Vallás | Keresztény » Grüll Tibor - A bálványok nem istenek

Grüll Tibor A bálványok nem istenek A korai egyház a képtisztelet ellen Akik a kereszténység robbanásszeru elterjedését az elso században csupán szociális, gazdasági, politikai tényezokre vezetik vissza, nemigen tudnak mit kezdeni a korai egyház mai szóval "kultúraellenes" megnyilvánulásaival. Az Athénban sétáló Pál apostolnak "szelleme háborgott, látván, hogy a város telis-tele van bálványokkal" (Csel 17:16), majd miután a vénekbol és tekintélyes tudósokból álló Areioszpagosz-testület elé vitték, így nyilatkozott elottük: " Az Isten, aki a világot teremtette, és mindazt, ami benne van, lévén mennynek és földnek Ura, nem lakozik emberkéz alkotta templomokban, nem szorul emberi gondoskodásra sem, hiszen o ad mindenkinek életet, leheletet és mindent. () Miután tehát Istentol származunk, nem vélekedhetünk úgy, hogy az istenség akár muvészien formált aranyhoz, ezüsthöz vagy kohöz, akár emberi

elgondoláshoz hasonló." (Csel 17:24–25,29) Pál és Barnabás Lüsztrában csak nagy nehézségek árán tudta lebeszélni a város fopapját és a tömeget arról, hogy nekik áldozzanak, "hiábavalóságnak" nevezve kultuszaikat: "Emberek! Miért teszitek ezt? Mi is hozzátok hasonló, esendo halandók vagyunk, akik azt az örömhírt hirdetjük nektek, hogy ezekbol a hiábavaló dolgokból térjetek meg az élo Istenhez, aki az eget, a földet, a tengert alkotta, és mindazt, ami azokban van." (Csel 14:15) Az Apostolok cselekedetei szerint Efeszoszban történt az elso (önkéntes) könyvégetés is, amely ma minden bizonnyal "kultúrbotránynak" minosülne: "A hívok közül is sokan eljöttek, bevallották és nyilvánosságra hozták viselt dolgaikat. Sokan az ilyen illetéktelen tevékenységet folytatók közül összehordták könyveiket, és mindenki szeme láttára elégették; amikor pedig összeszámolták azok értékét,

ötvenezer ezüstpénzre becsülték." (Csel 19: 18–19) A városszerte nagy tekintélynek örvendo ezüstmuvescéh jogosan aggódott a 1 görög–római vallás egyik legfontosabb centrumának számító Efeszosz és istennoje, Artemisz pusztulásán. Az ido igazolta félelmüket: a 4. században a város foterén álló hatalmas Artemisz-szobor helyett egy legalább akkora kereszt hirdette az új államvallás gyozelmét (lásd keretes szövegünket). A feliratokról a pogány istenno nevét kivakarták, a szoborfejekre pedig kereszteket véstek. "Összehordták könyveiket, és mindenki szeme láttára elégették" - Pál apostol és az efeszoszi könyvégetok Lesueur festményén Bálványkultusz és bálványgazdaság A pogány templomok az istenszobrok "lakásaiul" szolgáltak A görög és római templomok nem arra a célra épültek, hogy – mint a zsidó zsinagógák vagy a korai keresztény gyuléstermek – a hívok imájának és

dicséretének színterei legyenek. A pogány templomok az istenszobrok "lakásaiul" szolgáltak, így nem kellett tekintettel lenni befogadóképességükre, hiszen emberek helyett csak a különféle kultikus tárgyaknak szorítottak bennük helyet. A templom központjában, egy fallal körülvett cellában állt a templom istenének szobra, rendszerint díszruhába öltöztetve és a hívek adományaiból gazdagon felékszerezve. A cella mögötti teremben, egyfajta sekrestyében orizték a szentély egyéb értékeit, megorzésre letett vagy adományba adott kincseket, amelyek 2 esetenként roppant értéket képviselhettek. Augustus saját önéletrajza szerint Róma öt legnagyobb szentélye részére együttesen 100 millió sestertius értéku ajándékot adott. (A sestertius Róma hivatalosan használt bronzpénze volt Értékéhez összehasonlításul: 1 modius (8,7 liter) búza ára ebben az idoben 3 sestertius volt; egy szabad születésu napszámos pedig évi

