes „utasításból”, és az utasításról ki van mondva, hogy „vezérfonalul kell szolgálnia”. A dekrétum harmadik cikkelyében kimondja, hogy a gazdaságok „a nép kezébe” mennek át, hogy kötelező „pontos leltár felvétele az összes elkobzott javakról”, valamint ezeknek „legszigorúbb forradalmi védelme”. Az utasítás pedig azt mondja, hogy „a földmagántulajdonjog örökre megszűnik”, hogy „a földeket ott, ahol magas színvonalú gazdaságok vannak”, „nem kell felosztani”, hogy „az elkobzott földek egész élő és holt gazdasági

felszerelése, megváltás nélkül, nagyságuktól és jelentőségüktől függően az állam, illetve a község kizárólagos használatába megy át”, és hogy „az egész föld a nép közös földalapját alkotja”. Továbbá, az Alkotmányozó Gyűlés feloszlatásával egyidőben (1918. január 5), a III Szovjetkongresszus elfogadta a „Deklarációt a dolgozó és kizsákmányolt nép jogairól”, amely most a Szovjet Köztársaság Alaptörvényének részévé vált. A Deklaráció II cikkelyének 1 pontja azt mondja, hogy a „földmagántulajdon megszűnik” és hogy „a mintagazdaságok és mezőgazdasági vállalatok nemzeti tulajdonnak nyilváníttatnak”. Az Alkotmányozó Gyűlésre való utalás tehát nem maradt holt betű, mert egy másik általános népképviseleti intézmény, amely a parasztok szemében összehasonlíthatatlanul nagyobb tekintéllyel rendelkezik, magára vállalta az agrárkérdés megoldását. Továbbá 1918 február 6-án

(19-én) nyilvánosságra hoztuk a föld szocializálásáról szóló törvényt, amely mégegyszer megerősíti a földmagántulajdon minden formájának megszüntetését és leszögezi, hogy mind a földdel, mind a magángazdaságok minden felszerelésével a szovjet hatóságok rendelkeznek a föderatív Szovjethatalom ellenőrzése mellett; a földdel való rendelkezés tekintetében ezeket a feladatokat jelöli meg: „a szocialista gazdaságra való áttérés céljából a földművelésben az egyéni gazdaság rovására fejleszteni kell a kollektív gazdaságot, mely a munkával és termékekkel való gazdaságosság szempontjából előnyösebb” (11. cikkely, e pont). Ez a törvény, amely bevezeti az egyenlősítő földhasználatot, arra az alapvető kérdésre, hogy „kinek van joga a föld használatára”, így felel: (20. cikkely) „A föld felületének egyes részeit az Oroszországi Föderatív Szovjet Köztársaság területén társadalmi vagy magáncélokra

használhatják: A) Kulturális és művelődési célokra: 1. Az állam, a Szovjethatalom szervei (a föderális, területi, kormányzósági, kerületi, voloszty és községi hatóságok) útján. 2 Társadalmi szervezetek (a helyi Szovjethatóság ellenőrzésével és annak engedélyével). B) Mezőgazdasági célokra: 3. Mezőgazdasági kommunák 4 Mezőgazdasági szövetkezetek 5 Falusi közösségek 6 Egyes családok és személyek.” Az olvasó láthatja, hogy Kautsky teljesen kiforgatta a dolgot és teljesen hamis színben tüntette fel a német olvasó előtt a proletár állam agrárpolitikáját és agrártörvényhozását Oroszországban. Az elméletileg fontos, alapvető jelentőségű kérdéseket Kautsky még csak fel sem tudta vetni! Ezek a kérdések a következők: (1) az egyenlősítő földhasználat és (2) a föld nacionalizálása; mind az egyik, mind a másik rendszabálynak viszonya általában a szocializmushoz és különösen a kapitalizmusból a

