Ezoterika | Tanulmányok, esszék » Kövesi Péter - Erósz évezredei

Erósz évezredei I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. A szexus eredete és metafizikája A varázsló botja. - szexuális jelképek az őskorban „Formás tengeri kagyló és jóízű banán” – szerelmi élet a törzsi társadalmakban „Priapos vagyok, élet és halál őre” – szexualitás az antikvitásban „A szerelem illatos kertjében” – keleti tanítások a szerelemről „Megfertéztető útálatosság” – a szerelem és a középkori egyház „A kolostor kertésze” – szerelem, szexualitás a reneszánsz korban „Tartózkodó kérelem” – a polgári társadalom nemi erkölcsei „Fogtál-e már aranyhalat, violaszín kötény alatt?” – erotika a népi életben „Hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugatnak” – a szocialista eszme és a nemiség „A virág-gyerekektől az AIDS-ig” – szerelem és szex a huszadik században „Mi szem-szájnak ingere” – a szerelem furcsaságai: normalitás vagy perverzió? I. A szexus

eredete és metafizikája „Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket. Isten megáldotta őket és ezt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet!” (Mózes első könyve, 1, 27-28) A biológusok szerint a szexualitást a növényvilág „találta fel”, sokmillió évvel ezelőtt, amikor az első többsejtű élőlények olyan sejteket különítettek el önmagukból, amelyek egy másik lény hasonló sejtjeivel egyesülve új egyedet hoztak létre, amelyben a két eredeti fél tulajdonságai keveredtek. Azóta ez a szaporodás törvénye: ketten adnak valamit önmagukból, hogy egy harmadik létrejöjjön. A következő lépés az volt, hogy a két egyed között kialakult az adó és a befogadó viszonya. A formák, módszerek változatossága pedig egyre bővült az evolúció során. Kezdetben a két fél véletlenszerű találkozása elegendő

volt a szaporodáshoz. Idővel, a fejlettebb állatoknál hangsúlyt kapott, hogyan találja meg és választja ki a két szülő egymást, hogyan szabadul meg a vetélytársaktól és miként hívja fel magára a másik figyelmét. A tudomány szerint azzal a kizárólagos céllal, hogy a legjobb „minőségű” felektől a legéletképesebb utód szülessen. Csak az ember megjelenése után - esetleg sokkal utána – lettek fontosabbak a biológiai választás szempontjainál az érzelmek. Így született meg a szerelem, ami nem más, mint a nemi ösztön humanizált formája – legalábbis a materialista természettudomány szemszögéből. Úgy tűnik, a dolognak ez csak az egyik fele. Az „önmagunkból adni – befogadni a másikat” már önmaga is metafizika. Úgy adni, hogy ezzel ne szegényebb, hanem gazdagabb legyen, úgy befogadni, hogy az adás is legyen egyben, kettőnek úgy egyesülni, hogy kettő maradjon, de közben eggyé is váljon – ez pedig a legnagyobb

misztérium, rejtély, amelyet a közben működő hatalmas vonzerők még titokzatosabbá tesznek. Biztos, hogy a magasabb rendű állatok már éreznek érzelmeket és emberi mércével is szép módon képesek udvarolni választottjuknak, tudnak szeretni és féltékenykedni, örülni és szomorkodni, de metafizikát érezni a szerelemben, filozófiát vinni a szexusba csak az ember képes. Ez a filozófia a polaritással kezdődik. Bár a Lét forrása minden filozófiában fölötte áll a kettősségnek, maga a világban működő Isten nő és férfi egyben – másként hogyan tudná önmagából megteremteni a nemeket? Az, hogy Elohim neve a héber nyelvű Bibliában többes számban van, isteneket jelent, bizonyára erre (is) utal. A zsidó és a keresztény társadalmak maszkulin, férfiuralmi jellege fosztotta meg Istent a nemiségétől, illetve faragott belõle a felhõk fölött trónoló nagyszakállú (kasztrált?) öregurat. Az elsõ ember, Ádám, értelemszerûen

androgün, hiszen Isten képére lett teremtve. Ez nem azt jelenti, hogy mindkét nem testi jegyeivel fel lett volna ruházva, hiszen vulgárisan szólva, mit kezdett volna velük? Sokkal inkább úgy gondolhatjuk, hogy magában, lelkiségében és szellemiségében hordozta mindkét pólust. Egyes kora-középkori miniatúrákon még látni olyan képeket, ahol Ádám egyedül áll a Paradicsom közepén, nem visel fügefalevelet, és nem is takarja magát valami idétlen mozdulattal. Nincs is miért, ugyanis nincs semmi a nemi tájékon Késõbb az Úr álmot bocsát Ádámra, kioperálja az egyik az egyik „bordáját” és ebből teremti meg Évát. Ma már tudjuk, hogy ez félrefordítás, a kérdéses szó ugyanis Ádám “másik felét” jelenti. Tehát az Úr kettéválasztotta, ami addig egy volt. Innentõl kellett külsõ különbségeknek megjelenniük, hogy ismét eggyé tudjanak lenni, legalábbis testileg. Innen ered a szerelem és a nemi vágy, hogy ismét egyek

legyünk, ám mivel ennek az igazi, szellemi kulcsa elveszett, be kell érnünk a testi egyesüléssel. A manapság divatos „duálpár-elmélet” eredete is itt keresendő, ám ahogyan egy előző tanulmányban rámutattunk, ez aligha több, mint a népszerűsítő ezotéria egyik közhelyes tévedése, spirituális tények számonkérése a matéria világában. Míg a nyugati civilizációt az elmúlt két évezredben a szexualitás biológiai oldala és ettől elkülönülten a szerelem, mint érzelmi jelenség foglalkoztatta és ezzel egy olyan újabb, eredetileg nem létező kettősséget, sőt szakadékot teremtett a két part között (sőt egy másikat a két nem között is!), amit mindmáig nem tudott áthidalni, a keletiek jobban megőrizték a kettő egységét, és a nemek közötti polaritás-egyensúly tanát. A szerelem ezotériáját, a nemiség transzcendens élménnyé emelését mindmáig az ő hagyományaikra támaszkodva tudjuk a legjobban megérteni.

(Folytatása a következő számban: A varázsló botja. - szexuális jelképek az őskorban) Kövesi Péter II. A varázsló botja. - szexuális jelképek az őskorban Nem érezzük feladatunknak, hogy lándzsát törjük afelett, hogy a barlanglakó ősember, vagy az atlantiszi mágus-ember volt-e a valódi ősünk. Az ősi szellemiség eltűnt, illetve felszívódott a nagy ókori kultúrákban, és e mellett maradtak fenn az ősközösségi rend emlékei. Sorozatunkat itt folytatjuk A civilizációjára büszke mai ember hajlamos azt hinni, ősei mindenben primitívek voltak, szerelmi életük se állt másból, mint asszonyaik (esetleg a legközelebb található asszony) meghágásából, ha rájuk tört az állati gerjedelem. Valószínűleg ez nem igaz Bár a trubadúrok epekedését aligha ismerték, emberi érzéseik hasonlóak lehettek a mieinkhez, sőt valamelyest a szexualitás jelképiségét is ismerniük kellett a fennmaradt emlékek szerint. Érzelmiekről,

írásos emlékek híján nincs tudomásunk, a nemiséggel kapcsolatos képzeteikről viszont a fennmaradt ábrázolások és számos, feltehetőleg őskori eredetű szokás tanúskodnak. A kulturális antropológia ilyenkor a későbbi kultuszokkal vert össze a fennmaradt emlékeket – joggal, hiszen az „emlékező társadalmak” (Popper Péter kifejezése) fennmaradását a hagyományok olykor évezredeken át történő megőrzése garantálja. A matriarchátus korában főleg gyűjtögetésből, a föld terméséből élő nagycsaládok összetartó ereje a nő, az anya volt, a közösség vezetője a legöregebb, legbölcsebb matróna lehetett. A kor leletei között ezért inkább női figurákat és jelképeket találunk (maga a Föld-anya is a női nem képviselője). A szobrok nagymellű, nagy hasú (terhes) nőket ábrázolnak, kihangsúlyozott, aránytalanul nagy nemi szervvel, illetve a női nemi szerv - falfirkákon mindmáig azonos - képe önálló jelképként is

sokszor megjelenik Őskori hagyomány, hogy a női nemi szervek megmutatásának védő, rontást elhárító ereje van. Ez a népi kultúrában is megvan és az egyik középkori templomunk oszlopfőjén is ezért látható egy groteszk nőalak, amint amúgy is óriási nemi szervét még nagyobbra széthúzza. Innentől kap misztikus, titokzatos, sőt olykor félelmetes jelleget a nő sötét barlangja, amely ellenállhatatlanul vonzza a férfit, de tudtára is adja, teljesen sohasem birtokolhatja, soha meg nem ismerheti. Őskori szokás lehet az is, amikor a föld termékenységét fokozandó, az asszony meztelenül, de legalábbis alsónemű nélkül futja körül a szántóföldet kora tavasszal , mintegy saját termékenységével serkentve a földjét. A tüzet, fegyvert és vadászatot feltaláló férfiuralmi társadalom vezetője természetesen férfi volt, a legerősebb és legbátrabb, vagy a legöregebb és legbölcsebb férfi. A férfierő, háború, hódítás

természetszerűen kapcsolódott a férfiasság fogalmához és a mindezt látványosan jelképező falloszhoz. A vezérnek járt a legtöbb nő, ehhez neki kellett a legnagyobb potenciával és az ennek (legalábbis jelképesen) megfelelő legnagyobb nemi szervvel rendelkezni. A pénisz kultusza innen datálódik ugyanígy a férfiak örökös aggodalma, hogy méretük és potenciájuk megfelel-e a követelményeknek. A törzsfő vagy varázsló hatalmi dísze – a vezéri bot - is férfierejét volt hivatva hirdetni. A fallikus jelképek milliói hirdetik azóta is a pénisz dicsőségét, erejét. Bár a legnaturálisabb ábrázolások kikoptak az európai kultúrából, a hadvezér, uralkodó, főpap, vagy karmester kardja, buzogánya, pálcája, botja, jogara őskori eredetű szexuális jelkép, amely erőt ad viselőjének. A heréknek szintén mágikus eredjük van Egy ősi szokásban a férfi esküvéskor nem a szívére, hanem a heréjére teszi a kezét (saját

nemzőképességére esküszik). A Bibliában a „tedd a kezed a tomporom alá” erre az esküformára utal Értelemszerű, hogy a férfivá avatásnál is szerepet kap az ifjú nemi szerve, például valamilyen sebzést, fájdalmas, de a nemzőképességet nem befolyásoló beavatkozást kell elviselnie. Olykor hasonlónak vetik alá a kislányokat is. Az arab világban ma is szokásban lévő csonkítások ennek az emlékei is lehetnek Mindezek mellett feltűnő, hogy nem ismerünk nemi aktust ábrázoló jeleneteket. Vagy azért, mert annyira köznapinak tartották, hogy nem látták értelmét megörökíteni, vagy tabu volt. Lehet, hogy mindkettő egyszerre, hiszen a profán és a szent ugyanannak a dolognak két nézete. A tabu a legerősebb törvény a történelem előtti korokban. Ilyen tabu, hogy a legnagyobb tisztelet tárgyát nem szabad érinteni, látni, vagy néven nevezni, mert mindez hatalmat adna fölötte. A nemi szerv egyszerre szent és profán, egyszerre

diadalmas jelkép és elrejtendő titok. Másként alig érthető, hogy (kevés kivétellel) miért ezek a testrészeink a legtitokzatosabbak, miért vannak mindmáig az erkölcs, és a ruha feltalálása óta az öltözködés - és az érdeklődés - középpontjába állítva. Kövesi Péter III. „Formás tengeri kagyló és jóízű banán” – szerelmi élet a törzsi társadalmakban Sorozatunk előző számában az őskor szexualitásáról volt szó a valójában kis számú tárgyi és szellemi emlékre támaszkodva. Írásos anyag, vagy verbális hagyomány híján a szerelemről, érzelmi életről vajmi keveset tudunk. Ma elfogadott nézetek szerint a törzsi társadalmak kultúrája egyenes ági leszármazottja az őskoriaknak. Sok kutatóban kimondatlanul még mindig él az a fehér embert felsőbbrendűnek tételező szemlélet, amely alapján megkérdőjelezhetik, hogy a szexualitás mellett éreznek-e szerelmet, a közösülés mellett van-e erotika az

