Politika, Politológia | Tanulmányok, esszék » Friedl Dóra - A diktatúra térhódítása és hatása a társadalom más alrendszereire, 1947 és 1953 között Magyarországon

http://www.doksihu BUDAPESTI GAZDASÁGI FŐISKOLA KÜLKERESKEDELMI FŐISKOLAI KAR NEMZETKÖZI KOMMUNIKÁCIÓ SZAK Nappali tagozat Szakdiplomácia szakirány A diktatúra térhódítása és hatása a társadalom más alrendszereire, 1947 és 1953 között Magyarországon Készítette: Friedl Dóra Budapest, 2005 http://www.doksihu Tartalomjegyzék Tartalomjegyzék . 3 Bevezetés . 5 1. Társadalmi-politikai berendezkedés 7 1.1 Pártok, parlament 7 1.2 Választások 13 1.21 Az 1945-ös választás 13 1.22 Az 1947-es választás 15 1.23 Az 1949-es választás 17 1.3 A népköztársaság kormányzati rendszere 18 1.4 A népi bizottságoktól a tanácsrendszerig 20 1.41 Népi bizottságok 21 1.42 Tanácsrendszer 24 1.5 Civil társadalom 25 1.6 Szakszervezetek 28 1.7 Egyház elleni támadások 31 2. Gazdasági élet 36 2.1 Magántulajdon felszámolása 36 2.2 A kötött gazdálkodástól a tervutasításos rendszerig 40 2.21 Kötött gazdálkodás 41 2.22

Tervgazdálkodás 43 2.221 2.222 2.223 2.224 2.225 Hároméves terv . 43 Ötéves terv . 46 A terv végrehajtásának módszerei . 49 A tervgazdálkodás intézményrendszere. 52 A tervgazdálkodásból fakadó problémák . 54 2.3 Mezőgazdaság 56 2.31 Földreform 56 2.32 A Szövetkezetesítés folyamata 57 2.321 Kényszerítő eszközök 58 2.322 A szövetkezetesítés problémái 62 3 http://www.doksihu 3. Művelődéspolitika 65 3.1 A hivatalos művelődéspolitika feladatai 65 3.2 Oktatás 67 3.3 Művészet 72 3.31 Irodalom 73 3.32 Zene 75 3.33 Képzőművészet 76 3.34 Film és színház 78 3.35 Építészet 79 3.4 Tudomány 81 3.5 Sport 83 3.6 Sajtó és propaganda 84 3.7 Szimbólumok 87 4. Terror 92 4.1 Politikai rendőrség, avagy a párt ökle 92 4.2 Koncepciós perek 95 4.21 Szovjetellenes perek 97 4.22 Rajk-per 99 4.23 Szociáldemokraták, tábornokok, kommunisták pere 99 4.3 Kitelepítések 100 4.4 Munkaszolgálat 104 Felhasznált irodalom

. 108 4 http://www.doksihu Bevezetés Témaválasztásom itt a Külkereskedelmi Főiskolán meglehetősen különösnek számít, ezért mindenképpen magyarázatra szorul. A választás elsődleges oka személyes érintettségem, amennyiben annak nevezhető, hogy a Rákosi diktatúra közvetlen negatív hatásai felmenőimet (itt elsősorban nagyapámra gondolok) sem kerülték el. Családi emlékek közt kutatva bukkantam rá a kor abszurditását alátámasztó iratokra, dokumentumokra, s ezek indítottak arra, hogy részletes elemzés alá vegyem Magyarország történetének 1947 és 1953 közötti szakaszát (ebben megerősített az egyik főiskolán oktatott tantárgy is). Ennek az időszaknak a jellemvonásait sokan, sokféle módon feltárták már (bár fehér foltok még mindig akadnak), dolgozatomnál jóval mélyrehatóbban. Nem volt célom, hogy ezekkel versenybe szálljak – hiszen tapasztalataim, ismereteim még messze nem elegendőek hozzá -, ugyanakkor

nagymértékben támaszkodtam rájuk. Szakdolgozatommal egyfajta korrajzot szándékoztam készíteni, hogy betekintést nyújtsak a Rákosi-korszak kialakulásába, működésébe, mindennapjaiba, többoldalú megközelítéssel. Úgy vélem – s ez a másik oka a témaválasztásnak -, hogy mindenkinek fontos lenne ismernie hazája közelmúltját, mert az sokat segítene a jelenben való eligazodásban, a világhoz való egyéni viszony pontos kialakításában, a körülöttünk zajló események értelmezésében. Mondom ezt azért, mert akár tetszik, akár nem, az elmúlt 40-50 évnek ma is érezzük a hatását, szerepe van az életünkben, még ha ezt kevéssé (és kevesen) érzékeljük is. A múltból fakadó problémák, legyenek azok gazdaságiak vagy társadalmiak, úgy orvosolhatók, ha ismerjük azok előtörténetét is. A kor megismeréséhez többféle módszert is alkalmaztam. Tanulmányoztam az eredeti dokumentumokat, ezek igazán jól megjelenítik a

vizsgált időszak sajátságait. Felhasználtam a saját, ehhez kapcsolódó főiskolai jegyzeteimet is. Sokat segítettek az eligazodásban a rendszerváltoztatást megelőző, illetve az azt követő évek tényfeltáró művei. Az 1984-től (és még inkább az 1987-től) megjelent publikációk már egyre jobban lerántották a leplet a Rákosi diktatúráról, erre az egyre puhábbá váló, hanyatlásnak indult Kádár-rendszer adott lehetőséget. A sajtó mind inkább őszintévé válhatott, megjelenhettek korábban hallgatásra ítélt írók, tudósok, kutatók állásfoglalásai. Mindez dominó-effektust váltott ki, egyre-másra kerültek elő a korszakot megélt „egyszerű” emberek, akik viszontagságos, visszásságokkal teli 5 http://www.doksihu mindennapjaikról számoltak be. Bennem ezek a művek keltették a legnagyobb hatást, mindenekelőtt megdöbbenést. Emiatt erősen törekedtem arra, hogy megjelenjenek a dolgozatomban, s ezek által is

érzékeltessem a kor hangulatát. A Rákosi nevével fémjelzett korszak életkörülményei ma már elképzelhetetlenek, nemcsak azért mert a legtöbb ember nem mondhatja el magáról, hogy átélte, hanem mert olyannyira átalakultak a politikai viszonyok. Különösen a fiatalok számára megfoghatatlan a diktatúra jelentése, mivel ők (mi) már demokráciába születtek bele gyakorlatilag, hiszen az a néhány esztendő, amit még a szocialista rendszerben töltöttek, nem valószínű, hogy nagy befolyással lett volna rájuk. Dolgozatomban a totális diktatúra, mint elméleti kérdés jelenik meg konkrét példán, Magyarország példáján keresztül. A totalitárius rendszerek legfőbb célja a társadalom teljes átalakítása, a politikai, gazdasági és kulturális élet pluralizmusának felszámolása útján. A hatalmon lévők által képviselt ideológia uralja a mindennapokat, beszivárog oda, és átitatja a legapróbb részletekig, politikai kérdéssé válik a

munkahelyről való késéstől a festők által megjeleníthető témákig minden. Mindennek megvalósulásához pedig elkerülhetetlen a terror. Magyarország 1947 és 1953 közötti története jól illusztrálja azt, hogy miként fordulhat át demokrácia diktatúrába, s a létrejövő totális uralom hogyan teljesedik ki. Dolgozatom négy fejezetével ezt szándékozom bemutatni 6 http://www.doksihu 1. Társadalmi-politikai berendezkedés Egy társadalmi/politikai berendezkedés kezdetének és végpontjának pontos meghatározása mindig is nehéz volt, hiszen természetéből fakadóan sok-sok összetevője van, így szükségképpen nem következhet be mindegyik (politika, gazdaság, társadalom, közigazgatás) esetében azonos pillanatban a változás, ráadásul ez nem is annyira pillanat kérdése, hanem sokkal inkább folyamatba illeszthető esemény. Abban egyetértés van, hogy a II. világháború befejeződésétől kezdődően Magyarországon demokrácia

kezdett kibontakozni, annak számos, jól kirajzolódó elemével. Az akkori politikusok, gondolkodók hittek abban, hogy jó úton járnak, s az országot ért óriási szenvedések ellenére kialakítható és fenntartható lesz a parlamentáris demokrácia. Azzal azonban nem számoltak, hogy a Szovjetuniónak, s az őt kiszolgáló Magyar Kommunista Pártnak a törekvései egészen más jellegűek. Ráadásul ehhez hozzájárult az antifasiszta szövetség felbomlása, s a szövetségesek szembefordulása is, vagyis nemzetközi politika porondján történtek is jelentős befolyással bírtak. Az MKP „hosszú távú” elképzelései között a szovjet mintájú, monolit politikai rendszer létrehozása szerepelt, ami megfelelt a Szovjetunió biztonsági érdekeinek. A kommunista párt lépései számomra azt igazolják, hogy mindvégig céltudatosan haladt a proletárdiktatúra kialakítása felé. Itt érkezünk el ahhoz a kérdéshez, hogy melyik eseményt, illetve melyik évet

tekintsük a diktatúra kiteljesedésének. Vitatott ennek a meghatározása, annyi azonban bizonyos, hogy a diktatúra ismérveinek tényleges megvalósulása az 1947-es és az 1948-as esztendőkben sorra megtörtént, ezek azonban egymástól nem elválasztható folyamatok. Betetőzésüket, az eredményeket szentesítő 1949-es alkotmány jelentette. A korábbiakban említést nyert már, hogy a fordulatnak számos eleme van, az elkövetkezendőkben ezek bemutatására kerül sor, azonban ahhoz, hogy a folyamat jól látható/érthető legyen, szükséges az előzmények felvázolása is. 1.1 Pártok, parlament A parlamentáris demokrácia legfőbb ismérve a népképviseletet biztosító parlament, s az abban helyet foglaló reprezentánsok, azaz a nép által támogatott pártok képviselői. Még zajlottak a II. világháború hadi eseményei, amikor az ennek létrehozására való törekvés nyomán Magyarországon megalakult a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front 1944. 7

http://www.doksihu december 2-án Szegeden, a Magyar Kommunista Párt, a Független Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Párt, a Nemzeti Parasztpárt, a Polgári Demokrata Párt és a szakszervezetek részvételével, s a szövetséges nagyhatalmak jóváhagyásával. A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front által delegált képviselők részvételével 1944. december 21én összeült az Ideiglenes Nemzetgyűlés, mely ugyan nem mondható hagyományos parlamentnek (megválasztását és működését tekintve), ráadásul lehetőségeit a Szövetséges Ellenőrző Bizottság korlátozta, mégis megteremtette annak az alapjait, hogy Magyarországon demokratikus berendezkedés jöhessen létre. 1945. novemberében az újonnan megalkotott választójog alapján került sor a nemzetgyűlési választásokra (lásd később), ahol a szavazatok abszolút többségét, 57%át a Független Kisgazdapárt szerezte meg, a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt 17%-ot kapott, a

Nemzeti Parasztpárt pedig 7%-ot. A Kisgazdapárt parlamenti többsége ellenére, szovjet nyomásra a pártok a koalíciós kormányzás mellett döntöttek. Ettől kezdődően a parlament a koalíciós pártharcoktól volt hangos, hiszen nagyon eltérő nézetű tömörülések kerültek egymással „kényszerű” koalícióba. A kommunista párt, hogy érvényesítse akaratát, gyakorta folyamodott ahhoz, hogy pártközi tárgyalásokat eszközölve kerülje meg a parlamentet, mivel egyegy ilyen tárgyaláson könnyebben tudta meggyőzni a kisgazda vezetést, mint azt a parlamentben tehette volna.  A kommunista párt megkezdte tevékenységét a hatalom átvételére, ennek első és legfontosabb lépése volt, hogy megszerezze a fontosabb tárcák irányítását. Ezek közül kiemelkedő szerepe a Belügyminisztériumnak volt, ami később hathatósan közreműködött a háborús bűnösök és a reakciósok felelősségre vonása címén az ellenfelek

eltávolításában, majd a választási csalások végrehajtásában, és a politikai ellenfelek lejáratásában is.  A Magyar Kommunista Párt már 1946. elején megtette lépéseit, hogy ellenfeleit kiszorítsa a hatalomból. A legnagyobb riválisnak a Független Kisgazdapárt számított, mivel maga mögött tudhatta a lakosság nagytöbbségének támogatását. A FKGP szétverésére alkalmazott módszer az úgynevezett „szalámi taktika” (Pfeiffer Zoltán képviselőtől származik az elnevezés) volt, ez az ellenfél szeletenkénti megsemmisítését jelentette. A gyakorlatban ez úgy valósult meg, hogy a MKP először összefogott a Nemzeti Parasztpárttal és a Szociáldemokrata Párttal, s 1946. márciusában létrehozták a 8 http://www.doksihu Baloldali Blokkot, hogy egységfrontba tömörüljön a baloldal, az együttműködés fokozásának érdekében. Farkas Mihály így fogalmazta meg a Baloldali Blokk célját: „Ha ügyesen fogunk dolgozni, ezen a

mozgalmon keresztül robbantani lehet a kisgazdapárt jobb szárnyát”. (Standeisky Éva - Kozák Gyula - Pataki Gábor - Rainer M. János, 1998): p115 Ezt követően a Kommunista Párt kijátszotta egymás ellen a Kisgazda Párt jobb és baloldalát, illetve a centrumban elhelyezkedő tagokat. Ezáltal egyre több képviselőt sikerült kizáratni a pártból (többek között Sulyok Dezsőt). Majd offenzívába kezdett a reakció erősödése ellen, amit elsősorban a Kisgazda Pártnak címzett, tömegmozgalmak szervezése útján.  Már csupán arra volt szükség, hogy a Magyar Kommunista Párt a Kisgazda Párt vezetőitől is megszabaduljon, s ezzel lefejezze a pártot, és végképp megsemmisítse. Ennek eszköze volt az a koncepciós perre épülő akció, amit „köztársaság ellenes összeesküvés” vádjával indítottak 1946. végén, a középső, majd legfelsőbb kisgazda vezetés ellen. Erre többek között azért is volt szükség, mert közelgett a

békeszerződés aláírásának időpontja, ami pedig a szovjet csapatok kivonulását is jelentette volna (1947. szeptember 15), tehát a Kommunista Pártnak eddigre a baloldal számára kedvezőbb erőviszonyokat kellett teremtenie. Ezt hirdette meg az MKP III kongresszusának kiáltványa 1946. októberében: „Ki a nép ellenségeivel a koalícióból!” (Csicsery-Rónay István – Csernyey Géza, 1996.): p20 Majd a Szabad Nép 1947 január 1-én megjelenő cikkében Rákosi így fogalmaz: „A reakció legveszedelmesebb része az, amely elsősorban a Kisgazdapártba befurakodva, a kormányzáson, a koalíción belül folytatja harcát a reakció ellen.” (Csicsery-Rónay István – Cserenyey Géza, 1998.): p22 Összesen 260 főt vettek őrizetbe, közülük többen jelentős pozíciót töltöttek be a Kisgazda Pártban, így Jackó Pál, Hám Tibor, Saláta Kálmán, Szent-Iványi Domokos, Donáth György. Rákosi Mátyás KV ülésen elhangzott véleménye jól

érzékelteti a Kommunista Párt perrel kapcsolatos törekvéseit: „Rajta leszünk, hogy hatása maximális legyen, és hogy a kommunista párt és a magyar demokrácia a lehető legnagyobb tanulságot vonja le belőle, és hogy a reakciónak a lehető legnagyobb vereséget okozza.” (Standeisky Éva - Kozák Gyula - Pataki Gábor - Rainer M János, 1998.): p124 Innen már csak egy lépés volt hátra, kompromittálni Kovács Béla kisgazda főtitkárt és Nagy Ferenc miniszterelnököt. Kovács Béla eltávolításához azonban nem voltak elegendőek a törvényes keretek, mivel védte a mentelmi jog, s őt már a parlament nem adta ki, mint ahogy az a fentebb említett kisgazda képviselők 9 http://www.doksihu esetében történt (igaz nem elhanyagolható, hogy ez némi ráhatás következtében valósult meg). Ezért a szovjet csapatok hurcolták el, 1947 február 25-én (ma ez a nap a kommunizmus áldozatainak gyásznapja). Kovács Béla természetesen „bevallotta”,

hogy Nagy Ferenc is részese az összeesküvésnek, aki svájci szabadságát töltötte ekkor. Nagy Ferenc elküldte lemondó nyilatkozatát, s nem tért vissza Magyarországra. Néhány nap múlva Varga Béla, az országgyűlés elnöke, egyben a Kisgazda Párt oszlopos tagja is nyugatra menekült. Az akció sikerrel zárult, a Kisgazda Párt alapjaiban rengett meg  A Kisgazda Párt szétzúzása után a Magyar Kommunista Párt a többi, még veszélyt jelentő párt felé fordult, s megkezdte felmorzsolásukat. Ez a folyamat az 1947-es országgyűlési választásokkal (lásd később) kezdődően felgyorsult. Igényeiknek megfelelően módosították a választójogi törvényt, valamint arra törekedtek, hogy minél több párt induljon a választásokon, azzal a céllal, hogy a még meglévő kisgazda és az ennél jelentősebb szociáldemokrata bázist szétforgácsolják. A választási szövetség négy pártja (MKP, SZDP, FKGP, NPP) megszerezte a szavazatok többségét,

de rajtuk kívül bekerült a parlamentbe több ellenzéki párt is. Így a Demokrata Néppárt (DNP), a Magyar Függetlenségi Párt Pfeiffer Zoltán vezetésével (MFP), a Független Magyar Demokrata Párt Balogh páter irányításával (FDMP), a Keresztény Női Tábor Schlachta Margittal az élen (KNT), a Magyar Radikális Párt (MRP) és a Polgári Demokrata Párt (PDP). Az utóbbi két párt majd egyesül, de súlyuk úgy is csekély marad; a FDMP-t és a KNT-t felszámolják, Schlachta Margit külföldre menekül. A Szabad Nép 1949 február 6-ai száma így kommentálja az DNP feloszlását: „De az, hogy a Demokrata Néppárt, a fasizmus legális búvóhelye nem szervezheti tovább az osztályellenség erőit, maga az a tény, hogy ez a párt többé nem létezik, újabb lépés afelé, hogy valóban következetes népi köztársasággá váljunk, hogy az erők még nagyobb részét fordíthassuk a munkára, a szocializmus építésére.” (Balogh Sándor, 1986): p57 A DNP

két tűz közé kerül, az államosítások ügyében, s emiatt ugyancsak „kiiktatódik” a politikai színtérről, az NPPre szintén az elsorvasztás várt. A pártok felszámolásának egyik eszköze az volt, hogy a kommunista párt emberei beépültek a többi pártba, s ezáltal bomlasztották, ők voltak az úgynevezett kripto-kommunisták. A második legjelentősebb ellenzéki pártot, a Magyar Függetlenségi Pártot 1947. novemberére sikerült megszüntetni, azzal a trükkel, hogy a választókerületi ajánlásait hamisnak minősítve érvénytelenítették, s ennél fogva megfosztották az MFP-t parlamenti mandátumaitól, Rajk László belügyminiszter pedig feloszlatta a pártot. A párt vezetője, Pfeiffer Zoltán a bebörtönzéstől tartva emigrált 10 http://www.doksihu  A legnagyobb falatot ezek után a Szociáldemokrata Párt jelentette. Az MKP már régóta nyomás alatt tartotta a pártot, aminek következtében a párton belül komoly csatározások

folytak afelől, hogy integrálódjon-e vagy sem. Az egyesülési szándékot Marosán György és Szakasits Árpád képviselte, míg a párt függetlensége mellett elsősorban Kéthly Anna és Szélig Imre szállt síkra. Az MKP törekvései Rákosi Mátyás Szabad Népnek adott újévi (1948.) nyilatkozatából jól kiviláglanak: „ma minden öntudatos munkás – a kommunista pártban csakúgy, mint a szociáldemokrata testvérpártban – megérti, hogy a demokrácia erőinek felmérhetetlen növekedését jelentené, ha a munkásságnak nem két, egymással versenyző, hanem egyetlen egységes pártja lenne. Azt is megértik, hogy a történelmi fejlődés elkerülhetetlenül az egységes párt felé visz.” (Feitl István – Izsák Lajos – Székely Gábor, 2000 ): p 276 Az MKPnak az volt a taktikája, hogy az együttműködést egyenrangúság alapján elképzelő vezetőket ki kell záratni a pártból, majd ezt követően azonnal fúzióra kell lépni. Arra

kényszerítette az SZDP-t, hogy forduljon szembe pártja jobboldalával, s amikor ez sikerült, a párt általános gyengítésére, bomlasztására vett irányt - méghozzá úgy, hogy a sajtóban és más úton nyíltan támadta a szociáldemokrata politikusokat, a minisztereik munkáját - valamint arra, hogy tömegbefolyásának kiterjesztése érdekében az SZDP nagyüzemi munkásbázisát átcsábítsa, több alakalommal maga Rákosi látogatott el egyegy üzembe. Az MKP ismét elérte célját, 1948 áprilisára lezárult a tisztogatási hadművelet, a párt vezetőségének javarészét kizárták, a tagok zöme (kétharmada) pedig nem került át az újonnan létrejött pártba. Az SZDP és az MKP fúzióját az egyesítő kongresszusok mondták ki júniusban, a megállapodás aláírására már 1948. február 21én sor került Az így létrejött Magyar Dolgozók Pártjának I kongresszusán elfogadott program rögzítette, hogy a párt ideológiai alapját a

marxizmus-leninizmus képezi, és a célja a szocializmus felépítése Magyarországon. A párt elnöke Szakasits Árpád lett, főtitkára Rákosi Mátyás. Azonban nem zárult le a szociáldemokraták üldözése, ugyanis továbbra is zajlott a társadalmi, politikai életből való kiszorításuk, amit az egyesülést támogatók bebörtönzése tetézett be 1950-ben.  A többpártrendszer teljes megsemmisítésére a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front felélesztését szánták eszköznek Rákosiék. 1949 február 1-én megalakult a Magyar Függetlenségi Népfront Rákosi Mátyás elnökletével, ahová betagozódtak a még meglévő, ám már csak formalitásukban létező pártok. I kongresszusán a tagok vita nélkül elfogadták, hogy az MDP vezető szerepét minden tekintetben elismerik, és 11 http://www.doksihu aktívan részt vesznek a szocializmus építésében, a következő választásokon pedig közös jelölteket indítanak. Ezáltal a pártok lemondtak

szervezeti szuverenitásukról, önálló politikai akciók szervezéséről és feladták jelöltállítási jogaikat (lényegében megszűntek pártnak lenni). Rákosi Mátyás már 1948 novemberében megfogalmazza a Népfront valódi célját: „A mi fejlődésünk, ha jól dolgozunk, odamegy, hogy a többi párt mellőlünk lassan elsatnyul. Ezt mi siettethetjük” Lassanként ezeknek a pártoknak el kell halni, szimbolikus pártokká kell lenniük” „Szövetségben vagyunk és ugyanakkor a szövetségesek likvidálására is irányt kell venni. „Akinek jó politikai füle van az észreveszi, hogy én azt mondtam, hogy az új Függetlenségi front nem lesz valami tömegszervezet, azt főleg a célok azonossága tartja össze, azok a célok, amelyeket az MDP szab meg.” (Gazdag Ferencné, 1991): p56  Az MDP Központi Vezetőségének ülésén, 1949. március 5-én Révai József, Rajk László és Rákosi Mátyás a többpártrendszer felszámolásával és a

Népfronttal foglalkozik: − Révai: „még vannak más pártok is, amelyekkel szövetségben vagyunk ugyan, de amelyeknek puszta léte állandó tartalékot jelent az ellenség számára.” „A Népfront szükséges, a mai fejlődési szakaszban elkerülhetetlen, és ezért helyes, de átmeneti jellegű alakulat, amely átmenet, közbeeső lépcsőfok a polgári demokratikus többpártrendszerről a proletárdiktatúra egypártrendszere felé”. − Rajk: „Jelentősége először is abban áll, hogy az MDP programján kívül nincs más alapja és talaja semmiféle más programnak a magyar dolgozó nép számára. Tehát a kör bezárult: aki más programot vall, mint a szocializmus építését, az már a dolgozó nép ellensége és nem a kormányzat valamiféle konstruktív demokratikus ellensége.” „ az igazság az, hogy pártunk nemcsak azért hívta életre a Népfrontot, hogy a választásoknál, a kulákság elleni harcnál, a szövetkezeti mozgalomnál stb.

alátámassza pártunk politikáját, hanem azért is, hogy meggyorsítsa a pártok elhalását s ezzel a Népfront elhalását is.”  Rákosi: „Nekünk most már az a benyomásunk, hogy ezek a szövetséges pártok úgyszólván semmi tömegbázissal nem bírnak. És az a benyomásunk, hogy létük talán több kárt okoz a demokráciának, mint hasznot.” (Gazdag Ferencné, 1991): p55-56 − Ez utóbbihoz azért annyit érdemes hozzáfűzni, hogy a párt szavunk a latin pars szóból ered, aminek a jelentése rész. Vagyis akkor van értelme, ha legalább kettő van belőle. Ebben az összefüggésben az egypártrendszer értelmetlen kifejezés 12 http://www.doksihu Az átmenet éveiben a polgári pártok folyamatos engedményeket tettek, a kommunista párt nyomására, annak az érdekében, hogy egyáltalán fennmaradhassanak. A történtek ismeretében tudjuk, hogy törekvésüket nem koronázta siker, a pártokat felszámolták. Azt azonban nehéz eldönteni, hogy az

összes párt éles szembeszegülése milyen eredményt érhetett volna el, hiszen egy-egy párt esetében erre is volt példa, s az út mégis ugyanoda vezetett. Az viszont tény, hogy a pártok felszámolásáról sem törvény, sem más jogszabály nem rendelkezett. Elsorvasztásukat a nagyon erős bizalmatlanság és a hatalmi féltékenység táplálta, azzal pedig nem számolt az MDP, hogy a szövetséges pártok likvidálásával saját társadalmi bázisa fog csökkenni, ami pedig a társadalmi erjedés egyik összetevője lesz a későbbiekben.  Az 1949. május 15-re kiírt országgyűlési választásokon már nem a pártok, hanem a Népfront jelöltjeire lehetett szavazni, akik jórészt az MDP tagjai voltak, de legalábbis azok, akiket a kommunisták neveztek meg. A várva várt siker nem maradt el, a Népfront jelöltjei 96%-os támogatást kaptak, a képviselők 71%-a az MDP tagja volt. Így az országgyűlés 1949-től kezdődően már csupán látszatparlamentként

működött. Megtörtént a kommunista hatalomátvétel.  Legitimálását az 1949. augusztus 18-án elfogadott alkotmány jelentette, melynek mintájául az 1936-os szovjet alkotmány szolgált (lényegében egyszerű fordítása ennek a magyar szöveg). A 11 fejezetből álló alaptörvény deklarálja, hogy Magyarország államformája népköztársaság, melyben minden hatalom a dolgozó népé, aki pedig a szocializmus építésének útjára lépett. „Ezzel a szocializmus felépítése az alkotmányban lefektetett nemzeti cél rangjára emelkedett.” (Balogh Sándor, 1986): p18 (Standeisky Éva - Kozák Gyula - Pataki Gábor - Rainer M. János, 1998; CsicseryRónay István – Csernyey Géza, 1996; Feitl István – Izsák Lajos – Székely Gábor, 2000.; Romsics Ignác, 2004) 1.2 Választások 1.21 Az 1945-ös választás A szövetséges nagyhatalmak Jaltában aláírt egyezménye alapján szabad választásokat kellett tartani Magyarországon is. Ennek

előkészítésére alkotta meg az Ideiglenes 13 http://www.doksihu Nemzetgyűlés a választójogi törvényt (1945. évi VIII tc), mely általános, egyenlő, arányos és titkos választást biztosított. A választói/választhatói korhatárt húsz évben határozták meg, s megszüntették a műveltségi és a vagyoni cenzust, valamint a nemek közötti különbségtételt. Változást jelentett az is, hogy a korábbiaktól eltérően nem egyéni listákra, hanem pártlistákra kellett szavazni. Egy mandátum megszerzéséhez 12 ezer szavazatra volt szükség. A Magyarországon ekkor először létrejött demokratikus választójog értelmében a választópolgárok száma megduplázódott, az 1939-es választásokhoz képest. Azonban ez a választójog is tartalmazott antidemokratikus elemeket:  A választásokon induló pártok kiválasztását a nemzetgyűlésben résztvevő pártok delegáltjaiból létrejött országos nemzeti bizottság végezte, ami több

alkalommal is megakadályozta az újonnan jelentkező pártok részvételét. Az ő tevékenységét pedig a SZEB szovjet elnöke Vorosilov marsall felügyelte, illetve őt illette a végső döntés ez ügyben.  A törvény kirekesztette a választásból a fasisztának, szélsőjobboldalinak minősített pártok, szervezetek vezetőit, azt azonban nem határozta meg pontosan, mi is minősül szélsőjobboldalinak, s ez visszaélésekhez vezetett.  A kollektív bűnösség elvét követve a törvény megfosztotta aktív és passzív választójogától a hazai németség zömét. Mindezektől eltekintve az 1945. november 4-én megtartott nemzetgyűlési választások visszaélésmentesek voltak. Igaz, a Magyar Kommunista Párt már ekkor is törekedett arra, hogy befolyásolja a választások kimenetelét. Ennek egyik legfontosabb eszköze az erőszakszervezet mielőbbi megszervezése volt, hiszen így azonnal hozzáfoghatott a háborús bűnösök, fasiszták, reakciósok

felelősségre vonásához, ami aztán nemegy alkalommal túlkapásokhoz vezetett. Az MKP kierőszakolta azt is, hogy a nemzetgyűlési választások előtt Budapesten tartsanak helyhatósági választásokat. A biztos győzelemre számítva az volt ezzel a célja, hogy ez kedvezően befolyásolja majd az országos eredményeket. Csakhogy a Kisgazda Párt fölényes győzelmet aratott Vorosilov SZEB elnök is megtoldotta saját javaslatával az események befolyásolására történő kommunista akciót. Ennek lényege az volt, hogy a pártoknak közös listán kellene indulni. Azonban ez akkor még kivitelezhetetlen volt 14 http://www.doksihu Eredmények: A szavazatok abszolút többségét az FKGP szerezte meg (57%), mögötte a SZDP 17,41% -ot kapott, a MKP ennél némivel kevesebbet (16,95%), az NPP 6,87%ot, a PDP 1,62-ot, míg az MRP csupán 0,12%-ot, amivel már nem juthatott mandátumhoz. 1.22 Az 1947-es választás Az előrehozott választásokat az MKP a koalíció

válságai és a Kisgazda Párt szétesésére hivatkozva kényszerítette ki, ki nem mondottan pedig sürgette az a tény, hogy a békeszerződés értelmében 1947. szeptember 15-ével megszűnik a SZEB, valamint elviekben távoznak az országból a szovjet csapatok. A választás sikere érdekében az MKP megszavaztatta a nemzetgyűléssel az új választójogi törvényt. A választójog módosításáról szóló 1947. évi XII tc több, a demokratikus választójog alapelveit csorbító elemet tartalmazott:  Kizárta a választásra jogosultak köréből a Horthy-korszak jobboldali pártjainak és szervezeteinek közép illetve alsó szintű vezetőit, a politikai okokból létrehozott B-listán szereplőket, a rendőrség által internáltakat, a Németországba kitelepíteni szándékozott németeket (közel 170 ezer fő), valamint a Csehszlovákiából Magyarországra telepített magyarokat. Ezen kívül megvonta a választójogot a háború előtti kormánypárt

országgyűlési képviselőitől, képviselőjelöltjeitől is. Ennek hatására 1945-höz képest 10%-kal, megközelítőleg fél millióval csökkent a szavazópolgárok száma. Mindez sértette az általánosság elvét.  Bevezette az ajánlóívek intézményét, mely azt jelentette, hogy az újonnan jelentkező pártoknak ötvenszer annyi választó írásbeli ajánlását kellett felmutatniuk, mint ahány képviselőt delegálhatott ez a kerület a parlamentbe (azonban az igényelt mennyiség nem mondható aránytalanul magasnak). Ezzel az intézkedéssel elsősorban a szabadságpárt helyzetét igyekeztek nehezíteni, de az alakulóban lévő ellenzéki pártok fellépését is nagyban szűkítette. Az ajánlóíveket ma valódiságuk ellenőrzését követően azonnal megsemmisítik, akkor azonban a Belügyminisztérium gondosan megőrizte. Ráadásul a Rajk vezette erőszakszervezet az ajánlók megfélemlítésétől sem riadt vissza.  Országos lista esetén

bevezette a prémiumos rendszert, amely szerint, amelyik párt vagy választási szövetség eléri a szavazatok 60%-át, úgy az országos lista mandátumainak 80%-át kapja meg, ha pedig a 70%-ot is eléri, akkor megszerezheti az összes országos listán szétosztható mandátumot. Ez az egyenlőség elvét sértette meg 15 http://www.doksihu A választójogi törvény létrehozta a laikus összeíró bizottságok intézményét is, ami a választási névjegyzék összeállítását végezte, s ami magában hordozta a szubjektív tényezők figyelembe vételének lehetőségét is, azaz visszaélésekre adott okot, mind az egyik, mind a másik oldal számára. A választási csalások közül kiemelkedik a „kék cédulák” (választói névjegyzékkivonat) alkalmazásának eszköze. A Belügyminisztérium által kiadott cédulák azt tették lehetővé, hogy a szavazók ne csupán lakóhelyükön adhassák le szavazatukat, hanem bárhol az ország területén. Ennek

bevezetését azzal indokolták, hogy augusztus lévén még sokan nyaralásukat töltik. Valójában ezek a kék cédulák arra szolgáltak, hogy az MKP e módon is bebiztosítsa választási győzelmét. Külön szavazóbrigádokat állítottak fel, javarészt ifjú kommunistákból, akik aztán az országot járva több helyen is hamis szavazócédulákkal (200 ezer db) szavaztak, volt aki 60-70-szer is. Egy másik módszer a polgári szavazók kiiktatására az volt, hogy a Belügyminisztérium lehetőséget biztosított arra, hogy 3 napra indoklás nélkül le lehetett tartóztatni bárkit (valójában csakis azokat, akiket politikai megfontolásokból a Belügyminisztériumban erre kiszemeltek). Ugyan jogorvoslatért lehetett folyamodni, de csak a választások után bírálták el, ilyentén pedig utólagos szavazásra nem volt mód. A kommunista párt a kampány során éles rágalomhadjáratba is kezdett, ellenfeleinek lejáratása, s esélyeinek csökkentése érdekében.

