Középiskola > Műelemzések > József Attila tájverseinek elemzése

A táj ábrázolása és szerepe költészetében:
Költészetében igen gyakori a külvárosi táj képe, motívuma, s ez a kapitalizmus világát kifejező forma. A józan számvetésnek, az ábrándok nélküli valóságképnek felel meg a sivár külvárosi táj és e táj lakóinak sivár élete. Nem hagyományos tájszemléletről és tájversekről van szó sem a tárgyias leírás, sem az allegorikus vagy szimbolikus jellegű megjelenítés értelmében.

Komplex képek: a szerpentinen fölfelé haladó ember a valóságnak mindig más-más síkját, szeletét látja, de egyre többet, s ezek tudatában egymásra rétegződnek. A műalkotásban a különböző valóságsíkok (szintek, rétegek) váltják egymást. A síkváltás feszültséget, vibrálást kelt a tudatban. A komplex képekben kettőnél több valóságsík van jelen, s az ezek közti feszültséget érzékeli a tudat.

Éjszaka motívum: életrajzias jelentésköre is van e napszaknak. A költő „bagoly-típusú” ember volt, az éj nagy részét nemcsak éberen töltötte, hanem igen gyakran sétált barátaival órák hosszat vitatkozva vagy magában szemlélődve.
Egymást erősíti a külváros és az éjszaka motívuma. Az éjszaka olyan napszak, amelyben tisztábban lehet felismerni a lényeget, a gondolkozás, az elemzés, a tudatosulás számára különösen alkalmas.

Egyes külváros- és éjszaka-versekban valamilyen formában jelen van a forradalmi látomás is (A város peremén; Külvárosi éj). Ady Endre mellett Bartók Béla módszereivel és magatartásával rokonítható leginkább József Attila. Bartóknak is vannak éjszaka zenéi.

Az éjszaka versek előképe a Holt Vidék (1932), a költő legkedvesebb verse. A külvárosi tájjal, az elhagyott telkekkel és a holt vidékekkel csupán önnön sivársági érzését, belső szorongását kívánja formába önteni. Látszólag hagyományos tájleíró vers, a téli Alföld, az édesanya szülőföldje adhatta az élményanyagot. Sem a költő, sem más beszélő nem jelenik meg, a táj bemutatása személytelen tárgyiassággal, ugyanakkor értékeléssel és érzelmekkel történik. „Valaki” ott áll ebben a tájban és szemlélődik. A téli alföld mozdulatlansága, üressége hagyományos ábrázolási elem (Petőfi: A puszta télen). Hagyomány az alföldi táj szimbolikus képe és annak téli változata (Ady: A magyar Ugaron, A téli Magyarország). A holt vidék tája önmagát is jelenti, ugyanakkor egy életforma, egy léthelyzet szimbólumává is formálódik. A táj fizikai és társadalmi jelentést kap. A Holt vidékben nincs buzdítás, sem a tőke többjelentésű fogalma, sem az uraság emlegetése nem indít el ilyet.

A táj egyes részletei megtelnek az ott élők érzelmeivel, hangulataival, ki nem mondott gondolataival. A holt vidék nem elsősorban a téli hideg és dermedtség miatt haldoklik. A halott, dermedt, mozdulatlan táli nyomasztó, keserű hangulatát cáfolja a versdallam jókedvű, vidám, szinte játékos könnyedsége. Hangsúlyos páros rímű sorok, tiszta ütemek, 32 sorból áll a vers, a rímtelen ötödik sorok valamiféle riadtságot, disszonanciát visznek a vers muzsikájába.

A költői szemlélet távolról közelít a tanya, a tanyán élő emberek felé. a táj csöndjét alig-alig hallható hangok éppen még észlelhető mozgások érzékeltetik. A „sűrű csönd” ropog a hóban (valaki járhat ott), a ladik is kotyog a még kásás tavon (valaki ülhet benne, vagy a szél mozgatja). A nyirkosság, a mindent átjáró nedvesség kellemetlen érzete dominál az első két strófában. A tavon túl az erdő fái közt mintha már jóval hidegebb lenne: „Jeges ágak között zörgő időt vajúdik az erdő.” A kép szürrealisztikus, a két minőségjelző helyet cserélt, nem ott áll, ahová logikailag tartozna (zörgő ágak között jeges időt vajúdik).

