Vallás | Keresztény » Pojmenika tételek és forrásanyag

Pojmenika-tételek és forrásanyag (2005-2006-os tanév) és most is (2006-2007-os tanév) I. A lelkigondozás története (3 oldal) 1. E Thurneysen lelkigondozás-elmélete 2. H Asmussen lelkigondozás-elmélete 3. A T Boisen lelkigondozás-elmélete 4. S Hiltner lelkigondozás-elmélete Forrásanyag: Német Dávid, Isten lelkigondozásban, Budapest, 1993; Órai jegyzet munkája és az ember lehetőségei a II. A pszichológia főbb irányzatai (11 oldal) 1. A psichoanalizis mint ösztön-lélektan (S Freud) 2. A pszichoanalizis mint én-lélektan (Anna Freud, E Erikson) 3. A nárcisztikus lélektan (H Kohut) 4. Mélylélektan (CG Jung) 5. A humanisztikus lélektan (E Fromm; A Maslow; alaklélektan és terápia – F Perls; személyközpontú lélektan és terápia, C. Rogers) Forrásanyag: R. L Atkinson ém, Pszichológia, Budapest, 2001, 13 fejezet (379-400 o.) és 16 fejezet (467-491 o); Órai jegyzet III. Lelkigondozás főbb kérdései és területei 1. A pszichoterápia

és a lelkigondozás (13 oldal) Baumgartner 72-84 Forrásanyag: O. Winkström, A kifürkészhetetlen ember, Budapest, 2000, 4 fejezet, 115-140 o.); Jegyzet (KJ) 2. A szisztemikus irányultságú lelkigondozás (31 oldal) Forrásanyag: Hézser Gábor, Mi okból vagy milyen összefüggésben, Tanulmányok a rendszerszemléletről, in: Miért? Rendszerszemlélet és lelkigondozói gyakorlat, Budapest 2001, 9-29 o.; Órai jegyzet 3. A közvetlen emberi kommunikáció (verbális és non-verbális kommunikáció) (48 oldal) Forrásanyag: Buda Béla, A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei, Budapest, 1986, III. fej A közvetlen emberi kommunikáció csatornái, 71-106 o); Jegyzet (KJ) 4. A lelkigondozás módszerei és funkciói (69 oldal) Forrásanyag: Jegyzet (KJ) 5. A kommunikáció Paul Watzlawik szerint (71 oldal) Forrásanyag: Jegyzet (KJ) 6. A kommunikáció Schulz von Thun szerint (80 oldal) Forrásanyag: Jegyzet (KJ) 7. A lelkigondozói beszélgetés módszere és

elméleti aspektusai (83 oldal) Forrásanyag: H. Faber – E van der Schoot: A lelkigondozói beszélgetés lélektana (Első rész 28-101. o) 8. A lelkigondozói beszélgetés sajátossága és segélyforrásai (135 oldal) Forrásanyag: H. Faber – E van der Schoot: A lelkigondozói beszélgetés lélektana (Második rész 102-147. o) 9. A család meghatározása és rendszere (150 oldal) Forrásanyag: G.G Barnes, Család, terápia és gondozás, Budapest, 2 fejezet: Alapfogalmak, 15-31. o; 1 Székely Ilona, Családterápia, in: A családról, Budapest 2001, 97-104. o 10. A házasság szakaszai (163 oldal) Forrásanyag: Dorothy R. Freeman, Házassági kríziksek A házassági tanácsadás gyakorlata. Budapest, 1994 Első rész A házasság szakaszai 17-136 o IV. A lelkigondozó (167 oldal) 1. A lelkipásztori hivatás (motiváció, identitás, szerepek és kompetenciák) Forrásanyag: Kozma Zsolt, Pojmenika, Kolozsvár, 2000, 10. par, 21sk o; Órai jegyzet; Baumgartner 280-304 O.

Winkström, A kifürkészhetetlen ember, 5 fejezet: A lelkipásztorolói identitás, 141-182) 2. A lelkigondozó személye Baumgartner 194-208 Forrásanyag: Órai jegyzet V. Lelkigondozói helyzetek (199 oldal) 1. Agyvérzés 2. Krónikus betegség 3. Szívinfarktus 4. Látogatás többágyas szobában 5. Öngyilkosság 6. Keresztelés 7. Konfirmálás 8. Temetés Forrásanyag: H. van der Geest, Négyszemközt – jegyzőkönyvek kiértékelése; Kozma Zsolt, Pojmenika, Kolozsvér, 2002, IV. fej B és C alfejezetek 68-105 old) Kiss Jenő Pojmenika-tételek és forrásanyag 2 (2005-2006-os tanév) I. A lelkigondozás története 1. E Thurneysen lelkigondozás-elmélete 2. H Asmussen lelkigondozás-elmélete: IV. HANS ASMUSSEN POIMENIKÁJA Asmussen, Thurneysen mellett a dialektikus teológia legjelentősebb képviselője a lelkigondozásban. Lelkigondozástana, ami 1934-ben jelent meg (68), s még ugyanabban az évben és a következőben további kiadásokat ért meg, a náci

uralom alatt, a kísértések, bizonytalanságok, üldöztetések idején, jelentős befolyást gyakorolt a keresztyén lelkigondozásra. E hatásnak a titka talán abban keresendő, hogy Asmussen komolyan veszi az ember reális helyzetét, az „élet meztelenségét" és azt a tényt, hogy az embernek Isten ígéreteire alapozva és az Ő kegyelmére számítva ugyan, mégis magának kell döntéseket hozni és lépéseket tenni előre. Bár minden emberi lépés csak az utolsó előtti lehet és ezért a kegyelmes Isten által megtett döntő „egészen más" lépéshez viszonyítva mindig lényegtelen marad, azért mégis ezek a lépések jellemzik az ember földi életét (69). Asmussen komolyan számol az ember lehetőségeivel, azokat nem becsüli túl, de nem is becsüli le. Ezért kap olyan nagy hangsúlyt lelkigondozástanában a „lelki vezetés". A lelkigondozó munkájában többnyire olyan problémákkal találkozik, amelyek a lelki vezetés területére

esnek, ahol az emberi lehetőségekhez tartozó „szükségmegoldásokhoz" kell segítenie a tanácskérőt. A tulajdonképpeni feladatától „idegen munka" ez (a törvény cselekedete) (70), de azzal a reménységgel végzi, hogy közben Isten előkészíti az „igazi" lelkigondozás perceit, amikor gyónás és bűn-bocsánat-hirdetés történhet. Asmussen lelkigondozástana több ponton is közeli rokonságban áll a mai lelkigondozáselméletekkel. A másságát az a teológiatörténeti helyzet adja, amelyben született: az ige teológiájának mindent elsöprő diadalmenete. Különös, hogy a hasonló vonások ellenére (vagy azok miatt) oly ritkán idézi a mai lelkigondozói irodalom ezt a koncepciót. Ha teszi, akkor is kritikai szándékkal és egyoldalúan, Thurneysenével együtt emlegetve (71). Ez jogos is lenne, ha lelkigondozástanának nagyobb része nem a lelki vezetéssel foglalkozna. Asmussen lelki vezetéssel kapcsolatos gondolataival szemben

már lehetetlen volna annak a határozott frontvonalnak a kiépítése, amit a mai lelkigondozás a dialektikus teológia egészével szemben meghúzott. Asmussen lelkigondozástana két egymástól szigorúan megkülönböztetett, sőt egymással szembeállított egységből áll, ami az evangélium és a törvény kettőségének felel meg. Lássuk, hogyan mutatja be Asmussen a lelkigondozást és a lelki vezetést és miként határozza meg a kapcsolatukat! Végül megkíséreljük értékelni, hogy mennyiben és milyen módon oldotta meg a szerző a poimenikai elméletalkotás alapkérdését, az Isten ígéreteinek és az ember élete empirikus valóságának egymáshoz való viszonyítását. 1. A LELKIGONDOZÁS Két különböző értelemben használja Asmussen a lelkigondozás kifejezést : legtöbbször átfogó jelentéssel, ami magában foglalja a lelkipásztor minden olyan hivatali tevékenységét, amely személyes beszélgetés formájában történik. Ezek az esetek

annyiban tartoznak a lelkigondozás fogalma alá, hogy a lelkigondozó végzi a beszélgetést. A lelkigondozás kifejezés másik értelme „a tulajdonképpeni" lelkigondozás, amikor nem a lelkigondozó vagy a gondozott tesz valamit, hanem Isten megszólító szava nyomán történik a megbocsátó kegyelem elfogadása, a megtérés, a lehető legközvetlenebb módon Isten és az ember között. Ez az evangéliumi történés ellentétben áll a „cselekvő" lelkigondozással, a lelki vezetéssel, ami törvény cselekedete. a) A lelkigondozás tartalma. A lelkigondozás tartalmára nézve a legáltalánosabb értelemben állítja fel Asmussen azt a tételt, hogy „a lelkigondozás Isten igéjének hirdetése az egyén számára" (72). „Lelkigondozáson nem az az igehirdetés értendő, ami a gyülekezetben történik, hanem az a két személy közötti beszélgetés (von Mann zu Mann), amelyben az egyénnek a fejére olvassák (auf 3 seinen Kopf zu gesagt) az

üzenetet" (73). Az az ige, ami a lelkigondozásban megszólal és annak tartalmát képezi, felül áll minden vitán, sőt magyarázáson, értelmezésen is. Értelmezésre az ember helyzete szorul, mégpedig a bűn szempontjából. Itt sem az a feladat, hogy a másik bűnösségének motívumait keressük, mert ez a démonizmus határára sodorná a lelkigondozást. A „miért" kérdésre nincs feleletünk. Semmiféle analízis (a mélylélektani sem) nem kérdezhet a mögé a valóság mögé, amit a Biblia bűnnek nevez (74). A bűn nem kérdés, hanem tény, az ember viselkedésének magyarázási alapja, de maga nem magyarázható. Isten igéje sem magyarázza, hanem megítéli és megbocsátja. Ennek megfelelően az igehirdetés a lelkigondozásban proklamatív jellegű Nem érvként, hanem állításként hangzik. Minden megokolás vagy ellenvetés az üzenet szempontjából mellékes. Csak egy ok és alap létezik, es ez maga Isten: „így szól az Ur " Az

Igenek ebből a szuverenitásából következik az is, hogy az Isten igéje a lelkigondozásban nem szorul Asmussen szerint „közvetítésre" (75). Semmilyen lélektani eszközzel nem „vezethető át" (76) az ember helyezetére. Címzettjének nem kell teljes mélységében átlátni az értelmét és a lelkigondozót is felmenti az ítéletalkotás felesősségének a terhe alól. Isten igéje a szűkebb értelemben vett lelkigondozásban két formában jelenik meg: mint „Isten objektív ítélete", amely az „egész lelkigondozói tevékenység kiindulópontja és előfeltétele" (77), s mint evangélium az Isten haragja alóli felmentés ígéretével. „Az evangélium értelme az, hogy Isten a Fia érdeméért, azaz önmaga miatt visszavonja haragját és odafordul a bűnöshöz, ott és akkor, ahol és amikor neki tetszik" (78). Nincs semmi indíték arra, hogy Isten megengedje nekünk, hogy reménykedjünk ott, ahol nincs mit remélni, hogy

higgyünk, ahol nem láthatunk, hogy örvendezzünk a félelmek között és szeressünk a szívünk gyűlölete ellenére. Az Istennek a bűnöshöz fordulása, aki haragot érdemelne, minden motívumot nélkülöz. Erre csak annyit tudunk mondani, hogy „mert az Isten szeretet". Az Ige harmadik megjelenési formája a törvény (parancs, utasítás, tilalom) már a lelki vezetés területére tartozik. b) A lelkigondozás formája és módszere. Formai szempontból a lelkigondozás beszélgetés Mint igehirdetés az különbözteti meg a prédikációtól, hogy lecsökkenti a távolságot az igehirdető és az igehallgató között, s ezzel elvágja az üzenet előli elmenekülés lehetőségét. „Ha a lelkigondozásban megszólítanak, akkor nem tagadhatom le, hogy nekem szóltak" (79). A lelkigondozó abban a helyzetben van, hogy ott szólíthatja meg a másikat, ahol az most áll. Persze a gondozottnak is szóhoz kell jutnia, mert csak az ő kitárulkozásával

jöhetnek létre azok a „támadási felületek" (81), amelyeknél a lelkigondozó „megfoghatja". A beszélgetés lefolyásának módszertani kérdéseiben Asmussen megjegyzései többször ellentmondanak egymásnak. Egyrészt hangsúlyozza, hogy a lelkigondozás olyan beszélgetés, amely a lelkigondozótól indul ki még akkor is, ha a gyülekezeti tag kívánta a beszélgetést és „méltósággal és tapintattal" (81) vezeti. Bárhonnan induljon is a beszélgetés, kell lennie benne egy „törésnek" (82), egy olyan új kezdésnek, amelyet a lelkigondozó indítványoz és határoz meg. Ha ez megtörtént, akkor nem engedheti ki többé a lelkigondozó a vezetést a kezéből Inkább félbe kell szakítania, mint a vezetésről lemondania. Asmussen ezt a határozott vezetőpozíciót a „hivatal" (Amt) fogalmával támasztja alá, ami a lelkigondozó számára meghatalmazást, megbízást és elkötelezettséget jelent. Ezt, mint kényszerítő