Eredmények: a választási szövetségbe (MKP, SZDP, NPP, FKGP) tömörült pártok 60,9%-al megnyerték a választásokat, az ellenzéki pártok együttesen 36,2%-ot kaptak. A kisgazdapárt katasztrofális vereséget szenvedett, 1945- ben elért 57% helyett ekkor csupán 15,4%-ot kapott – igaz ez nem számított meglepetésnek -, ami jelentősen befolyásolta a kormánykoalíció erőviszonyait. A legerősebb párt, a maga 22,3%-ával az MKP lett. A hatalom a munkásosztály képviselőinek kezébe került, a burzsoázia pedig kiszorult a kormányzásból. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy az ellenzéki pártok szavazatarányaihoz hozzáadva a kisgazda párt szavazatarányát, ismét elmondható, hogy az ország lakosai közül többen voltak azok, akik a polgári fejlődés mellett tették le voksukat, mintsem azok, akik a szocializmus jövőjében hittek. És akkor még a választási csalásokról nem is tettünk említést. 16 http://www.doksihu 1.23 Az 1949-es

választás 1949-el kezdődően a választásoknak valódi tétje már nem volt. Vagy mégis (?): „A választási harc jellege, tartalma tehát alapvetően megváltozott hazánkban. De ez a választási harc mégis – választási harc! Márpedig minden eddiginél sokkal tömegesebb, szélesebb, keményebb és igazibb választási küzdelem, amely mindinkább éleződő, mind bonyolultabbá váló osztályharc viszonyai között folyik, mert a béke védelmében, béketervünk megvalósításáért, hazánk felvirágoztatásáért folyik, a maradiságra, hanyagságra, fegyelmezetlenségre, tunyaságra építő álnokul, burkoltan támadó osztályellenséggel szemben” (Balogh Sándor, 1986.): p492, hangzik 1953-ban Ekkortól (1949.) kezdődően csak a Népfront jelöltjeire lehetett szavazni, ahol előfordulhatott nem MDP-tag képviselőjelölt is, de a jelöltállítást (a jelölt „megbízhatóságát”) az MDP szigorúan ellenőrizte. A választási előkészületeket a

Népfront alakulóülését követően létrehozott népfrontbizottságok végezték, amelyben azonban az MDP-n kívüli, a pártszövetségben résztvevő pártok csekély mértékben képviseltethették csak magukat, s az országgyűlési választások lezajlásával működésük meg is szűnt, egyben a még létező pártok halálát is jelentette. Jelölt, az MDP-tagokon kívül valójában csak hatalommal nem rendelkező társutas lehetett. Így történt ez az 1953-ban rendezett választások esetében is. Ráadásul a képviselőket nem egyéni, hanem lajstromos vagy listás rendszerben választották, a listák pedig kötöttek voltak, a sorrendiségen a szavazók nem változtathattak. A választások nem hoztak meglepetést, 1949-ben a Népfront jelöltjei kapták a szavazatok 96%-át, 1953-ban pedig a 98%-át. A választásokon való részvétel, vagyis a szavazás szinte kötelező volt, az MDP mindig „gondoskodott” róla, hogy magas legyen a részvétel (1949: 96%,

1953: 98%), azért, hogy a nép ezzel is demonstrálja, mennyire elkötelezett egyetlen pártja mellett, s hogy igazolja a párt kizárólagos hatalmát. A Népfront Országos Tanácsának választási felhívása 1953. áprilisában ekként hangzott: „kövessük egy emberként a Magyar Dolgozók Pártját, népünk bölcs vezérét, Rákosi Mátyást!” (Balogh Sándor, 1986.): p.21 (Romsics Ignác, 2004.; Balogh Sándor, 1991; Vida István, 1986) 17 http://www.doksihu 1.3 A népköztársaság kormányzati rendszere „ kormányformán azt értjük, hogy a hatalommegosztás rendjében létrejövő állami szervek – törvényhozás, végrehajtás s gyakran az igazságszolgáltatás – milyen struktúrával működnek, s milyen viszonyban vannak egymással.” (Kukorelli István, 2003.): p259 Ebből a megfogalmazásból az derül ki, hogy a különböző kormányzati rendszereket az differenciálja, hogy a hatalmi ágak elválasztása miként történik, ha történik. A

szocialista kormányzati rendszerek esetében az alapelv éppen a hatalom egysége és oszthatatlansága. Az új, szocialista alapokon nyugvó magyar alkotmányt 1949. augusztus 20-án hirdették ki, 1949. évi XX törvényként Az alkotmánytervezetet az országgyűlés két napos vita után, egyhangúlag fogadta el. Ez a fajta törvénykezési mód már előre bocsátja az elkövetkezendő évek gyakorlatát is. Egy alkotmány elfogadása mégsem tekinthető olyan mindennaposnak, hogy azt egy (valóban) színes, pluralista alapokon nyugvó országgyűlés ennyire gyorsan, s ilyen nagy támogatottsággal véghezvigye. De mint tudjuk, ezekben az években csak nevében volt demokrácia Magyarországon. Ezt fémjelzi az elfogadott alkotmány is, mely nem kötődik a szerves magyar alkotmányfejlődéshez és az európai jogi kultúra vívmányaihoz sem. Lényegében a 1936-os szovjet alkotmány magyarra fordított verziója.  Az alkotmány deklarálja, hogy Magyarország

államformája népköztársaság és „A Magyar Népköztársaság a munkások és a dolgozó parasztok állama.” (Balogh Sándor, 1986.): p123 Vagyis a szöveg kirekesztő, hiszen nem tesz említést azokról, akik nem munkások, vagy dolgozó parasztok.  Az államhatalom legfelsőbb szerve az Országgyűlés, mely az alkotmány szerint évente legalább két alkalommal ülésezik. Ez a gyakorlatban nem is jelentett ennél többet (legfeljebb évi három alkalommal egy-két nap), ezt jól jellemzi a törvényalkotás termékenysége, évente 4-6 törvénynél (korábban 20-30) több nem született. Az Országgyűlés működésének valódi célja a pártirányítás legitimálása volt. Érdemes megemlíteni azt is, hogy az 1945 és 1949 között – az európai hagyományoknak megfelelően - bevett gyakorlatnak számító interpelláció intézménye teljesen elhalt a szocialista Országgyűlésben. Az interpelláció a képviselők azon joga, hogy kérdést intézhessenek

a kormány, illetve a miniszterek felé, közérdekű ügyekben, s arra nézve a válasz kötelező. Igaz ez a véleménykülönbségek artikulálásának eszköze volt (s ma is 18 http://www.doksihu egyik formája ennek), ami pedig eleve nem volt beilleszthető ebbe a rendszerbe, hiszen csak és kizárólag egyetlen vélemény létezhetett, a legfelső pártvezetésé. (1945-1949 között 600 interpelláció hangzott el, míg 1949 és 1956 között egyetlen egy sem.)  Bevezették az Elnöki Tanács intézményét, hogy ez a szerv gyakorolja az Országgyűlés jogkörét, amikor az nem ülésezik, s ellássa az államfői feladatokat is (az alkotmány megszüntette a köztársasági elnöki tisztséget). A törvényalkotás területén az érdemi munkát az Elnöki Tanács végezte, törvényerejű rendeletek kibocsátásával, melyeket aztán az Országgyűlésnek utólagosan jóvá kellett hagynia.  Az alkotmány életbe lépésével az államigazgatás legfelsőbb

szerve a Minisztertanács (a kormány elnevezés helyébe ez lépett) lett. A Minisztertanács élén annak elnöke állt, tagjai az elnökhelyettes, a minisztériumokat vezető miniszterek és az államminiszterek voltak. A minisztériumok számát az alkotmány 15-ben jelölte meg, ez bővülést jelentett, méghozzá annyiban, hogy a főbb iparágak külön tárcát kaptak. Később majd tovább bővül ezek száma, meghaladja a 20-at is. Fontos kiemelni, hogy az alkotmány és más jogszabály sem rendelkezett arról, hogy az Országgyűlés mikor és mennyi időre választja meg a Minisztertanácsot, eszerint a megbízatása határozatlan időre szólt, s nem a következő választásokig. Javaslatait az Országgyűlés és az Elnöki Tanács legtöbbször változtatás nélkül fogadta el (nem igazán tehetett mást), mozgásterük lényegében nem volt, a Minisztertanács tevékenységét az Országgyűlés nem tudta ellenőrizni, számadással csak a pártvezetésnek

tartozott. Összegzésül, a párt a vezető szerepét a Minisztertanácson keresztül érvényesíthette, ami pedig a rendszer jellegéből/intézményrendszer felépítéséből adódóan biztosította az összes többi kormányzati szerv elérését.  Az államhatalom helyi szervei a régi közigazgatási szervek helyett a szovjet mintának megfelelő megyei, járási, városi, községi tanácsok lettek. Ezek megválasztására először 1950. őszén került sor (felépítésüket lásd később)  A bírósági szervezet átalakítása az Elnöki Tanács 1949. októberi rendelete alapján történt meg, de ez leginkább csak átnevezésekkel járt, lényegében érvényben maradt az 1878-as Büntető törvénykönyv, az ún. Csemegi-kódex is Az igazi változást az jelentette, hogy noha a bírák továbbra is függetlenek voltak, a gyakorlatban azonban ez már nem érvényesülhetett, ugyanis az elvi és konkrét utasításokat közvetlenül az MDPtől

kapták, de az ÁVH is felügyeletet gyakorolt felettük, vagyis immár intézményes korlátai voltak a bírói függetlenségnek. A törvény előtti egyenlőség helyébe nyílt osztálybíráskodás lépett, míg az ártatlanság vélelme helyett a bűnösség vélelme vált 19 http://www.doksihu elfogadottá, ez utóbbi azt jelentette, hogy a bíróság elé kerülőt bűnösnek tekintették kezdettől fogva. Bevezették a társbíráskodás elvét is, azaz, hogy hivatásos bírák és népi ülnökök részvételével folyjék az az ítélkezés. Ez a azt jelentette, hogy a dolgozó osztályokat képviselő népi ülnököknek biztosította a törvény a túlsúlyt az ítélethozatalban. A bírákkal szembeni bizalmatlanságot az is igazolja, hogy a Rákosikorszakban több mint ezer bírónak kellett elhagynia pozícióját (Kukorelli István, 2003.; Romsics Ignác, 2004; Balogh Sándor, 1986) 1.4 A népi bizottságoktól a tanácsrendszerig A II. világháború

befejezését követően Magyarországon (is) zűrzavaros állapotok uralkodtak. Központ, ahonnan az „élet” újbóli megindulását várhatták volna az ország lakói, még nem létezett. Ugyan az Ideiglenes Nemzetgyűlés megkezdte működését, de feladata mindenek előtt az ország nemzetközi helyzetének tisztázása, stabilizálása volt, majd pedig az országot érintő legégetőbb problémákkal kellett foglalkoznia. Ennek következtében jelent meg a társadalmi öntevékenység sajátos formája, a népi bizottságok rendszere, mely alulról építkező önkormányzati szerveknek felelt meg. A közvetlen demokrácia megnyilvánulását jelentette, azokon a területeken, amelyet az ébredező állam még nem tudott szabályozni (s ez nem csupán a közigazgatást jelentette), kézbe venni. Ezek a szervek természetesen meglehetősen képlékenyek voltak, sokszor településenként változóak, együttműködésük még kezdetleges volt, s nem is fedte le az ország

egész területét, mégis nagyon fontos feladatokat láttak el, önállóan, saját felelősségi körben. Sokáig azonban nem maradhattak fenn, mivel a hatalmon lévők törekvése, elsősorban a kommunista párté merőben más volt, hiszen ők az önszerveződésben nem hittek, az egyközpontúságot szocialista vívmánynak tekintették. Döntés csakis a szigorúan központosított hatalomban hozható, az általuk megálmodott rendszer tehát felülről lefelé építkezik, éppen fordítva, mint a demokratikus, melyre a döntési folyamatok decentralizáltsága jellemző, hogy minél szélesebb köröket vonjon be a döntés-előkészítésbe/döntéshozatalba, s ezáltal nyerje el legitimitását, és váljon hatékonnyá. Ha nem valósul meg a széles társadalmi ellenőrzés, s az építő kritikának a megfogalmazási lehetősége, a társadalomban feszültségek keletkeznek, melyek aztán idővel robbanáshoz vezetnek. Ráadásul egy politikai 20 http://www.doksihu

rendszer annál olajozottabban működik, minél közelebb történik az állampolgárokhoz ügyeik intézése (szubszidiaritás elve). Az azonban tény, hogy a népi bizottságok rendszere abban a formában, ahogyan kialakult, a kommunista párt tevékenységétől függetlenül sem maradhatott volna fenn. Az viszont már fontos kérdés, hogy mivé alakulhatott volna az MKP (majd MDP) centralizációs törekvései nélkül. 1.41 Népi bizottságok  Nemzeti bizottságok Ezen szervek feladata elsősorban a közigazgatás helyreállítása és működtetése (az új önkormányzatok megválasztása) volt, valamint a falvakban a mezőgazdasági munka megszervezése, egyáltalán, a helyi közösséget érintő ügyek kezelése. Közigazgatási hatáskörük az államhatalmi szervek kiépülésével fokozatosan csökkent, tanácsadásra, különböző intézkedések, akciók kezdeményezésére, döntések végrehajtásának ellenőrzésére korlátozódott. Összesen

nagyjából 3200-3400 helyi nemzeti bizottság működött 1945 során, létrehozásukat a demokratikus pártok emberei is segítették, majd a későbbiekben koalíciós szervekké alakultak. 1946-ra megszűnnek működni, mivel az MKP („túl reakciósok”) és az FKGP („túl vörösek”) csatározásainak kereszttüzébe kerülnek, s azok közös erővel iktatják ki őket. „Helyükre” időlegesen a régi közigazgatási szerkezet, a vármegyék rendszere került, azonban ezek demokratizálása folyamatosan napirenden volt, felépítésük nem felelt meg a politikai törekvéseknek. Azonban ezek demokratizálásán minden politikai erő mást értett, de a legnagyobb szembenállás itt is a koalíciós pártok között mutatkozott. A vitát ez esetben is a megváltozó hatalmi viszonyok döntötték el. Bibó István 1945-ben jól rámutatott, hogy mi is lenne a teendő a közigazgatással kapcsolatosan. „A helyi önkormányzat alapvető keretbeli, szerkezeti és

személyi átalakulása az egyedüli biztosíték arra, hogy a magyar nép nagy tömegei megtapasztalják a maguk erejét a hivatalbeli hatalmasságokkal szemben, és közvetlenül és közelről birtokba tudják venni a maguk feletti igazgatásnak éppen a legközvetlenebb egységeit. Ugyanebből az okból érdemes volna megtartani, sőt rendezettebb formában a közigazgatással szerves kapcsolatba hozni a nemzeti bizottságokat” (Bibó István, 1986.): p56 21 http://www.doksihu  Üzemi bizottságok Ezek a munkásszervezetek spontán módon, a gyárak visszatérni tudó volt dolgozóiból szerveződtek, a termelés beindítására, a harcok befejeztével egyidőben. Önállóan végezték az üzemek helyreállítását, felszerelését. Feladatuknak tekintették a romeltakarítást, a gyár védelmére gyárőrséget szerveztek, szociális, később kulturális tevékenységet is végeztek. Az éhínség leküzdésében is nagy szerepet játszottak, megszervezték a

gyárban dolgozók családjainak élelmezését is, élelmiszer-beszerző csoportok felállításával és üzemi konyhák működtetésével. Az üzemi bizottságok száma az ipar területén 4000-re tehető. Felelős népi szervként 1948 márciusáig, az első államosításokig működtek. A gyárak, üzemek igazgatását ettől kezdődően a munkásigazgatók (pártkáderek) végezték, hogy biztosított legyen a párt (MDP) irányító szerepe.  Igazoló bizottságok Az igazoló bizottságok végezték a régi közigazgatási szervek megtisztítását, a tisztségviselők átvilágítását (B-listázás), abból a szempontból, hogy az 1939 utáni magatartásuk sértette-e a magyar nép érdekeit, azaz politikailag megbízhatók-e, s megfelelnek-e az új társadalmi rend követelményeinek. Az illetőknek tanukkal kellett igazolniuk, hogy nem voltak nyilasok/ fasiszták (azért ez feltételezhetően igen nehéz volt, ráadásul visszaélésekre adhatott okot). Ugyan ezen

okból a tisztviselők csupán 23%-át bocsátották el, de a hadifogságba kerültek és a nyugati emigrációban tartózkodókkal együtt jelentős számú – kulcsfontosságú - tisztség üresedett meg. Ezek megszerzésére helyzetükből (övék a Belügyminisztérium) adódóan elsősorban a kommunistáknak volt lehetősége. Az igazoló bizottságok feladatuk teljesítésével feloszlottak.  Népbíróságok Az Ideiglenes Kormány a háborús bűnösök számonkérését nem az igazságügyi szervekre bízta, hanem a koalíciós pártok képviselőinek részvételével felállított népbíróságokra, idővel azonban állami szervekké váltak, a központosító törekvések következtében (ez azt jelenti, hogy inkább nevükben, mint szervezetükben voltak népiek). Ezeknek a feladata az volt, hogy a közzé tett háborús bűnösök listáján szereplőket (reakciósokat és fasisztákat) felelősségre vonja, s ítélkezzen felettük. A háborús bűnösök

felkutatását és letartóztatását a kommunista kézen lévő politikai rendőrség végezte. A népbíróság döntései gyakorta elfogultak voltak, ráadásul eljárása 22 http://www.doksihu nem volt pontosan szabályozott, így sok vitatható ítélet is született (előfordult az is hogy a népbíróságokon keresztül zsidók vettek elégtételt az őket ért szenvedések miatt, ez esetben az elfogulatlanság és a bírói függetlenség kizárt). 1945 és 1950 között közel 60 ezer háborús bűnös került a népbíróságok elé, közülük 476 személyre szabtak ki halálbüntetést, amiből 189-et hajtottak végre (Ausztriában ez a szám 33 börtönbüntetésre, internáltak. volt). Sokakat kényszermunkára Úgynevezett (életfogytiglani) ítéltek, főbűnösökként, egyeseket kivégezték Bárdossy László, Imrédy Béla és Sztójay Döme volt miniszterelnököket, Szálasi Ferencet és minisztereit. A népbíróságok intézménye az idő

előrehaladtával egyre inkább a politikai ellenfelek likvidálásának eszköze lett, növekedni kezdett a perek között a koncepciósnak minősíthetők száma. Ezért a köznyelvben elterjedt a vérbíróság kifejezés Fontosnak tartom idézni Bibó István - A magyar demokrácia válsága című művében népbíróságokkal kapcsolatban megfogalmazott véleményét: „ sorra ítélnek el, gyakran igen súlyosan, embereket olyan konvencionális antibolsevista és revizionista kijelentésekért, melyekért ugyanazzal a fáradsággal ezreket és ezreket elítélhetnének, akik ugyanilyeneket mondtak vagy mondhattak.” (Bibó István, 1986.): p36 „Ma ott tartunk, hogy a reakció elleni eddigi harc módszereinek hatására fasisztákból, reakciósokból, reformerekből, búsmagyarokból és finom európaiakból a reakciónak egyetlen masszív tábora kovácsolódik össze, a kommunistáktól való félelem közös érzelmének a jegyében. A reakció és a fasizmus elleni

küzdelem egészséges mederbe csak akkor juthat, ha először is világosan elválasztjuk a fasizmus és a reakció ügyét: a fasiszta akciókat üldözni kell a büntetőjog eszközeivel, a reakció ellen harcolni kell a reformpolitika eszközeivel.” (Bibó István, 1986): p37 Számtalan egyéb népi szervezet is működött a háború utáni időkben: földigénylő, földosztó, újjáépítési, forintvédő bizottság. Mindezekkel együtt a népi bizottságok szerves részét képezték a népi demokrácia politikai intézményrendszerének. 23 http://www.doksihu 1.42 Tanácsrendszer A pártközpontú osztatlan hatalom megteremtésének egyik fontos lépése volt a közigazgatás szovjet típusú szervezeti rendszerének, a tanácsrendszernek a kiépítése, megvalósítása. Erre 1950 októberében megtartott első tanácsválasztásokat követően került sor.  97%-os részvétel mellett a választók 98%-a a Népfront jelöltjeire voksolt, akik javarészt

megbízható pártemberek voltak, ugyanakkor a közigazgatási ismereteik felszínesek voltak (sok volt közöttük a munkás és a dolgozó paraszt). Igaz ahhoz a munkához, amit a párt elvárt tőlük, ez is elegendő volt, hiszen önállóan semmit sem kezdeményezhettek, feladatuk a párt legfelsőbb vezetésében született döntések feltétel nélküli végrehajtása volt. Ráadásul hozzá nem értésük miatt igényelték is a felsőbb „segítséget”.  A tanácsrendszer szigorú hierarchiájában a legalsó szinten a községi és a városi tanácsok helyezkedtek el, ezek a megyei tanácsok fennhatósága alá tartoztak. A helyi tanácsok országos szintű irányítását a Belügyminisztérium, s a felett a Minisztertanács látta el.  A tanácsok élén a tanácselnökök álltak, az ő munkájukat a végrehajtó bizottságok segítették, melyek vezetése a titkárok feladata volt. A régi gyakorlattól eltérően a tanácsi alkalmazottakat nem az

önkormányzatok választották meg, hanem felsőbb utasításra kellett kinevezni őket, kritérium csak a politikai megbízhatóság volt, melyet az ún. káderfelelősök állapítottak meg Az ún káderforgó gyakorlatát is bevezették, ez azt jelentette, hogy a tanácsok vezetőit időnként megcserélték, áthelyezték, azzal a céllal, hogy függetlenítsék a helyi közösségtől, nehogy jó kapcsolatot tudjon kiépíteni a település lakóival, s ennek következtében gyengüljön lojalitása a felső utasításokkal szemben.  A tanácsok tevékenysége lényegében az adószedésre, begyűjtésre, a tagosítások végrehajtására és bizonyos közellátási feladatokra korlátozódott, holott tudjuk, hogy egy település életében (ennél) jóval több teendő adódik, amit a helyi vezetésnek szükséges lenne ellátnia, koordinálnia. Azonban a centralizáltság, az önállóság visszaszorítása, valamint a minimális anyagiak következtében a tanácsok

érdemben nem foglalkozhattak a lakosság szociális, kulturális, egészségügyi igényeinek kielégítésével, de településük fejlesztésével sem. Ezáltal pedig megbillent az egyensúly a kötelezettségek (adók, beszolgáltatás) és a szolgáltatások (közellátás) tekintetében, ami oda vezetett, hogy a 24 http://www.doksihu lakosság csak az önkényeskedő helyi hatóságot látta a tanácsokban. Arról nem is beszélve, hogy az erős döntéshozatali centralizáció, s az annak következtében történő lelassulás miatt szinte teljesen kiiktatódott az innováció, pedig a fejlődésben játszott szerepe elvitathatatlan. Növelték a járási szint jelentőségét a községekkel szemben, mert meg akarták  akadályozni a falusi közösségek összetartó erejének érvényesülését, nehogy az „túlzott” autonómiához vezessen. Ezt megerősítették azzal is, hogy módosították a járások régi határait, azért, a nagyobb legyen a munkások

aránya a parasztokénál. 1950 évi, helyi tanácsokról szóló törvény: „A megyék, a járások, a városok és községek igazgatási határait, valamint a városoknak igazgatási kerületekre osztását és érdekeit a megyei tanács meghallgatása után a minisztertanács állapítja meg.” (Balogh, 1986): p243  Az ország új közigazgatási felépítésének bevezetésével változott a megyei beosztás is. A még 1923-ban létrehozott 25 vármegye helyébe 1950 januárjától 19 megye lépett A közigazgatási egységek csökkentése részben a racionalizáció jegyében történt, de nagyobb részben a központosított irányítás és ellenőrzés érdekeit szolgálta. Az államigazgatási szervek működésének politikai felügyeletét az ún. függetlenített  pártfunkcionáriusok (őket a pártmunkán kívüli egyéb munkavégzéstől függetlenítették), a városi és megyei pártbizottságok titkárai látták el. Ők segítették tanácsaikkal a helyi

szervek vezetőinek munkáját, a felsőbb utasítások szerint. Olyannyira féltette a párt a saját hatalmát, hogy nem volt elegendő az, hogy pártembereket ültetett a közigazgatási pozíciókba, hanem még szükségesnek látta ezt megtoldani egy pártbizalmival is (a biztonság kedvéért). (Romsics Ignác, 2004.; Balogh Sándor, 1986; Vida István, 1986) 1.5 A Civil társadalom civil szerveződések kezdeményezésre jönnek azon területe a létre egyesületek, társadalomnak, mozgalmak, ahol állampolgári körök, szövetségek, alapítványok (de ide kell sorolni az egyházak nem hitéleti tevékenységgel foglalkozó szervezeteit is, melyek nem részei az egyházi hierarchiának) azzal a céllal, hogy azokat a közjó szolgálatába állítsák, egy közösség érdekeit szolgálják. Ezek a szerveződések nem épülnek be a hatalmi struktúrába, politikai célok nem vezetik őket, az állam felettük csak törvényességi felügyeletet gyakorol.

Saját belső szerkezettel rendelkeznek, 25 http://www.doksihu horizontálisan helyezkednek el, nem nyereségorientáltak, a nyereséget kitűzött (magasztos) céljaik megvalósítására fordítják. Érték-és érdekközösségeknek tekinthetők, melyek élhetnek a véleménynyilvánítás jogával, és kritikát fogalmazhatnak meg, s ebben a tekintetben az állam feletti társadalmi ellenőrzést is megvalósítják. Ezen felfogás azonban csak a demokratikus berendezkedésű államokban elfogadott, egy diktatúra nem tűrheti meg az önszerveződési formákat, az eltérő véleményt, az önállóságot, a sokszínűséget. Ennél fogva a háború után újjáéledő társadalmi szervezetek mind a felszámolás vagy a radikális átalakítás sorsára jutottak.  A legnegatívabbnak ítélt, fasisztának minősített szervezetek felszámolását nemzetközi kötelezettség írta elő, s ez 1945 során meg is történt. A nem fasiszta jellegű egyesületek

feloszlatásának folyamata 1946 nyarán kezdődött, az MKP nyomására. Azért volt erre szüksége, mert ezek a szervezetek fórumot jelentettek a polgári berendezkedés mellett elkötelezettek számára, s egyben a munkáspártokkal szembeni ellenérzés kinyilvánítására is.  Jó alkalmat jelentett az egyesületek felszámolásának elindítására a Vörös Hadsereg tagjai elleni fegyveres atrocitások két jelentősebb ügye, az oktogoni merénylet és a KisSzaléz ügy (lásd korábban), melyek miatt Szviridov SZEB elnökhelyettes is a felbujtó, fasisztabarát társadalmi szervezetek és egyesületek feloszlatását követelte, s listát készített róluk. 1946 nyarán rendeletet hoztak bizonyos szervezetek feloszlatásáról és arról, hogy valamennyi szervezet a belügyminiszter főfelügyeleti hatáskörébe kerüljön.  1946. július 4 és 11 között 261 egyesület, közöttük 86 polgári lövészegylet, 37 vadásztársaság, 26 úri kaszinó, hazafias

egyesületek stb. felszámolása történt meg; ezek mellett a Cserkészszövetség, a Katolikus Agrárifjúsági Legényegylet Országos Testülete (KALOT), a Katolikus Diákszövetség (KDSZ), a Keresztény Ifjúsági Egyesületek Nemzeti Szövetsége (KIE), Katolikus Leánykörök Szövetsége és a Magyar Dolgozók Országos Hivatásszervezete is feloszlatásra került sor, sőt olyanok is, melyek nem szerepeltek Szviridov listáján. Ezidőtájt több mint 1500 ifjúsági és társadalmi szervezetet tiltottak be.  Az egyesületek feloszlatása több célt is szolgált: − A kommunista párt gyengíteni akarta ellenfeleit, a kisgazdapártot és az egyházhoz kötődő többi ellenzéki pártot, s ennek egyik legjobb eszköze az, ha bázisukat leszűkíti, vagyis a konzervatív és kispolgári erőket, valamint az ifjúságot. 26 http://www.doksihu − A katolikus szervezetek betiltása az egyházi befolyás ellen folytatott harc része volt, pozícióinak gyengítését ez

is nagyban elősegítette; valamint az egyház nevelésioktatási funkciójának korlátozását is szolgálta. Ugyanakkor meg kell említeni, hogy protestáns felekezetű egyesületek feloszlatására nem került sor. Ennek az volt az oka, hogy a protestáns egyházak jobban hajlottak a megegyezésre, mint a katolikus egyház, ami inkább a nyílt szembenállást választotta. − A baloldali ifjúsági szervezetek térnyerését a katolikus ifjúsági szervezetek akadályozták elsősorban, mivel ezek rendelkeztek jól működő hálózattal, megfelelő kiépítettséggel. Márpedig a baloldali pártoknak igen nagy szükségük volt társadalmi bázisuk szélesítésére. Ennek érdekében saját ifjúsági szervezetek létrehozása is megkezdődött, melyek aztán az idő előrehaladtával mind jobban a MKP/MDP befolyása alá kerültek, s önállóságuk teljesen megszűnt.  A világnézeti nevelés 10-14 éves korosztályt (de a 6-9 évesek számára is megteremtették a

lehetőséget a kapcsolódásra, a pajtás ill. kisdobosmozgalom révén) megcélzó szervezete a Magyar Úttörők Szövetsége volt, mely 1946. júniusában jött létre, s egészen a rendszerváltoztatásig fennállt. 1949-től kezdődően az általános iskolák egyetlen engedélyezett gyermekszervezete lett, ekkor már 600 ezer tagja volt, 1950-es évek közepére elérte az egymilliót is. Az úttörőmozgalom egységbe fogta a fiatal diákságot, sok közös rendezvényt és a nyári táborozásokat (saját újságot, úttörővasutat, közös énekeket) is jelentette, ennyiben úgy gondolom, hogy ma is szükség lenne rá. Azonban a politikának, az ideológiának a nagyon erős jelenléte degradálja ezt a mozgalmat. A diákok életkori sajátosságai miatt jelentkező igényeinek az egyértelmű ki-és felhasználását jelentette a mindenkori politika számára. Ez durva beavatkozás a civil társdalom életébe  A Dolgozó Ifjúság Szövetsége már valóban a

párt ideológiája, programja alapján született meg 1950. júniusában, a különböző ifjúsági rétegszervezetek összeolvadásával A párt azon felfogásának jegyében, hogy nincsen külön csoport vagy rétegérdek – aminek aztán önálló szervezetre lenne szüksége -, egyedül a párt érdekei léteznek, 27 http://www.doksihu amelyek azonosak a népével. A DISZ a 14 éven felüli ifjúság kommunista erkölcsipolitikai nevelését volt hivatott végezni, vagyis közvetlen szocializációs funkcióval látták el, annak érdekében, hogy az ifjú lelkek nehogy eltévelyedjenek, s ne az egyetlen helyesnek hitt utat válasszák. A DISZ szervezetei főként egyetemeken és főiskolákon alakultak, a legkevésbé pedig a falvakban tudtak meggyökeresedni. Megalakulásakor félmilliós tagsággal rendelkezett, 1952-re 660 ezer fős szervezetté vált. „A Dolgozó Ifjúság Szövetségének az a feladata, hogy képviselje a dolgozó ifjúság érdekeit, biztosítsa a

dolgozó ifjúság szocialista nevelését s a Magyar Dolgozók Pártjának legjobb segítőtársa legyen a szocializmus építésében, a béke védelmében.” „Nevelje a dolgozó ifjúságot a Magyar Dolgozók Pártja és drága vezérünk: Rákosi Mátyás iránti odaadó hűségre és szeretetre.” (Balogh Sándor, 1986): p264-265 (Romsics Ignác, 2004.; Botos János - Gyarmati György - Korom Mihály - Zinner Tibor, 1988.) 1.6 Szakszervezetek A szakszervezetek sajátos szférát jelentenek abban a tekintetben, hogy hova is sorolandók, a civil társadalom, vagy a kormányzati szektor területére. Ez máig vita tárgya, azonban azt el kell ismerni, hogy a szocializmus éveiben közvetlenül függtek az államtól (na de mi nem?), felülről szervezték meg őket, s nem önkéntességi alapon. A pártállamban a közösségi életet a munka világára akarták ráépíteni, s ez meg is valósult. Mivel az 1949-től kezdődő időszakban a civil társdalom korábbi jelentős

érték-és közösségteremtő/érdekképviseleti szervezetei nem működhettek, helyükbe lényegében a szakszervezetek léptek, funkciójukat ezek látták el, elviekben. Csakhogy a tömegszervezetek a pártállam által kontrollált és irányított szervezetek voltak, általában kötelező tagsággal, s azzal a céllal, hogy ellenőrizzék és mozgósítsák az egyéneket. Holott, mint ahogy az előző fejezetben utaltam rá, a civil szerveződések egyik fontos feladata éppen a hatalom ellenőrzése, s nem pedig fordítva.  A szakszervezetek kezdetektől fogva a gazdasági érdekvédelem fórumaiként működtek, általában a szociáldemokrata irányultságú pártok háttérbázisai voltak, így volt ez Magyarországon is. Szerkezetükre a tagoltság volt jellemző, azaz a szakmai szerveződés, egy munkahelyen több szakszervezet is létezhetett egyszerre. Ha együttműködésre volt szükség közöttük, egyeztető bizottságok alakultak. Mindez 28

http://www.doksihu biztosította az érdekvédő funkció megfelelő működését. A szakszervezetek tevékenységét a háború utáni években az üzemi bizottságok is segítették, kiegészítették.  Azonban az MDP megalakulásával (az SZDP bázisának átcsoportosításával), és az államosítások kezdetével elérkezettnek látták az időt a pártvezetésen belül arra, hogy a kialakítandó egypártrendszer igényeinek megfelelően átalakítsák a szakszervezeti mozgalmat is. A politikai – hatalmi szerkezet fontos láncszeme lett a későbbiekben a szakszervezeti hálózat, ami tömegszervezet lévén tudta mozgósítani a társadalmat a párt melletti elkötelezettség kifejezésére. − 1949-1950 során megvalósult a szakszervezetek új szervezeti rendszere, mely a hagyományostól eltérően, iparági szervezetek szerinti tagolódásra épült, szovjet mintára. „A munkásosztály politikai egységének megteremtése, a szakszervezeti mozgalom

fejlődése, az ország gazdasági szerkezetének és hatalmi viszonyainak megváltozása lehetővé és szükségessé tette, hogy a magyar szakszervezetek történelmi jelentőségű lépést tegyenek előre és magasabb szervezeti formára térjenek át” (Balogh Sándor, 1986.): p159 , hangzott el a szakszervezetek XVII kongresszusán, 1948. októberében − A II. világháború után újjászerveződő 50 szakszervezet helyébe mindössze 19 szakszervezet lépett ekkor, a szaktárcákhoz rendelve. − Ezen felül megvalósították az „egy üzem – egy szakszervezet” elvét, vagyis a korábbiaktól eltérően egy munkahelyen csak egy szakszervezet működhetett. Nem számított az, hogy egy üzem dolgozói nem feltétlen mindig azonos érdekűek, főleg ha az az üzem nem csak egy profillal rendelkezik. De mint tudjuk az egyéni és a csoportérdekek ezidőtájt már nem jöhettek számításba. − A terhessé váló üzemi bizottságok önállóságát a kormány

rendeletével szüntette meg, beolvasztotta őket az új rendszer szerint létrejövő szakszervezetekbe. Ellenőrzési jogkörük fenntartását szükségtelennek érezték, az állami tulajdonba vétel és a munkásigazgatók, kinevezése biztosítja ettől kezdődően a megfelelő vállalatvezetést. − A baloldali szociáldemokrata vezetőket pedig 1950-ben távolították el végleg a mozgalomból, a szakszervezeti bizottságok újraválasztásával. Ide megbízható pártemberek kerültek, s ezzel a kör bezárult, megszűnt a szakszervezetek érdekvédő funkciója. 29 http://www.doksihu  Feladatuk csupán a központi utasítások/termelési tervek végrehajtására és a munkaversenyek (a május elsejei felvonulások) szervezésére korlátozódott, ezen kívül a munkaviszonnyal kapcsolatos ügyek intézése valamint adminisztrációs feladatok (tagfelvétel, nyilvántartás) maradtak jogkörükben. Termelési, bérezési kérdésekbe viszont már beleszólásuk

nem volt. Önállóságuk megszűnt, a tennivalókat, s a célhoz vezető utat az MDP szabta meg.  A különböző munkáltató érdekvédelmi szervezetek 1948-ra jelentőségüket vesztették, a fokozódó államosításokkal befolyásuk csekéllyé vált, ennek következtében felszámolták magukat. Megszűnt a korábbi Gyáriparosok Országos Szövetsége (GYOSZ), a Takarékpénztárak és Bankok Egyesülete (TÉBE), valamint az Iparosok Országos Képviselete (IPOK) is.  A párt-alárendeltséget a paraszti szerveződésekben is meg akarták teremteni, ezért kísérletet tettek arra, hogy egységes falusi tömegszervezetet hozzanak létre. Ezt a Parasztszövetség feloszlatásával és a korábban létrehozott UFOSZ (Újbirtokosok és Földhözjutottak Országos Szövetsége) és FÉKOSZ (Földmunkások és Kisbirtokosok Országos Szövetsége) egyesítésével kívánták elérni. A Dolgozó Parasztok és Földmunkások Országos Szövetsége (DÉFOSZ) 1948.

