Literature | Studies, essays, thesises » A magyar regény kezdetei

A magyar regény kezdetei A regény - vagy korabeli elnevezés szerint "román" - a 18. század utolsó évtizedeiben s a 19. század elején egyszerre nagy tömegben jelent meg a magyar irodalmi életben Divat lett a r egény az olvasók között, az ér deklődés e műfaj iránt egyre nőtt. Több száz szépirodalmi alkotás, leginkább kalandos történet igyekezett kielégíteni a megnövekedett igényeket. Ezek túlnyomó többsége meglehetősen színvonaltalan Rendszerint idegen nyelvű műveket fordítottak le, pontosabban "magyarítottak", néha annyira átalakítva, átdolgozva, hogy az értékesebb alkotások alapszövegére is alig-alig lehet ráismerni. Eredeti munkák ritkán akadtak köztük. Ezek közül kiemelkedik Kármán József Fanni hagyományai és Bessenyei György Tariménes utazása. A jelentősebb eredeti magyar regények megszületésének időszaka a 19. század 30-as éveire esik. Fáy Andrást (fái; 1786-1864) a "nemzet

mindenesének" szokták nevezni. Széles körű közéleti tevékenységet fejtett ki. Megszervezte az első takarékpénztárt, volt színigazgató, országgyűlési képviselő; irányította a Kisfaludy Társaságot. Ő írta a magyar irodalom legelső társadalmi regényét, A Bélteky-házat (1832). Ugyanazon család két nemzedékének, az apának és fiának ellentétében mutatja be a konzervatív és a reformokért lelkesedő nemesség típusait. A családfő, Bélteky Mátyás műveletlen, parlagi nemes, aki durvaságával halálba gyötri feleségét is. Fia, Gyula művelt, világlátott ember lesz. Szembekerül apjával, s kénytelen elhagyni a szülői házat A regény végén elrendeződnek az ellentétek, s a fiatal hős szerelme oldalán, barátai társaságában az új Magyarországért kíván munkálkodni. A magyar regény igazi sikere Jósika Miklós (józsika; 1794-1865) nevéhez fűződik. Nemcsak 117 kötetben kiadott 78 regénye teszi szükségessé

nevének megemlítését, hanem mindenekelőtt legelsőnek megjelent és legjobb regénye, az Abafi (1836), melyet a kortársak őszinte bámulattal fogadtak. Az Abafival írója a magyar romantikus történelmi regényt teremtette meg. Báró Jósika Miklós Erdély szülötte volt. Kolozsváron végezte iskoláit, majd katonának állt be. Részt vett a napóleoni háborúkban, s közben bejárta fél Európát A bécsi kongresszus idején, 1815-ben az osztrák fővárosban az előkelő tisztek vidám, fényűző életét élte, de közben művelődött is. Tudott németül, franciául, spanyolul, olaszul és angolul. - A katonaságot otthagyva vidéken gazdálkodott A világosi katasztrófa után emigrációba kellett vonulnia, s többé nem is tért vissza hazájába. A regényírásban Walter Scott volt a p éldaképe. - Az Abafi cselekménye Erdélyben játszódik az 1590-es években. A regény arról szól, hogy a züllött és kicsapongó életet élő Abafi Olivérban az első

jótett tudata tiszta, nemes érzelmeket ébreszt. Szembefordul múltjával, elszakad a rossz társaságtól, a javulás útjára tér, s a közösség javának önzetlen harcosa lesz. A regény előszavában az író is hangsúlyozta, hogy "erős akarattal minden aljast le lehet győzni", s a gyakori visszaesések ellenére is "a lelki erő diadalt nyer, ha tud akarni". A fordulatos cselekményszövésben Jósika felhasználta a k orabeli romantika egész kelléktárát: a titkolt szerelmi epekedést, a rejtett érzelmek kibeszélését öntudatlan lázas álomban, a gyermekcserét, a szerelmi önfeláldozást, a cs elvetést, gyilkosságokat, párviadalokat stb. Eötvös József Társadalomábrázolásában és történelemszemléletében Eötvös jutott a l egközelebb a realizmushoz a reformkor prózaírói közül, de a cselekménybonyolításban még nem tudott elszakadni a romantika hagyományos megoldásaitól. Báró Eötvös József (1813-1871) Budán

született konzervatív érzelmű, a bécsi udvarhoz hű nagybirtokos családban. Gyermekkorának legszebb éveit a Fejér megyei Ercsiben, anyai nagyapja modern, tőkésített birtokán töltötte. Apja állítólag azért bízta meg nevelésével a M artinovics-mozgalomban részt vett, börtönviselt Pruzsinszky Józsefet, hogy ez a szigorú, morózus ember elriassza fiát a forradalmi eszméktől. Az apai szándék nem vált valóra: a fiatal Eötvös - valószínűleg nevelője révén is - magába szívta a felvilágosodás gondolatait, Voltaire és Rousseau tanításait. Tanulmányait a budai gimnáziumban és a p esti egyetemen végezte, utána vármegyei hivatalnok lett. Irodalmi pályakezdése Kazinczy és Kölcsey jegyében indult. Emberi-politikai eszményképéül Kölcseyt választotta, akivel az 1832-36-os pozsonyi országgyűlésen ismerkedett meg. Kölcsey Eötvöst "szeretetre méltó lelkes gyermeknek" nevezi Országgyűlési naplójában. Eötvös

látókörét nagyban tágította, társadalmi-politikai szemléletét még inkább megszilárdította 1836-37-ben tett nyugat-európai körutazása. Eljutott Svájcba, Németalföldre, Angliába, Franciaországba és Németországba. Politikai felfogása, baráti köre az ún. centralisták csoportjába vonzotta, melynek egyik szellemi vezetője lett. A centralisták (Szalay László, Trefort Ćgoston, Csengery Antal, Irinyi József stb.) sokoldalúan képzett, értelmiségivé lett fiatalemberek voltak, akik tudományosan megalapozott politikai programot dolgoztak ki. Erős központi hatalmat kívántak az országban (innen származik elnevezésük is), támadták a n emesi vármegyék autonómiáját, mert ebben a nemesi kiváltságok és a maradiság, a hatalmi önkényeskedés támaszát látták. 1848-ban a B atthyány-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere lett. A fegyveres szabadságharctól visszariadt, elítélte a B éccsel való nyílt szembeszállást, s 1848

őszén családjával együtt Münchenbe emigrált. 1851-ben tért vissza Magyarországra. Az 1867-es kiegyezés után ismét elvállalta a megalakuló kormányban a kultuszminiszteri tárcát. Sikerült a parlamenttel elfogadtatnia és törvénybe iktatnia az általános és kötelező népoktatást (1868. évi 38 törvénycikk) 1871-ben halt meg. Ercsiben temették el a Duna partján álló, maga által épített kápolna kriptájában. (Ma már nem ott pihen; a közelmúltban vandál kezek kifosztották a kriptát, a három koporsót összetörték, a csontokat szétszórták; az összeszedett maradványokat Ercsi főterén helyezték az anyaföldbe.) Eötvös regényei Eötvös szépprózai munkásságának legértékesebb része az a h árom regény, amely még 1848 előtt született. A karthausi (1839) szentimentális-elégikus énregény, naplóformában megírt vallomásregény. Először az 1838-as nagy pesti árvíz idején tönkrement Heckenast nyomdász megsegítésére

kiadott Ćrvízkönyvben jelent meg folytatásokban (1839-1841). A cselekmény az 1830-as évek Franciaországában játszódik. Az események elbeszélője és főszereplője Gusztáv, egy francia grófi család gyermeke. - Egy napon testben-lélekben megtörve, kiábrándultan és betegen felvételét kérte az örökös némaságot fogadó karthausi szerzetesek rendjébe. Orvosának kérésére - az emberek okulására - írta meg csalódásainak, szenvedéseinek szomorú történetét. Gusztáv magába zárkózó, érzékeny lélek. Szoros barátság fűzi régi kollégiumi barátjához, Armand-hoz (arman), s rajongó hevülettel szereti Júliát, a s zép, fiatal özvegyasszonyt. Mindkettejükben csalódnia kell: Júlia mást szeret, Armand pedig elárulja (ő közvetíti Júlia szeretőjének levelét). Hogy felejtsen, Gusztáv két év alatt beutazza új barátjával, Arturral egész Európát. Felejteni mégsem tud, s visszatérve Párizsba viharos és zajos

szórakozásokban próbál vigasztalást keresni. Fogadásból - lelketlenül - elcsábít egy szegény polgárleányt, Bettyt (betti), aki pedig igazán megszereti őt. Betty később belehal csalódásába, Júlia, miután kedvese elhagyta, a bűn útjára lép (testét bocsátja áruba), Artur pedig öngyilkosságot követ el. A lelki megrázkódtatások, az önvád mardosásai összetörik, beteggé teszik Gusztávot, s békét, megnyugvást már csak a kolostortól remél - hiába. Súlyos tüdőbetegsége hamarosan sírba viszi. A karthausi mégsem a lemondás, a cs üggedés regénye. Hatásosan és nagy meggyőző erővel hirdeti a reformkornak azt a f igyelmeztető tanítását - mely Vörösmarty költészetéből és Kölcsey Parainesiséből is ismerős -, hogy az önző, az egyéni célokat, élvezeteket hajszoló élet boldogtalanná teszi az embert; az egyén legnemesebb hivatása a használni-akarás, a közösség szolgálata. Ezt a v égső parainesist köti Gusztáv

is ifjú olvasói szívére. A regény utolsó naplófeljegyzésének egyik dallamosan zengő szép körmondata így hangzik: "S ha netalán napok jönnének, hol szívetek, elfáradva annyi kínzó tapasztalás után, kételkedni kezd; ha erőtök a nehéz pályán, melynek célja, mennyivel tovább jártatok, annyival messzebbre száll, ellankadott: akkor gondoljatok reám, éltemnek emléke őrizze meg önösségtől lelketeket; bús napjaitok el fognak múlni; a világ fájdalmát kedveseitek ölelései, kedveseitek sértéseit a világ ki fogja pótolni, csak az önösnek nincs vigasztalása e földön." - A külföldről hazatérő fiatal író reményei szólalnak meg itt Eötvös a f rancia polgárkirályság romlott, gátlástalan társadalmának keserű bírálatát a főhős lelki életének, érzelmi világának mélyreható, finom elemzésével kapcsolta össze. A történet elbeszélését gyakran szakítják meg hosszabb elmélkedések, lírai áradozások; ez

s a kissé nehézkes körmondatos stílus akadályozza a könnyed, folyamatos olvasást. A körmondat művészi szerkezetű többszörösen összetett mondat. - Szerkezeti sajátossága, hogy két főrészre oszlik: elő- és utószakaszra. A fő mondanivalót az utószakasz tartalmazza; az előszakasz előkészíti, megvilágítja ezt a fő gondolatot, és felkelti az érdeklődést iránta. A falu jegyzője (1845), Eötvös második regénye keserű szatíra a feudális Magyarországról, a nemesi vármegyék durva lelkű és megvesztegethető urainak hatalmaskodásáról, s így lesz ez a r egény az író centralista nézeteinek valóságos kiáltványává. Ezzel a regénnyel ugyanis a reformkor politikai küzdelmeibe kívánt beleszólni. Meggyőződése volt, hogy megfelelő és kellő időben végrehajtott reformokkal meg lehet előzni a rettegett népforradalmat, elmulasztásuk viszont nemzeti katasztrófához vezet. E feladat szolgálatába állította ezt az

elkötelezett irányregényét. A falu jegyzőjében olvasható felfogása az irodalom társadalmi szerepéről: "A költészet kedves játékká aljasul, ha a k or nagy érdekeitől különválva, nem a létező hibák orvoslása, nem az érzelmek nemesítése után törekszik." Az érdekfeszítő eseménysorozat, mely egy bűnügyi történet köré csoportosul, egy elképzelt színhelyen, a típussá emelt Taksony vármegyében történik - valahol az Alföldön, a Tisza mentén. Az író egyetlen vármegyében sűríti össze a 19. századi megyei élet sajátos színhelyeit az alispán kastélyától a tömlöcig; valamennyi jellegzetes eseményét: a tisztújítást, a politikai tanácskozásokat, a f őispáni látogatást, a s tatáriális bíráskodást, az adószedést, betyárüldözést, tarokk-játszmát, a paraszti robotot stb., s felvonultatja legtipikusabb alakjait: a f alusi szegénység képviselőit, a megyei tisztviselőket, a t áblabírákat. Ami

visszaélés, törvénytelenség és embertelen kegyetlenség csak előfordulhatott az országban, az mind föllelhető Taksony megyében. - Az író így fordul könyve végén olvasóihoz: "Ha a képet, melyet előtökbe állítottam, valótlannak tartjátok, győzzetek meg, hogy mind a dolgok, melyekről szóltam, ha nem is egy megyének szűk határai között, de hogy nem történhetnek, hogy nem történnek hazánkban, s áldani foglak e meggyőződésért; valamint legforróbb óhajtásom az, hogy e regény minél előbb valószínűtlenné váljék." A regény két főhőse közül az egyik maga a cí mszereplő: Tengelyi Jónás, Tiszarét felvilágosult, szabadelvű, a néphez közelálló jegyzője; a m ásik a d erék paraszt, Viola, akit Nyúzó Pál főszolgabíró, a megyei önkény és kegyetlenség megtestesítője gyilkosságba hajszolt és betyárságba kényszerített. A látszólag terjengős, olykor bőbeszédűnek is tűnő regényt szilárd szerkezetbe

fogja a cselekményszövésnek az a vonása, hogy a bonyodalom mozgatója voltaképpen egyetlen intrika: a mű valamennyi szereplőjét ez a cs elszövés indítja cselekvésre. Réty alispán becsvágyó, gőgös és hisztérikus felesége - ügyvédjük, Macskaházy segítségével ellopatja Tiszarét papjának, Vándory Boldizsárnak iratait. Vándory ugyanis az alispán mostohatestvére, s iratai birtokában bármikor igényt tarthatna a Réty-vagyon fele részére. Ettől retteg, s ezt akarja megakadályozni Rétyné. S mivel a p ap a m aga személyes okmányait egy korábbi sikertelen betörés után a jegyző hivatali vasas ládájában őrizteti, Macskaházy egyúttal megszerzi Tengelyi nemesi levelét is, hogy a jegyző ne indulhasson a megyei tisztújítási választásokon. A konzervatív nemesi pártnak sikerül így Tengelyit lehetetlenné tenni, sőt hamis látszatok alapján Macskaházy meggyilkolásának vádjával börtönbe is zárják. Viola hálája és