1200 sestertius fizetésbol már meg tudott élni). A kultikus áldozat bemutatása nem a szentélyen belül történt, hanem elotte, a szabad ég alatt álló oltáron; a cellába csupán a papi személyzet léphetett be, de a nok, a rabszolgák és az idegenek általában innen is ki voltak tiltva. A cellát és a kincstárat meghatározott idoszakonként, de az istenség ünnepén mindenképpen, megnyitották a nagyközönség elott: hadd csodálják meg a muvészi alkotásokat vagy a nevezetes régiségeket. A görög–római templom tehát múzeumként, mukincsraktárként is funkcionált Efeszoszi bálványdöntögeto felirata "Démoni Artemisz álnok bálványképe lerontva: Gyoztes igazságnak állítottuk e jelt. Démeasz Istent tiszteli így, ki eluzi a bálványt, és a keresztet, amely hirdeti gyozelmét!" (Egy márvány talapzaton talált felirat a IV. századból) 3 Bálványbiznisz modern módra - hazatéro turisták zsákmányukkal A templom és a

piactér az ókorban nem csak jelképesen épült egymás mellé: vallás és gazdaság érdeke nagyon is gyakorlatias módon fonódott össze. Az ókori pogány vallások szentélykörzetei (amelyekbe a templomépületek mellett szobrok, parkok, ligetek, különféle melléképületek is beletartoztak) számottevo gazdasági erot képviseltek. Az állam kincstárát elso helyen terhelték a vallási kultuszok, szertartások tetemes kiadásai, amennyiben azokat a szentélyek, papi testületek vagy magánszemélyek bevételeibol származó jövedelem nem tudta fedezni; valamint a középítkezések, amelyekbol a templomok, szobrok, oltárok építése és karbantartása is jelentos összegeket vont el. A pogány államvallás egyik jelentos (és biztos) jövedelemforrását tehát az állami támogatás jelentette, a különféle vallási alapítványok (papi testületek) és magánszemélyek adományai mellett. Az egyes szentélykörzetek ugyanakkor jókora bevételre tettek szert az

ünnepi áldozatokból, a kegytárgykészítésbol és a vallásos turizmusból is. Ha mindehhez azt is hozzátesszük, hogy ezek a jövedelmek többnyire adómentességet élveztek, máris elképzelhetjük, hogy a római államvallás bizonyos papi tisztségei az elokelok köreiben igencsak kelendoek voltak. 4 A "szentélyüzemek" komoly szerepet játszottak egy-egy város, s így közvetve az egész birodalom gazdasági életében. Eloszeretettel települtek templomok köré a pénzváltók, akik az itt megforduló idegenek különféle pénzérméit váltották át kívánság szerint más-más pénznemre. A templomok valójában bankokként is muködtek, ahol az állam és a magánembere a legértékesebb kincseiket orizték. A római államkincstár Saturnus szentélyében kapott helyet, ezért úgy is nevezték: aerarium Saturni, "Saturnus kincstára". Nemritkán az is elofordult, hogy a templomok kamatra kikölcsönözték kincseiket a városnak vagy az

államnak, így segítve ki oket a nehéz gazdasági helyzetbol. De az ipar számára is elonyt jelentett a szentélyek közelsége: körülöttük kiskereskedok hada sürgölodött, akik bódéikban az áldozatokhoz szükséges tárgyakat, edényeket árulták, vagy az áldozati állatok eladható részeivel kereskedtek. A borcserzo muhelyek például az áldozatok során megmaradt boröket tudták helyben feldolgozni. Ebbol a papságnak is komoly haszna volt, mivel a papok vagy az áldozati segédszemélyzet tagjai kapták meg az áldozati állatok fején, nyelvén és belso részein kívül a borét is, amit eladtak a muhelytulajdonosoknak. A "bálványtemplomnál történo vendégeskedés" (1Kor 8:10) sem jelentett mást, mint hogy valaki a templomok környékén található mészárszékben vagy lacikonyhában vásárolt húst, amelyrol mindenki tudta, hogy az a pogány áldozatokból való. A diaszpóra ellenáll A zsidók hite szerint megengedett volt a bálványokból