életükben. Mi azt állítjuk, feltétlenül, hiszen ugyanúgy emberek vagyunk, nem csak ösztönökkel, de érzelmekkel is megáldva, legfeljebb környezetünk és szokásaink különbözőek. Nagy hiba más kultúrákat a mai értékrendünk szerint értékelni, „lepontozni” ha a mai mércéket nem ütik meg. A törzsi népek életében a szerelmes epekedés, az udvarlás, a beteljesülés, a féltékenység, vagy az elhagyott szerelmes bánata nagyszerűen megfér azzal a szókimondással, ahogy a nemi szerveket néven nevezik, vagy az aktust a legpuritánabb módon tárgyiasítva kezelik. A szétágazó törzsi hagyományt a versek, mesék, ábrázolások és szokások, rítusok képviselik. Bár a forró égövön a test jobbára nem tabu, hiszen a ruha keveset rejt el, olykor semmit, a szerelemről, nemiségről a kutatók érthetően csak a bennszülöttekkel való hosszas együttélés során tudnak meg lényegi dolgokat. Lehet, hogy egyes társadalmakat túlfűtött

szexuális beállítottságúnak ítélünk meg például ábrázoló művészetük nyomán, hiszen faragásaikon túlhangsúlyozott nemi szerveket látunk, sőt szeretkező párokat is, holott csak a tabuk hiányáról, az őket természetesen érdeklő dolgokról van szó. Tény, hogy a nemi szerveket nem dugdossák. A serdülő ifjak avatási szertartásán kerülnek először a középpontba, például azzal, hogy valamilyen vérrel, fájdalommal járó beavatkozást kell elviselniük, egyes helyeken a pénisz átfúrását, vagy felhasítását (Ausztráliában), de a lányok szüzességének mesterséges elvétele, vagy a nemi szervek sebzése is előfordul. Egyes helyeken a nemi szerveket nem elrejtik, hanem kifejezetten kihangsúlyozzák, ilyen például az Új-Guineai pénisztok, díszes, színes, hegyes tok, ami a férfi egyetlen „öltözéke”, beledugja a nemi szervét, aztán a tok másik végét a vállánál rögzíti, hogy felfelé mutasson. A pénisz „plasztikai

sebészete” az a meglehetősen durva ausztráliai beavatkozás, ami a péniszt előről nézve vastagabbnak mutatja, valójában csak laposabbá teszi. Gyakori a körülmetélés is A nőknél avatási szertartás a csonkítás, vagy a nemi szervek mesterséges bevarrása, amelyek inkább anti-szexuális jellegűek, illetve a férfi „birtokát” kívánják megőrizni. A nemi szervek hangsúlyozását szolgálja például az a több helyen dívó szokás, hogy a nők kisajkaikat gyerekkortól kezdve nyújtják („hottentotta – kötény”), úgy, hogy az akár 10- 15 centiméterre is kilóg a lábaik közül. Ez legfőbb erotikus vonzerejük, sőt, hogy még tovább ajzzák a férfiakat, táncaik közben szélesre széttárják őket. A hatás könnyen elképzelhető. A nemi vonzerő fokozását szolgálják más szépészeti beavatkozások, például a fogak kiütése, hegyesre reszelése, a nyak megnyújtása, a tányérajkak, orr- és ajakdíszek és még sok fájdalmas és

kényelmetlen művelet. A nemi szervekbe aggatott ékszerek se a mai kor találmányai Az úgynevezett eredetmesék szólnak a nemiség és a nemi szervek eredetéről. Az egyik afrikai mesében például Szukoko, a hüvelyek ősanyja és Ebako, a hímvesszők ősapja az idők kezdetén még önálló életet élnek. Ebako egyszer megijed és bebújik Szukokoba és így jönnek rá, hogy ez jó dolog Egy másik történetben mérgesen egymásnak szaladnak, mindkettő ezer darabra törik, ezeket szedik össze az emberek. Aki korábban ért oda, annak nagyobb jutott, aki későn, annak csak az apraja A méret, mint a nemi erő hangsúlyozása (mind férfiaknál, mind nőknél, a melleket is ideértve) csöppet sem mellékes. A pók (a mesék gyakori szereplője) például úgy szerzi meg a főnök leányát, hogy nemi szervével veri le a kókuszdiót a fáról. Ez nem ellentétes a mai felfogásunkkal, ahol a méreteket jobbára másodlagosnak tartjuk az intimitás, az érzelmek, a

szerelem hőfoka, sőt egymás kielégítése szempontjából is. Egy természeti nép számára a fennmaradás az elsődleges parancs, az a férfi és az a nő a legvonzóbb, aki a legtermékenyebbnek látszik. A tehetetlen férfit és a terméketlen nőt ugyanúgy kigúnyolják, mint a mi csúfoló énekeinkben. Más történetek azt mesélik el, miért van, hogy a nő több férfit is ki tud elégíteni, míg a férfinek egyet is elég. A „szervek vetélkedése” mesetípusban a here haragszik, mert mindig az „eba”, a pénisz megy elől, neki jut az élvezet, ő pedig mindig kint marad. Az ebának csak a száj a jó barátja, hiszen a munkát a száj végzi (udvarlás) a gyümölcsöt pedig a hímvessző kapja meg. Sok mese a házasság, család jogrendjét rögzíti. A monogám házasságtól a többnejűségen, (elvétve) a többférjűségen át a csoportházasságig minden előfordul. Bár úgy tűnik, az ember alapvetően párkapcsolatban élő lény, az ősközösség

nyoma az a forma, ahol az emberek férfi és női közösségben élnek, nemi kapcsolatot minden nő minden férfival létesíthet, a gyermekeket pedig serdülésig az asszonyok közössége neveli. Beavatás után tartoznak a fiúk a férfiközösséghez Ez a forma a szerelemnek, az összetartozás érzésének nem ad teret, talán ezért olyan ritka. Olyan formák is léteznek szerte a világon, ahol általános a monogámia, ám a törzsfőnök és a varázsló több feleséget is tarthat, jobbára fiatal felnőtt lányokat. Amazóniai bennszülötteknél ezek a lányok afféle játszótársak inkább, bár ebbe a szerelmi játszadozás is belefér, mégpedig akár több fiatal feleséggel egyszerre, a főfeleség szeme láttára. Mivel ez természetes a számukra, nincsenek féltékenységi jelenetek Nyilván ehhez a férfiak potensnek kell lennie. Úgy száz éve léteztek olyan törzsek, ahol a főnöknek időről-időre bizonyítania is kell férfiúi erejét, és ha az

lehanyatlik, elveszíti az uralmát is, elűzi, vagy megölik. (Vajon hány mai „nagyfőnök” maradna ma életben, illetve hányan tolakodnának a pozícióért ilyen feltételek mellett?) Előfordulhatott, hogy alkalmilag kevés fiatal lány volt a törzsben. Ilyenkor elfogadták, hogy a fiatal férfiak egymással létesítettek szexuális kapcsolatot. Ez se szégyen , se bűn nem volt ott sem, ahol a lányok férjhez menés előtti nemi élete tilos volt, hasonlóan a mai arab országok szokásaihoz. Ugyanígy elnézték a fiatal feleségek egymással való játszadozását is. A szülő, gyermekágyas nő viszont ugyanúgy tabu, mint minden, ami a menstruációval kapcsolatos. A menstruáló nő szerte a világon tisztátalannak számít. Nem csak szeretkezni nem szabad vele, de még azokat a tárgyakat megérinteni is, amihez hozzáért. A nők sok helyen e napokat az asszonyházakban töltik, semmihez se szabad érniük és nem léphetnek a földre sem. Óriási

szerencsétlenség vár az egész közösségre, ahol a tabut megsértik, és a varázslónak ilyenkor minden tudását be kell vetnie a rontás elhárítására. Bár kevéssé ismerik, van a törzsi társadalmaknak szerelmi lírájuk is. A dalokat fiatalok éneklik, közösségben, vagy udvarlásként egymásnak, hangszeres kísérettel, vagy anélkül. A Trobriand-szigeti szerelmes így énekel: Az én utamon jársz, értem sírsz, Házamba lépsz, rám mosolyogsz. A ház megrázkódik az örömtől, Amikor padlójára lépsz. A borneói legény így magasztalja kedvese szépségét: Formás tengeri kagyló, Jóízű banán. Szép vagy, te lány, Melled gömbölyű és kemény. A vágyról mesél a Salamon-szigeteki dal: Üzenem a virágzó fának, Jöjjön el újra, Feküdjünk a szerelemrejtő lombok alá. Üzenem még, Nagyon vágyódom utána. Aludjunk együtt a szerelemrejtő lombok alatt! Egy indiai ének csak utal a szerelmi történésre: Első alkalommal a lány zokogott

és zokogott, de három nap múlva mosolygott és mosolygott. Végezetül álljon itt egy erotikus ének, szintén Indiából, amely nem mondana szégyent a világirodalom remekei mellett sem: Az én testem agyagdobjából ki tud kihozni olyan zenét, mint te, énekesem? Vegyél, vegyél karjaidba, Hurkolj a nyakad köré, Játssz rajtam, az én testemen játsszál, Míg a dob édes hangját adom ki magamból! (Bodrogi Tibor fordításai) (Folytatása következő számunkban: „Priapos vagyok, élet és halál őre” – szexualitás az antikvitásban) IV. „Priapos vagyok, élet és halál őre” – szexualitás az antikvitásban A görög-római kor szexualitása a misztikumtól a pornográfiáig minden színt és megközelítési módot ismer. Olyannyira, hogy a huszadik század lélektana éppen az antik történelemből, drámából és mitológiából vezeti le a legkülönbözőbb szexuális magatartásformákat és ösztönöket. A nemiség transzcendens ereje a lét

legősibb titkai közül való. E titkok nem is adhatók át profán személyeknek. A görögöknél a vallás csúcspontjainak számító misztériumokban a jóslás, az istenek kinyilatkoztatásai mellett mindig főbenjáró szerepet kapnak az élet születésének titkai. Vannak misztériumok, amelyek a női nemiség titkait kutatják (Démétér és Kóré az eleusziszi hagyományban), mások a férfiasság termékenyítő erejét ünneplik (Dionysos ünnepségein), de néhány misztériumban (pl. Szamothrákén) mindkettő, és egyesülésük a főszereplő. A misztériumoknak mindig van egy exoterikus részük, nyilvános mulatságokkal, színjátékkal, pompás felvonulással, rendszerint orgiasztikus szabadossággal, maguk kitombolásával zárva az ünnepséget. Az orgiák, ahol az alkohol, esetleg más bódulatkeltő szerek használata, a morális korlátok áthágása, a legtöbbször pedig a szabad szerelem minden formája elfogadott, sőt kívánatos volt, számos fontos

funkciót töltöttek be. Például genetikailag vérfrissítés jelentettek, pszichésen feszültségoldást, szabad vágy- és ösztönkiélést jelentettek, mágikusan pedig a természetet, a növények buja növekedését, az állatok bőséges szaporodását voltak hivatottak hathatósan segíteni. (Bizonyára a mai civilizált, túlszocializált világunkban is alkalmasak lennének bizonyos problémák kezelésére az efféle felszabadult – felszabadító rítusok) A mitológia is a felszabadult szexualitásról beszél, legalábbis az istenek vonatkozásában. Az istenségek bizony bonyolult kapcsolatokba keverednek egymás feleségeivel, leányaival, félistenekkel és földi emberekkel egyaránt, amit aztán parázs családi viták, cselvetések, varázslatok, sőt gyilkosságok követnek. Néhány figurának pedig kifejezetten a mértéktelen szexualitás a lételeme Ábrázolják Dionysost is hatalmas fallosszal, de Priapos mindenkin túltesz. Misztériumában a

szexualitás és a halál – túlvilág titokzatos határmezsgyéi sejlenek fel. A hétköznapi versfaragás (főleg a római korban) persze korántsem ilyen emelkedett, egész gyűjtemények maradtak fenn a Priapusról – Priapushoz írott obszcén versekből. „A kert vörös őre, az illőnél merevebben”, akinek „egyetlen nő sem túl tágas” büntet (vagy jutalmaz?) olykor férfit és nőt egyaránt, sőt azt sem titkolja, hol és hogyan. A kert, a kapu, a szántás, a föld felásása, kapálás, cséplés, a virág, a gyümölcs és leszedésük a szelídebb versek erotikus szimbólumai. Más költemények a phallus mellett a cunnus dicsőségét is megéneklik Faun (Pán) isten és a szatírok gyönyörű férfi felsőtestükkel, szép szóval, énekkel, zenével csavarják el a halandó nők fejét, majd állati altestükkel üzekednek velük. E lények egyértelműen a nemiség kettős természetének a szimbólumai. A női nemiség harmonikus oldalát jelentik a

nimfák, a sötét, pusztító aspektust a férfiakat dalukkal halálba csábító szirének, az argonautákat disznóvá változtató varázslónő, vagy a puszta látványával is ölni képes Gorgók és Medusa képviselik. A görögök hétköznapjai ennél lényegesen egyhangúbbak voltak. Monogám házasságban éltek, a közösség – a kivételes ünnepi alkalmakat kivéve – nem tolerálta a félrelépéseket, főként a nőkét nem. A harcosokra más normák vonatkoztak Odüsszeusz, miközben hosszú évekig bolyong a tengeren, nimfák és királylányok szerelmét élvezi. Otthon a Pénelopé hűségesen várja és állja a rohamot a „kérők” ellen A hazatérő hős viszont – tulajdona jogos védelmében – halomra nyilazza a riválisokat. A nők többnyire tanulatlanok voltak, fő hivatásuk az otthon, a család volt. A férfiak, ha művelt nőkre vágytak, a hetérák között kereshettek kedvükre valót. E szép és művelt nők jártasak voltak a

költészetben, énekben, zenében, táncban – és az érzéki örömöket szerelmi szolgálatokkal tették teljesebbé. (E művészet teljességét ma már csak a japán gésák ismerik, holott mindez Európában szinte a huszadik századig így történt.) Nagyra értékelték a férfiak – harcosok – barátságát. Nyílt titok volt, hogy ebbe, például hadjáratok idején, a nemi kapcsolat is belefért, amellett, hogy családosak, hű férjek és jó családapák voltak. Az ifjakat idősebb, tapasztaltabb harcosok avatták be az élet dolgaiba és elfogadott volt a házasság előtti homoszexuális kapcsolat is, ami zökkenőmentesen folytatódott heteroszexuális mederben. Néhány vázakép utal efféle férfikapcsolatokra, ahogyan Pán is félreérthetetlen szándékkal kerget egy pásztort egy másikon. A nők egymás iránti szerelmét mindmáig a Lesbos szigetén élt költőnő, Sappho közössége után nevezik leszbikusnak. Ez mai szóval afféle művésztelep volt,

ahol a szépség és költészet adta a szerelmi kapcsolatok hátterét. Ez sem keltett megbotránkozást senkiben A meztelen test – ahogyan talán a szigorú erkölcsű zsidóságot kivéve egyik ókori népnél sem – nem volt tabu. A műalkotások mutatják, mennyire ismerték és csodálták a test szépségét Ennek önmagában nem feltétlen volt erotikus töltése. Az antik olimpiákon is meztelenül versenyeztek az atléták – igaz, csak férfiak és szigorúan csak férfi nézők előtt. A római kor – ahogyan sok más területen – kezdetben e téren is a heroikus és tiszta görög mintát veszi át. Tovább élteti kultuszaikat, és ha teremt is újat, sokáig a régiek szellemében teszi A késői császárkor viszont egyértelműen a hanyatlás, züllés képét mutatja. A felhalmozott vagyon és a rabszolgák lehetővé tették a gazdagoknak, hogy kizárólag az élvezeteknek éljenek. Rabszolgákat sem csak a ház körüli, vagy a szántóföldi munkára

vásároltak, a rabszolgakereskedők felárral adták a szexuális szolgálatra bevált férfiakat és nőket. A végeérhetetlen lakomákon az ínyencfalatok mellett a prostituáltak is az ellátáshoz tartoztak. Virágoztak a bordélyházak, és ahogy például Pompeji kiásott bordélyaiban a falra festett képek, jelenetek mutatják, ma se ismerünk olyan rafinériákat, amit ne tudtak volna. Plutarchos Satyriconja (Fellini feledhetelen filmjében), vagy Apuleius Aranyszamara hű képet fest a gazdag patríciusok életéről. Mindezen „szórakozások” a gazdag nők számára is elérhetőek voltak, tetszés szerint vehettek maguknak megfelelő ifjakat, vagy különleges adottságú férfiakat. Úgy tűnik, az ilyen életre vágyókat a „szimpla” szex egyre kevésbé tudta kielégíteni, rafinált perverziókat agyaltak ki. Ha hinni lehet egyes történetíróknak, Afrika belsejében furcsa ember-állat keverékekre (talán emberszabású majmokra?) vadásztak, majd orgiák

céljára adták el őket. A gladiátorok élethalálharca közben lakomázó és koitáló urak – hölgyek (szerelemről itt már aligha beszélhetünk) a legprofanizáltabb, legalantasabb módon élték meg a gyönyör – vér – halál titkos hármasságát. Milyen messze volt ez már a görögök spirituálisan átélt misztérium-beavatásáitól! Mindennek ellenhatásaként természetszerűen jelenik meg a korai keresztények puritán életfelfogása. Mindez számukra maga a pokol, Szodoma és Gomorra volt Sokuknak kellett a vadállatok előtt végezniük, mígnem a császárok rájöttek, hogy az elpuhult, önvédelemre is képtelen Rómát csak egy új ideológia mentheti meg. Sajnos a felismerés későn született, a birodalom – és vele egy életstílus elbukott (Folytatása következő számunkban: „A szerelem illatos kertjében” – keleti tanítások a szerelemről) Kövesi Péter V. „A szerelem illatos kertjében” – keleti tanítások a szerelemről

