Középiskola > Műelemzések > Shakespeare szonettjei és az első szonett részletes elemzése

Kérlek válassz a lenyíló mezőből:
A szonettek általános jellemzése

William Shakespeare (1564 - 1616) nemcsak a világ legismertebb színdarabírója, hanem az irodalom egyik legérdekesebb egyénisége is volt. Pályáját, huszonhárom éves korában színészként kezdte, ám a színházat inkább üzletnek, mint művészetnek tekintette. Első műveit - a királydrámákat - azért írta, mert Londonban akkoriban kezdtek a történelmi színdarabok divatba jönni. Kezdeti sikerei után sem törekedett eredetiségre, sem a formában, sem a témaválasztásban. Gátlás nélkül merített az antik irodalomból és saját kortársainak műveiből is. Mindezt azonban olyan zseniális érzékkel tette, hogy mégis újszerűt, egyénit hozott létre: drámáinak hatását, népszerűségét azóta sem sikerült túlszárnyalni.

Shakespeare színdarabjai mellett rövidebb költeményeket is írt, amelyek nem a nagyközönségnek készültek, eleinte csak a költő baráti körében voltak ismertek. Ezen művek írójuk lelkivilágának legmélyét tárják fel, intim érzelmeket szólaltatnak meg – érthető tehát, hogy Shakespeare nem akarta kiadatni őket. (Üzleti szempontból sem lett volna előnyös, mivel az 1590-es évek végére a szonettek kimentek a divatból.) Az, hogy a versek nagy része 1609-ben mégis napvilágot látott, feltehetően a költő egy jóakarójának, Thomas Thorpe-nak köszönhető, aki a költeményeket gondosan elrendezve egy ún. Quarto-kiadást bocsátott ki. A művek sorrendje nagy valószínűséggel eltér a keletkezésük időrendjétől, erre utalnak egyes tartalmi logikátlanságok.

A 154 szonett mégis kerek egységet alkot. Az első 17 műben a költő a barátja szépségével, foglalkozik, melyet kihasználandó házasodásra biztatja az ifjút. A barát kiléte, csakúgy, mint a kötet ajánlásban szereplő W. H. monogram, sok fejtörést okozott és okoz a mai napig az irodalomtörténészeknek. A legelfogadottabb nézet szerint mindkettő ugyanarra a személyre utal: Southampton grófjára, akinek eredeti neve Henry Wriothesley volt. Születtek persze jóval érdekesebb teóriák, az egyik például a barátot magával Shakespeare-rel azonosította, a kezdőbetűk magyarázata pedig „William Himself”, azaz „William személyesen”.

Továbbhaladva a szonettek folyamán különböző személyes és petrarcai témájú művet találhatunk, amelyeket részletesen most nem mutatok be. Érdemes azonban kiemelni a 78-87 sorozatot, amely egy – szintén kétséges személyazonosságú – rivális költőről szól, akinek „vitorlaröptű dala” elfordította róla barátja figyelmét. Szólni kell még a 127-133, illetve 147-152 számú művekről, amelyekben megjelenik az igéző, egzotikus szépségű Fekete Hölgy (Dark Lady).

Shakespeare szonettjei sok megválaszolatlan kérdést hagytak maguk után. Kényes, mégis kikerülhetetlen téma például a költő viszonya a baráthoz. Az első tizenkét vers ugyanis női „barátot” sugall; kellemetlen meglepetésként érheti az olvasót a tizenharmadik szonett utolsó két sora, amely egyértelműen megcáfolja ezt a feltevést. Elemzők hada igyekszik bebizonyítani, hogy Shakespeare-nek egészséges hajlamai voltak, pusztán mély kötődését igyekezett ilyenformán, kissé félreérthetően kifejezni. Szabó Lőrinc a szerelem szó jelentésmódosulásával, illetve az angol love szó árnyaltságával, lefordíthatatlanságával magyarázza a jelenséget. Mások életrajzi adatai és színdarabjai – például a Trolius és Cressida – segítségével próbálják bebizonyítani, hogy Shakespeare elítélte a nemi eltévelyedés minden formáját (a Vízkeresztről persze nem beszélnek). Mindazonáltal az első tizenhét szonett önmagáért beszél. A barátságot olyan sokféleképpen és feltűnően sok alkalommal fejezi ki az alkotó, hogy az túlságosan szembeszökő.