gúnyt uzni A politeista kultuszokra az elso jelentos csapást a diaszpórazsidóság birodalomszerte jelenlévo közösségei mérték. Egyes becslések szerint az Újszövetség korában Hispániától Mezopotámiáig, Afrikától a Fekete-tenger északi partjáig 5 minden nagyobb városban éltek zsidó csoportok, melyek összlétszámát 4-5 millióra teszik. (S W Baron történész véleménye szerint a Római Birodalom minden ötödik polgára zsidó származású volt, bár ebben azért lehet némi túlzás.) A zsidók viszonya a pogányok képtiszteletéhez, templomaihoz és ünnepeihez így közismertté vált, s alternatívát jelentett a sok ezernyi erotlen istenség üres kultuszaiba halálosan belefáradt nem zsidó embereknek. Többek között ezzel is magyarázható a zsidó térítés sikere az 1–3. században Az ószövetségi Törvény "Ne csinálj magadnak faragott képet!" (2Móz 20:4) tiltása alapján a rabbinikus judaizmus is szigorúan tiltotta a

képek, szobrok készítését, bármiféle ember- és istenalak ábrázolását. Fizikai megsemmisítésüket azonban csak Izrael földjén tette kötelezové A Talmud már megkülönböztette az imádás céljára készült bálványszobrokat az épületek, közterek díszéül felállított szobroktól, s ez utóbbiakat megengedhetonek tartotta. A zsidó ortodoxia annyira komolyan vette a bálványimádás tilalmát, hogy még az elégetésükbol származó "hasznot" is szabályozta: "tilos parazsuknak, szenüknek és hamujuknak használata, de meg van engedve lángjuk használata". A bálványtemplomnak még az árnyéka is tilalom alá esett: a nyári hoségben sem lehetett abban sétálni, avagy tartózkodni mintegy két méterre annak ajtaja elott, de a templom háta mögött (ahol senki sem látta) meg lehetett pihenni. Tilos volt továbbá olyan tárgyak eladása nem zsidók részére, amelyrol biztosan tudható, hogy azokat pogány kultuszokhoz fogják

felhasználni (tömjén, füstölok, gyertya stb.) Nem lehetett pénzt kölcsönözni bálványtemplomok építésére, és azok díszítésére. Természetszeruleg nem volt megengedett az ilyen épületek, tárgyak elotti meghajlás, kalaplevétel vagy egyéb tiszteletadási forma. "Ha séta közben tövis ment (egy zsidó hívo) lábába bálványképek elott, vagy pénzt ejtett le elottük, ne hajoljon le, hogy a tövist kiszedje, vagy a pénzt fölvegye, nehogy úgy tunjön, mintha a bálványok elott hajolna meg. Üljön le, vagy fordítsa a hátát a bálványok felé, és csak azután tegye azt." A zsidónak a pogány istentiszteleti helyek pusztulását kellett óhajtania, s megengedett volt a bálványokból gúnyt uzni, azokat gyalázó nevekkel illetni. 6 Mit tekintsünk bálványnak? "Valamikor régen nem volt bálvány. Mielott ennek a szörnyetegnek az alkotómesterei elszaporodtak volna, a templomok üres épületek voltak, mint ahogy egyes helyeken

még ma is megmaradt ennek a régi szokásnak a nyoma. Bálványimádást persze követtek el, de nem ezen a néven, hanem magát a cselekedetet tekintve. Hisz azt ma is el lehet követni, templomon kívül és bálvány nélkül is. De midon az ördög a szobrok, képek és mindenfajta képmások készítoit e világba hozta, az emberi nyomorúságnak e bárdolatlan cselekedete egyrészt nevet nyert a bálványokról, másrészt velük együtt elterjedt. Ettol kezdve már a bálványimádás forrása lett minden muvészet, ami bármilyen módon bálványt készített Hiszen teljesen mindegy, hogy kézmuves formázza, vésnök alakítja, vagy hímzo hímezi, mivel az anyag sem számít: mindegy, hogy gipszbol, festékkel, kobol, bronzból, ezüstbol vagy fonalból készül-e a bálvány. Mert ha bálvány nélkül is beszélhetünk bálványimádásról, létezo bálvány esetében kiváltképp nem számít hogy miféle, mibol készül, milyen formájú – nehogy valaki azt gondolja,

