Történelem | Felsőoktatás » Sója Andrea - A náci Németország legfőbb jellemzői

A náci Németország legfőbb jellemzői (Sója Andrea) Vázlat: I.1A németországi forradalom 2.Szélsőbal és szélsőjobb -Spartacus Szövetség -Politikai gyilkosságok -Kapp-féle puccskísérlet -Sörpuccs II.1A köztársaság aranykora 2.A köztársaság válsága 3.Náci hatalomátvétel -Demokratikus keretek lebontása -A totális állam kiépítése -A totális állam jellemzői 4.Hitler hatalmának bebiztosítása -SA, SS -„Hosszú kések éjszakája” 5.Totális diktatúra -Állami ellenőrzés -A zsidók üldöztetése I.1Gazdaság- és szociálpolitika 1918. november 3-án Kielben matrózfelkelés tört ki, amely gyorsan átterjedt egész Németországra. November 9-én II Vilmos elmenekült az országból, Berlinben kikiáltották a köztársaságot. A legerősebb parlamenti párt, a szociáldemokraták alakítottak ideiglenes kormányt Friedrich Ebert vezetésével. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés – amelyben 3 mérsékelt középpárt, a Szociáldemokrata

Párt (37,9%), a katolikus Centrum Párt (19,7%) és a Demokrata Párt (18,5%) együttesen többséget szerzett – 1919 januárjában Weimar városában ült össze, ezért is nevezik az itt kialakított rendszert weimari köztársaságnak. Az alkotmány szerint a kancellár, vagyis a kormányfő a birodalmi gyűlésnek volt felelős. A birodalmi gyűlés, a Reichstag tagjait általános, titkos, közvetlen választásokon szavazták meg. Az államfő a köztársasági elnök volt, akit közvetlenül a nép választott, hétévente Első alkalommal Friedrich Ebert töltötte be ezt a tisztséget, 1925-ös haláláig. Az elnök volt a hadsereg főparancsnoka, ő nevezte ki a kancellárt, ő írta ki az új választásokat. A szociáldemokrata párt radikális csoportja, az ún. Spartacus Szövetség, amelyből 1918 végén megalakult a Német Kommunista Párt, megpróbálta a forradalmat szovjet mintára „továbbfejleszteni”. A szociáldemokrata vezetésű demokratikus kormányzat

azonban határozottan fellépett velük szemben: 1919 januárjában fegyveresen leverték a berlini kommunista felkelést, a harcokban a kommunisták 2 vezetőjét, Rosa Luxemburgot és Karl Liebknechtet is meggyilkolták. Fegyverrel verték le 1919 tavaszán a Bajor Tanácsköztársaságot, illetve az elkövetkező évek több más kommunista felkelését is. A világháborút követő forrongó időszakban elszaporodtak a – mind a szélsőbal, mind a szélsőjobb által elkövetett – politikai gyilkosságok. A császári korból örökölt igazságszolgáltatás azonban nem egyenlő mércével ítélt: a bíróságok keményen lesújtottak a baloldaliakra, míg a jobboldali terrorcselekményeket bizonyos elnézéssel kezelték. Politikai gyilkosság áldozata lett többek között Kurt Eisner bajor miniszterelnök, Matthias Erzberger, a Centrum Párt vezetője, a fegyverszünet egyik német aláírója és Walter Rathenau külügyminiszter. A szélsőbal elleni fellépésben

a kormány számíthatott a politikai jobboldal és a hadsereg támogatására – ezek az erők azonban a szociáldemokratákkal szemben is bizalmatlanok voltak, a demokratikus rendszert inkább csak kénytelen-kelletlen fogadták el. A polgári középpártok - mindenekelőtt a katolikus Centrum Párt és a Német Demokrata Párt – ellenzékisége azonban alkotmányos keretek között maradt. A hadseregben, az igazságszolgáltatásban, a közigazgatásban és a nagyipar irányítói között azonban sokan a szélsőjobboldallal rokonszenveztek, s ez az erő súlyos veszélyt jelentett a demokráciára. Az elégedetlenséget csak fokozták a versailles-i béke rendelkezései, a gazdaság súlyos helyzete és az elszabadult infláció is. Az 1919-es berlini felkelést jórészt a leszerelt katonákból szerveződött szabadcsapatok verték le, és 1920 márciusában szabadcsapatok alkották a szélsőjobboldali Wolfgang Kapp puccskísérletének fő erejét. A hadsereg – amely

