Középiskola > Műelemzések > A Kuruc kor költészetéről

A vitézi költészet Zrínyi fellépésével egy időben új virágzásnak indult, s a törökellenes gyűlölet mellett később egyre inkább hangot kapott benne a Habsburg-terjeszkedés elleni tiltakozás is. A 17. század 70-es éveitől a 18. század közepéig tartó korszak történelmi-társadalmi eseményeit végigkísérte egy meglehetősen bő áradású, főként névtelen szerzőktől származó, kéziratos énekeskönyvekben terjedő és fennmaradó, rendkívül változatos műfajokat létrehozó költészet. Néhány alkotása folklorizálódott, és népköltészeti termékként jegyezték fel. A névtelen szerzők többsége valószínűleg deákos műveltségű ember lehetett: iskolamester, protestáns prédikátor, diák. Tulajdonképpen vándorló költészet volt ez: szövegei módosultak, sokszor torzultak is a szájról szájra, kódexből kódexbe vándorlás során, s ezt főleg a versek kompozíciós rendje sínylette meg.

A Wesselényi-féle összeesküvéssel, az első kuruc támadásokkal és Thököly szabadságharcával kapcsolatban megjelentek a Habsburg-elnyomók ellen nyíltan agitáló, németellenes kuruc költemények. Mivel a Habsburgok kíméletlenül üldözték a protestánsokat, a kuruc mozgalomnak és költészetnek kezdetben protestáns felekezeti jellege volt. A versek jelentékeny részét protestáns papok írták, de ezekben a vallásos színezetű alkotásokban is kifejeződött a Bécs elleni harcos állásfoglalás.

A török kiűzéséig (1699-ig) állandóan születtek újabb törökellenes vitézi énekek, később azonban ezek összeolvadtak a kuruc költészettel, mint ahogy a volt végvári katonák is többnyire kurucokká lettek. A kuruc vitézi költészet a Rákóczi-szabadságharc éveiben bontakozott ki a leggazdagabban. Két ága van e kor költői termésének: az egyikben a győzelem és reménység hangja zeng, a másikban a vereség és a kiábrándulás fájdalma szólal meg.

A kezdeti kuruc lelkesedés teremtette meg a vitézek táncdalait. Ilyen a Csínom Palkó, mely a kuruc katonaélet képeinek laza sorozata. Ebből az énekből a vidám bizakodás, a győzelmi reménykedés s az ellenséget megvető hetyke fölény árad. Az első négy versszak a táncba szólítás után az indulóban levő vitézek serkentése, majd tíz strófán keresztül a "darulábu, szarkaorru nyomorult németség" csúfolása következik (5-14.). Ez után a kurucok harci dicsőségének emléke szólal meg (15-21.), később egy kuruc lovasroham képei elevenednek meg (22-25.). A 26. strófától a 34. versszakig a lovas és gyalogos vitézek dicséretéről szól az ének, most már a horvát katonákkal is szembeállítva a kurucokat. Az utolsó szakaszok a labancokhoz húzó parasztok ellen izgatják a katonákat.

A szabadságharc bukásával a kuruc költészet nem szűnt meg, csak a vitézi líra hallgatott el. A kései kuruc költészet jellegzetes műfajai a bujdosóénekek és az ún. Rákóczi-kesergők. Ez utóbbiak közé tartozik a Rákóczi-nóta. Valószínűleg a 18. század 30-as éveiben keletkezhetett, amikor a szabadságharc már múlttá vált. Erre utal a "magyarok híres vezéri" közt Ocskai László említése is, akit pedig annak idején éppen árulásáért végeztek ki, emlékét azonban már megtisztította az eltelt két-három évtized. Az ismeretlen szerző a német katonai megszállás alatt sínylődő magyar nép panaszát jajgatja el. A nemzet kifosztottságát, pusztulását mutatja be ritka költői erővel, a szenvedéseket sorolja fel, és a reménytelen jelennel szemben a szabadságharc dicsőséges emlékét idézi. Az utolsó versszak - később keletkezhetett - imádság formájában kér segítséget a mennybéli Úrtól, hogy mentse meg a magyarságot a csúf, rút ellenségtől. A költemény jajongó siralomjellegét nagymértékben fokozza a 15 soros strófákban tizenkétszer felcsendülő azonos rím monotóniája s a "jaj" indulatszó négy versszak kezdetén.

A Rákóczi-nóta jelentősen hozzájárult a Habsburg-ellenes hangulat ébrentartásához, s a 18. század folyamán az elnyomott magyarság titkos himnuszává lett. A kuruc versek közül ez jelent meg először nyomtatásban: Erdélyi János adta ki 1849-ben.
Az őszi harmat után... kezdetű bujdosóének különböző versek összeolvadásából keletkezett, s számos változatban, szembetűnő szövegromlással maradt ránk. Semmiféle olyan utalás nincs benne, mely kuruc versnek minősítené, s homályban marad a bujdosás oka is. Éppen ez az időtlensége, meghatározatlansága tette alkalmassá, hogy akár a hazafias, akár a szerelmi bánat s az örök búcsúzás kifejezője legyen több nemzedék számára is. Valószínűleg a 17. század derekán készült, s adataink vannak arra, hogy Rákóczi kurucai is énekelték. A vers gazdag részletszépségekben. Különösen megragadó az intonáció: az idő kérlelhetetlen múlását az évszakok változásával érzékelteti, s a visszatartó kedves emlékek elfakulását, a távozni készülő lírai én borongós hangulatát a tél mindent beborító havával állítja párhuzamba.