hogy csak azt kell bálványnak tartanunk, amit emberi képmás formájára örökítettek meg." (Tertullianus: A bálványimádásról 3.1-3 Képünkön a szerzo) 7 Támadás az efeszoszi Artemisz ellen A kereszténység és a bálványtisztelettel üzletelo pogányság elso feljegyzett összecsapása Pál apostol harmadik térítoútja során (i. sz 52–56) következett be A pogányok apostola több mint két évet töltött Efeszoszban, ebben a 250 ezer lakosú ión nagyvárosban, amelynek legfobb nevezetességét az az Artemisz-templom jelentette, melyet az ókorban a "hét világcsoda" egyikeként emlegettek. Templomában harmincegy különféle Artemisz-szobrot oriztek, köztük azt az állítólag égbol pottyant faszobrot is, amelynek orzésérol kapta a város a neókorosz (templomorzo) nevet. Az efeszosziak roppant büszkék voltak világhíru templomukra, mint azt egy i. sz 160 körül hozott városi rendelet is mutatja. Ebben Efeszoszt "Asia elso

és legnagyobb métropoliszának" titulálják, amelynek egyetlen kincse "városunk legfobb istennoje, Artemisz, aki nem csupán hazájában tiszteltetik, amelyet az o istensége által tett a legtiszteltebb várossá, hanem a helléneknél és a barbároknál is, úgyhogy sok helyütt ajánlottak fel neki szent körzeteket, templomokat, oltárokat és szobrokat, az o nyilvánvaló megjelenéseinek [epiphaneia] köszönhetoen" Efeszosz gazdaságának húzóágazatát is az Artemisz-templom, illetve a köréje szervezodo sokféle tevékenység jelentette. Az Apostolok cselekedeteiben olvashatjuk, hogy az ezüstmuvesek céhének vezetoje, egy bizonyos Démétriosz valóságos lincshangulatot keltett a városban és az egész tartományban sikeresen evangelizáló Pál apostol ellen: "Abban az idoben nem csekély zavargás támadt az Úr útja miatt. Mert egy ezüstmuves, név szerint Démétriosz, ezüstbol kis 8 Artemisz-templomokat készített, és ezáltal nem

csekély keresethez juttatta a mestereket. Ez az ember összegyujtötte a mestereket, valamint a hasonló foglalkozásúakat, és így szólt hozzájuk: »Férfiak, tudjátok, hogy ebbol a keresetbol származik a mi jólétünk. De látjátok és halljátok, hogy nemcsak Efeszoszban, hanem szinte egész Ázsiában nagy tömeget nyert meg és vezetett félre ez a Pál, aki azt mondja, hogy amiket emberkéz alkot, azok nem istenek. Nemcsak az a veszély fenyeget azonban, hogy ez a mesterség csodbe jut, hanem az is, hogy a nagy istennonek, Artemisznek a templomát is semmibe veszik, és így o, akit egész Ázsia és az egész földkerekség tisztel, el fogja veszíteni dicsoségét.«" (Csel 19:23–27) A fogalmazás meglepoen egybecseng a fentebb idézett felirat szövegével, ami nem is meglepo, hiszen a Lukács által lejegyzett történet minden mozzanatában megfelel a korabeli efeszoszi valóságnak – már amenynyire azt egyéb fennmaradt forrásokból rekonstruálni

tudjuk. Efeszoszban az ezüstkészítok (argürokopoi) céhe a város legtokeerosebb iparostársulata lehetett, amit az is tükröz, hogy az innen elokerült római kori feliratok egynegyede valamilyen formában említi oket. A Démétriosz által készített kegytárgyakból (az ezüstbol készített miniatur templommakettekbol) eddig még ugyan egy sem került elo, de százával ismerünk ólomból, fémbol, agyagból, kobol készített kis Artemisz-szobrokat; valamint egy márványból készült kis templommakettet is (Bécs, Kunsthistorisches Museum), melyeket a rómaiak kegyajándékként ajánlottak fel a templomokban, illetve szuvenírként orizgettek házi szentélyeikben. Tekintetbe véve, hogy Efeszosz valóban komoly idegenforgalmat bonyolíthatott le a római korban, ez a vallásos mutárgyipar nemcsak a céh, de az egész város számára is igen jelentos bevételi forrást jelenthetett. 9 Az efeszoszi színház romjai - ahol a törvény nyújtott védelmet a