A 3. strófa utolsó komplex képe „csattogó fagy…ideköti csontos lovát…” a középkor végi metszetekből ismert haláltánc-jelenetek egyik részletét asszociálja tudatunkban: a csontvázként ábrázolt halál alakját. A táj fázós didergését, élettelen sivárságát sugallja.
A 4. versszak a tanya felé közeledve szelídebb, humánusabb vidékre vezet. Emberi szorgalomról, gondoskodásról, használható karókról ad hírt a versszak.

Az 5. és a 6. szakasz először távolabbról, majd közelebbről láttatja a végpontot, a tanyát. A szegénység, a nyomor képzetét kelti fel a tanyasi ház omladozó, gondozatlan külseje, az ól üressége, lógó nyikorgó ajtaja. Sehol egy háziállat, amellyel törődni lehetne, az életnek semmiféle jele, hangja, nesze. E lehangoló képbe némi derű, feddő, ironikus humor szűrődik be: az ól ajtaja azért van kitárva, hátha „betéved” egy malac s vele együtt egy egész kukoricatábla.

A 7. strófa a tanyai kis szobába vezet. A holt vidéken élő emberek léthelyzetét, csodaváró, bénító tehetetlenségét, kilátástalanságát és kiszolgáltatottságát közvetíti.

A verset lezáró strófa felháborodott következtetést von le, magyarázatot ad arra, hogy miért haldoklik a táj, miért tétlenek, nemtörődők az emberek. Ha már haldoklik, pusztuljon is el minden érték, semmisüljön meg a paraszti szorgalom mindenfajta gyümölcse, hiszen úgyis minden az „uraságé”, a földesúré.

Kiemelt szerepük van az akusztikus elemeknek. Igen gyakoriak az alliterációk (káka kókkadón; lapos lapály; sorakozó sovány), hangfestő funkciója van a mély, illetve a magas magánhangzók csoportosításának („a lóg a káka kókkadón a pusztaságba”; „egy keveset repesztgeti még a meszet”) s többször találkozunk hangutánzó szavakkal (ropog, kotyog, zörgő, csattogó, nyikorog, durrog).

A külvárosi éj (1932): József Attila tájköltészetének merészen új témája a külváros, a város pereme: a gyárnegyedeknek az a világa, ahol az „új nép, másfajta raj” él és dolgozik. Valóságos költői bravúrt hajtott végre, mikor a munkáslakta bérkaszárnyák komor, nyomasztó szegénységét, omladozó elhanyagoltságát a líra szférájába emelte, az esztétikai szépség forrásává tette. Minden leíró költemény valamilyen sorrendben mutatja be a táj elemeit. Lehet ez pl. térbeli és időbeli előrehaladás, közeledés, körbetekintés, koncentrikus körökben való bővítés, a horizont tágítása és szűkítése, totálképek és közelképek váltogatása és így tovább.

József Attila költeményeiben is a táj egésze és ennek apró részletei mögött egy különös, egyéni és kollektív léthelyzet, életérzés és világkép húzódik meg. Látvány és látomás egymásba folyik: kölcsönösen kiegészíti, erősíti egyik a másikat. A költőt mindig is izgatta műveinek logikus megszerkesztettsége („A líra logika; de nem tudomány”), s 1930-as Babits-ellenes gúnyiratában (vitairatában) egy újszerű versépítési technikát dolgozott ki.

Szűk, körülhatárolt tér áll a vers indításakor a szemlélődő figyelem középpontjában: a mellékudvarra nyíló szegényes proletárlakás konyhája. A közeledő alkonyatot a leszálló estét a „háló” –metafora sugalmazza, a lenti, földszinti homály lassú sűrűsödését pedig a hasonlat teszi ijesztően nyomasztóvá: „mint gödör a víz fenekén”. Már az első négy sorban megjelennek azok a mozzanatok, motívumok, amelyek később teljesebben kibontakozva, gazdagabb tartalommal térnek vissza. Alkonyattal kezdődik, s éjszakába tart a költemény: a mű alapellentéte a fény és a sötétség szembenállása. A víz és sötétség társítása végigvonul az egész versen, áthatja a mű szövegét.