önfeláldozása szabadítja ki tömlöcéből: a pandúrok által halálosan megsebesített becsületes betyár bevallja, hogy ő szúrta le Macskaházyt, s visszajuttatja jogos tulajdonosaihoz az ellopott iratokat. Tengelyi ügye tehát tisztázódik, nem marad folt becsületén, de az események annyira összetörik, hogy visszavonul a közélettől, s gyümölcsfákat ápol. A regény mégsem pesszimista kicsengésű: a korrupt tisztviselőket leváltják, Réty alispán lemond hivataláról, s a megyei élet megtisztul. Mert Taksony vármegyében sem csak hatalmukkal visszaélő, romlott nemesek élnek. Maga az alispán sem ilyen, legfeljebb gyenge, második feleségének befolyása alatt álló ember. Tengelyi mellett áll mindvégig Vándory Boldizsár; az ő ügyét támogatja a ragyogó jellemű Völgyessy megyei főjegyző is, akinek alakját Eötvös Kölcsey Ferencről mintázta. A fiatalok pedig, Réty Etelka és Kislaky Kálmán, Tengelyi Vilma és Réty Ćkos kezdettől

fogva a nép sorsát felkaroló, az igazságtalanságok ellen küzdő, tiszta szívű, cselekvő regényhősök. Violát pl Kislaky Kálmán - szülei jóváhagyásával - szökteti meg a siralomházból. Végül a szerelmesek is megtalálják egyéni boldogságukat: Ćkos feleségül veheti - mostohaanyja öngyilkossága után - apja beleegyezésével Tengelyi Vilmát, Kislaky Kálmán pedig elnyeri Etelka kezét. - A regény az alföldi rónaság gyönyörű leírásában a boldog jövő látomásával zárul. A realisztikus jellemábrázolás s a valósághű társadalomrajz mellett Eötvös műve őrzi még a romantikus cselekménybonyolítás több hagyományos elemét: az eseményszál egyes láncszemeit igen gyakran merő véletlenek, titokban kihallgatott beszélgetések kapcsolják össze. Körmondatos stílusa, helyenként száraz nyelve a mai olvasó számára nehézkesnek tűnhet. A Magyarország 1514-ben (1847) című regény mögött ott komorlik az 1846-os galíciai

parasztfelkelés szörnyű, ijesztő tapasztalata. A Dózsa-féle parasztháború felidézésével Eötvösnek az volt a célja, hogy felhívja a nemesség figyelmét a reformok elmulasztásának tragikus következményeire, az erőszakos, vad bosszúállásra. A parasztfelkelés elbukása s kegyetlen megtorlása ugyanakkor arra is rávilágít, hogy a forradalom nem old meg semmit, csak még nagyobb nyomorba taszítja a népet. - A végső következtetést a mozgalom egyik irányítójával és szellemi vezetőjével, Mészáros Lőrinc ceglédi pappal mondatja ki az író: "Az út. nem vala az, mely célhoz vezethet Az igazság diadalát nem vad erőszak fogja kivívni. A nép szabaddá nem válhatik, amíg azt lelki sötétség fogja körül. A magas cél, melyért e szív dobogott, azért, mivel el nem érhetém, még nem elérhetetlen. Nagy volt, azért látszék oly közelnek; de meg vagyok győződve, hogy az emberi nem, ha századok után is, el fog jutni oda; s dolgozni,

hogy e pillanat mielőbb eljöjjön, ez feladata életemnek." Negyedik regénye, A nővérek (1857) nem éri el az előzőek esztétikai színvonalát. Különböző társadalmi környezetben felnövő két leánytestvér sorsát mutatja be: az előkelő viszonyok között élő boldogtalan lesz, míg a s zegénységben maradt leány szerelmes asszonyként boldogan, megelégedetten éli életét. Eötvös József lírai költészete a K ölcsey-féle érzelmesség és világfájdalom jegyében bontakozott ki. Egyik legszebb versében, a Búcsúban (1836) korai érzelmes hangja átadja helyét a h azája miatti gond felelős komolyságának. A "szentelt fájdalom" borongós, könnyes hangján idézi fel múltunk emlékhelyeit, Rákos szent határát, Buda várát, Mohács véröntözte mezejét s a h azát átszelő, a "hon könnyének" jelképévé emelt nagy folyót, a Dunát. De él még a reménység a sír felett is: a fájdalmas múltidézés mögött ott

rejtőzik - az első és az utolsó strófában - a "virányain" majdan virágzó hon látványa is. Költői elveinek megfogalmazása az Én is szeretném. (1846), mely a Victor Hugo-i költő-eszményt állítja példaképül. Eötvös a francia íróról készített tanulmányában (1837) azt fejtegette, hogy Victor Hugo azért nagy költő, mert "minden, amit énekelt., népérzemény vala". - Válasz ez a költemény A falu jegyzőjét ért támadásokra is Büszkén és önérzetesen vállalni meri költészetét: a nép szolgálatát, ezrek kínjainak kimondását, s szentenciaszerűen szögezi le: "Kit nem hevít korának érzeménye, Szakítsa ketté lantja húrjait." Petőfi Sándor Életpályája A Bessenyei Györggyel elindult irodalmi megújulás Petőfi Sándor (1823-1849) költészetével jutott el a csúcspontra: neve a magyar irodalmi közvéleményben összeforrott a költészet fogalmával. Művészete a romantika kiteljesedését,

de egyben annak meghaladását is jelentette. "Külföldön Petőfi a legismertebb költő máig Ő az istenek magyar kedvence. Mindent megkapott, hogy nagy költő lehessen: tehetséget, történelmet, sorsot. Huszonhat évet élt, s világirodalmi rangú s méretű életmű maradt utána, mely korfordulót jelentett nemzete irodalmában." (Németh G Béla - A magyar irodalom története. Kossuth Kiadó, 1982 170 1) Diákélet Kiskőrösön született 1823. január 1-én Apja Petrovics István mészárosmester, édesanyja Hrúz Mária, aki szlovák anyanyelvű volt, s alig tudott magyarul; férjhezmenetele előtt cselédként, mosónőként dolgozott. - A kis csecsemőt még születése napján megkeresztelték a lutheránus templomban, a bába ugyanis csak pár órát jósolt neki, olyan gyöngécskének látszott. 1824 októberében a család Kiskunfélegyházára költözött. A gyermek itt tanult meg magyarul, itt kezdett eszmélkedni, ezért is nevezi ezt a v árost

születése helyének Szülőföldemen (1848) című szép versében - máig tartó vitát keltve ezzel a tudósok között szülőhelyéről. A család jó körülmények között élt, s anyagi felemelkedésük éppen Félegyházán kezdődött. Az ügyes családapa nemcsak itt, hanem egyidejűleg Szabadszálláson is bérelte a mészárszéket, saját és bérelt földeken gazdálkodott, ingatlanok tulajdonosa lett. A tisztes jómód, csaknem gazdagság lehetővé tette a gyermek (Sándor és öccse, István) gondos taníttatását. Petőfi igen sok, összesen kilenc iskolában tanult - változó eredménnyel -, ez azonban azzal az előnnyel járt, hogy deákpályája befejezésekor, még nagyon fiatalon, igen gazdag élettapasztalattal rendelkezett. Az apa egyre jobb és igényesebb iskolákba igyekezett járatni fiait. - A kis Petrovics Sándor iskolai tanulmányait Félegyházán kezdte; három évig Kecskeméten tanult, majd egy jó félévig Szabadszálláson (szülei

ideköltöztek időközben). A következő három tanévet már a dunántúli Sárszentlőrincen végezte (1831-1833) az itteni algimnáziumban. Az apa azonban német szóra kívánta fogni fiát, ezért két évig a német nyelvű Pesten taníttatta, előbb az evangélikus német, majd a híres piarista gimnáziumban. A pesti két évben igen gyenge eredményeket ért el. Ezután három esztendőt Aszódon töltött 1835-től 1838-ig, s itt a legelső tanulók egyike. 1838-ban a tanév végén pl ő mondja a záróünnepségen a búcsúbeszédet. Ez az 54 hexameterből álló költemény (Búcsúbeszéd - más címmel: Búcsúzás 1838-ik évben) Petőfi első ránk maradt verse. Śti jegyzetek (1845) című útirajzában így emlékezik vissza az aszódi "eseménydús három esztendőre": "1. Itt kezdtem verseket csinálni. - 2 Itt voltam először szerelmes - 3 Itt akartam először színésszé lenni." - Aszódról Selmecbányára került: 1838 augusztus 1-jén

iratkozott be a selmeci líceumba. Szláv neve ellenére a magyar önképzőkör, a Nemes Magyar Társaság tagja, s nevét és verseit több ízben megörökítették a kör jegyzőkönyvében. Itt ismerkedett meg alaposabban az újabb magyar költészettel, elsősorban Gvadányi Józseffel, Csokonaival és Vörösmartyval. Tanulmányait azonban eléggé elhanyagolta, s nem is tudott beilleszkedni az iskola pánszláv légkörébe. Félévkor (1839-ben) hittanból és római régiségtanból "alig kielégítőt" kapott, magyar történelemből pedig megbukott. Édesapja, aki 1838-ban anyagilag tönkrement, elszegényedett, dühös indulatában azt írta fiának, hogy "leveszi róla a kezét". Ekkor kezdődött életének az az 5-6 éve, mely telve volt nyomorral, szenvedéssel, örökös vándorlással. 1839 f ebruárjának közepén, kemény téli hidegben gyalog elindult Pestre. Március elején érkezett meg, s beállt a N emzeti Színházhoz kisegítő

munkásnak. Nem sokáig maradt itt: szülei kérésére hazament Májustól szeptemberig a Vas megyei Ostffyasszonyfán élt egyik rokonánál, aki megígérte, hogy tovább taníttatja. Ebből azonban semmi sem lett, s kétségbeesésében meg dacból is 1839. szeptember 6-án Sopronban (a rokon fiúk ebben a városban folytatták iskolájukat) beállt önként katonának a császári hadseregbe. A következő tavaszon alakulatával együtt Grazba érkezett, külföldre jutott. A vékony, gyenge testalkatú fiú azonban (alig múlt 16 éves) nem bírta a katonai élet megpróbáltatásait, a sok megerőltető gyalogmenetet s megbetegedett. Zágrábban katonai kórházban ápolták (itt már vért hányt), s végül betegeskedésre való hajlama miatt 1841 februárjának végén elbocsátották a katonaság kötelékéből - Sopronban. Vándorévek Leszerelése után sehol sem lelte meg nyugalmát: éveken át ide-oda cikázott - gyalog - az országban. Sopronból Pápára ment

Március végéig (20-ig) időzött itt az Ostffyasszonyfán megismert Orlay Petrics Soma vendégeként, s eközben néhány hétig a gimnázium tanulója is volt. Innen Pozsonyon keresztül Dunavecsére gyalogolt szüleihez, majd Pest, Selmec és újra Dunavecse voltak nyugtalan vándorlásának állomásai. Ozorán felcsapott vándorszínésznek (1841. június végétől szeptemberig), de 1841 októberében visszatért Pápára tanulni. Itt ismerkedett meg és kötött szoros barátságot Jókai Mórral 1842 júliusáig tanult a pápai kollégiumban. îrói sikert is hozott már ez az esztendő: 1842 május 22-én az Athenaeum című folyóiratban megjelent nyomtatásban első verse, A borozó. Augusztusban egy hetet Komáromban töltött Jókaiéknál, majd Mezőberenyben Orlaynál vendégeskedett, közben meg-meglátogatta elszegényedett szüleit Dunavecsén. 1842. október végén Pápán örökre abbahagyta az iskolai tanulást pénztelensége miatt Itt kell megjegyezni, hogy

bár középiskolai tanulmányait nem fejezte be, de Petőfi később igen alapos műveltséget szerzett, "sokat s az erős gondolat olvasztó tüzével olvasott". Tudott latinul, németül, franciául, angolul (Shakespeare-t fordított) Ismét színész lett: 1842 novemberétől 1843 j anuárjáig Székesfehérváron, majd három hónapon át Kecskeméten szerepelt. Nem volt tehetségtelen színész, bár kiemelkedő sikereket nem könyvelhetett el. - A kecskeméti társulatot otthagyva Pestet és Pápát is érintve Pozsonyba gyalogolt, s itt más munka híján az Országgyűlési Tudósításokat másolta (április, május, június). A pozsonyi nyomorban született Távolból című költeménye. Az itteni szegénységből, koplalásból szinte menekült Pestre 1843 n yarát Pesten és Gödöllőn - azzal töltötte, hogy a Külföldi Regénytár részére németből két angol regényt fordított le, s a tiszteletdíjak enyhítettek anyagi gondjain. Kapcsolatba került a

fővárosi értelmiségi ifjúsággal, s naponta megfordult a Pilvax kávéházban. 1843 őszén Debrecenben ismét felcsapott színésznek, s egy kisebb együttessel Diószegre vándorolt, onnan Székelyhídra. November végén nagybetegen vánszorgott vissza Debrecenbe, s a hideg telet ebben a "kövér" városban húzta ki - pénztelenül, "éhezve, fázva, betegen egy szegény, de jó öregasszonynál". Ezen a télen határozta el, hogy felhagy a színészi ábrándokkal. A maga gyöngybetűivel összeírta addigi legjobb verseit (vagy nyolcvanat), s 1844 februárjában süvöltő szélben, havas esőben nekivágott a pesti útnak azzal a szándékkal, hogy költő lesz. Felkereste Vörösmarty Mihályt, aki már a korábbi években is segítette anyagiakkal, s az ő ajánlatára a N emzeti Kör vállalta verseinek kiadását. Erről így számol be XI úti levelében: "A végső ponton álltam, kétségbeesett bátorság szállt meg, s elmentem