kommunizmusba való átmenethez. (3) A föld társas megművelése, mint átmenet a szétforgácsolt kisüzemű földművelésről a nagyüzeműre, a társadalmira; megfelel-e a szocializmus követelményeinek az a mód, ahogyan a szovjet törvényhozás ezt a kérdést kezeli? Az első kérdéssel kapcsolatban mindenekelőtt a következő két alapvető tényt kell megállapítanunk: (a) a bolsevikok az 1905. év tapasztalatainak számbavétele során is (utalok például arra a munkámra, melynek tárgya: az agrárkérdés az első orosz forradalomban) rámutattak az egyenlősítő földhasználat jelszavának demokratikusan progresszív, demokratikus-forradalmi jelentőségére, és 1917-ben, már az Októberi Forradalom előtt, teljes határozottsággal beszéltek erről, (b) Amikor a bolsevikok megszavazták a föld szocializálásáról szóló törvényt azt a törvényt, melynek az egyenlősítő földhasználat jelszava a „lelke” , a bolsevikok a

legfélreérthetetlenebbül és a leghatározottabban kijelentették: ez az eszme nem a mi eszménk, mi nem értünk egyet ezzel a jelszóval, de kötelességünknek tartjuk, hogy végrehajtsuk, mert a parasztok túlnyomó többsége ezt követeli. A dolgozók többségének eszméjén és követelésein pedig a dolgozóknak maguknak kell túljutniok; ezeket a követeléseket sem „megszüntetni”, sem rajtuk „átugorni” nem lehet. Mi, bolsevikok, segíteni fogunk a parasztságnak abban, hogy túljusson ezeken a kispolgári jelszavakon, hogy minél hamarabb és minél könnyebben áttérjen a szocialista jelszavakra. A marxista teoretikusnak, aki tudományos elemzésével segíteni akarna a munkásforradalomnak, válaszolnia kellene először is arra: igaz-e az, hogy a földhasználat egyenlősítése eszméjének demokratikus-forradalmi jelentősége van, az a jelentősége, hogy következetesen végigviszi a polgári-demokratikus forradalmat? Másodszor, helyesen jártak-e el a

bolsevikok, mikor megszavazták (és a leglojálisabban tiszteletben tartották) az egyenlősítésről szóló kispolgári törvényt? Kautsky még arra sem volt képes, hogy észrevegye, mi a kérdés veleje elméleti szempontból! Kautskynak sohasem sikerülne megcáfolnia azt, hogy az egyenlősítés eszméjének progresszív és forradalmi jelentősége van a burzsoá-demokratikus átalakulásban. Messzebb ez az átalakulás nem mehet Mennél következetesebben megvalósul ez az átalakulás, annál világosabban, annál hamarább, annál könnyebben tárja fel a tömegek előtt a burzsoá-demokratikus megoldások elégtelenségét , annak elkerülhetetlenségét, hogy ezeknek kereteit átlépjék, hogy áttérjenek a szocializmusra. A parasztság, mely lerázta magáról a cárizmust és a földesurakat, egyenlősítésről ábrándozik, és semmilyen erő sem tudta volna meggátolni ebben a parasztokat, akik a földesuraktól is és a burzsoá-parlamentáris köztársasági

államtól is megszabadultak. A proletár azt mondja a parasztoknak: mi segítünk nektek abban, hogy eljussatok az „ideális” kapitalizmushoz, mert a földhasználat egyenlősítése a kapitalizmus ideális megvalósítása a kistermelő szempontjából. És ugyanakkor meg fogjuk nektek mutatni ennek elégtelenségét, s azt, hogy át kell térni a föld társas megművelésére. Érdekes volna megnézni, hogyan próbálja Kautsky megcáfolni azt, hogy helyes, ha a proletariátus ilyen módon vezeti a parasztság harcát! Kautsky jobbnak látta, ha kitér a kérdés elől. Kautsky továbbá egyenesen becsapta német olvasóit, amikor eltitkolta előttük, hogy a Szovjethatalom a földtörvényben kifejezetten előnyben részesítette és első helyre állította a kommunákat és szövetkezeteket. A parasztsággal együtt a polgári-demokratikus forradalom befejezéséig, a parasztság szegény, proletár és félproletár részével együtt előre a szocialista forradalom