bálványtisztelok haragja ellen Az efeszoszi Artemisz-templom helye - ko kövön nem maradt belole A bálványokban lévo démonok "[Démonok] rejtoznek el az [isteneknek] szentelt szobrokban és képmásokban, ezek ihletik sugallatokkal a jósok lelkét, mozgatják a levágott állatok zsigereit, kormányozzák a madarak röptét, uralkodnak a sorsokon, jóslatokon mesterkednek, a hazugságot mindig igazsággal keverik, hiszen tévednek és tévesztenek. Megzavarják az életet, nyugtalanná teszik az álmokat, sot a testekbe is titkon belopakodó szellemek még az értelmet is megfélemlítik, a test tagjait kínozzák, az egészséget megtörik, a betegeket zaklatják, tiszteletükre kényszerítenek, hogy gyógyításnak tunjék, amikor a gúzsbakötöttet elengedik, miután az oltárok illatával és a barmok máglyáival jóllaktak." (Pseudo-Cyprianus: A bálványok nem istenek 5.1) 10 Történetünk azonban folytatódik. Démétriosz, az ezüstmuvesek

szószólója, valamint "a hasonló dolgokkal foglalkozó kézmuvesek" (Csel 19:25) – akiknek megélhetését közvetve szintén a templom biztosította – a 25 ezer fo befogadására épült színházba hurcolták Pál munkatársait, Gaiust és Arisztarkhoszt. A színházban jó két órán keresztül zurzavar uralkodott, az összecsodült tömeg lármájából csak az ütemes "Nagy az efeszoszi Artemisz!" kiáltások hallatszottak ki. Végül a város jegyzoje (grammateusz) csendesítette le a sokaságot: "»Efeszoszi férfiak, van-e olyan ember, aki ne tudná, hogy Efeszosz városa a nagy istenno, Artemisz templomának, és az o égbol leszállt képének az orizoje [ neókorosz]? Mivel tehát ezt senki nem vitathatja, nyugodjatok meg, és ne kövessetek el semmiféle meggondolatlanságot. Mert idehoztátok ezeket az embereket, akik nem templomrablók, és nem is káromolják a mi istennonket. Ha tehát Démétriosznak és a hozzá tartozó mestereknek

panaszuk van valaki ellen, vannak törvénykezési napok, és vannak helytartók, pereljenek ott egymással. Ha pedig ezenkívül van valami kívánságotok, a törvényes népgyulésen azt is el lehet intézni. Mert így is az a veszély fenyeget minket, hogy lázadással vádolnak a mai nap miatt; nincs ugyanis semmiféle ok, amelylyel meg tudnánk magyarázni ezt a csodületet.« Ezeket mondva feloszlatta a gyulést" (Csel 19:35– 40) A népgyulés (ekklészia) számára valóban nem a megszokott hely volt a színház, s így azt a városi jegyzo teljes joggal törvénytelennek minosítve feloszlatta. Akkor hát miért éppen a színházba hurcolták Pál munkatársait az efeszosziak? A választ az itt talált számos felirat adja meg, melyekbol kiderül, hogy a színház az események idején valóságos "másodtemplomként" funkcionált Efeszoszban. Artemisz hívei itt állították fel legnagyobb számban fogadalmi szobraikat, melyek közül nem egy aranyból és

ezüstbol készült – az efeszoszi mesterek nagy örömére. A színház tehát 11 az Artemisz-templom "szent körzetéhez" tartozott, ahol joggal várhatták (volna) a pogány városlakók istennojük epifániáját helyette azonban a törvény ellenállásába ütköztek. A templomok kiürülnek A jómódú észak-itáliai családból származó ifjabb Plinius tíz kötetre rúgó levélgyujteményével kapott helyet a római irodalom nagyságai között. A kor legnagyobb hírességeivel barátkozott, s karrierjét a császárok is egyengették Törvénytisztelo és lojális magatartásának köszönhetoen Traianus elobb consullá, majd a Fekete-tenger déli partvidékén fekvo Bithünia tartomány helytartójává nevezte ki i. sz 111/112-ben Plinius itteni tevékenységérol is részletesen beszámol leveleiben. Többek között felemlíti a császárnak a keresztények ügyét, akikre ugyan semmi bunt nem tudott rábizonyítani, ennek ellenére feloszlatta