Magyarország egyik legnagyobb emberéhez, oly érzéssel, mint amely kártyás utolsó pénzét teszi föl, hogy élet vagy halál. A nagy férfi átolvasta verseimet, lelkes ajánlására kiadta a Kör, s lett pénzem és nevem. E férfi, kinek én életemet köszönöm, s kinek köszönheti a haza, ha neki valamit használtam vagy használni fogok, e férfi: Vörösmarty." Az elismert költő Vörösmarty és Bajza József támogatásával Vahot Imre segédszerkesztőnek vette maga mellé az 1844. július 1-jén meginduló Pesti Divatlaphoz (a Regélő Pesti Divatlap utódja) A divatlap a kor egyik népszerű képes folyóirattípusa volt: divatképek mellett szépirodalmi közleményeket - verseket, novellákat - is közreadott. - Ćllásának elfoglalása előtt majdnem két hónapot szüleinél töltött Dunavecsén - nyugodtan, megbékélten, boldogan. 1844 októberében megjelent A helység kalapácsa című komikus eposza, s két hét múlva (1844. november 10) első

verseskötete is napvilágot látott Versek 1842-1844 címmel, s belefogott a János vitézbe (1845. március 6-án jelent meg) Pesten megismerkedett Vachott Sándor (Vahot Imre testvére) sógornőjével, a 1 5 esztendős Csapó Etelkével, a kislány azonban 1845. január 7-én váratlanul meghalt Az ébredező, de meg nem valósult szerelemvágy és a gyász költeményeit egy versciklusba gyűjtötte össze (Cipruslombok Etelke sírjáról; 1845 márciusában jelent meg könyvalakban). 1845. március végén kilépett a P esti Divatlap szerkesztőségéből - 1845 április 1-jén indult el felvidéki körútjára, mely valóságos diadalmenet volt: mindenütt lelkesen üdvözölte az ifjúság a már népszerű költőt. E felső-magyarországi útról készült Śti jegyzetek elnevezésű útirajza a nyár folyamán került kiadásra. Egy újabb sikertelen szerelem következett életében: megismerte a s zép, szőke gödöllői lányt, Mednyánszky Bertát, szeptemberben

megkérte a kezét, de a lány apja hallani sem akart a házasságról. A Berta-szerelem szép verseit a S zerelem gyöngyei versciklusban adta ki 1845 októberében. Nyugtalan volt, sokat utazgatott, s valamiféle kedélybetegség, borúlátás uralkodott el rajta. Barátaival is nehezen tudott kijönni, s gyakran ellátogatott elszegényedett szüleihez Szalkszentmártonba. 1845 november 10-én megjelent második verseskötete (Versek II) November közepétől 1846. március 10-ig leginkább otthon, Szalkszentmártonban tartózkodott - keserű, kétségbeesett, világmegvető hangulatban. Lelkiállapotának hű tükre az a Szalkszentmártonban írt 66 epigramma, amely könyvalakban 1846 áprilisában jelent meg Felhők címmel. 1846 elején elkészült Tigris és hiéna című drámája, s később regényén, A hóhér kötelén dolgozott. Fordulópont 1846 tavasza fontos fordulópont Petőfi életében és költői útján. A május 22-én Dömsödön kelt (szülei áprilisban

ide költöztek Szalkszentmártonból) s Várady Antalhoz címzett költői levele megváltozott hangulatát, a kedélybetegségből való kigyógyulást bizonyítja. A tréfás, évődő hangnem derűsre forduló életszemléletét jelzi, az episztola befejezése pedig új politikai tájékozódásáról is hírt ad. Márciusban visszatért Pestre, s türelmetlen tettvággyal vetette bele magát az irodalmipolitikai életbe. A lapkiadók "zsarnoksága" ellen szervezni kezdte a Tízek Társaságát, tíz fiatal író szövetségét; új folyóiratot szeretett volna indítani Pesti Füzetek néven. Terveit nem tudta megvalósítani. 1846. szeptember 8-án - szatmári útja alkalmával - a nagykárolyi megyebálon megismerte a 1 8 éves Szendrey Júliát, az erdődi jószágigazgató kissé szeszélyes, irodalomértő leányát. Már a l egelső találkozás szenvedélyes szerelmet ébresztett Petőfiben, Júlia azonban nem érezte - mint írta - a szerelem

"spontaneitását", s nem volt képes azonnal dönteni. Nem az udvarló férfi szépsége, csak költői hírneve ragadta meg, s a nyílt, egyenes választ hónapokon át halogatta. A szerelmi regény minden mozzanatát őrzik a költemények, s a Reszket a bokor, mert. (1846 november) kezdetű vers ha nem is a s zerelem végét, de már a J úliáról való lemondás szándékát sejteti. Ezt Júlia is észrevette. A vers 1847 januárjában jelent meg az Életképekben Júlia olvasta, s "a zárdabeli kislányok együgyűségével használja fel az elszakadt fonál összekötésére, melyet aztán egy lasszóvető biztonságával ránt majd meg" (Illyés Gyula). Egyik közös barátjuk Petőfihez küldött levelének végére utóiratot biggyesztett, ennyit: "1000-szer Júlia". Ez a két szó eldöntötte Petőfi sorsát 1847 szeptember 8-án, megismerkedésük évfordulóján Erdődön megtartották az esküvőt a szülök tiltakozása ellenére. A

mézesheteket Teleki Sándor gróf koltói kastélyában töltötte az ifjú pár. Az 1847-es év meghozta számára az igazi barátot is. Február 4-én olvasta Arany János Toldiját, s még aznap lelkes prózai és költői levélben üdvözölte az ismeretlen nagyszalontai jegyzőt, s ettől kezdve élénk és egyre bensőségesebb levelezés bontakozott ki köztük. Koltóról Kolozsváron keresztül Nagyszalontára utaztak Aranyék meglátogatására. November elején érkeztek meg Pestre 1847 márciusában megjelent Összes költemények című kötete (második kiadás: 1848. február). Júliusban Váctól Beregszászig beutazta újra a Felvidéket, s erről az útról az Śti levelekben számolt be a győri Hazánk című folyóiratban. 1848 januárjától a forradalomvárás lázában égett, hiszen korábbi látomásainak megvalósulását látta az ekkori európai népfelkelésekben (olasz, francia, bécsi forradalom). Március 15-ének egyik vezetője, hőse, de az elért

politikai eredményeket kevesellte, s szinte másnap már kiadta a "respublika" jelszavát. Királyellenes verseket írt, népgyűléseket szervezett, támadta a kormány politikáját, szembekerült vezető politikusokkal, s fokozatosan kezdte elveszíteni korábbi népszerűségét. îgy kerülhetett arra sor, hogy június 15-én a s zabadszállási képviselőválasztásokon nemcsak hogy nem jutott be a nemzetgyűlésbe, hanem valósággal menekülnie kellett - Júliával együtt - a félrevezetett, felbőszített paraszti tömeg elől. Csak csodálhatjuk lelki nagyságát, hogy ezen a n apon leírta a következőket: "És ennek meg kellett történnie, hogy engem, mint orosz spiont, mint hazaárulót agyon akart verni a magyar nép, ma június 15-én! .ma három hónapja, hogy március 15-ike volt, midőn első valék azok között, kik a magyar nép szabadságáért szót emeltek, síkra szálltak! - De én azért nem a n épet kárhoztatom, hanem ámítóit,

félrevezetőit, kiket egykor a törvény és az isten egyaránt meglakoltat. a nép én előttem szent, mert gyönge, mint az asszony s mint a gyermek." (Pesti Hírlap, 1848. június 21) A kudarc mégsem múlt el teljesen nyom nélkül: ebből a f ájó tapasztalatból születik meg majd Az apostol, mely politikai nézeteinek módosulását jelentette. Petőfi és a szabadságharc A szabadságharc idején századosi rangot kapott, de egyelőre nem harcoló alakulatoknál teljesített szolgálatot. Ezért rosszindulatú vádaskodások, célzások kereszttüzében állt: szemére hányták, hogy még él, nem esett el a harc mezején. Petőfinek gondoskodnia kellett idős szüleiről s áldott állapotban lévő feleségéről is. Júliát Erdődre vitte, de a Szendrey család a felbőszült románok fenyegetése elől kénytelen volt Debrecenbe menekülni. Itt született meg 1848 december 15-én fia, Zoltán Most már kötetességének érezte, hogy a h arctérre menjen, de csak

egyetlen ütőképes, harcoló hadsereg volt ekkor, Bem serege Erdélyben. Ćthelyezését kérte, s 1849 januárjában jelentkezett Bem tábornoknál. A lengyel származású fővezér, aki egy szót sem tudott magyarul, megszerette, szinte fiaként bánt vele. Segédtisztjévé nevezte ki, vitézségéért kitüntette, s mindenképpen igyekezett távol tartani a cs aták veszélyeitől. Ezért többször futárszolgálattal menesztette Debrecenbe, a kormány akkori tartózkodási helyére (1849. január 1-jén tette át székhelyét a kormány, miután a főváros elesett) Nem volt fegyelmezett katona, feljebbvalóival (nem Bemmel!) többször összeütközésbe került. Ilyen "afférja" támadt Mészáros Lázár hadügyminiszterrel, aki szóvá tette, hogy nem viselte az egyenruhához előírt "nyakravalót". Dühében Petőfi benyújtotta lemondását tiszti rangjáról. A következő hetekben többfelé megfordult Erdélyben Júliát és a kis Zoltánt

Nagyszalontán helyezte el Aranyéknál. Kolozsvár, Nagyszalonta, Kolozsvár, Szeben cikázásainak állomásai. Ćprilis 1-jén Bem visszaadta tiszti rangját, május elején őrnaggyá léptette elő, s futárként újra Debrecenbe küldte. Most Klapka Györggyel került kellemetlen helyzetbe, s ismét lemondott tiszti rangjáról, kilépett a hadseregből. Súlyos anyagi gondok is gyötörték, hiszen nem kapta tiszti fizetését. A tavaszi hadjárat nagyszerű győzelmeinek idején szinte földönfutóvá lett. El kellett adnia a Bemtől ajándékba kapott lovát is, hogy élni tudjon. Márciusban apja, májusban édesanyja halt meg, őket is el kellett temetni. Május végén leutazott Szalontára, hogy elhozza onnan kisfiát (Arany feleségét fárasztotta a k icsi nevelése, mert Júlia néhány héttel korábban eljött Szalontáról). A kormány július 2-án Szegedre tette át székhelyét. Másnap családjával együtt Petőfi is elhagyta Pestet, s kb. két hetet

Mezőberényben töltöttek Orlay Petrics Somáék rokoni otthonában. - Petőfi nem akart meghalni, nem készült a halálra Mezőberényben megírta Zoltánka életrajzát, egy nagy történelmi drámába kezdett, s papírra vetette utolsó költeményét (Szörnyű idő). Az orosz seregek előrenyomulása miatt Mezőberény sem volt már biztonságos hely. Petőfiék Aradon át kívántak Erdélybe menni, de a lovak megbokrosodtak, a kocsirúd eltörött, s az utat kénytelenek voltak elhalasztani. Másnap az érte jövő Egressy Gáborral és Kiss Sándorral együtt indultak Bemhez, hisz a katonai tábor nyújthatta ekkor a legnagyobb védettséget. Velük ment Júlia és Zoltán is Őket Tordán hagyta Petőfi, s július 25-én csatlakozott Bem seregéhez. Bem ugyan visszaadta őrnagyi rangját, visszahelyezte segédtiszti beosztásába, de a költőnek sem egyenruhája, sem fegyvere, sem lova nem volt. Lényegében "civilként" vett részt a segesvári csatában,

ahol 2700 főnyi magyar csapat állt szemben 16 ezer orosszal. Az ellenség először cselt gyanított, képtelenségnek vélte, hogy csupán ilyen maroknyi az ellentábor létszáma. Mikor délutánra felderítették a valódi helyzetet, az oroszok megindultak, s az addigi csatából fejvesztett menekülés lett. Itt és ekkor tűnt el örökre Petőfi - 1849 július 31-én Sokféle visszaemlékezés, hír és rémhír szólt sorsáról, az igazat azonban mindmáig senki sem tudja. Sírjának helye ismeretlen Indulása a népies költészet jegyében (1842-1844) "Nem kész egyéniségként robbant elő Petőfi sem a semmiségből. Első kísérleteiben tanulékony hajlammal idomult kora közlírájához s nagy elődeihez, Kölcseyhez és Vörösmartyhoz, érzésmód, lírai anyag, stíl tekintetében egyaránt." (Horváth János: Petőfi Sándor. Pallas, 1926 497 1) De már "zsengéiben" is ép formakészséget árult el, verstechnikai gondjai már ekkor sem

voltak. Az 1842 és 1844 között írt verseiben az érzelmes almanach-líra meghaladására törekszik, egy új irodalmi ízlést honosít meg. A romantika ünnepélyessége, retorikussága (szónokiassága), szerkezeti bonyolultsága s időmértékes ritmikája helyett a közvetlenséget, a természetes könnyedséget, a köznapiságot, az egyszerű szerkezeti felépítést és a magyarosnak (nemzetinek) tartott ütemhangsúlyos verselést tekinti elérendő célnak, követendő példának. A népköltészettől nyer tárgyi és formai ihletet, s ez önmagában romantikus vonás. De nem "utánozza" a népdalt (költőelődeihez hasonlóan), hanem mint egyszerű, egyenes, nyílt egyéniségének legtermészetesebb kifejező formáját használja. Ekkor írt verseinek többségére a hetyke, tréfás hangnem, a szándékoltan egyszerű nyelvhasználat, a természetesség jellemző. Legfőbb esztétikai elve az egyszerűség. De bravúros egyszerűség ez, mely tudatos

művészi munka eredményeképpen jön létre, s az olvasóban azt az illúziót kelti, hogy ennél egyszerűbben, természetesebben aligha lehet szólni. 1847-ben a Hortobágy láttán pl így kiált fel (III úti levél): "Mily egyszerű a puszta és mégis mily fönséges! de lehet-e fönséges, ami nem egyszerű?" - Elveti a stílromantikát: a stílussal nem akar önálló esztétikai hatást elérni, azt alárendeli a gondolat uralmának. Mint minden kiemelkedő, korszakos költő, Petőfi is nagymértékben kitágítja a líra témakörét, s új műfajokat teremt. Népies helyzetdalok, életképek Legjellegzetesebb költeményei, melyekben szerepjátszó hajlama leginkább megnyilvánulhat, a népies helyzetdalok. Ezekben beleéli magát egy-egy sajátos emberalak: szerelmes juhász, bánatos parasztlegény, vidám borissza stb. helyzetébe, s egyes szám első személyben magát az alakot szólaltatja meg (Befordultam a konyhára., A szerelem, a szerelem., A