erőt kell megéreznie a partnernek is. „Az igazi lelkigondozásban mindig van valami kényszerítő" (83) Más helyen viszont az igazi lelkigondozással, a gyónással kapcsolatban azt olvashatjuk, hogy az „nyitott ajtó" csak az megy be rajta, aki akar, nem szabad senkit sem erőltetni (84). Hasonlóan miközben Asmussen egyszer határozott vezetésről beszél (a lelkigondozással kapcsolatban is), máskor azt mondja, hogy a lelkigondozásnak egyáltalán nincs módszere. Semmilyen módszer nem eszközölheti azt, ami a lelkigondozás végső célja, az ember megtérését. Emberi módszerek „morális" fordulatokat eredményezhetnek valakinek az életében s ennek a fontosságát nem is vitatja Asmussen , de sohasem szabad az ilyen változásokat megtérésnek és az erre irányuló igyekezetet lelkigondozásnak nevezni. Minden, ami valamilyen módszerhez kapcsolható a „törvény alatt" történik és a „test" erőtlenségének van alávetve. A

megtérés viszont olyan esemény, amely a törvény számára lehetetlen Ezért a lelkigondozás eszköztárába még a testvéri tanácsadás sem tartozik bele. Ahol valóban 4 lelkigondozás történik, ott minden tanács olyan, mint a „repedezett kút, amely nem tartja meg a vizet" (Jer 2,13). A lelkigondozó feladata a hallgatás, az odafigyelés, amit Asmussen „passzív-aktivitásnak" nevez, olyan magatartásnak, amely a Krisztus cselekvő szenvedéséhez hasonlítható (85). c) A lelkigondozás dinamikája. Asmussen lelkigondozástanában a lelkigondozás dinamikája a pneumatikus, az intrapszichés és az interperszonális dimenziók belső összjátékából adódik. Ezek a kifejezések a modern pasztorálpszichológia szótárából valók, s azért használjuk anakronisztikusán Asmussen lelkigondozástanának a leírásánál, hogy a későbbiekben a modern lelkigondozással történő egybevetést és kritikai összehasonlítást megkönnyítsük.

Asmussen fogalmaival kifejezve a pneumatikus dinamika a lelkigondozásban a Szentlélek által megelevenített Igét és annak megértését jelenti; a belső lelki dinamikát mint belső küzdelmet írja le; a lelkigondozásban részt vevő személyek közötti mozgást pedig a „gyóntató atya" és Isten gyónó gyermekének a kapcsolataként jellemzi. Az egész folyamatot nevezi Asmussen gyónásnak Ez a szíve a lelkigondozásnak vagy mondhatjuk úgy is, hogy ez az igazi lelkigondozás Személyektől, helyzettől, módszerbeli megoldásoktól és formáktól függetlenül, a Szentlélek Istentől függően történik a lelkigondozás. A gyónás Asmussen számára azt jelenti, hogy a beszélgetés eljutott arra a határra, ahol végetér az emberi, és az egészen „más" területe kezdődik és tovább már az „Isten Lelke vezérel" megtérésre, újjászületésre. Azért az egészen „más" területe ez, mert csak a Szentlélek ajándékozhat igazi

bűnvallást és adhat feloldozást. Az ember hozzájárulása annyi, hogy nem akarja már „megtartani önmagát", nem keres kiutakat, hanem hitben bátorságot nyer arra, hogy a megtartatásáért „elveszítse az életét". Mivel Asmussen lelkigondozástana a lelkigondozás csúcspontját a gyónásban, a Szentlélek aktivitásában és az ember passzív, elfogadó magatartásában jelöli meg, nyilvánvaló, hogy a lelkigondozói beszélgetés dinamikáját a pneumatikuks dimenzió határozza meg. A lelkigondozásban lényegében minden „felülről történik" - ez Asmussen kiindulópontja. Nemcsak a szabadítás Isten munkája, hanem az élet nyomorúsága is onnan ered, hogy a bűn következményeként az ember Isten haragja alatt van. Ott kezdődik a lelkigondozás, amikor világossá válik, hogy az ember nyomorúságai nem immanens módon tartoznak az emberi léthez, hanem Isten akaratából vannak. Ezt a világosságot viszont csak a kegyelem ragyogása

adhatja. S hozzáteszi Asmussen, hogy ez fölmutatja ugyan a lehetőséget, de az is benne van, hogy Isten még nem kegyelmes. Itt láthatjuk Asmussen teológiai alapvetésének egyik megkérdőjelezhető pontját. Számára a kegyelem olyan lehetőség, amely bizonyos feltételek után válik valósággá (86) A kegyelem lehetősége láttatja be az emberrel, hogy Isten haragja alatt él, ezután egy belső harc következik, majd krízis s végül a bűnbánó megadásra válaszként lesz megtapasztalható a kegyelem. Ami e folyamat két végpontja között történik, az az ember belső küzdelme Istennel és önmagával. Ez a harc jelenti a lelkigondozás intra-pszichés dinamikáját (87). Megkísérli benne a bűnös ember önmagát, vagy Istent áthangolni, átalakítani. Az önmagával való harca morális természetű, arra irányul hogy visszanyerje lelkiismerete nyugalmát, meggyőzze magát arról, hogy Isten nem haragszik, nincs is oka a haragra. A másik menekülési

lehetőség: Isten áthangolása Isten haragját kitörölni a gondolatainkból, vagy legalábbis ártalmatlannak feltüntetni, s ilyen módon elkerülni a harcot. A lelkigondozó nem engedheti meg, hogy a másik elmeneküljön, mert csak a véres komolysággal megharcolt küzdelem visz győzelemre. A győzelem az ember elvérzése, az óember halála. Ha az ember marad meg ebben a harcban, akkor veszített Az óember halálát megelőző krízist a lelki vezetés is előidézheti, erről azonban később szólunk. Mi jellemzi a lelkigondozásban részt vevő személyek kapcsolatát és milyen erők hatnak ebben a kapcsolatban? A lelkigondozó és a lelkigondozást kereső személy kapcsolatának asszimetriáját a „gyóntató atya" és a „gyónó gyermek" kifejezések szemléletesen érzékeltetik, még akkor is, ha Asmussen könyvének utolsó lapján egyébként sehol máshol kiemelve ezt írja: „Az igazi gyónásban a gyóntató atya és a gyónó emberileg

ugyanazon a szinten állnak. Alapvetően az egyik nem tud többet a másiknál. Mindkettőjük tudásának a lényege az, hogy földi segítség már nem segíthet." A gyóntató atya hatalma az Isten igéjébe vetett bizalmán alapul, „ami akkor is megmarad, ha a gyónó egy napon észreveszi a gyóntatóról, hogy sokkal inkább ember és bűnös, mint amennyire gondolták róla" (88). A lelkigondozó tehát méltósággal és hatalommal felruházott 5 szolga. Legyen bár a legalázatosabb ember, mégsem teheti meg, hogy feladatát ne „felülről" végezze. A megbízatása adja a lehetőséget arra, hogy a beszélgetés vezetését a kezében tartsa, s az igét prófétai tekintéllyel hirdesse. A lelkigondozó és partnere kapcsolatát a félelem hatja át: a lelkigondozó félelme a megbízója előtt és gondozott félelme a gyóntató atyában megtestesülő isteni tekintély előtt. Asmussen lelkigondozástanában tehát semmi nyoma sincs annak a félelmet

eloszlató partneri viszonynak, ami a modern lelkigondozástanok alaptétele. 2. A LELKI VEZETÉS (Seelenführung) Könyve bevezetőjében Asmussen megokolja munkájának időszerűségét felvázolva azt az egyházpolitikai helyzetet, amelyben a könyv feltételezett olvasói vannak (1933. Németország) Az egyház vezetőinek és pásztorainak egy része nem vállalta, hogy a „világtörténelemnek és még inkább az egyház történetének a döntő eseménye Krisztus megfeszítése" (89). A lelkigondozás is ki van téve annak a veszélynek, hogy megtagadja Krisztus keresztjét. Itt úgy vetődik fel a döntő kérdés, hogy a lelkigondozást csupán nevelői ráhatásnak értelmezzük, vagy egyházi nevelésről, lelki nevelésről egyáltalán nem akarunk tudni. Az egyház nem vállalja a keresztet (annak szégyenét és kínját), ha elsőrendű feladatának a nevelést tekinti, és nem kerülheti el a farizeizmus végzetét sem. Az egyház lényegi feladata túl van a

nevelésen. Ugyanígy megtagadja azonban a keresztet, ha lemond a nevelés feladatáról. Ha ugyanis a lelki vezetés (nevelés) felesleges lenne, akkor ezzel azt állítanánk, hogy az Isten országa teljességgel megvalósult a földön, és látásban járunk, nem hitben. Asmussen el akarja kerülni így is és amúgy is a kereszt megtagadását, ezért veszi be lelkigondozástanába a lelkigondozással megegyező hangsúllyal a lelki vezetést. a) A lelki vezetés feladatai a) 1 • Nevelés. A lelki vezetés Asmussen meghatározása szerint a „gyülekezet tudatos, vagy nem tudatos nevelése" (90). Kimondott vagy kimondatlan célja, hogy alakítsa az embert Isten igéje szerint, betagolja a gyülekezet közösségébe és olyan életfelfogásra nevelje, amely megfelel a keresztyén egyház tanításának. Az ember gondolkodásmódját úgy akarja alakítani, hogy a világ dolgait, eseményeit a keresztyén tanítás fényében lássa és ítélje meg. A Harmadik Birodalom

idején nyilvánvaló volt, hogy az egyház az általános gondolkodás formálásában nem látta el megfelelően a feladatát. Asmussen ezt az általános tudatformálást követeli meg a lelki vezetéstől A Biblia igéit, az üdvtörténet eseményeit nem kell sem azonnal „építővé" tenni, sem eltörténetesíteni, hanem a jelennel „egyidejűvé" kell tenni. „Aki azt mondja, hogy a világot Isten teremtette, ezen azt a világot kell értenie, amelyet a hallgató lát és amelyben él. Erre a világra nézve kell következtetéseket levonnia abból az állításból, hogy a világot Isten teremtette" (91). A lelki vezetés feltétele egy olyan egyházi tanítás, amely képes áthatolni a konkrét életbe és ott viselkedésorientáló szerepet betölteni. Asmussen így fogalmaz: „magától értetődőnek kell lenni annak, hogy az egyház hitéből a magatartásra nézve következtetéseket vonunk le, amiket meg is követelünk" (92). a) 2. A

realitásérzék fejlesztése A lelki vezetés meg kívánja óvni az embert egyfelől attól, hogy az illúziók világába meneküljön a valóság elől, másfelől attól a véglettől, hogy egy korjelenséget abszolutizáljon. Jóllehet itt még nem a külső és a belső valóság adekvát észleléséről van szó, mint a mai lélektanban, hanem csupán a külső realitás túlzásoktól mentes, kritikus megítélése képességének fejlesztéséről, mégis azt kell mondanunk, hogy Asmussennek ez a felismerése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a dialektikus teológia és az élet valósága közötti hatalmas távolság csökkenjen. Felhívta a figyelmet arra, hogy a keresztyén ember nem egy másik aeonban, hanem ebben a világban él. A lelki vezetés feladata, hogy „az embert megtanítsa mindkét lábbal az életben állni anélkül, hogy kiszolgáltatná magát valamiféle illúziónak, ami az élet korhozkötöttségével függ össze" (93). b) A módszer

kérdése. Az olvasóban az a benyomás ébred, hogy Asmussen szerint a lelki vezetés csupán egy minimális tudásanyag átadása és megkövetelése. Egyetlen alapelv eközben: a tekintély Az egyházi vezetés tekintélye, amelytől a lelki vezetés számára az átadandó tudásanyag meghatározását kell várnunk, és a lelkigondozó tekintélye, amellyel a vallásoktatásban, istentiszteletekben és beszélgetésekben közli azt. Nem hagyja Asmussen figyelmen kívül azt sem, 6 hogy a lelki vezetés számára nem lehet örök érvényű normákat felállítani, hanem csak ideigleneseket és megváltoztathatókat. Ezeken a gondolatokon kívül, melyek pusztán materiális természetűek, csak néhány utalást találunk arra, hogy miként folyik a lelki vezetés. Milyen viselkedési formák, attitűdök, kommunikációs szabályok érvényesülnek vagy lennének kívánatosak benne. A tekintélyelv egyoldalú érvényesítésén kívül tesz még Asmussen néhány

megjegyzést a lelki vezető magatartásával kapcsolatban. Munkájában nem a siker reménysége motiválja, hanem az isteni parancs. Annak tudatában kell végeznie a munkáját, hogy a lelki vezetés „adventi természetű" (94), ami a lelkigondozó szent türelmetlenségében is megnyilvánul. Amit tesz, az ideiglenes és nem az igazi megoldás. Ha a lelkigondozó elégedett azzal, amit a lelki vezetésben tehet, ti ami a legjobb esetben is csak e világra nézve jelentős, akkor nem ismeri „a más dolgot" (95) és munkája farizeizmushoz vezet. c) A lelki vezetés és a törvény c) 1. Az elidegenedettség állapota A lelki vezetésnek számolnia kell azzal az antropológiai ténnyel, hogy a bűn keserű következménye az ember belső hasadtsága, meghasonlottsága, ami alatt az egész élete szenved (96). Ez nem a test és a lélek kettősségét jelenti (a görög gondolkodás szellemében), hanem a teremtésbeli rendeltetés és az élet valósága közötti

diasztázist. Ennek folytán Isten és a világ is két egymástól elválasztott valósággá lettek. Az Istennel való foglalkozás külön terület lett, amin az ember egészen más törvényszerűségek szerint igazodik el, és a világ is külön terület, ami a megismerhetőségének és megváltoztathatóságának törvényeit Istentől függetlenül önmagában hordozza. Ha valaki istentelenül akarja megismerni a világot, úgy kell kezelnie azt, mintha önmagában zárt egység lenne, s ha valaki Istent akarja megismerni, akkor egészen más megismerési módot kell választania. A természeti ember nem képes és nem is akarja Istent és a világot együtt látni (97) Hogy az Isten képére teremtett ember számára Isten egészen „más", ez nem az Isten természetéből magyarázható, hanem az ember elidegenedéséből. A lelki vezetés épp azért vált feladatává az egyháznak, mert nem helyeselheti ezt az állapotot, még ha kénytelen is elismerni. Ezért