decemberében alakult meg Azonban az MDP megváltozó elképzelései miatt, a szövetség szervezeti kereteit már 1949. elején leszűkítették a mezőgazdasági munkásokra és a szegényparasztságra Ezzel azt érték el, hogy a tulajdonos parasztságot érdekképviseleti szerv nélkül hagyták, ami lehetőséget teremtett a velük szemben elkövethető visszaélésekre.  A tömegszervezetekkel kapcsolatos pártelképzelést jól megjeleníti Rákosi Mátyás Pártunk a dolgozó nép élén címmel illetett MDP KV ülésen elhangzott beszámolójának részlete: „Ezek a tömegek most már természetesnek találják Pártunk vezetőszerepét. Szívesen követik Pártunk útmutatásait. Addig is, amíg fejlődésük nem ad rá módot, hogy legjobbjaik beléphessenek Pártunkba, gondoskodni kell arról, hogy ezeket a demokratikus, öntudatra ébredt dolgozókat tömegszervezeteinken keresztül tovább neveljük és foglalkoztassuk.” (Balogh Sándor, 1986): p72 (Balogh

Sándor, 1986.) 30 http://www.doksihu 1.7 Egyház elleni támadások Az 1945 utáni koalíciós időszak jellemzője az állam és az egyház valódi szétválasztására (ekkor már a katolikus egyház nem államvallásként funkcionált) való törekvés. A szekularizáció igénye csak annyit jelentett volna, hogy az egyházak szabadon végzik tevékenységüket, s ezt az állam anyagilag támogatja/biztosítja. Ebben a tekintetben ez jogos elvárásnak vehető. Azonban az, hogy ez antiklerikanizmusba és egyházellenességbe fordult, torkollott (ugyanakkor a kialakuló pártállami rendszer lényegéből is következett), nagy szerepe volt az MKP-nak. Szándékai kezdettől fogva arra irányultak, hogy megtörje az egyházak befolyását. Erre több szempontból is szüksége volt az MKP-nak, ha a hosszú távú célkitűzését, a szocializmus magyarországi kialakítását véghez akarta vinni (vagy legalábbis elkezdeni). Az egyházak birtokaik lévén jelentős gazdasági

befolyással rendelkeztek, ez a földreform végrehajtásakor máris problémát jelentett. Amiben a legnagyobb ellenfelet (talán inkább ellenséget) jelentették az egyházak az MKP számára, az az elvitathatatlan tudatformáló, orientáló szerepük. Márpedig a szocializmus esetében csakis egyetlen ideológia, nézetrendszer létezhet. Ezen kívül semmilyen más befolyás nem érheti a társadalmat Az egyházak tudatformáló szerepüket részben az oktatói-nevelői tevékenységük során fejtik/fejtették ki, ezért az általuk fenntartott iskolák számát mindenképpen le kellett redukálni a célok elérése érdekében. Politikai és közéleti aktivitás is jellemző az egyházakra, pártokat, civil szerveződéseket támogatnak, s hoznak létre maguk is. Ilyen értelemben pedig beleszólásuk van az aktuálpolitikai kérdésekbe is, ami ugyancsak az MKP mozgásterét szűkítette. Az 1947-es választások eredményeként összesen 36%-os arányt elérve került be

négy párt (DNP, MFP, FMDP, KNT) a parlamentbe, melyek programja a keresztény ideológiával erősen átitatott volt. Ez is csak azt jelentette az MKP számára, hogy sürgősen lépnie kell. Az egyházak visszaszorítására törvénytelen eszközök alkalmazását is bevetették, lejárató, nyomásgyakorló, kényszerítő tevékenységüket siker koronázta, 1948-ban felgyorsult a folyamat, s 1950-re megteremtődött az egyházi élet minden területének állami irányítás alá vétele.  Meg kell jegyezni, hogy a katolikus egyház a magyar társadalom 2/3-át (1949-es adatok szerint 67,8% az összlakossághoz viszonyítva) maga mögött tudva, világegyház lévén jelentős külső támogatással folytatta a hatalommal való szembehelyezkedését. A 31 http://www.doksihu polgári értékekhez, a szabadság elveihez való nyílt ragaszkodását alátámasztotta az a tény, hogy a katolikus egyház, XII. Pius pápával az élen a II világháború befejeztét

követően több ízben is kifejezte a polgári demokráciák melletti elkötelezettségét. Ezt a későbbiekben Magyarországon úgy állították be, a katolikus egyház az imperializmus szövetségese, ennyiben pedig a legfőbb ellenség. „A klerikális reakció a népi demokrácia országaiban, Magyarországon is, az amerikai imperializmus kiszolgálójának, a Vatikánnak az utasításait hajtja végre. A klerikális reakció az imperialisták ötödik hadoszlopának szerepét játssza Magyarországon.” (Balogh Sándor, 1986.): p258 A magyar katolikus egyházat a szervezeti hierarchia a Vatikánhoz kapcsolta (kapcsolja), ezáltal nem rendelkezett olyan mérvű autonómiával, mint a protestáns felekezetek, s így a megegyezést is nehezebb volt vele keresztül vinnie a hatalomban lévőknek. Ehhez hozzá kell tenni azt is, hogy a magyarországi katolikus egyház élén álló Mindszenty József bíboros mindvégig a kérlelhetetlen megalkuvás legfőbb alakja volt. De

mindez együttvéve sem volt elég ahhoz, hogy ne történjen meg az egyházak állami felügyelet alá kényszerítése.  Az 1945. márciusában meghozott, földreformról szóló rendelet az egyház gazdasági befolyását jelentősen lecsökkentette. A katolikus egyház 862 ezer holdnyi birtokából 765 ezer hold került kisajátításra. Azonban míg a világiak birtokaik elvétele fejében némi kárpótlást kaptak, addig az egyház semmiféle kompenzációban nem részesült. Emiatt már ekkor élesen szembekerült a koalícióval, s elsősorban az MKP-val.  1946-tól kezdődően megindult a tényleges támadás az egyházak ellen, ennek eszközei a letartóztatások, s azokat kísérő a sajtóban is megnyilvánuló lejárató kampányok voltak. Elsősorban a római katolikus egyház (de más felekezetek) iskoláinak tanárait és diákjait kezdték üldözni, összeesküvőknek titulálva őket. Szovjetellenes szervezkedés vádjával kivégezték őket, vagy

szovjet kényszermunkatáborba küldték. Ez történt a Kiss Szaléz (gyöngyösi katolikus lelkész) ügyben, ahol 42 letartóztatás ismeretes; a Kamara – erdei ügyben (pereket lásd később), valamint az Oktogonon történt merénylet esetében is, amit aztán a katolikus ifjúsági szervezetek feloszlatására használtak fel.  Az egyházi leglényegesebb iskolák akadálya államosításával szűnt meg, a általa társadalom az állam átnevelésének szellemi, egyik kulturális monopóliumának megvalósítása történt meg. Azonban ez nem ment zökkenőmentesen A hatalom tárgyalásokat kezdeményezett az egyházakkal az államosítások ügyében. A 32 http://www.doksihu protestáns egyházak és az izraelita felekezetek nem vállaltak oly nyílt konfrontációt, mint a katolikus egyház, ezt azonban nem jó szándékkal tették, a hatalom őket is kényszerpályára állította (ugyanakkor el kell ismerni, hogy támogatottságuk a társadalmon

belül jóval kisebb arányú volt, ráadásul önkormányzatiság jellemezte őket, nem rendelkeztek egyetemes központtal, ezért nem követtek felsőbb utasítást, mint ahogy az a katolikusok esetében kötelező volt). Ez abban nyilvánult meg, hogy a tiltakozókat félreállították, vagy börtönbe vetették. Ravasz Lászlót, a Református Egyház Egyetemes Konventjének elnökét 1948. áprilisában lemondatták, s ez megnyitotta az utat a folyamatban lévő tárgyalások „kedvezőbb” kimenetele irányába. A protestáns egyházak megtörésének másik eszköze az volt, hogy Ordass Lajos evangélikus püspököt a gazdasági rendőrség letartóztatta, perbe fogták, s kétévi fegyházbüntetésre és ötévi hivatalvesztésre ítélték (ráadásul nem is a népbíróság, hanem az Uzsorabíróság Különtanácsa), mondani sem kell, hogy koholt vádak alapján.  Rákosi Mátyás 1948. januári pártaktíván kijelentette: „A demokrácia ez évi feladatai

között ott van az egyház és a népi köztársaság viszonyának rendezése. Meg kell szüntetni azt a tarthatatlan állapotot, hogy a magyar nép ellenségeinek zöme az egyházak, elsősorban a római katolikus egyház palástja mögé búvik.” (Feitl István Izsák Lajos – Székely Gábor, 2000): p140 A magyar nép ellenségein a polgári, nemzeti és keresztény értékekhez ragaszkodók körét értette. Ezt követően májusban meghirdette az egyházi iskolák államosításának sürgető feladatát, melyre válaszul a katolikus püspöki kar híveit ellenállásra buzdította. Ez történt 1948 júniusában Pócspetrin, ahol falu lakossága az államosítások ellen foglalt állást, a tüntetés dulakodássá fajult, s máig tisztázatlan körülmények (feltehetően a rendőr véletlenül elsülő pisztolya okozta társának halálát) között egy rendőr életét vesztette. Ez több mint száz ember letartóztatására adott alkalmat, valamint arra, hogy kedvező

„hangulatot” teremtsenek az iskolák államosításáról szóló parlamenti vita számára. Az eredmény nem maradt el, az országgyűlés 1948. június 16-án megszavazta a törvényt (XXXIII tc), mely értelmében 6500 községi és felekezeti iskola került állami irányítás alá.  A teljes siker elérése érdekében jószerével már csak Mindszenty bíboros eltávolítására volt szükség. 1948 december 26-án tartóztatták le, kémkedés, valutaüzérkedés és a köztársaság megdöntésére irányuló bűncselekmény vádjával. Koncepciós perében Mindszentyt életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték, s az övével 33 http://www.doksihu együtt még tizenhárom személy (a prímás helyettese, titkára, pénztárosa stb.) ügyét tárgyalták, majd ítélték el őket.  Ezek után egyenes út vezetett a katolikus egyházzal történő megállapodás aláírásához. Az 1950 augusztus 30-án aláírt megállapodás (a Vatikán

hozzájárulása nélkül) a protestánsokénál jóval kedvezőtlenebb volt, többek között, míg a reformátusok 5 gimnáziumot tarthattak meg, addig a katolikusok csak 8-at (ez arányaiban jelentett nagy különbséget). A megállapodás többek között tartalmazza: „A püspöki kar felhívja a hívőket, hogy mint állampolgárok és hazafiak, minden erejükkel vegyék ki részüket abból a nagy munkából, amelyet a népköztársaság kormányának vezetésével a magyar nép egésze végez, az ötéves terv megvalósításával, az életszínvonal emeléséért és a szociális igazságosság érvényesítéséért.” (Balogh Sándor, 1986): p274 Az egyezmény értelmében az Elnöki Tanács szeptember 7-én a szerzetesrendek többségét feloszlatta, a ferencesek, bencések és a piaristák működési engedélyét azonban nem vonta meg. „A klerikális reakció tömegagitációjának legfontosabb szervezetei a különféle női és férfi szerzetesrendek.” (Balogh

Sándor, 1986): p259 Áll a Központi Vezetőség 1950. júniusi határozatában  „A Központi Vezetőség újból nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a klerikális reakció elleni harcban a jogos önvédelem politikáját folytatjuk, békénket, hazánkat, épülő szocializmusunkat védjük.” (Balogh Sándor, 1986): p262  1947-ben már felvetődött annak a lehetősége, hogy megszüntessék az iskolákban a kötelező vallásoktatást, de csak 1949. őszén látták elérkezettnek az időt arra (miután már Mindszentyt bebörtönözték), hogy ez meg is valósuljon. Ettől kezdve a hittan fakultatív tárgy lett. Ez ismételten az egyházak befolyásának visszaszorítását szolgálta  A vallásos ünnepek irányába is lépést tett a vezetés. Pünkösd és húsvéthétfő ünnepét eltörölték, karácsonyból fenyőünnep lett, míg augusztus 20-a az új kenyér és az alkotmány ünnepnapja lett. Ezzel nem csak az egyházra mértek csapást, hanem az egész

társadalomra, lelki érzéseire, s évszázados hagyományaira.  A katolikus papság jó része azonban Mindszenty letartóztatása után sem igazán volt hajlandó együttműködni a hatalommal, főleg hogy az további lépéseket tett felettük lévő befolyása növelésére. A klérus ellenállásának megtörése érdekében újabb pert eszközöltek. 1951 júniusában Grősz József kalocsai érsek lett a koholt vádak áldozata (s vele együtt még sokan mások, a kapcsolódó perekben), annak ellenére, hogy éppen ő 34 http://www.doksihu volt az, aki próbált megfelelni a hatalom elvárásainak. A per hatására a katolikus püspöki kar felesküdött az 1949-es alkotmányra, s elfogadta, hogy a továbbiakban főpapokat csak az Elnöki Tanács hozzájárulásával nevezhetnek ki. Az egyházak irányítására, s a megkötött megállapodások betartatására pedig még 1951. májusában létrehozták az Állami Egyházügyi Hivatalt. Ezzel végérvényesen

felszámolta a hatalom az egyházak autonómiáját. (Feitl István – Izsák Lajos – Székely Gábor, 2000.; Romsics Ignác, 2004; Balogh Sándor, 1986.; Révai Valéria, 1991) 35 http://www.doksihu 2. Gazdasági élet A modern kori diktatúráknak két formája létezik, az autoriter és a totális. Hazánkban az utóbbi jött létre. A kettő közötti különbség abban áll, hogy az autoriter rendszerekkel ellentétben a totalitárius rendszerek nem csupán a politikai pluralitás felszámolására törekszenek, hanem az élet minden területét ellenőrzésük alá kívánják vonni (ezt a fentebbiekben, a civil társadalom esetében már láthattuk). Ez alól a gazdasági élet sem kivétel. A gazdaság tekintetében is elmondható, hogy az egyetlen szempont a szocialista ideológia érvényesülése. Ez pedig csakis úgy valósulhat meg, ha a gazdasági élet minden területét a párt irányítja, központilag. Ehhez mindenek előtt a magántulajdon felszámolása, s

állami tulajdonba vétele szükségeltetett, ezzel párhuzamosan pedig az ezt működtető intézményrendszer kiépítése. A központi irányítás eszköze a tervutasítás rendszere volt. Ugyan a szovjet mintájú gazdasági szerkezet kialakítása és működtetése megvalósult, de a valóságban mégsem funkcionált megfelelően. Ezt az ellátási problémák, kényszerítő eszközök alkalmazásának nyomában támadó társadalmi elégedetlenség jelezte (ha már a manipulált gazdasági mutatók nem), ez azonban csak az újabb ellenségkeresésre, s nem a korrigálásra adott okot. Magántulajdon felszámolása 2.1 A szocialista ideológia egyik központi eleme az, hogy a társadalmi igazságtalanságok a gazdasági munkamegosztásban kialakult helyzetből, s az aránytalan tulajdonviszonyokból fakadnak. A célnak tekintett emberek közötti egyenlőség megvalósulását a tulajdonviszonyok felszámolása, illetve radikális átalakítása eredményezi. Emellett

pedig a kialakítandó igazságos társadalom feltétele az erőforrások koncentrálása is. Az MKP ennek az eszmének a jegyében kezdte meg politikáját, s Magyarország háború utáni rendkívüli állapota, s az ebből következő szükségszerű – mély beavatkozás a gazdasági viszonyokba jó lehetőséget teremtett az ideológia megvalósítására. Ez azonban még csak induló alapot jelentett hozzá, a magántulajdon teljes felszámolását a nemzetközi politika alakulása, s azon belül is a Szovjetunió kelet-közép-európai térnyerése, befolyásának felerősödése tette lehetővé.  Az állami tulajdon kiterjesztésének szükségességét 1945-ben az ország romokban heverő gazdasága, s az újjáépítési folyamatok indokolták. A széntermelésnek alapvető 36 http://www.doksihu jelentősége volt az újjáépítésben, így először a szénvagyon államosítása merült fel, s vált programjává a Függetlenségi Frontnak. Csakhogy a koalíció

baloldala ezzel nem elégedett meg, s kikényszerítette a bányák állami tulajdonban vételét is, ezt a nemzetgyűlés 1945. decemberében fogadta el Ugyan kártalanítást kilátásba helyeztek, de ez végül nem történt meg.  1946. végén az MKP javaslatára állami kezelésbe vették az öt legfontosabb nehézipari üzemet (Weiss Manfréd Acél-és Fém Művek, Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt., Magyar Vagon és Gépgyár Rt, valamint két Ganz gyár) azzal az indokkal, hogy a jóvátétel rendezését ez az intézkedés szolgálja a leginkább. Ezzel a lépéssel az állam már domináns tulajdonossá vált a gazdaságban, a nagyipar jelentős része pedig elvesztette vállalati önállóságát (kulcspozíciókba politikailag megbízható személyek kerültek). Ugyancsak ez év végén államosították a villanyáram-termelő erőműveket és a villamos távvezetékeket is, a Függetlenségi Front programjának megfelelően.  Említést kell tenni arról az

intézményről is, amely az állami kezelésbe került üzemek irányítását végezte (pontosabban gyakorlatilag itt összpontosult). A Gazdasági Főtanácsot (GF) 1946. januárjában azzal a céllal hozták létre a koalíciós pártok, hogy a gazdaságra vonatkozóan hozott rendelkezéseket betartassa és segítse a gazdasági élet megfelelő menetét, központi koordinálását. A létrehozott szervet rendelet-kibocsátási joggal ruházták fel, kezdeményező és végrehajtó feladatait a titkárságon keresztül gyakorolta, melynek élére az MKP-hoz hű személy került (ugyan a helyettesei a koalíciós társak közül kerültek ki, de őket idővel sikerült mind jobban visszaszorítani, lehallgatások és más eszközök útján), így az MKP kulcspozícióhoz jutott a gazdasági élet állami irányításában. „Ma tehát a kormánnyal szemben van egy olyan szerv, amely a kormány felett áll végeredményben a kormány kezéből ki van véve a gazdasági hatalom.”

(Pető Iván – Szakács Sándor, 1985): p66, hangzott el egy kisgazda képviselő felszólalásában. A GF titkárságának vezetője így fogalmazta meg az intézmény helyzetét: „a gazdasági élet szükségletének és rendes menetének biztosítására irányuló tevékenységét a szinte diktatórikus jogkörrel felruházott Gazdasági Főtanács gyakorolja A titkárság felállítása adata meg tulajdonképpen a Gazdasági Főtanácsnak azt a kezdeményező erőt, mellyel a mindenkori gazdasági helyzetben megfelelően tudta kiszabni a gazdaságpolitika útját.” (Pető Iván – Szakács Sándor, 1985.): p66 Ez utóbbit támasztja alá az is, hogy a nemzetgyűlés csak egy rövid időszak (1946. április-július) költségvetését hagyta jóvá, ezzel a törvényhozó hatalom 37 http://www.doksihu visszaszorult, s a végrehajtó erősödött meg, ami pedig a Gazdasági Főtanácsban összpontosult.  Az MKP által már korábban is felvetett bankállamosítási

javaslat elfogadására 1947-ben, a kedvezőbbé váló belpolitikai erőviszonyok (ehhez hozzá kell még kapcsolni, hogy a szovjet hadsereg nem hagyta el hazánkat a békeszerződés értelmében, valamint a Kominform megalakulása is következményekkel járt) következtében nyílt lehetőség. A nemzetgyűlés 1947 novemberében hagyta jóvá a nagybankok és az érdekeltségi körükbe tartozó pénzintézetek, valamint kereskedelmi és ipari érdekeltségeik magyar tulajdonú részvényeinek államosítását, a rendkívüli helyzetre hivatkozva. Ez már túllépett a Függetlenségi Front programjának keretein, mely még csak a nagybankok állami ellenőrzését tartalmazta. A bankok államosításával a gazdasági és a pénzügyi életben jelentős változás nem következett be, ekkor ez még főként az MKP politikájának demonstrálására szolgált. A bankok államosítását nem sokkal később a bauxitbányászat és az alumíniumipar államosítása

követte.  Az 1948. március 25-én végrehajtott államosítások tervéről már csak az MKP legfelsőbb vezetése tudott, az előkészületek a legnagyobb titokban történtek, szemben a korábbi államosításokkal, amelyeket hosszas tárgyalások eredményeztek, s mellette a tömegeket is mozgósították, ekkor azonban már csak a végrehajtott intézkedések mellett kívánták őket felsorakoztatni. A koalíciós partnerek csupán a végrehajtás napján értesültek az államosítási akcióról. Az intézkedéseket megelőzően már sokak feladták üzleti tevékenységüket, beszüntették üzemeik működését, részben az állami gazdaságpolitika következtében, részben pedig az ellenük folyó propaganda-hadjárat miatt, ugyanis ekkor már a 100 főnél kevesebbeket foglalkoztató vállalkozásokat kiáltották ki a tőke képviselőinek, s ezáltal erkölcsileg bélyegezték meg őket. − Eddigre már megteremtődött a lehetősége az MKP-nak

arra, hogy meglepetésszerűen, szinte puccsként hajtsa végre a még magánkézben lévő iparvállalatok államosítását. A rajtaütésszerű akciót feltételezhetően csak az ideológiában meglévő, a minden mögött ellenséget gyanító vízió magyarázza. 38 http://www.doksihu − Ebben az esetben a gazdasági helyzet sem indokolta a 100 főnél többet foglalkoztató üzemek államosítását, itt már egyértelmű politikai indíttatásról van szó. A cél a szovjet mintájú gazdasági rendszerre való áttérés volt. − Változást jelentett az is, hogy a vállalatok élére felülről kinevezett vezetők, úgynevezett munkásigazgatók kerültek, s már nem csupán az igazgatási feladatokat látta el az állam, hanem közvetlenül irányított. Ez megteremtette annak lehetőségét, hogy az állam és a vállalatok közötti viszony (a gazdasági intézményrendszer) átalakuljon. − 1948. novemberéig 780 üzemet államosítottak, ezek közül 180 olyan

volt, amit fontosabbnak ítéltek, s kis üzemek lévén is állami tulajdonba vették. Az intézkedésekkel a gyáriparban foglalkoztatottak 75%-a került állami alkalmazásba, míg a bányászatban és a nehéziparban 90% körül mozgott ez az arány. Az állam tulajdonába került a könnyűipar jelentős része is.  A többségi külföldi tulajdonban lévő vállalatok államosítására kétféle módszert alkalmaztak. Egyrészt ezen vállalatok egy része az állami pénzügypolitika következtében jelentős mértékben eladósodott, ami lehetővé tette az emiatt lefolytatandó csődeljárást, s ezáltal kerültek állami befolyás alá. Két jelentősebb vállalatot pedig úgy sikerült állami tulajdonba venni, hogy vezetőik ellen szabotázs és kémkedés vádjával koncepciós pereket indítottak. Ráadásul mindez azt a célt is szolgálta, hogy a nagy nyilvánosság előtt bizonyítsák, a külföldi tulajdonú vállalatok az imperializmus kémközpontjai. Perbe

fogták a Magyar-Amerikai Olajipari Rt (MAORT) vezetőit és mérnökeit, majd börtönbe vetették őket, 1948. végén A MAORT vezérigazgatójának esete különösnek mondható. Papp Simont először halára ítélték, majd „csupán” életfogytiglani börtönbüntetésre, mert az olajközpont vezetésére nem találtak megfelelő személyt, így a börtönben neki kellett azt folytatnia. Az angol érdekeltségű Standard Villamossági Rt. vezetőit 1949 végén tartóztatta le az ÁVH, a vezérigazgatót és a főosztályvezetőt kémkedés és adatszolgáltatás (a gyár havi jelentéseit küldték ki Angliába és az USA-ba az anyavállalathoz) vádjával kivégezték. A külföldi tulajdonban lévő üzemek államosítását a Szabad Nép egyik, 1949. decemberi számában így kommentálja: „Győzelem a külföldi imperialista tőkével szemben is, amely kizsákmányolta a magyarországi üzemeiben dolgozó munkásokat s ezen túl, gazdasági pozícióit felhasználva,

folytonos szabotázstevékenységével igyekezett iparunk fejlődését gátolni. Sőt ezen túlmenően, üzemeiket fedőszervként használták fel 39 http://www.doksihu kémhálózatuk kiépítésére, népi demokráciánk elleni aknamunkára.” (Balogh Sándor, 1986.): p197 A magánszektor államosításának következő lépése a 10 főnél több munkást  foglalkoztató üzemek államosítása volt, 1949. decemberében Ez esetben ismét titokban készítették elő és hajtották végre az akciót. Felszámolták a kisipar és a kiskereskedelem legnagyobb részét, ami már zavarokat okozott a közellátásban, valamint félelmet keltett a társadalomban. Azonban „komolyabb” ellenállással már nem kellett számolnia az MDP-nek, mivel eddigre már formálisan is megtörtént a hatalomátvétel. A folyamat az ingatlanok államosításával fejeződött be, 1952-ben. Itt hivatkoztak  arra, hogy a tulajdonos nem megfelelően gondozta házát, vagy mérete

meghaladja szükségleteit (azért azt nehéz meghatározni, hogy kinek mekkora a szükséglete), valamint arra is, hogy a bérház jövedelme munka nélküli jövedelem (az nem számított, hogy azt valamiből meg kellett venni, majd pedig fenn/karban tartani). Az ingatlanállamosítás az osztályharc éleződése elmélet jegyében folyt, ugyanis „csak” azokat érintette, akik a dolgozó nép ellenségei, pontosan: „a tőkések, egyéb kizsákmányolók és a megdöntött társadalmi rendszer népelnyomó elemeinek házingatlanai”. (Balogh Sándor, 1986): p387 Az Elnöki Tanács rendelete azt is tartalmazta, hogy amennyiben a tulajdonos nem lakik az ingatlanban, úgy ingóságai is állami tulajdonba kerülnek. Ezen kívül, ha a tulajdonos az ingatlanban lakott, abban az esetben az állami tulajdonba vételtől kezdődően bérlővé vált (saját lakásában!). Ezek az intézkedések burkoltan a lakáshelyzet javítására is szolgáltak, mivel ezt a problémát

igyekezetük ellenére a meghirdetett ötéves terv keretében sem sikerült orvosolniuk, így lehetséges megoldásként csak az „újraelosztás” maradt. Ami végeredményben ugyancsak a társadalmi feszültségek erősödéséhez járult hozzá. 1948 végére a mezőgazdaság maradt egyedül, ahol még nem játszott számottevő  szerepet az állami irányítás. Ezt a lakosság erőteljesebb ellenállása indokolta, azonban ez végül mégsem eredményezte az agrárszektor függetlenségének fennmaradását (részleteket lásd később). 2.2 A kötött gazdálkodástól a tervutasításos rendszerig A II. világháború következtében kialakult súlyos gazdasági problémák megoldására a magyar vezetés a kötött gazdálkodás bevezetését tartotta megfelelőnek. Ez azt jelentette, 40 http://www.doksihu hogy a nehézségek (infláció, ellátási gondok, jóvátétel) leküzdése érdekében az állam a korábbiaknál jóval aktívabban vett rész a gazdaság

irányításában. A gazdasági válságok kezelésére ez a módszer általánosnak tekinthető (igaz csak a világgazdasági válság óta, a szemléletmód átalakulásától kezdődően), azzal a kitétellel, hogy a piaci mechanizmusokba való beavatkozás csak átmeneti jellegű. A gazdaság menetében való hangsúlyosabb állami szerepvállalás ugyan a baloldali pártok gazdaságpolitikájához állt közelebb, ennek ellenére a többi koalíciós párt belátta, hogy racionális érvek állnak a bevezetése mellett, ugyanakkor úgy gondolták, hogy ezek a megoldások a kényszerhelyzet elmúltával megszüntethetők lesznek. Azzal azonban nem számoltak, hogy a belpolitikai életben rövid időn belül komoly változások fognak bekövetkezni a Szovjetunió támogatását élvező MKP tevékenységének következtében, ami pedig később nem csupán a kötött gazdálkodás életben tartását hozta magával, hanem ennek egy merőben más formáját, ami a piaci mechanizmusok

teljes kiiktatásán és a központi állami irányításon alapult. 2.21 Kötött gazdálkodás A stabilizáció megvalósítását a kötött gazdálkodás bevezetése segítette, ehhez szükséges volt azonban a nemzetközi jóváhagyás is, elsősorban a Szovjetunió támogató magatartása, ami pedig az MKP pozícióit, elképzeléséit erősítette. A stabilizációs politika kialakítását, megvalósítását segítette a jóvátétel átütemezésének elérése, a Nemzeti Bank nyugatra hurcolt aranytartalékának visszajuttatása, a szovjet árukölcsönök és a nemzetközi segélyszervezetek támogatása. A kötött gazdálkodás életbe léptetésére az új forint bevezetését (ezt a hiperinfláció indokolta) követően, 1946. augusztus elseje után került sor. Bevezetésének szükségességét Gerő Ernő márciusban, az MKP Politikai Akadémiáján így fogalmazta meg: „A magyar demokráciának és minden igazi demokráciának érdeke, hogy legalább

korlátok közé szorítsa a tőkét, visszaszorítsa gyengébb pozíciókba; érdeke a demokráciának, hogy befolyást gyakoroljon a termelésre és befolyást gyakoroljon az elosztásra is. Ezt pedig csakis kötött gazdálkodás útján lehet megvalósítani.” (Feitl István – Izsák Lajos – Székely Gábor, 2000.): p304  Árrendszer Az életbe léptetett árrendszer legfőbb jellemzője az volt, hogy elszakadt a világpiaci áraktól, s az iparfejlődést kívánta ösztönözni, a mezőgazdaság rovására. Úgy vélték, 41 http://www.doksihu hogy az újjáépítés a mezőgazdaság megterhelésével valósítható meg, a mezőgazdasági árak nagy mértékű leszorítását (a háború előtti időkhöz képest 40-50%-al maradtak el a mezőgazdasági árak az ipariaktól, ez azt jelentette, hogy a parasztságnak egységnyi iparcikkért dupla annyi terméket kellett előállítania) csak átmeneti megoldásnak szánták. Azonban ez még az ötvenes években is

érvényben maradt, akkor azonban már egy teljesen más gazdaságpolitika céljait szolgálta. Az árak szabályozását és ellenőrzését a stabilizációs politika nyomán felállított Árhivatal végezte. A hatósági ellenőrzést, majd a szankciók érvényesítését a felállított gazdasági rendőrség is segítette. Árdrágítás, árurejtegetés, gazdasági visszaélés vádjával sokakat börtönbe küldtek, internáltak, bizonyos esetekben halálbüntetés kiszabására is sor került. Mindezt egy olyan propaganda is kiegészítette, ami a „tőkések” ellen irányult.  Bérrendszer A stabilizáció legfőbb erőforrása a bérszint csökkentéséből származott. A fizetéseket a háború előtti, 1938-as szint 50%-ra szállították le átlagosan. A legrosszabbul a pedagógusok jártak, az ő bérük a réginek csak a 20%-át érte el, a közigazgatásban dolgozóké a 31%-át, míg a munkások esetében ez 60-70% körül mozgott (Forrás: Romsics Ignác,