virágnak megtiltani nem lehet, Temetésre szól az ének stb.) Bajza József a neki megküldött négy vers közül A borozót választotta ki s jelentette meg az Athenaeumban, s ezt Petőfi bátorításnak, biztatásnak vélte. Igazolást nyerhetett lírai egyéniségének cselekvő, szereplő ösztöne. Most kezd idomulni Csokonaihoz, ahhoz a költőtípushoz, amely - a közfelfogás szerint - szembe mer fordulni a n yárspolgári élet szokásaival. A borozó a maga vígan pergő trochaikus lejtésével egy sajátos, a mindennapitól eltérő emberideált ünnepel. A vers beszélője fittyet hány a zord világnak: a "gondüző borocska" erejével fölébe emelkedik a s ors hatalmának; a bor lírájának ihletője, szerelmi bánatának feledtetője, s boros fővel fog nevetve a temető jégölébe dűlni. Ez az önarckép - természetesen - nem Petőfié, akiről egyik tudós életrajzírója kimutatta, hogy egy ültő helyében képtelen volt 2,5 de ciliter bornál

többet meginni. Helyzetdal ez: egy borissza, vidám versfaragó helyzetébe éli bele magát a költő. Helyzetdalnak kell tekinteni Ez a világ, amilyen nagy. kezdetű szerelmi költeményét is, hiszen életrajzi hátterük nincs ilyen témájú ekkori alkotásainak. Hangsúlyos ritmusú, kétütemű, páros rímű felező nyolcasok adják a dalformát, s benne a szerelemvágy és a szerelmi bánat szólal meg. Az első két strófa ritmikusan ismétlődő mondatpárhuzamaiban egy-egy ellentét (nagy - kicsiny; nap - éjjel) s ennek egybefoglalása található. A harmadik szakasz is ellentétre épül: a képek (tüzes szempár - elégő lélek) a vágy és a reménytelen lemondás érzelmeit közvetítik. Ilyesfajta "önarcképei" mellett gyakoriak a n épi életképek, melyek egy-egy kiragadott életdarabot, a nép világából vett jelenetet emelnek költői témává (Szeget szeggel, A csaplárné a betyárt szerette., Megy a juhász szamáron stb) Keletkeztek ezekben

az években olyan költemények is, amelyek szerepjátszás nélküli önmagát, őszinte érzéseit tükrözik: rejtegetett szegénységének fájdalmát (Távolból), költői elhivatottságát (Jövendölés), lírájának ellentéteket kedvelő sokszínűségét (Megunt rabság), jellemének szilárd egyenességét (Én). Családi líra Śj témakört jelent irodalmunkban családi lírája. Azt is mondhatnánk, hogy Petőfiig a költőknek nem volt apjuk és anyjuk: a családi élet intimitásai nem voltak korábban költői témák. (Egyetlen kivétel a latinul író Janus Pannonius, aki megható költeményben siratja el halott édesanyját.) Petőfi jelentős újszerűsége, hogy legszemélyesebb, legbensőbb családi kapcsolatairól is fesztelen, közvetlen modorban közügyként beszél. Egy estém otthon (1844) című, Dunavecsén keletkezett költeményét Illyés Gyula "forradalmi nagy versnek" nevezi, az új ízlés egyik diadalának, mely szembefordul a korábbi

költő-eszménnyel. "Az egész vers olyan, hogy prózában is csak épp így lehetett volna elmondani. Ezért kitűnő A mondanivalón a vers nem ruha" (Illyés Gyula) A költő nagy művészi erővel imitálja a k ötetlen, könnyed családi társalgás természetességét (olykor henye töltelékszavakat is felhasználva: "Hja", "No csak"), s a csipkelődő, ironikus dialógus és elbeszélés felvillantja apa és fia ellentmondásos viszonyát: a szeretet mellett egymás kölcsönös meg nem értését. A jambikus ritmusú versben valóban nincsenek "költői kifejezések", csupán a l egvégén ragyog fel a t ükör-metafora, mely az édesanya iránti rajongást érzékelteti. Ebből az évből való a Füstbe ment terv, az István öcsémhez, a Szülőimhez című hasonló tárgyú három költemény, s ezeket a következő esztendőkben még több ilyen alkotás fogja követni (A jó öreg kocsmáros, A vén zászlótartó, Szüleim

halálára). Tájköltészet Śjat hoz Petőfi a tájköltészetben is. Az új tájeszmény a romantika vadregényes, zordon, ember nem lakta hegyvidékével szemben a d élibábot ringató "arany kalásszal ékes rónaság", "az alföld tengersík vidéke". Szülőföldje is az Alföld, a magyar nép hazája, de egyben - korláttalansága következtében - a szabadság tágasságának jelképe is lesz. E témakör első remeke Az alföld (1844). Az első két szakasz a kétféle tájideál szembeállításával indítja a v erset, majd a t ovábbiakban egy sajátos szerkesztési technikával: a l átókör tágításával, később fokozatos szűkítésével, egy ponttá zsugorításával, végül a horizont legtávolabbi széléig való lendítésével a költő az Alföld végtelenségének illúzióját kelti fel; az utolsó versszak meghitt, személyes vallomása hatásosan zárja le a költeményt. - A tájleíró versek nagy sora fog következni ez után:

A csárda romjai (1845), A Tisza (1847), A puszta, télen (1848), Kis-Kunság (1848). Elbeszélő költemények Az új költői ízlés, magatartás megállapodottságát, tudatosságát jelzi, hogy A helység kalapácsában (1844. október) támadó modorban határolja el magát a romantika dagályosságától, az érzelgős, szentimentális irodalmiság finomkodó cikornyásságától, a túlzásba vitt pátosztól, az előkelően fennkölt hangnemtől. - A helység kalapácsa komikus eposz, remek stílusparódia és kacagtató falusi történet: egy kisszerű küzdelmet, egy kocsmában kezdődő és lezajló szerelmi versengést a nagy eposzok ünnepélyességével ad elő, valamennyi eposzi kelléket is felhasználva (az 55 éves "szemérmetes Erzsók" kegyeiért harcol a "szélestenyerű Fejenagy", a kovács s a "helybeli lágyszívű kántor"). Igen nagy távolság keletkezik így a maga vaskos, reális figuráit felsorakoztató falu világa és a

túlzó romantikus stílus sallangos kellemkedése között. A stílusparódia legfőbb eszközei: az eposzi jelzők, értelmezők állandó használata (pl. "szemérmetes" Erzsók; Vitéz Csepü Palkó, "a tiszteletes két pej csikajának jó kedvű abrakolója"); a szándékoltan bonyolult és fölösleges körülírások ("Már az idén negyvenedikszer értem meg a krumplikapálást"); a h osszadalmasra elnyújtott, aprólékosan részletező hasonlatok (I. ének: "Szintén így kiderűl / A sötétlő konyha is éjjel."); a meghökkenést kiváltó tréfás fordulatok, ellentétek (pl. "S ha leugornám: / N yakamat szegném, / Vagy más bajom is esnék." - Vitéz Csepü Palkó "így adta bizonyságát / Ékesszólási tehetségének: »Bort!«"). 1844 novemberében fogott bele a János vitézbe (1845. március 6-án jelent meg) Kiharcolt új ízlésének megkoronázása, összegezése ez az elbeszélő költemény,

"mese"eposz: a n épies epika mintapéldája. Versformája a régi hagyományokból örökölt négyütemű 12-es, de már páros rímekkel; pátosztalan nyelve a n épnyelv kifejező gazdagságából táplálkozik; cselekményében a valószerű falusi életkép a mesevilág jól ismert motívumaival (óriások, boszorkányok, Űperenciás-tenger, Tündérország) s a népi mesemondó színes képzeletével, tódító nagyotmondásaival kapcsolódik össze (pl. a huszárok fantasztikus útja, János vitéz és a francia király, a felhőkbe kapaszkodás a tengeri viharban, utazás a griffmadáron). "Minden eleme romantikus, az egész mű világképe azonban tagadása a romantikus világképnek" (Németh G. Béla) A talált gyerek Kukoricza Jancsi János vitézzé lesz, s nemcsak erejével, bátorságával, eszességével kell rendkívüli akadályokat legyőznie, hanem jellempróbáló erkölcsi csapdákon is sikerrel túljut: nem nyúl a rablott pénzhez, nem

fogadja el a k irálylány kezét és a f rancia királyságot. A falu két árvája végül az örökös boldogság hazájában, Tündérországban találkozik, s mindketten Tündérország örökös uralkodói lesznek. A János vitéz a s zegények, az elnyomottak győzelmes felülkerekedését hirdeti a szenvedéseken, megpróbáltatásokon, de szól írójának derűs optimizmusáról is. A költő a világot, annak berendezését alapvetően jónak tartja: a bűnösök elnyerik méltó büntetésüket, az erényesek pedig a maguk megérdemelt jutalmát: az igazság diadalt arat. Mi, mai olvasók, akik Petőfi és Arany költészetén nőttünk fel, Petőfi lírájának korszaknyitó újszerűségét főleg azon az értetlenségen mérhetjük le, mellyel a korabeli kritika fogadta. Verseit "érthetetlennek" mondták, durvának, póriasnak, ízlést sértőnek bélyegezték, s a kritikusok többsége irodalmi hadjáratot indított ellene. A fiatal költő 1844

decemberében még öntudatosan, magabiztosan utasítja vissza a támadásokat A természet vadvirága című versében. Az indulatos, szinte durva intonáció a költő felháborodását, de egyben tudatosságát, határozottságát is bizonyítja. A versszakok végén csattanó refrén csak fokozza ezt a m agabiztosságot. Eszménye a t ermészetes, az iskolai szabályoknak nem engedelmeskedő, "korláttalan" költészet - szemben a m esterkélt, "üvegházi" irodalmisággal. Az esztétikai "szabályok" elvetése, az új utat követő "ép ízlés" hangoztatása romantikus magatartást árul el. Felhők Az a magabiztosság, melyet az 1844-es év sikerei teremtettek meg, a k övetkező évben kezd szétfoszlani, megrendülni. 1845-ben kísérletet tesz témaköreinek bővítésére Elsősorban a s zerelmi költészettel szeretné gazdagítani költői palettáját. Ez az év főleg kudarcokat tartogat számára. Szerelmei (Csapó Etelke,

Mednyánszky Berta) csupán "költői ábrándok" voltak, igazi mély érzést, szenvedélyt nem váltottak ki belőle. A Cipruslombok darabjaira is inkább a szándékoltság, némi színpadias póz, a mesterkéltség nyomja rá bélyegét; gyakori bennük az epigrammai szerkezet. Keresi az alkalmat, ürügyet, hogy Etelke haláláról, a maga gyászáról, bánatáról énekelhessen. Ilyen alkalom pl. az Etelke sírhalmával mit s em törődő játékos téli napsugár, mely a Játszik öreg földünk. kezdetű, rímes hexameterekben írt megkapó kis versének ihletforrása lesz Mikor megismerkedett Mednyánszky Bertával, akkor is azt hitte, hogy igazán szerelmes, pedig csak egy újabb múzsát talált szerelmi verseinek. A gödöllői szőke szépséghez írt 39 darabja (Szerelem gyöngyei című ciklus; 1845. október 20-án jelent meg) esztétikai érték tekintetében alatta maradnak a Cipruslombok verseinek, mert ott legalább a bánat volt őszinte. Itt elsősorban

a szerelemvágy s a szerelemköltői ambíció uralkodik Akad azért ezek között is néhány szép vers, mint pl. a Fa leszek, ha Metaforikus szerkezetre épül ez a n yolcsoros kis dal: az egyes strófákban három-három, a l ényegi összetartozást hangsúlyozó kép hordozza a szakaszzáró sorokban kifejezett egyesülés óhaját. Szerelmi és főként szerelemköltői kudarcai, barátaiban való csalódása, a k ritika kíméletlen támadásai többszörösen is felsebzik érzékenységét, elmélyítik magányosságát. "Nincsen leány, ki engemet szeretne" - sóhajtja keserűen egyik versében (Minden virágnak.) Szinte menekül Pestről: 1845 nov emberétől 1846 m árciusáig leginkább Szalkszentmártonban tartózkodik elkomorult kedélyállapotban. Keserűségét fokozza a haza sorsa is, sötéten látását, pesszimizmusát felerősítik olvasmányai, Heine és Byron művei. De nemcsak életrajzi körülmények állnak e kétségbeesett lelkiállapot mögött,

a kiváltó okok között szerepel az önmagával való művészi elégedetlenség s az új utakat kereső szándék is. Súlyos lelki-világnézeti válságának legfőbb tünetei: az önemésztő kínlódás, a keserű kiábrándulás az eszményekből (erény, becsület, erkölcs, barátság, szerelem, hitvesi hűség, emberi haladás stb.), a teljes reménytelenség, a világmegvetés és a világfájdalom Egy érték nélküli, kiábrándító világ veszi körül - ekkori meggyőződése szerint - a magányos, sérült lelkű költőt. Lelki betegségének lírai tükre a 66 "epigrammából" álló Felhők című versciklus, mely 1845 novembere és 1846 márciusa között keletkezett (1846. április 23-án jelent meg) A költemények arról vallanak, hogy nemcsak lelki válságot él át a k öltő, a művészi válság is éppúgy tetten érhető. Eljut korábbi korszaka legjellemzőbb műfajának, a népdalnak (általában a dalformának) legszélsőségesebb

tagadásáig, s felerősödnek bennük a romantika túlzásai. E rövid versek ("költeménykék" - ahogy Gyulai Pál nevezte) formája, ritmikája is ideges nyugtalanságot, szeszélyességet árul el, szerkezeti elvük pedig - a legtöbbször - az epigrammáké: "kidolgozott tételekkel, hirtelen rácsapással, tervszerű előkészítéssel, hatást kereső éllel dolgozik" (Horváth János: i.m 188. 1) Tartalmuk nem filozófia, inkább csak ötletek, gondolatok felvillantása Olykor egy-egy metafora hatásos szembeállítása a v ers tárgya - minden különösebb elmélkedés nélkül (A bánat? egy nagy óceán.) Máskor a szöveg, a stílus célja egyenesen a félrevezetés, hogy a lezárás minden korábbi állítást a csattanóra kihegyezett fordulattal megtagadjon, visszájára fordítson (Fönséges éj!, Barátaim megölelének). A legplasztikusabban érzékelhető ez a v ersépítési technika A férj haza jő betegen. kezdetűben. A férj betegsége