Az iszlám világa nehezen érthető meg európai észjárással. Innen nézvést úgy tűnik, ez a leginkább férfiközpontú kultúra, ahol a nőket szinte állati sorban tartják, adják – veszik, és a nő nem partner, hanem csak a férfi élvezetének tárgya a szerelemben is. Ők viszont másként látják mindezt Mivel maximálisan tisztelik a nőket, mindent megtesznek az érdekükben. Allah a férfiaknál gyengébbnek és esendőbbnek teremtette őket, ezért a férfinak kell a védelmükről gondoskodni. Ez arra is vonatkozik, hogy nem szabad felesleges kísértésnek kitenni sem őket, sem a férfiakat, hiszen a nő nem elég erős ahhoz, hogy ellenálljon. Ezért kell elkülöníteni őket, elzárni a külvilágtól, a testet elrejtő ruhákban jártatni – önmaguk érdekében. Így biztos, hogy erényesek maradnak Még mindig dívik a világ egyik legbarbárabb szokása, a nemi szervek megcsonkítása (a csikló és olykor a kisajkak eltávolítása), évente több

tízezer kislányon hajtják végre, gyakran még a nyugati országokban élő muzulmánok körében is. Bár egyre több, a műtéten átesett nő döbben rá kétségbeesve, hogy mitől fosztották meg, a legtöbben ezt olyan természetes dolognak tartják, amin Allah akaratából az üdvözülés érdekében át kell esniük. Ez még akkor is hihetetlen, ha elfogadjuk, hogy a csador viselését nem csak természetesnek, de iszlám elkötelezettségük, sőt szabadságuk (!) jelképének tartják. (Hozzáértők szerint a csador alatt gyönyörű és szexi fehérneműket hordanak és a modernebb nők otthoni ruhatárában a legdivatosabb darabok ugyanúgy megtalálhatók, mint a csábító sminkelés minden kelléke.) Mindezek mellett a nők elzártságának pozitív oldala is van: sikerült elkerülniük az emancipáció minden káros hatását, az elzártság, és az hogy nem kell napi nyolc-tíz órát egy munkahelyen tölteniük, bizonyos biztonsággal jár, ahol jobban tudnak a

családra, a gyerekekre összpontosítani. Érdekes ellentét, hogy mindezek mellett a szerelem művészetéről, a szeretkezés furfangjairól olyan remekművek születtek, mint az „Illatos kert” - ami természetesen főleg a férfi élvezetével foglalkozik, de nem zárja ki a nőt sem az élvezetből, ahogyan az Ezeregy Éjszaka meséi sem. Bár a mesékben a szerelemé a főszerep, a valóságban mind a mai napig a házasságot a házasságszerzők hozzák tető alá a fiatalok nélkül, hiszen a házasság gazdasági vállalkozás. A leendő ara árát gyakran még mindig tevében szabják meg. A teve ily módon bekerült az udvarlás szótárába is „Ezer tevét adnék érted!”- mondja az epekedő ifjú, sőt a legszebb bók, ha kedvese szemét a tevééhez hasonlítja. Az iszlám egyébként négy feleséget enged meg – feltéve, hogy a férj el is tudja tartani őket (a szexuális alkalmasságot nem vizsgálják), kivéve a hatalmasságokat, velük Allah bizonyára

kivételt tesz, mert tetszés szerinti feleséget és szeretőt tarthatnak. Mivel a két nembeli fiatalok házasság előtti kapcsolata szigorúan szabályozva van, a szexuális kapcsolat pedig tiltott dolog, az arab országokban elfogadott dolog a fiatalok homoszexuális kapcsolata (a középkori magyar nyelv a török katonák hasonló szokásai nyomán a homoszexualitást sokáig „török módon élés”-nek nevezte). Bármilyen magas szintre emelte is az iszlám a szeretkezés művészetét, az náluk testi élvezetként, a fizikai síkon valósul meg. Ezt a „materialista” felfogást még a mennyországról alkotott kép is őrzi, az oda kerülők ugyanis a testi szerelem gyönyöreit élvezhetik a végtelenségig. Az indiai lélek ezzel szemben a földi élvezetben is a természet felettit, az istenit keresi – ez a két kultúra erotikája közötti legfőbb különbség. Bár a szeretkezés vállfajait, a férfiak és nők típusait, méreteiket és az élvezet

fokozásának trükkjeit olyan művek taglalják, mint a közismert Káma Szútra, a szerelem átszellemítését, spirituális szintjét csak a hindu Tantra révén érthetjük meg. Úgy tűnik, az indiai lélek szeret végtelen dimenziókban gondolkodni és a földi dolgokat magasabb dimenziókból látni. Ennek nyilvánvalóan az a szemlélet a magyarázata, amely az anyagi világot „májá”-nak, káprázatnak látja a szellemihez képest. Így a szerelemnek is kell, hogy legyen isteni dimenziója. A templomok falain turisták milliói csodálják meg az erotikus faragványokat. Számukra lehet, hogy csak szép testek egyesülésének sokféle változatait jelentik, de a hindunak az istenségek legmagasabb boldogságát, téren és időn túli öröm-állapotát jelenti mindez, az eggyéválás, megvilágosodás, kozmikus egység elérését. Az isteni csak úgy lehet valóban teljes, ha két aspektusa, a sakta (férfi) és sakti (női) elérte az egységet, amit a nemi

egyesülés jelenete szimbolizál. India bámulatosan színes világára mi sem jellemzőbb, hogy van, aki remeteként, minden testi örömről lemondva keresi az istent, míg mások a nemiséget, az örömszerzés és örömnyújtást igyekszenek mind magasabb szinten művelni, hogy ugyanezt elérjék (és természetesen egyik sem akarja sem meggyőzni, sem kiátkozni a másikat). Persze ez korántsem jelent valami élveteg szabadosságot, még akkor sem, ha vannak olyan gyakorlatok, amelyekhez a korabeli utasítások az örömlányokat tartották a legideálisabb partnernek. Aki a Káma-Szútrán felbuzdulva azért utazik Indiába, hogy pikáns kalandokat keressen, keservesen csalódik. (Távol-kelet mai szexturizmusa pl Thaiföldön másféle dolog, bár a „lányok” népszerűségét vitathatatlanul sajátos szexkultúrájuk alapozta meg.) A hindu nők csaknem olyan nehezen megközelíthetők idegenek számára, mint közel-keleti társaik. A hindu Tantra legfontosabb

tanítása az európai ember számára: ne elégedjünk meg a testi örömmel, igyekezzük azt szellemi boldogsággá tenni. Ez csak úgy elérhető, ha a másikat nem az élvezetünk tárgyának tekintjük, nem is csak társnak, de a férfit mindig istennek, a nőt istennőnek – a benne élő isteni lény megtestesülésének. Ahol a tantrikus szexet hiteles módon tanítják, ott az mindig ezzel kezdődik. (Sajnos nyugaton ellenkező példa is van, de ennek semmi köze az eredetihez) A partnerek nem szerelmi technikák tanulásával kezdenek, hanem meditációval. Együtt meditálnak, egymástól távol ülve egymásra figyelni tanulnak meg, majd fokozatosan közelednek, először ruhástól, majd meztelenül, és csak nagysokára jutnak el az aktusig. A szeretkezés sem a nálunk megszokott rövid, dinamikus csatározás, hanem sokszor órákig tartó közös elmélyülés, miközben egymásban vannak. Ezt az élményt nem csak intenzívebbnek írják le, de a gyakorlók

állítják, hogy órákig tartó orgazmusban van részük. „Mellékhatásként” természetesen emberként is jobban tudják egymást értékelni és javul a kapcsolatuk is. Kína szexuális kultúrája újabb szín a palettán. Most eltekintünk attól, hogy az eddigiek társadalmi berendezkedésüket tekintve férfiuralmi rendszerek, ahol a nők alárendelt helyzetűek, és arra figyelünk, a szerelemben hogyan viselkednek. Itt pedig szó sem lehet alá-felé rendeltségről, hiszen a kínai filozófia, életvitel, gyógyítás stb. alapja éppen a polaritások, a Yang – Yin, férfi-női, adó-befogadó, világos-sötét, Nap – Hold energiáinak egyensúlyban tartása. A szerelem technikájára figyelve itt is leragadhatnánk olyan erotikus olvasmányoknál, mint a híres „Szép asszonyok egy gazdag házban”, de ez itt is csak a felszín. A mélységet a taoizmus szerelmi gyakorlata jelenti, amely a kínaiak szerint nem csak jobbá teszi a nemi életet, de gyógyít, és

az életet is meghosszabbítja. A legendás Sárga Császárt egyik ágya sa, az „egyszerű leány” tanítja például a szerelem művészetére, amire szüksége is volt, hogy számos felesége vágyait úgy tudja kielégíteni, hogy ne veszítsen saját erejéből, sőt növelje azt. Itt nem istenekről van szó, hanem energiákról, a „csi”-ről, a „jing”-ről és a „shen”-ről, valamint gyakorlatokról és technikákról. Meg kell tanulni az energiákat keringtetni a fő energiapályákon, szeretkezéshez a nemi szervekbe irányítani, megakadályozni az energia elszökését, majd átszellemítve a fejbe vezetni – így lesz belőle az örök élet elixirje. Mindezt szerzetesek is gyakorolják, de ott a cél a nemi energia szexus nélküli, közvetlen transzformációja. Nagy szerepe van a nemi szervek masszázsának is Az egyéni gyakorlást páros gyakorlatok követik, szeretkezés közben, hogy a pár energiái egymást is kölcsönösen áthassák. A férfi

így kapja meg a számára is létfontosságú yin, a nő a yang energiát. A szeretkezés egyes pozitúrái betegségek gyógyítására is kitűnőek. Az orgazmus itt se pillanatnyi öröm-fellángolás, hanem hosszú és egyre intenzívebb gyönyör. Számunkra meglehetősen szokatlan, hogy ezt a férfi az ejakuláció visszatartásával is el tudja érni. A mag olyan kincs a kínaiak szerint, amit kár nap-mint- nap elfolyatni Ezeket a technikákat a császárnak olyan mesterek oktatták, akik úgy demonstrálták képességeiket, hogy egy pohár bort kellett felszívniuk, majd visszaengedniük a hímvesszőjükön át a „menny fia” jelenlétében. Vannak gyakorlataik arra is, mit tegyen az, akit a természet a szokásosnál kisebb férfiúi mérettel látott el, mint ahogyan a nők fa és fém golyókkal, tojásokkal trenírozzák hüvelyük izomzatát. A „hüvelyi súlyemelés” például az a gyakorlat, amikor az átfúrt tojáson átvezetett zsinórra kötött súlyt

kell a hüvely izmaival bent tartani. A gyakorlás öt-tíz dekával indul, és öt kilóig el lehet jutni Egyes hírek szerint a rekord több, mint negyven kilogramm! (Van mit gyakorolni, hölgyek, urak!) Mindezek mellett a taoista mesterek sohasem felejtik el hangsúlyozni egymás megbecsülését, az érzelmek ápolását, az egymás iránti gyengédség, szeretet fejlesztését, hiszen ezek nélkül a harmónia, a Yang és a Yin egysége nem valósulhat meg. Kövesi Péter (Folytatása a következő számban: „Megfertéztető útálatosság” – a szerelem és a középkori egyház VI. Megfertéztető útálatosság” – a szerelem és a középkori egyház Keleti barangolásaink után visszatérünk az európai erotika történetéhez. A középkorban a legfeltűnőbb az a kettősség, amely a hétköznapi élet és az egyházi elvárások között keletkezett és egyre mélyülő szakadékká vált a századok során. Nincs igazán megbízható adatunk arról, vajon

hogyan képzelte Jézus az ideális szerelmi életet. Szemben azzal, hogy a mai teológia biztosra veszi, hogy ő maga szűzi életet élt és ezt tartotta követendőnek, eretnekek, apokrif iratok, látnokok és ezoterikusok gyakran úgy vélekednek, hogy akár házas ember is lehetett, aki szexuális életet is élt. Mária Magdolnát gyanítják a feleségének Talán női tanítványa is volt az ő személyében. Van olyan elképzelés, hogy a „legkedvesebb tanítvány”, aki az utolsó vacsorán (Leonardo képén) a Mester ölébe hajtja a fejét, az ő. Ekkor viszont hogyan követelhetné meg a híveitől az önmegtartóztatást? Pál apostol sem ellenezte a keresztények nősülését, bár a cölibátust üdvözítőbbnek tartotta (.) A későbbiekben, a pápaság és szerzetesség megerősödésével párhuzamosan a kereszténység elkezdett nemiség- és életöröm – ellenes arculatot ölteni. („Savanyú a szőlő” effektus?) Komoly egyházi viták folytak azon

például, hogy nevethetett-e Jézus, vagy a jókedv a Sátán találmánya. A vértanú szentek, mártírok, önkínzó aszkéták, vezeklők korában a szenvedés biztos belépőnek számított a mennyországba. Sok hívő úgy gondolta, ha szenvedett a Megváltó, szenvednie kell mindenkinek. Mintha megfeledkeztek volna arról hogy az élet szépsége és örömei is Isten adományai Valószínűleg a szűztől születés dogmája is ekkor erősödött meg, hiszen az, aki mentes minden tisztátlanságtól, hogyan is születhetett volna „bűnös” úton? Megjegyzendő, hogy ez az elképzelés más vallásalapítók élettörténetében is előfordul. Bár leírva így sehol sincs, Ádám és Éva bűne, az eredendő bűn, ami eredetileg „mindössze” Isten parancsainak megszegése volt, szintén összekapcsolódott a szexualitással, holott a nemiség tilalma a Szentírásban sehol se jelenik meg, (sőt az Ószövetség korában igencsak fontos feladat a kiválasztott nép

gyarapítása! A paráznaság tilos, de nincs definiálva, pontosan mit is értsünk alatta. Mózes törvényei szerint: tilos a házasságtörés, a házasságon kívüli nemi élet, rokonok házassága, menstruáló nővel, egyneműekkel és állatokkal élt nemiség, valamint az onánia (maszturbáció). Az ószövetségi atyák pedig buzgón szaporodnak, ágyasaik és szolgálóik folyamatosan szülik nekik a fiakat és leányokat. Mindezek valójában nem is vallási parancsolatok, sokkal inkább demográfiai és népegészségügyi megfontolások. Akkor és ott érvényesek, legtöbbjüket még jézus sem erősíti meg. A házasságtörő asszonyt például határozottan megvédi A középkori egyház nemiségellenessége tehát nem evangéliumi eredetű Bár „betiltani” nyilvánvalóan nem tudták, igyekeztek a nemiséget lehetőleg a gyermeknemzésre korlátozni és annyi korláttal, bűntudattal terhelni az életöröm minden megnyilvánulását, amennyivel csak tudták.