felé! Ez volt a bolsevikok politikája és ez volt az egyetlen marxista politika. Kautsky pedig tévelyeg és egyetlen kérdést sem tud helyesen felvetni! Egyrészt nem meri azt mondani, hogy a proletároknak szakítaniok kellett volna az egyenlősítés kérdésében a parasztsággal, mert érzi, hogy az ilyen szakítás ostobaság lett volna (azonkívül Kautsky 1905-ben, amikor még nem volt renegát, világosan és félreérthetetlenül síkraszállt a munkások és parasztok szövetsége, mint a forradalom győzelmének feltétele mellett). Másrészt Kautsky helyeslőleg idézi a mensevik Maszlov liberális közhelyeit, aki „bebizonyítja”, hogy a kispolgári egyenlőség utópikus és reakciós a szocializmus szempontjából, és elhallgatja, hogy az egyenlőségért, az egyenlősítésért folyó kispolgári harc haladó és forradalmi a burzsoá-demokratikus forradalom szempontjából. Kautskynál e zűrzavarnak se vége, se hossza: jól jegyezzük meg, hogy Kautsky

(1918-ban) kitart az orosz forradalom polgári jellege mellett. Kautsky (1918-ban) ezt követeli: ne lépjétek túl ezeket a kereteket! És ugyanez a Kautsky „valami szocializmusfélét” lát (a burzsoá forradalom szempontjából) abban a kispolgári reformban (vagyis az egyenlősítéshez való közeledésben), hogy kis földparcellákat osztanak szét a szegényparasztok között!! Értse meg, aki tudja! Kautsky ezenfelül elárulja, hogy nyárspolgár módjára képtelen egy meghatározott párt valóságos politikáját számbavenni. A mensevik Maszlov frázisait idézi, de nem kívánja látni a mensevik párt valóságos politikáját 1917-ben, amikor a mensevik párt, „koalícióban” a földbirtokosokkal és kadetokkal, ténylegesen a liberális agrárreformot és a földbirtokosokkal való megegyezést védelmezte (a bizonyíték: a földbizottságok tagjainak letartóztatása és Sz. Maszlov törvényjavaslata) Kautsky nem vette észre, hogy P. Maszlovnak a

kispolgári egyenlőség reakciós és utópikus jellegéről hangoztatott frázisai a valóságban azt a mensevik politikát takarják, amely a parasztok és a földbirtokosok közti megegyezésre (vagyis a parasztoknak a földbirtokosok által való becsapására) irányul a földbirtokosoknak a parasztok által való forradalmi megdöntése helyett. Ez aztán a „marxista”! Éppen a bolsevikok voltak azok, akik következetesen figyelembe vették a polgári-demokratikus és a szocialista forradalom közti különbséget: azzal, hogy végigvitték az előbbit, megnyitották az utóbbiba vezető átmenet kapuját. Ez az egyetlen forradalmi és az egyetlen marxista politika És hiába szajkózza Kautsky az ilyen foghíjas liberális szellemességeket: „A kisparasztok még sehol és sohasem tértek át elméleti érvek hatása alatt a kollektív termelésre” (50. old) Nagyon szellemes! Egy nagy ország kisparasztjai sehol és sohasem állottak még proletár állam befolyása

alatt. A kisparasztok sehol és soha nem jutottak el a szegényparasztok és a gazdag parasztok közti nyílt, egészen a polgárháborúig menő osztályharcig olyan körülmények között, amikor a proletár államhatalom propagandával, politikailag, gazdaságilag és katonailag támogatja a szegényparasztokat. A spekulánsok és gazdagok sehol és sohasem szedték még meg ennyire magukat a háborúban, és a paraszti tömegek sehol nem szegényedtek el ilyen mértékben. Kautsky a régi dolgokat ismételgeti, a régi dolgokon kérődzik, és még csak gondolni sem mer a proletárdiktatúra új feladataira. De mi történik akkor, kedves Kautsky, ha a parasztoknak nincs elég szerszámuk a kisüzemű termeléshez és a proletárállam segít nekik gépeket szerezni a föld kollektív megműveléséhez, vajon ez „elméleti meggyőzés”-e? Térjünk át a föld nacionalizálásának kérdésére. A mi narodnyikjaink, köztük valamennyi baloldali eszer, tagadják, hogy a