állít követelményeket és ezért prédikál törvényt. Asmussen alapmegállapítása a lelki vezetésről az, hogy törvénykaraktere van. „A törvény abból indul ki, hogy Isten és a világ között szakadás van E szakadás nélkül nincs törvény. Ha ez a szakadás megszűnik, akkor eljött a törvény vége" (98) A lelki vezetés mint a törvény cselekedete, az embernek adott lehetőség arra, hogy nemet mondjon e meghasonlott állapotra, és ennek jegyében cselekedjék az élet különböző helyzeteiben. Nincs az életnek olyan területe, amelynek ne lenne köze Istenhez. Minden döntésünk egyben Isten ellen vagy Isten mellett hozott döntés is. A lelki vezetés konkrét esetekben teszi világossá, hogy az esedékes döntés bűnös (Isten-ellenes) lenne vagy nem. Az Isten törvénye abban különbözik a morális előírásoktól, hogy nem ismer el értéket önmagában, az Isten-kapcsolat kizárásával. A lelki vezetés „elismeri az istentelenség

tényét", de egyúttal bejelenti tiltakozását ellene és a megszüntetését követeli. Mert az az isteni törvény jellemzője, hogy istenteleneknek tekint bennünket és megköveteli tőlünk, hogy magunktól, a saját életünk jelen helyzetén elkezdve, legyőzzük az istentelenségünket" (99), hidat találjunk Isten és a világ közötti szakadék fölött. Ugyanaz a parancsolat a hívőnek akinek a életében a hit ajándékával a szakadékot áthidalta Isten a szeretet parancsa, a nem hívőnek pedig a kényszeré, ami neki a világ rendje érdekében és a hitre nézve adatik. c) 2. Az absztrakt tan és az élet valósága Az Istentől elszakadt ember számára az Isten-kérdés, az Isten kijelentése, akár parancsolat, akár ígéret formájában jelenik is meg, puszta absztrakció. A lelki vezetés feladata, hogy az absztrakt tant konkretizálja, vagyis közvetítsen az ember élete valósága felé. Asmussen a törvényben látja az egyetlen lehetőséget

arra, hogy elkerülje a Biblia kijelentésének és a keresztyén tanításnak az ideológiává válását. A törvény provokálja az ember felelősségét és aktivitását Isten felől és Isten felé, és egyben napfényre hozza a tehetetlenségét és képtelenségét. Csak ennek belátása után tapasztalhatja meg a feléje forduló Isten kegyelmét - az evangéliumot. Sematikusan a következőképpen ábrázolható Asmussen tézise: I ------ parancsolat ---- > az ember aktivitásának lelki vezetés 7 mozgósítása (emberi Kijelentés | lehetőség) (absztrakt tan) keresztyén eletgyakorlat ------ evangélium - »az ember passzív elfogadó (isteni magatartása lehetőség) lelkigondozás Asmussen nem állítja, hogy itt feltétlenül idői egymásutánról van szó. Az isteni lehetőség bármikor metszheti az emberit. Az ember igyekezetének pedig mindig meg van a helye, amíg ez az aeon tart, mert addig az Isten és a világ közötti szakadék megmarad. A

törvény képessé tesz Isten és a világ együttlátására, mert mint Isten törvénye összekapcsolja a kettőt, de a törvény cselekedetében már nem valósul meg ez az egység, hanem csak a Szentlélek közvetlen beavatkozása nyomán, de ez már az evangélium történése és túl van az ember lehetőségein, c) 3. A lelki vezetés a lelkigondozó számára „idegen cselekedet". „A lelkipásztori munka evangéliumi karaktere abban mutatkozik meg, hogy a lelki vezetést idegen cselekménynek tekinti-e, ami szükséges ugyan, de az igazi igehirdetésbe csak » közbe jött « (Róm 5,20), hogy a bűn hatalmasabb legyen" (100). Azt teszi vele a lelkész, ami szemben áll az evangéliummal, amire a testnek és a vérnek van szüksége és amire az képes. Azért áll szemben az evangéliummal, mert általa az ember cselekszik abban a szférában, ahol tervezni, döntéseket hozni és az ember viselkedését korrigálni lehet. A lelki vezetés ezért az egyház

lényegi hivatásától idegen tevékenység. Azt akarja ezzel Asmussen aláhúzni, hogy nincs átmenet a természetes és a szent, a teremtés és a megváltás között. c) A.A lelki vezetés célja és határa Az előbbiekből sejthető, hogy Asmussen számára a lelki vezetésnek megvannak a teológiai és gyakorlati határai. Ezt sohasem szabad elfelejtenie a lelkigondozónak. Egyrészt mindaz, ami elérhető a lelki vezetés által, csak utolsó előtti; minden eredményét csak úgy kell „értékelnünk, mint az eljövendőnek, a tökéletesnek az árnyékát. És kétségtelen, hogy a tökéletest jobban szeretjük, mint az árnyékát" (101). Máshol ezt olvashatjuk: „amit te most teológiai munkáddal és lelkipásztori igyekezeteddel teszel, az nagyon fontos. Nem hanyagolhatod el és nem faraghatsz le belőle. De mégis csak az utolsó előtti, és ezért feloldhatatlan fenntartással kell lennünk vele szemben" (102). A lelki vezetés relatív az Isten

tettéhez képest, céljai csak ideiglenesek lehetnek és alá vannak vetve az idő és a hely változásainak. A másik, amit Asmussen hangsúlyoz, az előbbiből következik: a lelki vezetés szerénysége. A legnagyobb eredményeivel sem juthat előbbre annál, mint amit a törvény elérhet. Ez óvja meg attól, hogy céljait túlságosan magasra szabja, s ez tanítja mégis igényességre, hogy ne ítélje az elért részcélokat teljesen hiábavalóknak, de lássa, hogy ezek az Isten és az ember kapcsolatának helyreállását sohasem hozzák meg. Milyen célja marad akkor a lelki vezetésnek? Semmiképpen sem a kiegyensúlyozott, belső békességet nyert, elégedett, még kevésbé a szabad ember, hanem az „istenfélő ember", aki a „keresztyén egyházba, ebben az országban és ebben az időben beleillik" (103). Ez az ember az élet gondjaival a maga erejéből küszködő, de már Isten előtt gyötrődő ember Az „istenfélő" még nem jelent kegyest.

A lelki vezetés éppúgy, mint a törvény krízisbe visz Ez Asmussen szerint a törvény lényegi feladata: megláttatni Isten haragját s így Krisztusra vezérelni. A Krisztusra vezérlő törvény is mindig meghagy egy hézagot az elérhető és az elérendő között, s ezzel az embert végül mindig istentelennek nyilvánítja. A lelki vezetés értelme, hogy az evangélium reménységében meri vállalni a törvény krízisét. Ezzel le is mond arról, hogy a törvényt az üdvösség útjaként értelmezze. Segítve megvallja az ember bűnös voltát és bejelenti a lelkigondozás szükségességét. 3. A LELKIGONDOZÁS ÉS A LELKI VEZETÉS ÖSSZEHASONLÍTÁSA Asmussen lelkigondozástanának egyik legnagyobb hiányossága az, hogy a lelkigondozás és a lelki vezetés kapcsolatának meghatározásával adós marad. Ha már a kettő szétválasztását szükségesnek tartotta, akkor az egymáshoz való viszonyuk tisztázása a lelkigondozástana egyik tartópillére kellene,

hogy legyen, máskülönben az egész elméleti építményt a szétesés fenyegeti. A szerző 8 világosan látja a lelkigondozás és a lelki vezetés szétválasztásának problematikus voltát. Ezért az gyakran csak fogalmi megkülönböztetést jelent. A lelkigondozás és a lelki vezetés a gyakorlatban egymásban és egymás mellett vannak, jóllehet ellentétesek. Megkülönböztetésük annyira szükséges és annyira lehetetlen, mint a törvény és az evangélium szétválasztása. Az a pásztor, aki a szükséges szétválasztást a törvény és az evangélium között nem teszi meg, az vagy felelőtlen, vagy tévtanító. Homályos marad Asmussen megokolása (104). Beszél a törvény és az evangélium megkülönböztetésének nehézségeiről, „mert a törvény rejtve mindig az evangéliumot is hordozza, és az evangélium minden pillanatban, amikor hirdettetik a törvényt feltételezi", de a mégnagyobb nehézségről, a kettő viszonyának

meghatározásáról hallgat, illetve csak elejtett megjegyzésekben szól. Ezekből a megjegyzésekből nehéz kihámozni világos állásfoglalást, márcsak azért is, mert többször ellentmondanak egymásnak. Talán a leginkább letisztult gondolata az, hogy a kettő feltételezi egymást, de a lelki vezetés a lelkigondozáshoz viszonyítva (bár elengedhetetlen fontosságú) alárendelt értékű. Amint a törvény megvetése mellett nincs igazi evangéliumhirdetés, úgy a lelki vezetés nélkül sincs lelkigondozás, és amint a törvény az evangélium hirdetése nélkül farizeizmushoz vezet, úgy a lelki vezetés a lelkigondozás nélkül csak ellenségeket nevelhet Krisztus keresztjének (115). A lelki vezetés relatív fontosságát Asmussen a szükségmegoldás kifejezéssel érzékelteti. (Ha a hajó kormánylapátja eltörik, szerencsés esetben a vészkormánnyal el lehet vinni a legközelebbi kikötőbe, de nem állíthatja senki, hogy a vészkormány a hajó igazi

és biztonságos kormánya (106). Ezzel szemben több helyen a lelki vezetés a lelkigondozás elengedhetetlen előfeltételeként szerepel (107). Amíg a partner el nem jutott a törvény kríziséig, addig nem lehet szó lelkigondozásról. Ennek ismét ellene mond az a kijelentés, hogy „a lelki vezetés sem időben, sem ténylegesen nem szükséges előfokozata a lelkigondozásnak" (108). E két álláspont között oszcillál Asmussen lelkigondozástana Lássunk még egy koncentráltabban fogalmazott idézetet: „Amilyen kevéssé vagyunk képesek a gyülekezeti tagunknak olyan tanácsokat adni, hogy a rá érvényes isteni parancs annyira egyértelműen álljon előtte, hogy azt meg is tudja cselekedni, olyannyira biztosan meg tudjuk mutatni az élete kudarcán, hogy az isteni parancsot nem töltötte be, tehát a bűn ténye adott. Az előttünk álló konkrét eset feltépi azt a szakadást, ami miatt Jézus Krisztus emberré lett és mi lelkipásztorok lettünk. Abban

a pillanatban, amikor ez a szakadás feltűnik, elkezdődik az evangéliumi lelkigondozó tevékenysége. Ami ezen kívül van, az lelki vezetés, és ha ez nem az »egy s szükséges dologra« tekintettel történik, még lelki vezetésnek sem nevezhető. Elhibázott lenne, ha olyan szakaszokat akarnánk a beszélgetéseinkben létrehozni, melyek a lelki vezetésből a lelkigondozásba való átmenetet jelentenék. Teljesen helytelen lenne, ha nem a kettőt együtt akarnánk csinálni: azt tudniillik, hogy emberileg a meglevő szükségből kivezessünk, és feltárjuk az Isten és az ember közötti szakadékot. Ha megkísérelnénk a kettőt tartalmilag és időileg elválasztani, akkor a bűnről való prédikálásunk absztrakt lenne, a tanácsunk pedig pásztorhoz méltatlan" (109). 4. A LELKIGONDOZÁSTAN ALAPKÉRDÉSEI ASMUSSENNÉL (Kritikai értékelés) Egy lelkigondozástan teherbírását az szabja meg, hogy miként határozza meg az elméleti álláspontja és a