Ennek a hatása ezer évig halmozódott, míg felismerték és tenni tudtak ellene. Az egyik ilyen manipulatív fogás (mai szóval „csúsztatás”), hogy az erkölcs, erkölcstelenség fogalmak alatt a legtöbb ember ma is hamarabb gondol valami szexualitással kapcsolatos dologra, mint például a másik becsapására. Ugyanígy kapcsolódik az erkölcs az öltözködéshez és a test megmutatásához. Az erkölcs szabályozza, mely részeinket kell eltakarnunk és melyeket nem. Ráadásul épp azokat kell dugdosnunk, amelyek testi szinten a legélvezetesebbek Ennek vallási magyarázata is a bűnbeesésig megy vissza: az Úr épp onnan jön rá a tilalom áthágására, hogy Ádám szégyelli magát ruhátlanul előtte. Tehát a meztelenség is bűn, erkölcstelen A középkori egyház odáig ment, hogy a női nemi szervben látta a pokol kapuját, a férfiét pedig a pokol tartóoszlopának nevezte. Mindkettőt útálatosnak, visszataszítónak szerette volna láttatni, hátha

így kevesebb a kísértés Bár a fiúknak biológiai okból szükség esetén csak kézbe kell venniük eme útálatosságot, a lányoknak még a kétszáz évvel ezelőtti Angliában is jó erkölcsű polgári családoknál fűrészport kellett önteniük a fürdővíz tetejére „hogy megkíméljék őket szemérműk felettébb kínos látványától”. Nemi szerveink nevének kimondása is innen eredő tabu lehet (bár bizonyára más, őskori eredetű tabukban gyökerezik). Valamennyien tudjuk a nevüket, de azt hisszük, ezek erkölcstelen, durva szavak, az illem tiltja, hogy nyilvánosan is kimondjuk őket, ehelyett suta, a helyzethez sokszor nem illő tudományos(kodó) latin szavakat, körülírásokat, vagy (nemi éretlenséget sugalló) gyerekes beceneveiket használjuk. Úgy tűnik, mindeme egyházi dörgedelmek, tilalmak és fenyegetések ellenére sem sikerült megtörni az ember természetes életörömét. Sőt, a középkor embere ezt a folyton lesben álló halál:

háború, útonállók, nagyurak önkénye, járványok, eretnek-üldözések, akasztás, hóhérbárd, máglya, kínzás árnyékában olyan felszabadultan tudta élvezni, mint talán soha máskor. Sokan ma is sötétnek látják a középkort, de aki jobban megismeri, egyre jobban rácsodálkozik a világos oldalára. Irodalmi alkotások, festmények a népi élet derűjét, felszabadultságát sugallják. Nyíltan fittyet hánytak a tilalmakra és – talán épp a halál állandó fenyegetése miatt – igyekeztek minél jobban kiélvezni a röpke életet. Nem túlságosan zavartatták magukat a majdani pokolra jutással, hiszen épp elég szenvedést éltek meg ideát is. A nyilvános fürdőkben meztelenül fürdőztek együtt férfiak és nők és ugyanitt az élet más örömeit is élvezték. A vágy és a szerelem pedig már akkor is gyakorta legyőzte a házassági fogadalom erejét Az egyházi tilalmak elleni lázadás nyilvánul meg abban is, hogy szinte minden,

boszorkánysággal, ördöggel való cimborálással kapcsolatos vádban szinte mindig szerepelnek szexuális mozzanatok, cselekedetek, kicsapongások (a Sátán egy cseppet se titkolja túlfokozott szexualitását, és gyakran nem tesz különbséget a nemek között). Valószínűleg csak szexuális fantáziák voltak az ördöggel folytatott orgiák, a succubusok és incubusok (női és férfi szellemek, démonok) éjszakai látogatásai, de a rituálékban a meztelenség és a nemiség egyaránt központi szerepet kapott. Volt olyan eretnek szekta is, akik egyenesen azt állították, hogy a nemi szervek Isten büszkeségei és télen-nyáron olyan ruhákat hordtak, hogy Isten (és a többi ember) zavartalanul csodálhassa őket. Talán csak a vérbaj („francia betegség”) tömeges terjedése adott újra adut a papság kezébe, lám itt van Isten büntetése a fertelmes bűnökért. Ám a bűnöket oly hévvel üldöző inkvizíció sem kerülte el a nemi kilengéseket. A

boszorkányok vallatói szadisták lehettek, akik válogatott perverzitásaikat a krisztusi szeretet nevében élhették ki a szerencsétlen asszonyokon. A lovagkor egy magasabb társadalmi osztály szellemiségét fejezte ki a szerelemben. A lovagi szerelem eszménye az elérhetetlen szerelmes, a hős lovag, a szép, de kegyetlen várúrnő volt, akinek a kegyeiért sárkányokkal, óriásokkal kell végeláthatatlanul csatázni. Sok lovag eleve férjezett asszonyt választott imádata tárgyául, hogy elérhetetlensége még biztosabb legyen. Ha mégis beteljesült a szerelem (mint Guinevra és Lancelot esetében), az erkölcsi bukás, számüzetés, halál volt mindkettőjük számára. A trubadúrok e szerelmet éneklik meg dalaikban. Ám mégse higgyük, hogy e lovagok voltak az önmegtartóztatás mintaképei! A pórnéppel, a csinosabb parasztasszonyokkal bizony aligha bájologtak, nyomban a tárgyra tértek. Annál is inkább, mert a fehérnépek számára megtiszteltetés volt

egy nemes lovag közeledése és többnyire ajándékot is kaptak érte (elvégre lovag, az lovag!). (Folytatása a következő számban: „A kolostor kertésze” – szerelem, szexualitás a reneszánsz korban) Kövesi Péter konzultáció a szerzővel: 70/2568-0579 VII. „A kolostor kertésze” – szerelem, szexualitás a reneszánsz korában A középkori egyház felfogása szerint a testiség – és egyáltalán ez életöröm minden formája – bűnös, és a kárhozatra visz. Az igazi „szerelem” az ember Isten (Jézus, Mária) iránti rajongása Isten szemében nem bűn a férfi és nő szerelme, de az igazi a szűzi házasság, ahol együtt élnek ugyan, de önmegtartóztató módon, hogy el ne veszítsék jogukat a mennyek országára, ahol sokkal nagyobb jutalom vár rájuk. Bár elragadtatott misztikus szentek személyesen megélték ezt a mennyei örömöt, vajmi kevés embert tudtak meggyőzni ennek nagyszerűségéről. Így a tilalmak és fenyegetések

ellenére – sőt részint miattuk – a középkorban kialakult az a kettős erkölcs, ami korábban, az ókorban és a távoli kultúrákban teljesen ismeretlen volt – és ami mind a mai napig rányomja bélyegét ez európai életre. Nagy felszabadulás volt tehát, amikor a XIV. században megjelent e reneszánsz és az emberek figyelmét a görög-római embereszmény (legalábbis annak idealizált formája), valamint az életöröm, szabadság, a személyiség kiteljesedése felé fordította. Ez nem volt véletlen, a polgárság már minden téren szűkösnek érezte a középkor adta szabadságot, mozgásteret. Élvezni akarták megszerzett vagyonukat és átlépni a korlátokat. Fényűző palotákat építettek, díszes ruhákban jártak, , lakomákat rendeztek és nem akarták a testi szerelem örömeit sem mellőzni. A művészetben az egyházi témák egyeduralma mellett megjelent a portré, életkép, és a meztelen emberi test. Ha olykor mitológiai körítéssel is,

de a test szépsége fontos téma lett. A középkor testet elrejtő ruhái után az új divat éppenséggel az idomokat hivatott kiemelni. A férfiak testhez simuló öltözete kiemelte a széles vállat, izmos mellkast, erős lábakat, sőt a nadrág elülső kidudorodása sem hagyott kételyt afelől, hogy viselőjét milyen férfiúi készséggel áldotta meg a Teremtő. A hölgyek ruhái kiemelték a telt csípőt, a keskeny derekat, és mindenek előtt közszemlére tették a kebleket. Néhol egyenesen szabadon is hagyták őket, sőt az ajkak mellett (a smink is ekkor jött divatba!) a mellbimbókat is vörös színnel emelték ki. Újjáéledt a kurtizánok kultusza, ők nem egyszerűen prostituáltak voltak, hanem szép, intelligens, művelt nagyvilági hölgyek, akikre családjuk is büszkeséggel nézhetett fel. A legdivatosabb hölgyek kegyeit gazdag kereskedők, bankárok, nemesek, fejedelmek, sőt egyházi hatalmasságok keresték. Ilyen módon nemegyszer akár a politika

irányításába is beleszólásuk volt. Mindannyiunk kedves kamaszkori olvasmánya, Bocaccio Dekameronja, Chaucer Canterbury mesék-je és még jó egynéhány pajzán regény hü képet fest a kor szexualitásáról. Megjelennek a commedia dell’ arte tipikus figurái, a szerelemre éhes és kielégítetlen asszony, a tehetetlen és ostoba férj, a ravasz ifjú szerető, a kéjsóvár pap és társaik. Mindez azt a képet sugallja, hogy az embernek joga van a testi szerelemhez és joga van az megszerezni akár némi furfang árán is. Az impotens férj inkább megvetendő, mint a házasságtörő asszony, a pozitív hős pedig az, aki megszerzi a szerelmét. Bűn, ha az egymást szerető fiatalokat nem engedik egybekelni és természetes, hogy Rómeó és Júlia sem éri be a forró epekedéssel, és amint módját ejthetik, egymáséi lesznek. Nem csak a kikapások, de az őszinte szerelem is szerepet követel magának. Megjelenik a szerelmi líra, Petrarcától Shakespeare-ig

(akinek szonettjeiről máig sem tudjuk biztosan, nőhöz, vagy férfihoz íródtak-e) halhatatlan remekművek születnek a szerelemről. Danténál Beatrice nem egyszerűen egy bájos hölgy, hanem egyenesen az a segítő, lélekvezető, aki nélkül a férfi menthetetlenül eltévedne az Isteni Színjáték túlvilági tájain. Szerepe a hindu shaktival azonos, aki nélkül a férfi erőtlen marad. A korszak „emblémája” lehetne az a történet, ahol a főhős a túlvilági büntetéstől félve nem meri magáévá tenni szerelmét, haldokló barátját pedig arra kéri, tudakolja meg odaát, valóban bűn-e a szeretkezés. A barát szelleme visszatér a megnyugtató „nem bűn!” válasszal, hősünk pedig megnyugodva beleveti magát a kedvese karjaiba. Természetesen a derűs történetek mellett tragédiák is történnek. A feldúlt férj nemegyszer megöleti a csábítót, sőt olyan esetről is tudunk, ahol a nagy étvágyú asszonyon úgy áll bosszút felszarvazott

ura, hogy kiéhezett matrózokkal addig erőszakoltatja, amíg a szerencsétlen bele nem hal. Külön fejezet az, miként hat ez a szellem az egyházra. Természetesen a kísértéseknek ők is ki voltak téve, és nem is voltak ez ellen felvértezve. A papok, szerzetesek és apácák „szent szerelme” mennyei jegyesük iránt bizony gyakran nem nélkülözte a testi gerjedelmet és a felkorbácsolt energia ott keresett levezetést, ahol talált. Vígjátéki szituáció, hogy a kolostor magát némának tettető kertésze szép sorban minden fiatal apácát megkap, vagy a szerelmes pap elhiteti a hölggyel, hogy egy arkangyal szeretett bele, ő csupán nagylelkűen átengedi a testét az angyalnak a légyott idejére. Valójában nagyon is komoly feszültségekről volt szó, olyan szituációkról, amelyek kezelésére a keresztény egyház nem volt felkészülve, hiszen az önkielégítés ugyanúgy bűn volt, mint a homo-vagy heteroszexuális kapcsolatok. Sokat az