2000.): p309 Ezzel jelentős csapást mértek az értelmiségiekre, ami a későbbiekben csak fokozódott. A bérek rendezése a kormányzati törekvéseknek megfelelően a különböző rétegek között lévő különbségek csökkentésére is szolgált.  Tőkeképződés megakadályozása A kormányzati gazdaságpolitika a pénz- és hitelkibocsátás szigorú határok közé szorítására vett irányt. Mindez akadályozta a bankbetétek képződésének megindulását, s egyúttal a bankok tevékenységét is, mivel érdemi tőke hiányában nem kezdhettek jövedelmező ügyletek indításába. Így visszaszorult a pénzintézetek hagyományos vállalkozói tevékenysége, valamint az államilag ellenőrzött és szabályozott hitelkibocsátás következtében a hitelélet sem támadt fel, a hitelkibocsátás gyakorlatilag állami monopóliummá vált, az egyetlen hitelforrás a Magyar Nemzeti Bank lett. Az volt az állami törekvés, hogy hitelfelvétel helyett az

emberek mozgósítsák tartalékaikat (arra nem gondoltak, hogy ezzel a társadalom eddigi takarékoskodásra való hajlamát is kiölik, ami aztán a következő nemzedékek számára komoly problémát generált; ráadásul kiszolgáltatottá is vált a lakosság a hatalomnak, mert saját erőforrásaira nem támaszkodhatott). Az állam a tőkeképződést hatalmi eszközökkel is korlátozta, mind 42 http://www.doksihu nagyobb jelentőséget kapott az államapparátus/közigazgatás ellenőrző, rendészeti funkciója.  Államosítások A kötött gazdálkodás megvalósításában fontos szerepet játszott az állami tulajdon kiterjesztése. Az állam gazdaságirányító szerepét leginkább így terjeszthette ki, ezért a stabilizáció jegyében korlátozott mértékben és formában ugyan, de meghirdette az államosítás programját is. Ez ugyancsak átmeneti jellegűnek indult, kiszélesedése már az MKP növekvő befolyása (s eltérő gazdaságpolitikája)

következtében történt meg. 2.22 Tervgazdálkodás 2.221 Hároméves terv Már 1945-ben felmerült egy újjáépítési terv kidolgozásának gondolata, s ez az MKP választási programjában is szerepelt. Ugyan a gazdasági folyamatok tervszerű irányításának elképzelése elsősorban a szocialista ideológiához kapcsolódik, mégis a másik koalíciós fél is támogatta a gazdasági terv gondolatát, ugyanis ennek alkalmazása a háború előtti időkben bevett gyakorlatnak számított, s a kialakítandó kötött gazdálkodás képébe jól beleillett. A háromévesnek szánt terv javarészét az MKP emberei dolgozták ki, de ekkor ez még nem viselte magán a szovjet tervek tipikus jegyeit, a bürokratikus koordinációt, s az általa megvalósuló, az utasításokat a legalsóbb szintig megfogalmazó rendszert. Állami beruházási programnak indult, mely a gazdasági fejlődés megteremtését vette célba. Csakhogy már a tervegyeztető koalíciós tárgyalások

közepette jelentős külpolitikai (szövetséges hatalmak szembefordulása, majd valamivel később a Kominform megalakulása), valamint azok nyomán belpolitikai változások mentek végbe (kisgazdapárt megroppanása, majd ennek következtében az MKP-nak kedvező választások), melyek mind ahhoz járultak hozzá, hogy a hároméves terv a szovjet mintájú tervgazdálkodás előkészítését szolgálja.  A terv kezdetét 1947. augusztus elsejében jelölték meg, a róla szóló tervtörvény a beruházás keretösszegét és forrásait nem tartalmazta, viszont rendelkezett a végrehajtáshoz szükséges (?) szerv létrehozásáról. Ez az Országos Tervhivatal volt, melynek felállításával ismételten parlamenti jogkört ruháztak át. A Tervhivatal 43 http://www.doksihu jelentősége majd az államosításokkal kezdődően válik megnövekedetté (erről lásd később).  Az előirányzatok célként azt tűzték ki, hogy a mezőgazdasági termelés a

tervidőszak végére közelítse meg az 1938-as szintet, míg a gyáripar 27%-al haladja meg. A terv végrehajtásában nem kívántak külföldi segítségre támaszkodni, a beruházások megvalósításához a lakosság teherbíró képességére támaszkodtak, ami azonban ezidőtájt már végessé kezdett válni (oka a stabilizációs politika volt). Ráadásul külföldi forrás hiányában eleve nem lehetett szó technikai megújulásról, csupán a háború előtti fejlettségi szint helyreállításáról, holott a háború ideje alatt nagymérvű technológiai változások mentek végbe. Problémát jelentett az is, hogy a terv elsődleges követelményei mennyiségi jellegűek voltak, nem pedig gazdaságossági, értékesíthetőségi szempontok. A későbbiekben ez lesz az egyik összetevője, ami a tervgazdálkodás kudarcát jelenti majd.  1948. közepén, a hároméves terv céljainak megváltoztatásakor egyértelműen kiderült, hogy az MKP a szovjet minta

mechanikus követésére vett irányt. A hazai gazdaság elmaradottságát az iparfejlesztés, s azon belül is a nehézipar erőteljes fejlesztése útján kívánták orvosolni, s nem vették figyelembe a magyar és az orosz társadalmi különbségeket; azt, hogy Magyarország elsősorban agrárország, a lakosság nagyobb hányada a mezőgazdaságban dolgozik; valamint, hogy sokkal inkább a szerves fejlődésre támaszkodva, a háború előtt húzóágazatnak minősülő szektorokba kellene fektetni a beruházási összegeket. A terv megváltoztatásával módosították az iparra és a mezőgazdaságra fordítható összegeket, az ipar immár az összes beruházás 35%-át, míg a mezőgazdaság csupán a 18%-át kapta, arról nem is beszélve, hogy a mezőgazdasági beruházások terven felüli összegét magánerőből kellett finanszírozni. Mindennek következtében a mezőgazdaság teljesítménye jóval elmaradt az iparétól (és nem utolsó sorban a háború előttitől

is, pl.: az össztermelés 15%-kal), holott nemzetgazdasági súlya meghaladta azét.  A terv közlekedés-fejlesztésére szánt beruházási arányai inkább az iparéhoz közelítettek (összberuházás 27%-a), a mezőgazdaság még ezzel szemben is hátrányba került. A vasúti közlekedés helyreállítása a tervidőszak végére megvalósult, valamint megkezdődött a közúti forgalom motorizációja is. Azonban a vízi közlekedés és szállítás terén szerényebbek voltak az eredmények. 44 http://www.doksihu  A hároméves terv az életszínvonal jelentős növelését is célul tűzte ki, de ez csupán csekély mértékben valósult meg, elsősorban a munkanélküliség megszüntetésével.  A terv 1948-as irányváltását az 1947-es év politikai eseményei indokolták. − Az amerikai-szovjet viszony kiéleződését szimbolizálta a márciusban meghirdetett Truman-dokrtína, mely a szovjet terjeszkedés feltartóztatásának politikáját

jelentette amerikai részről. Ennek egyik eleme a júniusban bejelentett Marshall-terv volt, mely Európa gazdasági újjáépítését volt hivatott segíteni. Sztálin ezt úgy értelmezte, hogy az USA gazdasági támogatás útján akarja befolyását Európára kiterjeszteni (végeredményben igen), amit pedig az ellenőrzése alatt álló országok esetében nem engedhetett meg (igényt tartott a szocialista országok közötti szoros egyeztetésre, ami kizárta az egyéni nemzeti utakat), így többek között Magyarország is visszautasította a Marshall-tervet (holott egyedül a külföldi tőke segítségével valósulhatott volna meg a technológiai fejlődés). Ugyanakkor az USA politikáját a Szovjetunió konkrét háborús fenyegetésnek vette, s ekkortól kezdődően vált igazán elsőrangúvá a nehézipar fejlesztésének törekvése, már a „csatlós” (ugyan ekkor még nem deklaráltan) országokban is. − Az összefogás erősítése érdekében az 1943-ban

feloszlatott Komintern helyébe a Kommunista Munkáspártok Tájékoztató Irodája (Kominform) lépett, melyet 1947ben hoztak létre, az európai térség kommunista mozgalmai számára, hogy a megfelelő iránymutatás biztosítva legyen (ez lényegében Sztálin meghosszabbított keze volt). Ettől kezdődően a Kominform tanácskozásain elhangzott elképzelések (inkább utasítások) minél tökéletesebb megvalósítására, sőt gyakorta túlszárnyalására is törekedtek a hazai kommunista vezetésben. A politikai, társadalmi, és gazdasági viszonyokat tekintve is ez a szerv vált mértékadóvá, iránymutatásai a legtöbb esetben felismerhetők a magyarországi események tekintetében. A hároméves gazdasági terv célkitűzéseinek megváltoztatása is a Kominform iránymutatásának felelt meg (ezen kívül többek közt a pártok elsorvasztásának mielőbbi megvalósítása, majd a Rajk-per lefolytatása, a mezőgazdaság kollektivizálása stb.), ez pedig a

szovjetizálás mielőbbi végrehajtása volt. Ennek jegyében már 1948 júniusában célként fogalmazódott meg egy ötéves gazdasági terv kidolgozása, mely azonban már a magyar nemzetgazdaságot új és merőben más alapokra kívánta helyezni, 1950-nel kezdődően. 45 http://www.doksihu  A hároméves terv befejezése két és fél év alatt valósult meg, s ebben fontos szerepe volt az 1949. második felében fellendült munkaverseny-mozgalomnak is Erre azért is szükség volt, mert a beruházások egy részének anyagi fedezete hiányzott, amit csak a termelékenység fokozásával lehetett pótolni. A munkafegyelem immár politikai kérdéssé vált, büntetése pedig politikai eszközökkel történt. 2.222 Ötéves terv Az ötéves népgazdasági terv már teljes mértékben csak az MKP elképzelésein alapult, a hatalmi viszonyok átalakulása (1947-es választási „siker”) következtében, s mérvadónak az első szovjet ötéves terv

célkitűzéseit tekintették. A terv középpontjában az egyoldalú nehézipar-fejlesztés, az erőltetett iparosítás állt, valamint a mezőgazdaság tulajdonviszonyainak átalakítása, mindez a szocializmus alapjainak megteremtését szolgálta. Ez egy új típusú gazdasági szerkezet felépítését vonta magával, mely a központi tervutasítás rendszerére épült, tejesen kizárta a magántulajdon és a piaci mechanizmusok érvényesülését. Az ehhez szükséges intézményrendszer kiépítése is megkezdődött (lásd később).  A terv 1949. áprilisi meghirdetésekor a beruházásokra 35 milliárd forintot szántak, melyből az ipar részesedése 17 milliárd forint lett volna. Azonban a tervtörvény decemberi országgyűlési elfogadásakor módosultak az összegek, 51 milliárd forintra emelkedett az összberuházás, s ennek megfelelően az iparra szánt összeg is nőtt, méghozzá 21 milliárd forintra (a nehézipar ebből 18,3 milliárd forintban

részesedett), a komoly hagyományokkal rendelkező könnyűiparra csupán 3 milliárd forintot szántak (nagy múltú élelmiszeriparunk hasonlóan alacsony támogatásban részesült). A kitűzött cél az volt, hogy az ipari termelésnek 1954-re az 1949. évi termelés 186,4%-át kell elérnie, ebből a nehéziparnak 204,3%-ot, míg a könnyűiparnak 172,9%-ot. A terv az életszínvonal növelését is előirányozta, az emelkedés mértékét 35%-ban jelölték meg, s erre az összberuházásból végül (áprilisban csak 6 milliárd Ft-ot) 7,4 milliárd forintot kívántak fordítani. Nem utolsó sorban pedig a honvédelem fejlesztése is a terv főbb feladatai közé tartozott, különösképpen azért, mert az 1949. áprilisában megalakuló NATO-t a Szovjetunió közvetlen fenyegetésnek tartotta, az imperializmus háborús törekvéseivel azonosította, ami ellen fel kell készülni. „Honvédelmünk, véderőnk fejlesztése, hogy helytálljunk függetlenségünkért és a

Szovjetunióval, valamint a baráti 46 http://www.doksihu nép demokráciákkal és a világ szabadságszerető népeivel együtt megvédjük a békét az imperialista háborús gyújtogatókkal szemben.” (Balogh Sándor, 1986): p24  Az elfogadott törvény nem rendelkezett a beruházási program anyagi forrásairól, sikerességét elsősorban a takarékosságban, az áldozatkészségben, a fegyelmezett munkában, valamint az ellenséggel szembeni éberségben látták. Emellett alapvető jelentőséget tulajdonítottak a voluntarizmus elvének, azaz, hogy a kitűzött célok elérése csupán az emberi akarat és erőfeszítés kérdése (pl.: gyapot, narancs termesztése az Alföldön). Meg kell említeni azt is, hogy az erőforrások előteremtése lényegében úgy valósult meg, hogy azokat más, nagyobb hagyományokkal rendelkező iparágaktól vonták el, ami a magyar gazdaság szerves fejlődését bontotta meg.  1950. második felében a terven

változtatásokat hajtottak végre, azzal az indokkal, hogy az eddig elért jó eredmények tükrében lehetőség nyílt a terv kibővítésére (ez valójában nem bővítést, hanem felemelést jelentett). − A valódi okot külpolitikai esemény szolgáltatta. Az év során kirobbant a koreai háború, mely a vezetés számára azt igazolta, hogy valóban küszöbön van az újabb háború, s emiatt a katonai kiadásokra fordított összegeket módosítani kell, mindenek előtt győzelemre kell vinni az iparosítást. „Ami felülvizsgált tervünkben új és fejlődésünk változó körülményeit tükrözi vissza, az élesedő belső és külső osztályharc körülményeiből folyóan a szocializmus építésének meggyorsítása.” (Pető Iván– Szakács Sándor, 1985.): p155 Az év végére a hadi kiadások már majdnem elérték a polgári beruházásokra szánt összegeket. Ez többek között azért is jelentett komoly problémát, mert a védelembe fektetett

összegek improduktívak, vagyis nem segítik elő a fejlődést. Ennek ellenére 1951-ben Magyarország gyakorlatilag áttért a hadigazdálkodásra. − A terv felemelése elsősorban a nehézipart érintette, részesedését megduplázták, az immár 85 milliárd forintos összberuházásból 37 milliárdot kapott, a cél pedig a termelés megnégyszerezése volt. A közvetett katonai beruházások részesedése 18%ra emelkedett (14%-ról) − A módosított terv a mezőgazdaság kollektivizálását is sürgette: „Döntő feladatunk tehát, hogy az öntudatosodó dolgozó parasztság kívánságának 47 http://www.doksihu megfelelően gyorsított ütemben biztosítsuk a mezőgazdaság szocialista átalakítását.” (Pető Iván– Szakács Sándor, 1985): p155 A mezőgazdaságra szánt összegek tovább csökkentek. − Az életszínvonal növelésének tekintetében is változásokat hozott a terv, a korábbi 35%-os emelést 50%-ban állapította meg. Azonban az

anyagi és kulturális életszínvonal emelését mind kevésbé sikerült megvalósítani. Az életkörülményekben nem mutatkozott az iparban elért egyre magasabb teljesítmény, ami meghasonlottá tette a társadalmat, egyre kevésbé látta értelmét a megfeszített munkának. − Az infrastruktúra fejlesztése önálló célként nem szerepelt a tervben, csupán egyéb programokhoz (oktatás, szociális ellátás, közlekedés) hozzárendelten, holott ebben a tekintetben Magyarország az elmaradottabbak közé tartozott. − Itt már egyértelműen elmondható, hogy a terv előirányzatai függetlenek voltak a hazai gazdaság adottságaitól, s nem vette figyelembe a rendelkezésre álló erőforrásokat, valamint a lakosság teherbíró képességét sem. Jól szimbolizálja ezt az a harcos kijelentés, hogy „Magyarország a vas és acél országa lesz!”. Csakhogy nem rendelkeztünk számottevő vasérccel és kokszolható szénnel. A nyers-és alapanyag igényes

ágazatok fejlesztése rendkívül költséges volt hazánkban, mivel adottságainknak nem felelt meg. A honvédelmi célok mindenek fölé helyezése pedig torzulásokat okozott a különböző ágazatok fejlesztésében.  Az 1949. januárjában létrehozott Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsához (KGST) Magyarország is csatlakozott, Csehszlovákia, Lengyelország, Románia, Bulgária mellett (valamivel később Albánia és az NDK is). A Szovjetunió vezetésével létrehozott szervezet célja az USA európai gazdasági térhódításának akadályozása, ellensúlyozása volt, valamint az ipari munkamegosztás a tagországok között (a szervezet alapokmánnyal egészen 1959-ig nem rendelkezett). A KGST II ülésén már arra szólították fel a tagokat, hogy jelentősen korlátozzák nyugati gazdasági kapcsolataikat, valamint hogy önellátásra törekedjenek. A problémát Magyarország esetében azt jelentette, hogy alap-és nyersanyagigényei (az

erőltetett iparosítás okán) miatt komoly importra szorult, ugyanakkor exportja nem nőtt olyan mértékben (többek közt a korszerűtlen termékek miatt), hogy ezt fedezni tudja. Ráadásul a többi KGST tagországban is iparosítás folyt, ez pedig lecsökkentette az innen importálható anyagok mennyiségét, valamint az ide exportálható ipari termékek körét is. Ennek következtében mégsem valósulhatott meg a tőkés országokkal való külkereskedelem megszüntetése, 48 http://www.doksihu azonban főként importálás történt, ami felborította a külkereskedelmi egyensúlyt, s az adósságállomány egyre nőtt. Ezt súlyosbította az is, hogy az importált anyagok felhasználása fejletlen ágazatokban történt, így végeredményben nem járt kellő gazdasági haszonnal. A Szabad Nép a KGST létrehozását, céljait egy hosszabb cikkben méltatta (1949. jan27), ennek egy rövid részlete jól érzékelteti a hozzá fűzött reményeket, elképzeléseket:

„A Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának megalakítása súlyos csapást mér a háborús uszítókra, akik országaik és a Marshalltervvel megáldott országok nemzetgazdaságát a nyomorra és a háborús készülődésre állítják át. Ezzel szemben ez a szerződés a békéért folytatott harcnak, az építő munkának, a jólét fokozásának hatalmas fegyvere.” (Balogh Sándor, 1986): p48 2.223 A terv végrehajtásának módszerei Az ötéves tervben kitűzött célok erőltetett ütemet diktáltak, emiatt a végrehajtásukhoz szükség volt a fizikai és adminisztratív kényszer különböző formáinak bevezetésére. Mindenek előtt azért, mert a pártvezetés tisztában volt azzal, hogy a társadalom csak rendkívüli esetekben, s rövid ideig hajlandó az áldozatvállalásra. Az ötéves terv végrehajtásának kikényszerítésére szánt eszköz volt a bér-és normarendezés, az irányított munkaerő-gazdálkodás, a munkaversenyek, valamint a

tervfegyelem ellenőrzése.  Irányított munkaerő-gazdálkodás A tervszerű gazdálkodás a foglalkoztatásban is megjelent. A párt felső vezetésében úgy vélték: „a munkaerő-vándorlás, az ötéves terv teljesítésében nehézségeket idézhet elő”(Pető Iván– Szakács Sándor, 1985.): p173, emiatt a munkahely-változtatás megakadályozására szigorú rendelkezéseket léptettek életbe, a hozzájárulás nélkül munkahelyet változtatókat büntették. A munkahelyek kijelölését a Munkaerő Tartalékok Hivatala végezte.  Bérrendszer A Központi Vezetőség 1950-es határozata alapján kialakított bérrendszer a béraránytalanságok megszüntetését volt hivatott szolgálni, méghozzá a darabbérezésre való áttérés útján. A változtatás okai a határozat szerint: − „Helytelen, nehezen áttekinthető, bonyolult és sok tekintetben igazságtalan bérrendszer, amely a termelékenység növelésének fékjévé vált,” 49

http://www.doksihu − „A bérek, az életszínvonal és a bérfond emelkedése gyorsabb mint a terv előirányozza,” − „ a bérek gyorsabban emelkednek, mint a munka termelékenysége.” (Balogh Sándor, 1986.): p254 A darabbérezés ismét a mennyiségi követelményeket helyezte előtérbe, a minőség csak másodlagos szempont volt ez esetben is.  Normarendezés A bérek rendezésével egyidőben általános normarendezést is végrehajtottak, mely a nagyobb teljesítmények kikényszerítésének eszköze volt. Ettől kezdődően ez több esetben is megismétlődött, indokoltságukról a szakszervezeteknek kellett meggyőzi a dolgozókat. Ezt kiegészítette az is, hogy a bér-és normacsalók ellen harcot indítottak, a Központi Vezetőség megállapításai alapján: „Mialatt más kérdésekkel voltunk elfoglalva, az ellenségnek sikerült új frontot nyitni a népi demokrácia ellen: a tömeges bércsalások és normalazítások frontját.” (Pető Iván–

Szakács Sándor, 1985): p175 Valamint: „Szigorú intézkedéseket kell foganatosítani a bér-és normacsalókkal ellen, meg kell akadályozni, hogy a hibák kijavítása után újból jelentkezzenek a most tapasztalható rendellenességek a bérek és normák terén.” (Balogh Sándor, 1986): p.254 A kampány a kényszerítésnek és ráhatásnak az újabb módszere volt  Munkaverseny A hatékonyság fokozása érdekében az üzemekben már az 1940-es évek végétől kezdődően munkaversenyeket hirdettek, melyek a dolgozók áldozatvállalására építettek. A munkaversenyek tömegmozgalommá tételét Rákosi Mátyás is szorgalmazta egy 1949-es MDP ülésen. Ezek keretében a munkások ellenszolgáltatás nélküli túlmunkákat vállaltak, hogy ezzel bizonyítsák munkaerkölcsüket, idővel pedig a szocializmus építésében való szerepvállalásukat, s a mellette való elkötelezettségüket. Valójában mindez az ötéves terv irreális céljainak

megvalósítását szolgálta, a termelékenység önkéntes szerepvállalással történő fokozásának útján. A versenymozgalom meghirdetésével, majd felülről történő ösztönzésével (igazság szerint részvételi kényszerről volt szó), adminisztratív megszervezésével a szovjet mintát utánozta országunk. A sztahanovista munkaverseny elnevezés egy orosz bányász nevéből (Alekszej Sztahanov) adódik, aki 50 http://www.doksihu élenjáró volt a többlettermelésben. A sztahanovista mozgalmat a sztahanovista iskolák megszervezése egészítette ki, ahol a kiugró teljesítmények módszereit lehetett elsajátítani. Az élmunkások elismerésképpen üdülési beutalót (esetleg Szovjetunióbeli tanulmányutat), színházjegyet, emlékérmet kaptak, a legtöbb esetben azonban csak erkölcsi elismerésre számíthattak. A nem megfelelő hozzáállás jó esetben megbélyegzést vont maga után, súlyosabb elbírálás következtében szabotázsnak

minősült, amit pedig szigorúan büntettek. A munkások egyre emelkedő százalékokban teljesítették túl az előírt normákat, a Sztálin 70. születésnapja (az év minden ünnepét újabb versenyek hirdetésére használták fel) alkalmából hirdetett munkaversenyen már az 1000-2000 százalékok is megjelentek, sőt egyes esetekben a 3000 százalékot is meghaladta egy-egy munkás teljesítménye. A tömeges több száz, és ezer százalékos túlteljesítések jelezték, hogy a tervszámok talán nem eléggé átgondoltak. Ez azonban akkoriban nem volt egyértelmű, pontosabban fel sem merült. A munkaversenyekkel kapcsolatban versek, dalok is születtek: „Saját magad károsítod, ha selejtet gyártasz, Inkább teljesítsd azt is túl, mit magadra vállalsz! Takarékosan használj fel anyagot és percet, Így szolgálod jól a népet, s az ötéves tervet.” (Botos János – Gyarmati György – Korom Mihály – Zinner Tibor, 1988.): p262  Ellenőrzés A terv

megvalósulásában a vezetés csak a megfelelő ellenőrzés mellett bízott. Ezért felállították az Állami Ellenőrzési Központot, melynek a feladata a tervfegyelem teljes körű vizsgálata volt. Munkájáról jelentést kellett készítenie. Tevékenységét sajtókampánnyal (árurejtegetőket, szabotőröket leleplező cikkek tömkelege) és az állampolgári szerepvállalás kötelezettségével toldották meg. Ez utóbbi annyit tesz, hogy: „A Magyar Népköztársaság minden polgárának az alkotmányból folyó joga, sőt becsületbeli kötelessége, hogy felhívja az ÁEK figyelmét, olyan körülményekre, melyeknek feltárása útján a népgazdaságra jelentős hátrányok küszöbölhetők ki.” (Pető Iván– Szakács Sándor, 1985.): p169 51 http://www.doksihu 2.224 A tervgazdálkodás intézményrendszere A gazdaságirányítás intézményrendszerének átalakítása az 1948. évi államosításokkal kezdődött, s velük párhuzamosan folyt.

A cél a Szovjetunióban alkalmazott tervgazdasági rendszer magyarországi meghonosítása volt, a szocializmus építésének igényei szerint. A vezetés úgy vélte, hogy teljes mértékben kiiktathatók a gazdasági élet automatizmusai és adottságai, azaz felcserélhetők lesznek a felülről hozott részletes döntésekkel. A gazdaság irányításának eszköze a terv lett, mely a legapróbb részletekig szabályozta a gazdasági egységek feladatait. A terv tehát nem csupán keretet, célkitűzést jelentett, hanem szigorú utasítást, ráadásul minden részletkérdésben szinte törvényértékűnek minősült. Megvalósulásának legfőbb eszköze a tervgazdálkodásnak megfelelő intézményrendszer felállítása volt.  A változtatások legfőbb jellegzetessége az volt, hogy az intézkedések nyomán az állam igazgatási, vállalkozói, szervezői feladatait már nem választotta szét. Az ipari termelés irányítását iparáganként megszervezett ipari

igazgatóságok (29) látták el. Ezek hatóságnak minősültek, feladatuk – az Országos Tervhivatal utasításainak megfelelően a gazdasági részlettervek vállalati elkészítéséről való gondoskodás, majd összesítés volt. A vállalatok vizsgálatára, termelésük összhangba hozatalához szükséges intézkedések meghozatalára, valamint anyaggazdálkodási és árszabályozási feladatok végzésére is jogot kaptak. Ezen kívül a tulajdonosi jogokhoz fűződő rendelkezési képességekkel is ellátták őket. Az ipari igazgatóságoknak alárendelve ipari központokat hoztak létre, melyek feladata az ipari vállalatok kezelése, közvetlen irányítása volt (anyagbeszerzés, termelés, értékesítés). Felügyeletüket, igazgatatásukat az Iparügyi Minisztérium látta el  Az irányítási rendszer átszervezésével a vállalatok teljes mértékben elvesztették önállóságukat, tervgazdálkodás megszűnt a közöttük következményeképpen

lévő a közvetlen termelés nem együttműködés tudott a is. A felmerülő szükségletekhez alkalmazkodni, mivel nem a felhasználók igényei érvényesültek, hanem a központilag jóváhagyott tervek. Ez a későbbiekben ellátási zavarokhoz vezetett. A tervek a legapróbb részletekig szabályozták a vállalati működést, a tervmutatószámokra épülő utasítások pontosan előírták, hogy milyen beruházási, pénzügyi, áru-, nyersanyag-, energia-és munkaerőforrásból gazdálkodhatnak, s miként; azaz, milyen áruból mennyit állítsanak elő. Az előírások a véletlenszerűségek kiküszöbölését is szolgálták, nehogy központi akarat csorbát szenvedjen. 52 http://www.doksihu  A Tervhivatal létrehozásakor még nem rendelkezett a vállalatokkal való közvetlen kapcsolattartáshoz szükséges eszközökkel, ekkor még a minisztériumokkal egyenrangú volt. 1949-re azonban a gazdaságirányítás csúcsszerve lett, a tervek és az

igényelt beruházási összegek jóváhagyásának kizárólagos gyakorlása útján. Erről azonban jogszabály nem rendelkezett, egészen 1972-ig. Az Anyag-és Árhivatal megszűnésével (1948) már az anyaggazdálkodás is a Tervhivatal feladatai közé került. Ez az intézkedés egyben azt is mutatta, hogy az anyaggazdálkodást a tervgazdálkodás egyik legfontosabb eszközének tartják. 1949-ben a Gazdasági Főtanács megszüntetésére is sor került, nem érezték szükségét annak, hogy a Tervhivatallal párhuzamosan működjön. Az Országos Tervhivatal központi szerepe ekkor kristályosodott ki, ettől kezdődően már egyértelműen ez a szerv döntött a keretszámokról, a gazdasági egységek feladatairól.  Ugyanakkor 1949-ben felállították a Népgazdasági Tanácsot is, Gerő Ernő vezetésével, mely központi gazdaságszervező feladatkört kapott, mely felügyelte az Országos Tervhivatalt (az előbbiekben említett kiemelkedő szerepe ellenére is),

a KSHt, az Állami Ellenőrzési Központot, és az Országos Munkaerőgazdálkodási Hivatalt is.  A bankok államosításával az ő igazgatásuk is átszervezésre került. A korábban több profillal rendelkező pénzintézetek tevékenységének átalakításával egy funkcióra ettől kezdődően egy intézetet állítottak fel. Így például a Külkereskedelmi Bank – lényegében a korábbi Pesti Magyar Kereskedelmi Bank – ettől kezdődően csak exportimport ügyletekkel foglalkozott. Lakossági betét gyűjtésére az Országos Takarékpénztárt hozták létre, elsősorban a volt Postatakarékpénztárból. A pénzügyi gazdálkodás tervgazdálkodásba illesztése a Magyar Nemzeti Bank funkciójának módosításával történt. 1948 májusától úgynevezett egyszámlarendszert vezettek be, mely útján a vállalatok összes bevétele és kiadása ellenőrizhetővé vált, mivel az új rendszer megvalósította azok MNB-n való keresztülfutását.  Az

eltérő tevékenységi körök szétválasztása a bankokhoz hasonlóan a kereskedelemben is megtörtént. Egy termék vagy termékcsoport forgalmazására állami vállalatokat hoztak létre, az állami tulajdonba vett kereskedelmi egységek összevonásával, a központi irányítás megvalósítása érdekében (pl.: Állami Áruházak Rt.) Ez a gyakorlat az ún profilírozás volt 53 http://www.doksihu  Jelentős intézkedés volt az Áru-és Értéktőzsde, valamint a Legfőbb Állami Számvevőszék (az egységes állami ellenőrzés megteremtésével erre a szervre nem volt többé szükség) megszüntetése is. 2.225  A tervgazdálkodásból fakadó problémák A legfőbb nehézséget a rossz termelési szerkezet jelentette. Olyan iparágak fejlesztése valósult meg, melyek alapanyag-igényesek voltak, amihez pedig az országnak nem voltak adottak a feltételei. Ráadásul a technológia is elavult volt, az üzemek műszaki fejlettsége eleve nem tette

lehetővé a termelékenység megugrását.  Az ötéves terv indulásával nagyarányú építkezések kezdődtek, de gondot jelentett az, hogy az építőiparunk kapacitása nem felelt meg ezeknek, nem volt képes lépést tartani az egy időben folyó beruházások igényeivel. Így a kiutalt összegek nem megfelelően kerültek felhasználásra, azonban felhasználni muszáj volt, mert ez volt az egyetlen, amit ellenőriztek.  A felületes tervezések következtében előfordult, hogy a tervezettnél csak jóval nagyobb ráfordítással tudtak befejezni egy beruházást, vagy pedig alacsonyabb színvonalon helyezték üzembe a létesítményeket (sokszor előfordult, hogy megépítettek egy üzemet, de a hozzá vezető utat már nem, aminek következtében az oda tartó teherautók a sár fogságába kerültek, még ha csak rövid időre is, de kieséshez vezetett ez az intermezzo). A helytelen felmérések következtében gyakorta csúszott a kivitelezés határideje is,

ami a betervezett termelőkapacitások miatt jelentett komoly problémákat. Egyes tervek elkészítésénél már számoltak az adott üzem működésével, azonban annak csúszása miatt felborultak az előirányzott mutatók is.  A felújításokra, karbantartásokra nem fordítottak kellő figyelmet (nem képezték részét a tervutasításoknak), ami ugyancsak a tervek teljesítését nehezítette. A korszerűsítések elhanyagolása miatt gyakoriak voltak a géphibák, melyek a kényszerű leállás következtében termeléskiesést valamint minőségromlást okoztak. 1951-ben ugyan megjelentek rendelkezések a karbantartások elvégzésére, de a kiutalt összegeket inkább a tervek (túl) teljesítésére fordították.  Már az ötéves terv kezdetén zavarok keletkeztek a közellátásban – e mögött ismét az ellenség tevékenységét vélték felfedezni -, amit áremelésekkel és normarendezésekkel kívántak orvosolni, így elvonva a „felesleges”

vásárlóerőt. Azonban túl gyors volt az 54 http://www.doksihu ellátottság visszaesése ahhoz, hogy ezzel a lépéssel kezelni lehessen, így 1951 elején több élelmiszerre és iparcikkre jegyrendszert vezettek be. Ugyan az év végén eltörölték, de ez nem jelentette a problémák megoldódását. A helyzetet a következő, aszályos év súlyosbította. Az áruellátási nehézségek az életszínvonal eséséhez jelentősen hozzájárultak, a reáljövedelmek fokozatosan csökkentek.  Igen gyakran került sor terv, illetve rendeletmódosításokra, amivel a vállalatok nem tudtak lépést tartani. Elsősorban azért, mert a hierarchizált felépítés miatt az információáramlás nagymértékben lelassult (az adminisztrációs apparátus pedig felduzzadt), ráadásul a módosítások hivatalos jóváhagyása is nagyon hosszadalmas eljárást igényelt. A tervek szigorú egymásra épülése pedig azt eredményezte, hogy az egyik módosítása esetén az összes

többit át kellett dolgozni, ami sok időt vett igénybe. Mindez akadályozta a következő évi tervek előkészítését, s megbontotta az oly fontosnak vélt tervfegyelmet is.  A központi utasításos rendszer jellegéből fakadóan egyre jellemzőbbé vált az, hogy a kínálat elszakadt a kereslettől (lásd fentebb), megnőtt a hiánycikkek száma, ugyanakkor használhatatlan, eladhatatlan árukészletek felhalmozódása kezdődött.  Az előzőhöz kapcsolódik, hogy termékeink minősége rohamosan csökkent, ennek oka a már korábban is említett mennyiségi szempont, a naturális szemlélet előtérbe helyezése volt. A vállalatok mindenek előtt a rájuk kiszabott termelési tervet akarták megvalósítani (mi több, túlteljesíteni), így előfordult, hogy nem is az előírt terméket gyártották, vagy nem a megfelelő minőségben, mert úgy könnyebben tudták teljesíteni a tervet (aminek csak mennyiségi előírásai voltak). Így vált a gyakorlatban a

tervszerű gazdálkodásból totális tervszerűtlenség. A minőség csökkenésével a selejtes termékek száma is megnövekedett, ami elsősorban az exportban okozott fennakadásokat, előfordult, hogy a külföldi megrendelők a termékek 30-50%-át nem vették át. Összességében elmondható, hogy az ipar nagyon gyors ütemben fejlődött, termelése 1950 és 1954 között csaknem megkétszereződött, ugyanakkor a mezőgazdaság technikai színvonala teljesen elavulttá vált, a könnyű-és élelmiszeripar, a szolgáltatás és az infrastruktúra fejlesztését elhanyagolták, ami együttesen az életszínvonal csökkenéséhez vezetett, amely pedig társadalmi feszültségeket okozott. 55 http://www.doksihu A fentebb sorolt tényezők egymást felerősítették, s a magyar gazdaság összeomlását okozták, 1952-1953-ra. A problémák állandósulása arra kényszerítette a vezetőséget, hogy újragondolják a gazdasággal kapcsolatos elképzeléseiket, s

korrekciókat hajtsanak végre a gazdaságpolitikában, ami azonban tartós sikerekhez nem vezetett. 2.3 Mezőgazdaság A mezőgazdaság területe nem választható el a fentebb tárgyaltaktól, mégis úgy vélem, hogy önálló fejezetet érdemel, mert szerkezeti átalakulása jól szemlélteti a diktatúra fokozatos előretörését, valamint az eközben alkalmazott eszközöket, módszereket. 2.31 Földreform A Függetlenségi Front programjának egyik legjelentősebb eleme a birtokviszonyok radikális átalakítására való törekvés volt. A nagybirtokrendszer felszámolásával történelmi igazságtételt kívántak szolgáltatni.  Azonban a végrehajtás tekintetében már eltértek az álláspontok. A Kisgazda Párt az életképesebb középbirtokok létrehozását látta a megfelelőnek (olyanoknak adják a földet, akik értenek hozzá, vannak tapasztalataik a birtokigazgatásban), míg a Kommunista Párt a kis-és törpebirtokosok arányának jelentős

növekedésében volt érdekelt. Ez utóbbinak az oka egyrészt az volt, hogy bázisát szélesítenie kellett, amire jó eszköz a nincstelenek földhöz juttatása; másrészt pedig, ha kimondva nem is, de távlati céljai között a szovjet mintájú szövetkezetek létrehozása szerepelt, ami jóval könnyebben megvalósítható a kisebb ellenállást kifejtő kisbirtokosokkal, hiszen nekik kevesebb a vesztenivalójuk. Hozzá kell még tenni azt is, hogy a kommunisták egyik legfőbb eszméje az egyenlőség/egyenlősítésre való törekvés volt. A Kommunista Párt elképzelése jutott érvényre, a SZEB elnökének fellépésére.  A földreformrendelet 1945. március 17-én látott napvilágot, s előírta, hogy a háborús bűnösök és a szélsőjobboldali vezetők földjeit teljes egészében el kell kobozni, az 1000 holdnál nagyobb földbirtokokat pedig ki kell sajátítani. A katolikus egyház birtokainak javarészét is igénybe vették (862 ezer holdból 765

ezret), kártalanítás nélkül. Az 1000 hold alatti földdel rendelkező úri birtokosok legfeljebb 100 holdat, míg a paraszti birtokosok 200 holdat tarthattak meg. A kisajátításokért jelképes kompenzáció járt. 56 http://www.doksihu  Összesen 5,6 millió holdat vettek igénybe, ami a tervezettnél magasabb volt, mert az igényjogosultak köre meglehetősen nagy volt, s emiatt az 1000 hold alatti úri birtokokat a legtöbb esetben teljesen felosztották, sőt gyakorta a 200 holdas gazdagparaszti birtokokra is sort kerítettek. A földosztás nyomán az 1 hold feletti szegény-, kis- és középparasztság aránya 47%-ról 80%-ra nőtt az összparasztságon belül. 642 ezer igénylő kapott földet, összesen 3,2 millió holdat, átlagosan 5 holdas parcellák formájában. A többi kisajátított föld állami gazdaságok tulajdonába került  A birtokok felparcellázásával az eszközállomány jó része is gazdát cserélt, az igazságosan szét nem

osztható nagygépállomány (traktorok, aratógépek) és a feldolgozóüzemek (szeszgyárak, malmok) közös tulajdonba kerültek, melyek működtetésére földműves-szövetkezeteket kellett létrehozni (minden olyan településen kötelező volt ezek megalakítása, ahol minimum 300 hold földet szétosztottak).  A földosztás megvalósításával jelentős mértékben átalakult a magyar társadalom, a hagyományos uralkodó réteg, a nagybirtokosság, mint osztály megszűnt. Gazdasági tekintetben pedig elmondható, hogy a modernizáció lehetőségét magukban hordozó közép-és nagybirtokok helyébe szegényparaszti birtokok kerültek, melyek a későbbiekben nem tudták kielégíteni a lakosság növekvő élelmiszerszükségletét (ehhez természetesen az adminisztratív intézkedések is hozzájárultak). 2.32 A Szövetkezetesítés folyamata A Kommunista Párt a mezőgazdaság kollektivizálását csak távlati agrárpolitikai célként tartotta számon,

egészen 1948-ig, ugyanis az (a mintának tartott) oroszországi kolhozosítás problémái türelemre intették. Azonban a hároméves terv kidolgozásával már körvonalazódott, hogy milyen szerepet is szánnak a mezőgazdaságnak a gazdaság struktúrájában. Az összberuházásból a mezőgazdaságra végül a 30%-os előirányzások helyett csak 18%-ot szántak, míg az iparra 35%-ot, holott a nemzeti jövedelemből való részesedésük nagyjából azonos volt, 40-42% körül mozgott. 1948 februárjában a kommunista vezetés még fokozatos folyamatként képzelte el a szövetkezetesítést, a földműves-szövetkezetekre épülő, önkéntes alapon álló termelőszövetkezetek létrehozásával. Azonban a nyár során a szövetkezetesítés kérdésében is irányváltás ment végbe, a Kominform erre vonatkozó utasításai szerint. A hazai kommunista vezetés ugyanakkor nem volt egységes a szövetkezetesítés felgyorsításának kérdésében, Nagy Imre úgy

vélte, hogy ez a törekvés az egész parasztság ellenállását fogja kiváltani. 57 http://www.doksihu Véleménye azonban nem képezhetett gátat az intézkedések foganatosításában, erről a Politikai Bizottságból való kizárásával is gondoskodtak. Itt viszont már szó sem volt önkéntességről. A programról Rákosi Mátyás 1948 augusztus 20-án tartott beszédében számolt be: „Nekünk ezt a kérdést 3-4 éven belül oda kell vinnünk, hogy a parasztság 90%-a rendes szocialista közös társművelésben művelje földjét.” (Romsics Ignác, 2004.): p313 Az 1948 decemberében megjelent kormányrendelet a termelési társulások három típusát különböztette meg. Eszerint az I és II típus az egyéni és közös gazdálkodás között képezett átmenetet, míg a III. típus már a legfejlettebb kategóriát jelenítette meg, ahol már a közös gazdálkodás vonásai voltak az uralkodóak. 1949 derekára a törekvésekkel ellentétben alacsony volt a

megalakult termelőszövetkezeti csoportok (TSZCS) száma (584), ráadásul javarészt volt cselédek és napszámosok alkották a tagok zömét, akik számára a közös gazdálkodás az anyagi és társadalmi emelkedés forrását jelentette. A kis-és középparasztok valamint a gazdagparasztság azonban nagyon erősen ragaszkodtak az egyéni gazdálkodás hagyományaihoz, földjeiket nem szívesen adták fel. Ez adminisztratív nyomás és egyéb kényszerek nélkül nem is valósulhatott volna meg. 2.321  Kényszerítő eszközök Adók Az adófizetés kötelezettsége alól a mezőgazdasági termelők sem mentesültek, azonban az adók emelkedése minden korábbinál jelentősebb volt, nem beszélve arról, hogy más ágazatokhoz viszonyítva is magasnak számítottak. Az újjáépítési valamint jóvátételi költségekből a gazdatársadalom is kivette a részét, adóik már 1945 tavaszán egyharmaddal nőttek, az előző évihez képest. Az intézkedéseket

azzal nyomatékosították, hogy zálogba vételt, internálást helyeztek kilátásba, valamint a késedelmi kamatok progresszív növekedését. Az adóterhek későbbi növelése egyre inkább a birtokosok ellehetetlenítését célozta, annak érdekében, hogy mindenkit szövetkezetekbe kényszerítsenek. Ezt jól mutatja az, hogy 1949 és 1953 között az adók megháromszorozódtak. Aminek következtében a fizetni nem tudók száma százezrekre rúgott, a parasztok összes adóhátraléka 1953-ban már egymilliárd forint volt.  A Beszolgáltatás kötött gazdálkodás bevezetésével a kormányzat a készletgazdálkodásra tért át, 58 http://www.doksihu begyűjtési-felvásárlási hálózatot épített ki. Arra kötelezte a gazdákat, hogy az önfogyasztási kvóta felett megmaradó termékeiket központilag megállapított begyűjtési áron adják át az állami felvásárlóknak. Ezzel megszüntették a szabadpiaci forgalmat A mezőgazdaság nehézségeinek

kialakulása ekkor kezdődött, mivel a stabilizációs árarányok a mezőgazdasági termékek esetében jóval alatta maradtak az ipari termékekének (nagyjából a fele). Ennek következtében a beszolgáltatási kötelezettség újabb jelentős terheket rótt a mezőgazdaságból élőkre, ami oda vezetett, hogy a módosabbaknak le kellett mondaniuk gazdaságuk fejlesztéséről, míg a kisbirtokosoknak, szegényparasztoknak a megélhetésük vált ingataggá (így közvetlenül elsősorban őket érintette, holott a vezetés őket tekintette vidéki „szövetségeseinek”). A beszolgáltatást kezdetben csak a stabilizációs gazdaságpolitika eszközének tekintették, azonban az MKP/MDP hatalmának növekedésével mindinkább a szövetkezetesítés elérését szolgálta. A beszolgáltatandó termékek köre egyre inkább szélesedett, az ellenértéküket képező összegek pedig mind jobban csökkentek (a búza ára mázsánként 60 Ft volt, előállítási

költsége 280 Ft, míg a szabadpiaci ára 300 Ft). Kezdetben megyékre, járásokra, falvakra bontották le a beadandó termékek mennyiségét, végül már közvetlenül egyénekre szabták. Az állami készletek begyűjtésből származó aránya 1950-ben 22% volt, két évvel később már 73%-ra emelkedett. 1952-ben az Elnöki Tanács rendeletével tovább szigorította az állami begyűjtés szabályozását. Eltörölte a korábbi önkéntes beadás lehetőségét, s helyette „az állami szükségleteknek megfelelő árumennyiségek beadását kötelezően írja elő”. Új beadási cikként jelentkezett a bor, valamint a gazdákat általános tejbeszolgáltatásra is kötelezték, erről így írt a Szabad Nép korabeli cikkében: „Tehát (a gazdák) tejbeadásra kötelesek akkor is, ha jelenleg nem tartanak tehenet. A tejbeadást csak az év végéig lehet mással helyettesíteni A dolgozó parasztoknak így még inkább érdekük, mint eddig, hogy tehenet tartsanak.”