lelkigondozás gyakorlata közötti viszonyt és e kapcsolat hatásmechanizmusait. Előfeltétele ennek, hogy legyen differenciált empirikus szemlélete a lelkigondozás helyzeteire és a benne résztvevő személyekre vonatkozóan, valamint legyenek teológiai-lag átgondolt célkitűzései és metodikai elképzelései. 1 Asmussen a reformátori hagyományoknak megfelelően a törvény és az evangélium megkülönböztetésével kísérli meg a lelkigondozásban Isten valóságát és az ember valóságát, Isten tetteit és az emberi cselekedetekét, Isten lehetőségeit és az ember lehetőségeit elkülöníteni. Ez szolgálja Asmussennél egyben a teológiai elmélet és az ember életgyakorlata közötti szakadék feltárását A teológiai elmélet nála azonos a Biblia bizonyságtételével, ami Isten teremtő, megváltó és megszentelő tetteiről szól az evangélium és a törvény formájában. Az evangélium tartalma az isteni ígéret, amelyben kegyelmes lehajlását

adja tudtul az embernek, a törvény tartalma a parancsolatok összessége. Ezek a tartalmak adják a lelkigondozásnak, mint igehirdetésnek a „szubsztanciáját". Asmussen lelkigondozástanában azonban a fő hangsúly nem a 9 törvény és az evangélium tartalmára, hanem a formai és a funkcionális jelentőségére esik s ebben lényegi rokonságot mutat a modern lelkigondozástanokkal. Bizonyos értelemben mentesíthető tehát az alól a vád alól, amivel általánosítva a kerügmatikus lelkigondozást szokták illetni, hogy a lelkigondozást egyoldalúan az Ige tartalmi tolmácsolásában látná. Formai szempontból a törvény és az evangélium Asmussennél ha nem is fogalmazza így meg két ellentétes kapcsolati struktúrát jelöl. Az egyik az ember aktivitására és Isten passzív, utasító magatartására épül és a teremtés rendjének felel meg, a másik az ember paszivitását követeli meg (mind a lelkigondozó, mind a partnere részéről) és

a megváltás, újjáteremtés rendjébe tartozik, ahol Isten cselekszik kegyelmesen és hatalmasan. Ezt a differnciálást mindenképpen pozitívan kell értékelnünk Asmussen lelkigondozástanában, nem helyeselhetjük azonban azt, hogy a két oldalt mereven elválasztja egymástól mondván: a törvénynek nincs köze az evagéliumhoz, az egyik kizárja a másikat, áthidalhatatlan törés van köztük. Bár ez a törés nem folyamatos (mint Thurneysennel), hanem punktuális. Asmussen elismeri az emberi cselekvés fontosságát, ettől mégis teljesen függetleníti Isten tettét, és rangban természetesen mesze fölé helyezi. Számára az Isten tette a megváltásra „korlátozódik" ebben az aeonban, és nem vesz tudomást a Szentléleknek a bűnös ember életében is ható munkájáról, a creatio continua evangéliumáról. A teremtés a törvény területe és nincs benne evangélium. Ennek megfelelően a lelki vezetést a kétségbeesett és alapjában véve

hiábavaló emberi igyekezet pesszimista színében tünteti fel. Mivel ezzel a pneumatológiai beszűkítéssel Isten tettét száműzi a teremtés területéről, a lelki vezetés mindenestől emberi vállalkozás lesz. A két terület egymáshoz való viszonyát kontrasztrelációnak látja, kissé túllépve ezzel a dialektikus teológia abszolút diasztázis gondolatán. Nem határozott ez a lépés, ezért csaponganak ellentétekbe Asmussen gondolatai: egyszer pl a kegyelem feltételéről beszél, máskor az evangélium teljes szuverenitásáról. A törvénynek és az evangéliumnak mint különböző kapcsolati struktúráknak az egymástól való merev elkülönítése néhány súlyos következménnyel jár Asmussen lelkigondozástanában: 1. nem tud mit kezdeni a „megtértekkel", mert a simul iustus et peccator helyett a sive iustus sive peccator gondolatot képviseli (110), 2. le tud mondani a gyülekezetről, amelyben pedig Krisztus Lelke minden gyarlósága

ellenére ígéret szerint folyamatosan munkálkodik, 3. mivel nem ad helyet az evangéliumnak a lelki vezetésben, nem kényszerül arra, hogy követelményeket fogalmazzon meg a lelkigondozói kapcsolat partneri jellegére nézve. A törvénynek kizárólag az autoritatív embertársi viszony felel meg. A formai szempont mellett jelentős szerepet játszik Asmussen lelkigondozástanában a törvény és evangélium funkcionális aspektusa. Ehhez nem mond Asmussen semmi újat a reformátori usus duplex legis (Luther) tanításhoz képest (a tertius usus legis a fent említett okból hiányzik). Talán csak annyiban, hogy egy a törvény minden hasznát átfogó funkcionális szempontot is említ amit nemcsak a törvényre, hanem az evangéliumra is vonatkoztat , hogy ti. a törvénynek és az evangéliumnak közvetítő funkciója is van Isten világa (és a teológia tanításai) és az ember világa (és a keresztyén életgyakorlat) között. Ebben a közvetítő funkcióban

látja Asmussen a teológia elmélet gyakorlattá válásának, „alkalmazhatóságának" a lehetőségét. Ehhez a funkcióhoz tartozik az is, hogy a törvénynek és az evangéliumnak cselekvést orientáló szerepe van: a törvény a kényszer erejével, az evangélium pedig a szeretet törvénye szerint. Ez utóbbit nem fejti ki Asmussen részletesen. Joggal várhatnánk, hogy szóljon a hit szerepéről, a keresztyén szabadságról, de ezek a fogalmak csak itt-ott fordulnak elő lelkigondozástanában. 2 Asmussen antropológiája alapjában megfelel a Biblia emberszemléletének. Az alapvető egyezés abban áll, hogy Asmussen úgy, mint a Biblia, az embert az Istennel való kapcsolatában látja. Ezt a kapcsolatot a bűn áthidalhatatlanul megszakította. A külső szakadást belső meghasonlottság követte, s az ember ebben az állapotában szorul lelki vezetésre és lelkigondozásra. Nem elemzi Asmussen részleteiben az embernek ezt a helyzetét, és nem mutat

érdeklődést azon tudományok iránt sem (pszichológia, szociológia), amelyek az ember valós helyzetével foglalkoznak. A paradox ebben az, hogy a lelki vezetéssel kapcsolatos tanítását mégis ennek az embernek a lehetőségeire és képességeire építi. Azzal magyarázható ez, hogy Asmussen valódi célja nem az, hogy az embernek az élete konkrét 10 nyomorúságaiban segítsen, hanem hogy az isteni dimenziót valamiképpen rákényszerítse az emberre. A Biblia emberképe az ember és az Isten kapcsolata tekintetében valóban pesszimista, de az Isten és az ember kapcsolatát nézve optimista, tehát a bibliai realizmust egy antropológiai pesszimizmus és egy teológiai optimizmus együttesen adja. Asmussennek a teológiája is pesszimista, nemcsak az antropológiája. Az Istennek az emberhez való kapcsolatát szerinte a harag jellemzi, s ezt azzal az evangéliummal egészíti ki, hogy Isten ígérete az, hogy oda akar fordulni az emberhez, de még nem tette.

Ezzel a krisztológiai aspektust is beszűkíti, ami miatt az evangélium elveszíti általános érvényét. 3. A törvény és az evangélium merev szétválasztása miatt Asmussen módszertani kulcsszavai: a méltóság, vezetés, türelmetlenség, kioktatás, parancs; és hiányoznak, a szolidaritás, melléállás, elfogadás, megértés, partnerség. Módszerről csak a lelki vezetésnél beszél, mert a módszer a törvény területéhez tartozik. Az igazi lelkigondozónak nincs módszere Módszeren minden esetben azt érti, hogy mit kell tennie a lelkigondozónak, azt pedig figyelmen kívül hagyja, hogy hogyan kell tennie. A lelki-gondozó attitűdjét a hivatali tekintély határozza meg A törvény tekintély nélkül halott. Ezért a tekintélyelv és az ezen alapuló fölé- és alárendeltségi viszony képezi lelkigondozásának metodikai alapját. 3. A T Boisen lelkigondozás-elmélete 4. S Hiltner lelkigondozás-elmélete Forrásanyag: Órai jegyzet; Német Dávid,

Isten munkája és az ember lehetőségei a lelkigondozásban, Budapest, 1993 A többi az órai jegyzetből kell. II. A lelkigondozás és a lélektan 1. A psichoanalizis mint ösztön-lélektan (S Freud) 2. A pszichoanalizis mint én-lélektan (Anna Freud, E Erikson) 3. A nárcisztikus lélektan (H Kohut) 4. Mélylélektan (CG Jung) 5. A humanisztikus lélektan (E Fromm; A Maslow; alaklélektan és terápia – F Perls; személyközpontú lélektan és terápia, C. Rogers) Forrásanyag: Órai jegyzet; R. L Atkinson ém, Pszichológia, Budapest, 2001, 13 fejezet (379-400. o) és 16 fejezet (467-491 o) INNEN CSAK A FEJEZETEK VÉGÉN LEVŐ ÖSSZEFOGLALÁST TETTEM BE. 13. fejezet: Összefoglalás 1. A személyiség a gondolkodás, érzelmek és viselkedés azon megkülönböztető mintáit jelenti, melyek az egyén személyes stílusát meghatározzák, és fizikai, valamint társas környezetével való interakcióit befolyásolják. A személyiségpszichológia ennek megfelelően a)

az egyéni különbségek leírását és magyarázatát célozza, valamint b) az egyén és a környezet közötti kölcsönhatásokat befolyásoló folyamatok egységbe foglalására, azaz a teljes személyiség integrált értelmezésére törekszik. 2. A pszichoanalitikus elmélet szerint számos viselkedést, köztük az álmokat és a nyelvbotlásokat tudattalan motivációk határozzák meg. A személyiséget elsősorban a szexualitás és az agresszió biológiai hajtóerői, valamint az élet első öt évének élményei határozzák meg. Freud személyiségstruktúráról kialakított elmélete szerint a személyiség három részből áll (id, ego és szuperego), melyek gyakran konfliktusban vannak egymással. Az id az örömelv alapján működik, a biológiai késztetések azonnali kielégítésére törekszik. Az ego a valóságelvnek engedelmeskedik, és mindaddig elhalasztja a kielégítést, míg szociálisan elfogadható kielégülési módot nem talál. A szuperego

(lelkiismeret) erkölcsi normákat kényszerít az egyénre. A jól integrált személyiségben az ego szigorú, de hajlékony ellenőrzést gyakorol az id és a szuperego felett; a valóságelv uralkodik. 3. Freud személyiségdinamikai elmélete azt mondja, hogy minden egyén állandó mennyiségű pszichikus energiával (libidó) rendelkezik. Amikor egy tiltott cselekedet vagy késztetés elfojtódik, annak energiája valamilyen más formában, például álmokban vagy neurotikus tünetekben keres 11 levezetést. Az elmélet szerint az id elfogadhatatlan impulzusai szorongást okoznak, amit elhárító mechanizmusokkal lehet csökkenteni. 4. Freudnak a személyiség fejlődéséről szóló elmélete szerint az egyének pszichoszexuális szakaszokon (orális, anális, fallikus) haladnak keresztül, és meg kell oldaniuk az ödipális konfliktust, melynek során a kisgyermek azonos nemű szülőjét riválisának tekinti az ellenkező nemű szülő szeretetében. Freud

szorongásról és elhárító mechanizmusokról kialakított elmélete inkább elfogadott, mint a személyiség struktúrájáról és fejlődéséről szóló elméletei. A pszichoanalitikus elméletet olyan tudósok módosították, mint Jung, Adler, Horney, Suliivan, Fromm és Erikson - mindannyian nagyobb hangsúlyt helyeztek az egofunkciókra, valamint a szexuális és agresszív motivációkon kívüli hajtóerőkre. 5. A szociális tanuláselmélet a személyiség beha-viorista megközelítésének modern változata Feltevése szerint a személyiségbeli különbségek a tanulási tapasztalatok változatosságából adódnak. A tanulás itt, az ope-ráns és klasszikus kondicionálás mellett, megfigyelés útján történő tanulást is jelent. A szociális tanuláselmélet az utóbbi évtizedekben egyre kognitívabbá vált, és ma már a viselkedés külső (jutalmak és büntetések) és belső (vélekedések, gondolatok, elvárások) meghatározói közötti kölcsönös

interakciót hangsúlyozza. 6. A szociális tanuláselmélet megkérdőjelezte a legtöbb személyiségelmélet (és a laikusok „intuitív" személyiségelmélete) legalapvetőbb feltételezését, miszerint az egyén viselkedése a különböző helyzetekben konzisztens. Ugyanazon vonás két különböző helyzetben, vagy egy személyiségtesztben és egy viselkedéses helyzetben mért értékei közötti alacsony korreláció empirikus alátámasztást nyújt a behavioristák azon állításának, hogy a viselkedés jobban függ a pillanatnyi helyzettől, minta tartós személyiségjegyektől. 7. Az ellen a vád ellen, hogy a viselkedés nem konzisztens a különböző helyzetekben, egyes elméletalkotók úgy védekeznek, hogy a korreláció magasabb, ha a viselkedés egyedi megfigyeléseit ugyanúgy összesítik, mint ahogy a személyiségteszt tételeit. Allport és mások szerint az alacsony korreláció csak azt mutatja, hogy az egyének nem ugyanolyan módon

konzisztensek, nem pedig azt, hogy önmagukhoz képest inkonzisztensek. A harmadik típusú védekezés azt hozza fel, hogy mivel a mindennapi életben a személyek megválasztják és alakítják azokat a helyzeteket, amelyekbe belekerülnek, ott konzisztensebbek, mint a kísérleti körülmények között, ahol a személyeket találomra rendelik az egyes helyzetekhez. 8. A fenomenológai elméletek az egyén szubjektív élményeivel foglalkoznak A humanisztikus pszichológiát a pszichoanalitikus és behaviorista megközelítések alternatívájaként hozták létre, mint „harmadik erót". A humanisztikus pszichológusok, például Carl Rogers és Ábrahám Maslow, a személy énfogalmát és fejlődésre való törekvését, illetve önmegvalósítását hangsúlyozzák. George Kelly elmélete a személyes konstruktumokról azokra a fogalmakra vonatkozik, melyeket az egyének világuk értelmezéséhez (megkonstruálásához.) használnak 16. fejezet: Összefoglalás 1.