miatt aggódó asszonyi odaadás - kellő késleltetés és lassítás után - az utolsó rövid szóban ("öl") vált meghökkentően a m aga szöges ellentétébe. Másutt a meglepő ellentét már a vers kezdetén elhangzik (Nem sűlyed az emberiség.) Vannak olyan költemények is, amelyekre nem érvényes az epigrammatikus szerkezet: ezek lezáratlanul fejeződnek be, további, ki nem mondott töprengésre késztetve az olvasót. Ehhez a típushoz tartozik az Emlékezet, mely a végére vetett három ponttal és két gondolatjellel hívja fel a figyelmet a nyitottságra. Ilyen talányszerűen befejezetlen, belső folytatást igénylő s éppen ezért a lélekben további hullámokat vető vers: Itt állok a rónaközépen. Az utolsó sor - "Mit gondolhat, hogy én miről gondolkodom?" - nemcsak a két egymást messziről néző ember gondolatainak titkát fürkészi, hanem belevonja harmadikul az olvasót, s őt is gondolkodásra ösztönzi. Belső

vívódásának legmarkánsabb kifejezője Fejemben éj van. kezdetű felhőfoszlánya "Laktársam a kétségbeesés, / Szomszédom a megőrülés" - kiált fel a vers végén a költő. A lelki válság - mint láttuk - művészi forrongással, új utak, témák, kompozíciós formák keresésével is együtt járt, s majd egyéni és költői meghasonlottságát legyőzve indul el újabb magaslatok felé. "Szabadság, szerelem." 1846 tavasza meghozza a l elki betegségéből való kilábalást, a gyógyulást: a falu, a természet, a kikelet volt leghatásosabb orvosa. A Dömsödön 1846 május 22-én írt Levél Várady Antalhoz című episztola kedélyesen tréfálkozó hangneme a megváltozott, az újra bizakodó és magabiztos költőt állítja elénk, aki már elindult új célok felé. Visszatekint a Felhők csüggedésére, az életunalom hónapjaira, s boldogan állapítja meg: "Śjjá születtem!" A kétféle lélekállapot közötti

szakadékot a költő a most kialakult forradalmi meggyőződésével igyekszik áthidalni, helyreállítva ezáltal jellemének egységét, egyenes következetességét: "Nem gyűlölöm, mint eddig, a világot; Már csak haragszom rája, csak haragszom, Hogy olyan gyáva, hogy föl nem kiált Elzárt, elorzott boldogságaért, hogy Meg nem torolja kincse elrablóin Évezredeknek szenvedéseit." Ebben a l evélben jelenik meg először az a "forradalom előtti" optimizmus, mely az emberiség minden társadalmi bajának megoldását egy közeli, kegyetlen, véres háborúban látja, s az a m eggyőződés, hogy ez után "isten képihez hasonló" emberek lakják majd a földet. 1846 tavaszától újra Pesten van, szervezni kezdi a fiatal írókat (Tízek Társasága), türelmetlen cselekvésvágy fogja el. Ő, aki pár héttel korábban még kiábrándult, pesszimista verseit írta, most "az emberiség javáért" szeretne meghalni, "egy új

Golgotán" kíván új Messiásként keresztre feszíttetni (Sors, nyiss nekem tért.) Most dühödten támadja a "bitang világgyűlölőket", akik "Byron-képeket" vágnak. 1847. március 15-én megjelent Összes költemények című kötete Ennek mottója volt a Szabadság, szerelem!, mely azon kívül, hogy megjelöli ekkori (1846-1849) költészetének két legfontosabb témakörét, a költő igen jellemző értékrendjét is megszabja: az életnél becsesebb a szerelem, de a szerelemnél is értékesebb a szabadság. Forradalmi látomásköltészet Petőfi 1846 tavaszától a világforradalom lázában égett, a nemzeti és az egyetemes emberi szabadság ügye 1848-ig szorosan összekapcsolódott gondolkodásában. Ismerte kora valamennyi politikai eszmeáramlatát, verseiben, leveleiben, nyilatkozataiban jelen voltak az utópikus szocialista és a kommunisztikus nézetek is. Költészetében 1846-tól fölerősödik a politikai líra, művészi

forradalmisága megtelik politikai forradalmisággal. Ilyen tárgyú verseit az a hit hatja át, hogy az emberiség egyenletesen, törés nélkül halad végső célja, az általános boldogság felé, a cél elérésének eszköze pedig a szabadság. Ezt a szabadságot egy utolsó, kegyetlen, véres háború fogja megszülni, melyben a rab népek leszámolnak zsarnokaikkal, s ez után - hirdeti a kemény meggyőződés hitével - "a menny fog a földre leszállni". Ez a derűlátás lobog benne a szabadszállási képviselőválasztás kudarcáig. E jövőt idéző vízió legelőször - volt már róla szó - a Várady Antalhoz (1846) írt episztolában jelenik meg: a közeli jövőtől ("maholnap"!) várja a világot megtisztító vérözönt. A vízözön-kép biblikus tartalma sugárzik át a "vérözönre", s ez indokolja a vers vallásos jellegű lezárását. Látomásversei közül az egyik legjelentősebb, mely "a nagy romantikus-szimbolista

víziókkal vetekszik", az Egy gondolat bánt engemet. Ezzel a zaklatott menetű rapszódiával búcsúztatja az 1846-os esztendőt. - A bántó, az elviselhetetlen gondolat a lassú, észrevétlen elmúlás, melynek visszataszítóan hosszadalmas folyamatát a k ét hasonlat (hervadó virág, elfogyó gyertyaszál) részletező kibontása érzékelteti. A cselekvő akarat két izgatott felkiáltásban utasítja el ezt a halálnemet, s rögtön ezután két metafora (fa, kőszirt) fejezi ki - egyelőre - a költő óhaját. A metaforikus képek azonban csak annak a másiknak, a l assú és beteg sorvadásnak vágybeli ellentétei: az épnek és erősnek hirtelen, elemi erők által okozott, nagyszerű jelenségektől kísért pusztulását jelentik. De ez a megsemmisülés is passzív halál, mint a verskezdeti, s ezért a költő számára ez is elfogadhatatlan. A három pont és a gondolatjel a töprengés csendjét jelzi, a végleges döntést megelőző időt. Az előbbi

képek után jelenik meg a cselekvő halál gondolata egy nagyszabású látomásban. Ez a látomás-szakasz egyetlen hatalmas versmondat, mely időben egymást követő jelenségek során át rohan a megnyugtató megoldás felé. Ez a rész az előzőekhez képest is, de önmagában véve is nagyarányú fokozást valósít meg. A feltételes mellékmondatokban tárul fel a m ár más versekből (Levél Várady Antalhoz, Véres napokról álmodom.) ismert vízió: minden rabszolganép a "világszabadság" szent jelszavát harsogva megütközik a zsarnoksággal. Látási és hallási képzetek ismétlődése erősíti a nagy ütközet izgatott elképzelését: a lelkesedés "piros" színe az arcokon és a zászlókon s az "elharsogják" igének a földkerekségen kelettől nyugatig végighömpölygő mennydörgése. A "Világszabadság!" önálló verssorba kiemelése erőteljes hangsúlyt ad az utolsó harc nagyszerű célkitűzésének. A

költemény - a feltételes mondatok főmondatával: "Ott essem el én" - egyes szám első személyben folytatódik. A felzaklatott költői képzelet a k özvetlen összecsapás forgatagába, vad rohanatába vezet. Az erőteljes hangjelenségek kavargása - az acéli zörej, a trombiták riadója, az ágyúdörej - összekapcsolódik a gyors mozgással, a fújó paripák száguldásának látomásával. A költő erkölcsi elszántsága, a f öllelkesült akarat ebben az utolsó ütközetben tudja csak elképzelni a megnyugtató halált, az önfeláldozás, az életáldozat misztériumát. Elesni ebben a nagy csatában már nem passzív megsemmisülés, mert maga a hősi halál ténye is szolgálat, a "kivívott diadal" előidézője. - Ritmust vált a költemény: az eddigi jambusi sorok lejtését robogó anapesztusok veszik át - felerősítve a vad rohanás és a harci zaj képzetét, mely elnyeli az életét boldogan feláldozó ember személyes

megnyilatkozását: "örömteli végszavát": "Ott essem el én, A harc mezején, Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül" A páros rímű, változó hosszúságú verssorok izgatott lüktetése is jól idomul a nagy szabadságharc mozgalmasságához. A ponttal és gondolatjellel lezárt mondat után a költemény visszatér előbbi ritmusához; a vers lecsendesedik, "történése" lelassul, s megrendült ünnepélyességgel engedi át magát a nagy temetési nap végső látomásának. Az a biztos hit szólal meg a záró szakaszban, hogy az utókor, a h álás nemzedék megadja a végső tisztességet önfeláldozó hőseinek. A rapszódia a legfőbb gondolat, a "szent világszabadság" jelszavának végső zengésével fejeződik be. A várt és remélt szabadságharc gondolatköréhez kapcsolódik Az ítélet (1847) című költemény is. A hexameteres forma a n agy antik eposzok fegyveres harcait juttatja eszünkbe, a cím pedig

keresztény-vallásos fogalomhoz társul: a bibliai utolsó ítélet végső igazságtevésére utal. Ebben a v ersben kevesebb a s zemélyes átéltség, a közvetlen lírai érdekeltség. Inkább közlő, magyarázó jellegű, és a költő saját történelemszemléletét fejti ki benne. A múlt tanulmányozásából következtetéseket von l e: az emberiség története örökös harcok folyamata. Majd a jelenre vetett pillantás után a nem is távolinak vélt jövőbe veti tekintetét, s megjósolja az elkövetkező "rettenetes napokat", az utolsó véres háborút, mely megold minden társadalmi problémát, s utána megvalósulhat a földi menny. Az uralkodó, a versen végigvonuló kép egy nagyon kifejező metafora: az emberiség története vérfolyam, s ez csak a vértengerbe torkollva fog megpihenni. A "Rettenetes napokat látok közeledni" kezdetű sorral a jövőbe néző próféta szertartásos szerepét ölti magára a versben beszélő.

Hosszadalmasan készíti elő (nyolc és fél sorban) a be nem avatott hallgatókat a látomás tételszerű kihirdetésére, s közben közli az általa már látott jövendő reá tett hatását: borzad, iszonyodik, de egyszersmind kedvre derül és "szilajan örül". Ez az érzelmi kontraszt összhangban áll a prófécia ellentmondásos tartalmával, történésével: a j ók diadalma a gonoszok felett vértengerbe kerül ugyan, de "ez után kezdődik az élet, az örök üdvesség", s "a menny fog a földre leszállni". Jellemző nemcsak Petőfire, hanem általában a forradalom előtti optimista hitre, hogy máról holnapra, egy csapásra megváltozhat a világ, beteljesülhetnek az emberiség évezredes álmai. 1846 után jut el egy újfajta költő-ideál kialakításáig, egy új művészi hitvallás hirdetéséig. Azonosul azzal a romantikus "költő-apostol" eszménnyel, mely Victor Hugótól elsősorban Eötvös József

közvetítésével került át hozzánk. A XIX század költői (1847) című verse szerint a költő Isten küldötte, "lángoszlop", mely valaha a zsidókat vezette az egyiptomi bujdosás során; a költészet pedig politikai tett. - A költők kötelessége a népet elvezetni a K ánaánba, az ígéret földjére. Ezt az eszményt, ezt a s zent és nagy küldetést állítja követelményként századának költői elé. Ennek érdekében szenvedélyes indulattal érvel és bizonyít: tiltással figyelmeztet a feladat rendkívüliségére (1. versszak), meghatározza a népvezér-költők szerepét, rendeltetését (2.), felháborodottan átkozza meg a gyáva és a hamis, hazug próféták magatartását (3-4.) A látnok-költő az éhen-szomjan, kétségbeesve tengődő millióknak vigaszul feltárja a jövendőt: költői képekkel írja körül az elérendő cél, a K ánaán legfőbb jellemzőit (5.) A vagyoni, a jogi és a kulturális egyenlőség utópisztikus

elképzelése túlmutat már a közeli jövőn. Ezt az i dőbeli messzeségbe helyezést érzékeltetik az 5. versszakban a romantikus körmondat "Ha majd" kezdetű feltételes tagmondatainak párhuzamos ismétlődései - mintegy újra meg újra a közvetlen jelentől elszakítva s a távoli víziókba lendítve a szemléletet. A cél elérése nem kétséges, a prófécia beteljesülése bizonyos, de az időpont bizonytalan. A költő itt már nem láttatja önmagát az elkövetkező időben, nem szól személyes részvételről, sőt a "talán" tétovasága azt jelzi, hogy "munkájának" eredményét nem fogja megérni (6.) A költemény mégis megnyugvással, a feladat teljesítésének boldogító tudatával zárul. A képek ellágyulása, puha, tapintható finomsága (szelíd, lágy csók; virágkötél; selyempárna) a h alál órájának lelki békességét sugallja. Mert nem az eredmény, hanem a szándék minősíti az embert, a szolgálat, a

használás akarata: a próféta szerepe nem a b eteljesülés átélése, csupán ennek hirdetése. - A biblikus motívumok átmeg átszövik a vers szövetét, s a politikai meggyőződést a vallásos hit magasába emelik, a látomást ars poeticává avatják. Ez a költemény minden romantikus szenvedélyessége ellenére is kerek, zárt, szinte klasszicista ízlésű kompozíció; az indulatok nem teszik zaklatottá, nem bontják meg a sorok, a strófaszerkezetek és a rímek szabályos ismétlődését. Inkább az érvelő, bizonyító, meggyőző retorikára esik benne a főhangsúly. Hátralévő néhány évében ez a k üldetéstudat hatja át Petőfi politikai költészetét. A Világosságot! (1847) című bölcseleti költeménye a használni vágyó, a cselekvő költő filozófiája. Számára a k érdések kérdése nem a "lenni vagy nem lenni", hanem az, hogy használ-e vagy sem a világnak, "aki érte föláldozá magát". Bár kételyektől

gyötörten, de mégis hinni akarja, hogy a világ - folyvást emelkedve - az általános boldogság kora felé halad. - Arany Jánoshoz írott első prózai és költői levelében is (1847 február 4) a nép politikai szolgálatát teszi meg költészete céljának: "Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata, ezt kivívni célja minden nemes kebelnek, ki megsokalta már látni, mint mártírkodnak milliók, hogy egy pár ezren henyélhessenek és élvezzenek." - Az episztolában a következőket írja: "S ez az igaz költő, ki a nép ajkára Hullatja keblének mennyei mannáját." "îme egy újfajta népiesség elvi alapjai" - jegyzi meg Horváth János. - "A kezdő Petőfi népiessége tisztán az irodalmi formának népiessége, művészeti reform volt. E mostani már erkölcsi jellegű s politikai célzatú." (i m 341 1) Verseiben gúnyosan és ironikusan

támadja a maradi, civilizálatlan országot (Okatootáia, 1847), a k ényelemszerető, semmittevő nemeseket (Pató Pál úr, 1847), s szenvedélyesen harcol a nép emberi jogaiért (A nép, 1846; A nép nevében, 1847). Költeményei az eszmék harcában bátor katonák, "rongyos vitézek", s ha el kell esniük, a szabadságért fognak meghalni (Rongyos vitézek, 1847). - Büszke magyarságára, s szereti, hőn szereti, imádja gyalázatában is nemzetét (Magyar vagyok, 1847). Júlia A politika mellett másik nagy ihletforrása a szerelem, az igazi mély szenvedély. Petőfiben most is egy pillanat, a legelső lobbantotta lángra a s zerelmet, s ettől kezdve sorsa elválaszthatatlan lett a tizennyolc éves leányétól. Szerelmük történetének minden fordulata, rezdülete megtalálható a versekben. Petőfi boldog, de boldogsága nem felhőtlen. A szerelmét egyáltalán nem titkoló költő egy tartózkodó, érzelmeit rejtegető, kétértelműen viselkedő leánnyal