nálunk végrehajtott rendszabály a föld nacionalizálását jelenti. Elméletileg nincs igazuk Ha az árutermelés és a kapitalizmus keretei közt maradunk, akkor a földmagántulajdon megszüntetése a föld nacionalizálása. A „szocializálás” szó csak törekvést, kívánságot fejez ki, a szocializmusra való átmenet előkészítését. Mi legyen tehát a marxisták álláspontja a föld nacionalizálása tekintetében? Kautsky ezúttal sem képes arra, hogy felvesse az elméleti kérdést, vagy ami még rosszabb szántszándékkal kitér a kérdés elől, noha az orosz irodalomból ismeretes, hogy Kautsky tud azokról a régi vitákról, amelyek az orosz marxisták közt a föld nacionalizálásáról, a föld municipalizálásáról (a nagybirtokok átadása a helyi önkormányzatok kezébe), a földosztásról folytak. A marxizmus egyenes kigúnyolása Kautskynak az az állítása, hogy a nagybirtokok átadása az állam kezébe és a kevésföldű parasztoknak

való bérbeadásuk kis parcellákban, megvalósítana „valamit a szocializmusból”. Már rámutattunk arra, hogy ebben nincs semmi szocializmus. Sőt, nincs ebben következetesen végigvitt polgáridemokratikus forradalom sem Kautskyt az a nagy szerencsétlenség érte, hogy rábízta magát a mensevikekre Ebből a következő furcsa helyzet származott: a forradalmunk burzsoá jellegét védelmező Kautsky, aki azzal vádolja a bolsevikokat, hogy fejükbe vették, hogy a szocializmus felé haladnak, maga szocialista színben tüntet fel egy liberális reformot, anélkül hogy kiterjesztené ezt a reformot a földbirtokviszonyok terén uralkodó középkoriság teljes eltakarításáig! Kautsky tehát éppúgy, mint mensevik tanácsadói, a következetes burzsoádemokratikus forradalom helyett a forradalomtól félő liberális burzsoáziát védi. Valóban, miért csak a nagybirtokok menjenek át állami tulajdonba, nem pedig az egész föld? A liberális burzsoázia ezzel

eléri, hogy a lehető legnagyobb mértékben fenntartja a régi viszonyokat (vagyis, hogy a legkevesebb a következetesség a forradalomban), és hogy a régihez való visszatérést nagymértékben megkönnyíti. A radikális, vagyis a polgári forradalmat következetesen végigvivő burzsoázia a föld nacionalizálásának jelszavát adja ki. Kautskynak, aki oly réges-rég elmúlt időkben, csaknem 20 esztendővel ezelőtt, kitűnő marxista művet írt az agrárkérdésről, feltétlenül ismernie kell Marx utalásait arra nézve, hogy a föld nacionalizálása éppen a burzsoázia következetes jelszava. Kautsky kétségtelenül ismeri Marxnak Rodbertus-szal folytatott polémiáját, valamint nagyszerű fejtegetéseit „Értéktöbbletelméletek” című művében, ahol különösen szemléltetően mutatta meg a föld nacionalizálásának burzsoá-demokratikus értelemben vett forradalmi jelentőségét is. A mensevik P. Maszlov, akit Kautsky oly szerencsétlenül választott