szívesen részt vett minden baloldali megmozdulás leverésében – ezúttal nem volt hajlandó fellépni a puccsisták ellen. A puccskísérletet egy általános sztrájk napok alatt megbuktatta, ami jelezte, hogy Németországban a demokratikus pártok erősebbek a szélsőségeseknél. Vitáik ellenére a polgári középpártok többször is koalíciós kormányt alkottak a szociáldemokratákkal. A szélsőjobboldali nemzetiszocialista párt tevékenysége a húszas évek elején Bajorországra koncentrálódott. 1923 novemberében, Münchenben, az ún sörpuccs során megkísérelték megragadni a hatalmat, de a kísérlet rövid lövöldözés után megbukott. A párt vezetőjét, Adolf Hitlert 5 év várfogságra ítélték, amiből 13 hónapot ült le. A húszas évek második felében a kiszabaduló Hitler újjászervezte pártját, s működését kiterjesztette az egész országra. 1925-ben a veterán tábornok, a konzervatív Paul Hindenburg lett a köztársasági

elnök, aki jelentős szerepet játszott abban, hogy a jobboldal kiegyezett a köztársasággal. A húszas évek második felében Németország politikai és gazdasági viszonyai rendeződtek, nemzetközi tekintélye helyreállt. Németország fizette a jóvátételt – 1931-ig összesen 25 milliárd márkát - , de az ekkor felvett hitelek összege ennél magasabb volt. A gazdaság talpra állt és növekedni kezdett. Ebben a korszakban vált a modern kultúra és az életmódváltás egyik európai központjává Németország, azon belül is az igazi világváros, Berlin. 1929-től a gazdasági válság Németországot is sújtotta. Különösen az ipari termelés esett vissza, s ennek hatására ugrásszerűen nőtt a munkanélküliek száma, 1932-re a hatvanmilliós országban elérte a 6 milliót. A reményvesztett emberek gyors megoldásokat kerestek, így előretörtek a gyors és radikális változásokat ígérő szélsőséges mozgalmak. A pártok félkatonai rohamosztagai

minduntalan összecsaptak az utcákon, és a Reichstagban még képviselők verekedésére is volt példa. Megerősödtek a szélsőséges pártok is( NSDAP, Kommunista Párt): az 1930. szeptemberi választásokon a szociáldemokraták mögött már második volt a náci párt és harmadik a kommunista párt. A szociáldemokraták és a polgári jobboldal nagykoalíciója 1930-ban felbomlott, az új kancellárok nem tudtak a kormány mögé parlamenti többséget összekovácsolni, ezért az alkotmány 48. cikke alapján elnöki rendeletekkel kormányoztak A politikai válság megmutatkozott az 1932. júliusi választás eredményein: a kommunista párt a szavazatok 14,3%-át, a nemzetiszocialisták pedig 37,8%-át szerezték meg. A kommunisták előretörése alkalmat adott a jobboldal egy részének arra, hogy a „kommunista veszély” rémképére hivatkozva a nácikkal való megegyezés lehetőségét keresse. Ösztönzésükre Hindenburg 1933 január 30-án kancellárrá

nevezte ki Hitlert Az abszolút parlamenti többség érdekében március 5-én újabb, már demokratikusnak nem nevezhető választásokat tartottak, ezen az NSDAP 43,9%-ot szerzett. Hitler koalíciós kormányában többségben voltak a konzervatív jobboldali politikusok, akik meg voltak győződve arról, hogy ellenőrzésük alatt tartják a nácikat. Alábecsülték azonban Hitler gátlástalanságát, aki azonnal hozzákezdett a demokratikus keretek lebontásához. Új választásokat íratott ki, amelynek kampányát meghatározta, hogy 1933 február 27-én leégett a Reichstag épülete. A nácik azt állították, hogy a törvényhozás épületét kommunisták gyújtották fel, s erre hivatkozva hajszát indítottak politikai ellenfeleik ellen. A választásokig több tízezer embert tartóztattak le, több százat meggyilkoltak, ennek ellenére a nácik „csak” a mandátumok 44%-át szerezték meg, a parlamenti többséghez koalícióra kellett lépniük