önkínzás, a fájdalmat választották menekvésül, így lehet, hogy jónéhány szentünknél az aszkézis mindössze menekülési kísérlet volt. (Ez persze nem kisebbíti a korszak valóban nagy, tanító, tanúságtevő, misztikus szentjének érdemeit.) Míg az egyházi hierarchia alján kétségbeesetten küzdöttek a test és a csábítás ellen, úgy tűnik, főpapjaik nem csináltak mindebből problémát maguknak. A katolikus egyház sötét korszaka ez, amikor a Vatikán termeiben szajhák nyüzsögnek, a papok orgiákban tobzódnak, a pápákat tucatnyi zabigyerek veszi körül, gyilkolnak, mérget kevernek vetélytársaik elpusztítására, címeik és vagyonuk gyarapítására – miközben a misén ájtatos ábrázattal áldást osztanak. A méltatlan és szentségtelen „szentatyák” mind a mai napig súlyos terhei az egyháznak és korántsem volt véletlen, hogy megjelent Luther és Kálvin, hogy megtisztítsák a kereszténységet. A korszak végén egy új

embertípus is megjelenik, a szabadság lovagja és a hiszékenység vámszedője, a gátlástalan kalandor figurája. Doktor Faustus, Cagliostro, Don Juan, Casanova nagystílű szélhámosok, akik minden eszközt felhasználnak, hogy vágyaikat beteljesítsék. Van, aki a sötét erőket idézi, van aki sármjával hat. Van aki beéri, hogy alvilági erők segítségével egyetlen nő szívét kapja meg, van, aki az összes nőt birtokolni akarja. Regényes figurák, akik mára egy-egy archetípus megszemélyesítői, szexuális viselkedési módok lépviselői lettek (Folytatása a következő számban: „Tartózkodó kérelem” – a polgári társadalom nemi erkölcse) konzultáció a Kövesi Péter szerzővel: 70/2568-0579 VIII. „Tartózkodó kérelem” – a polgári társadalom nemi erkölcse A polgári társadalom kialakulásának idejére szentesítődött a szexualitás körüli taburendszer. Az egyházak tilalmai egyre kevésbé hatottak ugyan, a de reneszánsz

szabad(oss)ága is elmúlt. A korszak ideálja nem a hős lovag, vagy a jámbor, istenfélő ember, hanem a jó polgár lett. Ez annyit tesz, hogy megfelelni az elvárásoknak és nem véteni az illem ellen. A polgár pedig tudomásul vette, hogy vannak az életben dolgok, amelyekre ugyan szükségünk van, de a jó modor tiltja, hogy ezekről beszéljünk. Nem társasági téma, milyen vágyaink vannak, mit csinálunk az ágyban, mint ahogy az sem, ki milyen (erkölcsös, vagy erkölcstelen) módon szerzi a vagyonát. A lényeg, hogy erkölcsösnek és tisztességesnek látsszunk. Néhány évszázad távlatából már tisztán látjuk, hogy talán az európai történelem legőszintétlenebb korszakait éltük meg a XX. század elejéig A gyermeknevelés előírta a fiúk és lányok elkülönítését a nevelésben, előírta nemenként az öltözködés, játék és viselkedés szabályait, nagy hangsúlyt helyezett tehát a „helyes” nemi szerepek megtanulására, de arról,

hogy ez honnan is származik, magáról a nemiségről szó sem eshetett. Mint az egyik előző részben idéztük, a gyerekeket még attól is meg akarták „kímélni”, hogy tulajdon nemi szerveikkel megismerkedjenek (lányoknál még csak ment is valahogy, de a fiúknak naponta kézbe kell venniük!) Jól tudjuk, még a huszadik század legelején is gerincsorvadással, elmebajjal és mindenféle rémséggel fenyegették azokat a kamaszokat, akik felfedezték saját erogén zónáikat. Így aztán a legtöbb leány annyit tudott a nemiségről, mire eladósorba került, hogy rossz nőnek lenni, havonta mindenféle szégyenletes dolog történik velük és el kell majd viselniük, hogy a férjük fájdalmas és undorító dolgokat műveljen velük, mert gyermeket kell szülniük neki. Meg hogy a szüzesség a legfőbb kincsük, senkinek se adják oda, amíg oltár elé nem mentek. A fiúknak pedig meg kellett tanulni, hogy férfinak lenni azt jelenti, hogy uralkodni a testi

gerjedelmeken és semmiképpen se „nyúlni magukhoz”. A nőt „tisztelni” kell, főképp a házasság előtt, de vannak másféle nők, akik nem tiszteletreméltók ugyan, de jól használhatók a vágyak levezetésére. Az ifjú embert – mintegy beavatásként – idősebb barátai, esetleg az apja előbbutóbb elviszi a kuplerájba, vagy nagy félénken maga oson be Ami keveset tud egy fiatal férfi a szexualitás kultúrájáról, azt csak itt kapja meg - a lányok pedig semmit. Ha pedig megházasodván otthon nem ugyanabban az élményben részesül, semmit sem tud tenni, hogy ez a helyzet változzon, sőt eszébe sem juthat, hogy egy tisztességes nőtől olyasmit kérjen (változatos pozitúrák, orális szex stb.), ami már akkor is a „profik” repertoárján volt. Hogyan is lehetett volna, hiszen sokan meztelenül se látták soha életük párját! A nyilvánosság előtt folyamatosan vádolt és szidott nyilvánosházak tehát rendkívül fontos mentálhigiénés

és egészségügyi intézmények, még akkor is, ha a nemi betegségek kockázatával járnak. Magára valamit is adó polgár, vagy politikus kötelessége volt az erkölcsi felháborodás, de egyetlen pillanatra sem gondolták komolyan a bezárásukat. Sőt talán az asszonyok sem, hiszen a legtöbbjük nem tanulta meg, hogy élvezze a szexet, és ha túl temperamentumos férjet kapott, még örült is, ha nem neki kellett a házastársi kötelességet teljesíteni. Bár antik és reneszánsz mintára szeretőt kitartani a felső tízezer privilégiuma volt – a nyilvánosházak a férfiak társadalmi életének fontos színterei lettek. Az ünnepelt kurtizánok mint színésznők, műlovarnők, „kasszírnők” viszonozták szerelmükkel a gazdagok bőkezűségét és nemegyszer maguk is a felsőbb körökig emelkedtek. Minden valamirevaló kisvárosban is szakosodott piroslámpás házak álltak, máshová jártak a nagypolgárok, máshová a prolik, a vidéki gazdák,

máshová a zsidók és máshová a keresztények. Teljesen eltérő volt tehát a férfiak és nők megítélése és szexuális jogai – már ha lehet egyáltalán a nők esetében ezt a kifejezést használni. Az a nő, aki ki merte fejezni a vágyait, számíthatott a legmegvetőbb jelzőkre, és betegségnek számított, ha intenzív nemi vágyai voltak. Mivel sokuk minden igyekezet ellenére normális ösztönökkel rendelkezett, gyakran megkapták a „kóros izgékonyság”, „ideggyengeség”, vagy „hisztéria” diagnózisokat. Az orvos nyugtatókat rendelt, vagy megpróbált az egyetlen normális módon segíteni. Mivel ismerte a női nemi szervek anatómiáját és ingerelhetőségét, többnyire a csikló izgatásával „levezette a kóros feszültséget” Neki, mint orvosnak szabad volt, de magának a nőnek tilos e művelet, és a férfiak is legtöbbször perverziónak tartották. A hatás ideig-óráig tartott, és a szegény hölgy alig várta, hogy a

„tünetek” erősödése miatt ismét kezelésre mehessen. Sajnos másféle gyakorlat is volt: sok ezer nőt operáltak meg, hogy „meggyógyítsák” őket, és hol a petefészek, hol a csikló esett áldozatául barbár és tudatlan orvosoknak – még a XIX – XX. század fordulója körül is Mellesleg hosszú évszázadokon át az európai orvoslásnak halvány fogalma sem volt a csikló szerepéről – a nőket pedig elfelejtették megkérdezni. Úgy tűnik, a polgári házasság vajmi keveset ad a tényleges boldogságra, a testi szerelem boldogságával pedig nem is foglalkozik. Híven tükrözi ezt az egyházi esküvők házassági esküje A református esküben szó van arról, hogy holtomiglan, holtáiglan, jóban, rosszban, stb., majd kimondatik: vele tűrök, vele szenvedek Tiszteletes (és tisztelendő) urak és kedves hívek! Hol marad a boldogság? A házasság csak tűrés és szenvedés lehet? Nem kellene végre beleírni, hogy boldoggá teszem őt? A

tizenkilencedik század végére sikerült egy fülledt mocsárrá tenni az élet egyik legszebb részét. Ez a mocsár tele volt hazugsággal, mellébeszéléssel, elfojtással és bűntudattal. Mereskovszkij, az antikommunista nézetei miatt sokáig tiltott orosz író és gondolkodó említ meg valahol egy egyszerű vidéki papot, aki azt prédikálja, hogy a szeretkezés csúcsán az ember lelke istennel áll szemtől-szembe. (Ki is átkozták érte!) Mennyire eltávolodtunk ettől! A viktoriánus erkölcsöket konzerváló Angliában a kizárólag férfiak által látogatott klubokban virágzik a homoszexualitás, és sok-sok frusztrált férfiban látensen ott van. Még Sherlock Holmest és derék asszisztensét, Dr Watsont is „hírbe hozták” Doyle úr későbbi kritikusai. Szegény nőknek a viktoriánus erkölcsök korában még ennyit sem szabad (vagy nem tudunk ennyit se róluk). Emberek milliói – főleg nők – élik le egész életüket anélkül, hogy egyetlen,

bűntudattól mentes gyönyörteli pillatatot átéltek volna. Egy egész civilizáció válik neurotikussá, vagy vezeti le tényleg kóros módon (például agresszióban, perverzitásokban) ki nem élt késztetéseit. Ekkor jelenik meg a színen Sigmund Freud, a lélekbúvár, aki elsőnek figyel fel arra, mi folyik a látszólag békés felszín alatt. Ne feledjük, hogy az a Bécs, ahol praktizálni kezdett, valóban a polgári álszemérem és elfojtások melegágya volt. Sok egyéb mellett felfedezi a libidó erejét, azt a titokzatos energiát, amit a hinduk kundalininek neveztek. Ma már sokszor megmosolyogjuk, mint afféle Mórickát, akinek mindenkiről „az” jut eszébe, mindenben és mindenkiben elfojtott komplexusokat lát, pedig zseni volt, és sokat tett azért, hogy mi már felszabadultabbak lehessünk. IX. (Folytatása a következő számban: „Fogtál-e már aranyhalat, violaszín kötény alatt?” – erotika a népi életben konzultáció a Kövesi Péter

szerzővel: 70/258-0579 IX. „Fogtál-e már aranyhalat, violaszín kötény alatt?” – erotika a népi életben A polgári társadalmakat jellemző hazugságok és tilalmak után üdítő színfolt a népi kultúra erotikája. Alkotásaiban szinte minden stílus és kifejezési mód megtalálható Egyes mesékben, lakodalmas „táncszókban”, alkalmi rigmusokban, tréfákban a nyílt szókimondás a jellemző. Ez nem azonos a trágársággal, egyszerűen néven nevezik a dolgokat, ahogyan mi is tennénk, ha nem lennének neveltetésünkből adódó előítéleteink, mely szavak illendőek adott társaságban és melyek tilosak. Máshol szimbolikus kifejezésmóddal találkozunk, képekkel, amelyeknek azonnal értjük a jelentését. Ám azt, hogy a legártatlanabbnak tűnő gyerekversek, természeti képek szexuális utalásokat (is) tartalmaznak, csak értő fülek hallják meg. Népdalok, mesék, szokások, gyermekjátékok, festett, hímzett, faragott tárgyak őrzik

mindmáig beszédes jelképeiket. Néprajzkutatóink szerint az a számos úgynevezett „természeti kép” amelyekkel szerelmes népdalaink rendszerint kezdődnek, korántsem csak díszítés, többé, vagy kevésbé egyértelműen szexuális jelképek. A következőkben e jelképekkel foglalkozunk A nemiség a szexuális cselekménytől elválasztva jelenik meg, ahol például egy mesehőst kell jellemezni. A Fehérlófia mesetípusban például az alvilág képviselője Kaponya Monyos (Kaponyányi Monyók) neve elárulja, hogy a legalsó csakrák tájáról (a szexualitásból) ered az ereje, hiszen koponyányi herékkel rendelkezik (mony = tojás), de ahhoz se férhet kétség, hogy Kapanyelű Facika melyik testrésze formázza a kapa nyelét. A boszorkány általában felfalással, elnyeléssel fenyegeti a mesehőst, Jancsit pedig a boszorkány a kemencéjébe akarja vetni – a kemence pedig egyértelműen a vulva szimbóluma és az elnyeléshez sem kell ezek után kommentár.

Az öregasszonyoktól való ilyen félelemben az asztrológus a szűz csillagjegy mindent elnyelő, életet elveszejtő hatását látja megjelenni (Pap Gábor és Jankovics Marcell kutatásai). Ahol a hősnek almafát, almát kell megőriznie egy kert közepén, ott a királylány ártatlansága a tét, ezt akarja a mindig rendkívüli erejű (óriási buzogánnyal rendelkező) sárkány elrabolni. A kert (kerek erdő) a szeméremtest, pubes jelképe, és az alma maga a nemi szerv a kert közepén. Az ismert virágének leheletfinom erotikája is ezt példázza: „Ha kertedbe mehetnék, piros rózsát szedhetnék, szívem meggyógyulna”. A piros rózsa sem csupán a kedvest jelenti, a virág, virágszirom, ibolya, tulipán valójában a női nemiszerv. „Túl a vizen, a tengerben, rózsa terem a kenderben” Erdélyben néhol a lányok szemérmesen mindmáig „piros rózsám”, vagy „bársony ibolyám”-nak nevezik (vagy nevezték még a közelmúltban) még a

nőgyógyásznál is. Az alma mellett előfordul a szilva, cseresznye, vagy a meggy is. A gyümölcs érése a lány érését jelzi: „Érik a szilva (alma), hajlik az ága” – ez utóbbi a leány „hajlandóságára” is utal egyben. „Megszedjük hajnalra” – ugyan ki ne tudná, milyen gyümölcsöt szoktak éjszaka szedni? Az őskortól ismert női jelkép a hal (egyebek között síkossága okán) és mintha a ruháján elől halat viselő krétai „Kígyós istennő” jelenne meg az alábbi sorokban: „Fogtál-e már aranyhalat, violaszín kötény alatt?” – Lehet találgatni, a violaszín kötény tényleg egy ruhadarab, vagy valami mást is jelenthet? „Amott eszik a szilvát, ropogtatják a magját” - látszólag tényleg csak a gyümölcsszedésről szól. De nem így, ha meghallgatjuk a következő sorokat is: „A kisasszony derekát paplan alá takarják” – így bizony könnyen szólhat a nászéjszakáról is. A szilva a cunnus, a magja a clitoris,