Ez persze semmit nem von le a szonettek irodalmi értékéből, sőt, emeli azt, mivel őszinte, újszerű érzelmeket juttatnak kifejezésre. A költemények tematikája az egyes sorozatokon belül változik. Néha monoton ismételgetésnek tűnhet egy-egy költemény, mégis, később újraolvasva egészen másféleképpen értelmezhetjük. Persze első olvasatra, beható elemzés, sőt, akár a teljes megértés igénye nélkül is rendkívül élvezetesek és hatásosak a Shakespeare-szonettek, Szabó Lőrinc találó metaforájával élve „Shakespeare olyan tömény, hogy bizonyos hígításban is Shakespeare marad”.

A szonettforma fejlődése Petrarcától Shakespeare-ig

A szonett elnevezés és a forma a XIV. században élt itáliai költőtől, Petrarcától származik. A petrarcai szonett két részből áll, ami mind strófaszerkezetében, mind tematikai felépítésében megmutatkozik. Az első nyolc sor rímképlete ABBA ABBA, szerepe pedig a mű témájának, fő problémájának bemutatása. A második szerkezeti egységben találjuk a tanulságot, illetve a vers elején ismertetett helyzet értelmezését; a rímképlet itt kevésbé kötött: lehet CDECDE vagy CDCDCD. A verssorok ritmusa végig jambikus. Az egész elrendezés emlékeztet a felvilágosodás korabeli jellegzetes pictura-sententia sémára, ám itt annyira nem különül el a hangulatteremtő és a mondanivalót közlő rész.

A szonettet – némi változtatással – Angliában egy kevéssé ismert költő, Edmund Spenser honosította meg. Rajta kívül nem túl sokan (Sir Thomas Wyatt, Henry Howard, Henry Surrey) használták ezt a formát, mégis ez jelentette az átmenetet a petrarcai és a shakespeare-i forma között. A spenseri szonett rímképlete ABAB BCBC CDCD EE, verselése jambikus.

Az angol szonett végleges változatát Shakespeare fejlesztette ki. Célja volt, hogy az itáliai szonettformát a kevésbé dallamos angol nyelvre ültesse át, illetve hogy - a négysoros strófák közti kapcsolat megszüntetésével - egyszerűsítse a rímképletet (ABAB CDCD EFEF GG). Erre azért volt szükség, mert az angol nyelv rímekben viszonylag szegény, a bonyolult szerkezet pedig nagymértékben akadályozta volna a költői szabadságot, illetve a mondanivaló rovására ment volna. Shakespeare a retorikai formán is változtatott: az első szerkezeti egység hosszabb lett, míg a konklúzió az utolsó két sorba szorult. Ily módon jóval erősebb, nagyobb ívű fokozásra nyílt lehetőség, amit a költő – mint az első szonettből látni fogjuk – zseniálisan ki is aknázott.

Az első szonett részletes bemutatása

Mint a ciklus nyitó darabjának, különös jelentősége van az első szonettnek. Tartalma előrevetíti a következő tizenhat vers (az első sorozat) témáját, sőt, össze is foglalja azt – tehát valószínűleg később született, mint a többi. A költő a barátját próbálja meggyőzni arról, hogy ne csak önmagának éljen, hanem gondoskodjon utódról, ilyenformán örökítse meg a szépségét.

A gyönyörűt szaporítani vágyunk,
Hogy így örökké rózsálljon a Szép,
S emlékét, ha hull érettebb virágunk,
Őrizhesse a zsenge ivadék:
De te, saját fényszemed rabja, rőzsét
Lángodra tápnak: önmagad dobod,
Ínségbe fojtva, ami csupa bőség,
Mézed ürme, te, önnön gyilkosod.
Te, aki a világ friss dísze vagy
S a víg tavasz előtt még csak herold,
Bimbódba temeted tartalmadat
S, édes vadóc, fukaron tékozolsz.
Szánj meg; szűnj külső jusst habzsolni: másképp
Megeszitek, a sír s te, a világét.