tanácsadójául, tagadta annak a lehetőségét, hogy az orosz parasztok beleegyeznek az egész földnek (beleértve ebbe a paraszti földet is) nacionalizálásába. Maszlovnak ez a nézete bizonyos mértékig kapcsolatban lehetett „eredeti” elméletével (amelyben Marx burzsoá kritikusait szajkózza), mégpedig azzal, hogy tagadja az abszolút földjáradékot és elismeri a „csökkenő földhozam törvényét” (vagy ahogy Maszlov írta: „tényét”). A valóságban már az 1905-ös forradalom idején kiderült, hogy Oroszország parasztjainak óriási többsége az obscsina-parasztok és a külön telkek tulajdonosai egyaránt az egész föld nacionalizálása mellett van. Ezt megerősítette az 1917-es forradalom, amely miután a hatalom átment a proletariátus kezébe , megvalósította a nacionalizálást. A bolsevikok hívek maradtak a marxizmushoz, és nem próbálták meg (Kautsky állítása ellenére, aki a legkisebb bizonyíték nélkül vádol minket

ezzel) „átugorni” a burzsoá-demokratikus forradalmat. A bolsevikok mindenekelőtt a parasztság legradikálisabb, a legforradalmibb, a proletariátushoz legközelebb álló burzsoá-demokratikus ideológusait, vagyis a baloldali eszereket támogatták abban, hogy végrehajtsák mindazt, ami a gyakorlatban a föld nacionalizálását jelentette. Oroszországban a földmagántulajdon 1917 október 26-án, vagyis a proletárforradalom, a szocialista forradalom első napján megszűnt. Ezzel megteremtettük az alapot, amely a kapitalizmus fejlődése szempontjából a legtökéletesebb (Kautsky ezt nem tagadhatja, hacsak nem szakít Marx-szal), és ugyanakkor olyan agrárrendszert hoztunk létre, amely a legrugalmasabb a szocializmushoz való átmenet szempontjából. Burzsoá-demokratikus szempontból Oroszország forradalmi parasztsága nem mehet messzebb: semmi sem lehet ebből a szempontból „ideálisabb”, mint a föld nacionalizálása és a földhasználat egyenlősége,

semmi (ugyancsak ebből a szempontból) „radikálisabb” nem lehet. Éppen a bolsevikok, csakis a bolsevikok, csakis a proletárforradalom győzelme folytán segítettek a parasztságnak abban, hogy a polgári-demokratikus forradalmat valóban végigvigye. És csak ezzel tették meg a lehető legtöbbet a szocialista forradalomra való áttérés megkönnyítése és meggyorsítása érdekében. Ebből megítélhető, hogy miféle hihetetlen zűrzavart tálal fel az olvasónak Kautsky, aki azzal vádolja a bolsevikokat, hogy nem értik meg a forradalom burzsoá jellegét, és aki maga annyira eltér a marxizmustól, hogy hallgat a föld nacionalizálásáról és a (burzsoá szempontból) legkevésbé forradalmi, liberális agrárreformot úgy tünteti fel, mintha abban volna „valami a szocializmusból”! Itt eljutottunk a fentebb felvetett kérdések közül a harmadikhoz, ahhoz a kérdéshez, hogy a proletárdiktatúra Oroszországban mennyire tartotta szem előtt a föld

társas megművelésére való áttérés szükségességét. Kautsky ebben a kérdésben megint elkövet olyasvalamit, ami szerfelett hasonlít a hamisításhoz: csupán egy bolsevik „téziseit” idézi, melyek a föld kollektív megművelésére való áttérés feladatáról szólnak! S miután e tézisek egyikét idézte, „teoretikusunk” diadalmasan kiált fel: „Azzal, hogy valamit feladatnak nyilvánítunk, a feladat, sajnos, még nincs megoldva. A kollektív mezőgazdaság Oroszországban egyelőre arra van ítélve, hogy papíron maradjon. A kisparasztok még sehol és sohasem tértek át elméleti érvek hatása alatt a kollektív termelésre” (50. old) Párját ritkítja az az irodalmi szédelgés, amelyre Kautsky vetemedett. „Téziseket” idéz és ugyanakkor elhallgatja a Szovjethatalom törvényét. „Elméleti meggyőződésről” beszél, de hallgat a proletár államhatalomról, amelynek kezében vannak az üzemek és az áruk! Mindazt, amit a marxista