gyülekezetüket. A helytartó intézkedésében gazdasági megfontolások is közrejátszottak: "Nemcsak a városokban, hanem a falvakban és a tanyákon is elharapódzott ennek a babonaságnak a ragálya; ezt azonban véleményem szerint meg lehet állítani, és meg lehet szüntetni. Annyi máris bizonyos, hogy a hovatovább elnéptelenedo templomokat megint egyre többen látogatják, és a szent ünnepeket hosszú szünet után újból megülik, és mindenfelé megint kelendok az áldozati állatok, amelyekre eddig csak igen ritkán akadt vevo. Ebbol is könnyu arra következtetni, hogy még rengeteg embert lehet a helyes útra téríteni, ha módot adunk nekik a megbánásra." Vagyis a keresztények létszámának növekedése – a valódi megtérések következtében – azt eredményezte, hogy szinte kiürültek a pogány templomok, és nem látogatták az ünnepeket, ennek következtében viszont jócskán megcsappant az áldozati állatok iránti kereslet, vagyis

veszélyben forgott a bálványbiznisz. A kereszténység azonban megállíthatatlanul tovább növekedett a birodalomban, ami – a Plinius által lejegyzett eset analógiájára – nemcsak a templomoknak és azok papságának, de akár az egész államháztartásnak is komoly csapást 12 jelenthetett. A 3 század elején muködo karthághói püspök, Tertullianus – sok kortárs egyházfival ellentétben (errol lásd keretes szövegeinket) – igen komolyan vette a Biblia bálványimádást tiltó parancsait. Hogy mit jelentett ez a gyakorlati életben? A püspök szerint egy keresztény nem gyakorolhatott olyan foglalkozást, amely bármilyen módon öszszefügg a bálványimádással: például egy építész nem építhetett templomot, oltárt; egy szobrász nem faraghatott kultuszszobrot, de még szoborfülkét sem, nem sajtolhatott aranylemezt, és nem készíthetett jelvényeket. Keresztény nem lehetett irodalomtanár, mert a költoi muvek tele vannak a pogány istenek

magasztalásával; nem lehetett tömjénkereskedo, mivel ezt az illatszert füstölögtették a pogány oltárokon; de még katona sem, minthogy kötelezo volt az eskütétel és a császárok számára történo áldozás. Abban az esetben, ha egy ilyen mesterséget gyakorló személy megtért, abba kellett hagynia korábbi munkáját. Tertullianus szigorúan lépett fel az öltözködés, az ételek és a szórakozások kérdésében is. A rómaiknál ugyanis voltak olyan ruhadarabok, amelyek közvetlenül a bálványkultusszal függtek össze, például a pogány papok által viselt tunica, amely mindmáig a katolikus papok viseletének hivatalos elnevezése. Karthágó püspöke azonban még megtiltotta híveinek, hogy ezt a ruhafajtát hordják; viszont a hétköznapi férfiöltözetnek számító toga viselését, valamint bizonyos alapveto szertartások megtartását (pl. menyegzo, névadás, gyuruviselés) nem ellenezte. Tertullianus véleménye ugyan néhány dologban valóban

szélsoségesnek mondható, de kétségkívül közel áll az újszövetségi apostoli egyházban elfogadott mintához. A 3 század elso felében még nagyon sok keresztény gyülekezet és egyházi tisztségviselo gondolkodott hasonló módon a bálványimádásról (lásd keretes szövegeinket), amelynek következménye a római "vallási ipar" látványos hanyatlása lett. A templomokra lakat került, a papok más foglalkozás után néztek. 13 A bálványokat emberek alkották "Minden egyes isten készítojét meg tudjuk nevezni. Daidalosz tanítványa, Endoiosz készítette az efeszoszi Artemisz szobrát, Athéné régi, olajfából faragott szobrát és az ülo Athénéét. A püthói Apollón szobra Theodórosz és Teleklész munkája. Tektaiosz és Angelión muve a déloszi Apollón és Artemisz A szamoszi és argoszi Héra pedig Szmillisz kezének alkotása. Egyszóval: egyik sem kerülheti el, hogy emberi kéz munkájával ne azonosítsák Ha ugyanis