(Balogh Sándor, 1986.): p385 Az állami kötelezettségek mértékét majd tovább emelték, annak ellenére, hogy az 1952-es esztendő rossz időjárása miatt a terménymennyiség jelentősen lecsökkent. Olyannyira, hogy az elvonások következtében 800 ezer parasztcsalád (az összes birtokos paraszt kétharmada) került abba a kilátástalan helyzetbe, hogy nem maradt télire gabonája, kenyere és megfelelő mennyiségű vetőmagja tavaszra.  Tagosítás 59 http://www.doksihu A parasztok megtörésének e másik hatékony eszközét úgy alkalmazták, hogy a magánparasztokat ingatlanjaik kicserélésére kötelezték, azzal az indokkal, hogy az alakuló szövetkezetek szétszórtan elhelyezkedő parcelláit a nagyüzemi termelés megvalósítása érdekében egyesíteni kell. Majd ezeket a földbirtokcseréket úgy hajtották végre, hogy a magánparasztok lehetőleg értéktelenebb földet kapjanak cserébe, s még ráadásul távolabb is helyezkedjenek el a

tulajdonosok lakóhelyétől. Tagosításokra a települések több mint kétharmadában sor került 1949 és 1953 között, esetenként több alkalommal is. Ez a gyakorlat megingatta a tulajdon biztonságába vetett hitet, aminek az lett a következménye, hogy a gazdák egyre inkább elhanyagolták a talajerőgazdálkodást (trágyázás, gazolás stb.)  Büntetések A hatóságok rendkívül nagy szigorral végezték az adók és a termények begyűjtését is. Az elszámoltatást személyenként végezték, s ahol megsérteni vélték a beszolgáltatási előírásokat, ott azonnal szankciókkal éltek. Árurejtegetés, közellátási bűntett címén akár 5 évig terjedő büntetést is kiszabhattak, míg abban az esetben, ha nem került határidőre a begyűjtő helyre az előírt terménymennyiség, akkor a gazda kötelezettségét a hátralék értékének 5%-ával felemelték, 15 napnál hosszabb késedelem esetén pedig 10%-kal. Az előzőekben már említett, 1952-es

rendelet tovább szigorította a behajtás módjait. A begyűjtési munka felügyeletére és ellenőrzésére létrehozta a begyűjtési miniszteri meghatalmazottak intézményét, mert kimondta, hogy „szankciók útján a kötelességet nem teljesítőkkel szemben a törvény teljes szigorával lép fel.” (Balogh Sándor, 1986): p.384 A kormány rendeleteinek maradéktalan végrehajtását ezek a személyek végezték, minden járás és megye élén. Munkájukat gyakorta az ÁVH emberei is segítették 1948 és 1955 között 400 ezer parasztot marasztaltak el, hurcoltak meg. Ide kapcsolódik a hírhedt padláslesöprések gyakorlata, mely azt jelentette, hogy a begyűjtést végzők elvihető termény híján a parasztok padlásait ürítették ki (vetőmag, ételek). Sok községben olyan parasztokat is elszámoltattak, akiknek nem volt fölöslege és elmaradása sem, sőt esetleg túlteljesítették a beadásukat. 60 http://www.doksihu  Kulákkérdés Az MDP a

gazdagparasztságra a munkáshatalom legfőbb ellenségeként tekintett, valamint a szövetkezeti mozgalom kiteljesedésének akadályát látta benne (ebben végül is volt némi igazsága, hiszen a parasztság ezen rétege ragaszkodott leginkább a földjéhez, s a gazdálkodásban bevált módszereihez). Emiatt pedig irányt vett ennek a politikai kategóriává változtatott társadalmi csoportnak a kiiktatására. A kulákoknak minősítettekre a propagandisztikus megbélyegzés és a társadalomból való kirekesztés várt. Kulákká azokat nyilvánították, akik 25 hold feletti földbirtokkal rendelkeztek, idegen munkaerőt foglalkoztattak (vagyis kizsákmányolók), meghatározott jövedelemmel rendelkeztek; azonban egyetlen szempont megléte is elegendő volt hozzá, de a határok lefelé és felfelé is gyakran módosultak, attól függően a hatalom kiket kívánt kuláknak besorolni. 1949ben listát készítettek a kulákokról (nagyjából 71 ezer

család kuláknak), szolgált, minősült mely hogy arra pontosan tudják, hogy kik azok, akiket a legnagyobb adó és beszolgáltatási terhekkel kell súlytani. A kötelezettségeiket a teljesíthetetlenség határáig fokozták, mindennapos hatósági zaklatásoknak voltak kitéve, büntetőeljárások sorát indították ellenük. A kuláklistára felvett személyek nevét pedig abban az esetben sem törölték, ha azok azóta csökkentették földjük méretét, esetleg felhagytak a földműveléssel. A kulákok bemutatására rádióműsorokat, tájékoztatókat, brosúrákat készítettek, ehhez hasonló hangvételben: „Tovább tűrni ezeket a pókokat és vérszopókat, akik gyújtogatják a kolhozokat, gyilkolják a kolhozok vezető embereit és meghiúsítani igyekeznek a vetést – annyit jelentene, mint a munkások és parasztok érdekei ellen cselekedni. Ezért ezt a politikát, mely a kulákságot, mint osztályt felszámolja, állhatatossággal és

következetességgel kell végigvinnünk”. (Csonkaréti Károly, 1994): p175 Ám ezeknek az eszközöknek a bevetése sem érte el azt a célt, hogy dolgozó parasztság szembeforduljon a kuláksággal, sokkal inkább szolidaritást váltott ki belőlük, az ellenük 61 http://www.doksihu alkalmazott indokolatlan erőszak és elnyomás miatt. Végső soron a hatalom ezen módszerével saját maga ellen fordította a falvak lakosságát. 1953-ban Nagy Imre intézkedése nyomán eltörölték a kuláknyilvántartást, azonban ennek gyakorlati megvalósulása még éveket vett igénybe. 2.322 A szövetkezetesítés problémái Az ötéves terv stratégiai célja a kollektivizálás volt, a szövetkezetesítés felgyorsításának útján. Ugyan 1953-ra a termelőszövetkezetek száma a többszörösére nőtt (kb. 5000 működött eddigre az ország területén), azonban működésük nem váltotta be a hozzájuk fűzött reményeket, komoly problémákkal küszködtek. 

Megerősödésüket akadályozta a rájuk is vonatkozó, egyre súlyosbodó beszolgáltatási kötelezettség, valamint a kedvezőtlen felvásárlási árak. Ez utóbbiak következtében jelentős hitelállomány terhelte a termelőszövetkezeteket, mivel a szükséges építkezéseket is csak kölcsönökből tudták fedezni.  Tovább nehezítette a helyzetüket az a tény is, hogy híján voltak a megfelelő hozzáértéssel rendelkező szakembereknek, aminek következtében egyre több alkalommal kellett szembenézniük a szakszerűtlenségből fakadó problémákkal. A kormányzat ugyan a gépparkok (a gépállomások létesítését nem követte a megfelelő mennyiségű fedett épület felhúzása sem, ez a gépek gyors leromlásához vezetett) bővítésével és egyéb beruházásokkal segítette a szövetkezeteket, azonban ezek nem tudtak lépést tartani a növekvő igényekkel, különösképpen, mert az előirányzott beruházások jelentős része nem

is valósult meg.  A termelőszövetkezetek gazdasági önállósága is korlátozott volt, felülről szabályozták, hogy mikor, mennyit és hogyan kell termelni, azaz nem számítottak a helyi adottságok, a természeti tényezők, és a hagyományos paraszti tapasztalatok sem (csak a felső akarat). A technikai, emberi korlátok, a mindennapi szükségletek figyelembe vétele a központosítás korlátainak beismerését jelentette volna, amit pedig a hatalom nem engedhetett meg. A bankokon keresztül jövedelmeik elosztását és a fejlesztési tevékenységüket is az állam végezte. Így lényegében semmibe sem volt beleszólásuk. Ez az egyéni és a helyi kezdeményezések teljes kiiktatását szolgálta, amit azzal is megerősítettek, hogy a mezőgazdaság hagyományos érdekszervezeteit sorra 62 http://www.doksihu felszámolták, a parasztság érdekeit képviselő pártokat pedig kiszorították a parlamentből (ez már 1949-re megtörtént).  Mivel nem

biztosították a szövetkezetek a megélhetést, így mind több tag hagyta el őket önkényesen (a munkahelyelhagyás tilalma miatti büntetést is kockáztatva), főleg az iparosodottabb megyékben élőknek volt lehetősége más munka után néznie, 1953 közepére már 100 ezres volt ez a szám. 1950-től kezdődően a parasztok tömegesen ajánlották fel földjeiket, vagy léptek be a termelőszövetkezetekbe (de sokan csak a belépési nyilatkozatot írták alá, s a közös gazdaság munkájában nem sosem vettek részt), a rájuk nehezedő hatalmas terhek miatt, a teljes kifosztástól és a büntetésektől való megmenekülés reményében.  Siker koronázta a vezetőség „áldásos” tevékenységét (már ami a szövetkezetekbe való kényszerítés irányába folyt), ám a mezőgazdaság a tömeges elvándorlások következtében munkaerőhiánnyal küzdött, így az állami gazdaságok és termelőszövetkezetek gondozásába/tulajdonába vándorolt

földek java része (összesen 1 millió hold) megmunkálatlanul maradt. Ráadásul az ipari növényekkel (len, kender, dohány) bevetett terület jóval nagyobb volt, mint a népélelmezés szempontjából fontosabb terményeké, a búza vetésterülete például 21%-kal csökkent a háború előttihez képest. Ez pedig tovább fokozta az ország áruellátási problémáit  Gondot jelentett az is, hogy az alacsony felvásárlási árak miatt egyre kevesebb állatot tartottak a gazdák, a takarmányhiány következtében pedig ezrével pusztult el az állatállomány (sertés, juhok, szarvasmarhák). Ráadásul a termelőszövetkezetekben sokszor a feltételek sem voltak adottak az állatok tartására, valamint a takarmány raktározására. De a szakszerűtlenség is okozott nehézségeket  Ezen a ponton kapcsolódik be a kulákgazdaságok ellehetetlenítésének, felszámolásának következménye. Ugyanis a gazdagparaszti üzemekből származó termékmennyiség

jóval gyorsabban csökkent, mint ahogy azt a termelőszövetkezetek és állami gazdaságok (a fentebb sorolt problémák miatt) pótolni tudták volna. Termelékenységük alatta maradt az 1945 előtti nagybirtokokénak. Az életszínvonal esése politikai válsághoz vezetett.  Ugyan csak közvetetten kapcsolódik, de szükségesnek tartom megemlíteni, hogy a falusi lakosságot hátrányosan érintette a hatalom településfejlesztési elképzelése is. A településfejlesztési koncepció az iparosítás igényeihez idomult, aminek következtében 63 http://www.doksihu jelentős eszközöket vontak el azoktól a településektől, melyeket nem találtak fejlesztésre érdemesnek. Márpedig a községek zöme mezőgazdasági profillal rendelkezett, amit pedig csak egyetlen esetben láttak fejlesztendőnek, a tervek szerint egy termelőszövetkezeti mintaváros felépítését vették célba. Az Alföldön hagyományos tanyákat pedig a termelőszövetkezetek fokozatos

kiépítésével párhuzamosan meg kívánták szüntetni (építési tilalmat is elrendeltek). Ez teljes mértékben nem valósult meg, de a tanyák lélekszáma rohamosan csökkent, a növekvő elvándorlások következtében. A tanyasi élet csak a rendszerváltoztatás környékén nyert ismét létjogosultságot. (Pető Iván - Szakács Sándor, 1985.; Balogh Sándor - Birta István - Izsák Lajos - Jakab Sándor, Korom Mihály - Simon Péter, 1978.; Romsics Ignác, 2004; Balogh Sándor, 1986.; Botos János - Gyarmati György - Korom Mihály - Zinner Tibor, 1988) 64 http://www.doksihu 3. Művelődéspolitika A politikai és gazdasági monopólium megszerzése még nem jelentette a totális uralom megvalósulását. A totális állam legfőbb jellemzője abban áll, hogy az összes társadalmi létszférát/tevékenységet ellenőrzése alá akarja vonni. Célja ideológiájának érvényre juttatása, melyhez a kulturális és tudományos életet is felhasználja, politikai

kontroll alá helyezi. Ennek megfelelően a magyar kommunista vezetés a politikai és gazdasági fordulat véghezvitelével párhuzamosan a kulturális élet átalakításába is belefogott, művelődéspolitikai elvei a társadalom szocialista átnevelését célozták. Első lépésként a kulturális élet területén végrehajtott államosítások (iskolák, könyvkiadók, mozik, galériák stb.) segítették a kultúra hatalmi törekvéseknek való szolgálatba állítását Ez megteremtette annak a lehetőségét, hogy a művelődés is központi elképzelések szerint valósuljon meg, kizárva az egyéni, önálló kezdeményezés minden formáját. A kulturális élet átalakítására való törekvést Rákosi Mátyás 1949. májusi KV ülésen elmondott beszéde egyértelművé tette: „sor kerül végre a népi demokrácia egész kultúrfrontjának megerősítésére az irodalom, a művészet, a tudomány, a filozófia terén. Mi messze elmaradtunk attól, ami a

Szovjetunióban a háború befejezése óta e téren végbement A kultúrfronton olyan rések tátonganak, amelyeken keresztül a régi reakció és a nyugati imperializmus kényelmesen érvényesítheti befolyását. Súlyos mulasztást követnénk el, ha most, választási győzelmünk után, teljes erővel rá nem mennénk erre a kérdésre.” (Péteri György, Századvég, 1989/1-2): p.18-36 Ez a kulturális sokszínűség ellen intézett támadásnak vehető. A pluralizmus helyébe a marxizmus-leninizmus filozófiája lépett, a szovjet minta merev követése, megtoldva az európai hagyományok megtagadásával. Magyarország szellemi életét ettől kezdődően a szocialista művelődési eszmény határozta meg, az ettől való eltérést szigorúan tiltották, megszűnt az értelmiségiek szabad gondolat-és véleménynyilvánítása. A kulturális, tudományos és művészeti tevékenység teljes mértékben átpolitizálódott. 3.1 A hivatalos művelődéspolitika

feladatai A kommunista hatalomátvételt követően tehát a művelődés területén is radikális változtatásokat hajtottak végre, annak érdekében, hogy megszüntessék a régi elit kulturális egyeduralmát, s mindenki számára elérhetővé tegyék a művelődés lehetőségét (ami eddig még magasztos törekvés), s a tömeg-és elitkultúrát azonos szintre hozzák. Ez 65 http://www.doksihu egyben az új értelmiség megteremtését, illetve a korábbi átnevelését is jelentette (vagy legalábbis az erre való törekvést). Mindezt az ötéves népgazdasági tervről szóló törvény is tartalmazza: „Az 1950-’54-es tervidőszakban fel kell számolni a volt uralkodó osztályok műveltségi monopóliumát, lehetővé kell tenni a dolgozó osztályok kulturális felemelkedését, a munkások, dolgozó parasztok és értelmiségiek gyermekeinek szakmai közép-és főiskolai képzését és az ország növekvő szakemberszükségletének ellátását.” (Balogh

Sándor, 1986.): p178 A célok elérése érdekében a művelődéspolitikát feladatokkal ruházták fel.  Tudatformálás A felső vezetés úgy vélte, hogy a szocializmus kereteit már megteremtette Magyarországon, az életkörülmények már a szocialista elképzelésekhez igazodnak, ezek után tartalommal kell mindezt megtölteni. Ez pedig nem lehet más, mint a szocialista tudat. Azt kívánták elérni, hogy a magyar társadalom minden tagjának világról alkotott képe, értékei, érzelmei, viselkedésformái a szocializmus eszmerendszerének mentén helyezkedjenek el, ez legyen az egyetlen igazodási pont.  Valóságformálás A hatalom azt akarta elérni, hogy az emberek számára az legyen a valóság, amit ők közvetítenek feléjük, s ne az, amit tapasztalnak/tapasztaltak, így a művelődéspolitikát ennek a szolgálatába állították. Ez egyrészt a nemzeti történeti folytonosság megszakításával történt, azaz úgy állították be, hogy a

magyar fejlődés 1945-ben a felszabadulással kezdődött, s azóta is a boldog szocialista jövő felé halad az ország. Mindez azt jelentette, hogy a történelmi korok vívmányai, eseményei napjaikra nem hatnak (kivéve néhány elfogadott, jeles eseményt: Dózsa-féle parasztfelkelés, Rákóczi szabadságharc, 1848-as forradalom valamint a Tanácsköztársaság), szerepük nincsen a jelen és a jövő alakításában. Másrészt a jelenkori valóság kialakítása esetében az egyetlen irányadónak a mindenekelőtti megszépítést tartották. Minden lehetséges eszközt bevetettek annak érdekében, hogy az emberek mindennapjait probléma-és konfliktusmentesnek állítsák be, hogy minden az optimizmust sugározza (holott a gazdasági problémák következtében ellátási hiánnyal küzdött az ország, mindennapossá vált a terror, a tiltás). 66 http://www.doksihu  Napi politika aktualitásainak illusztrálása A művelődéspolitika a napi politika

tényeinek, szándékainak, vágyainak (pl.: tervgazdálkodás, osztályharc) bemutatását és a lakosság mellettük való felsorakoztatását is hivatott volt ellátni. A mindenkori politika célkitűzéseinek megvalósulását így rajta is számon kérték. Központilag utasítottak minden szellemi, művészeti ágat arra, hogy egyegy időszakban mi legyen a fő mondanivalója Az ettől való eltérésnek komoly következményei lettek volna. Művelődéspolitikánknak fontos része volt a Szovjetunió eredményeinek, a szovjet vívmányoknak az éltetése is. 1950-nel kezdődően pedig megkezdték a művelődési otthonok, kultúrházak országos hálózatának kiépítését is, azzal a szándékkal, hogy az új kultúra mindenkihez eljuthasson, még a legkisebb falvakba is (mindez a Szovjetunió klubhálózatának mintájára történt). Az ötéves tervről szóló törvény ezzel kapcsolatban így rendelkezik: „A dolgozó tömegek műveltségi színvonalának emelésére,

önképzésük és művészeti öntevékenységük előmozdítására a városban és falun egyaránt ki kell építeni a kultúrházak, üzemi klubok hálózatát.” (Balogh Sándor, 1986): p180 1950-ben még csak 433 intézmény működött, számuk 1953-ra 2000 fölé emelkedett. A művelődési házak adtak otthont a különböző kultúrcsoportoknak (tánccsoportok, szakkörök, kórusok műsoraikkal közvetlenül a napi politikát dicsőítették, támasztották alá), könyvtáraknak, műsoros esteknek, valamint a Szabad Föld Téli Esték, ideológiával erősen átitatott ismeretterjesztő előadássorozatának, mindezzel a politikai propaganda részeivé váltak. 3.2 Oktatás Az oktatás területén gyökeres átalakításokat hajtottak végre, ennek kezdőpontját az iskolák államosítása jelentette, 1948. júniusában Az oktatási rendszer alapfeladata a marxizmus-leninizmus közvetítése lett (a tanárok számára kötelezővé tették az ideológiai

továbbképzésen való részvételt, de az aktuális politikai kérdések támogatását is elvárták tőlük), pontosabban: „Az általános iskola célja, hogy tanulóifjúságunkat a népköztársaságunk öntudatos, fegyelmezett állampolgárává, a dolgozó nép hűséges fiává, a szocializmus építőjévé nevelje. [] Az általános iskola feladata, hogy megadja az általános műveltség alapjait, küzdjön a babonák, reakciós előítéletek és minden 67 http://www.doksihu maradiság ellen”. (Romsics Ignác, 2004): p361 A gimnáziumokkal szembeni elvárások hasonlóak voltak.  A hatosztályos elemi iskolát még 1946-ban a nyolcosztályos képzés váltotta fel, míg a korábban szokásos nyolcosztályos középfokú oktatást a négyosztályos középiskola. 1950-nel kezdődően közgazdasági, ipari és mezőgazdasági technikumokat (ellenben a könnyűipar, kereskedelem területén csak csekély mértékben gondoskodtak a szükséges szakmunkás

utánpótlásról) hoztak létre, a középiskolai szerkezeten belül, az iparosításból fakadó szakemberhiány miatt. Azonban a kényszerű helyzet következtében a szakemberképzés tömegessé és túlontúl gyorssá vált, ami meglátszott a minőségén.  A gimnáziumok esetében megszüntették a specializáltságot, ettől fogva már csupán intézményen belüli szakosodásra volt lehetőség, arra is csak szűkre szabottan (humán, reál tagozat). A munkás-és parasztszármazású fiatalok beiskolázását a hatalom szívügyének tekintette, a legkülönfélébb módokon segítette (többek között úgy, hogy a továbbtanulásra jelentkező fiatalokat származás szerint kategorizálták, s a munkás-és parasztszármazásúak előjogot élveztek, a felsőoktatás esetében is; valamint ezt tükrözte az 1946-ban útjára indított NÉKOSZ-mozgalom is, erről lásd később) propagálta. A Nagybudapesti Pártbizottság határozata (1949.) is erről tanúskodik,

mely a munkásszülőket agitálja: „Éljenek az alkotmányban biztosított jogokkal és ne csak jognak, hanem kötelességnek tekintsék gyermekeik taníttatását, új, a munkásosztály vezetőszerepét biztosító, a szocializmushoz hű értelmiség kinevelésének elősegítését.” (Balogh Sándor, 1986.): p141 Ennek következtében a munkások és parasztok gyerekeinek aránya az iskolákban ugrásszerűen megnőtt, az 50%-ot is meghaladta. Azonban az oktatási hálózat fejlesztése (intézmények alacsony száma, szűk befogadóképessége, területi aránytalansága, képzett pedagógusok hiánya) nem követte a hatalmas létszámnövekedést, ami az oktatás hatékonyságának csökkenéséhez vezetett. Az MDP oktatás-politikája nem csupán a munkás-és parasztszármazású diákok nagyarányú növelésére irányult, hanem egyben a régi elit és középosztály gyermekei érvényesülésének akadályozására is.  Az oktatás további felhígulását

eredményezte a szakérettségi intézményének bevezetése is. Ez a középiskolai képzésben nem részesült munkás-és parasztfiatalok egy, később két év alatti, egyetemi és főiskolai tanulmányokra való felkészítését jelentette, 1948-tól kezdődően. 1951-1952 tanévben már 6500-an végeztek ezeken a 68 http://www.doksihu tanfolyamokon. Immár tömegesen kerültek iskolákba, egyetemekre olyan fiatalok, akik nem rendelkeztek megfelelő, a továbbtanuláshoz szükséges felkészültséggel.  Az oktatás demokratizálását a felnőtt lakosságra is kiterjesztették, aminek következtében jelentősen megnőtt a felnőtt tanulni vágyók száma, elsősorban a felsőfokú oktatásban résztvevőké, arányuk 1953-ra meghétszereződött. Ezt az is elősegítette, hogy ezidőtájt akár középiskolai végzettség nélkül is lehetett felsőfokú tanulmányokat folytatni (meg is látszott az eredményeken). Mindenek előtt az esti tagozatok iránt nőtt meg az

érdeklődés. A felnőttek az ún dolgozók iskoláiban képezhették magukat, rövidített tanulmányi időben és leszűkített tananyaggal.  A választható idegennyelv-oktatás is megszűnt, az általános és középiskolákban kötelezővé vált az orosz nyelv oktatása. Ennek hatékonysága azonban akkor is megkérdőjelezhető volt (ma is az, mivel sokan nem tudták később sem hasznosítani a megszerzett tudásukat), lévén, hogy a képzett orosztanárok száma meglehetősen alacsony volt. Ráadásul a kényszerjelleg sem segítette elő a nyelv elsajátítását A kötelező vallásoktatás megszűntetésére 1949-ben került sor. A hittan fakultatívvá tétele lényegében annak teljes kiiktatását jelentette, mivel a hatalom ateista beállítottsága, s az egyház tudatformáló szerepének háttérbe kényszerítése révén lehetetlenné vált oktatása az állami iskolákban (egyházi pedig csupán néhány maradhatott fenn, erről lásd korábban). 

1950-ben megtörtént a könyvkiadók, könyvkereskedések, köz-és iskolai könyvtárak állományának ideológiai felülvizsgálata is. „Nacionalista”, „érzelgős”, „vallásos”, „kispolgári” szemlélete/mivolta miatt bezúzásra ítélték, illetve kivonták a forgalomból Benedek Elek és Rejtő Jenő összes művét, a Grimm fivérek meséit, May Károly, Erich Kästner, Cervantes, Dante, Dickens, Dumas, Kipling, Verne műveit; a magyar szerzők közül Jókai, Gárdonyi, Mikszáth, Móra, Móricz, Márai Sándor, Tamási Áron egyes műveit; Madách Az ember tragédiáját, annak pesszimista nézőpontja okán. Ezzel egyidőben a tankönyvek ismeretanyagát, példatárait is „lektorálták”, átalakították, aminek következtében például a történelemkönyvekből száműzték a hercegeket, grófokat, Árpád-házi szenteket (problémás volt Szent István királyunk megítélése is, mivel felvette a kereszténységet, nyugat felé fordult); míg a

matematika (és egyéb számolással is foglalkozó tudomány) tankönyveit megtöltötték olyan gyakorlófeladatokkal, melyek nyelvezete erősen kötődött a Szovjetunióhoz, a háborús készültséghez, a munkaversenyekhez, valamint Rákosi Mátyáshoz. Pl: Általános iskola 69 http://www.doksihu 4. osztály, 1952 -Egy sztahanovista munkadíja heti 237 Ft Mennyit keres 4 hét alatt? – Népi hadseregünk 24 szakasza vonul ki gyakorlatra. Egy szakasz 39 ember Hányan vonultak ki gyakorlatra? (Kovács Éva, 1987.): p43  A végrehajtani kívánt elitcsere sajátos képződménye volt az 1946-ban létrehozott Népi Kollégiumok Országos Szövetsége (NÉKOSZ), mely arra volt hivatott, hogy paraszti származású értelmiségi réteget „termeljen ki”. Létrehozását és működését elsősorban a Magyar Kommunista Párt és a Nemzeti Parasztpárt támogatta. 1948-ra már 158 népi kollégium működött, az egész országra kiterjedően létesültek

főiskolás, középiskolás, általános iskolás kollégiumok, melyekben 9500 kollégista (30%-uk szegényparaszti, 20%-uk kis-és középparaszti, 12%-uk munkás származású volt) élt és tanult közösen, s rokonszenvezett az MKP politikájával. Így idővel tudatosan vagy öntudatlanul Magyarország szovjetizálásának eszközeivé váltak (az 1947-es választások alkalmával a népi kollégisták közül sokak segédkeztek a kék-cédulákkal való csalásokban, járták az országot, s illegálisan adták le szavazataikat). A diákszervezetet azonban 1949. júliusában feloszlatták, mondván, hogy politikailag, ideológiailag és pedagógiailag sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A háttérben ez esetben is a nagypolitika állt, pontosabban a Kominform utasításai, melyek - a szembefordulást követően - minden Titóval és Jugoszláviával szimpatizáló személyt és szervezetet „pusztulásra” ítéltek. A kollégiumokat államosították, s

diákszállókká minősítették vissza őket. A kollégiumok tanulói voltak többek között Nagy László, Jancsó Miklós, Törőcsik Mari.  A felsőoktatás szerkezeti átalakítása 1950-ben kezdődött meg, minisztertanácsi határozat értelmében. Ez tartalmazta a tervezett strukturális változtatásokat, a tanulmányi rendszer megújítását, valamint az oktatók és a hallgatók szociológiai összetételének radikális megváltoztatását. − „Az új felsőoktatási reformnak, a Szovjetunió felsőoktatási tapasztalatainak figyelembe vételével a következő alapelvekre kell épülnie: 1. Olyan egyetemi és főiskolai oktatást kell kialakítani, amely dolgozó népünk igényeit, szükségleteit, ötéves tervünket, a szocialista fejlődést, nemzeti felemelkedésünket szolgálja.” (Balogh Sándor, 1986.): p304, tartalmazta a minisztertanácsi határozat − A felsőoktatás hagyományos szerkezete, mely a globális tudást nyújtó, universitas jellegű

egyetemekre épült, megszűnt, helyükbe az egy-egy tudományágra specializált felsőoktatási intézmények kerültek, így például a tudományegyetemek 70 http://www.doksihu orvosi karai önállósodtak, és Orvostudományi Egyetemként folytatták tovább működésüket. Szakosított intézményként ekkor létesült a Veszprémi Vegyipari Egyetem, valamint az Nehézipari Műszaki Egyetem Miskolcon. − Újdonságnak számított az is, hogy a jogászképzést háttérbe szorították, felszámolták a korábbi jogakadémiákat, a felekezetieket pedig bezárták. Pótlásukat az Államigazgatási Főiskola létrehozásával képzelték el. Az intézkedések következtében a jogászhallgatók hagyományosan magas aránya (40%) 1954-re 5%ra esett vissza. Ezzel párhuzamosan a műszaki oktatásban résztvevők aránya kiugróan magassá vált. − A változtatások egyik legjelentősebb célkitűzése a munkás-és paraszti származású fiatalok arányának jelentős

növelése volt, ez a törekvés meg is valósult, 1949 és 1956 között már 50-55% körüli volt az arányuk. A diákok származási összetételének megváltoztatását az oktatói kar felülvizsgálása is követte (pontosabban időben meg is előzte). Számos, neves, európai hírű professzort távolítottak el ezidőtájt, azzal az indokkal, hogy ideológiailag megbízhatatlan. Így veszítette el oktatói állását Bibó István, Heller Farkas, Kosáry Domokos. Ugyanakkor a pozíciójukban hagyott egyetemi vezetők tényleges befolyása megszűnt, a hatalom az egyetemi pártbizottságok és tanulmányi káderosztályok kezébe került. − A felsőoktatásban való részvétel kiszélesítése nyomán az intézményeknek szembe kellett néznie az elviselhetetlenségig fokozódó túlzsúfoltsággal (1950-es évek első felében 45-50 ezren tanultak felsőoktatásban, míg a II. világháború előtt 10 ezren), ugyanis az egyetemek és főiskolák esetében sem

követték a megnövekedett diáklétszámot az infrastrukturális beruházások. − A felsőoktatás reformjáról szóló minisztertanácsi határozat tartalmazta a kommunista ideológia terjesztésének követelményét is: „Az oktatás ideológiai alapja a marxizmus-leninizmus legyen, minden egyetemen és főiskolán, főtárgy. Fontossága jusson kifejezésre azáltal is, hogy minden évfolyamon tanítsák. [] oda kell hatni, hogy a marxizmus-leninizmus oktatása egyre tökéletesedjék, szerves része legyen a jó szakmai oktatásnak és minden tárgy a marxizmus-leninizmust sugározza.” (Balogh Sándor, 1986.): p305 Ennek megfelelően 1950 és 1952 között minden egyetemen felállítottak a marxizmus-leninizmus tanszéket, elsőként az ELTE bölcsészeti karán. 71 http://www.doksihu A szociológia és a pszichológia oktatása viszont megszűnt, annak burzsoává nyilvánított szellemisége miatt. − Mivel a munkaerő állami tulajdonnak számított, így