Kautsky az „Agrárkérdésében 1899ben írt arról, hogy milyen eszközök állnak a proletár állam rendelkezésére a kisparasztoknak a szocializmusba való fokozatos átvezetésére, a renegát Kautsky 1918-ban elfelejtette. Persze néhányszáz állami támogatásban részesülő mezőgazdasági kommuna és szovjetgazdaság (vagyis az állam számlájára munkáskollektívák által megművelt nagygazdaság) igen kevés. De lehet-e „kritikának” nevezni azt, hogy Kautsky ezt a tényt megkerüli? A föld nacionalizálása, melyet Oroszországban a proletárdiktatúra valósított meg, a legjobban biztosította a burzsoá- demokratikus forradalom következetes megvalósítását még abban az esetben is, ha az ellenforradalom győzelme visszafordítaná a fejlődést a nacionalizálástól a felosztás felé (ezt az eshetőséget külön megvizsgáltam az 1905-ös forradalom marxista agrárprogramjával foglalkozó könyvemben). Ezenkívül pedig a föld nacionalizálása

nyújtotta a legtöbb lehetőséget a proletár államnak arra, hogy a földművelésben áttérjen a szocializmusra. Összegezve: Kautsky az elmélet terén hihetetlen zagyvaságokat hordott össze, teljesen megtagadva a marxizmust, a gyakorlatban pedig a burzsoázia és annak reformizmusa előtt hajbókol. Szó, ami szó, szép kis bírálat! * Az ipar „gazdasági elemzése” Kautskynál a következő nagyszerű elmefuttatással kezdődik: Oroszországban van kapitalista nagyipar. Nem lehet-e ezen az alapon felépíteni a szocialista termelést? „Így vélekedhetnénk, ha a szocializmus abból állna, hogy az egyes gyárak és bányák munkásai ezeket a gyárakat és bányákat birtokba veszik” (szószerint: eltulajdonítják), „abból a célból, hogy külön-külön gazdálkodjanak minden egyes ilyen gyárban” (52. old) „Éppen ma, augusztus 5-én, amikor ezeket a sorokat írom teszi hozzá Kautsky , érkezett egy tudósítás Moszkvából Leninnek egy augusztus 2-i

beszédéről, amelyben, mint közlik, a következőket mondta: «A munkások szilárdan kezükben tartják a gyárakat, a parasztok pedig nem fogják visszaadni a földet a földbirtokosoknak. » Ez a jelszó: a gyárat a munkásoknak, a földet a parasztoknak ezideig nem szociáldemokrata, hanem anarcho-szindikalista jelszó volt” (5253. old) Teljes egészében idéztük ezt az elmefuttatást, hogy az orosz munkások, akik azelőtt becsülték, mégpedig okkal becsülték Kautskyt, maguk lássák, milyen módszerekkel dolgozik ez a burzsoáziához átállott szökevény. Gondoljuk csak meg: augusztus 5-én, amikor már a rendeletek tömege jelent meg a gyárak nacionalizálásáról Oroszországban, és egyetlenegy gyárat sem „tulajdonítottak el” a munkások, hanem valamennyit a köztársaság tulajdonába adták, augusztus 5-én Kautsky beszédem egyetlen mondatának nyilvánvalóan rosszhiszemű értelmezése alapján azt a gondolatot sugalmazza a német olvasónak, hogy

