A tizenkilencedik század elején a magyarság az idegen elnyomás hatására válságba jutott. A nemzeti összetartozás egyetlen ismérve ekkor a közösen beszélt nyelv volt, ám ez is hanyatlott, és fennállt a veszélye annak, hogy a magyar nemzet – Herder jóslatának megfelelően – megszűnik létezni, beolvad a környező népek közé. Az önállóságot tehát csak a nyelv útján lehetett megőrizni, ami sajátos társadalmi szerepet erőszakolt a kor íróira, költőire. A nyelv életben tartása mellett a közvéle-mény elvárta tőlük, hogy műveikben politikai üzeneteket is közvetítsenek, már amennyire ez a cenzú-rával szemben lehetséges volt. Ebbe a korba született bele két nagy reformkori költőnk, a függetlenedés élharcosai: Kölcsey Ferenc és Vörösmarty Mihály.
Kölcseynek örömtelen gyerekkora volt: szüleit korán elvesztette, így – megfelelő családi háttér hiányában – visszahúzódó, magának való gyermek lett belőle. Az iskolában sem tudott beilleszkedni a közösségbe, ehhez az is hozzájárult, hogy kiskorában egy betegség során elvesztette a bal szemét. Igyekezett menekülni a környező világtól, a valóságtól, amely annyira kegyetlen volt hozzá. A könyvtár éppen megfelelő volt erre a célra: az ifjú Kölcsey rengeteget olvasott, így hatalmas műveltségre tett szert. Példaképének eleinte Csokonait tekintette, első verseit is az ő stílusában próbálta megírni. Életének meghatározó fordulata volt, amikor megismerkedett a kor irodalmi életének „egyszemélyes köz-pontjával”, Kazinczy Ferenccel. Élénk levelezés alakult ki a két férfiú között, Kölcsey ekkor került először kapcsolatba a „közdolgokkal”. 1815 és 1817 között alkotói válságon ment keresztül, majd el-fordult Kazinczytól, minden bizonnyal úgy érezte, hogy most már meg tud állni a saját lábán, ki tudja alakítani saját politikai nézeteit. Költészetét ekkoriban a belső meghasonlás, közönyösség, később határozott és megingathatatlan pesszimizmus jellemezte. Ez a hangulat legőszintébben a Vanitatum vanitas című versében jelenik meg.
A vers latin címe (hiúságok hiúsága) a Bibliában is megjelenik, így az olvasó első látásra vallási témájú versre gyanakodhat. A cím azonban – úgy, mint az első néhány sor is – csak álca: a költő Sa-lamon zsidó király szájába adja mondanivalóját, ezzel külső nézőpontot teremt magának. Kölcsey sze-retett ilyen és hasonló maszkok mögé rejtőzni, talán azért, mert így sokkal nagyobb biztonságban érezte magát, jobban ki tudott tárulkozni; talán azért, mert úgy találta, hogy így meggyőzőbb tud lenni – hasonló technikát figyelhetünk meg a Himnuszban is. Később már merte vállalni önmagát, aktív poli-tikusként nem próbált más bőrébe bújni.
A Vanitatum vanitas egy téma igen sok szemszögből való körüljárása. A vers alaptétele már az indító strófában megjelenik: minden hiábavaló. A tétel igazolásaképp ezután csak úgy záporoznak a különböző nagy történelmi alakokra, eseményekre, valamint az egész földi életre tett gúnyos meg-jegyzések. A becsmérlő szavak között nagymértékű rendszerezettség, szerkesztettség figyelhető meg. A költő először a természet egészét, majd a nagy hadvezéreket, bölcseket, művészeket, végül az emberi létet, érzelmeket és a halhatatlanságra való törekvést alacsonyítja le az ironikus túlzás esz-közeivel. A versforma illeszkedik a tartalomhoz: a másodiktól a nyolcadik versszakig tulajdonképpen tizennégy négysoros epigrammát olvashatunk: három sor bevezetés, majd egy sor csattanó.