Az elmebetegek kezelése attól az ősi felfogástól, hogy az abnormális viselkedést az ördögi megszállottság okozza, és hogy ezt büntetni kell, az őrzött, betegen tartó tébolydákon át vezetett napjaink modern elmegyógyintézeteihez és közösségi mentálhigiénés központjaihoz. A deinstitucionalizáció politikája minden jó szándéka ellenére létrehozta a hajléktalan elmebetegek problémáját, amely az emberi jogok és a megfelelő gondoskodás kérdéseit veti fel. 2. A pszichoterápia a mentális zavarok pszichológiai eszközökkel való gyógyítása A pszichoterápiák egyik fajtája a Freud által kidolgozott pszichoanalízis. A szabad asszociációs módszer segítségével az elfojtott gondolatok és érzések a kliens tudatába kerülnek. Az asszociációk interpretációjával az analitikus hozzásegíti a klienst problémái gyökerének megértéséhez. Az interpretáció egy másik forrása az indulatátvitel, a kliens életében fontos emberek

iránti érzelmeknek az analitikus felé való kivetítése. A lereagálás, a belátás és az átdolgozás segítségével a személy képes lesz reálisabban megküzdeni problémáival. 3. A freudi elméleten alapuló pszichoanalitikus terápiák rövidebbek, mint a pszichoanalízis, és nagyobb hangsúlyt helyeznek az ego problémamegoldó funkcióira (szemben az id szexuális és agresszív impulzusaival), valamint a személy pillanatnyi interperszonális problémáira (szemben a gyermekkori élmények teljes rekonstrukciójával). 4. A viselkedésterápiák tanulási elveken alapuló módszereket használnak a személy viselkedésének megváltoztatására. Módszereik közé tartozik a szisztematikus deszenzitizáció (a korábban szorongást kiváltó helyzetekben a személy megtanul relaxálni), a szembesítés, az elárasztás, az adaptív viselkedés szelektív megerősítése, a megfelelő viselkedés modellálása és ismételgetése, valamint a viselkedés

önszabályozásának technikái. 5. A kognitív viselkedésterápiák is viselkedést módosító technikákat használnak, de a maladaptív hiedelmek megváltoztatását célzó eljárásokat is alkalmaznak. A terapeuta az irracionális 12 eseményértelmezések reálisabb felfogását segíti eló. 6. A humanisztikus terápiák a problémák megismerésében és azok minimális külső beavatkozással történő megoldásában segítik a klienst. Carl Rogers, a kliensközpontú pszichoterápia kidolgozója szerint a kliens fejlődéséhez a következő terapeuta-jellemvonások szükségesek: empátia, melegség és őszinteség. 7. A legtöbb terapeuta eklektikus megközelítést követ, és nem ragaszkodik szigorúan egyetlen módszerhez. Az eklektikus megközelítés az adott kliens számára legmegfelelőbbeket választja ki a különböző technikák közül. Vannak terapeuták, akik specifikus problémákra, például az alkoholizmusra, szexuális zavarokra vagy a

depresszióra szakosodnak. 8. A csoportterápia lehetőséget teremt az egyénnek, hogy attitűdjét és viselkedését más, hasonló problémákkal küzdő emberekkel való interakcióiban figyelje meg. A házassági terápia és a családterápia a csoportterápiák specializált formája: házastársak, szülők és gyerekek számára nyújt segítséget kapcsolataik életképesebb módjainak és problémáik kezelésének kidolgozásában. 9. A pszichoterápiák hatékonyságát nehéz értékelni, mivel a sikeres eredményt igen nehéz definiálni, és bonyolult a spontán remisszió ellenőrzése is. A kutatási eredmények szerint a pszichoterápia valóban képes segíteni, de a különféle terápiás eljárások hatékonyságukat illetően nem különböznek lényegében egymástól. A különböző pszichoterápiák közös tényezői - a meleg és bizalomteljes interperszonális kapcsolat, a megnyugtatás és támogatás, a deszenzitizáció, a belátás, az adaptív

válaszok megerősítése fontosabbnak tűnnek a pozitív változás létrehozásában, mint az egyes speciális terápiás módszerek. 10. A biológiai terápiák közé tartozik az elektro-konvulzív terápia (ECT) és a gyógyszeres kezelés A kettő közül sikeresebbnek eleddig a gyógyszeres terápia bizonyult. A súlyos krízisállapotokban szorongásoldókat használnak. Az antipszichotikumok hatásosnak bizonyultak a szkizofrénia kezelésében, az antidepresszánsok javítják a depressziós beteg hangulatát, a lítium pedig sikeres a bipoláris betegek terápiájában. 11. A mentális betegségek megelőzése és kezelése társadalmunk egyik legfontosabb ügye A segítséget nyújtó közösségi intézmények közé tartozik a „ház a félúton", a speciális problémákkal küzdők számára a bentlakásos intézmények és a különféle krízisintervenciós szolgáltatások. Saját emocionális egészségünket elősegíthetjük, ha elfogadjuk érzéseinket, ha

megismerjük gyenge pontjainkat, ha fejlesztjük adottságainkat és érdeklődésünket, ha kapcsolatokat alakítunk ki másokkal, és ha idejében észleljük, mikor van szakszerű segítségre szükségünk. III. Lelkigondozás 1 A pszichoterápia és a lelkigondozás. Forrásanyag: Jegyzet (KJ); O Winström, A kifürkészhetetlen ember, Budapest, 2000, 4. fejezet, 115-140 o) 4 Pszichoterápia és lelkipásztorlás - hasonlóságok és különbségek 4.1 Rövid áttekintés Ebben a fejezetben egy átfogó lelkipásztorlási modellt megfogalmazva igyekszem megvilágítani a lelkipásztorlás és a pszichoterápia közötti eltéréseket. A vizsgálódás hangsúlyát nem a neurotikus vallásosságra teszem -ami önmagában véve nagyon érdekes terület -, hanem inkább a vallás "egészségesnek nyilvánítására". A középpontban itt az általános lelkipásztorlás áll Először a lelkipásztorlás és a pszichoterápia viszonyát kell áttekintenünk. Utóbbira

utalva a "páciens" vagy "kliens" szavakat használom, és a "bizalmas" kifejezést, ha lelkipásztorlásról beszélek. Taglalom a lelkipásztorlás sajátos kereteit, valamint - e könyv valláslélektani hátterére támaszkodva - egyfelől a lelkipásztorlás, másfelől a pszichoterápia egyediségét. Tudatosan szűkítem le mondandómat a lelkipásztorlásnak az egzisztenciális és vallási tematikájú kérdéseket érintő részére. Természetesen számtalan pásztorló beszélgetés egyáltalán nem vallási kérdéseket boncolgat, hanem általános pszichés életkrízisekkel, gyásszal és kapcsolati problémákkal foglalkozik. A klasszikus hagyomány szerint azonban a lelkipásztorlás elsősorban nem a lelki zavarokat-válságokat, a szorongást és a tudattalan konfliktusokat hivatott kezelni - még ha ilyesmivel gyakran találkozik is egy lelkivezető. A feladat itt inkább a lét dilemmáinak, kríziseinek és az egzisztenciális

problémáknak a megvilágítása és keresztény valóságszemléletre támaszkodó értelmezése. A két tevékenységet éppen ezért kétféleképpen szemlélem: egyrészt a két terület értelmező és intézményes kereteit, másrészt érdeklődésük középpontját tekintve. Befejezésül kitérek a lelkipásztorlási elméletek hiányára, rámutatván, milyen előnytelen következményekhez vezetett az, 13 hogy egyelőre túlontúl homályos a lelkipásztorlói identitás fogalma. A következő fejezetben a pásztorlói identitásnak szentelünk figyelmet. 4.2 Értelmezési keret Hadd mutassam be két példán, mennyire más nyelvezetet vonnak maguk után a különböző értelmezési keretek: • "Maga pedig a békesség Istene szenteljen meg titeket teljesen, és őrizze meg a ti lelketeket, elméteket és testeteket teljes épségben, feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére." (ITessz 5,23) "A keresztényeknek először az elhívás

fényeskedik, aztán megtapasztalják bensőjükben a törvény munkáját. A sötétséggel vagy az éjszakával szembesülve világolhat fel igazán a kegyelem fénye, és a hívő, szívében újjászületik. Ezzel kezdetét veszi a megszentelődés műve a Keresztény hosszú útján/ • "Amennyiben sikerül a tudattalan konfliktusokat a tudatba emelni és megérteni a túldetermináló tényezőkként mutatkozó ambivalenciákat, jobb egyensúly épül ki az elfojtó és elfojtott erők között. Megerősödhet az én, csökkenhet az elhárítási készség és kevésbé mutatkozik a neurózis" E két megfogalmazás eltérő "megértési horizontokat" tükröz - egyfelől a teológiáét, másfelől a dinamikus lélektanét. Bár mindkettő az egyén élményvilágát érinti, eltérő értelmező közegben érvényesülnek. A két nyelvezet más-más igényeket támaszt és funkciójában is eltér (Norager 1996) Az előző fejezetben megállapítottuk, hogy

a nyelv nemcsak leképez egy valóságot, de létre is hozza azt. A dinamikus lélektan egyik feladata a pszichés folyamatok szimbolikus és okozati összefüggéseinek feltárása. Ezúton építi föl az emberről és fejlődéséről szóló modelljét, olyan fogalmakkal mint felettes-én, kivetítés, énerő stb. A pszichoterapeuta értelmi összefüggések után kutat, érzelmi és asszociatív láncokat keres (Tilander 1988) a páciens élettörténetének különböző elbeszélései között. A bizalmas is képet kap az életéről - annak újbóli elbeszélése révén A különbség abban áll, hogy a pszichoterápia megértés-horizontja úgymond "belső": azt az értelmet keressük, amire a páciens a saját élményvilágában lel - az életfonalat, melyet ez az elbeszélés létrehoz (Crafoord 1996). Az egyéni életútból előkerülő emlékanyaggal dolgozunk A lelkivezető azonban ezt az elbeszélést még egy másik - keresztény vagy teológiai

valóságfelfogásba is igyekszik beilleszteni. Ezzel az egyén életét egy nagyobb történet keretei közé, kozmikus összefüggésbe helyezi, egy isteni világgal hozza kapcsolatba. A pásztorló feladata tehát kettős: mély beleéléssel és tisztelettel támogatni és megérteni a személyes történetet és összefüggéseket, és ezzel egyidőben a bizalmast a keresztény elbeszélések és képek segítségével a láthatatlan Másikkal folytatott párbeszédében feltüntetni. A lélektan arra a kérdésre keresi a választ, hogyan működik az ember és miként értsük őt (pszichés zavarát, élményeit, viselkedését). Azzal azonban nincs megbízva, hogy véleményt mondjon az élet végső értelméről, az erkölcsről vagy "az egzisztencia esszencia utáni vágyáról". A teológia viszont nem foglalkozik a lélektan funkcionális kérdéseivel, hanem az emberi lét értelmével kapcsolatos kérdésekre válaszol: honnan jövünk és hova tartunk. A