áll szemben a nagykárolyi megyebálon. Júlia maga sem volt tisztában önmagával: szívét sem lekötni, sem a f eléje áradó szerelmet visszautasítani nem tudta, nem akarta. Hidegen, szeszélyesen, rejtélyesen viselkedik. Jellemző, hogy valahányszor viszonyuk már-már megszakadt, mindig ő az, aki újból összeköti a szétfoszló szálakat. A költő megszenvedi ezt a kétértelműséget. Az 1846-os szerelmes versek tele vannak belső bizonytalansággal, kétellyel (Költői ábránd volt, mit eddig érzék.; Ćlmodtam szépet, gyönyörűt.) Júlia Petőfi számára egyelőre megfejthetetlen titok: "Rejtély vagy te, lyányka, nékem, S állsz megfejthetetlenűl; Kárhozatom? üdvességem? Egyik a kettő közül." (NEM CSODA, HA UJRA ÉLEK.) Hajlandó lemondani erről a s zerelemről, s Karácsonkor című szép elégiájában már a reménytelenség hangja szólal meg - Csokonai szavait visszhangozva. Júliáról a költeményben szó sincs, de benne van a

költő egész levertsége. Búcsút int a szép családi élet ábrándjának: "Eredj, reménység, menj, maradj magadnak, Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak, Ćmbár tudom, hogy mindig csak hazudsz. Isten veled, te szép családi élet! Ki van rám mondva a kemény itélet, Hogy vágyam űzzön és ne érjen el." A nem sokkal korábban keletkezett Reszket a bokor, mert. a szakítás, a végleges "isten áldjon" verseként született. A dallamos versforma, az azonosan felépített strófák szerkezete, a k ezdő természeti képekhez kapcsolt párhuzamos érzelmi tartalom a beletörődést, az érzelmi vihar elcsöndesedését, a l elki veszteségen való rezignált felülemelkedést jelzi. A búcsúvers hangja nem kétségbeesett, inkább nyugodt lelkiállapot tükrözője. Az indító kép is csupán a l élek rezdülését sejteti a m ár-már elfeledett, de továbbra is értékesnek tartott szerelmi emlék felbukkanásakor. (Csak az szokott eszünkbe

jutni, aki vagy ami már feledésbe merült.) A második strófa képi anyaga ugyan a régi szenvedély felerősödéséről vall, de a z áró szakaszban az évszakok ellentétéből levont következtetés a kijózanodást mutatja, s a köznapi búcsúformula az indulatok lehiggadásáról ad hírt. Ismeretes e vers sorsfordító szerepe Petőfi és Szendrey Júlia szerelmi regényében. Júlia szakít a határozatlansággal, s beleegyezik a házasságba. A végtelen örömet, boldogságot sugárzó versek sora születik ezután egészen a s zeptemberi esküvőig (Hol a l eány, ki lelkem röpülését.; Bírom végre Juliskámat; Mily szép a világ!; Lennék én folyóvíz; Látom kelet leggazdagabb virágit.) Koltón a mézeshetek idején írta Beszél a fákkal a bús őszi szél. kezdetű versét "A koltói első szerelmes versnek nem a szerelem a tárgya. Júlia jelen van benne, de nem csak testi valóságában alszik. A csendet jelenti, a légkör túlfeszült figyelmét,

mely alkalmat és indokot ád a költőnek, hogy nagy művész-virtuozitással egy mennydörgő, földrengető motívumot a leghalkabb pianóban játsszon el." (Illyés Gyula: Petőfi Nyugat Kiadó, 1945. 204 1) Hangulatmegkötő helyzetképpel indul a költemény. Az őszi szél elmúlást susogó beszédére a fák tiltakozásul merengve rázzák fejüket. Ezzel a k i nem mondott, csak finoman érzékeltetett halálsejtelemmel áll szemben a szerelmi idill meghittsége, a boldogság beteljesülése, a d élutáni kényelmes pihenés. Merengő, nyugodt, szinte álmosító hangulat lesz úrrá az első versszakon, ezt a későbbiekben csak a refrén őrzi. Ezzel a nyugalommal, pihegő mozdulatlansággal kerül ellentétbe a következő négy strófában a költői én egyre szenvedélyesebbé váló elmélkedése, a k iindulás békés csendjétől fokozatosan távolodó lírai hevülete. A költő kezében "imakönyve": a szabadságháborúk története. Az

olvasmányán való töprengés, gondolkodás a kirobbanó érzelem-orkán forrása. A meditáció a zsarnokért és a szabadságért vívott háborúk különbségétől ível a "csaták utósóinak", a jövendő kor jelenéseinek már ismert látomásáig, a "vérpanoráma" iszonyatáig, de közben minden strófa végén megpihen a képzelet a r efrén gyöngéden becézgető intimitásában. Az indulatok csatája tombol, égzengés és villámcikázás tölti meg a v égső képet, s közvetlen mellette halkan piheg a refrén - jelezve a roppant távolságot a bús őszi szél halk beszélgetése és a k iszabadult érzelemvihar között. "Soha ennyi feszültség egy lírai költeményben! Kezdet és vég között mily rendkívüli távolság!" - jegyzi meg Horváth János is. Petőfi teremti meg irodalmunkban a hitvesi költészetet. Míg pl Vörösmarty szerelmi lírája elhallgat az esküvő után, Petőfi feleségéhez írja legszenvedélyesebb

költeményeit. Talán a legismertebb ezek közül a szintén Koltón írt Szeptember végén című elégiája. Az emberi élet és a boldogság, a szerelem mulandóságáról töpreng, meditál benne elmerengve, s az anapesztusi verssorok finom lüktetése híven festi alá az élet eliramlását. Közvetlen tájszemléletből indul el a költemény. A költő nézi a völgyet és a bérci tetőt, s ezek a n yár szépségeit, a m ég nyíló virágokat, a z öldellő lombokat a t él fenyegető közelségében mutatják. Ugyanezt az ellentétet fedezi fel önmagában: fiatal, ifjú szívében még ott a viruló kor, de sötét haja őszbe vegyül már. A szubjektív párhuzam képeiben felvillannak mind a négy évszaknak motívumai (lángsugarú nyár, kikelet, őszbe vegyülő haj, a t él dere) megsejtetve a r ohanó, feltartóztathatatlan időt. Ezt az érzést, sejtelmet sűríti magába a következő (2.) strófa lágyan suhanó, lebegő verssora (Kosztolányi szerint a

legszebb magyar verssor): "Elhull a virág, eliramlik az élet." Az elomló l hangok lágyságát a gyorsan pergő r-ek ellensúlyozzák. A fenyegető elmúlás közvetlen látványa személyes élménnyé mélyül, s ennek hatása alakítja a költemény további érzelmi-gondolati lírai anyagát. Az általános mulandóság, az élet eliramlása ébreszti fel a h alál gondolatát, az özvegyen maradó fiatal feleség elképzelését. A költő a legteljesebb boldogság óráit éli át Koltón, Júlia semmi okot nem adhatott hűsége iránti kétkedésre. A tájszemlélet hangulata mellett a közeli halál fenyegető rémét talán a jövőt idéző forradalmi látomások állandó jelenléte, az "ott essem el én" emléke is felkelthette. A fiatal özvegy képe (látomása) hívja elő annak a fájdalmas elképzelését is, hogy Júlia újra férjhez mehet. A költő "eljátszik" ezzel a l ehetőséggel: a szentimentális költészet kelléktárából

kölcsönzött színpadias jelenetezéssel - a vers művészi értékének kárára (semmiképpen sem előnyére) - láttatja az özvegyi fátylat eldobó asszonyt s a sírból kilépő halott önmagát. Mégis: a hitvesi hűtlenségre nincs más szava, mint a halálon túli szerelemé, hiszen még akkor is, a sírban is örökre szeretni fogja. Az irodalomtörténet és az utókor ítélete szerint Petőfi hitvesi lírájának talán legkülönb darabja a Minek nevezzelek? (1848). Rapszódia ez is, akárcsak az Egy gondolat bánt engemet; a nem korlátozott érzelmi kitörések külső jele maga a l átható nyelv: a különböző hosszúságú sorok "szabálytalansága" és a rímelés hiánya. A vers lírai anyaga a "megnyilatkozni vágyó, de kibeszélhetetlen nagyságú szerelem" (Horváth János). Keresi a legméltóbb kifejezést, megnevezést, mely leginkább illenék felesége szépségéhez. A "Minek nevezzelek?" tanácstalan, tehetetlen

elragadtatása szervezi a költeményt, e körül vonultatja fel a nagyszerű kifejezési próbák egész áradatát. Minden szakasz elején a reménykedő bizakodás, a végén a tehetetlen kétségbeesés hangja szólal meg a megismételt kérdésben. Hogy felelni tudjon az újra meg újra elhangzó kérdésre, a f antáziát szinte a v égsőkig felcsigázó ihletforrásként a k öltő különböző helyzeteket, állapotokat képzel el, idéz fel emlékeiből. Az első négy strófa képei egy-egy találó metafora továbbfejlesztéséből (kibontásából) származnak. Először a m erengő szemek esti-csillagának friss ámulatából próbál erőt meríteni a megnevezési szándék. A szem sugarához a képzelet a szerelem patakjának képét társítja, a patak pedig a lélek tengerébe folyik. (A további versszakokban hasonló módon alakul ki egy-egy képláncolat.) Majd a t ekintet szelíd galambja (2), a t avaszt ébresztő csalogány-hangok zengése (3.), végül az

ajkak lángoló rubintköve (4) lesz az a forrás, melynek célja a kifejező képesség fokozása. - A negyedik strófában jut el a legmesszebbre a felajzott képzelet: a s zerelmi csók tüzében összeolvadó lelkek misztériumából fakadó boldogság nem ismer térbeli és időbeli korlátokat; ez a boldogság-érzet az örökkévalósággal, a mennyei üdvösséggel azonosul. Erről az alapról indul el - újabb kiindulópontot már nem keresve - a megnevezési vágy végső nekirugaszkodása (5.) Szinte kergetik egymást a halmozott és egyre fokozódó erősségű próbálkozások, s a halmozás - természetesen - azt jelenti, hogy a költő a már elhangzottakat nem tartja elég méltónak és kifejezőnek. A hiábavaló erőfeszítések után megállapodna az egyszerű és igaz "édes szép ifju hitvesem" megszólításban, de a legutolsó kérdés ezt is bizonytalanná teszi. A vers így teljesen nyitott marad, s azt tanúsítja, a nyelv szegényes eszköz Júlia

szépségének méltó kifejezésére. A koltói mézeshetek után ifjúkorát lezártnak tekinti, s a családi tűzhely boldog melegében, a r évbe ért ember védettségében szívesen fel-felidézi hányatott pályakezdésének egy-egy epizódját. A Bolond Istók című (1847 november-december) elbeszélő költeményben mintha hajdani önmagáról mintázná meg a főhőst: az éhezésnek és balszerencsének fittyet hányó, a sorssal komázó, csüggedetlen vándor alakját. Bolond Istók életszemlélete, életfilozófiája megegyezik az ifjú férj Petőfiével: "Míg az ember boldog nem volt, Addig meg nem halhat." Az idilli boldogság színtere a családi otthon - szép feleséggel, gyerekekkel és nagyszülővel. Ez jelenik meg a mű végén Petőfi ábrándjait is közvetítve: "A tanyában, jó meleg szobában, Pattogó szikrázó tűz körűl Az aggastyán, a férj, a menyecske És egy pár kis pajkos gyermek űl. A menyecske fon s dalol; nagyapja S

férje játszik a két fiuval. Kinn süvít a tél viharja ott benn Perg a rokka s vígan zeng a dal. -" Két tájköltemény 1848 januárjában Pesten írta A puszta, télen című leíró költeményét. Kiváltó ihlete nem a közvetlen szemlélet: a meleg szobában, "pattogó szikrázó tűz körűl" emlékeiből szedeget össze egy csokorral, s kedélyesen mesélget a hallgatóknak. A kezdő felkiáltás szójátéka (a "puszta" szó melléknévi és főnévi jelentése alapján), majd az ősznek a p araszti élethez kapcsolt köznapi megszemélyesítése bensőséges, derűs, kedélyeskedő hangulatot áraszt. A mesélő nem siet, ráérősen elidőzik "a rossz gazda" fecsérlő könnyelműségénél (1. versszak) - A második strófában a már más alkotásokból ismert (pl. Berzsenyi: A közelítő tél) negatív festéssel érzékelteti a téli puszta halotti némaságát, hangtalan csendjét. Hiányzik mindaz, ami oly kedvessé, zengővé