A vers filozófiai mondanivalója az utolsó két strófában rejtőzik. Az első versszakban felvillantott szentencia nyomatékosítva jelenik meg a vers végén, amit egy erőteljes nézőpontváltás (általános egyes szám harmadik személyből egyes szám második személybe) is jelez. A költő az általa eszmé-nyinek tartott magatartásformát fogalmazza itt meg: az erkölcsös, indulatmentes, távolságtartó, egy-szóval sztoikus viselkedést. Semminek sem érdemes az okát vagy célját keresni, inkább bele kell nyugodni a dolgok rendjébe; az emberi lét, a történelem kisszerű és értelmetlen. A világ értelme (ha egyáltalán van) megragadhatatlan az ok és a cél fogalmaival, éppen ezért kutatni sem érdemes. Minden mulandó, az ember hiába próbál halhatatlanságra törni, eredményeit az idő lekicsinyíti, sőt, gyakran teljesen elfeledteti.
Kölcsey a Vanitatum vanitast 1823-ban, a reformkor kibontakozásának idején írta, amikor az emberek többsége még hitt a magyar nemzet felemelkedésében, minden politikusban nagyratörő tervek munkáltak. Egy évtized elmúltával már korántsem volt ennyire reményteli a helyzet. A reformor-szággyűlések sorozatos kudarca nyomán kialakuló általános fásultság az irodalom szereplőire is kihatott. Egyre inkább igyekeztek elszigetelődni a napi politikától, egyre kevésbé keresték a széleskörű népszerűséget, költészetük magukba fordult, csak egy szűk réteg számára volt érthető. Mindehhez hozzájárult az egyre erősebb cenzúra is. Ekkor – 1844-ben – született például Petőfi A természet vadvirága című verse, amelyben a reformkor legkiemelkedőbb költője határolja el magát az őt érő kritikáktól, a költészet felsőbbrendűségét, korlátlan szabadságát hirdetve.
Míg Petőfi ösztönösen, Vörösmarty tudatosan helyezkedik szembe a kor „hivatalos” világnéze-tével. Az emberiség alapvető problémáit sorolja fel például A Gutenberg-albumba 1839-ben írt beve-zetőjében. Ezt a verset még a humanista optimizmus jellemzi, Vörösmarty elérhetőnek tartja a „szép, új világot” (utópista szocialista eszmék), amelyben „a nyomorú pórnép emberségre javúl”. Ez az illúzió már csak nyomaiban fedezhető fel az 1844-es Gondolatok a könyvtárban című filozófiai elmélkedésben.
A könyvtár Vörösmartyra kevésbé volt jellemző, mint Kölcseyre. Életéből ugyan neki is szinte kimaradt az ifjúkor, őt azonban nem zárkózott természete, hanem a körülmények kényszerítették ko-rán bele a felnőttek társadalmába. A Perczel-fiúk nevelése mellett végezte jogi tanulmányait, majd görbői joggyakorlata során kapcsolatba került a nemesi vármegyék Habsburg-ellenes mozgalmaival. Az új hazafias szellem ihlette a Zalán futása című nemzeti eposz megírására, aminek folytán egy csa-pásra elismert író, majd a reformkori irodalom egyik központi alakja vált belőle. 1830-tól elmélyült költészete, 1843-ban kötött házassága a nála jóval fiatalabb Csajághy Laurával új tartalommal töltötte meg az életét. A családalapítás után volt ideje mélyebben elgondolkodni a világ alakulásán – ekkor születtek hosszabb lélegzetű elemző művei, amelyek közül az első a Gondolatok a könyvtárban.
A vers indítása szokatlan: az előrevetett helyhatározói mellékmondat (inverzió), valamint az egyes szám második személyű felszólító mód alkalmazása erőteljes érzelmi töltést sugároz. A költő szónoki nézőpontból szól a „tudóshoz”, azaz az értelmiséghez. Később is többször előfordulnak az előadói stílus jellegzetes elemei: költői kérdések, kimunkált körmondatok, a hallgató érzelmi és gondo-lati úton való meggyőzésére irányuló fordulatok. A vers tartalmát tekintve mégsem szónoklat, amit nagyközönség előtt fel lehetne olvasni, inkább egy hatalmas filozófiai elmélkedés a világ haladásáról, az ember céljáról.