teológia az embert egy ontológiai és erkölcsi univerzumba helyezi. Éppen ezért nem válaszolhatunk az egyik kérdésre (miként működik?) a másik nyelvéből vett fogalmakkal (mi az értelme?), és fordítva. Ha a pszichológia ilyen kérdésekre kezd válaszolni, tudományból tudományhitté, világnézetté válik Amilyen abszurd lenne a Bibliából merítve földrajzi, csillagászati, geológiai vagy orvosi tanokat alkotni, éppolyan furcsa lenne rá alapozni egy viselkedéstudományos vagy szociológiai elméletet. Természetesen találunk a vallási szövegekben lélektani értékű adalékokat, melyek jelzik számunkra, hogy a bibliaírókat foglalkoztatta a psziché működése, de szemmel láthatóan nem az volt a fő tennivalójuk, hogy a lelki működések szabályszerűségeit írják le. Mindazonáltal az ószövetségi igék, mint ".az élet leheletét lehelte orrába/ (IMóz 2,7) és a zsoltáros panasza: "kiszáradt a torkom./ (Zsolt 69,4)

tanúsítják, hogy a szerzők rendelkeztek némi ismerettel a lélektani állandókról. Mindenesetre nyilvánvaló, hogy a bibliaszerzők nem az ember lelki életének funkcionális modelljét keresték, hanem az élet értelmét kívánták megragadni. Nézzük közelebbről e két nyelvi formát. 14 4.21 Keresztény antropológia A "belső" élményeket és történéseket formába öntő keresztény hit nem tudományos, kísérleti vagy klinikai kutatáson alapszik - mint a pszichológia -, hanem kinyilatkoztatásokon, hiten és keresztény gyakorlaton. A lélek, a szellem, a megtérés és a béke olyan rendszerben jelennek meg, mely egyben a létezés eredetéről, lényegéről és céljáról is kimond egyes elképzeléseket. Ezeket kozmológiáknak nevezhetjük. Ez annyit tesz, hogy a vallásos terminológia egy totális (vagyis igaznak és végsőnek tartott) valóságszemléletbe ágyazódik. A lelki élményt bibliai keretek között értelmezik. Ezt azonban

a különböző spirituális hagyományok eltérő rendszerekké vagy lelki utakká szervezték. A teológus vagy a pásztorló nem elégszik meg azzal a lélektani megállapítással, hogy az ember, úgy tűnik, "rendelkezik az átfogó értelem keresésének hajlamával", vagy azzal a szociálantropológiai megfigyeléssel, hogy "mítosz nélkül nincs kultúra". A keresztény valóságértelmezés magában foglalja azt a feltételezést, hogy ez a pszichés diszpozíció már önmagában egy valóságos és élő Másik kifejeződése. Pontosítsuk ezt a keresztény képzeletvilág példáival: "Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet." (IMóz 1,1), "Egyszer fölszárad minden könny", "Isten hatalmas karjaiba vesz majd minket.", "Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég" (Jel 21,6), vagy az asztali imádsággal: "Mindenki várakozva néz rád, és te idejében adsz nekik eledelt." (Zsolt

145,15) Ezeket a megállapításokat mind-mind átszövi egy gondolat: a létező világot nem véletlenek alakítják. Nemcsak evolúciós erők terméke; az embéri psziché nem magyarázható csupán a tudattalannal és a társadalmi erővel. Az élet mögött személyes szándék rejlik A láthatóban megnyilvánul egy akarat. Ez jut költői kifejezésre Ylva Eggehorn énekversében: "Ne félj, van egy titkos jel." (Sék 256,1) A vallásos hit nyelve tükröz egy emberképet, egy antropológiát is. A témának könyvtárnyi az irodalma. A vallási képek és elbeszélések megjelenítik az ember természetét és szándékát A Biblia beszámol Ádámról és Éváról, a tiltott gyümölcsről, a Paradicsomból elűzöttekről, akik azután vágynak a hazatérésre vagy sejtik annak örömét stb. Erőtől duzzadó metaforák ezek, melyeket ha pozitivista módra pusztán történelmi, lélektani vagy természettudományos kijelentésekké szűkítünk, szétporladnak.

Pszichológiai funkciójuk inkább az ember egzisztenciális szabadságának és sebezhetőségének a kifejezése és feldolgozása. A szimbólumok hidat vernek a létkérdések és a vallásos kultúra közé. A szavakat és kifejezéseket: halhatatlanság, megbocsátás, kenyér, bűnbánat, gyónás, vonzódás a láthatatlanhoz, irgalmasság, megszentelt sivatag stb., a lelkipásztori elbeszélésekből és képekből merítjük. A Biblia nyelvéé, vagyis inkább gondolatiságáé a végső szó, mivel kinyilatkoztatáson alapszik. A tudományos lélektan elvileg is ideiglenes nyelvével ellentétben ez egy maradandó nyelv. A pásztorló számára ezek a vallásos elbeszélések alkotják az egyik támpontot. A kis és nagy elbeszélés dinamikája a lelkipásztorlás művészete. A beszélgetés hermeneutikai feladata abban áll, hogy bizalmasa iránti mélységes tisztelettel és odafigyeléssel, a lelkivezető összekötő láncszemeket találjon vezetettjének a léte alap

dilemmájához kapcsolódó személyes élménye és a keresztény létértelmezés, a Láthatatlanhoz fűződő viszony élménye között. 4.22 Lélektani teória A tudományoknak, legyen szó akár biológiáról, fizikáról vagy vallástudományról, van egy alapszabályuk: ne bízz tekintélyekben! Inkább azt kell kibogozni, miként működnek a dolgok (esetünkben az emberi psziché vagy a vallás), és fogalmi modelleket kell találni ennek leírására. Megfigyelések és kísérletek útján, kritikus beállítottsággal és véleményszabadságunk tudatában tanulmányozzuk, hogy az ember, az anyag és a kozmosz miként épül föl és működik. Vagy mindent felbontunk kisebb alkotó elemeire, és igyekszünk a lehető legvilágosabban leírni, miként viszonyulnak egymáshoz ezek az építőelemek (atomisztikus megközelítés); vagy éppen a nagyobb egységekre fordítjuk a figyelmet és az egyedi vonásokat a teljesség fényében szemléljük (holisztikus

megközelítés). 15 Az alapszabály azonban mindig ugyanaz: nem minősíteni, hanem leírni. Azt, hogy egy cselekmény mennyiben erkölcsös vagy helytelen, hogy mi az élet értelme, mi történik a halál után, nem a pszichológiai kutatás hivatott megválaszolni. A tudományos tevékenység szükségszerűen egy agnosztikus kozmológia és antropológia keretein belül folyik. Vagyis a kutatásban ér-dektelen, létezik-e Isten vagy sem. Metafizikai kérdésekre nem felelhetünk tudományos módszerekkel A pszichodinamikus pszichológia leíró modelleket gyárt a psziché kialakulásának, struktúrájának, dinamikájának és patológiájának megragadásához. Legyen az ember akár kognitív szakember, pszichoanalitikus vagy szociálpszichológus, módszertanilag erre az agnosztikus és értékelésmentes alapszemléletre kell törekednie. A pszichológiai modellek a bonyolult emberi agynak, valamint a külső és belső világhoz való viszonynak a megértéséhez

fontosak. így lett - például - nagy hatású és bontakozott ki Freud, Winnicott, Sundén és Erikson elmélete. Modelljeik és fogalmaik nagy magyarázó erővel és lendülettel bírnak, segítségükkel le lehet írni a személyes fejlődést és a pszichológiai problémákat. Más dolog -bár többek szerint nem is annyira egy "másik dolog" (Browning 1987, Noranger 1996) -, hogy egyes pszichológusok minden emberi jelenséget egyetlen szemléletre, a saját megközelítésükre szeretnének leszűkíteni. Vagyis belenyugszanak abba, hogy a szükséges módszertani redukció ontológiai redukcionizmussá váljék. A "hogyan működik" kérdésen kívül minden egyéb értelmetlen kérdésnek számít a szemükben, mivel megszabott és egyetlen perspektívájukból megválaszolhatatlan marad. Ezt, mint említettem, tudományhitnek, vagy esetünkben pszichologizmusnak nevezhetjük, márpedig ez messze áll a tudományos viselkedéstől. Mint azt már korábban

megállapítottuk, különösen az egzisztenciálpszi-chológusok tartották a pszichés élet szabályszerűségeinek kutatását az ember méltóságára nézve mélységesen sértő dolognak. Szerintük a legfontosabb kérdéseknek az ember létével és nem pszichológiai funkcióival kell foglalkozniuk. Kiemelték a szabadság, a felelősség és a határ kérdésének különleges jellegét Véleményem szerint azonban kritikájukkal sajnos nem ragadták meg világosan (a tudományos diszciplína esetében szükségszerű) módszertani redukcionizmus és az ontológiai redukcionizmus közötti különbséget, és nem vették észre azt sem, hogy az embert - szabadságélménye ellenére - a korai élmények és a környezete is vezérli. 4.23 Melyik értelmezési rendszernek van elsőbbsége? A terápiát vagy lelkipásztorlást kereső emberrel folytatott munka során két, egymást kiegészítő kockázat is felmerül. Ha a valóságot kizárólag pszichés folyamattá vagy

vallási jelenséggé redukáljuk, azzal bizalmasunk kérdéseit egytől-egyik beszűkítjük. Ha kizárólag a lélektan terminusaiban értelmezünk, akkor minden vallásos tapasztalást regressziónak, kibogozatlan ödipális viszonyulások kivetüléseinek, a fájdalmas belátással szemben tanúsított ellenállásnak, illetve védekezésnek fogunk tekinteni. Vagy éppen fordítva: mmdenféle s fajta lélektani problémát ("Nem bírom tovább a feleségem mellett.", "Mostanában nem igazodom ki magamon", "Annyira agresszív vagyok a gyerekeimmel.") a keresztény hit, a Szentlélek elleni vétség vagy a kitartó imádkozás hiányának fogalmaival festünk le Az előbbi, pszichologizáló redukcionizmusnak is hívható szélsőség még az egzisztenciális és erkölcsi konfliktusokat is az érzelmi eredet vagy az int-rapszichés funkció alapján kívánja megérteni. A másik szélsőséget pedig teologizáló redukcionizmusnak nevezhetjük Ez a

helyzet akkor, ha a lelkivezető mindenféle emberi problémát "lelki bűnbánatot" kívánó egzisztenciális és vallásos jelenségnek vél. Amikor valaki súlyos kételyek közepette felkeres egy lelkészt, olyasvalakihez fordul, aki talán nem is képes megérteni e kétségek pszichés okát. Ehelyett kizárólag teológiai nyelvezetben "diagnosztizálja" - hitetlenségnek, Krisztus követésére való képtelenségnek stb. címkézve - az egyén elbizonytalanodását és határozza meg a terápiát: rendszeresebb imaéletet kell folytatni, intenzívebben kell meditálni Krisztus jelenlétéről, vagy újra meg újra át kell gondolni az ige mondanivalóját: ".mert hitben járunk, nem látásban" (2Kor 5,7) Mindkét esetben figyelmen kívül marad egy emberi tényező. Az első esetben a pszichológus egyszerűen nem vesz tudomást arról, hogy létezik egy olyan emberi élménymező, mely válaszokat követelő, kikerülhetetlen létkérdéseknek

ad helyet. Pedig a kérdéses személynek például nyomós 16 oka lehet arra, hogy kételkedjen a személyes Isten létezésében vagy teológiai ambivalenciával védekezzen egy mélyebb konfliktus ellen, fojtsa el azt. A második esetben a lelkivezető (a teológiai nyelvezet fogságába esve) nem veszi észre a kételyek érzelmi vagy intellektuális okát. A kétkedő férfinak talán minden körülmény ellenére könnyebb imádkoznia, meditálnia és Istenről beszélnie, mint szóbaállni a feleségével, a szüleivel vagy a gyermekeivel. A szakmai identitásunk, nyelvi és szakmai gyakorlatunk meghatározta nyelvezetről ezidáig mint átfogó rendszerről írtam. Kicsit egyoldalúbban a különféle nyelvezeteket úgy is fölfoghatjuk, mint amelyek a szóban forgó embert más-más megvilágításban láttatják, tehát kombinálásuk révén jön létre az igazi megértés. Az egyiket, a pszichoterápiás nyelvezetet az emberi félelmek, veszteségélmények, krízisek