tette a nyári alföldi tájat: a k olomp szava, a p ásztorlegény kesergő sípja, a m adarak trillája, a h aris harsogása, a "prücsök" hegedűje. A negatívumokra épülő kép - mint közismert - nemcsak a jelent, a téli kifosztottságot festi, hanem visszasóvárogja a múlt, a nyár énekeit, s ezzel a szembeállítással a leírásba belopja a veszteség elégikus hangnemét is. Ezt az árnyalatot erősíti a negyedik sor régiesnek és ünnepélyesnek ható igealakja, az "elnémultanak". - A hangok hiánya után a teljes mozdulatlanság, az élettelen dermedtség képzetét kelti fel a 3. versszak első hasonlata. Az alacsonyan járó naphoz fűződő megszemélyesítések (egymással összevegyülő hasonlat és metafora) tovább fokozzák a puszta "pusztaságát", az életerő csökkenését, korlátozottságát (a nap "rövidlátó"). Az első három szakaszban a téli természet jellegzetes vonásai jelentek meg, a

következő egységben (4-6.) az emberi élet színhelyei felé fordul a figyelem: üres a halászkunyhó és a csőszház, csendesek a tanyák, a cs árdák is hallgatnak. A természeti jelenségekkel párhuzamosan itt is a visszafogott, lelassult élettevékenység ábrázolása a jellemző. Csupa kijelentésre, tényközlésre szorítkozik a leírás. Egyetlen hasonlatot, metaforát sem találunk, az egész mégis szuggesztív képpé áll egybe. Emberi s állati létezés vontatott, elnyújtott mozgásban nyilvánul meg: a jószág "szénáz", "csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak". Bravúrosan mesteri ebből a szempontból az 5 ve rsszak: a béres pipára gyújtásának aprólékosan részletező, ráérős kényelmességgel való bemutatása (hét cselekménymozzanat szövődik egybe). A benti világ statikus rajza után újra a kinti természetbe, a kihalt, úttalan pusztaságba vezet a képzelet. Az első három versszak békésebb mozdulatlansága

helyébe most (7) a szelek és viharok félelmetes és vad kavargása, három irányból is egymásnak feszülő birkózása lép. Ebben a dinamikus környezetben jelenik meg vészjóslóan a fenyegetett emberi lét a távolba tűnő, kilátástalan sorsú betyár alakjával. A 8 s zakasz zárósorának jelképszerű látomása - "Háta mögött farkas, feje fölött holló" - emberi tragédiát sűrít magába. Ez a komor hangulat folytatódik - de már társadalmi-politikai síkra vetítve - a záró strófa hasonlatában. A kiűzött király véres koronájának lehullása megfelel Petőfi ekkori politikai elképzeléseinek, hiszen 1846 óta a világforradalom várásának izgalmában élt. Ez a kép arról is vall, hogy a természeti világ mozdulatlanságba dermedt voltával szemben a társadalmi lét - hite szerint - a végső megoldás felé halad. A strófaszerkezet a négyütemű 12-es variációjából jön létre: a hat sor közül a 3. és a 4 csupán fél sor

(kétütemű 6-os), s ezek a rövidebb verssorok valami élénkséget, pergőbb menetet visznek a lassúbb 12-esek közé. A sorokat páros rímek kapcsolják össze Pár hónappal később s szintén Pesten írta Kis-Kunság című költeményét. Kiindulópontja ennek sem a közvetlen látvány: a nagyvárosi élet örökös zajából száll fel képzelete, s lelki szemei előtt lebegnek el "szépen gyönyörűn" az alföldi vidékek. Egy forró nyárközépi napon, kora délelőtt ("Kapaszkodik a nap fölfelé") a puszta egy meghatározott pontjáról indul el a szemlélet a város felé, s mire a szélmalmok alá ér, már beesteledik ("Közelg az este"). Csak a napszakok változásából s a hely- és az időhatározók ritka fel-felbukkanásából (itten, amott, ott - végre, nagy sokára, végre) következtethetünk arra, hogy a térbeli haladás képei sorakoznak egymás mellé. A nagyvároshoz mérten a puszta egzotikumát, páratlan szépségét

s egyúttal végtelenségét sugallják a h ol apró részletezéssel (pl. a l egelő, a lapályon elnyúló ér), hol csak nagyvonalúan bemutatott tájelemek (pl. vén csárda, egy-egy tanya) Ez a vidék, a Kiskunság nem csak szülőföldje miatt értékes a költőnek. A vers megírása idején (1848 május-június) politikai reményei is ide kapcsolták, hiszen Szabadszálláson kívánt fellépni a képviselőválasztáskor. Ekkor még nem sejthette a rövid idő múlva bekövetkező kudarcot. Várakozó bizakodás, optimista derű lengi át az egész költeményt Talán ezt az állapotot, a jövőhöz fűződő lehetőségeket jelképezi a szélmalmok vitorláinak szüntelen, fáradhatatlan forgása, mely a vers végén a nyitottság, a befejezetlenség, a határtalanság benyomását kelti. A versforma eléggé bonyolult. A nyolc ütemhangsúlyos verssor szótagszáma a következőképpen alakul: 6-12-12-6-6-12-12-6; a félrímek különböző szótagszámú sorokat kötnek

össze: x a x a x b x b. A politikai események sodrásában 1848 januárjában az itáliai forradalom nyomán Petőfi igazolva látja elképzeléseit, s Olaszország című költeményében a korábbi nagy látnok-versek hangján lelkesülten üdvözli a "jelenné lett jövendőt": "Eljő, eljő az a nagy szép idő, Amely felé reményim szállanak, Mint ősszel a derűltebb ég alá Hosszú sorban a vándormadarak; A zsarnokság ki fog pusztulni, és Megint virító lesz a föld szine A te dicső szent katonáid ők, Segítsd őket, szabadság istene!" Ettől kezdve a politikai szenvedélyek magasfeszültségében él. 1848 március 17-én jegyzi le a következő lelkesült mondatokat naplójába: "A tűzokádó hegy közepébe kellene tollamat mártanom, hogy napjaimat, napjaim gyötrelmeit leírhassam! - îgy vártam a jövendőt, vártam azt a pillanatot, mellyben szabadsági eszméim és érzelmeim, szívemnek ezen elkárhozott lelkei, elhagyhatják a

börtönt, kínszenvedésök helyét. vártam e pillanatot; nemcsak reméltem, de bizton hittem, hogy el fog jönni. Tanubizonyságaim erre a k öltemények, mellyeket több mint egy év óta írtam." (Lapok Petőfi Sándor naplójából) Petőfi március 15-e legnagyobb hőse, Nemzeti dala valósággal a f orradalom egyik közvetlen kiváltó oka és jelszava lett. Ezt szavalta el reggel a Pilvaxban, majd az orvosi egyetem udvarában, később a jogászok kívánságára a szeminárium terén, végül Landerer nyomdája előtt, s mint a szabad sajtó első termékét ezrével osztották szét a nép között. A verset március 13-án írta arra az ún. reformlakomára, melyet az ifjúság március 19-én akart adni, ez azonban az események következtében már elmaradt. A Nemzeti dal kiáltvány, felhívás, szózat a nemzethez: agitál, lelkesít, haladéktalan állásfoglalásra késztet. A legfontosabb mondanivaló, a legfőbb tétel mindjárt a vers elejére kerül. A

lényegre lerövidített kurta mondatok parancsoló keménysége (az első négy sorban nyolc mondat!) válaszút elé állítja a hallgatókat, és azonnali elhatározásra ingerel: a történelmi sorsfordulón választani kell a rabság és a szabadság között. A refrén már magában foglalja a tömeg, a nép válaszát is. A többes szám első személy használata a szónok és a n ép egybeforrt akaratát fejezi ki. Nemcsak a v ersből olvasható ki ez, a valóságban is így történt már az első szavalatok alkalmával is. Petőfi maga jegyzi fel naplójában: "Én velem elszavaltatták a Nemzeti dalt. fanatikus lelkesedéssel fogadták, s a refrainban előjövő. »esküszünk«-öt mindannyiszor visszaharsogta az egész sereg, melly a téren állt." (Lapok Petőfi Sándor naplójából) A vers voltaképpen első strófájával elérte célját, a n agy párbeszéd a k öltő-apostol és a nép között lejátszódott. A további versszakok az egyetlen

ésszerű döntésnek a helyességét igazolják a m últ, a j elen és a jövő érveivel, melyek főként a h allgatóság érzelmeire kívánnak hatni. Hivatkozik a költemény az ősapákra, kik szabadon éltek, s most kárhozottak a szolgaföldben (2.) Ingerült durvasággal kel ki azok ellen, akikben nincs önbecsülés. A becsület parancsa most a hazáért való önfeláldozást követeli (3) Śj motívumként jelenik meg a következő szakaszban (4.) a férfiúi önérzetre való utalás a lánc és a k ard metaforikus szembeállításával. A refrénben újra meg újra megerősített helyes választás nyomán a t ávoli jövő dicsőségét sejteti meg, hiszen a j elen történelemformáló tette visszahozza a m agyar név régi nagy hírét (5.) Az érvsorozat eddigi keménységét az utolsó versszakban (6.) lágyabb, érzelmesebb hang váltja fel: a képek a kor vallásos képzeteihez kapcsolódnak. A késő unokák "áldó imádsága" a "szentté"

lett hősök neveit idézik fel, mikor leborulnak majd domborodó sírjaikra. Petőfi "dalnak" nevezi mozgósító szózatát, de olyan értelemben dal ez, ahogyan az a Marseillaise (marszejéz) - induló, tehát együttesen énekelt kardal. Ezt a daljelleget emeli ki a forma, a kétütemű, a sormetszeteket pontosan alkalmazó felező nyolcas (csupán két alkalommal esik a cezúra a szó belsejébe). A refrén is ennek a sorfajnak a variációjából áll, de a 6. és a 8 sor csak egyetlen ütem Március 15-e után egyre kizárólagosabb uralomra jut költészetében a politika. A nagy népgyűlések szenvedélyességét közvetíti a Föltámadott a tenger lendülete. Királyellenes versek sorát írja (A királyokhoz, A király és a hóhér, A király esküje stb.), a köztársasági államforma mellett agitál (Respublica), ostorozza a tétlenséget, a forradalmi lelkesedés elapadását (Megint beszélünk s csak beszélünk.), s szenvedélyes felháborodással

figyelmeztet a "belső bitangok" árulására (A nemzethez), és sürgeti a nemzeti összefogást a szabadságharc megindulásakor (Élet vagy halál!). S bár nem lett országgyűlési képviselő, a s értődöttség legkisebb jele nélkül nagy felelősségtudattal szólítja fel az összeülő nemzetgyűlés tagjait új hazát teremtő kötelességükre (A nemzetgyűléshez). Az apostol A szabadszállási választási kudarc mégsem múlt el nyomtalanul benne. S jóllehet nem adja fel a liberális-romantikus népfelség elvét, csalódásai lényeges változásokat indítanak meg politikai világszemléletében. A néphez való új viszonyát, nézeteinek módosulását tükrözi Az apostol (1848. szeptember) című romantikus elbeszélő költeménye Életszemléletének eddigi derűje megingott, lelkiállapota olykor a Felhők kiábrándulását, világgyűlöletét súrolja. Az apostolban a világ fekete, "mint a kibérlett lelkiismeret"; a nyomor és az

erény - testvérek; a p ár hónappal korábbi családi idillt a kétségbeejtő családi nincstelenség űzi el itt: férj, feleség, gyermekek éhezése megdöbbentő leírásban tárul elénk. Az ifjú férj, a családapa sötét homloka "egy kép, melyre miljom élet insége és fájdalma van lefestve". Romantikus túlzások találhatók a gyermek Szilveszter sorsának - a központi témához képest - igen részletező leírásában. "Lopott, koldult, szolgált" - ennyiből állott gyermekkora, de a részeges tolvaj, az elhízott koldusasszony és a gőgös, pökhendi úrfi rajza kitűnő jellemkép. Szilveszter egyoldalúan ábrázolt, romantikusan statikus hős: egyszerre mint kész embermegváltó, világ-megváltó apostol áll előttünk. Az eposzi hagyományokat követő "in medias res" kezdés a padlásszoba nyomorában jeleníti meg. Lelke ledobta a ház és a nap gondjait, az Istennel társalog, az emberiség felszabadításához,

boldogításához kér tőle erőt: "Adj, isten, adj fényt és erőt nekem, Hogy munkálhassak embertársaimért!" Ezt a t úlzott eszményítést beárnyékolja az a meghökkentő körülmény, hogy míg világboldogító terveit szövögeti, addig családja nyomorával szemben tétlen és tehetetlen: kenyérért sírdogáló fiát kakastejjel sütött cipóval hitegeti, csecsszopó gyermekét pedig hagyja éhen halni. Szilveszter életébe beleszövi olykor saját sorsának egy-egy fordulatát (pl. a s zilveszteri születésnap; a kastély kisasszonya szüleit megtagadva felesége lesz; a falu népe elűzi), eszméivel pedig teljes mértékben azonosul. Az ifjú főhősnek is az iskolában legkedvesebb stúdiuma a világtörténet tanulmányozása volt. Petőfi egy évvel korábban még olyan következtetéseket von l e a történelemből (Az itélet), hogy az emberiség története vérfolyam, amely a nem távoli jövőben egy utolsó nagy háborúban, a vértengerben fog

véget érni. Szilveszter - a XI fejezet alapján - egészen más tanulságokat von le ("szőlőszem"-hasonlat). E szerint a föld "megérését", az általános boldogság korát nem az elnyomott néptömegek világméretű összecsapásától várja, hanem egyes kiemelkedő emberek, a "nagy lelkek" önfeláldozó harcától. A számneves túlzások a végső cél elérését a beláthatatlan jövő utópisztikus messzeségébe helyezik. Ha a szőlőszemet, a kicsiny gyümölcsöt sokszor százezer és miljom napsugár érleli, a föld, a nagy gyümölcs megérése "belékerül évezredek vagy tán évmiljomokba". Ezek a földet érlelő sugarak a "nagy lelkek", de ilyenek ritkán teremnek, s "csak egy nap tart a sugár élete". Szilveszter életének az a hit ad értelmet, hogy ő is egy ilyen sugár lehet Ćtértékelődött tehát a korábbi népvezér-, lángoszlop-szerep: a k öltő-apostolnak nem e népet kell vezetnie,