újratermelését, majd pedig felhasználását is a tervutasításos rendszernek megfelelően szervezték. Ez azt jelentette, hogy központilag meghatározták, hogy melyik iskolába hány főt kell felvenni, majd a végzett szakembereket milyen posztra kell helyezni. Ennek megfelelően kötötté váltak a tantervek, valamint a pályairányítás és kötelezővé tették az óralátogatást. − Az egyetemi tananyagot is érintette a szelektálási, illetve átdolgozási akció. 1950 és 1952 között megjelent 175 új egyetemi tankönyv közül 86 szovjet tankönyvek fordítása volt. Az ideológiailag nemkívánatos munkákat kiselejtezték, vagy pedig külön olvasási engedélyhez kötött, zárt állományba helyezték; a nyugaton újonnan megjelenő könyvek, irányzatok pedig nem juthattak el a tanulóifjúsághoz. Az állami iskolarendszertől függetlenül működött a Pártfőiskola, mely a vezető  beosztásban lévő (vagy oda szánt) személyek ideológiai

képzését végezte, rövid tanulmányi idő (néhány hónap, esetleg egy-két év) alatt. A tananyag többek között a következőket tartalmazta: Lenin, Sztálin, Rákosi élete, 1-1 hét; A munkásosztály felelőssége a szocializmus építésében, 2 hét; A Szovjetunió a béketábor élén az imperialisták ellen, 1 hét; Harc az imperialisták ideológiai és szervezeti behatolása ellen. Az ellenség munkamódszerei, 3 hét Az eszmei-politikai képzés fontosságát, s előrevitelét hangsúlyozta az MDP Politikai Bizottságának 1949. évi határozata is: „1951 végéig 500 vezető párt-és tömegszervezeti, állami és gazdasági funkcionárius – akik még nem rendelkeznek a szükséges elméleti képzettséggel, s akiknek a névsorát a Szervező Bizottság erősíti meg – végezzék el az egyéves pártiskolát, vagy ennek megfelelő színvonalú ideológiai képzésen menjenek keresztül.” (Balogh Sándor, 1986): p.155 3.3 Művészet A művészeti élet

esetében is a folytonosság erőszakos megtörése, s a szovjet minta kényszerű másolása következett be. A művészeteket a szocialista realizmus talajára helyezték, mely teljességgel érték-és minőségmentes volt, ezen kívül sokkal inkább nevezhető irrealistának, mivel a valóságábrázolást felülről vezérelték, aminek 72 http://www.doksihu következtében pedig a valóságtól teljes mértékben elszakadt. A művészet karmesterei Farkas Mihály, Révai József, Horváth Márton és Darvas József voltak, az ő szubjektivizmusuk döntött minden művészeti kérdésben. A művész többé nem lehetett autonóm alkotó, csakis a hatalom ideológiájának közvetítője és kiszolgálója. A szocialista realizmus főbb jellemvonásai a sémákban való gondolkodás, a leegyszerűsített ábrázolásmód (hogy a művészetet fogyasztóknak ne kelljen gondolkodniuk, megteszi helyettük a párt), árnyalatlanság, a monumentalitás, valamint a

forradalmiság és a mindent elsöprő optimizmus sugárzása voltak. Mindez a munkások és a dolgozó parasztok életkörülményeinek bemutatásán keresztül valósult meg, melyben fontos helyet foglalt el az osztályellenségek, de egyáltalán az ellenség leleplezése is. Ezen kívül a konfliktus megjelenítését szigorúan tiltották, mivel a szocializmus társadalmát ellentmondásmentesnek hitték. A dalok, versek, festmények esetében is elmondható, hogy a minőségi szempontokat mindinkább háttérbe szorították, elsődlegessé a mennyiségi követelmény vált, a művészeknek egységnyi idő alatt egységnyi művet kellett előállítani, csakúgy, mint a gyárakban a gépek mellett dolgozóknak. A művészet egyértelműen a politika eszközévé vált, beépült a szocialista politikai intézményrendszerbe. A művészeti tevékenység igazgatását a Népművelési Minisztérium látta el, élén Révai Józseffel. A művészet jellegéről még az alkotmány is

rendelkezett: „A Magyar Népköztársaság hathatósan támogatja [] a nép életét, harcait, a valóságot ábrázoló, a nép győzelmét hirdető művészetet s minden rendelkezésre álló eszközzel elősegíti a néphez hű értelmiség kifejlődését.” (Balogh Sándor, 1986.): p132 3.31 Irodalom Az irodalmi élet átalakításának legfőbb lépése a hatalom számára nemkívánatos költők és írók eltávolítása volt, ennek elsődleges szempontja az ideológiai megbízhatóság, illetve a hivatalos ideológia kiszolgálására való hajlandóság volt. Akik nem feleltek meg, azokat hallgatásra kényszerítették, így többek között Németh Lászlót, Kassák Lajost, Weöres Sándort, Füst Milánt, Tamási Áront, Féja Gézát, Szabó Magdát, Nemes Nagy Ágnest. Sokan pedig külföldre menekültek, például Márai Sándor és Szabó Zoltán is. Horváth Márton mindezekkel kapcsolatban így vélekedett: „Ki kell végre mondani: az 5 éves terv meghatározza

irodalmunk fő irányát és témakörét is [] Akinek ez 73 http://www.doksihu kényszerzubbonyt jelent, az csak börtönnek érezheti az egész új Magyarországot, annak aligha lehet helye az új irodalomban”.  A lapkiadás államosításával megszűntek a háború után indított folyóiratok (Újhold, a negyedik „nyugatos”nemzedék lapja; Válasz, a népi írók lapja; Magyarok, ami magát a Nyugat örökösének tekintette) is, helyükbe az új irányvonalat képviselő irodalmi, kulturális lapok kerültek. Ilyen volt a még 1947-ben alapított Csillag, az 1950-től megjelenő Irodalmi Újság, valamint a Művelt Nép, szintén 1950-től kezdődően. A szocialista realizmus fentebb sorolt stílusjegyeit legjobban az úgynevezett termelési regények, osztályharcos nagyregények, valamint a munkát és a két nagy vezért dicsőítő ódák viselték magukon, illetve ezek a műfajok voltak a leginkább alkalmasak a stíluseszmény megjelenítésére. A termelési

regények közé sorolható Mesterházi Lajostól a Karacs Lajos sztahanovista betonszerelő élete és munkamódszere, valamint Sőtér István A szegedi textilkombinát című műve, míg az osztályharcos nagyregények közül Déry Tibor Felelet című művét, valamint Veres Péter Három Nemzedék-ét kell megemlíteni. Az ódák legjelentősebb alkotói Zelk Zoltán és Benjámin László voltak, akiket Kossuth-díjjal is jutalmaztak (Veres Pétert is).  Fontosnak tartom megemlíteni a Magyar Írók Szövetsége első kongresszusának határozatában foglalt néhány kijelentést, mert jól érzékeltetik, hogy milyen irányba is fordult az irodalom, mit tekintett feladatának, s hogyan viszonyult a hatalomhoz (és elképzeléseihez). Az Írószövetség még 1945 áprilisában jött létre az írók segély-, illetve érdekvédelmi szervezeteként. − „A mai magyar irodalom elért sikereit elsősorban mindenekelőtt a Szovjetunió létének, a nagy Sztálinnak és a

dicsőséges Szovjet Hadseregnek köszönhetjük.” − „A mai magyar irodalom tehát egyre sikeresebben halad előre a szocialistarealista irodalom felé, hűséggel és egyre sokrétűbben követve a szovjet irodalom példamutatását. − „A magyar írók tudják és vallják: fejlődésünk legbiztosabb s egyetlen iránytűje a Magyar Dolgozók Pártjának útmutatása a Szovjetunió irodalmának példája.” − „Vezesse az írókat győzelemről győzelemre a harcos internacionalizmus.” − „ odaadó szeretettel kell ábrázolni az új élet hőseit és ezeknek az új hősöknek, új harcos, hősies, vonzó, kedves, elragadó emberi tulajdonságait. Ez azt jelenti, hogy a győző reális optimizmusával, de a nehézségeket soha meg nem kerülve ábrázolja az 74 http://www.doksihu író a szocializmus átfogóan nagy és millió jelenségében tükröződő diadalmas jelenvalóságát és fejlődését.” (Balogh Sándor, 1986): p330-334  A

fordításirodalom tekintetében is változás állt be. Míg a két világháború között az angolszász szerzők műveinek fordításai jelentek meg a legnagyobb számban, addig ez a kultúrpolitikai fordulatot követően jelentősen átalakult, s a lefordított művek kétharmada immár orosz szerzőktől származott. Ezeknek a műveknek a többsége sematikus partizánregény volt. 3.32 Zene A zene esetében is elmondható, hogy a szocialista realizmus sajátos követelményeinek kellett megfelelnie, azaz a műveknek a szocialista valóságot kellett megjeleníteniük, a párt elvárásainak megfelelően, közérthető módon, népi tartalommal kiegészítve.  A zenei élet hivatalos irányát az 1949-ben létrehozott Magyar Zeneművészek Szövetsége szabta meg, ez ítélkezett a zeneművek és a zeneszerzők felett is, hogy mi, és ki felel meg a párt követelményeinek (vagy céljainak). Ennek keretében egyrészt az irodalomhoz hasonlóan bizonyos műveket kizártak a

zenei nyilvánosságból, polgári szellemiségük, nyugati szerzőjük, esetleg nacionalistának, kozmopolitának titulált mivoltuk következtében. Így számos operát, operettet, komolyzenei művet (pl: Strauss, Wagner, Bartók) nem lehetett játszani ezekben az esztendőkben. De a populáris műfajokat tekintve is korlátozás volt érvényben, különösen, ami a nyugati zenei műfajokat illette, így sem a dzsesszt, sem a rock and rollt nem tűrte meg a hatalom.  Az elsődlegesnek kikiáltott zenei műfaj a tömegdal és az induló volt. Úgy vélték, hogy ezek a legalkalmasabbak arra, hogy a társadalmat mozgósítsák a hatalmi célok mellett, így az agitáció eszközéivé tették őket. Ezenkívül arra is hivatottak voltak, hogy erősítsék a dolgozók szocialista munkaerkölcsét, sőt a korabeli felfogás szerint a termelés növelésére is alkalmasak voltak. Így nemegyszer az is előfordult, hogy éneklő brigádok járták a mezőket a nagy mezőgazdasági

munkák idején, hogy dalaikkal segítsék a munkavégzést.  1949-ben megalakították a Bartók Béla Szövetség (BBSZ) pártszervezetét, azzal a céllal, hogy az üzemi zene-és énekkarok munkáját politikai tartalommal töltsék meg. Emellett felhívták a termelővállalatokat, művelődési intézményeket, tömegszervezeteket arra, hogy mind több kórust szervezzenek, ennek következtében 75 http://www.doksihu 1949 és 1951 között 776-ról 9584-re emelkedett a különböző kórusok száma. A kórusmozgalmat azzal is megerősítették, hogy önálló lapokat indítottak számára, ilyen volt az Éneklő Nép is, mely ajánlott tömegdalkottákat közölt, s aktuális zenepolitikai kérdésekkel foglalkozott. A tömegdalterjesztés szolgálatába állt a Rádió is, mely pedig a Dalolj velünk! című műsorában oktatta a felnőtteket.  A zenei élet irányítói odáig is elmentek, hogy rendelet született arról, hogy a kórusoknak munkatervet kell

készíteniük, s négyhavonként benyújtani a BBSZ-nek, hogy az eldöntse, kellő mennyiségű tömegdal szerepel-e benne, s azok között is megfelelő aránnyal (mondjuk legalább a fele) a szovjet tömegdal. Azt is feladatul szabták a kórusoknak, hogy összejöveteleik alkalmával minden dolgozó 4-5 tömegdalt tanuljon meg. Az elsajátított dalokat pedig az állami ünnepekkor szervezett felvonulásokon fennen kellett énekelniük. A kórusok életébe való erőszakos beavatkozás idővel (már 1951 táján) oda vezetett, hogy mind több és több énekkar oszlott fel. Diákok számára is megteremtették a „lehetőséget” a tömegdalok tanulására, az iskolarendszer minden fokán kötelező jelleggel oktatták a hivatalosan elismert énekeket.  Hogy melyek is voltak ezek? Régi forradalmi és munkásmozgalmi dalok; az Internacionálé, Marseillaise, Avanti Popolo, Itt van újra május elseje; szovjet énekek, mint az Ej uhnyem; de a kimutatások szerint a

legnépszerűbbek az újonnan szerzett termelési énekek voltak, a Győz a terv, Süss fel munka napja, Sződd a selymet elvtárs, Zúgnak a traktorok; míg a fiatalok körében a NÉKOSZ indulója a Sej a mi lobogónkat fényes szelek fújják volt a legkedveltebb a tömegdalok közül (a NÉKOSZ feloszlása után is, lényegében úttörő indulóként funkcionált). A korabeli zeneszerzők közül meg kell említeni Kodály Zoltán, Járdányi Pál, Kadosa Pál nevét, utóbbi munkásságát Kossuth-díjjal is jutalmazták, a Sztálin esküje című műve kapcsán. Az egyik legjelentősebb zeneszerzőnk, Dohnányi Ernő a hatalmi elvárásoknak nem akarván megfelelni, külföldre távozott. A tömegdal szélsőséges formája a csasztuska volt, mely úgy keletkezett, hogy ismert népdalok dallamára aktuális szövegeket írtak. 3.33 Képzőművészet A festészet és a szobrászat (erről majd lásd később a szimbólumoknál) tekintetében is a szocialista realizmus

stílusjegyeit kérték számon. Ennek következtében a II világháború 76 http://www.doksihu után feléledt képzőművészet a többi művészeti ághoz hasonlóan 1948-1949-re elvesztette sokszínűségét.  A posztnagybányai iskola mestereinek (Egry József, Szőnyi István, Bernáth Aurél), az avantgárd képviselőinek (Korniss Dezső, Szántó Piroska), akiket a még 1945-ben létrehozott Európai Iskola fogott össze, a kényszerű meghátrálás lett a sorsa. Felszámolták a NÉKOSZ művészkollégiumait is. Derkovits Gyula, Csontváry Kosztka Tivadar és Dési Huber művészete is elfogadhatatlan volt a hatalom számára. Helyüket azok foglalhatták el, akik a szocialista realizmus stíluseszményének hajlandók voltak megfelelni, többek között Domanovszky Endre, Pátzay Pál, Pór Bertalan. Ők képviselték festészetét; a szocialista realizmus munkásokat, dolgozó parasztokat, sztahanovistákat valamint a magyar nép Szovjetunió iránti

háláját örökítettek meg hatalmas méretű táblaképeiken, freskóikon (pl.: Ék Sándor: Szovjet katonák német hadifoglyokat kísérnek című olajfestménye, vagy Bán Béla: Kónyi elvtárs, a Ganz Villamossági Gyár sztahanovistája című alkotása). Figyelmüket a neves vezetők ábrázolása sem kerülhette el. Nagy mennyiségben készültek Sztálint, Lenint és Rákosi Mátyást (Pór Bertalan portréjából 80 ezer reprodukció jelent meg 1953-ig) ábrázoló képek, melyek a közintézmények falait is díszítették. Általános törekvés volt az, hogy olyan művészeti alkotásokkal lássák el a szolgáltató egységeket (Népboltok, Állami Áruházak), művelődési házakat, iskolákat stb., melyek a szocialista realizmust hirdetik, lehetőség szerint monumentális méretekben.  A meghirdetett pályázatok, a kiállítások (magántárlatok megszűntek) mind az új értékrendnek feleltek meg, sőt művészeti munkaversenyt is szerveztek. Ezt már

csak az múlja felül, hogy tervbe vették azt is, hogy a képek megfestésénél úgy járjanak el a művészek, hogy mindenki azt fesse meg a képen, amihez a legjobban ért, s ezáltal létrejöhet a tökéletes alkotás. E szerint a megközelítés szerint például egy portré esetében más és más festette volna a szemeket, szájat, orrot, bajuszt, „hozzáértésnek” megfelelően. Meghirdették az ötperces mozgalmat is, melynek az volt a lényege, hogy a munkásokhoz hasonlóan a festőművészek is öt perccel előbb kezdjék a munkájukat, s 77 http://www.doksihu ezzel fokozzák a „termelékenységet”. A művészeti élet irányítói azzal is segítették az alkotók munkáját, hogy ún. gondolatébresztő témajavaslatokat készítettek számukra Az 1950-ben közzétett 70 pontból álló listán többek között ilyen témák szerepeltek: az első traktor megérkezése, üzemi pártnap, sztahanovista munka közben. 3.34 Film és színház  1948-ban

államosították a filmgyártást, így ettől kezdődően a filmek esetében is a központi akarat érvényesült. A vetítési engedélyeket az Országos Filmhivatal adta ki, míg a filmek kibocsátásáért a Magyar Filmgyártó Nemzeti Vállalat lett a felelős. Azonban 1949-től a filmipar irányítását közvetlenül a párt vette át (MDP kulturális és agitációs-propaganda osztálya), munkáját a Népművelési Minisztériummal közösen látta el.  A film klasszikus művészeti jegyei már nem számítottak mérvadónak, a filmeknek kizárólag a szocialista realizmus eszményeinek kellett megfelelniük. A filmgyártásban ugyancsak a szovjet mintát kellett követni. Az 1950-es években sematikus, osztályharcos, munkás és termelési filmek születtek javarészt (ezeket ma már senki sem jegyzi, nézi), mint például a Selejt bosszúja, ami a selejtgyártás ellen meghirdetett harc részét képezte.  Ugyanakkor másik két filmtípust is meg kell

említeni. Az egyik a történelmünk forradalmi-szabadságharcos eseményeinek patetikus-romantikus feldolgozása (Rákóczi hadnagya, Föltámadott a tenger), a másik pedig a zenés szórakoztató film (Mágnás Miska, Dalolva szép az élet). Ez utóbbi két típus filmjei közönségsikernek örvendtek, ami leginkább a kor színészóriásainak volt köszönhető (Kiss Manyi, Tolnay Klári, Gobbi Hilda, Gózon Gyula, Latabár Kálmán). 1949 és 1956 között 59 új magyar játékfilmet mutattak be. A filmekkel kapcsolatban az ötéves terv így rendelkezett: „A filmügyet a dolgozó nép nevelésére és szórakozatásának szolgálatába kell állítani.” „Ki kell fejleszteni a magyar filmgyártást és el kell érni, hogy az évente gyártott nagy filmek száma a tervidőszak alatt 14-ről 26-ra emelkedjék.” (Balogh Sándor, 1986): p180  A moziba járás a Rákosi-korban vált tömegszórakozássá, ez elsősorban azért történt, mert a mozik száma

ezidőalatt ugrásszerűen megnőtt, ugyanis míg 1948-ban 862 mozi működött hazánkban, addig 1956-ra számuk elérte a 4000-et. Különösen a falvakban vált igazán magassá a számuk, 1950-ben már 100 faluból 42 rendelkezett mozival. Ahol 78 http://www.doksihu pedig nem volt, ott vándormozik szórakoztatták a lakosságot, havi egy-két alkalommal. A mozik számának rohamos emelkedése annak tudható be, hogy hatalom a kultúrharc/művelődéspolitika fontos eszközeiként tekintett rájuk. Ezt az is jelzi, hogy 1948-tól kezdődően a mozik kötelező jelleggel - heti 1, majd később 2 kiadásban készült - híradófilmeket is vetítettek, amik köztudottan a befolyásolás kellékei voltak, mivel rajtuk keresztül informálták a lakosságot az ország ügyeiről.  A színházak átszervezésére, központosítására is sor került, aminek következtében társulatuk, műsorszerkezetük jelentősen átalakult. A magyar és a világirodalom klasszikus darabjai

hosszú időre lekerültek a magyar színpadokról. A darabok kiválasztása, rendezői értelmezése, valamint a színpadképek kialakítása mind a központi akaratot szolgálta. Azt pedig a szocialista realizmus uralta A színpadra kerülő művek között jelentős számban szerepeltek szovjet alkotások, ezeken kívül pedig az irodalomban, zenében, festészetben már megismert témák (vagy sémák) váltották egymást (pl.: Állami Áruház című daljáték) Ilyen színdarab volt például Földes Mihály Mélyszántás című tsz-drámája. A színházi kultúra széles tömegekhez való eljuttatásának sajátos formája volt az 1951-ben létrehozott Állami Faluszínház, majd a később Állami Déryné Színház néven működő vándortársulat (pajtákban, magtárakban játszottak).  A tömegszórakozás egyéb lehetőségei beszűkültek, ugyanis az éttermek és kávéházak száma lecsökkent (a hatalom a közösségi élet egyéb színtereit támogatta,

mondván, hogy pl. a kávéházak a letűnt polgári életforma részei), ezen kívül a magántánciskolák feloszlatására is sor került, hogy a káros nyugati befolyást megszűntessék. Az emberek szabadideje is kevesebb lett, mivel a túlzó tervek teljesítése következtében nőtt a munkával töltött idő, valamint nagyobb arányú lett a társadalom életében a kötelező foglalkozásokon való részvétel (üzemi kórus, MHK, ideológiai továbbképzés). 3.35 Építészet A politikai vezetés nem hagyta figyelmen kívül az építészetet sem, hiszen az egyik leghatásosabb eszköznek ígérkezett a társadalom szocialista átalakításában. Az építészet része életmódunknak, a mindennapi élet kereteit adják a közterek, utcák, közintézmények, munkahelyek és lakások. Ezeknek a kialakításában a politikai hatalomátvételt követően már egyértelműen a szocialista realizmus volt az egyetlen irányadó. Ez egyet jelentett a modern építészeti

törekvések (az imperialista behatások 79 http://www.doksihu eszközének vélték) teljes hiányával, valamint a nemzeti építészeti hagyományok felrúgásával. Az építőművészetben a valódi fordulat 1950-1951 táján következett be, ekkor vált teljes körűvé és egyértelművé az építészet központi irányítása (magántervezés felszámolása stb.), valamint a szocialista realizmus egyeduralkodása  A szocialista kor építészetére a monumentális épületek, közterek létrehozása volt jellemző, míg funkciója a társadalmi egyenlőség hirdetése, a munka és élet együvé tartozásának közvetítése volt. Az épületeknek és köztereknek a munkásosztály hatalmát és célkitűzéseit kellett szimbolizálniuk. A kor egyik meghatározó építésze, Perényi Imre a Szabad Nép egyik, 1949. novemberi számában ekképp fogalmazott az új építészeti törekvésekről: „Milyen építőművészetre van szüksége mai társadalmunknak?

Olyanra, amely érthető a kortársak számára, amely a mai generáció forradalmi jellemét örökíti meg, a kort dicsőíti, a dolgozó népet derűvel és boldogsággal tölti el, és új győzelemre hív és vezet!”. (Standeisky Éva - Kozák Gyula - Pataki Gábor - Rainer M János, 1998): p.307 Ezek jelentették tehát az új szempontokat, aminek következtében sokadrangúvá váltak a természeti/környezeti adottságok, a településszerkezetből fakadó követelmények, az emberi tényező, és a valóságos szükségletek. Az országban sorra épültek a sablonos, jellegtelen épületek (amelyek ráadásul a többi épülettől nagymértékben elütöttek, élesen szemben álltak velük), ami részben annak volt a következménye, hogy minden épületfajtára (művelődési ház, szakszervezeti székház, óvoda, rendelő stb.) típustervet készítettek, s így tipizálták őket  Gyakorta előfordult az is, hogy városrendezések alkalmával egy-egy városunk

(Debrecen, Kecskemét) központja teljesen elvesztette történelmi jellegét, városmagja gyökeresen átalakult a modernnek kikiáltott épületek felhúzásával. Arról már nem is beszélve, hogy műemlékvédelem szinte nem is létezett, a műemlékeknek minősülő épületek pusztulásra voltak ítélve, még állagmegóvás sem történt.  Típustervek alapján készültek a lakótelepek is. Ezek felhúzása nem csupán a növekvő lakásigények kielégítését szolgálta, hanem a társadalmi egyenlőség megteremtését is.(Mindenkinek egyforma lakás jár, hiszen nincsenek osztálykülönbségek, ez alól csak a vezető pártfunkcionáriusok voltak kivételek, akik a régi elittől elkobzott villák boldog tulajdonosai lettek. Itt dőlt meg a társadalmi egyenlőség kialakításának fennen hirdetett elve, ugyanis azt a lakosság is érzékelte, hogy a pártfunkcionáriusok privilegizált helyzetben vannak, az ő életkörülményeik egészen mások.

Többek között ez is összetevője lesz a társadalom egységes 80 http://www.doksihu felháborodásának, aminek 1956 hangot is adnak.) A monumentális méretű tömbházakban rengeteg ember lakhatását kívánták megoldani, ami együtt járt azzal is, hogy meglehetősen kis alapterületű lakások születtek. A lakótelepeket főként a monotónia és a sivárság jellemezte. Sokszor előfordult az is, hogy az ipari és lakóterületek (Ajka, Komló, Inota)  túlságosan közel kerültek egymáshoz, aminek következtében a lakók ki voltak téve az iparegység környezetszennyezésének egészségkárosító hatásainak (a környezetvédelem egészen az 1960-’70-es évekig nem volt szempont, nem szenteltek rá figyelmet).  A lakásépítés azonban nem tudott lépést tartani a lakosságnövekedéssel, még az ötéves tervben kitűzött célok (az előirányzott 180 ezer lakás helyett csupán ennek a fele épült meg) ellenére sem. A lakásproblémákat fokozat

az is, hogy új lakások főként az iparvárosokban (Dunaújváros, Kazincbarcika, Komló) épültek, aminek következtében területi egyenlőtlenségek alakultak ki.  A szocialista realista építészet a falvakban kevéssé érvényesült, az egységesítésre való törekvés inkább csak az 1960-’70-es években erősödött fel, a koncepció a társadalmi egyenlőség elvén nyugodott, falut és várost egyformává akarták tenni. 3.4 Tudomány A politikai fordulattal párhuzamosan a tudományos élet is elvesztette autonómiáját. Fokozatosan megtörtént a Magyar Tudományos Akadémia szovjet típusú átszervezése, ami kezdetben csupán az Akadémia marxista tudósokkal való feltöltését jelentette, később leszűkítették a külföldi kutatókkal való kapcsolattartás kereteit, végül pedig létrehozták a Tudományos Tanácsot.  A Tudományos Tanács 1949. elején megkezdett működésével a tudományos tevékenység közvetlen politikai

irányítását és a központi tervezés szolgálatába állítását biztosították, elnöke Gerő Ernő lett. Ez az intézmény az Akadémiával párhuzamosan végezte munkáját, pontosabban annak szinte minden feladatát és jogkörét átvette (kutatóintézetek létesítése és felszámolása, professzorok kinevezése és felmentése, tananyagok ellenőrzése), így gyakorlatilag már ennek felállításával megszűnt a MTA önállósága. 81 http://www.doksihu  A Magyar Tudományos Akadémia alapszabályának módosítása 1949. őszén (ez maradt érvényben egészen a rendszerváltoztatásig) már csupán csak szentesítette a végbement változásokat. Az új alapszabály értelmében felére csökkentették az akadémiai tagok létszámát, 257 főről 128-ra. A taglétszám csökkentése lényegében politikai tisztogatást jelentett, minden olyan tagot kizártak, aki nem felelt meg a hatalom ideológiai kívánalmainak, s nem volt hajlandó együttműködni az

új rendszerrel. Kizárták többek között a természettudós Szent-Györgyi Albertet, az író Márai Sándort, a mérnök Papp Simont, a filozófus Moór Gyulát. Azok a régi tagok, akiket nem választottak újra, tanácskozó tagokká váltak, ami azonban valójában csak formális címet jelentett, s nem tényleges tevékenységet.  Az átszervezések a tudományos intézményrendszert is érintették. A kutatóintézeteket tudományáganként szigorúan elválasztották egymástól (mint ahogyan ezt már a felsőoktatási intézményeknél láthattuk), a természettudományok aránya a többi tudományhoz képest jelentősen megnövekedett (a hivatalos ideológia materializmusa miatt) ezen kívül pedig az ideológiai szempontból nem kívánatosnak tartott tudományágakat – szociológia, pszichológia - kiiktatták az Akadémia szerkezetéből. A változások következtében az egyetemek elvesztették a tudományos kutatásban betöltött szerepüket,

helyükbe az akadémiai kutatóintézeti hálózat lépett. A nemzetközi tudományos együttműködés pedig a szocialista blokk országaira korlátozódott. Az ezzel kapcsolatos álláspont így hangzott: „A nyugatra való utazás és a nyugatról való meghívások ügyében a döntő a biztonsági kérdés. Kapcsolatainkat nem szakítjuk meg, de azok a legminimálisabbra redukálandók. Ezzel szemben a népi demokráciák felé fokozódniuk kell a tudományos kapcsolatainknak.” (Gazdag Ferencné, 1991.): p 75  Ami pedig a Tudományos Akadémia fő feladatát illeti, abban nem volt eltérés a még 1948-ban, az MKP Tudományos Bizottsága által megfogalmazottakhoz képest: „Tudománypolitikánk most következő szakaszának alapvető feladata tudományos gépezetünk mozgósítása a tervgazdálkodás szolgálatában.” (Gazdag Ferencné, 1991): p. 75  Ezt a látásmódot erősítette meg a Magyar Tudományos Akadémiáról hozott 1949 évi törvény bevezető

szakasza is: „Országunk, népünk felemelkedése érdekében [] olyan központot kell létrehoznunk, amely az elméleti és alkalmazott tudományok fejlesztésével, művelésük tervszerű megszervezésével képes az ország összes tudományos 82 http://www.doksihu erőit a szocialista társadalom építésének szolgálatába állítani.” (Balogh Sándor, 1986.): p160 Ez a szemlélet határozta meg hazánk tudományos életét, az MTA tevékenységét egészen az 1950-es évek végéig. 3.5 Sport Az 1940-’50-es évek tömegkultúrájának fontos részét képezte a sport, ugyanis ekkor vált széles tömegek szórakozási és szabadidős tevékenységévé.  A tömeges sportolásra való ösztönzés eszköze volt az MHK, a „Munkára, Harcra Kész” mozgalom, melyet 1951-ben indítottak. Ez a mozgalom, még ha nem is kimondottan, de az emberek egy jövendő háborúra való fizikai és politikai felkészítését célozta. Azonban a felülről való

irányítás, a túlzott szervezettség és az öntevékenység háttérbe szorítása miatt nem igazán volt népszerű a résztvevők körében.  Több oka is van annak, hogy a sportnak való tömeges hódolás elterjedté vált. Komoly motivációt jelentett, hogy az ötvenes években szinte kizárólag a sport volt az, ami által jelentős anyagi és társadalmi előnyökre lehetett szert tenni (ez alól a pártfunkcionáriusok és vezető káderek természetesen kivételt képeztek), többek között a külföldre jutás lehetősége is csak a sportolók számára nyílt meg. Ezen kívül a sportsikerekben való közös feloldódás a társadalomra nehezedő feszültségek levezetésére is alkalmas volt. A sport ugyanakkor a két nagy világrendszer rivalizálását is megtestesítette, sportolóink győzelme a Szovjetunió győzelmét is jelentette, ami a hidegháborús harc fontos eseményének számított. A sport jelentősége tehát felfokozódott, az

Egyesült Államok és a Szovjetunió az olimpiákon, világbajnokságokon, nemzetközi versenyeken nem csupán sportsikereket és a dicsőséget akarta bezsebelni, hanem társadalompolitikai berendezkedésének magasabbrendűségét is igazolni akarta, sportolóinak győzelmével. Ennek következtében a felkészüléshez jelentős anyagi támogatást nyújtottak. Ez abban is megnyilvánult, hogy rendkívül sok sportlétesítmény épült ebben a korszakban, a legkiemelkedőbb alkotás a 1953. augusztus 20-án 83 http://www.doksihu felavatott, 100 ezres befogadóképességű Népstadion volt (építését még az ötéves terv irányozta elő). Sportolóink jelentős sikereket értek el ezidőtájt (Helsinki olimpián 16 aranyérmet  nyertek, futballválogatottunk sorozatos győzelmei – Aranycsapat). 3.6 Sajtó és propaganda A magyar sajtó átszervezésére 1949. júliusától kezdődően került sor Az átszervezés jegyében megszűntették a lapkiadás

üzleti vállalkozásként való űzését, a magánlapkiadókat, új újságíróréteget állítottak munkába, átalakították az Újságíró Szövetséget is. A változtatások következtében a II világháborút követően kialakult sajtónk sokszínűségének vége szakadt. Nyár végére már csupán csak az MDP jelentethetett meg lapot, a korábbi koalíciós partnerek újságait (Szabad Szó a kisgazdáké, Kis Újság a parasztpárté, Világ a polgári demokratáké) felszámolták, pontosabban az Állami Lapkiadó Vállalat vette át őket, ami egyet jelentett a felszámolással. A megyei lapok továbbra is megjelenhettek, de tartalmukban nem különbözhettek az országos lapoktól. A Magyar Dolgozók Pártjának hivatalos lapja a Szabad Nép lett, míg a szakszervezetek lapjává a Népszava (korábban a szociáldemokratáké) vált, a sport iránt érdeklődőket pedig immár a Nemzeti Sport helyett a Népsport tájékoztatta. Új lapok is megjelentek a

standokon, mint a Tájékoztató Iroda Népi Demokráciáért!, a Tartós Békéért! című kiadványa. A megjelenő újságok között politikai különbség nem létezhetett, még nyelvezetük sem tért el egymástól.  A nyelvhasználat tipikus kifejezései tükrözték a kor politikai hangulatát. A cikkek leggyakrabban használt kifejezései a következők voltak: harc, csata, osztályellenség, kulák, reakciós, spekuláns, éberség, mozgósítás, diadal, dicsőség, a dolgozók pártja, áldozatkészség, milliók, dolgozók és ezek sok más szinonimája.  Bevezették a mozgalmi lapterjesztést is (a hivatalos helyett), ez azt jelentette, hogy a népnevelők, a párt-és tömegszervezetek aktivistáinak kellett biztosítania a kellő számú (tervben meghatározott „mennyiségű”) előfizetőt, s ezzel összefüggésben politikai agitációt is kellett folytatniuk, hogy ösztönözzék az olvasást, bizonyos fontosnak vélt 84 http://www.doksihu cikkek

elolvasatásával. Erre példa a munkahelyeken szervezett ún Szabad Nép félórák, melyek alkalmával a dolgozók megismerhették a Szabad Nép aznapi – politikailag, ideológiailag - jelentősebb cikkeit.  Az újságok tartalmilag, ugyanúgy, mint a művészeti alkotások, sémákra épültek, osztályharcról, tervteljesítésről, a dolgozó nép kötelességeiről, munkavégzéséről szóltak, vezető politikai személyiségek beszédeit közölték, a külügyi tudósítások pedig a népi demokrácia országaiban történtekre korlátozódtak (természetesen csak azt közölték a társadalommal, amit az illető országok hírügynökségei jóváhagytak). Könnyedebb hangvételű írások és hirdetések nem jelentek meg.  A szocialista ideológia társadalomban való tudatosítására, elterjesztésére és népszerűsítésére a vezetés mindenféle eszközt bevetett, a pártszervezeten belül külön osztály foglalkozott a propagandával, a politikai

agitációt folytató személyek pedig tevékenységüket hivatásszerűen Propagandaeszközként végezték, alkalmazták az az összes egész országra művészeti ágat, kiterjedően. a sportot, leglátványosabbnak és leghatásosabbnak azonban a média bizonyult, ami ugyanakkor még nem úgy működött, mint napjainkban, nem is juthatott el mindenkihez (bár erre nagyon komoly erőfeszítéseket tettek, lásd: vándormozi, Szabad Nép Félórák), de mégis talán a legalkalmasabb volt a befolyásolásra.  Propagandisztikus fogás volt a sajtó terén a Szabad Népben a Hazánk egy napja című rovat elindítása, amelyben az ország megszépített mindennapi eseményeit mutatták be. Az egyik ilyen cikk (Szabad Nép, 1952, Rákosi születésnapján) részlete: „Hét órakor fellobogózva, virággal színes papírcsíkokkal díszítve 17 traktor indul a ceglédi gépállomásról szántani. Tisztelgő kört írnak le a szovjet hősi emlékmű körül A

gépállomás vezetője a kapuból integet utánuk. A traktorosok jókedvűek, különösen a lányok integetnek vidáman.” (Botos János - Gyarmati György - Korom Mihály - Zinner Tibor, 1988.): p270  Ugyancsak a sajtópropaganda megerősítését célozta az MDP Politikai Bizottságának 1949. októberi határozata (illetve azon része, ami erre vonatkozik): „A marxizmusleninizmus írásos propagandájának erőteljes kiszélesítésére ki kell bővíteni és rendszeressé kell tenni a Szabad Nép elméleti-és pártrovatát. Az egész pártsajtó rendszeresen közöljön mind elméleti jellegű, mind a propagandamunka aktuális kérdéseit megvilágító cikkeket.” (Balogh Sándor, 1986): p154 Az írásos anyagokat 85 http://www.doksihu tekintve ki kell emelni azokat a propaganda jellegű munkákat is, melyek ideológiai ismeretterjesztésre szolgáltak, magas példányszámban adtak ki ilyen füzeteket, brosúrákat, az egyik „legnépszerűbb” a Szovjetunió