és az örömképesség érzelmi hátterének megértéséhez fejlesztették ki. A legfőbb szándék itt az élmények érzelmi gyökereinek feltárása (kiváltképpen a belátásorientált pszichoterápiára gondolok). A pszichoterapeuta ugyanakkor szert tesz egy bizonyos érzékenységre, melynek segítségével egzisztenciális határkérdéseket is képes kezelni. Dacára ennek, nem az ő szakmai feladata, hogy ezekre összpontosítson. A másik, a teológiai nyelv, egység- és teljességteremtő rendszer. Az ember számára világosabbá teszi az összefüggéseket, irányt szab és jövőképet ad. A pásztorlónak ebben az értelmezési keretben és valóságszemléletben kell mozognia és dolgoznia. Ugyanakkor látnia kell, hogy mindenki egy adott társadalmi közösségben él, egyedi személyiséggel rendelkezik és mindenkit többé-kevésbé tudatos érzések irányítanak. Ezen túlmenően figyelmesnek kell lennie arra is, hogy egy világnézeti problémában érzelmi

konfliktusok is szerepet kaphatnak. A lelkivezetői gyakorlatban tehát a vallásos nyelvezet egyediségének megragadására való készség kifejlesztésére és a létkérdések területén való jártasság megszerzésére kell törekedni, valamint annak felfedezésére, hogy a vallásos kijelentések mikor lepleznek neurotikus menekvést, regressziót vagy elhárítást, akadályozva ezzel a személyes érést. Tehát az emberi misztérium kezelésekor a pásztorlónak és a pszichoterapeutának is legalább két dimenzióra kell figyelnie. A terapeuta az emberi lélek érzelmi fejlődésének és konfliktusainak kezelésében szerez jártasságot. A lelkivezető feladata abban áll, hogy megegyezéseket keressen az isteni kinyilatkoztatás és a személyes élettémák között. A lélektani és hagyományosan vallásos keretek között található az etikai és egzisztenciális kérdések tere, mely közös a pásztorló és a terapeuta számára. 4.24 Egy példa Egy férj, a

munkából hazatérve, az íróasztalán, a telefon mellett egy kis papírost talál, rajta egy férfinév. Este, felesége mellett az ágyban, megkérdezi: "Ki az tulajdonképpen?" Egy időre néma csend támad. Viccelődve hozzáfűzi: "Az a legrosszabb, hogy így elhallgattál" - "Tudod, feleli a neje, ezzel nem nagyon lehet viccelni. Nem is tudom, hol kezdjem De jobb, ha megtudod Nem mertem szólni, óvni akartam a gyerekeket meg téged is. Gondolhatod, milyen sokat töprengtem, de. találkoztam egy férfival" És aztán egyéves ismeretségük története következik Mi zajlik le ilyenkor ebben az emberben? Kríziselméleti szempontból megkülönböztethetjük a sokkfázist, az azonnali reakció időszakát, az elhárító mechanizmusok (kivetítés, agresszió, autoagresszió stb.) beindulását -vagyis ezt az élményt leírhatjuk pszichodinamikai terminusokban Lélektani megfogalmazásunkat tovább gazdagítja, ha megfigyeljük még, hogy ez a

hűtlenség mit üzen a házastársak korábbi viszonyáról, s ha nyomon követjük a folyamatot az eltávolodás különböző lépéseiről stb. A férjben ugyanakkor más kérdések is felmerülnek, melyek kiindulópontja nem a magánszféra. Hangozhatnak ekképp: "Hogyan lehet a sors, Isten vagy a véletlen ennyire kegyetlen?" vagy "Érek én ezután egyáltalán még valamit?" vagy "Mi az értelme ennek az egész világnak, ha egyszerre minden ilyen brutálisan tönkremehet?" Az érintett egy magasabb értelem után kutat. "Milyen törékeny is az élet valójában, ha ilyesmi megtörténhet. Mindent felül kell vizsgálnom!" vagy "Mi rosszat tettem, hogy ez történt velem?" Sőt, etikai és erkölcsi kérdések is felmerülhetnek: "Most akkor nekem is jogom van egy új kapcsolathoz?" vagy "Hogyan bocsássam meg neki, amit velem tett?" vagy "Hogyan lássak ebben valami értelmet anélkül, hogy

letagadnám az igazságot?" 17 Oscar Pfister, Freud egyik tanítványa kritikával illette a mesterét, amiért az főképp genetikusan dolgozott: szerinte azáltal, hogy azokat csakis lélektani létrejöttükben írta le, redukálta a problémákat. Ezzel szemben, állította Pfister, az ember egységre, teljességre törekszik, ezért a terapeutáknak és lelkivezetőknek a traumatikus krízisekkel és életválságokkal szintetikusan kellene dolgozniuk, vagyis az érintetteket abban kellene segíteniük, hogy azt, amit átéltek, szélesebb összefüggésben láthassák. A teljesség és az egység egyik ilyen feldolgozási útja a hit lehet Ha a szóban forgó férfi vallásos, vajon milyen hatással lehet rá a hite? Amennyiben a mély konfliktus és a feleségével való szakítást követő fájdalom a központi téma a számára, akkor semmilyennel. Ebben az esetben a vallásos valóság teljesen eltűnik Sőt, a hite még meg is nehezítheti a helyzetét. Nem elég,

hogy faképnél hagyja a felesége, még a keresztény hite sem segít rajta, a vallásossága jóformán teher. Ha viszont képes nehéz élményeit a hitével összefüggésben tekinteni, akkor segíteni fogja őt abban, hiszen azt fogja gondolni, hogy: Isten tekintete óvja a nagy káoszban, Isten maga az a viszony, ami minden mást rendszerez és elrendez. "Nehéz most, de van valami, ami szilárd és töretlen: Isten és a hitem és hogy Isten a történtek ellenére is szeret." 43 Intézményes keretek Az előző részben a vallásos nyelv szerepét hangsúlyoztam. A zsoltárok, a bibliai szövegek, a himnuszok, a költészet, a vallási képek és a zene nyilván lehetnek szorongáscsökkentő, gyógyító hatásúak. Vizsgáljuk meg ezért azokat az intézményes kereteket, amelyeken belül a pszichoterápia (a pszichológiájával) és a lelkipásztorlás (a teológiájával) tevékenykednek. Pszichoterápia Svédországban elsősorban szociális, pszichológiai és

orvosi intézményekben folyik. Jól szervezett, oklevelekhez, diplomához kötött szakma Ez garantálja a terápiát felkereső számára a szakszerű kezelést: a pszichoterapeuta elméleti képzettséggel és gyakorlati tapasztalattal rendelkezik. Ezenkívül tudvalevő az is, hogy a kezelőnek a képzése során szembesülnie kell saját élete többé-kevésbé rejtett érzelmi görcseivel. Pszichoterápiát végeznek magánpraxisban is, ezek némelyike intézményhez vagy az egészségügyhöz kötött. A kezelési gyakorlat mögött természetesen különböző elméleti iskolák és teóriák húzódnak; a leggyakoribb a pszicho-dinamikus alapszemlélet, melyhez más kezelési stratégiák is társulnak, viselkedésterápiás, rendszerszemléletű vagy kognitív irányzat stb. Az egyik általánosan elfogadott pszichoterápia-meghatározás eképpen hangzik: "A pszichoterápia a lelki problémákkal és a járulékos lelki zavarokkal küzdők számára felkínált egyik

kezelési módszer. Ez a kezelés szorosan kapcsolódik egy pszichológiai elmélethez Pszichoterápiát csak az erre képesített személy vagy kiképzés alatt lévő, szupervideált szakember végezhet. A pszichoterápia az önálló gondolkodásban és cselekvésben szerepet játszó személyiségjegyeket hivatott támogatni. A kliens ezen felül segítséget kap a pozitív fejlődésének és érésének útjában álló akadályok elhengerítésére.,, (Cullberg 1993,400folyt) Az első és legfontosabb megállapítás tehát, hogy a pszichoterápia professzionális tevékenység. Sajátos képzettséget követel. Ez tehát azt jelenti, hogy nem jótékonyság vagy emberségesség általában. A terapeuta munkája során semmiképp sem lehet egy speciális ideológia szószólója Néha az hangsúlyozzuk, hogy a terápia célja a pszichés jóllét és jó közérzet elérése, máskor pedig azt, hogy a cél a kliens támogatása az önmagáról szóló igazságok felfedezésében

- mert ez az igazság önmagában értékes. A páciens ilyenkor - ezen felül - pszichés erőre is szert tesz, de itt nem ez áll a középpontban. Éppen ellenkezőleg, rejtett oldalainak felfedezése első látásra komoly szorongással töltheti el a pácienst. A második fontos jellemző, hogy a pszichoterápiás kezelést tudatosan választjuk. Ez azt jelenti, hogy sajátos megegyezéssel vagy szerződéssel kezdődik, annak keretei között folyik és annak megfelelően ér véget. Nem olyan, mint a hétköznapi kapcsolatok, a keresztény lelkipásztorlás vagy lelkivezetés, amelyek általában esetlegesek, még ha újabban egyre megszokottabbá válik is egy formális "lelkipásztorlási szerződés" alkalmazása vagy a beszélgetéssorozat megtervezése. Amikor a lélektani eszközök fontosságát hangsúlyozzuk, ezt azért tesz-szük, mert a páciens számára érzelmi konfliktusainak szabad feldolgozásához alkalmas helyzetet kívánunk teremteni. 18 Ennek

során a terapeuta közbelépései főként összefoglalások, tisztázások, szembesítések és értelmezések formájában jutnak kifejezésre - tesszük mindezt azért, hogy hozzásegítsük kliensünket saját helyzetének átlátásához. A pszichoterápiában központi fogalmak a szorongás és a feszültség, vagyis a terápia a gyógyulásra és javulásra irányul. A lelki egészségnek- az összefüggések és a jobb megértés megfontolt keresése kapcsán - legalább fontos melléktermékként, de meg kell jelennie. Ezzel szemben a szó szűkebb pszichiátriai vagy orvosi értelmében a lelkipásztorlás középpontjában nem a pszichés egészség áll. Ez persze nem jelenti, hogy a lelkipásztorlásban háttérbe kellene szorulnia a terápiás, gyógyító dimenziónak. Épp ellenkezőleg, a klasszikus lelkipásztorlás gyakorlatában a kerüsszein és a terapevein, vagyis a tanítás és a gyógyítás mindig is fontos elem volt. A különbség inkább a lelki

egészség céljának és elérési eszközének megítélésében van. A keresztény hit a lelki egészséget mindig egy isteni világ realitásának a feltételezésével, ennek a változásban és a javulásban játszott meghatározó szerepével társította, de még a keresztény életvitelt jellemző erkölcsi következményeket dicsérő heves pátosszal is. Hadd próbálkozzam itt egy meghatározással: a lelkipásztorlás a bizalmas lelki és vallási fejlődését támogató személyes és a keresztény egyház hitéből és valóságszemléletéből kiinduló beszélgetés. Elsőnek azt emeljük ki tehát, hogy a pásztorló munkát a vallásos valóságszemléletre alapozzuk. A "keresztény hit" és a "vallási" meghatározásokból kitűnik, hogy azzal, amit korábban ontológiának és antropológiának neveztünk, mint alapvető tényezőkkel számolunk: a keresztény lét-felfogással és emberképpel. Másodszor pedig, észrevehetjük, hogy a

lelkipásztorlás kollektív ügy: nem csak az én-te viszonyról szól. A lelkivezető nem magánszemély, hanem az egyház nyújtotta társadalmi és vallási közösség tagja. A lelkipásztorlás különböző mértékben intézményesült, ezért folyhat gyóntató helyiségben, betegágynál vagy alkalmilag, és aztán hosszabb beszélgetéssorozatba torkollhat. Ebben az értelemben nincs magánpraxist folytató pásztorló. Harmadszorra, a lelkipásztorlás velejárója a támogató emberségesség kívánalma. A hangsúly itt elsősorban nem a gondozáson, a válságkezelésen és lelki betegség esetén a beavatkozáson van, jóllehet a lelkipásztorlást - mármint az egyedi beszélgetést - meglehetősen gyakran krízisek és viszontagságok aktiválják. A támogató szóval a holisztikus emberképre, a másféle értékelések iránti tiszteletre utalok, s ez aláhúzza a beleélés, illetve az emberi közelség jelentőségét. Fontos, hogy a lelkivezető különbséget

tudjon tenni tárgy és személy között. Más dolog valakit tisztelni, és megint más elfogadni a véleményét. A keresztény erkölcsi konszenzus maga után vonja, hogy nem nevezhető helyesnek minden erkölcsös cselekmény, dacára, hogy a pásztorló igyekszik megérteni a bizalmasa tettének szándékát. A klasszikus lelkipásztorlás ezt úgy mondaná, hogy Krisztus elítéli a bűnt, de szereti a bűnöst. Negyedszerre, az egyén áll a középpontban, nem a közösség. Ez különbözteti meg a lelkipásztorlást a prédikálástól, a tanítástól. Ennek következtében a lelkipásztorlás egy személyes találkozás, két egyén párbeszéde. Mind a klasszikus, mind a modern lelkivezetés komoly jelentőséget tulajdonít a beszélgetésben a két ember közt zajló folyamatnak. Itt a lelkipásztorlás csakugyan sokat kapott (és kaphat még sokkal többet) a dinamikus lélektantól és terápiától. Az empátiás készség gyakorlása alapvető fontosságú. Ezt a

beszélgetést ugyanakkor tovább lehet folytatni az egyház kínálta liturgikus és közösségi életben. Ötödszörre, mérvadó a meghatározásban ez a két fogalom: vallási és lelki fejlődés. Vagyis a lelkivezető, hasonlóan a pszichológushoz vagy a szociális munkáshoz, életkrízisek esetén lelki folyamatokkal is foglalkozik. A különbség abban áll, hogy ő bibliai értelmezéssel látja el bizalmasa értelem, megerősítés és lelkiség utáni vágyát. Különös figyelmet szentel a korábban érintett határhelyzeteknek (2.44), valamint rámutat arra a folyamatra, amelyet a hitét komolyan gyakorló keresztény ember végigjár. A vallásos lelki fejlődés jelentheti például, hogy valaki olyan célért küzd, mely a felületes szemlélő számára egészségtelennek tűnik, mert nem jár az énerő vagy az autonómia növekedésével. Másokért feláldozni önmagunkat, gyakorolni az alázatot és az önuralmat, "meghalni, hogy éljünk",