ezt pattogtatják, ropogtatják több dalban is. Ugyanezt jelenti a porcogó (Édes szőrű móka, Porcogós Annóka), borsó, csicseri borsó, sőt esetenként a „csics”, csöcs is: „Lábad között lévő csöcsöt hadd fogjam meg!”, vagy a játékdal „vékony, karcsú menyecskéje”. Jóval szókimondóbb a „Frissen csinált peckecskédet hadd csavarintsam meg” verssor. Olykor fiatal lányok leszbikus játszadozását, vagy együttes maszturbálását is megörökíti a dal: „Egyszer két lány nagy fittyre, kimentek a kenderbe, Nézték egymás mókusát, pedrették a bajuszát.” A tejesedény, köcsög is lehet nemi jelkép: ”Tej, túró tejfel, Szilvás Annus kelj fel, Bullás Miska az ajtódon, Nyisd meg neki, kelj fel” Szilvás Annus nevét már értjük, de az „Annus”, „Panna”, „Kata” is jelentheti a csiklót, neki kell ugyanis „felkelni”. Miska a hímtag tréfás neve, a Bullás név pedig a közismert „bula” szóból ered. Az ajtó

a szeméremrést jelenti Egyértelmű a „Tej túró tejfel Azért a kis „bolondságért” majd megvész az ember” variáns is. A „fölét szedni a köcsögnek”, „levenni a tejfelt” a szűzlány defloreálásának felel meg, a felszarvazott férjnél pedig „más dönti fel a tejes fazekat”. A vulvát nevezik szájnak, fogatlan szájnak, bundának, ködmönnek, kasnak, kosárnak tojásos kupujkónak, szakajtónak. Az „ecetes (olajos) edény”, a „bundalé” a szerelmi izgalom női nedvét jelenti „Ecetes a bableves, ha rád ülök, le ne vess!” „Ecetes korsó megleli dugóját.” A kémény, kandalló, begyújtás, befűtés jelentéshez sem férhet semmi kétség. A szeretkezést jelenti az egymás szeme közé nézés is: „Gyere kislány a ház (kert) mögé, nézzünk egymás szeme közé!” „Piros fuszulykavirág, ne jöjj hozzám napvilág, este gyere, sötétbe, hadd nézzek a szemedbe!” A paszuly egyaránt lehet a férfi jelképe, a

csikló, vagy mint piros virág, a lányé, a szem pedig férfi és női jelkép egyaránt lehet Csaknem ugyanennyi jelkép utal a férfi nemiségére is. a paszuly, velőscsont, kapa, kasza, balta, fokos, pisztoly, puska, kard, bot, meszelőrúd, de még a varrótű is: „Holács Pösze rózsás kertje, benne van a varró tűje, párnájára aztat varrja, Balázs Ferkó most lössz párja”. A hímtag gyakran keresztnevet is kap: Peti, Miska, Mihók, Jankó, Mankó, Sobrijankó stb. A „jó pipás legény” sem a dohányzásra, inkább a szexuális képességekre utal. A gyámoltalan férfi neve Galuska Mihók, vagy Pinamiska A legártatlanabb gyerekdalunk egyik variánsa: „Poca, poca tarka, se füle se farka, Tudja a lány marka, hol a kendő sarka” – utalhat a maszturbációra (kendő, lepedő sarkával), de a férfitagra is. Egy másik változat: „Oda megyünk lakni, ahol tejet kapni” helyett „ahol szép lányt kapni” – a lány és a tejesfazék kapcsolatát

pedig már ismerjük. A hímtagot jelenti a kukoricacső is, ahogy Arany János idézi: „Ki először piros csőt lel, lakodalma lesz az ősszel”- és valóban, ha már meglelte, marokra is fogta, minden bizonnyal lagzi lesz a vége! Se szeri, se száma azoknak a képes kifejezéseknek, amelyek a szeretkezést jelentik. A testi szerelem nem szégyellni, rejtegetni való dolog, amit titokban kell tartani: „Elhervad a virág, akit nem öntöznek, elhervad a leány, akit nem ölelnek”. A „bundázni”, „subázni”, egyaránt jelentheti a lány „kiskertjében” való munkálkodást, vagy amint a juhász a leterített subán „cicázik” (minden szőrös állat lehet a vulva jelképe!) a babájával. A szeretkezésre utal a „tarka kutya a kenderben”, a „Tarka paszuly az ágy alatt, jaj de régen nem láttalak” pedig azt mondja el, hogy a nevezett részt nem használják „rendeltetésszerűen” (az ágy, vagy dunna is lehet a cunnus), a folytatás pedig mindezt

egyértelművé teszi: „gyere be, gyere be, de gyere be (tudjuk, hová), hadd tekintsek a két szemedbe!” A nemi aktust szinte minden mezőgazdasági munka idézheti, aratni, kapálni, kaszálni, fát vágni, csépelni. „Szeretnék szántani, hat ökröt hajtani, ha jönne a babám az ekét tartani.” Ha azt mondták egy leányra és legényre, hogy borsót karózni mennek, senki se gondolt a kerti munkára (a borsó itt is a csiklót jelenti). Más férfias elfoglaltságok, például nyeregbe ülni, lovagolni, halat fogni, kardot rántani, lándzsát szegezni, ugyanúgy jelezhetik az aktust, mint a ház körüli női munkák, vagy játékok: tejfelt köpülni, sót törni, levest kanalazni, hintázni, fogócskázni, virágot szedni és így tovább. Mindez több lehet számunkra, mint néprajzi érdekesség. Mai világunkban, ahol nem szokás a dolgokat nevükön nevezni, megtanulhatjuk egyszerűbben és természetesebben élni az életet. Ugyanakkor, amikor mindenütt az

érzelmi és nyelvi elszegényedést, sőt vulgarizálódást tapasztaljuk, megőrizhetjük hagyományainkat, gazdagíthatjuk érzelmi és nyelvi kifejezőkészségünket. (Folytatása a következő számban: „Hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugatnak” – a szocializmus és a nemiség) konzultáció a Kövesi Péter szerzővel: 70/258-0579 X. „Hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugatnak” – a szocializmus és a nemiség Az orosz társadalom már a forradalom előtt is meglehetősen ambivalens módon viszonyult a szerelem és szexualitás kérdéseihez: az irodalom - mint másutt – magasztalja a romantikus szerelmi érzést, ami a szláv lélekben valóban mélyen gyökerezik, az ortodox egyház mereven szexualitás-ellenes, míg a népszokások között számos erotikus töltésű rítus él tovább, mint termékenységi mágiák maradványa. Az arisztokrácia kifinomult nyelvéből hiányzik a szexualitás, a köznapi kultúrában, a népnyelvben pedig a

nyílt trágárság dívik. A cárizmus abszolút hatalom, ebbe pedig beletartozik az alattvalók magánéletének ellenőrzésére irányuló törekvés is. A forradalom első időszakát a felszabadulás jellemzi. A társadalmi forradalommal együtt egyfajta szexuális forradalom is zajlik: A 20-as években a bolsevikok igen progresszív szexuálpolitikai programmal jelentkeztek: a nők az élet minden területén egyenlő jogokat élveztek, ingyenessé vált az orvosi ellátás, legalizálták az abortuszt és nem volt büntetendő a homoszexualitás. Az egyházi házasság megszűnt, egyedül a szerelem számított. A nők helyzete elég érdekesen változott: részint szabadabbá, részint szexuálisan kiszolgáltatottá váltak, mert sokan úgy vélték, a kommunizmusban a nők is közösen használható élvezeti cikkek. A női munka elterjedése ártott a családi életnek és a gyerekek oktatásának, az abortuszok miatt pedig visszaesett a születési ráta. A büszkén

deklarált egyenjogúság egyetlen pillanatra sem valósulhatott meg, mivel a nők, annak fejében, hogy politikailag azonos jogokat kaptak a férfiakkal, kénytelenek voltak velük azonos munkát vállalni. Emellett elvárták tőlük a munka utáni pártmunkát, majd hogy otthon családanyaként és a felségként is jól teljesítsenek. Soha egyetlen felmérés sem született arról, hogyan élték ezt meg ők maguk. Mivel a szociális körülményeket nem sikerült javítani, az állam kénytelen volt megszorító szociálpolitikát folytatni és a szexualitást alárendelték a proletariátus osztályérdekeinek. Alig tíz év alatt a helyzet gyökeresen megváltozott A totalitárius rendszer hatalmat akart a magánszféra fölött is. Ennek eszköze lett a nemi élet rendeletekkel való szabályzásának gondolata is. Mindehhez megtalálták a „tudományos” ideológiát is Lenin szerint: „A forradalom összpontosítást kíván és nem tűri az orgiákat. A féktelenség a

nemi életben – polgári, a bomlás jele A proletariátusnak nincs szüksége sem az alkohol, sem a nemi kicsapongások mámorára.” Aron Zalkind pszichoanalitikus professzor (Freud „elfajzott” tanítványa) Nemi kérdés a szovjet társadalomban című, 1926-ban Leningrádban kiadott művében így ír: "A nemi élet csakis olyan formában engedhető meg, amely elősegíti a kollektivista érzések, az osztályszervezettség, a termelői-alkotói, harci aktivitás és a megismerés iránti vágy növekedését."* Zalkind iránymutatása szerint mindenki csak a neki megfelelő partnerrel közösülhet, lehetőleg minél kevesebbszer, hogy az alkotó energiák az osztályharc megvívására és a kommunizmus építésére fordítódjanak. Az önfegyelmet a 20-as években a munkásosztály, a következő évtizedben a szovjet állam és a kommunista párt érdekeire való hivatkozással propagálták. Ennek ellenére a népességet növelni akarták – katonák

kellettek a kommunizmus világméretű győzelméhez, munkaerő az építéshez – és a helyzet képtelenségét propagandával kívánták ellensúlyozni. Így születhetett meg például a „Hős szovjet anya” kitüntetés a háború alatt. A 30-as években ismét betiltották a homoszexualitást, a pornográfiát és az abortuszt. Az erotikus kultúra felszámolásával azonban a köz- és a magánélet megtísztítása helyett inkább csak vulgarizálódást értek el. A tilalom ugyanis azt eredményezte, hogy az erotika antikommunista jelképpé vált, és a vigyázó tekintetektől messze, a munkásszállókon vagy ifjúsági táborokban bizony nem az önmegtartóztatás dívott: mindenki igyekezett élvezni a tiltott gyümölcsöket. Az új hatalmi elit tagjai eközben szexuális téren (is) műveletlenek, primitívek voltak, sőt meg voltak győződve arról, hogy a nemiségiről hivatalos fórumokon beszélni helytelen és szükségtelen dolog. Ne csodálkozzunk, ez volt

az a korszak, amikor a pszichológia is burzsoá áltudománynak számított. A sztálinizmus fanatikus ellenség- és árulógyártásában mindemellett fontos vádpont lehetett valakit szexuálisan aberráltnak nyilvánítani. A korszak legfontosabb jellemzője ez a „szex-fóbia” lett. Több célt szolgált: egyrészt az egyént megfosztani a személyiségétől (az ezzel járó örömökkel együtt), arctalan termelőerővé tenni, másrészt, hogy a szexuális energiák fontosabb célok érdekében hasznosuljanak: az állam és a vezetők fanatikus kultuszát erősítsék. Rájuk mellesleg nem voltak érvényesek e tilalmak, dácsáikban, vadászataikon, szigorúan őrzött pártüdülőikben legendákká váltak féktelen kicsapongásaik. Sőt, a szájhagyomány mindmáig úgy tudja, maga Lenin vérbajban halt meg, számos szocialista ország vezetője pedig a napi osztályharc után számos megbízható elvtársnővel vívott heves lepedőcsatákat, miközben a

tömegkommunikáció a legjobb férjként és családapaként ünnepelte őket. A szexualitás elnyomásához a gerontokrácia is hozzájárult, az a jelenség, hogy a legfőbb vezetők egyre öregebbek lettek, a hatalomból nyugdíjba vonulni nem, csak kihalni lehetett. Ha nem is olyan szigorral, mint a „nagy testvérnél”, de a nemiséggel kapcsolatos torz felfogást mi is megszenvedtük. Nálunk kevesebb pátosszal, és a nyílt pártdirektívákkal szemben inkább erkölcsi, család- és házasságpolitikai elvekre hivatkoztak. Zalkind elveit az MSZMP sohasem propagálta nyíltan – bár aligha hihetjük, hogy titkos anyagként ne kapták volna meg. Nálunk is megjelentek az egyenjogúság jegyében a traktoros és esztergályos nők, akik sztahanovista versenyben együtt küzdöttek a férfiakkal a három- és ötéves tervek sikeréért, és emlékszünk még az „Leánynak szülni dicsőség, asszonynak kötelesség” jelszavára is. Az osztályidegenekkel ugyan jogilag

nem volt tilos kapcsolatot létesíteni, de megnézhette magát az ötvenes években az a KISZ- vagy párttag fiatal, aki ilyesmire vetemedett volna. A „Tanú” című kultuszfilm szállóigévé vált mondata „Hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának” bizony napi valóság volt, az erkölcstelen nemi gerjedelmek helyett a szocialista építőmunkától illett mámorossá válni. A divat – ha nem is annyira, mint a kínaiak katonás szabású munkaruhája – igyekezett elrejteni a test vágyakat keltő idomait, a korai filmekben legfeljebb alsóneműket lehetett megmutatni, ugyanúgy, mint a képzőművészeti alkotásokban. Kivételt jószerrel csak azok a köztéri szobrok jelentettek, ahol a vastag derekak, oszloplábak, drabális tomporok és mellek a szocialista eszme erejét voltak hivatottak szimbolizálni. A „munkásosztály és a dolgozó parasztság” „védelmében” a rendőrségen belül legalább harminc éven át működött az

erkölcsrendészeti osztály, amely a pornográfia, kicsapongások, perverziók, titkos találkahelyek és a prostitúció ellen küzdött – mint tudjuk, vajmi kevés eredménnyel, ám annál több álszeméremmel. A hivatalos felfogás szerint a prostitúciónak a szocialista termelési viszonyok tökéletesedéssel együtt el kellett volna tűnni – mai kifejezéssel élve, ez se „jött be”. A rendszer „humanitására” egyébként jellemző, hogy az ötvenes-hatvanas években az abortusz legalizálását (az idősebbek emlékezhetnek még a rosszhírű és megalázó AB- bizottságokra!) a szocializmus vívmányaként ünnepelték. A 60-as, 70-es évektől ugyanazok a folyamatok indultak be nálunk is, mint Nyugaton: a házasság előtti szex és együttélés elfogadása, a szexuális kultúra felértékelődése, a „másság” lassan alakuló elfogadottsága. Minderről persze a hivatalos vezetés nem vett tudomást, vagy tagadta A divat kezdte megmutatni a női