Kommunista Pártjának rövid története volt.  A sajtón kívül a rádió volt a korszak legnagyobb hatású agitációs és propaganda fóruma. 1950-től kezdődően jelentek meg, s kezdtek elterjedni a villanyhálózatra kötött, antennával ellátott készülékek. Azokban a falvakban és tanyákon, ahol még nem vezették be a villanyt, ott telepről működő rádiót (néprádió) hallgathatott a nagyközönség. A két rádiótípus között az volt a különbség, hogy a villannyal működők a világ más tájairól is képesek voltak fogni az adókat (1949-’50 táján általánossá vált a nyugat-európai adók zavarása), míg a néprádiók csak a Petőfi és a Kossuth műsorát tudták venni. A rádió műsorait tekintve egyértelművé válik annak propaganda funkciója. 1948-’49 táján még szerepeltek a műsoridőben különböző egyházak vallási műsorai, színházi közvetítések, hangversenyek. 1950-től kezdődően azonban háttérbe szorultak a

szórakoztató jellegű műsorok (a zene esetében a korábban ismertetettek itt is érvényesek, többek között a cigányzenét is száműzték a műsorokból), helyüket a direkt célokat követő ismeretterjesztő, oktató műsorok vették át, mint a rádiószemináriumok, a marxista-leninista negyedóra, a bolsevik párt útja című előadássorozat. Növekedett az információs típusú műsorok száma is, ilyen volt akkoriban a néphadsereg híradója, a termelési híradó, hangos újság; valamint a naponta jelentkező, a Szabad Nép mai vezércikke című felolvasó adás. Gyárakról, üzemekről, intézményekről is sugároztak műsorokat.  A másik nagy befolyású eszköznek a mozik bizonyultak, melyeknek repertoárjában már híradófilmek is szerepeltek (1948-tól kezdve), amik esetében elmondható, hogy valójában nem új híreket tártak a nézőközönség elé, hanem csupán illusztrálták azokat, nem a tények voltak fontosak, csupán a látvány (sem

nem hazudott, sem nem mondott igazat), s szinte mindegyik híradás ugyanarról szólt (tapsoló, vezetőket éltető tömeg, munkahelyek, nagygyűlés).  A propaganda leglátványosabb formája a plakát volt. A plakátokkal érzelmi hatás váltható ki, mindenhol ott vannak, nem kerülhetők ki, a mindennapi élet részei (ha akarjuk, ha nem). Mivel az ember természeténél fogva vizuális típus, így figyelmét mindig felkeltik a plakátok, függetlenül attól, hogy mi szerepel rajtuk. Módszerük az elrettentés vagy rábeszélés, intenzív képek és rövid csattanós szlogenek (pl.: A Sztálini 86 http://www.doksihu műszakkal lőre az ötéves tervért!) útján. 1950 után az összes, plakátra kerülő témát (olvasás, munka, kultúra, egészség) illetően a politikai megközelítés vált dominánssá, a plakátkészítés mozgalmi feladat lett, alapvető követelmény a pártosság és a szocialista realizmus eszméinek való megfelelés volt a

plakátművészetben is. A plakátokon eluralkodott a festményszerű naturalizmus, leegyszerűsödtek, monumentalitást közvetítettek, szlogenjei pedig az újságok által is használt szókészletből épültek fel, motívumai a párt motívumait (vörös csillag stb.) követték Már nem csupán közterületeken kaptak helyet, hanem üzemek, községi tanácsok folyosóin, hivatalok falain is. Két plakátcsoport vált elterjedtté, a napi aktualitásúak és az általános eszmeiséget tükrözőek. 3.7 Szimbólumok Minden társadalmi csoport – már az egészen koraiak is - rendelkezik valamiféle szimbólumrendszerrel, amely útján megjeleníti, meghatározza saját magát, s egyben más csoportoktól való elkülönülését kinyilvánítja. A szimbólumrendszer jelek és jelképek egymással összefüggő halmaza, amelyek az adott társadalmi csoport számára sajátos jelentéstartalommal bírnak, ennél fogva pedig közös értéket jelentenek, erősítik az

összetartozást, beépülnek a társadalmi tudatba. A szimbólumok kifejezik a közösség világképét, valamint alkalmasak a fennálló társadalmi rend legitimálására is. Mint ahogy már a korábbiakban kifejtettem, az MDP művelődéspolitikájának fontos feladata volt a tudatformálás (a szocialista tudat megteremtése), ráadásul rá volt szorulva arra is, hogy hatalmát a nyilvánosság útján legitimálja, ezért a szimbolika átformálása elsődleges fontosságú volt számára. A mindennapi élet szinte összes területe tele van szimbólumokkal, azonban amelyek a nemzeti hovatartozást és az állampolgári identitást a leginkább kifejezik, azok a politikai szimbólumok. Ezek folytonossága, stabilitása jelentős mértékben hozzájárul a társadalom stabilitásához, ha gyökeresen átalakítják, az értékválsághoz, identitásbeli problémákhoz vezet. Egy ország társadalmi-politikai rendszerének átalakítása szükségszerűen együtt jár a

politikai szimbólumok átalakításával is, azonban korántsem elhanyagolható, hogy milyen mélységekig történik mindez. Magyarországon a kommunista hatalomátvételt követően a politikai és társadalmi szimbólumok esetében gyökeres változás ment végbe, a legapróbb részletekre kiterjedően. 87 http://www.doksihu  Címer Talán az egyik legmarkánsabb politikai szimbólum az ország címere (ezt igazolja talán az is, hogy 1956-os forradalom idején a felkelők sorra kivágták a címert a zászlók közepéből). Ennek megváltoztatására 1949-ben került sor Az 1946-ban elfogadott Árpád-sávos, kettős kereszttel díszített ún. Kossuth címert a nemzetközi munkásmozgalom jelképeivel megalkotott új címer váltotta fel, melyről az alkotmány 67.§-a rendelkezett: „A Magyar Népköztársaság címere: kétoldalt búzakoszorúval egybefogott, kerek világoskék mezőben kalapács és búzakalász; a mező felső részén a mezőre

sugarakat bocsátó ötágú vörös csillag, alján redőzött piros-fehér-zöld színű szalag.” (Balogh Sándor, 1986.): p134 Az állami zászló színei megmaradtak, de a közepét ellátták az új címerrel. A címerben szereplő vörös csillag ugyancsak fontos motívummá vált, a parlament csúcsától kezdve a népi szőttesekig mindenhol megjelent. Meg kell említeni azt is, hogy az ötvenes években egy ideig tilalmi listán volt a Szózat is, valamint a politikai vezetést egy új Himnusz szövegeztetését is fontolgatta, amire végül is nem került sor, érezvén, hogy ez durva beavatkozás lenne. Azonban megoldották a Himnusz kiiktatását, méghozzá azzal, hogy funkcióját az Internacionálé vette át, számos rendezvényen, társadalmi és politikai ünnepen ezt játszották, énekeltették helyette.  Ünnepek Az átalakítást ünnepeink sem kerülhették el. Augusztus 20 esetében jelentéstartalmi változás történt, már nem Szent István napját

ünnepelték ekkor, hanem az új alkotmány hatályba lépését, az Elnöki Tanács 1950. évi rendeletének értelmében Március 15-e nem volt többé pirosbetűs ünnep, csak az iskolákban emlékezhettek meg róla. Új ünnepek is születtek, 1950-ben nemzeti ünneppé nyilvánították április 4-ét, Magyarország felszabadulásának napját, valamint november 7-ét, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom kitörésének napját. Április 4-éről a törvényerejű rendelet így fogalmaz: „Április 4 a magyar nép soha el nem múló hálájának, forró szeretetének, a baráti és szövetségi hűségnek ünnepe, felszabadítója, példaképe, függetlenségének oltalmazója, a béke legfőbb őre és legerősebb támasza a Szovjetunió, a dicsőséges Szovjet Hadsereg, népünk és a haladó emberiség tanítója s igaz barátja nagy Sztálin iránt.” (Balogh Sándor, 1986): p236 A felszabadulás napjának ünneplésével azonban 88 http://www.doksihu az volt a

probléma, hogy a társadalomnak túl sok volt a negatív tapasztalata a szovjet hadsereg tevékenységével kapcsolatban (nők megerőszakolása, fosztogatás, hadifogságba elhurcolt emberek ezrei, akikről sok esetben családtagjaik még ekkor sem tudtak semmit), ennek következtében pedig a legkevésbé szeretette volna ünnepelni április 4-ét. Másik, kényszerűen ünnepelt napunk november 7-e lett, ennek állami ünneppé nyilvánításáról az 1950. évi törvényerejű rendelet ekképp rendelkezik: „1917 november 7. napja a világtörténelem legnagyobb fordulópontja A Nagy Októberi Szocialista Forradalom az emberiség történetében először hozott létre olyan államot, amely megszüntette az ember ember általi kizsákmányolását. „Az Októberi Forradalom győzelméből született Szovjetuniónak köszönhetjük hazánk felszabadulását, nemzeti függetlenségünk megvalósítását, a népi demokratikus államhatalom kivívását és

megszilárdítását.” (Balogh Sándor, 1986): p282 A munka ünnepét pedig az ideológiából fakadóan szükségszerűen felnagyították, így május elseje alkalmával többek között minden dolgozónak felvonuláson kellett résztvennie, hogy ezzel is kimutassa a szocialista ideológia, s az azt képviselő párt iránti elkötelezettségét. A vallási ünnepeket a hatalom erőszakosan háttérbe szorította, ekkor vált a karácsonyból fenyőünnep, pünkösdhétfőből pedig munkanap. Mindezt azzal indokolták, hogy ez a nép óhaja, illetve gazdasági szükségszerűség. Az 1952-es minisztertanácsi határozat szerint: „Számos üzem dolgozóinak kérelmére [] pünkösd hétfőjét, amely eddig nem fizetett munkaszüneti nap volt, rendes munkanappá nyilvánítja.” (Szabó Ildikó, 2000.): p144 Egy másik határozat értemében pedig: „A Minisztertanács a dolgozók régi kívánságára, május hó 2. napját munkaszüneti nappá nyilvánította Mivel a

munkaszüneti napok számának növelése a termelésben nagy kiesést idézne elő és a népgazdaság számára jelentős kárral járna, a Minisztertanács egyidejűleg elrendelte december hó 26. napjának rendes munkanappá változtatását” (Szabó Ildikó, 2000): p.144 Ettől kezdődően karácsony másnapja munkanappá vált, míg május 2-t azért nyilvánították munkaszüneti nappá, hogy a munka ünnepe ezáltal nagyobb hangsúlyt kaphasson (végül ez nem valósult meg).  Elnevezések 89 http://www.doksihu Központilag megváltoztatták egyes települések, utcák, terek, gyárak, üzletek, sportegyesületek stb. neveit is Dunaújvárosból Sztálinváros lett, Tiszaszederkényből Leninváros, míg egy-egy elnevezésből kimaradt a „szent”, ennek nyomán lett Pestszentlőrincből Pestlőrinc, Kunszetmártonból Kunmárton. Megváltoztak azoknak kistelepüléseknek, tanyáknak és dűlőknek a nevei is, amelyek bárminemű kapcsolatot mutattak a múlt

fogalmaival. Talán a legszembetűnőbb az utcanevek megváltoztatása volt, ugyanis ezt egyik településünk sem kerülhette el, nem volt olyan település Magyarországon, ahol ne neveztek volna el utcát vagy teret Sztálinról és Leninről (pl.: Lenin-liget Veszprémben), bizonyos ideig Rákosiról. A nemkívánatosnak tartott történelmi személyiségek neveit viselő utcákat szovjet vezetők és kiemelkedő munkásmozgalmiak neveire cserélték le, mint Dimitrov, Beloiannisz, Zsdanov, Vorosilov, Tolbuhin. Utcanévvé váltak bizonyos fogalmak is, így November 7-e (Budapesten az Oktogont 1950. novemberében November 7-e térnek keresztelték át), Vörös Csillag, Felszabadulás. Az üzemek, termelőszövetkezetek, boltok, sportklubok, iskolák nevei is mind olyan személyek, fogalmak neveit kapták, melyek addig ismeretlenek voltak, s ezért meglehetősen idegenül csengtek, a társadalom tagjai nehezen tudtak azonosulni velük. A csepeli Weiss Manfréd műveket Rákosi

Mátyásról nevezték el, az MTK-ból Vörös Lobogó lett, létrehozták a Barátság MGTSZ (Mezőgazdasági Termelő Szövetkezet)-t, míg a kereskedelmi és szolgáltató szférát uniformizálták és elszemélytelenítették, így lettek kiskereskedelmi boltokból az ÁFÉSZ-ek (Általános Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet), a papír és irodaszerüzletekből az ÁPISZ-ok. De a névváltoztatási hullám odáig is elért, hogy a cserkészkolbászt átnevezzék úttörőkolbásszá, hiszen mégsem járható az, ha egy beszüntetett szövetség nevét bármi is viseli. Olyan is előfordult, hogy az állampolgárok névhasználatába is beleszóltak, a hatalom nem tűrte meg, hogy a letűnt uralkodó elit névhasználatára emlékeztessen például a kettős vezetéknév viselése, vagy pedig a név végi ipszilon (ezek helyett az „i”-t kezdték használni, pontosabban a hatóság önkényesen.) ami korábban a nemesi származást jelölte. Néha a keresztneveket is

megváltozatták, például a Ferdinándot azért, mert Habsburg névnek tartották.  Szobordöntések 90 http://www.doksihu A köztereken elhelyezett szobrok ugyancsak politikai szimbólumok, emiatt pedig a többi művészeti ághoz hasonlatosan a szocialista ideológia hirdetőivé, megtestesítőivé váltak, a fordulat éveitől kezdődően. A szobrászat esetében ugyanaz a folyamat ment végbe, mint amit már a zene, az irodalom stb. területén a korábbiakban megismerhettünk. Az alkotói szabadságot, az egyéni kezdeményezőkészséget teljes mértékben háttérbe szorították, a szobrászat is a politika szolgálatába állt. A meghatározóbb szobrászok azok maradtak, akik már a negyvenes évek elején is jelen voltak a magyar képzőművészetben (Medgyessy Ferenc, Pátzay Pál, Ferenczy Béni), ők többé-kevésbé kompromisszumot kötöttek a hatalommal (igaz nem zökkenőmentesen), valamint új alkotókkal is kiegészült szobrászművészet, mint Somogyi

József vagy Mikus Sándor. A köztéri szobrok felállítását a politikai vezetés propagandaként alkalmazta, ugyanis a tömegek meggyőzésének ez az egyik legkézenfekvőbb módja, nyilvánosságánál és állandóságánál fogva. Ezek a művek jelen vannak a társadalom hétköznapjaiban, állandó jelleggel, és befolyásolják a közízlést. Megszokottságukat pedig az ellensúlyozza, hogy évfordulókon, ünnepnapokon a tömeg köréje gyűlik, ugyan a legtöbb esetben nem saját akaratából. Az MDP létrejöttével megkezdődött az emlékművek felülvizsgálata, a két év alatt véghezvitt tisztogatások keretében eltávolították az összes korábbi politikai emlékművet (szinte az összes Habsburg-szobrot), vagy pedig valamilyen formában ellensúlyozták (pl.: ötágú vörös csillag elhelyezésével); valamint száműzték az egyházi emlékeket is. Helyükre fokozatosan szovjet emlékművek (országszerte több száz, ebből Budapesten 27; míg a II.

világháború magyar áldozatairól egy sem) munkások, parasztok alakjai, foglalkozások jelképei (például Szécsi Antal: Kereskedelem, Zala György: Munka és Jólét) és nem utolsó sorban kiemelkedő államférfiak (Lenin, Sztálin) szobrai kerültek. A Budapesten, a Felvonulási téren 1951 decemberében felállított Sztálin-szobor (Mikus Sándor alkotása) a Rákosi-korszak szimbólumává lett, 1956-ban pedig a népharag áldozatává vált. (Kósa László, 2003.; Romsics Ignác, 2004; Szabó Ildikó, 2000; Balogh Sándor - Birta István - Izsák Lajos - Jakab Sándor - Korom Mihály - Simon Péter, 1978.; Standeisky Éva - Kozák Gyula - Pataki Gábor - Rainer M. János, 1998; Botos János - Gyarmati György - Korom Mihály - Zinner Tibor, 1988) 91 http://www.doksihu 4. Terror A totalitárius rendszerek talán legsötétebb foltja a terror alkalmazásának mindennapossága. Ugyan eszközeikben eltérnek ezen diktatúrák, abban azonban megegyeznek,

hogy a terror által tudják fenntartani magukat, s ideológiájuk megvalósulását elérni. A terror egyben a lojalitás kikényszerítésére is szolgált Magyarországon a Kommunista Párt a szovjet megszállástól kezdődően törekedett arra, hogy magához ragadja az erőszakszervezetek feletti ellenőrzést. A terrorgépezet igazi beindulása a kékcédulás választásokat megnyerő kommunisták hatalomra kerülésével kezdődhetett. Üldöztek mindenkit, akit osztályellenségnek bélyegeztek, a korábbi rendszer híveit, a másként gondolkodókat, az engedetleneket, majd idővel saját soraikban is ritkításba kezdtek. Mindezzel elérték azt, hogy az egész társadalom rettegésben élt, bizalmatlanná vált mindenkivel szemben, szomszéd a szomszédjától, családtag a családtagjától félt (két dolog maradt biztos az életben: a párt és a munka). Magyarországon a terror kivitelezője a kezdetben a Belügyminisztérium égisze alatt működő Államvédelmi

Osztály (ÁVO), majd az 1948. szeptemberében Államvédelmi Hatósággá (ÁVH) keresztelt testület volt, mely 1950-től minisztériumi alárendeltségtől független hivatallá vált. A terror sokféle formában zajlott: politikai jelentőségű koncepciós perek útján, internáló-illetve munkatáborok fenntartásával, kitelepítésekkel, a mindennapos zaklatásokkal. 4.1 Politikai rendőrség, avagy a párt ökle A Magyar Kommunista Párt már kezdetektől fogva arra törekedett, hogy minél hamarabb létrejöjjön egy olyan szervezet, ami hatalomra jutását, majd megtartását elősegíti. Ezt Rákosi 1952-ben így fogalmazta meg: „Egyetlen hely volt, melynek vezetését pártunk az első perctől kezdve magának követelte, és ahol semmi néven nevezendő számarányba nem ment bele: ez az Államvédelmi Hatóság volt.” „ ezt a szervezetet létrehozásának első napjaitól keményen kézbentartottuk, s gondoskodtunk róla, hogy a népi demokráciáért

folytatott harcnak biztos és éles fegyvere maradjon.” (Zinner Tibor, 1989.): p12 Névváltoztatásoktól függetlenül, burkoltan vagy sem, az ellenség likvidálására létrehozott szervezet működése 1945. februárjától kezdődött, s végigkísérte a Rákosi diktatúra időszakát. Ekkor még csak a háborús bűnösök 92 http://www.doksihu felkutatására és fasiszta maradványok felszámolására szolgált, de mind jobban az osztályellenségnek kikiáltottak üldözése vált feladatává.  1945. január 17-én Politikai Rendészeti Osztály (PRO) néven kezdte meg munkáját, Péter Gábor vezetésével, a Hűség Háza néven hírhedtté vált volt nyilasközpontban, az Andrássy út 60. alatt A PRO-ból, a budapesti és vidéki politikai rendészeti osztályok egyesítésével 1946. októberében létrehozták az Államvédelmi Osztályt (ÁVO), melynek feladatai közé tartozott a demokratikus párok felszámolása, az emigráció felmorzsolása, az

egyházakba való beépülés, a társadalmi egyesületek megfigyelése valamint bomlasztása, s minden ezekkel kapcsolatos hírszerzés. Az 1949 végére felállított Államvédelmi Hatóság (ÁVH) megszervezését Kádár János belügyminiszter kezdte meg, ez a szerv már független volt a rendőrségtől, kizárólag a pártvezetőség irányítása alá tartozott. Hatásköre kibővült, a határ-és folyamrendészet is felügyelete alá került, ezen kívül magába olvasztotta a még 1945-ben létrehozott, a Honvédelmi Minisztérium keretén belül működő Katonapolitikai Osztályt is. Így 1950-től kezdődően az ÁVH „állam lett az államban”, s vezetését már nem is a párt, hanem mindinkább Rákosi Mátyás látta el, egyszemélyben (esetenként Révaival és Gerővel kiegészülve). A Szabad Nép 1950 január 20-ai száma ekképp ír az ÁVH-ról: „A dolgozók bizalma, szeretete és a kizsákmányolók gyűlölete övezi [] A nép szívébe fogadta, a nép

ellenségei tajtékozva fenik rá a fogukat.” „Az Államvédelmi Hatóság dolgozói, nyomozói a népből jöttek, egész szívükkel szeretik a dolgozó népet, a szocializmus ügyét, hazájukat.”(Balogh Sándor, 1986): p201  Kik is ők, akikből az állambiztonsági szervezet apparátusa létrejött? Elsősorban hithű kommunisták; azon kívül bűnözők, akik bűnöket akarták ily módon leplezni; volt nyilas katonák; és zsidók, akik az elszenvedett bántalmak és jogos sérelmek hatására jelentkeztek, s akiknél az elégtétel-keresés később nemegyszer túlkapásokhoz vezetett. Általánosságban elmondható, hogy akik a politikai rendőrséghez felvételüket kérték, pályájukon sikertelen, mellőzött emberek voltak. A PRO létrejöttekor még csak hatvan munkatársról beszélhetünk, ám az ÁVH hatalmának csúcsán állománya már a nyolcvanezer főt is meghaladta. Besúgók és ügynökök hada figyelte meg s tartotta félelemben alattomos

munkájával az egész társadalmat, az élet minden területét. Parancsra bárki ellen törvénysértést követtek el, ennek következtében azonban az állambiztonsági szervezet tagjai egymástól is rettegtek. Fontos megemlíteni azt is, hogy az Eisenberger Benjámin néven napvilágot látott Péter Gábor négy elemit végzetten, 93 http://www.doksihu szabósegédként vált az ÁVO/ÁVH urává. Karrierje meredeken ívelt felfelé, ügybuzgalma kivívta Rákosi elismerését. Azonban hatalmának növekedése oda taszította Péter Gábort, ahova ő maga is sok embert küldött, az ÁVH börtöneibe. 1952ben letartóztatták, s életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték 1959-ben amnesztiával szabadult.  Az állambiztonsági szervezet emberei a legkülönfélébb módszereket alkalmazták áldozataik megtörésére. Céljuk elérésére mindent felhasználtak: ígérgetés, becsapás, hozzátartozók megkínzásával való fenyegetés (ill. ennek beváltása a

vádlott szeme láttára), alvás/étel/ital napokig tartó megvonása, ezen felül a testi kínzások válogatott módjai. A verés magától értetődő eszköznek számított Rákosinak erről az volt a véleménye, hogy a vádlott úgyis tagadni fog, márpedig a bizonyítékok általában kevésnek bizonyulnak, így a beismerő vallomásra feltétlenül szükség van, ha másképp nem megy, verés útján kell megszerezni. Ez a megközelítés adott módot arra, hogy Péter Gáborral az élen az Andrássy út 60-ban brutális bántalmazásokat szenvedjenek el az elfogottak, s ennek következtében örökre megnyomorodjanak vagy még az ítélethirdetés előtt életüket veszítsék. Az egyik legszörnyűbb példát az az eset szolgáltatja, mely alapján Péter Gábort hivatali hatalommal való visszaéléssel vádolták, 1953-ban. „Amikor Bálint Lászlót elfogása után a Vizsgálati Főosztály épületébe szállították [] Péter Gábor utasítást adott Bálint László

idős anyjának, anyósának, majd öccsének és más hozzátartozójának súlyos bántalmazására Bálint László előtt. [] Amikor látták, hogy ennek ellenére sem tesz vallomást, Péter utasítására Kovács József a beteg, ágyban fekvő Bálint Lászlót gumibottal ütötte, heréjét csavarta, majd Péter Gáborral együtt heréjét tűvel szurkálta.” (Kiszely Gábor, 2000): p242  A megfélemlített lakosság pedig arra volt kárhoztatva, a feljelentési kötelezettségből fakadóan, hogy információival a fennálló rendszert támogassa, kiszolgálja ilyen formában is. Rákosi Mátyás így hívta fel erre a feladatra a figyelmet: „Legyen éber az egész dolgozó nép, figyeljen fel a legkisebb ellenséges hangra, vagy tettre. A hibák mögött keresse és találja meg az ellenség kezét” (Balog Sándor, 1986): p.149  Az ÁVH féktelen hatalmának tombolása 1953-tól kezdett csökkenni, Péter Gábor letartóztatásának és Nagy Imre beszédének

hatására, melyben nyilvánosan is elítélte a 94 http://www.doksihu törvénytelenségeket. A változás nem hirtelen ment végbe, de 1956-ra megroppant a szervezet, mind több és több egységnél került sor az engedelmesség megtagadására. Sajnos azonban néhány hét leforgását követően „megrázta magát”, s ha nem is ugyanott és ugyanúgy, de tevékenységét egészen a rendszerváltoztatásig folytatta. (Kiszely Gábor, 2000. ; Fehérváry István, 1990 ; Botos János - Gyarmati György Korom Mihály - Zinner Tibor 1988; Rubicon 2002/6-7, 4-10) 4.2 Koncepciós perek „Fokozni kell az éberséget!” Ugyan ez a kifejezés (vehetjük felszólításnak is) 1949-ből származik, mégis jól jellemzi a párt azon tevékenységét, amit vélt, vagy valós ellenségeivel szemben folytatott, a háború végétől kezdődően. Rákosi az éberséget kommunista erénynek tartotta, elengedhetetlenül fontosnak az ellenség leleplezése és megbüntetése érdekében,

mind a párton belül és kívül. Ma már tisztázott az, hogy a perek jó része, melyeket 1945 és 1956 között folytattak le, koncepciósnak minősül (ezek közül az 1945 és 1948 között lefolytatott perek esetében elmondható, hogy koncepciós jellegük még nem vált az igazságszolgáltatás általános gyakorlatává), azaz a párt érdekeinek megfelelően, bizonyos személyeket koholt vádak alapján ítéltek el. Immár az igazságszolgáltatás útjait is felhasználták társadalmi és politikai ellenfeleik likvidálására. Kezdetben ez a hatalommegszerzés eszköze volt, majd fokozatosan a hatalommegtartás illetve demonstrálás eszközévé fajult. Célja a hivatalos álláspont szerint a demokratikus köztársaság és államrend védelme volt. Ahogy az a nevében is látszik, a koncepciós per egyfajta koncepcióra épülő büntetőeljárást takar, melyet politikai célból indítanak. A koncepciót a párt vezetősége készítette, kiemelkedő szereppel

Rákosi Mátyás, aki később - 1951-től -, államvédelmi ügyekben az irányítást magához ragadó „trojka” (Révai József, Gerő Ernő, Rákosi Mátyás) feje lett. A koncepció lényegében egy előre megírt, jól átgondolt forgatókönyvet jelentett, abba a szituációba (ez lehetett a tulajdon, az egyház, a politikai elit elleni támadás) ágyazva, amit a per szolgált. Ennek elkészítése azzal kezdődött, hogy kialakították azok körét, akiket perbe kívántak fogni, vagyis akiket a pártra nézve veszélyesnek tartottak, majd megalkották a vádat, ami hamis elképzeléseken alapult. A 95 http://www.doksihu tanúk és a védők kiválasztását is hosszas mérlegelés előzte meg. Ez után már csak arra volt szükség, hogy a vádakat bizonyítékokkal támasszák alá. Ebben nyújtottak hathatós segítséget a nyomozati szervek, elsősorban az ÁVH. Az ő feladata volt ugyanis a bizonyítékok konstruálása, a beismerő vallomások kikényszerítése,

legtöbb esetben kínzások alkalmazásával. Az áldozatok gyakorta nem ismerték saját vallomásuk szövegét, sőt esetenként azt sem, aki ellen vallottak. A kívánt ítéleteket sem független bírák hozták meg, hanem a helyükre ültetett pártemberek. Az eljárások jószerével formálisak és zárt körűek voltak. Az ítéletek halált, hosszú börtönéveket, internálótáborokba való küldést tartalmaztak. Előfordult, hogy ezt a gyakorlatot kiegészítette a megelőző vagy utólagosan megerősítő sajtókampány, mely által a közvéleményt kívánták megnyerni a „jó ügy”- nek. Ez azokban az esetekben történt, amikor a hatalom valamely üzenetét akarták a társadalom felé közvetíteni, hogy az majd vonja le a megfelelő következtetéseket. Ilyenkor beszélhetünk látvány- vagy kirakatperekről. Ezen törvénytelenségek a nemzetközi helyzet fokozódásával és a hazai politikai élet sajátosságaival magyarázhatók. Kelet-Közép-Európában

a Szovjetuniót követve ugyancsak kialakultak azok a technikák, melyekkel védekezni kívántak az imperialista környezet ártalmai ellen, azaz a népi demokratikus forradalmak eredményeit az imperialisták lejáratásával szándékoztak megóvni. A Truman-doktrina meghirdetése (1947) és a NATO létrehozása (1949) mind abban erősítették meg a kommunista vezetőket, hogy az imperializmus egyre nagyobb teret követel magának, s ennek gátat kell szabni. A magyarországi sajátosságokat tekintve szükséges megemlíteni Rákosi túlteljesítő politikáját. Ennek hátterében a Komintern, még 1941-ből származó, Rákosival foglalkozó véleménye áll, mely szerint egy esetben ő nem kommunista módon viselkedett. Ez rendkívül kellemetlen volt számára, emiatt mindent megtett, hogy Sztálin utasításait messzemenőkig véghezvigye, s demonstrálja, hogy mennyire elvhű. Ezt támasztja alá az osztályharc éleződése tétel alkalmazása az ellenségek

üldözésében, mindent ennek a téves elképzelésnek rendelt alá. A Rákosi politikájára jellemző Szovjetuniónak való mindenekelőtti megfelelést az is indokolja, hogy 1947-tel kezdődően a hidegháború kirobbanása egyértelművé vált. Mindemellett a párt vezetői körül kialakult személyi kultusz ugyancsak a törvénytelenségek fokozódásához vezetett. 96 http://www.doksihu A koncepciós pereket a népi demokrácia megdöntésére irányuló szervezkedések pereiként tartják számon. Ezek a perek több csoportba sorolhatók, aszerint, hogy kik jelentették az áldozatok körét:  Szervezett ellenállók, akik meggyőződésből, tudatosan vállalták az ellenállást.  Politikai, gazdasági vagy vallási okok miatt ellenállásba kényszerítettek.  Határátlépés, szökés megkísérlői.  Azok, akiknek tudomásuk volt összeesküvésekről, szervezkedésekről, de azt nem jelentették.  Ártatlanok, akik az ellenállási

mozgalmakban részt sem vettek, s nem is tudtak róluk, de valamilyen ürügy folytán mégis vádlottakká váltak. A különböző koholt vádak az alábbiak voltak: hűtlenség, kémkedés, szovjetellenes szervezkedés, röpcédulázás, demokratikus államrend megdöntése céljából szervezett összeesküvés, szabotázs. 1945 és 1956 között Magyarországon több ezer per zajlott le. Nem célja a dolgozatnak ezek ismertetése, azonban vannak közöttük olyanok, melyek jól szemléltetik a kor sajátosságait. A következőkben ezek bemutatására kerül sor Kezdetben szinte kizárólag „csak” szovjetellenes pereket folytattak le, azzal a céllal, hogy a közéletből eltávolítsák a társadalmi és politikai ellenfeleket (szövetségesek ellen folyó propaganda, szervezkedés címén), hogy senki és semmi ne állhassa útját a szocializmus építésének. 1949-től kezdődően már a kommunistákat is elérte a tisztogatási láz, ennek leglátványosabb pere Rajk