istenek, miért nincsenek kezdettol fogva? Miért késobbiek alkotóiknál? Létrejöttükhöz miért van szükség emberi muvészetre? Mindezek föld, ko, anyag, és gondos muvészet." (Athénagorász: Kérvény a keresztények ügyében 17.4–5) A tiltástól a befogadásig A kereszténység a legkorábbi idoktol fogva óvta híveit a pogány bálványimádástól A kereszténység a legkorábbi idoktol fogva óvta híveit a pogány bálványimádástól. A 2 század közepén élt filozófus bírálójuk, Kelszosz, így értekezett errol Igaz szó címu muvében: "A keresztények a szobrokat teljességgel 14 elutasítják Azt is tartják, hogy ezek a szobrok bizonyos lények tiszteletére készültek, akár hasonlítanak hozzájuk, akár nem; de azt tartják, hogy ezek nem istenek, hanem démonok, és aki Istent tiszteli, az nem szolgálhat a démonoknak." Az eredeti kereszténységnek az oltárok, képek, szobrok, templomok építésével kapcsolatos

elutasító magatartása abban a kinyilatkoztatott igazságban gyökerezik, hogy a bálványimádás a démonok tiszteletével függ össze, annak egész rendszerét a démonok (láthatatlan, test nélküli, de valóságos személyiséggel bíró, gonosz és/vagy tisztátalan szellemi lények) energizálják és tartják muködésben. Pál apostol ezekkel a szavakkal óvja a korinthoszi gyülekezetet a bálványimádás "szellemi fertozésétol": "Amit a pogányok áldoznak, démonoknak áldozzák, és nem Istennek, nem akarom pedig, hogy ti a démonokkal legyetek közösségben." (1Kor 10:20) Kezdetben a manapság "keresztény muvészet" címszó alatt tárgyalt kultusztárgyak létrehozása is tilosnak minosült. A már említett 3. századi egyházatya, Tertullianus egy eddig magyarra – talán nem véletlenül – le nem fordított muvében megrója a római pápát, amiért az egy rendelettel fenntartotta magának a jogot, hogy megbocsássa a

keresztények egyházon belül elkövetett paráznaságait. Tertullianus szerint a bunöket csakis az Úr bocsáthatja meg, de az egyházon belüli paráznaság azonnali kirekesztést von maga után. Egy elejtett mondatában a következo hasonlattal él: "Lehet, hogy a példabeszédekbol fogsz kiindulni, mikor az elveszett bárányt az Úr megkereste és a vállán vitte vissza. Álljanak itt a ti serlegeitek rajzai, ha akár ezeken is világosan látszik ennek az állatnak értelmezése: hogy vajon egy keresztény vagy egy pogány bunös helyreállítását ábrázolja-e?" (Az erkölcsi tisztaságról 7.1–2) Az idézett mondatban szereplo "ti" arról árulkodik, hogy az egyházmuvészet e kezdeményei (például a bárányt nyakában vivo "jó pásztor"-ábrázolások) a katolikusoknál jöttek divatba, akiket a karthágói egyházatya a Szent Szellemet elutasító pszichikusoknak (lelkiek) nevezett. Hová vezetett mindez? A római egyház

katakombakorszakában pogány elemekkel gazdagon átszott, kultikus jellegu "muvészet" bontakozott ki, amely a liturgiában is helyet kapott. A 4 században 15 már csodás eredetu ("égbol potytyant", "nem emberi kézzel csinált") ereklyékrol kezdtek regélni a különféle pszichikus gyülekezetekben. Az apokrif evangéliumok pedig igyekeztek teológiai alapozást adni e történeteknek: szerintük például Lukács evangélista volt az elso ikonfesto; vagy a hamar keresztény hitre tért Abgar edesszai király birtokolta Jézus hiteles képmását, amely valamennyi Krisztus-ikon prototípusa lett. Katakombák a II. Századból Pogány istennevek kimondása "A pogányok isteneinek nevét a törvény tiltja kimondani, ami persze nem azt jelenti, hogy ki sem ejthetjük nevüket, ha beszédünk úgy hozza. Mert gyakran kell effélét mondanunk: »megtalálod ot Aesculapius templomában«, vagy »Isis utcájában lakom«, vagy »Juppiter papja