hanem a nép helyett kell cselekednie, a néptömegek forradalmi tettét kénytelen magára vállalnia. Szilveszter elvont nép-fogalma három alkalommal kerül szembe a k iábrándító valósággal. Mint falusi jegyzőt az érte addig lelkesedő nép egyik napról a másikra teljesen megváltozva - "káromkodó fenyegetéssel" űzi el Ez az állhatatlanság, szolgalelkűség mélyen megdöbbenti: "Egy pillanatra meg volt lelke törve, Kétségbeejtő eszmék ültenek Megnehezűlt fejére, Mint a holttestre a hollósereg. »Ez hát a nép!« kiálta föl, »Ez hát a nép, amelyet én imádok, Amelyért élek s halni akarok!«" (XIII) A kétségbeesést - egyelőre - az az önvigasztalás oldja, hogy a nép "még most gyermek", "kit el lehet könnyen bolondítani", s ezért kettős erővel fog érte küzdeni. Hasonló csalódásban van része a titkos nyomdában megjelent könyve fogadtatásakor is (XVI.) Műve "ezrével olyan gyorsan

terjedett el, mikéntha villám hordta volna szét" Eszméit, gondolatait mohón nyelte el a szomjas világ, s lelke megfrissült tőle. Mégis: az elsápadt hatalom egyetlen szavára a m egrémült nép megtagadta a könyvet, szerzőjétől elfordult, s megbüntetését követelte. Szilveszter "rémesen lakolt": feleségétől, életben maradt gyermekétől nem búcsúzhatott el; az utcán tartóztatták le, s tízévi börtönre ítélték. Mikor egy évtized múltával kiszabadul, első szava: "Szabad tehát a nemzet, a haza?" Pont az ellenkezőjét tapasztalja: a világ nem haladt célja felé, az emberiség visszafejlődött, még mélyebbre süllyedt a szolgaságba, s a zsarnokság "óriásodott". Szilveszter a maga elé tűzött célnak megfelelően egyedül vállalja - a néptömegek helyett - a forradalmi tettet: a "szolgacsorda" éljenzése közepette rálő a királyra. Az apostolt, a megváltót az emberek ugyanúgy

megrugdalják, leköpdösik, mint annak idején Jézus Krisztust, s hasonlóképpen követelik halálát is. A befejezés azzal a r égi jó költő-vigasszal zárja a k ölteményt, hogy a késő századok szabad nemzedékei megemlékeznek majd azokról a s zentekről és nagyokról, akik a szolgaságban is szabadok voltak. Bár Az apostol témájánál fogva epikus költemény lenne, a l írai elemek uralkodóvá válnak benne főképp a belső monológokban megnyilvánuló töprengések, lírai meditációk révén. A lírai jelleget erősíti a cs elekmény fő vonalának eseménytelensége és epikai elnagyoltsága. A történet magva ugyanis a titkos nyomdában kiadott könyv megírása, az író elítélése és lázadása, merénylete a király ellen. Sovány meseszál ez, s ezt is csak röviden érinti Petőfi. - Versformáját jambikus lejtésű, rímek nélküli, szabad szótagszámú sorok alkotják. Szabad ihletek Petőfi nem tudott, nem is akart folytonosan politikai

izgalmak között élni. Olykor elfáradt, kiábrándult, s tehernek érezte a magára vállalt népvezér-szerepet. Szeretett volna csak ember és költő lenni. A politikamentes tiszta költészet iránti vágya szólal még Miért kisérsz. (1848) című versében Háromszor kiált fel három versszak élén: "Oh hadd feledjem, hogy polgár vagyok!" Szabadulni óhajtana "csak egy időre" a " munkás hazaszeretet" örökös gondjaitól, s az "ifjuság, tavasz, költészet, szerelem" négyes ihletforrása után "vágyva nyúl keze". - Március óta legtöbb verse haláláig a politikához, a társadalmi gondokhoz-bajokhoz kapcsolódik, de a legszebb, legnagyobb versek mégsem ebből a témakörből valók. A szerelmi líra darabjai közé sorolhatjuk Itt benn vagyok a férfikor nyarában. című költeményét. 25 éves, még messze van "az emberélet útjának felétől", de már számvetést készít életéről. Az egy

szerelmen kívül mindenből kiábrándultnak festi magát Az illúzióvesztés, a csalódottság hangulatát, érzelmeit képes beszéddel (metaforákkal) előbb csak általánosságban jellemzi (1-3.): az ifjúság eltűnt tavaszával s megannyi szépségével szemben nemcsak a férfikor kiürült nyara áll, hanem ott kísért, "közelít" már a nyarat követő ősz is viharaival, zörgő, száraz erdejével: "Ćbrándaimnak száraz erdejében Csörög, csörög már s nem susog a lomb." Az ifjúkor álmait szétzúzta "a rideg valóság szigorú keze", s a világ, az élet sötétségét "a gondok fojtó" levegője tovább mélyíti. A múltból mindinkább a jelenbe, az általános hangulat-meghatározásból a konkrét indoklásra tér át a költemény (4-5.): a f elnőtt kijózanodás lemond a költői sikerekről, hírnévről, ajkai nem isznak többé a "dicsvágy patakjából". A komor hangulatnak politikai kiábrándulás

is az okozója (5.) A "megromlott satnya ivadék", a "pusztulásnak indult nép" látványa s a h azafiúi tehetetlenség érzése tovább fokozza és véglegesíti a tragikus kedélyállapotot. Ebből az egyre sötétedő háttérből mind nagyobb ragyogással sugárzik ki a refrén gondolata: "Milyen sötét vón a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes angyalom!" îgy lesz a mindenben csalódott, a politikából kiábrándult költő egyetlen és minden veszteséget pótló életértéke, lírai mentsvára a szerelem. Az utolsó (6) versszak szenvedélyes vágyakozása ezért magasztosítja ezt az érzést az emberi létezés legfőbb értelmévé. A vers utolsó szava, a rímhelyzetben megismételt "csillagom" metafora magába sűríti az éjszakai sötétséget és ezt a sötétséget oldó, iránymutató ragyogást is. A magánemberi szférába való menekülési vágy költeménye A hegyek közt című is, melyet a Zugligetben

írt, időrendben az előző költemény után. Felülről, a budai hegyek tetejéről néz vissza a v árosra, ott lenn hagyva hazája s háza gondjait. A természetbe menekült, s nem hozott fel mást magával, "csak ami boldogságot ad": kedvesét és lantját. "A lant varázsjátéka bűvöl, feledtet; végig egyenlő, gyors ritmusa mintegy mesterségesen veri el a z avaró gondokat, hogy végül a t ermészet teljes élvezése szabadítsa fel a k öltő fogékonyságát. Júlia is csak mint egy kedves természeti jelenség vegyül el a p ihentető szemléletbe: jön, megy, pillangót űz, virágot szed, koszorút köt." (Horváth János: im 490. 1) A közvetlen szemlélet a természet merengő csodálatába csap át, s a s zépségtől csordultig telt lélekből kitör a boldogság meghatottsága: "Istenem, beh boldog vagyok! Majd hogy sírva nem fakadok." Az Itt van az ősz, itt van újra. című vers "a kézen számlálható vezérművek

sorából való" - jegyzi meg Németh G. Béla "A magyar dal, a Petőfi-féle dal azon a magaslaton van itt jelen, ahová ezt a műformát a romantika, kivált a német-angol romantika emelte." "Egy olyan enyhe, késő szeptemberi napon keletkezett, 1848-ban, amely már csak ajándék, csak ráadás volt a költő utolsó, legutolsó őszére. A szép hegyes-lankás Erdődön időzött Petőfi akkor. azon a vidéken, ahol egy esztendővel előbb nászát tartotta Szendrey Júliával, s ahol most immár csak egy-két hét választotta el Júliát gyermekük világrahozatalától. - Emlékezés és tervezés, aggodalom és várakozás, gond és reménykedés tette feszültté ezeket a n apokat. Mert a s zabadságharc csatatereiről most csupa lehangoló hír érkezett. Vereség vereség után Ez a vers fölébe emelte a költőt a napi történéseknek anélkül, hogy elszakította volna tőlük. Közvetlen esztétikai hatását és értékét valószínűleg éppen

ebben a fölemelkedésben kell keresnünk. A mindennapok egy megszokott (magán) idilljével indul a költemény, s az emberi történelem, az emberi lét végtelenére nyitott kilátással zárul. Mint annyiszor, ezúttal is egy mindennapi beszédhelyzetet vesz fel kiindulásul Petőfi: a magában mélázó meditálóét, a maga elé zümmögő beszélőét." Mint az első sort, az egész első strófát is állandósult közbeszédszólamokból építi fel. Hanghordozása bensőséges, familiáris, játékos, egy kicsit elérzékenyült. Ismétlései némi merengő, elégikus emelkedettséget is sugallnak. A verselés tökéletesen egybevág mind a hangsúlyos, mind a trochaikus ritmus lejtésével. - A második strófában a belső monológ ugyan megmarad, de külső leírássá, leíró jelenetezéssé alakul át: a beszélőt kiemeli, a táj középpontjává avatja, távlatot biztosít neki. A harmadik szakasz gyakran használt szólamai a nézőpontot az egyedi helyzetből

az általános szemlélődés síkjára helyezik át, s a hangnemet is átváltják a s zemélyes monológból az általános eszmélkedésbe. A megújító álom kulcsképzete ebben a s zakaszban fordul elő először. Ezt a felismerést, hogy az ősz nem a halál, csak az álom, az újjászületés jelképe, a következő versszak (4.) gondolati ismétlései erősítik meg. Az elalvásra készülődés és a f ák lehulló leveleinek látványa társítja a mostani vetkőzés, majd a tavaszi felöltözés rejtett erotikájú képét, melyről alig-alig dönthető el, hogy a kedvesről van-e szó benne vagy a természetről (5.) Ebből az összemosódásból fakad a becézgető gyöngédség (6.) és a szendergő természetet álomba ringató altató dal finom légiessége (7.) A hangulat intimségének, bizalmasan bensőséges idilljének forrása is és résztvevője is a költő mellett ülő kedves, az áldott állapotban lévő Júlia (8-9.) A természet álmát óvó,

suttogó beszélgetés, a halk hitvesi csók óhaja a költeményt a nagy szerelmes versek hangulatával zárja le. "Az Itt van az ősz, itt van újra mégis a l étezés dala, a l étezés örömének dala: az ősz itt - szemben az átörökölt hagyománnyal - nem a halál, hanem a megújuló élet szimbóluma. A vers metaforikája a termékenységben folyton megújuló, a halált folyton legyőző létnek mítoszi emelkedettségű jelképezése." (Németh G Béla: 11 vers. Tankönyvkiadó, Bp 1977 - Az ódához emelt dal című tanulmány kivonata) "De oldjuk meg saruinkat! Amaz égő csipkebokor van itt. - Az év végén: aki Petőfit ismeri, szereti, nem haladhat el meghatottság, szinte áhítat nélkül e költemény mellett." (Horváth János: i.m 477 1) "Hattyúdalnak" készült a költemény. Bár nem utolsó zendülése ez a költő lantjának, de azzal a t udattal írta 1848 végén, hogy hátha ez lesz az utolsó, hiszen a frontra készült

Bem még harcoló seregéhez. Petőfi minden esztendőben nagy verssel búcsúztatta az óévet (születése napjának előestéjén), de egyszer sem olyan ünnepélyesen, mint az 1848-49. év fordulóján - A költeménykezdet elfogódottságába még vegyül némi könnyedség: marasztalja a "pályavégezett évet", s felajánlja neki - ötletszerű gondolattársítás nyomán megszületendő dalát, hadd világítson égő lámpaként a másvilági sötétségben. Lantjának enyelgő-kedveskedő megszólításában merül fel az "utolsó dal" gondolata s vele együtt a közeli halál lehetősége. Ez az indítás fesztelenebb, derűsebb hangulatát ünnepi komolyságúvá változtatja, a dalt az óda felé közelíti. A hatodik versszaktól kezdve a legutolsónak vélt-szánt dalra való biztatás hangzik el, s egy ilyen végső dal ihletébe "beleóhajtja, visszasírja lantjának minden jellemző, neki kedves, ismerős hangszínét". Vázlatos, de hű

önarckép ez saját költészetéről, melynek lényege a hangnembeli sokszínűség, a hangulati, érzelmi, kedélybeli ellentétekbe való átlendülés líraisága, mely tud vadul és szelíden, ragyogóan és sötéten, szomorúan és vígan is szólni. Ezt a szélsőséges ellentétek közti vibrálást példázza a szenvedélyt és méla hangulatot kifejező vihar- és szellő-metafora, valamint a két szorosan összetartozó fogalom: "ifjúság" és "szerelem" egymásnak ellentmondó jelzője ("mulandó", "múlhatatlan"). A legutolsó dal fájdalmas eshetősége csalja ki az élet sejtett véghatárán lantja húrjának valamennyi rezdülését, s így emelkedik a " dal" az óda magaslatára. A záró strófa az idő bérceinek visszhangzásával az időtlenségbe lendíti - nyitottá téve, lezáratlanul hagyva - ez "utósó dalt": "Hirtelen ne haljon ő meg! Zengjék vissza az időnek Bércei, a századok."

Zengik is folytonosan, mint ahogy Csokonai írta (a Múzsák barátjáról): "Századjai az elmúlásnak Ćtaladják őtet egymásnak, És megőrizik hűséggel." Búcsú egyszersmind ez a vers (Az év végén) "az élettől is, ez ifjú és még szerelemmel gazdag szép élettől, melyet költészetével annyira egynek tud." (Horváth János: im 478 1.) Ez után a vers után már csak véres karddal írt költemények következnek - kettő kivételével. Az egyik az 1849 márciusában írt Pacsirtaszót hallok megint, mely a harci zaj közepette az i dilli pillanatot ragadja meg: a m adárdal juttatja eszébe, hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona, hanem költő is egyben. Az emlékezet felidézi a költészet és a szerelem, "e két istennő" áldásait, a remény pedig segíti megálmodni a múlt boldogságát a jövőben is: - A másik vers a Szüleim halálára című megrendítő siratóének. Legutolsó költeménye, a Szörnyű idő. a teljes

lelki összeomlást, a legsötétebb reménytelenséget sugallja: a v égső megsemmisülés riadt látomását jeleníti meg. Nincs szó már világszabadságról, emberiségről: egyetlen nemzet, a m agyar végromlását jajongja el, amelynek kiirtására megesküdött az ég, a háború, a döghalál. A legszörnyűbb vízió, hogy e népnek s ez apokaliptikus harcnak a híre is elenyészik, mert nem marad egyetlen ember sem, aki túléli e borzalmakat. De ha ilyen akadna is, híradását az utókor "egy őrült, rémülésteli, zavart ész meséjének" fogja fel majd