formákat, majd pedig megérkezett a miniszoknya. A topless fürdőruha persze csak álom volt: lám nyugaton már ilyen is van! A filmekben először csak egy-egy női mell, szemérmesen vetkőző hölgy jelent meg, de hamar kiderült, a fiatalságot kevéssé érdekli a művészi mondanivaló, inkább a vetkőző jelenetek miatt nézik a magyar filmeket. (Ez persze semmit se von le Jancsó Miklós, vagy Bacsó Péter filmjeinek értékéből.) A mozigépészek a „kényes jelenetek” megjelölésével a vették át a filmtekercseket, mert ezek bizony gyakran eltűntek, hogy valami otthoni fotólaborban készülhessenek róluk másolatok, amelyeket egy-egy ügyes trafikos még árusítani is mert. A vasfüggönyön átcsempészett szexlapokon a munkahelyi kollektívák kollektíven csemegéztek, és ki ne emlékezne a hangosan berregő szuper nyolcas filmvetítőkre, amelyeken bizony általában nem a balatoni nyaralás képsorait bámultuk. Arról is hallottunk, itt-ott szexbulikat

rendeznek, mindenki mindenkivel alapon, mint ahogy azt is lehetett tudni, hol lehet egy-két órára is fizetővendég szobát bérelni. A nyolcvanas évek végére majdnem minden volt itt is, mint nyugaton – legfeljebb nem nyilvánosan. Azután jött a rendszerváltás, a ló másik oldala, és az országot a kilencvenes évek elején elárasztotta a szex és pornó minden változata – és ezzel lassan el is veszítette a tiltott gyümölcs varázsát. Egy dolog lett a fogyasztói társadalom árukínálatából – ez volt az érem egyik oldala. Másrészt viszont elindulhatott (ha lassan is) egy egészségesebb folyamat, amitől azt várhatjuk, hogy a szerelem, szexualitás, erotika végre az őt megillető helyre kerül az életünkben. MELLÉKLET: *Aron Zalkind: A nemi élet tizenkét parancsolata a forradalmi proletariátusnak 1. A proletariátus soraiban nem szabad túl korán kialakulni a nemi életnek 2. A házasság előtt fontos a szexualitástól való

tartózkodás, a házasságra csakis a teljes társadalmi és teljes biológiai érettség állapotában (20-25 év) kerülhet sor. 3. A nemi kapcsolat kizárólag úgy képzelhető el, mint a szexuális szerelem tárgya iránti mély, sokoldalú szimpátia és vonzalom utolsó lépcsőfoka. 4. A nemi aktus csupán a szeretőket az adott pillanatban összekötő mély és bonyolult érzelmek láncolatának utolsó láncszeme legyen! 5. A nemi aktus ne ismétlődjék túl gyakran! 6. A szexuális vágy tárgyát ne váltogassuk gyakran! Kevesebb szexuális változatosságot! 7. A szerelmet monogámia, monandria (egynejűség, egyférjűség) jellemezze! 8. Minden nemi aktuskor lebegjen a szemünk előtt: gyerek is születhet és általában jó gondolni az utódokra! 9. A nemi partnert az osztályérdeket tükröző forradalmi célszerűség szerint válasszuk meg! A szerelmi kapcsolatból zárjuk ki a flört, az udvarlás, kokettálás elemeit, továbbá a szexuális hódítás egyéb

módszereit! 10. Nincs helye féltékenységnek! 11. Nincs helyük nemi eltévelyedéseknek! 12. A forradalmi célszerűség érdekében az osztály beleavatkozhat tagjainak nemi életébe A szexualitást alá kell rendelni az osztályérdeknek, amelyet semmi sem zavarhat meg, és amelyet szolgálni kell! (az idézetekért a szerző köszönetét fejezi ki a Centrális Galéria „Szex és kommunizmus” című kiállítása rendezőinek.) (Folytatása a következő számban: „A virág-gyerekektől az AIDS-ig” – szerelem és szex a huszadik században) Kövesi Péter konzultáció a szerzővel: 70/258-0579 XI. „A virág-gyerekektől az AIDS-ig” – szerelem és szex a huszadik században A polgári társadalmak tanulmányozásánál láttuk, hogy a színre „boldog békeidők” felszíne alatt azért jelentős feszültségek rejtőznek, nem csak a társadalmi-gazdasági viszonyok terén, de lelkilegérzelmileg is. Ehhez még hozzájárult az a szakadás, amely a

polgári és munkásrétegek (illetve a sorsukban osztozó parasztság) között keletkezett. Míg a polgári családban a megélhetéshez elegendő volt akár egy kishivatalnok fizetése, és a nőnek még mindig maradt ideje nőnek lenni, a korai „vadkapitalizmus” óta egy munkásnőnek heti hat-hét napi tizenkét-tizennégy óra munka mellett erre se ideje, se ereje nemigen maradt. Nem véletlen tehát, hogy a munkásmozgalomban kezdettől fogva szerepelt a nők felszabadításának követelése és ezt a nyitottabb szellemű hölgyek ez alatt a szexuális felszabadulásra is gondoltak – sőt igyekeztek elvbarátaik körében meg is valósítani. Sajnos a feminizmus később hatalmas öngólnak minősült, legalább két szempontból. A társadalom az emancipációs követelésekre azzal reagált, hogy bár egyenjogúsította a nőket, megadva minden rétegnek a munka és szavazati jog lehetőségét, de egyben olyan helyzetet teremtett, amelyben a hölgyek rá is

kényszerültek a férfiakkal azonos módon munkát vállalni. Így született meg a mindmáig uralkodó „kétkeresős családmodell”. Másrészt, már a mozgalom első kritikusai csípősen jegyezték meg, mennyi lapos mellű nő harsog jelszavakat az emelvényekről. És ez nem a kiskeblű hölgyek kritikája volt, hanem annak az észrevétele, hogy talán nem is a női kiteljesedés, hanem a férfiasított nőideál a valódi céljuk. (E torz eszme – mint látni fogjuk -mindmáig kísért). Mindeme feszültségekre az egyik válasz a forradalmak sora, a másik a diktatúrák megjelenése volt. A római császárkor és Dzsingisz kán óta nem látott a világ totális diktatúrákat, így fel se volt készülve rájuk. E rendszerek - mindegy, minek nevezik magukat – mindig kísértetiesen hasonlítanak egymásra és másolják egymás módszereit. A fasizmusra ugyanaz a manipuláció és álszentség volt a jellemző, mint a kommunizmusra. Az alapelv a felsőbbrendű faj

erősítése és az alacsonyabb rendűek visszaszorítása volt. Fajgyalázásnak minősült a szerelem egy tisztátlan fajú nővel vagy férfival, a homoszexuálisok (és másféle „perverzek”) pedig koncentrációs táborba kerültek. Mindezek jó példát jelentettek a szocializmus ideológusinak is, mint azt az előzőekben láttuk. A szexuális forradalom voltaképp nem is a huszadik század találmánya, hiszen már Szappho is egy kisebbfajta kommunát hozott létre leszbikus barátnőivel, elszakadva a férfiak irányította világtól. A XIX. század végén, XX század elején az avantgard művészvilágában, bár zárt közösségen belül, de sikerült megalkotni és megélni a felszabadult nő ideáját. Azt, hogy e hölgyek olykor férfiruhát öltöttek, szivaroztak (mint egy évszázaddal előttük George Sand írónő, aki még nevét is férfiasra változtatta), olykor pedig bőségesen éltek az alkohollal és a kokainnal, mint addig a férfiaknak fenntartott

élvezetekkel, nem mindig kell komolyan venni. Nem akartak ők férfivá válni (mint Clara Zetkin, Rosa Luxemburg és kommunista harcostársaik), csupán fityiszt mutatni a kor álszent viselkedésének és hamis nőideáljának. A második világháború után a világ a romeltakarítással és újjáépítéssel volt nagyrészt elfoglalva, a szexualitás, úgy tűnik kevéssé foglalkoztatta a közvéleményt. Majd húsz év kellett az újabb változáshoz A világot sokkolta a miniszoknya, mint a kihívó szexualitás jelképe, majd nagyanyáink könyékig-térdig zárt fürdőruhái után az egyre kisebb egyrészes, majd kétrészes strandöltözet, amely a vízpartokat otthagyva a színpadok, majd a nagyvilági élet elengedhetetlen dekorációja lett, a feministák bosszúságára. Való igaz, a csinos és lengén öltözött nő - jelképe a Hefner által megteremtett Playboy-világ „nyuszikája” - valóban egy férfiközpontú világ élvezeti cikke a luxuskocsi, jó

whisky és drága szivar mellé. A néhány pántból álló bikini után megjelent a topless is, de aligha gondolhatjuk, hogy kizárólag a férfitársadalom nyomására. A hölgyek nem öltötték volna magukra ezeket, ha nem jelentették volna a felszabadultság örömét számukra. Sőt tüntetéseket is szerveztek, ahol félmeztelen felvonulók a keblek „bebörtönzése” ellen tiltakozva nyilvánosan elégették melltartóikat. A jelbeszéd világos: mivel a női mell a női nemiségnek a mi világunkban még viszonylag szabadon megmutatható, tabumentesebb jelképe, szabaddá tétele a női felszabadultság szimbóluma. A férfi és női test szabadságát szorgalmazó nudizmus-naturizmus mozgalma szintén a huszadik században vált tömegessé, de eredendően nem szexuális eredetű. A meztelenséget kultiváló antik és középkori fürdőkultúrát a német és skandináv világ (utóbbi a szauna kultuszával együtt) jobban meg tudta őrizni. A naturizmus mindmáig

a testkultúrához, fürdőzéshez, napozáshoz tartozik és erőteljesen kapcsolódik a környezetvédő mozgalmakhoz. Követőinek nyilvánvalóan a természet-közeliség, felszabadultság (de nem gátlástalanság!) élményét adja. Való igaz, a meztelen emberek önkéntelenül is jobban védik a természetet, és sokkal ritkább a gátlástalan, kihívó, tolakodó viselkedés is, mint egy „textiles” strandon. Mindezek a gondolatok kapcsolódnak össze a hatvanas évek hippimozgalmaiban a háborúellenességgel, és a polgári társadalom hamis értékeinek és képmutatásának tagadásával. A „Szeretkezz, ne háborúzz!” elvét valló „virág-gyermekek” mindezt a társadalomból kivonulva, kommunákban látták megvalósíthatónak, ahol egyfajta őskommunizmus működik: mindenki dolgozik, minden közös, a szerelem szabad és a gyerekeket a közösség együtt fogja felnevelni. Az efféle „boldogság-szigetek” ábrándja is egykorú az emberiséggel. Ám a

társadalomból való kivonulás fölöttébb nehezen, és legfeljebb ideig-óráig fenntartható eszme. (A szintén kommunisztikus elven működő izraeli kibucok nem tartoznak e kategóriába, ugyanis azok szerves részei a helyi társadalomnak.) A keleti miszticizmus és ezotéria (legalábbis erősen popularizált változatai) adták az ideológiai alapokat, például az ilyesmihez vonzódó Beatles-fiúk, vagy az indiai Tantrát hirdető, eredeti és nagy tudású, ám meglehetősen zűrös magánéletű indiai guru, Osho tanításai és hasonló elven működő közösségei, ahol a fő tanítás a „Szeretkezz minél többet, annál közelebb vagy a megvilágosodáshoz” volt. A belső feszültségek (például a szabad szerelem és az érzelmi alapú párkapcsolatok között), valamint a külvilággal való folyamatos konfrontáció csakhamar felmorzsolták e közösségeket. Sajátos módon a konvenciókat levető hajdani hippik egy része húsz-harminc év elteltével oly

tökéletesen betagozódott a gyűlölt kapitalista társadalomba, hogy számos mai csúcs-vezető közülük került ki. Mindez azonban mégsem múlt el nyomtalanul. A jelenlegi negyven és hatvan év közötti korosztályok alap-élményei közé tartozik ez a korszak, amely a divattól a zenén át az alapvető eszményekig sok mindent meghatározott és immár a gyerekek és unokák gondolkodását is formálja. A szexus szabadabb kezelése, a függetlenségre, teljesebb örömszerzésre-örömnyújtásra való törekvés beépült a mai világunkba. Ma szinte minden, a szexualitással kapcsolatos kérdést másként tudunk kezelni, mint mondjuk száz éve. Ehhez természetesen hozzájárult huszadik század lélektana is Jung fedezte fel a nemiség mélyén dolgozó animus és anima, a bennünk élő férfi és női princípium, és a viselkedésünket irányító archetípusok fogalmát. Sajnos még messze vagyunk attól, hogy mindezt tudatosan meg is éljük, különben nem

jelentek volna meg a század utolsó negyedének újabb vadhajtásai. A világ most szélsőségesen maszkulin irányba fordult. Egyelőre az erő és erőszak kultuszát éljük, bármennyire is szeretnénk ennek az ellenkezőjét látni. Ennek jelei a korszak szexualitásában is ott vannak. Megjelent az egyre keményebb pornó, ahol érzelmekről ugyan már nincs szó, de a gyermekek megerőszakolásától a gyilkolásig fokozható brutalitásról annál inkább, ahol a nők a legtöbbször valóban csak kielégítésre szolgáló eszközök, tárgyak. A prostitúció mellett megjelent a rabszolgaság újabb formája, a szexrabszolgaság, ahol nőket és gyerekeket adnak-vesznek és tartanak fogságban. Alapvetően tisztázatlan sokak számára a nemi szerepek vállalása. Itt most nem a homoszexualitásra gondolunk, sőt itt pozitívum is, hogy egyre többen tudják vállalni a másságukat és nem kell hivatalos megtorlástól és teljes megvetéstől rettegniük. Sokkal

aggasztóbb az a félreértés, ami a külsőt és a belsőt keveri össze Egy igazi férfi nincs arra rászorulva, hogy férfiasságát hangsúlyozandó a biológia törvényeit meghazudtoló izomhegyeket táncoltasson, kopaszra nyírva, fekete, szöges bőrruhában, túlélő késsel hadonásszon – az ő ereje belülről jön. Még a pornósztárok csődör-méretű férfiassága sem kell hozzá Az archetipikus „hős” eszme torz karikatúrája a filmipar akcióhős figurája, aki mindeme kellékeken túl azzal bizonyítja férfivoltát, hogy minden robban, és hullahegyek keletkeznek körülötte. Női társa, aki ugyan nem hétköznapi méretű kebleket hord bőr melltartójában, legalább annyira igyekszik férfi lenni a gyilkolásban. Ám nem kell moziba menni, e torz eszme kísért napjaink női body-builder, csúcsmanager, férfiakat lesöprően kemény elnök-vezérigazgatónő, női katonatiszt, (vagy uram bocsá’, miniszterasszony) figuráiban. A férfias nők