Oroszországban a gyárakat az egyes munkásoknak adják át! És Kautsky ezután soktucatnyi soron át kérődzik azon az elcsépelt igazságon, hogy a gyárakat nem szabad egyenként átadni a munkásoknak! Ez nem kritika, hanem a burzsoázia lakájának a fogása, akit a kapitalisták felbéreltek, hogy megrágalmazza a munkásforradalmat. A gyárakat az államnak, vagy a községnek, vagy a fogyasztási szövetkezetnek kell átadni írja újra meg újra Kautsky, és végül hozzáteszi: „Most Oroszországban éppen erre az útra próbáltak rálépni.” Most!! Vagyis mit jelentsen ez? augusztusban? Hogy lehet az, hogy Kautsky nem tudta az ő Steinjénél, Akszelrodjánál vagy az orosz burzsoázia más barátainál a gyárakra vonatkozó rendeletek közül legalább egynek a fordítását megrendelni? „ Hogy meddig jutott el ez a dolog, az még nem látható. A Szovjet Köztársaságnak ez az oldala mindenesetre nagyon érdekel minket, de egyelőre, sajnos, még teljesen

homályban marad. Rendeletekben persze nincs hiány .” (Ezért hallgatja vagy leplezi el tartalmukat Kautsky olvasói előtt!), „de hiányzanak a megbízható értesülések ezeknek a rendeleteknek a hatásáról. Szocialista termelés lehetetlen mindenre kiterjedő, részletes, megbízható és gyorsan tájékoztató statisztika nélkül. Ilyet a Szovjet Köztársaság mindezideig nem tudott teremteni. Az, amit gazdasági ténykedéseiről hallunk, szerfelett ellentmondó és egyáltalán nem ellenőrizhető Ez is a diktatúrának és a demokrácia elnyomásának egyik eredménye. Nincs sajtó- és szólásszabadság ” (53 old) Így írják hát a történelmet! A kapitalisták és a dutovisták „szabad” sajtójából bezzeg kapna Kautsky értesüléseket a munkások kezébe átment gyárakról. Igazán remek ez az osztályok felett álló „komoly tudós”! Kautsky még csak érinteni sem kíván egyetlenegyet sem a közül a végtelen sok tény közül, amelyek arról

tanúskodnak, hogy a gyárak kizárólag a köztársaság kezébe mennek át, hogy velük a Szovjethatalom szerve, a Legfőbb Népgazdasági Tanács rendelkezik, amely túlnyomórészt a munkások szakszervezeteinek választott képviselőiből áll. Kautsky makacsul, a tokbabújt ember önfejűségével, egyre ezt hajtogatja: adjatok nekem békés demokráciát, polgárháború nélkül, diktatúra nélkül, jó statisztikával (a Szovjet Köztársaság statisztikai intézetet létesített és bevonta ebbe a munkába Oroszország legjobb statisztikusait, de természetesen ideális statisztikát nem lehet egyhamar teremteni). Egyszóval, forradalmat forradalom nélkül, ádáz harc nélkül, erőszak nélkül ezt követeli Kautsky. Ez ugyanolyan, mintha valaki sztrájkokat követelne, de úgy, hogy ne lobbanjon lángra a munkások és a munkáltatók szenvedélye. Különböztesse meg aztán valaki az ilyen „szocialistát” a tucatliberális bürokratától!I lyen „ténybeli

adatokra” támaszkodik Kautsky, vagyis szándékosan, a legnagyobb megvetéssel kitér rengeteg tény elől, amikor arra a „következtetésre” jut: „Kétséges, vajon az orosz proletariátus többet kapott-e a Szovjet Köztársaságtól tényleges gyakorlati vívmányokban, nem pedig rendeletekben, mint amennyit az Alkotmányozó Gyűléstől kapott volna, ahol éppúgy, mint a Szovjetekben, szocialisták noha más árnyalatúak voltak túlnyomó többségben” (58. old) Gyöngyszem, ugyebár? Tanácsoljuk Kautsky tisztelőinek, hogy ezt a mondást minél szélesebb körben terjesszék az orosz munkások között, mert politikai süllyedésének felmérésére ennél jobb anyagot Kautsky nem adhatott. Kerenszkij is „szocialista” volt, munkás elvtársak, csak „más árnyalatú”! A történész Kautsky megelégszik a cégérrel, a névvel, melyet a jobboldali eszerek és mensevikek „felvettek”. Azokról a tényekről, melyek azt tanúsítják, hogy Kerenszkij