szövetségeseikkel. Hitlernek azonban ez is elég volt: az új törvényhozás engedelmesen elfogadta a felhatalmazási törvényt, amelynek alapján a kancellár rendeletekkel, a parlament jóváhagyása nélkül is kormányozhatott. Megindult a totális állam kiépítése: a pártok működését ellehetetlenítették, majd sorra betiltották, s 1933 júliusában már rendeletet mondtak ki, hogy Németországban egyetlen párt működhet, az NSDAP. A politikai ellenfelekkel való leszámolás érdekében létrehozták az első koncentrációs táborokat, ahová bírói ítélet vagy akár konkrét „bűncselekmény” nélkül a „gyanúsakat” zárták. A szakszervezeteket feloszlatták, a kulturális életet, a társadalmi egyesületeket, az önkormányzatokat és a sajtót a náci kormány ellenőrzése alá vonta. A totális állam jellemzői (Brzezinsky szerint): egy, egységes ideológia (nácizmus), egy tömegpárt (NSDAP), terrorisztikus rendőrség (GESTAPO),

sajtómonopólium (propaganda: újság, rádió, film), fegyvermonopólium (rohamosztag – SA, védőosztag – SS, hadsereg), központilag irányított gazdaság. Fontos szerep jutott a hatalom megragadásában a náci párt félkatonai szervezetének, az SA-nak: 1933 őszére az alakulatnak egymillió fizetett, hivatásos tagja volt. Az SA köreiben sokan komolyan vették a párt szociális célkitűzéseit, és a politikai ellenfelekkel való leszámolás után az ígéretek valóra váltását, „második forradalmat” követeltek. Az SA élén Hitler régi harcostársa, Ernst Röhm állt. Hitler megerősítette az eredetileg saját testőrségeként létrehozott másik rohamosztagot, az SS-t, valamint a hatalomátvétel után megalapított politikai rendőrséget, a Gestapot ( a „Titkos Államrendőrség” német rövidítése). 1934. június 29-ről 30-ra virradóra, az ún „hosszú kések éjszakáján” Hitler megbízható emberei lecsaptak az SA vezetésére, és

több százat lemészároltak közülük. 1934 augusztusában meghalt Hindenburg elnök. Hitler, a „vezér (Führer) és kancellár” saját hatáskörébe vonta az államfői jogokat is. A nácik szerint az állam ellenőrzése alól senki sem vonhatta ki magát: nemzetiszocialista elvek érvényesültek a kultúrában, a sajtóban, az oktatásban. Az egyházakat is megfegyelmezték, számos tagjuk került koncentrációs táborba. Hitler azonban taktikai okokból elhalasztotta az egyházakkal és a vallással való végleges leszámolást. A nácik ellenezték a női emancipációt, így az egyetemi hallgatók körében a nők arányát egyharmadról 10%-ra csökkentették. A főellenségnek kikiáltott németországi zsidóság különösen súlyos üldöztetéseknek volt kitéve: bántalmazták őket, üzleteiket bojkottálták. Mindehhez „törvényes” keretet az 1935-ös nürnbergi törvények adtak. A zsidónak minősülő németeket megfosztották

állampolgárságuktól, fajgyalázásnak minősítették a nemi kapcsolatot a zsidó és a nem zsidó, ún. árja németek között 1938 november 9-10-én átfogó, szervezett támadást intéztek a zsidóság ellen. 30 ezer embert letartóztattak, 91-et meggyilkoltak, szétvertek 7500 üzletet. Az utcákat borító üvegcserepek halmairól nevezték el ezt az éjszakát Kristályéjszakának. 1936-tól Göring vezetésével létrehoztak egy négyéves tervet. Az állam irányításával és megrendeléseivel( hadiipar, infrastruktúra - fejlesztés) a gazdaság gyorsan fejlődött, 1939-re gyakorlatilag megszűnt a munkanélküliség. Jól teljesítettek a modern iparágak is, többek között az autó-és repülőgépgyártás és a vegyipar. A társadalom minden rétege részesült a szociális juttatásokból