László ellen zajlott. A következő esztendőben a szociáldemokraták, munkásmozgalmi vezetők, valamint a tisztikar tagjai kerültek sorra. A perek felülvizsgálata és a rehabilitáció, illetve a törvénysértések beismerése csak 1953-tól kezdődően valósult meg, rendkívül lassan és a teljesség igényének hiányával. 4.21 Szovjetellenes perek  Az első szovjetellenes ellenállási per a Magyar Front ellen zajlott (1945-’46), orvosokat és orvostanhallgatókat hűtlenséggel és röpcédulázással vádolva. A pernek antikommunista-antiszovjet élt próbáltak adni, ám ekkor még nem volt oly bejáratott a 97 http://www.doksihu koncepciós gépezet, bizonyítékok hiányában a 43 vádlott jórészét szabadon bocsátották, egyedül Bilkey Pap Zoltánt végezték ki.  Az 1946-ban lezajlott Kis Szaléz (gyöngyösi lelkész) ügy a Katolikus Egyház kompromittálását és tekintélyének aláásását célozta. Ebben a perben 42 embert tartóztattak

le, közülük hármat kivégeztek, többek szovjet kényszermunkatáborokban haltak meg, de legtöbbjük sorsa ismeretlen.  A Kamara-erdei ügyben, 1946 júniusában cserkész egyetemistákat és gimnazistákat (Bakony Brigád) fogtak perbe, egy velük kötözködő, részeg orosz őrmester megölése és röpcédulázás miatt. A letartóztatásokat követően hivatalosan feloszlatták a Magyar Cserkészszövetséget. A diákok közül hármat kivégeztek, a többi vádlott 8 évet töltött szovjet táborban.  A Magyar Testvéri Közösség pere nevezhető a legjelentősebbnek a kommunista hatalomátvételt megelőzően (1947). Az ügy célja az volt, hogy bebizonyítsák, a Kisgazda Párt a „reakció búvóhelye”, s ezzel a pártot, mint fő politikai ellenfelet szétzúzzák. Ez nagyjából megvalósult Az 1930 óta németellenes céllal működő Magyar Közösség tagjai az embertelen kínzások hatására elismerték a köztársaság ellenes összeesküvés

tényét. Programjuk nemzeti volt és demokratikus, a szovjet befolyás ellen küzdöttek, a törvényes keretek betartásával, fegyveres akciót nem szerveztek. A vád ellenük az volt, hogy a Közösség ideológiájának alaptételeiből megállapítható, hogy a fennálló államrenddel szembehelyezkednek. A vádat bizonyítani nem tudták, ez azonban nem jelentett akadályt az ítélethozatalra nézve. Összesen 140 főt ítéltek el, több mint tíz évet töltöttek börtönben, Dr. Donáth György országgyűlési képviselőt kivégezték.  Mindszenty József hercegprímást 1948 decemberében tartóztatták le, majd tárgyalásán életfogytiglani börtönre ítélték, ahonnan 1956-ban forradalmi alakulatok szabadították ki. A hercegprímás bűne az volt, hogy felemelte szavát a kialakulóban lévő kommunista diktatúra ellen. Vele együtt még hat másik személyre szabtak ki börtönbüntetést, köztük Eszterházy Pál hercegre is. A per a Katolikus Egyház

lefejezését, s az ez általi gyengítését szolgálta. 98 http://www.doksihu 4.22 Rajk-per  A Rajk László és társai ellen lefolytatott koncepciós per a legismertebb Magyarországon. A 32 perből álló ügyben 93 személyt ítéltek el, 15-öt kivégeztek, 39et internáltak A perrel összefüggésben még további 11 személy vesztette életét (öngyilkosság, szívroham, bántalmazások). Kivégezték a főper vádlottait, Rajk Lászlót, Szalai Andrást, Dr. Szőnyi Tibort; valamint Pálffy György tábornokot és további három főtisztet.  Rákosi 1949. május 31-én az MDP Központi Vezetőségének ülésén kijelentette, hogy fokozni kell a pártfegyelmet, mert a legcsekélyebb eltérő vélemény is repedést okozhat a párton, s oda az imperializmus ügynökei azonnal beszivárognak. Ismertette, hogy ez történt Rajk László esetében is, aki Titóval együttműködő imperialista kém. Ettől kezdődően már a párt tagjai sem érezhették magukat

biztonságban saját terrorszervezetüktől. A tárgyalásokat 1949 szeptember 16-a és 24-e között tartották, a halálos ítéleteket október 15-én hajtották végre.  A per több célt szolgált, belpolitikait és külpolitikait egyaránt. Egyrészt általa Magyarország demonstrálta szolidaritásvállalását a Jugoszláviával szembefordult Szovjetunióval, segített leleplezni Tito tevékenységét, s ez által a nemzetközi porondon lejáratni. Ezt fokozta az is, hogy a Magyarországon megkezdődött pereket a szocialista blokk országaiban hasonlók követték. Ezen kívül az Egyesült Államokban ezidőtájt zajlott egy per, melyben Alger Hissről próbálták bebizonyítani, hogy az Amerikai Kommunista Pártban, mint szovjet kém tevékenykedett. Ez jelentős presztízsveszteséget okozott a Szovjetuniónak, a Rajk-perrel ezt kívánták ellensúlyozni. Másrészt a vezetőség likvidálhatta a párton belül ellentétes álláspontot képviselőket (elsősorban

magas rangú tisztviselőket), félreállíthatta Rajkot, akit veszélyesnek hitt, mivel a Belügyminisztérium igazgatása nagy hatalmat kölcsönzött neki. Ráadásul egy sikeres leleplező per Rákosit is naggyá tehette Sztálin szemében. 4.23 Szociáldemokraták, tábornokok, kommunisták pere A felsoroltak perbe fogása nem egyszerre zajlott, céljuk azonban hasonlatos volt. A szociáldemokraták és a kommunisták likvidálásával ismét a pártot akarták megtisztítani, a tábornokok elítélése pedig a honvédségbeli személycserék végrehajtására adott alkalmat. 99 http://www.doksihu  1947-’48-ban még csak a jobboldali szociáldemokraták váltak üldözötté (Peyer Károly, Kelemen Gyula), mígnem 1950-től kezdődően a kommunista pártban tevékenykedő baloldaliak is. Tömegesen léptek fel ellenük, több százan tárgyalás nélkül kerültek internálótáborba, a legjelentősebb szociáldemokrata politikusok 10, vagy annál többévnyi

börtönbüntetést kaptak, köztük Szakasits Árpád (életfogytiglan), Marosán György (életfogytiglan), Ignotus Pál, Horváth Zoltán, Beöthy Ottó. 1951-ben 21 ismert kommunista vezetőt tartóztattak le és ítéltek el, köztük volt  Kádár János, Haraszti Sándor, Donáth Ferenc és Losonczy Géza is. Kádárt és Harasztit életfogytiglani fegyházra ítélték.  Az 1950-ben lefolytatott „tábornokok perében” 14 halálos ítéletet hirdettek, amiből kilencet végre is hajtottak, a perbe fogottak száma 40 fő volt. Sólyom Lászlót és társait azzal vádolták, hogy lejáratták a szovjet haditechnikát, feloszlatták a hadseregen belül a kommunista pártszervezetet (emellett kémek voltak, szervezkedésbe kezdtek). (Fehérváry István 1990. ; Zinner Tibor 1989 ; Balogh Sándor 1986) 4.3 Kitelepítések A kitelepítések nagyjából 14-15 ezer személyt érintettek 1950 júniusa és 1953. október 31-e között, s azt jelentették,

hogy különböző okokból ellenséges elemnek tartott embereket, családtagjaikkal együtt otthonaikból hortobágyi tanyákra telepítettek, bűnvádemelés, bírósági eljárás nélkül. Ezen intézkedések ugyancsak a társadalom megfélemlítésére, átalakítására/átnevelésére szolgáltak, egyben a horthysta reakcióval szembeni fellépést jelentették, de az új elit lakásigényeinek megoldását is célozták. Ez a módszer nem volt ismeretlen a párt vezetőségének körében, hiszen a követendőnek tartott Szovjetunióban már korábban is alkalmazták, de Magyarországon is volt rá példa (ha nem is teljesen egyező) közvetlenül a II. világháborút követően, amikor is a hazánkban élő nemzetiségeket (horvátok, bosnyákok, szerbek) – elsősorban a németeket – érte az effajta diszkrimináció (igaz a németek esetében „csupán” az 1945-ös potsdami konferencia határozatainak teljesítése történt). A kitelepítések elsősorban

Budapestről és a déli határsávból történtek, de vidéki nagyvárosokból, így Szombathelyről, Győrből, Székesfehérvárról is nagy számban 100 http://www.doksihu érkeztek a táborokba. A déli határsáv kialakítása 1950 tavaszán történt, a Jugoszláviával érintkező megyék területén (Csongrád, Bács-Kiskun, Baranya, Somogy, Zala, Vas megye Szentgotthárdi járása). Ez 310 települést és 290 000 lakost érintett, a határsáv területe összesen 9000 km2 volt. Létrehozását a Jugoszláviával való szembekerülés indokolta, szovjet tanácsadók indítványozták a magyar határ ezen szakaszának megerősítését, illetve egy olyan sáv kialakítását, melyben csakis a rendszer szempontjából megbízhatók tartózkodhattak. A helyben lakók állandó tartózkodásra jogosító igazolványt kaptak, azaz csak azok, akiket az ÁVH erre érdemesnek tartott, akiket nem, azokat kényszerlakóhelyekre költöztette. A pártvezetés ezzel az

intézkedéssel a délszláv nemzeti egység megbontását is szándékozta, hiszen a határsáv lakói főként délszlávok voltak. A kitelepítés jogi előzményét a honvédelemről szóló 1939. évi II törvény képezte, mely azt tette lehetővé, hogy a közrendet, közbiztonságot illetve az államérdeket veszélyeztető személyeket lakóhelyükről kitiltsák és rendőrhatósági felügyelet alá helyezzék, esetlegesen munkára kötelezzék. Azonban ez a törvény csak háború illetve háborús helyzet idején volt hatályos, márpedig a háborús körülmények a békeszerződés megkötése után már nem állhattak fenn. Ennek ellenére a törvény rendelkezéseit a Belügyminisztérium IV. Főosztálya, rendeletével hatályba léptette Csakhogy a jogforrási hierarchiát tekintve ez csupán a hatóság belső életének szabályozását tehette volna lehetővé. Mindez azonban nem képezte akadályát az intézkedések megtételének A fővárosból történő

kitelepítések kezdetén több nyugati ország kormánya tiltakozását fejezte ki, az emberi jogok és a békeszerződés megsértése miatt. Felvetődött az ENSZ bevonásának lehetősége is. Egy a Szabad Népben, 1951 augusztus 7-én megjelent cikk e rágalmakat utasítja el: „Meg vagyunk győződve róla, hogy az angol, a francia és az amerikai munkások egyet fognak érteni a magyar munkásokkal, akik nemcsak helyeslik a Magyar Népköztársaság kormányának ezt az önvédelmi, politikai rendszabályát, hanem kifogásolják – igen helyesen -, hogy ezt az összeesküvő, konspiráló, rémhírterjesztő társaságot miért hagytuk ilyen sokáig háborítatlanul budapesti luxusvilláikban.” „A békeszerződés nem tiltja, hanem előírja, hogy a fasiszta, demokráciaellenes elemeket megfékezzük.” (Balogh Sándor, 1986): p346 101 http://www.doksihu  Az elhurcolások 1950. június 23-24-én kezdődtek, rajtaütésszerűen – főleg éjszaka - zajlottak, a

polgári hatóságok tudtán kívül. A véghatározat csupán az kitelepített nevét (családfő), foglalkozását, lakcímét, a kitelepítés helyét és indokát tartalmazta. A kitelepítettek körét a kulákok, a régi elit, a felső középosztály tagjai képezték. Így köztük volt 6 herceg, 52 gróf, 41 báró, 22 volt miniszter illetve államtitkár, 85 tábornok, 30 gyártulajdonos, nagykereskedők, bankárok, csendőrök, helyi tisztviselők, több középparaszt is, akiket kuláknak minősítettek. (Azonban nem vittek el minden kulákot, mert azt remélték, hogy a még birtokkal rendelkezők annak féltése miatt engedelmessé tehetők). A kitelepítés helyéül a Hortobágy, „Magyarország Szibériája” szolgált A kényszerlakhelyre telepítettek gyakorlatilag elvesztették állampolgári jogaikat, megvonták tőlük nyugdíjukat. A kitelepítést követően rokonaikkal nem érintkezhettek, levelezést nem folytathattak, így a családtagok kezdetben

sokszor azt sem tudták, hogy hová vitték őket. „Egyszer volt látogatás Megengedték, hogy látogatók jöjjenek, de abban sem volt sok köszönet! Csak keserűség meg bánat. Ott ültek Nem lehetett nyugodtan beszélni, elmondani, hogy mi van. Azt sem, hogy mi van otthon Semmit sem tudtunk róla.” (Füzes Miklós, 1992): p78  A kitelepítetteket marhavagonban szállították a tábornak kijelölt helyekre. Ezeket a területeket dróttal kerítették körbe, s fegyveresek őrizték mindvégig (Borzas, Kónya, Árkus tanya stb.) Az elhelyezés korábban juh-hodálynak használt épületben, már a kitelepítettek által épített fabarakkokban, ideiglenesen átalakított istállókban történt. Azonban az építkezéshez szükséges anyagok gyakorta hiányoztak, sőt sok esetben az érkezést követő napokban a szabad ég alatt kellett tölteni az éjszakákat. Olyan is előfordult, hogy a környező tanyákon lakók házait bontatták le a kitelepítettekkel, úgy,

hogy azok ott éltek. Ellenvetés kizárt volt A barakkok túlzsúfoltak voltak, legtöbb esetben mégegyszerannyi embert helyeztek el bennük, mint ahány személyre azt tervezték. „Amikor odamentünk a tanya egy istálló volt, amiben hízó marhák voltak [] A másik épület egy juhhodály, ami fél méter magasan tele volt trágyával. Az emberek azt aztán kihordták, hogy oda bemehessenek, fedél alá. Nádtetejű volt, bűzös, csúnya, de hát mégsem voltak a szabad ég alatt!” (Füzes Miklós, 1992.): p76  Az élelmezést üzemi konyhák működtetésével oldották meg, önköltséges alapon, azonban a fizetés annyira alacsony volt, hogy azt is csak alig tudták kifizetni a fogva tartottak. 102 http://www.doksihu  A táborokban egészségügyi ellátásról nem gondoskodtak, gyógyszert csakis a legszükségesebb esetekben kaphattak, de térítésmentesen csak azok, akik SZTKtagsággal rendelkeztek (így a nagyburzsoázia tagjai csak díjazás

ellenében). Munkaképtelenség megállapítására csak kivételes esetekben kerülhetett sor. Ennek következtében sokan tartós egészségkárosodást szenvedtek, halálozás is előfordult.  Iskolaköteles gyermekek is kerültek a táborokba, nagylétszámmal, - igaz egy részüket néhány hónap elteltével rokonaik magukkal vihették – így szükséges lett volna iskolai oktatásuk. Ez azonban az „Ebesi Általános Iskola” 1952-1953-as tanévbeli működését kivéve másutt csak amatőr szinten valósult meg. Nem is igazán törekedtek rá a felsőbb vezetés körében, mivel a szellemi sorvasztást is arra kívánták felhasználni, hogy a nép ellenségeit a társdalom perifériájára szorítsák.  A kitelepítettek (ahogy a beszámolókból kiderül, telepeseknek nevezték őket „hivatalosan”) a Hortobágyi Állami Gazdaság dolgozóivá váltak, ezáltal megoldódott annak munkaerőhiánya is. A gazdaság 57 623 holdon gazdálkodott, adottságai

elsősorban az állattenyésztéshez voltak meg, ennek ellenére gyapot-és rizsültetvényeket létesítettek, itt kezdődhetett meg a mindennapos harc a természettel, közelebbről a szikes talajjal. A munkaidőt napi tizenkét órában állapították meg, a munkahelyek úgy 8-10 km távolságra voltak, amit oda-vissza gyalog kellett megtennie a telepeseknek. Ez a kitelepítés negyven hónapja alatt összesen 20 ezer kilométert jelentett.  A kitelepítettek 150 és 300 kg között változó mennyiségű személyes tárgyat vihettek magukkal. A hátrahagyott vagyonról a Belügyminisztérium Helyi Tanácsok Főosztálya rendelkezett, az érintett települések pedig kiutalási javaslatokat tettek a megyei tanácsok végrehajtó bizottságainak. Így kerültek „megfelelő” helyre a megüresedett lakások, a berendezési tárgyakkal együtt. Az állatállomány, a gazdasági felszerelések tsz-ek, állami gazdaságok tulajdonába kerültek, az ingatlanokat és ingóságokat

párt-és tömegszervezetek, illetve helyi pártfunkcionáriusok kapták meg.  Az 1953-ban hatalomra került Nagy Imre kormány a törvényesség jegyében kezdeményezte többek között az internáló táborok, kitelepítések megszüntetését is. Ugyan a kormány határozati úton feloldatta a kitelepítéseket, de az internáltak erkölcsi és anyagi rehabilitációját nem hajtotta végre. Ennek következtében nem térhettek vissza korábbi lakóhelyükre, egzisztenciájukat a semmiből kellett megteremteniük, s még hosszú évekig diszkriminációval illették őket. (Füzes Miklós 1992. , Rubicon 2002/6-7, 20-23) 103 http://www.doksihu 4.4 Munkaszolgálat „ kulákokat és azok fiait, egyéb megbízhatatlan elemeket be kell hívni, de nem fegyvert adni a kezükbe, hanem kemény építőmunkára kell fogni őket” /Janza Károly vezérőrnagy, honvédelmi-miniszter helyettes/ (Csonkaréti Károly, 1994.): p173 A munkaszolgálat a katonai behívóval elrendelt

kényszermunkát jelenti. Politikai diszkrimináció alapján került megvalósításra, a politikai megtorlás egyik eszköze volt Magyarországon, 1951 és 1956 között.  A Honvédelmi Minisztérium Vezérkara a Magyar Dolgozók Pártja határozatának végrehajtására, rendelet útján 1951-ben létrehozta a munkaszolgálatos alakulatokat, ún. hadtápalakulatokat a politikailag megbízhatatlan személyek részére. Ezt megelőzően az Osztálymegállapító Bizottság döntötte el káderezési eljárásban, hogy ki is tekintendő megbízhatatlannak. Ezen testület tagjai a sorköteles lakóhelye szerint illetékes tanács elnöke, az Államvédelmi Hatóság, a rendőrség és a honvédség egy-egy megbízottja voltak. A bizottságnak meg kellett állapítania a sorozott 1./származását, osztályhelyzetét, 2./politikai megbízhatóságát, 3/ politikai fejlettségét, 4/ erkölcsi állapotát, 5./ külföldi rokoni kapcsolatait, 6/ szociális állapotát, s ezek

alapján hovatartozását, vagyis, hogy fegyveres alakulathoz kerülhet-e, vagy sem (ez jelenti a munkaszolgálatot). Ezeknek megfelelően egy 1950-ben készült „Ideiglenes Sorozási Utasítás” szerint kategóriákba sorolták őket („A”, „B” és „C”), az A és a B a megbízhatók csoportját jelentette, míg a C kategóriába „Népköztársaságunk ellenségei” kerültek. Visszatérve az előző hat szemponthoz, talán kijelenthető, hogy a 4 pontban foglaltak a leginkább visszatetszést keltőek, hiszen nehezen behatárolható azok köre, akik hivatottak lehetnének mások erkölcsi állapotáról hivatalos (!) megállapítást tenni. És egyáltalán, mit nevezhetünk erkölcsi állapotnak?  Kik voltak a megbízhatatlan elemek? − Elsősorban kulákok: mezőgazdaságból élő, földbirtokkal rendelkező emberek. Már 1949-től üldözötté váltak, a dolgozó nép esküdt ellenségeinek kiáltották ki őket. A rádió, a sajtó hangos volt a kulákok

becsmérlésétől: „Báránybőrbe bújt ordas farkas!”, „ Pókok a kulákok, melyek a háború tönkretette parasztok és éhező 104 http://www.doksihu munkások vérén híztak kövérre.” (Csonkaréti Károly, 1994): p175 Az 1950-1951es összeírások csoportosításai alapján kiderül, hogy megkülönböztettek ipari kulákot (malmos, kocsmáros, kisüzem-tulajdonos), kupec-kulákot (kereskedő) és politikai kulákot (pap, volt csendőr) is. − A diszkriminációval érintettek körébe tartoztak az értelmiségi foglalkozást űzők, a társadalmi elit; különös tekintettel az 1945 előtti rendszer politikai, gazdasági, közigazgatási vezetőire, tiszti karára, s gyerekeikre. − Az egyházi személyeket, teológusokat sem kímélték. Mint tudjuk az egyházak üldözése fontos feladata volt a hatalomnak, ahol csak tudták, megpróbálták szerepüket csökkenteni, működésüket lehetetlenné tenni.  A munkaszolgálatos alakulatok élére a polgári

élet különböző területeiről pártutasításra behívott, katonai kiképzés nélküli emberek kerültek, illetve olyan tiszthelyettesek, akiket, mint katonákat nem lehetett használni vagy valamilyen katonai szabálysértést követtek el, esetleg bűncselekményt. De az sem mondható, hogy a keret tagjai legalább építőipari szakmunkások lettek volna, merthogy akadt közöttük MÁV váltókezelő, cigányzenekar brácsása is. De miként is várhatnánk el, hiszen a politikai megbízhatóság mindenek feletti szempont volt ezidőtájt, nem utolsó sorban pedig az, hogy az alájuk vezényelteket zsigerből utálják. „Számtalan zászlóaljnál a bevonulás után az összehívott legénység előtt tartott beszédben /eligazításban/ kijelentették, hogy a kulákkölyköket – megannyi fekélygóc a magyar nép testén – mind egy szálig agyon kellene lőni! Ám a párt és a becsületes magyar nép kegyéből szorgalmas munkával, fegyelemmel és feltétlen

engedelmességgel megmenthetik az életüket.” (Csonkaréti Károly, 1994.): p179  Egészen 1953-ig még csak döntés sem született legfelsőbb szinten arról, hogy meddig is tartson a munkaszolgálat. Csupán az volt az elképzelés, hogy az ellenséges elemeket addig kell benntartani és dolgoztatni, amíg szükség van rájuk, vagy amíg át nem nevelődnek. Így aztán a hadtápalakulatokhoz vezényeltek nem tudták, meddig szolgálják majd a hazát. Igencsak demoralizáló lehetett szögesdrótok közé bezárva úgy élni - akár háborús időkben a hadifoglyok -, hogy még csak leszerelésük napját sem ismerték. Az első behívóparancsokat 1951 júliusában kapták meg az 1929-ben és az 1930-ban születettek, ekkor 4300 főt vezényeltek munkaszolgálatra. Majd szeptemberben mintegy 4000 fő követte őket (ekkor már tartalékosok is), mivel a hidegháborús helyzet – kirobbant a koreai háború - következtében gyorsítani kívánták a 105

http://www.doksihu katonai építkezéseket. A munkaszolgálat intézményének működése alatt 16163 fő volt a behívottak száma. A diszkrimináció e formáját hivatalosan egy minisztertanácsi rendelet szüntette meg, 1956. végén  Ami a legénység elnevezését illeti, a korabeli iratokban nem lelhető fel a munkaszolgálat kifejezés. Pf számok mögé rejtették ezeket az alakulatokat és hadtáp majd építő zászlóaljaknak nevezték őket, a katonákat pedig építő honvédeknek.  Kezdetben új laktanyák építése, a használaton kívüliek helyreállítása, illetve a használatban lévők kiegészítése, valamint repülőterek építése volt a honvédek feladata. Hogy csak a mai is jelentőseket említsem; Szolnokon, Kecskeméten, Tökölön, Taszáron valósultak meg építkezések. A munkaszolgálatosokat ellenszolgáltatás nélkül bocsátották katonai építkezést végző polgári és honvédségi vállalkozások rendelkezésére, egészen

1952ig, az építődandár felállításáig. Ettől kezdődően az építőipari vállalatok már fizettek munkabért, de nem a munkásoknak. Az elvégzett munka ellenértékét a Honvédelmi Minisztérium kapta, a munkások csupán havi 60Ft-ot. Az azóta elvégzett számítások szerint a munkaszolgálatosok három hónap alatt több mint 2 millió Ft (ez az akkori árakat jelenti, de még így is meglehetősen soknak mondható) hasznot hajtottak a Honvédelmi Minisztériumnak.  Azonban 1953-ban befejeződtek a tervezett építkezések, ezért az ingyen munkaerőt az amúgy is munkaerőhiánnyal küzdő bányaiparba vezényelték. Ettől kezdődően a magyarországi szénbányák, kőbányák (borsodi bányavidék, tatabányai szénmedence, dunántúli bányák) rendszeresen foglalkoztattak osztályidegen állományban lévő sorkatonákat, azzal nem törődve, hogy mindegyikőjük alkalmas-e föld alatti munkára, fizikailag és pszichikailag. Meg kell említeni, hogy a

kemény, napi 12-16 órás fizikai munkát a mezőgazdaság edzette „kulák fiúk” még csak bírták, ellenben az értelmiségi fiatalok nagyon nehezen viselték. De általánosságban elmondható, hogy a rossz ellátás, a sok túlóra, az éjszakai munka és a gyakori fertőző betegségek mindenkit megviseltek. Nem beszélve az állandó lelki terrorról, megszégyenítésekről. „Gazdaember a lelketlen állatával nem beszél úgy, ahogyan ők velünk. Ezt az alpári stílust, az örökös 106 http://www.doksihu megszégyenítést, amelyben részünk volt, nem tudom szavakkal érzékeltetni.” /Nagy Ferenc József/ (Csonkaréti Károly, 1994.): p18 A fogvatartottakat és a körülményeket illetően a munkaszolgálathoz hasonlatos volt a kényszermunkatáborok működése. Ezekben a táborokban is politikailag nemkívánatos személyeket dolgoztattak, de büntetőintézményként funkcionáltak. Összesen nagyjából 5 ezer főt internáltak, többnyire kitalált

bűncselekményekkel (izgatás, kémkedés, szervezkedés, tiltott határátlépés) vádolták őket, s törvénytelenül ítélték kényszermunkára. A rabok között volt Faludy György író és Weishauss Aladár, valamint több vezető politikus is. Az internálótáborok közül a leghírhedtebb a recski kőbánya volt, emellett működött még Kistarcsán, Kazincbarcikán, Sajóbábonyban, Tiszalökön (Tisza mentén több helyütt is) és a Hortobágyon is munkatábor. (Csonkaréti Károly 1994., hu) A Magyarországon kialakult diktatúra 1953-ra érte el csúcspontját, eddigre minden területen totálissá vált a központi ellenőrzés, a hatalmi összefonódások létét Rákosi Mátyás pozícióinak bővülése is igazolja. 1952-ben a Magyar Dolgozók Pártjának főtitkára a Minisztertanács elnöki posztját is átvehette, s ezzel úgy vélte, rendszere meginghatatlan. Talán a sors fintora az, hogy mikor a legbiztosabbnak hitte (s vele együtt az egész

pártvezetőség) a Magyarországon működő gépezetet, akkor omlott össze. Sztálin 1953-ban bekövetkezett halálával más irányt vett hazánk fejlődése 107 http://www.doksihu Felhasznált irodalom  A magyar parlament, 1944-1949., Szerk: Hubai László – Tombor László, Gulliver Lap-és Könyvkiadó, Budapest, 1991.  A magyarok krónikája, Szerk.: Glatz Ferenc, História, Budapest, 1996  A művészet katonái, Sztálinizmus és kultúra, Szerk.: György Péter, Turai Hedvig, Corvina Kiadó, 1992.  Balogh Margit – Szabó Csaba: A Grősz-per, Kossuth Kiadó, Budapest, 2002.  Balogh Margit: A Kisgazdapárt tiltakozik, Magyar Nemzet, 1989. január 21  Balogh Margit: Kampány a KALOT ellen, Magyar Nemzet, 1989. január 21  Balogh Margit: Merénylet az Oktogonon. Egyesületek felszámolása 1946 nyarán, Magyar Nemzet, 1989. január 21  Balogh Sándor - Birta István - Izsák Lajos - Jakab Sándor - Korom Mihály - Simon Péter: A

magyar népi demokrácia története 1944-1962, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1978.  Balogh Sándor: Nehéz esztendők krónikája 1949-1953 Dokumentumok, Gondolat, Budapest, 1986.  Balogh Sándor: Választások Magyarországon. 1945, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1975.  Bayer József: A politikai gondolkodás története, Osiris, Budapest, 1998.  Belényi Gyula: A sztálini iparosítás emberi ára 1948-1956, Szeged, 1993.  Belényi Gyula: Lakás és településfejlesztés 1949-1956, Ipari és Építőipari Statisztikai Értesítő, 1985./12 sz  Berend T. Iván – Ránki György: A magyar gazdaság száz éve, Kossuth: Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest, 1972.  Berend T. Iván: A szocialista gazdaság fejlődése Magyarországon, 1945-1975, Kossuth Kiadó, Budapest, 1979.  Berend T. Iván: A szocialista gazdaság története Magyarországon, 1945-1968, Kossuth: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1976.  Berki Mihály:

Az Államvédelmi Hatóság, Magyar Egyeztető Testület Kiadó, Budapest, 1994.  Bibó István: Válogatott tanulmányok I., Vál: Huszár Tibor, Szerk: Nagy Endre – Vida István; Magvető, Budapest, 1986. 108 http://www.doksihu  Bíró Judit – Székely Mária: A tudomány újjáépítése, 1945-1950, Szociológiai Szemle, 1996./3-4 sz  Borhi László: A vasfüggöny mögött. Magyarország nagyhatalmi erőtérben 1945- 1968., Ister, Budapest, 2000  Botos János - Gyarmati György - Korom Mihály - Zinner Tibor: Magyar hétköznapok Rákosi Mátyás két emigrációja között 1945-1956, Minerva, Budapest, 1988.  Böszörményi Géza: Recsk, 1950-1953, Interart, Budapest, 1990.  Burucs Kornélia: Politika és művészet, História, 1987/5-6. sz  Csicsery-Rónay István - Cserenyey Géza: Koncepciós Per a Független Kisgazdapárt szétzúzására 1947, 1956-os Intézet, Budapest, 1998.  Csonkaréti Károly: Szigorúan titkos dandár,

Zrínyi, Budapest, 1994.  Dénes Béla: Ávós világ Magyarországon. Egy cionista orvos emlékiratai, Kairosz Kiadó, Győr, 1999.  Dessewffy Tibor: Iskola a hegyoldalban, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1999.  Dessewffy Tibor: Kitörő éberséggel, a budapesti kitelepítések története, Háttér Könyvkiadó, 1989.  Egyházügyi jelentések, 1951, 1953., Szerk: Szabó Csaba, Osiris, 2000  Erdmann Gyula: Begyűjtés, beszolgáltatás Magyarországon, 1945-1956, Tevan, Békéscsaba, 1992.  Faludy György: Pokolbéli víg napjaim, Magyar világ, Budapest, 1998.  Fehérváry István: Börtönvilág Magyarországon 1945-1956, Magyar Politikai Foglyok Szövetsége kiadása, Budapest, 1990.  Feitl István - Izsák Lajos - Székely Gábor: Fordulat a világban és Magyarországon 1947-1949, Napvilág, Budapest, 2000.  Fejtő Ferenc: A népi demokráciák története, 1-2. kötet, Magyar Füzetek (Párizs) – Magvető, Budapest, 1991.

 Füzes Miklós: Törvénysértéssel „A Hortobágyi pusztaságon nehéz idők járnak”, Baranya Megyei Könyvtár, 1992.  Gazdag Ferencné: Remények és reménytelenségek évtizedei, Szemelvények hazánk 1944. utáni történetéhez, Budapest, 1991  Gergely Jenő - Izsák Lajos: A Mindszenty-per, Reform Kiadó, Budapest, 1987. 109 http://www.doksihu  Gergely Jenő: A katolikus egyház Magyarországon 1944-1971., Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1985.  Gerő Ernő: Harcban a szocialista népgazdaságért, Szikra, Budapest, 1950.  Gyarmati György: „Itt csak az fog történni, amit a kommunista párt akar.” Adalékok az 1947. évi országgyűlési választások történetéhez, Társadalmi Szemle, 1997/8-9sz  Gyarmati György: Közigazgatási reformok és pártküzdelmek 1944-1947, Valóság, 1984/6.  Hódos György: Kirakatperek, Sztálinista tisztogatások Kelet-Európában, 1948- 1954, Eötvös Kiadó, Budapest, 1990. 

http://www.pofoszhu/hmszovhtm, 20021030  Huszár Tibor: A hatalom rejtett dimenziói: Magyar Tudományos Tanács 1948-1949, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1995.  Huszár Tibor: A politikai gépezet 1951. tavaszán Magyarországon: Sántha Kálmán ügye: esettanulmány, Corvina Kiadó, Budapest, 1998.  Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez, Szerk.: Horváth Ibolya, Solt Pál, Szabó Győző. Zanathy János, Zinner Tibor, Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest, 19921996  Izsák Lajos – Nagy József: Magyar történeti dokumentumok 1944-2000, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2004.  Izsák Lajos: A magyar dolgozók Pártja határozatai 1948-1956, Napvilág Kiadó, Budapest, 1998.  Izsák Lajos: Polgári pártok és programjaik Magyarországon 1944-1956, Baranya Megyei Könyvtár, Pécs, 1994.  Izsák Lajos: Rákosi, Révai, Rajk a többpártrendszer felszámolásáról, História, 1984/3.  Jeszenszky Iván: Kitelepítettek,

dokumentumregény, Alterra, Budapest, 1998.  József Saád: Zur Geschichte der ungarischen Gulag, Süddeutsche Vierteljahresblätter, 1./1991  Kahler Frigyes: Joghalál Magyarországon, Zrínyi Kiadó,  Kardos Sándor: Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van, Héttorony, Budapest, 1998.  Károlyi Mihály: Hit illúziók nélkül, Magvető, Budapest, 1977.  Kenedi János: Kis állambiztonsági olvasókönyv, Magvető, Budapest, 1996.  Kiszely Gábor: ÁVH: Egy terrorszervezet története, Korona, Budapest, 2000.  Kósa László: Magyar művelődéstörténet, Osiris Kiadó, Budapest, 2003. 110 http://www.doksihu  Kovács Éva: Vezérekről, példaképekről gyermekeknek, História, 1987/5-6. szám  Kubinyi Ferenc: A szalámi legnagyobb szelete, Kapu, 1988./12 sz  Magyar történeti szöveggyűjtemény, 1914-1999., Szerk: Romsics Ignác, Osiris, Budapest, 2001.  Magyarország és a nagyhatalmak a 20. században, Szerk:

Romsics Ignác, Teleki László Alapítvány, Budapest, 1995.  Magyarország művelődési viszonyai 1945-1956, Szerk.: Erdész Tiborné, Budapest, Közgazdasági, 1960.  Mi a politika? Bevezetés a politika világába, Szerk.: Gyurgyák János, Osiris, Budapest, 2003.  Molnár János – Orbán Sándor – Urbán Károly: Tanulmányok a magyar népi demokrácia negyven évéről, Kossuth Kiadó, Budapest, 1985.  Művészet és valóság az ötvenes években, Szerk.: Vikol Katalin, Mozgó Világ, 1984./7 Sz  Nagy Ferenc: Küzdelem a vasfüggöny mögött, Európa: História, Budapest, 1990.  Neukum Lea: A közoktatás pártfelülvizsgálata, Magyarország, 1988./6 sz  Orbán Sándor - Pölöskei Ferenc: Tanulmányok a szocialista mezőgazdaság kialakulásáról, MSZMP KB TTI, ELTE, Budapest, 1998.  Palasik Mária: Bizalmasa Belügyminiszteri rendelet az internálások ügyében (1945), Társadalmi Szemle, 1997/6.  Papp István: A Nékosz

legendája és valósága. A kommunista párt janicsárjai vagy a nép kollégistái?, Rubicon Történelmi Folyóirat 2001./10- 2002/1  Péteri György: Születésnapi ajándék Sztálinnak, Századvég, 1989./1-2 sz  Pető Iván – Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története, I. Az újjáépítés és a tervutasításos irányítás időszaka 1945-1968, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1985.  Pölöskei Ferenc – Gergely Jenő – Izsák Lajos: 20. Századi magyar történelem, 1900-1994, Korona Kiadó, Budapest, 1997.  Pünkösti Árpád: Rákosi a hatalomért, Rákosi a csúcson, Rákosi bukása, száműzetése és halála, 1-3. Kötet, 1945-1971, Európa, Budapest, 1992-2001  Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések 1940-1956, Szerk.: Feitl István, Gellériné Lázár Márta, Sipos Levente, Napvilág Kiadó, 1987. II  Révai József: Élni tudtunk a szabadsággal. Válogatott cikkek és beszédek (1945- 1949),

Szikra, Budapest, 1949. 111 http://www.doksihu  Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Osiris, Budapest, 2004  Rubicon 2001./10 – 2002/1 sz  Rubicon 2002/6-7. sz  Sárközi Mátyás: Irodalmi élet a Rákosi korszakban, Magyar Nemzet, 1989. augusztus 10.  Schmidt Mária: Diktatúrák ördögszekerén, Magvető, Budapest, 1998.  Simon Péter: A magyar parasztság sorsfordulója. 1946-1949, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1984.  Sipos Péter: A szakszervezet: a mozgósító, História, 1986./6 sz  Sipos Péter: Szakszervezetek a felszabadulás után, História, 1986./6 sz  Standeisky Éva - Kozák Gyula - Pataki Gábor - Rainer M. János: A fordulat évei 1947-1949, 1956-os Intézet, Budapest, 1998.  Strassenreiter Erzsébet: Az államosítás történetéhez, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1983.  Szabó Ildikó: A pártállam gyermekei, Tanulmányok a magyar politikai szocializációról, Hatodik Síp

Alapítvány, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2000.  Szakács Sándor: A népi demokratikus agrárfejlődés kezdetei Magyarországon, 1945-1948, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1971.  Szakasits Árpád: A szocializmus felé!, Népszava., 1948 február 29  Szász Béla: Minden kényszer nélkül, egy műper története, Európa: História, Budapest, 1989.  Szerencsés Károly: A kékcédulás hadművelet: Választások Magyarországon, 1947., Ikva Kiadó, Budapest, 1990.  Szerencsés Károly: A politikai fejlődés fő iránya a II. világháború után, Ikva Kiadó, Budapest, 1990.  Sztáray Zoltán: A recski kényszermunkatábor, Új látóhatár, 1981./3-4 sz  Tokaji András: Legyen minden kórus egy-egy tank, Mozgó Világ, 1983./6 sz  Tokaji András: Mozgalom és hivatal. Tömegdal Magyarországon 1945-1956, Zeneműkiadó, Budapest, 1983.  Törvénytelen szocializmus, A Tényfeltáró Bizottság jelentése, Zrínyi – Új

Magyarország, Budapest, 1991.  Törvénytelen szocializmus, A Tényfeltáró Bizottság jelentése; Szerk.: Révai Valéria, Zrínyi Kiadó – Új Magyarország, 1991? 112 http://www.doksihu  Ungváry Krisztián: A menetrend. Magyarország szovjetizálásának kérdései, Rubicon Történelmi Folyóirat 2001./10- 2002/1  Valuch Tibor: Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében, Osiris, Budapest, 2001.  Vida István: A magyar népi demokrácia pártpolitikai struktúrája 1944-1948., Történelmi Szemle, 1985./1 sz  Vida István: Koalíció és pártharcok 1944-1948, Magvető, Budapest, 1986.  Zinner Tibor: Adalékok a magyarországi koncepciós perekhez, Videoton József Attila Művelődési központ és Könyvtár, Székesfehérvár, 1989.  Zinner Tibor: Egyesületek és pártok feloszlatása a felszabadulás után Budapesten, Politikatudományi Közlemények, 1987./4, 1988/1 113