alatt a mensevikek és a jobboldali eszerek támogatták az imperialista politikát és a burzsoázia rablásait, a történész Kautsky hallani sem akar és szerényen elhallgatja, hogy az Alkotmányozó Gyűlés éppen az imperialista háború és a burzsoá diktatúra e hőseinek adott többséget. És ezt nevezi „gazdasági elemzésnek”!. Befejezésül lássuk a „gazdasági elemzésnek” még egy kis példáját: „. A Szovjet Köztársaság fennállásának kilenc hónapja alatt, ahelyett hogy általános jólétet teremtett volna, kénytelen volt azt magyarázni, hogy mi az oka az általános ínségnek” (41. old) A kadetok hozzászoktattak minket az ilyen okoskodáshoz. A burzsoázia kiszolgálói Oroszországban mind így okoskodnak: teremtsetek úgymond 9 hónap alatt általános jólétet a négyéves pusztító háború után, akkor, amikor a külföldi tőke mindenben segíti a burzsoázia szabotázsát és felkeléseit Oroszországban. A valóságban

egyáltalán semmi különbség, a különbségnek még az árnyéka sincs már Kautsky és az ellenforradalmi burzsoá között. Az édeskés álszocialista beszédek azt ismétlik, amit durván, köntörfalazás és szépítgetés nélkül Oroszországban a kornyilovisták, dutovisták és krasznovisták mondanak. * A fenti sorokat 1918. november 9-én írtam A 9-éről 10-ére virradó éjjel hírek érkeztek Németországból arról, hogy kitört a győzelmes forradalom, először Kielben és más északi és tengerparti városokban, ahol a hatalom átment a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjei kezébe, azután Berlinben, ahol szintén átment a hatalom a Szovjetek kezébe. A befejezés, amelynek megírása a Kautskyról és a proletárforradalomról szóló brosúrához még hátra volt, feleslegessé válik. 1918. november 10 (idézet: - Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből) 1918. november 26 Beszéd a „Vörös Tiszt napján” - írta: V. I Lenin

1918 november 24 (Dübörgő taps, az „Internacionálét” éneklik .) A népbiztosok nevében üdvözlöm önöket mondja Lenin. Amikor hadseregünk és vörös tisztjeink feladataira gondolok, eszembe jut egy eset, melynek nem is olyan régen tanúja voltam a finnországi vasútvonalon, egy vasúti kocsiban. Láttam, hogy az utasok mosolyogva hallgatnak egy öreg anyókát, és megkértem, fordítsák le szavait. A finn asszony a régi katonákat a forradalmi katonákkal hasonlította össze, és arról beszélt, hogy amazok a burzsoázia és a földbirtokosok érdekeit védelmezték, ezek pedig a szegény emberekéit. „Azelőtt a szegényember keservesen megfizetett minden engedély nélkül elvett hasáb fáért, most meg mondotta az öregasszony , ha az erdőben katonával találkozik az ember, az még segít a rőzsét cipelni.” „Most már nem kell félni mondotta a puskás embertől.” Azt hiszem folytatja Lenin , hogy nagyobb elismerést a Vörös Hadsereg

számára elképzelni is nehéz. Lenin a továbbiakban arról beszél, hogy a régi tisztikar főképpen elkényeztetett és elrontott kapitalista csemetékből állott, akiknek semmi közük sem volt az egyszerű katonához. Ezért most, amikor új hadsereget szervezünk, a parancsnokokat csakis a népből vegyük. Csak a vörös tiszteknek lesz tekintélye a katonák előtt és csak ők tudják majd megszilárdítani hadseregünkben a szocializmust. Az ilyen hadsereg legyőzhetetlen lesz Megjelent: „Izvesztyija VCIK” 258. sz 1918 november 26 .Lenin Művei 28 köt 192 old (idézet: - Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből) Maglód, 2019.0423 SaLa