mellett szükségszerűen ott a másik oldal: a kemény(kedő) külsőségek mellett a férfiak bizony egyre kevésbé azok! A fiatalok egyre nagyobb százaléka (legalább negyede) az egyre enyhített feltételek mellett is alkalmatlan a szintén egyre kényelmesebb katonai szolgálatra, egyre több a szexuálisan tehetetlen férfi, a hazai és amerikai felmérések szerint pedig rohamosan romlik a megtermékenyítő képességük (amiben persze a hamburger-kóla alapú táplálkozásnak is része van!), ami azért mégiscsak a férfiasság valódi szimbóluma. Mindeme tünetek mellett valószínűleg az AIDS az a korszakjelző, amely azt üzeni: itt az ideje lezárni, újragondolni az eddigieket, emberi és örömteli módon megélni szerelmünket és nemiségünket. Ezt egyre többen érezzük, és szeretnénk is megvalósítani. Reméljük, hogy a Vízöntő kora az őszinteség és szabadság kora lesz. (Folytatása a következő számban: „Mi szem-szájnak ingere” – egy

szabadabb jövő útjai Kövesi Péter konzultáció a szerzővel: 70/258-0579 XII. „Mi szem-szájnak ingere” – erotika, szexualitás a Vízöntő-korban A Vízöntő korszak egyetemes jelszava: meghaladni a régit, átlépni a korlátokat! Az élet minden területén nap-mint nap tapasztaljuk, hogy ez mennyire igaz, a művészettől az űrkutatásig. Erkölcsi téren ez azt jelenti, hogy megkérdőjelezzük az eddig áthághatatlan szabályok létjogosultságát – és ez fokozott erővel jelentkezik az európai civilizációban a szexualitás köré épült gát (gátlás) és tilalomrendszer körül. Ez érthető is, hiszen az egyik legerősebb mozgatóerőnkről van szó. A korlátok átlépése természetesen ott kezdődik, hogy tisztázzuk, hol húzódnak ezek a korlátok, illetve mit csináltunk, értelmeztünk eddig rosszul? Mi a helyes, ha van egyáltalán ilyen? Mi a bűnös, perverz és az erkölcstelen? Bizonyos jelenségek mindig is voltak – csak a

megítélésük változott – és minden kor a saját ízlését vélte a legjobbnak. A Vízöntő korában mindez megkérdőjeleződik Mintha egyszerre sok norma lenne érvényben. Egymás mellett élnek a legkonzervatívabb, legkorlátozóbb erkölcsi normák (például az arab világé) és a legszabadosabb felfogások, a keresztény világ pedig kénytelen szembenézni azzal, hogy nekik is korszerűsíteni kell, ha nem akarják a belső feszültségeket növelni és a híveket elveszíteni. Összedőlni látszik például a papi nőtlenség, illetve nemi önmegtartóztatás intézménye – a katolikus papok homoszexuális és pedofil botrányai ezt meglehetősen nyilvánvalóan jelzik és úgy tűnik, a hagyományos házasságra vonatkozó elképzeléseket is meghaladta az idő. Sokan azt a kérdést is felvetik, mi jogon foglal állást házassági, családi, vagy nemi kérdésekben a (katolikus) egyház, hiszen nekik fogadalmuk okán nem lehet személyes tapasztalatuk ezekről

a dolgokról. Hogy e téren mit hoz a jövő, nem tudjuk, de sejtjük, hogy csak egy, a hívők felé toleránsabb, és az egyháziak számára is több szabadságot adó felfogás lehet a megoldás. A szexualitást szabályzó erkölcsi elvek és vallási parancsolatok eredetét jól ismerjük. Egy részük olyan egészségügyi, népesedéspolitikai, törzs- család- és tulajdonvédelmi szempontokat tükröz, amelyek hasznosak lehettek egy adott korban, mára viszont eredeti funkciójuk elveszett. Ilyen a bibliai parancsok és törvények egy része. Más részük viszont olyan genetikai, mentálhigiénés célokat és egyetemes lelki szükségleteket tükröz, amelyek ma is érvényesek. A párkapcsolaton belüli egymáshoz tartozás, vagy az utódok számára nyújtandó biztonság mindig fontos elv fog maradni. A felek számára a szabadság, ha lényegesen nagyobb lehet is, mint bármikor ezelőtt, csak addig terjedhet, hogy ezek ne sérüljenek. Fontos az örömelv, de a

boldogság még fontosabb. A testiség terén útmutató lehet a buddhizmus mai felfogása, amely szerint a testünk nem csak azért fontos, mert ez az a jármű, amelyen a fizikai világban közlekedhetünk, hanem azért is, mert hasznos és értékes eszköz, amellyel másoknak biztonságot, anyagi dolgokat és örömöt nyújthatunk – és ebbe a nemi öröm is beletartozik. Mivel egy alapvetően poláris világban élünk, minél erőteljesebben jelentkezik egy tendencia, annál inkább helyet követel magának valamilyen ellenerő is. Korunkban ez a polarizáció láthatóan erősödik. Az asztrológia magyarázata erre a jelenségre az, hogy a Vízöntő jegyét uraló két planéta közül míg az Uránusz a korlátok átlépését szorgalmazza, a Szaturnusz inkább megállít és befelé fordít. Ilyen jelzésnek tekinthetjük a szexualitás terén az AIDS betegséget. Potenciális áldozatai leginkább azok, akik nemi életükben mennyiségileg is, és „minőségileg” is

igyekeznek minél „változatosabban” élni. Ez nem jelenti azt, hogy ne tolerálnánk az egyén részéről azt, hogy úgy, és azzal éljen örömteli életet, akivel és ahogy mindkettőjüknek az a legjobb, de társadalmi és globális szinten mégsem történhet meg, hogy emiatt az emberiség szaporodása, vagy a gyerekek biztonságos felnevelése csorbát szenvedjen. A faj érdeke mindig fontosabb az egyénénél, és ez alól a biológiai törvény alól az ember se kivétel. Természetesen az AIDS sokkal komplexebb üzenetet hordoz annál, hogy csakis a szexualitásra értelmezzük. Főleg Afrikában, ahol a túlnépesedés az éhezés mellett a fertőzött gyerekek és a vérkészítményekkel fertőződők száma is katasztrofálisan nő, a betegségnek olyan népesség-korlátozó szerepe is van, mint valamennyi fertőző betegségnek és háborúnak volt és van szerte a világon. Ez is tagadhatatlanul az egyensúly érdekében történik, bármennyire is együttérzünk

a szenvedőkkel és áldozatokkal. A szexualitás terén történő önmegvalósítás gyakorlatilag új törekvés a nyugati civilizációban, legalábbis úgy, hogy ez ne csak a férfira vonatkozzon. Új jelenség, hogy a nő is megfogalmazhatja a szexualitását és szexuális igényeit – olyannyira, hogy egyelőre mind a férfiak, mind a nők jelentős részében heves ellenkezést vált ki. A világsikert aratott Vagina-monológok című riportkönyv és színpadi feldolgozása áttörést jelentett, hiszen a szerzőnek sikerült szóra bírni a legkülönbözőbb nemzetiségű, korú és társadalmi státuszú hölgyeket, hogy a tulajdon nemiségükről, sőt nemi szervükről beszéljenek. (Férfiaknál, mint tudjuk, megszokott dolog, hogy a férfiasságukkal kérkednek – más kérdés, van-e a kérkedésnek bármi alapja is, nőknél viszont – neveltetésük és biológiai alkatuk okán - ilyet aligha hallunk, pedig miért ne értékelhetnék ők is legalább annyira,

amivel a természet megáldotta őket.) A könyvben bizony azt is olvashatjuk, mekkora nehézséget okoz – okozott a legtöbb hölgynek a színpadon hangosan kimondani a vagina (és nem is a „pina”!) szót, vagy azt, hogy „nekem vaginám van” – amit persze mindenki e bejelentés nélkül is tudott. Attól tehát, hogy a nők valóban vállalják, hogy szexuális lények, a kezdeti jelzések ellenére még messze vagyunk. Azokat az élettani-szexológiai felfedezéseket, mint például a G-pont, vagy a női ejakuláció jelensége, szintén nem túl sokan ismerik és még kevesebben használják nemiségük kiteljesítésére. Ehhez nyilván nem csak nekik, hanem a férfiaknak is változniuk kell, átlépni azon a feudális szemléleten, amellyel világszerte a nőket nézik. Mindkét nemnek lesz tehát bőven változtatni valója a Vízöntő-korban, ha tényleg át akarják lépni a jelenlegi korlátokat. Újra kell valószínűleg magát a normalitás fogalmát is

értelmeznünk, olyan fogalmakkal együtt, mint a bűnös és erkölcsös, vagy az aberráció és perverzió. Hol húzódnak, hol húzódjanak a határok? A konvencionális fogalmak átértelmezése csak a tolerancia jegyében történhet meg. Másutt húzódnak a határok a nyilvánosságban és másutt az intimitásban és főleg ez utóbbiban kell többet változtatni. Az új szemlélet jegyében mindenki, minden pár másként lehet normális – és ebbe egyre több minden belefér, mindaddig, amíg mindketten elfogadják, és nem ártanak sem egymásnak, sem senki másnak vele. Sokfélék vagyunk, vannak furcsa emberek és szokások - miért pont a szexualitásban ne lennének – de még jócskán tanulni kell ezek elfogadását. A Vízöntő-kor sajátos furcsasága az is, hogy mindent meg akar változtatni, még akár az emberi testet is. Ilyenek a plasztikai sebészet, a tetoválás, vagy a testékszer-divat olykor valóban elképesztően bizarr kreációi, amelyek

burkoltan, vagy nyíltan, de legtöbbször szexuális indíttatásúak. Természetesen egyik sem mai eredetű és azokat a beavatkozásokat kivéve, amelyek egészségügyi szempontból kifogásolhatók, akár leckéknek is tekinthetők a tolerancia gyakorlására. A korszak sajátja az is, hogy az ezotéria és a misztika újfent helyet követel az életünkben. A mi szemszögünkből ez elsősorban a régi korok és a kelet szexuális kultúrájának, ezen belül a szexualitás mágikus-misztikus vonulatának reneszánszát jelenti. Leginkább a hindu tantrizmus és a kínai taoizmus ide vonatkozó tanításai, gyakorlatai számíthatnak a jövőben egyre nagyobb népszerűségre. A nyugati kultúrában is megvolt kapcsolat a mágia és a szexualitás között – ám szerencsétlen módon ez nagyrészt a fekete mágiára vonatkozott. Az okokat ismerjük: mivel az egyház (hivatalosan) szexualitás ellenes volt csaknem két évezreden át, mindenütt, ahol a kereszténységtől való

függetlenséget, vagy annak tagadását akarták hangsúlyozni, egyenesen kötelező volt bevinni a nemiséget. A középkortól kezdve ismertek voltak azok a szertartások ahol a (jobbára női) meztelenség és a nemi aktus állt a középpontban. Volt, ahol a hölgyeknek a hívek nyilvánossága előtt kellett gátlásaiktól és ruháiktól megszabadulni és közszemlére bocsátani nemi bájaikat, másutt csak a főpap előtt, a „beavatás” végett. A rituálé csúcspontját természetesen az oltáron, a hívek előtt végzett aktus jelentette. Ennek már annak idején se sok értelme volt, ugyanis ezzel a lázadással nem a testiséget szabadították fel a korlátok alól, hanem éppenséggel az egyház azon álláspontját erősítették, hogy a nemiség valóban a Sátánhoz és nem az Istenhez tartozik. Ezt az „öngólt” ostoba és átgondolatlan dolog a szabadság jegyében megismételni, ahogyan ez olykor ma is megtörténik. Itt ugyanis nem a szexualitás

magasztosul fel, hanem eszközül használják ahhoz, hogy valamit a sárba rántsanak. Lehet, hogy a kereszténység erkölcstana hibás, de a torzat aligha lehet egy még torzabbal korrigálni. A szexualitásnak helye van a misztikában, de biztosan nem így. A keleti szexuális kultúra tanításainak és gyakorlatának a ma embere számára megfelelő átültetése sokkal jobb megoldás, itt ugyanis – ahogyan előző folytatásainkban rámutattunk - minden a nemiség tisztaságának, szentségének, a másik ember és az őszinte érzelmek tiszteletben tartásának jegyében történik. Érdekes fejlemény Nyugat-európában a Wicca-mozgalom. Fordítják boszorkányságnak is, de ennek a „boszorkányságnak” semmi köze a mi kultúránk főként rontó mágiával foglalkozó banyafigurájához. A Wicca a kelta-druida civilizáció ősi Föld- Természet- Termékenység- istennőjének kultusza, amelyet főleg (de nem kizárólagosan) hölgyek, az ősi kőköröknél és más

szakrális helyeken, leginkább teliholdnál, rituális meztelenséggel, az istennőnek bemutatott szertartásokkal gyakorolnak. A wicca-hölgyek büszkék arra, hogy nőnek születtek, hálát adnak a termékenységükért, megünneplik a havi tisztulásukat (amit a legtöbben nyűgnek, tehernek és kellemetlennek tartanak!), tisztelik a Földanyát és a női isteneket. Lényegét tekintve ez nem más, mint a világ napjainkban olyannyira elnyomott Yin erőinek tisztelete és erősítése. Azé az erőé, amely a maga szelíd erejével le tudja győzni a most ereje teljében tobzódó Yang erőket és képes lesz a kettő közötti harmóniát újból megteremteni – valamikor a jövőben. Természetesen jogosak a kritikák, hogy anakronisztikus dolog rég letűnt kultúrák szertartásait feltámasztani, vagy távoli civilizációk gyakorlatát importálni – azok az irányok viszont, amelyet ezek kijelölnek, útmutatóak lehetnek mindaddig, amíg a Vízöntő-korszak saját

arca ki nem alakul. És ez az arculat – a szexualitás, erotika terén csakúgy, mint az élet más területén – hitünk szerint a mostaninál csak természetesebb, emberibb és szellemibb lehet. Kövesi Péter konzultáció a szerzővel: 70/258-0579