From fairest creatures we desire increase,
That thereby beauty's rose might never die,
But as the riper should by time decease,
His tender heir might bear his memory:
But thou contracted to thine own bright eyes,
Feed'st thy light's flame with self-substantial fuel,
Making a famine where abundance lies,
Thy self thy foe, to thy sweet self too cruel:
Thou that art now the world's fresh ornament,
And only herald to the gaudy spring,
Within thine own bud buriest thy content,
And, tender churl, mak'st waste in niggarding:
Pity the world, or else this glutton be,
To eat the world's due, by the grave and thee.

A vers egyfajta szónoki stílust követ, akárcsak a többi szonett. Retorikai felépítésére jellemző, hogy egy általános megállapításból indul ki, és így közeledik egy drámai fokozás során az egyedi tartalomhoz. A lejtéses érvelési és a szonettforma által támogatott fokozásos poétikai szerkezet kiválóan egészíti ki egymást, sajátos lendületet és feszültséget adva a versnek.

Az indító tétel a Bibliából ismert isteni parancs, a „szaporodjatok és sokasodjatok” egy átfogalmazása és kiegészítése: a szépség csak reprodukció által maradhat fenn, különben az idő múlásával elenyészik. A „Szép” itt mint elvont fogalom jelenik meg, nem mint egy anyagi dologhoz kötött tulajdonság, erre utal a nagy kezdőbetű. A költő egy jól ismert toposzt, a virágot használja fel, amely alkalmas mind a szépség, mind az élet és a mulandóság ábrázolására. Az első két sorban a halhatatlanság jelenik meg, míg a következő kettő az egyén halandóságáról szól. A magyar fordítás sajnos nem képes teljes mértékben visszaadni azt az ellentétet, amit az angol eredetiben a sorok végén szereplő increase – decease (gyarapodik – meghal) szópár között feszül.

A következő sor elején éles nézőpont- és hangulatváltás következik be; az előbbit a személyes névmás, az utóbbit a sor elején található kötőszó jelzi, mely izgatottságot sugall. Shakespeare a bevezető szakaszban közölt elveket egy személyre vetíti ki, akivel feltehetően bensőséges viszonyban van, mivel közvetlenül (egyes szám második személyben) szólítja meg. A versben innen kezdve egy érdekes motívumsor bontakozik ki. Keveredik a már megismert virágmetafora a tűzzel, majd egyes ízélményekkel. A mű szinte minden érzékterületet megszólaltat, több oldalról megvilágítva a problémát.

Shakespeare-re különösen jellemző költői képpel találkozhatunk az ötödik és hatodik sorban. Kiindul a barátja szeméből, majd egy meglepő fordulattal egészen új elemet villant fel: a tüzet. Érdekes maga a megfogalmazás is, amelyet nehéz fogalmi úton értelmezni, „megfejteni”, inkább az egyes motívumok közti kapcsolatban kell keresni a lényeget. Vizsgáljuk meg a hatodik sort! A megszólított eszerint egyszerre a „táp” és a „láng”, amely önmagát emészti el. Érdemes elgondolkodni, hogy mi módon lenne lehetséges, hogy akár egy tűz, akár egy ember ne így tegyen. A halál, az enyészet ugyanis a lét velejárója mindkét dolog számára. E tekintetben mindegy, hogy az élettelen természeti jelenségről (tűz), vagy egy élő szervezetről van-e szó. Shakespeare-nek kedvelt „játéka” volt ilyen elgondolkodtató, ellentéteket és párhuzamokat egyaránt tartalmazó képekkel megtűzdelni a költeményeit, amelyeken minél többet elmélkedünk, annál kevésbé értjük. „Nem juthatsz túl gondolataimon” - jelenti ki egyik művében.

Nem szabad persze a képeket elkülönítve, szövegkörnyezetükből kiemelve vizsgálni. A láng-metafora előtt nem sokkal szerepelt a rejtélyes „fényszemed” szó, amely az angol eredetiben jóval kevésbé érzékletes „bright eyes” (fényes szemek) kifejezés fordítása. Elcsépelt metafora, de mégis igaz, hogy a szem a lélek tükre. Talán itt kapcsolódik egymáshoz a két kép, ugyanis a tüzet gyakran szokás azonosítani egyes érzelmekkel (szerelem), de magával a lélekkel is. A barát saját lelkének lángjait fojtja el, tartja magában ahelyett, hogy másokat melegítene vele. Shakespeare figyelmezteti, hogy ez a láng nem éghet örökké, ki kell használni, amíg van rá lehetőség.