A sötétség és a víz képzetét egy negatív hangélmény, a csönd egészíti ki. A súrolókefe „lomhán szinte lábrakap”; a fadarab azon „tűnődik”: vajon hulljon-e: éppen ezek az esetlen, tétova mocorgások keltik fel az olvasóban a dermedt mozdulatlanság benyomását is.

A „szalagúton” tovább haladva más égtáj felől magasabbról szemlélhetjük a tájat. A szűk tér világát egy távlatos panorámakép váltja fel. „A város szélinél” lassan közeledik a külvárosi éjszaka. Itt a hold sem világít úgy, mint a gazdagok belvárosában. Az éjszaka homályában a távolból csupán a gyárak körvonala látszik, ezért állnak úgy, mint az omladékok.

A lágy mássalhangzók (l, m, f) és az alliterációk finom dallama (fénye a fonal; míg a munka; szövik szövőnők), az egy szótagos rímek halmozása meg az ötszörös türelmetlen sorátlépés bravúrosan festi alá a kép sejtelmességét. Az idilli hangulatot keserű irónia zúzza szét: „a gépek mogorván szövik szövőnők omló álmait”. Küzdeni nem, csak ábrándozni tudnak valami emberibb életről.

Komorabb, tragikus vízió következik. „Odébb”, az éjszakai derengésben a hallgatag gyárak árnyai tűnnek elő. A hozzájuk társított képek „boltos temető”; „visszhangzó családi kripták”, gyászos temetői hangulatot idéznek, de megcsillan bennük a sejtető ígéret is: a „komor feltámadás” távoli reménye. Babonás-kísérteties atmoszférát teremt ez a kép. Apró, gyors fényjelen villannak fel, az éjszakában árnyak és fények néma harca zajlik.

Ezt a kísérteties csöndet hirtelen éles hang, a vonatfütty metszi át, az egyetlen nem tompított akusztikai érzékelés. Megelevenedik a külvárosi éjszaka. Előbb nehézkes mocorgás, majd drámai mozgás észlelhető. Megjelennek az emberek és benépesítik a külvárost. (rendőr, motyogó munkás, osztályharcos, röpcédulákat szóró elvtárs, napszámos). Eljutunk a lakott világ határáig, a kültelki, világvégi korcsmáig. Az előző szakasz gyors mozgásaival ellentétben ezen az alvilági helyen az élet mozdulatai lelassulnak, a létezés már csak beteges végvonaglás.

magába foglaló személytelen éjszakáig. Egy szürreális, az éber tudatot kikapcsoló álomkép bontakozik ki a költeménynek ebben a részében, ahol valós és valószerűtlen elemek mosódnak egybe meghökkentő asszociációkban. („megfeneklett bárka”; „vasladik”)

A költő nagyméretű képben fogja egybe mindazt az érzést, látomást és benyomást, amit eddig a külvárosi éjből megmutatott. Itt, a város peremének nyomasztó világában minden fáradt, nedves, nehéz, rongyos, tehetetlen és erőtlen. Az éjszaka közvetlen megszólításához („óh éj!”) kapcsolódó két komplex kép tragikus reménytelenséget, csüggedtséget áraszt. Ezután váratlan hanghatás következik: a csüggedt, elégikus hangnem ódai, himnikus emelkedettségbe csap át. A költői képzelet a távoli jövő látomását idézi fel. A tudatos jövő a költő számára mégis a remény forrása, a jövő győzelmének a záloga.

Magabiztosságát a képrészletek logikus kapcsolódása és az akusztikai élmények is fokozzák: rejtett, bújtatott alliterációk (szegények – szenem- szívemen – olvaszd; pengve – pengét), a hosszú mássalhangzók zenei effektusai (vennem; álló üllőt, cikkan pengve), a mondatok pontos egybeesései a sorvégekkel és a világos magánhangzók uralma a sötétek felett. (33 magas magánhangzóval szemben 14 a mélyek száma). A jövő győzelmének optimista látomása után a vers visszazuhan a jelen rideg valóságába. A záró négy sor súlyos szavai, kurta mondatai, konduló keresztrímei kijózanítanak. A többiekkel együtt a feledtető álomba menekül a lelki és a testi szenvedések elől. A költemény formája erősen zenei jellegű: laza kötésű, változó szótagszámú, szabálytalan rímelhelyezésű sorokból tevődik össze az érzelmek hullámzásához igazodva.