lett« és sok más effélét, mivel az ilyesfajta nevek az emberek elott elfogadottak. Mint ahogy Saturnust sem tisztelem, ha saját nevén ekként nevezem ot – éppúgy, ahogy nem tisztelem Marcust, ha Marcusnak nevezem. De az Írás azt mondja: »idegen istenek nevét ne emlegessétek, ne hallassék ez a te szádból«. Ezzel azt parancsolja, hogy ne hívjuk oket isteneknek Mert a törvény elso részében is azt mondja: »az 16 Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd« – vagyis úgy, mint egy bálványét. Bálványimádásba esik tehát az, aki egy bálványt isten néven tisztel. Ha pedig isteneknek kell oket szólítani, közbe kell vetni valamit, amibol kitunik, hogy nem én mondom oket isteneknek. Mert az Írás is isteneknek nevezi oket, de hozzáteszi, hogy az »o isteneik«, vagy »a pogányok istenei«; ahogyan Dávid, mikor istenekrol beszél, így szól: »a pogányok istenei azonban démonok«." (Tertullianus: A bálványimádásról 18.2–4)

Ezzel a folyamattal párhuzamosan a szenteltvíz alá tartott császárok elobb 346-ban rendeletileg betiltották a pogány istenek imádását, tíz év múlva pedig bezáratták templomaikat. 395-ben az egész Római Birodalom lakosságát kötelezték a kereszténység felvételére; 408-ban valamennyi pogány kultuszszobrot és oltárt el kellett pusztítani, a templomokat pedig át kellett engedni állami használatra. Justinianus törvénykönyve még 451-ben is megújította a parancsot: "Egyet sem szabad megnyitni tisztelet és imádás céljából azokból a templomokból, amelyeket régebben bezártak. Távol legyen korunktól, hogy visszaadjuk az osi tiszteletet a szégyenletes és förtelmes bálványoknak; hogy koszorúkkal borítsuk a szentségtelen templomok kapuit; hogy tüzeket gyújtsunk szentségtelen oltáraikon; hogy tömjént égessünk rajtuk; hogy áldozati állatokat vágjunk; hogy bort öntsünk ki áldozati edényekbol, és azt higgyük, hogy Istent

tiszteljük azzal, ami puszta bálványimádás." Ha az imádást meg is tagadták a magukat kereszténynek nevezo császárok a pogány 17 bálványoktól, mint "mualkotásokat" továbbra is tisztelet övezte oket. A VI század elején Róma látogatói még mindig megcsodálhatták a görög szobrászok alkotásait. Cassiodorus, Theodorik császár tanácsadója írta: "Ha valaki felmegy a Capitoliumra, olyan muvet lát, amely az emberi lángelmét is felülmúlja." A klerikus értelmiség elfogadta a római kultúrát, sot egyesek valósággal rajongtak érte: Jeromos még némi lelkiismeret-furdalással, Ágoston és Ambrus azonban már nyíltan. A despiritualizálódott, dogmatikailag megmerevült katolicizmus számára a pogány istenek szobrai puszta díszekké váltak. Honorius és Arcadius egy 399-ben kiadott rendelete értelmében: "Amiként megtiltottuk a [pogány] áldozatokat, akként az az akaratunk, hogy a nyilvános épületek

díszítményeit meg kell orizni." 608-ban Phokas császár IV. Bonifác pápának adja át a római Pantheont, amelyet a következo évben templommá szentelnek Az alexandriai Kürillosz pátriárka Ízisz templomába helyeztette el két egyiptomi szent ereklyéjét, ezzel kész is volt az átalakítás. Athénban a Parthenon csak úgy maradhatott fenn, hogy Szuz Máriának szentelt templom lett belole. A pogány görög kultúra ezúttal a "rómaivá" degradálódott kereszténység felett aratott idoleges gyozelmet. Horatius híres mondása ismét aktuálissá vált: "Durva legyozojén gyozött a levert Görögország" Szent Jeromos, a latin Biblia fordítója 18