A következő sor talán könnyebben értelmezhető, mint az első hat, nem tesz hozzá sok újat a témához, inkább összefoglalja az addig elhangzottakat. Ha a költeményt miniatűr szónoklatként értelmezzük, akkor ez a sor pihenést enged a hallgatóságnak, alkalmat adva, hogy elgondolkozzon a hallottakon. Shakespeare ettől még nem hozza itt nyugvópontra a verset, az első mondat végét még egy sor erejéig késlelteti, hogy egy hatásos képpel megtoldja, majd a képi síkot elhagyva drámai módon („önnön gyilkosod”) lezárja a fokozás első szakaszát. A „mézed ürme” metafora az eddigiekhez hasonlóan az önpusztító magatartásra utal, ezúttal az ízlelés érzékterületét felhasználva.

A harmadik négysoros szerkezeti egységben Shakespeare visszakapcsol az indításhoz, ismét előjön a virágmetaforával, kiegészítve azt a tavasz, a kikelet képrendszerével. A mondat az előzőhöz hasonlóan megszólítással indul, amit hosszú késleltetés – a barát szépségének méltatása – után követ csak az állítmány. A költő két szövetből építkezik: egyrészről súlyos érvek segítségével próbálja jobb belátásra bírni a barátját, másrészt viszont nagy pátosszal és elragadtatással nyilatkozik a szépségéről. A két vonulat itt keveredik a leglátványosabban. A „világ friss dísze” szinesztézia-jellegű metafora után szintén egy eddig nem tapasztalt kép – megszemélyesítés – következik: a „víg tavasz”. Elgondolkodtató, hogy míg az elején a virágmetafora alapját a rózsa adta, itt már olyan növényről van szó, amely a tavasz, hírnöke, azaz a tél végén nyílik. A „herold” (herald, hírnök) szó szintén arról árulkodik, hogy itt nem a megkezdett virágmetafora folytatásáról van szó, hanem a költő egy egészen más szimbólumot csempészett be a versbe. A megfejtést például a Romeo és Júliában lehet megtalálni, amelynek harmadik felvonásában ugyanez a kifejezés szerepel:

Pacsirta szól, a reggel hírnöke
Nem csalogány az! Nézd, Kelet felől
A felleget irigy sugár szegi
[...]
Ott vár az élet, itt vár a halál.

It was the lark, the herald of the morn,
No nightingale: look, love, what envious streaks
Do lace the severing clouds in yonder east:
[...]
I must be gone and live, or stay and die.


A Romeo és Júlia a Szonettek születésének idején már igen népszerű színdarab volt, így Shakespeare joggal számíthatott arra, hogy az amúgy sem túl gyakori herald szóról sokan erre a képre fognak asszociálni. A pacsirta – jellegzetes madárszimbólum – a reggel, az élet megtestesítője, amely a költői szóhasználatban a szonettben levő tavasz motívummal rokon jelentéskörbe tartozik. Shakespeare műveiben gyakoriak az ilyesféle rejtett utalások, evokációk (akár saját magára is), amelyeket csak a figyelmes, tájékozott olvasó vesz észre.

Az angol szonettek jellegzetes vonása – amint már volt róla szó –, hogy az utolsó két sor külön egységet alkot. A vizsgált első szonettben ez az „ajánlás” az addig elhangzottak összefoglalását adja, egy tömör, sűrített mondatba sűrítve a tanulságot. Shakespeare az ellenpontozás technikájával él, nemcsak az összetett mondat két tagmondatának szembeállítása, hanem egyéb eszközök felhasználásával is, mint például a visszautalás. Figyeljük meg: itt „külső juss”-ról van szó, míg nem sokkal előbb éppen az önmagát tápláló láng képével találkoztunk. Elgondolkodtató ez a kettősség: az ember önmagát emészti, és közben a világ tulajdonával él vissza. A költő cselekvésre biztatja tehát a barátját, különben nem csak rosszul dönt, de bűnt is követ el.

Az első szonett azon ritka esetek egyikéről szól, amikor nem a tett által, hanem hiánya révén válik valaki bűnössé.