Vörösmarty nem tagolta művét versszakokra, talán mert így nagyobb szabadságot élvezhetett, nem kellett szimmetriai kérdésekkel foglalkoznia. Ennek ellenére megfigyelhetőek elkülönült szerkeze-ti egységek, amelyek a gondolatmenet egy-egy fontosabb állomását jelentik.
Az első 48 sor a másfél évvel később születő Emberek című vers előtanulmányának is felfogha-tó. Kölcsey Vanitatum vanitasában megismertnél itt talán még komorabb világképet fest Vörösmarty. A „minden hiábavaló” szemlélet itt nem a történelmi korok, hanem a szellemi alkotások tükrében jele-nik meg. Vörösmarty szerint a könyvek, noha megírásuk, előállításuk jelentős mennyiségű energiát emésztett fel, semmi eredményt nem hoztak az emberiség fejlődésében. Pesszimizmust árasztó ké-pek sorozatán keresztül igyekszik – önmagának is – bizonyítani nemcsak a könyvek haszontalan, ha-nem egyenesen káros voltát. Erősebben fogalmaz, mint Kölcsey: a Vanitatum vanitasban az irónia révén alacsonyultak le a dicső korok eseményei, Vörösmarty azonban elsősorban az abszurditás, a megdöbbentés eszközeit használva igyekszik ugyanezt a hatást elérni. Az egyes könyvek gyakran tragikus ellentéteket hordoznak magukban: „Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből / S most a sza-badság és a hősi kor / Beszéli benne nagy történetét.” Nemcsak a könyvek anyaga cáfol rá a tartal-mukra: a művészetekkel és tudományokkal szemben érzéketlen világ is azt mutatja, hogy az elvont eszméknek nincs gyakorlati hasznuk. „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” – teszi fel a kérdést a kétségbeesett költő. A válasz ironikus igenlő formája keserű tagadást takar. Egy pillanatra felvetődik a könyvek végleges megsemmisítésének kérdése, ezt a gondolatot azonban Vörösmarty már elveti. A büntetés ugyanis pont azokat érné ezáltal, akik a világ jobbá tétele érdekében fáradoztak – ez pedig újabb társadalmi léptékű igazságtalansághoz vezetne.
Ezen a ponton teljes fordulatot vesz a vers „Oh nem, nem! a mit mondtam, fájdalom volt”. Vörösmarty túllép a hiábavalóság eszméjén, igyekszik felülkerekedni önmagán, cáfolni korábbi érveit. Pozitív példaként mindjárt megemlíti az Amerikai Egyesült Államokban kibontakozó emberközpontú társadalmat. Erkölcsi érzéke természetesen nem tud szó nélkül elmenni a feketék elnyomása, a rab-szolgaság mellett; nem esik vissza azonban korábbi kétségbeesésbe. Adyt megelőlegező mégis-morál dolgozik benne – a remény felülemelkedik minden pesszimizmusán. Nézőpontváltás is erősíti az érzelmi-hangulati változást: a többes szám első személy az egész emberiséget szólítja fel közös cselekvésre. Kétszer is elhangzik a vers alapkérdése: „Mi dolgunk a világon?” – a válasz mindkétszer: „küzdeni” – ugyanerre a következtetésre jut később Petőfi is az Apostolban (szőlőszem-metafora), vagy Madách Az ember tragédiájában. A Gondolatok a könyvtárban utolsó szerkezeti egységében Vörösmarty ódai hangnemben határozza meg a haladás, a felemelkedés útját az emberiség számára. A záró sorokra ismét visszanyeri méltó értékét a szellemi munka, ám itt már gyakorlati jelentőséget is kap: „Lelkünk a szárny, melly ég felé viszen”.
Vörösmartynak csak rövid ideig sikerült legyűrnie mély pesszimizmusát, de neki legalább sikerült, így felvillanthatta egy szebb jövő lehetőségét. Kölcsey számára a Himnuszban Isten jelentette a változáshoz szükséges erőt, Vörösmarty csak az egyén és a tömegek erejében bízott. Mindkettejük költészetéről elmondhatjuk azonban, hogy sokat lendítettek mind a reformkor magyar irodalmán, mind az elnyomás elleni küzdelem alakulásán – Vörösmarty szavaival „ez jó mulatság, férfi munka volt”.