Szabó Lőrinc fordítása

Általánosságban elmondhatjuk, hogy itt a fordítás nemhogy nem vesz el, hanem hozzáad a mű élvezhetőségéhez, igaz, hogy az értelmezési lehetőségeket nagyban szűkíti. Ezért érdemes az elemzést az eredeti szöveg ismeretében és felhasználásával végezni. A fordítás persze sohasem képes teljes mértékben visszaadni az eredeti mű hangulatát. Shakespeare angolsága a mai beszélt nyelvhez képest archaikus, nehezen érthető, valamint számtalan olyan nyelvi elemet tartalmaz, amelyek értelmezésén irodalmi körökben még ma is parázs viták bontakoznak ki. Ezt a sokrétűséget lehetetlen a magyar változatba átültetni. Cserébe viszont formailag, verselését és egyéb költői eszközeit tekintve jóval többet nyújt Szabó Lőrinc fordítása. Shakespeare szonettjeiben csak elvétve fordulnak elő enjambementek (színdarabjaiban gyakoribbak), valamint a szokásos rímképlettől is helyenként eltér. A magyar változat képrendszere is gazdagabb az eredetinél. Legjellegzetesebb példák a szóalkotások (rózsáll, fényszem), valamint egyes, Shakespeare-nél nem szereplő, mégis teljesen odaillő metaforák (pl. „mézed ürme”).

A fordítás zeneisége ugyancsak érdemel néhány szót. A magánhangzók hangtani jellemzőinek (ajakkerekítés, ajakrés, magasság) változása kiválóan illeszkedik a szonettformához, szóbeli előadásnál jól segíti a helyes hangsúlyozást, olvasásnál a megértést. Az egyes fő gondolatok között szabályszerű hullámzás figyelhető meg: a mondat (tagmondat) kezdetekor mély, ajakkerekítéses hangok dominálnak, utána fokozatosan emelkedik a tónus, majd a csúcspont után ismét visszatérnek az elején jellemző hangok. Persze a szonett rímbeli és ritmikai kötöttségei többször szétzilálják a zeneiség más megnyilvánulásait. Külön érdemes kiemelni az ajánlást, ahol a kérés szelíd, könyörgő stílusát mind a magán-, mind a mássalhangzók hangszimbolikája erősíti.

Szabó Lőrinc saját bevallása szerint sokat vívódott a szonettek tolmácsolásával. Először huszonegy éves korában vágott bele a nagy feladatba, ám munkájával csakhamar elégedetlen lett, így csak egy kiadást ért meg. Utána huszonnégy évig csak ritkán foglalkozott a művekkel, majd a Szonettek első megjelenésének háromszázötvenedik évfordulójára elkészítette a ma ismert fordítást.

Összefoglalás

Shakespeare-ről az irodalomtörténet nagyon kevés életrajzi adattal rendelkezik, ezek legtöbbje műveiből kikövetkeztetett töredék. A Szonettek eredetét tekintve is csak többé-kevésbé hihető találgatások láttak napvilágot. Sokan kísérleteznek ugyan a versekben szereplő jellegzetes alakokat (a barát, a rivális költő, a fekete hölgy) Shakespeare egy-egy kortársának megfeleltetni, ám egyik elmélet sem elég meggyőző. A legújabb kutatások szerint a Szonettek létrejöttében ugyan jelentős szerepet játszott az alkotójuk magánélete, mégsem valós élményeket tárnak fel. Mindez persze csak feltételezés. Shakespeare pedig közben lehet, hogy föntről csak mosolyog az egészen.

Források:

Szabó Lőrinc jegyzete
The Web Site of Shakespeare’s Sonnets
Helen Vendler: The Art of Shakespeare’s Sonnets
Charles Wolff: The Sonnet Form
Stephen Booth: Shakespeare's Sonnets
G. Blakemore Evans: The Sonnets
Katherine Duncan-Jones: Shakespeare's Sonnets
John Kerrigan: The Sonnets and A Lover's Complaint
Nigel Davies: Critique of Sonnet 1
Nigel Davies: The Young Man in Shakespeare’s Sonnets
Katy Byrd and Nathan Harrod: Shakespeare’s Sonnets
Terry A. Gray: A Shakespeare Timeline Summary Chart