"adni, hogy kapjunk" - első látásra ezek bizony ellentmondanak a terápiás ideálnak. Vallásos 19 szemszögből ezek a részfeladatok ugyanakkor a lelkiségi és etikai fejlődés állomásai. Az önkéntes szeretet, a másikkal való együttérzés a keresztény hit mércéje. A "fejlődésben" benne foglaltatik, hogy a pásztorló támogatja bizalmasa önállóságát és kritikai gondolkodását, a cél ugyanis a személyiségbe integrált és nem a pusztán átvett hit kialakulása. Ehhez pedig elkerülhetetlen, hogy a lelkivezető tisztában legyen saját érzéseivel és szükségleteivel, és ne keverje össze azokat bizalmasa emócióival és igényeivel. Ez végtelenül fontos A lelkipásztorlónak soha, semmiféle érdeke nem fűződhet ahhoz, hogy a bizalmasa valami tanult meggyőződést "kebelezzen be" anélkül, hogy tudatos és szabad döntést hozott volna. Ennek megvalósulásához a lelki gondviselőnek meglehetősen oda kell

figyelnie a saját hajlamára, hogy alul- vagy túlértékeli-e a vallás szerepét. Ezt már részleteztem a pszichote-rapeutákkal foglalkozó részben. Ami az intézményes kereteket illeti, a lelkipásztorlás egyházi vagy gyülekezeti jelenség. Adott ideológiával, normarendszerrel és istentiszteleti, liturgiái közösséggel társul, azaz a vallásos életbe ízesül. Különböző fajtáit ismerjük, különböző intézményi keretekben: például katolikusát, baptistát, lutheránusát, metodistát, karizmatikusát. Mint már említettük, aligha képzelhetünk el magánpraxist folytató lelkivezetőt. Mindamellett látjuk az egyháztörténetből, hogy egy híres vallásos nagyság, formális vagy intézményes háttér nélkül miként fogadta a hívőket, hallgatta, segítette és vezette a kereső embereket. A klasszikus lelkiségi hagyományok számtalan példát kínálnak erre: gyakran feszült gyümölcsöző ellentét a közegyházi lelkipásztorlás és egy

forradalmi misztikus hagyomány között. Ez utóbbi csendes, bár csípős kritikát gyakorolt, amikor az egyház a belülről való elvilágiasodás csapdájába esett, és eltávolodva a vallásos bizalomtól, az egyszerű és emberséges irgalmasságtól, kolosszális szervezetté alakult. Az egyéni lelkipásztorlás tehát egy teológiai elméletre és vallásos tapasztalatra építő hivatásszerű szakosodás, pontosan úgy, ahogyan a pszichoterápia egy pszichológiai elméletre és pszichoterápiás tapasztalatra építő szakszerű kezelési forma. Természetesen vannak lelkészek, papok, diakonisszák, kórházi lelkészek, akik kiterjedt és időigényes lelkipásztorlói munkát végeznek. Vannak, akiknek a legfőbb tevékenysége az intenzív beszélgetések folytatása. Aligha találunk azonban szervezett pasztorális képzést A leggyakoribb az, hogy hosszabb-rövidebb kórházlelkészi gyakorlatokat csatolnak a hivatalos diakónus-, lelkészvagy papképzéshez.

(Például a Szent Lukács Alapítványnál vagy az amerikai Klinikai Pasztorális Képzésen keresztül.) Sokan utaznak lelkigyakorlatokra, beszélgetnek lelki atyákkal, anyákkal Egy időben az ökumenikus Pilgrim című folyóirat nélkülözhetetlen inspirációforrásként szolgált e téren. A lelkészek és a papok azonban a beszélgetést rendszerint csupán számos napi teendőik egyikének tartják. Ugyanakkor szükséges, hogy a jövőben egyre többen dolgozzanak "pásztorlási szerződéssel", vagyis bizalmasukkal azonos időben, ugyanott, meghatározott időtartamra találkozzanak; hogy egyesek intézményes támogatásban részesüljenek ahhoz, hogy munkájukat egyházi alkalmazottak számára adott lelkivezetésnek és elmélyítésnek nevezhessék. A lelkipásztorlás egyelőre "apropó-beszélgetésekből" áll, az igény arra különösen keresztelővel, temetéssel, házasságkötéssel vagy konfirmációval kapcsolatban merül föl. Ezek a

beszélgetések olykor-olykor azonban elmélyülnek, hosszúra nyúlnak; a lelkészek sokszor családlelkész-szé válnak, abban az értelemben, hogy ugyanaz a lelkész konfirmál, keresztel és temet egyazon családban. Ebben az értelemben folytonosság van A jövőben azonban specializált lelkivezetői képzéssel kell számolnunk. 4.31 A beszélgetés kontextusa és szimbólumnyelve A pszichoterapeutát az ember felkeresi, nem "elvetődik" hozzá. A pszichoterápia mögött tudatos elhatározás áll: a páciensnek igénye támadt arra, hogy egy személyes problémájával vagy tünetével áttekinthető keretek között foglalkozzék. Ezt a beszélgetés-folyamatot pontos forgatókönyvi leírások szabályozzák, többek között, hogy a terapeuta visszatartja saját magával kapcsolatos lélektani teendőit. A pszichoterapeuta elmélet, gyakorlat, szupervízió és saját terápia révén elsajátít bizonyos modelleket, hogy a konfliktusban lévő személy

segítéséhez megfelelő pszichológiai klímát 20 teremthessen. Ezt a gyakorlatot egyre több helyen kezdik beépíteni a lelkivezetői képzésbe és a szupervízióba is. A lelkivezető egy átlagos emberi közösséghez, egyházhoz, felekezethez, gyülekezethez tartozik. A lelkipásztorlás eme társadalmi vonatkozását, mint ahogy a vallásos meggyőződés összekötő szerepét is, nem lehet eléggé hangsúlyozni. A pontosítás végett: az istentiszteletet követő közös kávézás, a politikai, irodalmi és környezetvédelmi keresztény csoportosulások, kirándulások, bibliatanulmányok, táborozások és minden más, ami az istentiszteletet ünneplők közösségéből fakadva történik, az egyszerűen kellemes és jó kedélyű együttlétek - mind-mind meghatározóak a pásztorló tevékenységben. Az egyéni lelkipásztorlás tovább él a vallásos közösség énekeiben és istentiszteletén, az oltár körül és a zenében, valamint a társas

együttlétekben és barátságokban. Teológiai fogalmakkal az egyház élő testként vagy szervezetként jellemezhető. Lélektani szempontból ez egy meglehetősen központi kép. A gyülekezet képezte társas struktúra megerősíti és érvényesíti az egyéni élményeket. A lelkivezető tehát kötődik azokhoz a liturgiákhoz és istentiszteletekhez, amelyek körül a vallásos szókészlet hálóját szövik és az értelmet nyer Orgonamuzsika, közös éneklés, keresztvetés és más viselkedésformák kísérik a hit kifejeződését. A vallás szavai függenek a szimbólumközösség megerősítésétől, amely azokat át is színezi. A lelkivezető és bizalmasa közti egyéni beszélgetés ebbe az élő társas szervezetbe torkollik. Az egyik olyan terület, amely megkülönbözeti egymástól a pszichológiát és a lelkipásztorlást, a szimbólumhasználat. A pszichoterapeuta kerüli saját szimbólumainak, képeinek vagy személyes hovatartozásának túlzott

emlegetését az ülésen. Csak önmagát képviseli Lényeges, hogy e helyzet viszonylagos személytelensége létrehozzon egy "kivetítő ernyőt". A páciens így könnyebben kifejezésre juttathatja a saját fantáziáit. Ez természetesen nem vonatkozik arra az esetre, amikor képi terápiával vagy szimbólumdrámával dolgozunk. Különböző gyakorlatokat ismerünk Freud és Jung rendelői nyilván tele voltak képekkel, festményekkel és szobrokkal. Egyes pszichoterápiás iskolák is kidolgozták a saját szimbólumaikat, bár a középpontban azok a fantáziák, elbeszélések és emlékek állnak, amelyekről a páciens számol be. A pásztorló ezzel szemben teljes mértékben nyelvi képektől és kézzelfogható külső szimbólumoktól függ. Hiszen nemcsak önmagát képviseli, ha nem Krisztus egyházának a valóságát is, amely csak analógiákkal, metaforákkal és képekkel ragadható meg. Ezek a szimbólumok könnyíthetik vagy akadályozhatják is a

beszélgetést. Ha a párbeszéd egy templomban, egy sekrestyében vagy egy lelkészi hivatalban folyik, általában látni egy falon függő keresztet, a lelkész a szürke, körgalléros lelkészi ingét viseli, és felol-dozásnál vagy gyónásnál felveszi a stóláját. Ezzel a hit nem-verbális tartalmának kifejezését erősíti, és olyan benyomásokat és élményeket közvetít, amelyek közvetlenül vagy esetleg egyáltalán nem érhetők el a racionális elemzés számára. A vallásos dimenziót jól kifejezi az is, ha a beszélgetés például az üres templom egyik oszlopfője alatt folyik, ha a beszélgetést gyertyagyújtással fejezzük be, ha meghallgatunk egy korált vagy közösen térdet hajtunk az oltárnál, ürvacsorát veszünk és megállunk egy ikon előtt. Ezek a vallásos szimbólumok egy nagyobb, értelmes univerzumba "ágyazzák" a határkérdéseket. De a lelkivezető mindenekelőtt arra törekszik, hogy a bizalmasa saját magát az egyház

által Istennek nevezett láthatatlan valósággal folytatott párbeszédben lássa, valamint hogy tapasztalatot szerezzen e dialógusról. 4.4 A beszélgetés fókusza Összehasonlításom középpontjában a lelkipásztorlás áll, így hát a pszichoterápia most kissé mostoha körülmények közé szorul. De először röviden tekintsük át, miért is kerül a hangsúly többnyire a pszichoterápiára. A pszichoterápia (és különösen az analitikusan orientált terápia) elsősorban az érzelmi, belső és személyközi, többé-kevésbé tudattalan konfliktusok felé fordítja a figyelmét, és ezeket - többek között - néhány különböző "szűrő" segítségével igyekszik jobban megérteni. Vázoljunk itt néhány modellt: • A dinamikus modell. Az egyén belső harcát itt abból kiindulva szándék-szunk megérteni, hogy 21 • • • • • miként működnek a különböző pszichés erők vagy erőterek egy összjátékban vagy konfliktusban

egymással. A genetikus modell. A konfliktus létrejöttének mikéntjét kutatjuk A legjelentősebb magyarázat szerint az okok a fejlődéslélektani tényezőkben és különösen az egyén tárgykapcsolataiban keresendők. Itt előkerül az is, hogy egy tünet vagy konfliktus korai élményeket tükrözhet, esetleg feszíthet föl. Az ökonómiai modell. Itt arra fókuszálunk, hogy a konfliktusok milyen mértékben veszik igénybe az egyén pszichés energiáit. A strukturális modell. Azt igyekszünk beazonosítani, vajon a lélek mely terén a legnagyobb az energiavesztés: az én és a felettes-én közötti harcban, vagy egy kívánság, egy ösztön meggátlásakor, vagy a valóság és a képzetek közötti konfliktusban. A topográfiai modell. Itt azt kell feltérképezni, mennyire tudatosulnak az egyénben alapvető konfliktusai (teljesen tudatos, tudatelőttes vagy teljesen elfojtott és tudattalan szinten vannak-e). Az adaptív modell. Itt azt a kérdést kell

megválaszolni, hogy az egyénnek mennyire sikerül megfelelnie a saját vagy környezete követeléseinek. A feltáró kezdeményezések a problémák rejtett részével történő szembekerülést célozzák. Ha azokat felszínre hozzuk, megvizsgáljuk és átdolgozzuk, megváltozik az énkép, csökken a szorongás, fokozódik az énerő. A cél vagy az, hogy a páciens a tudattalan érzelmi tényezők jobb ismeretére tegyen szert (belátásterápia), vagy az, hogy támogassuk a már működő szorongásoldó védekezést (támaszterápia). Itt főként a belátásterápiás megközelítésről írok A belátást elősegítő miliő létrehozásához a terapeuta empátiára törekszik. Legfontosabb munkaeszköze, mint mindig, az aktív meghallgatás. Ebbe beleértjük az értelmezést és az ellenállást, és az áttételben vagy viszontátté-telben megnyilvánuló metakommunikációt. Ezzel a szobában jelen levő két beszélgető félben felmerülő, de tulajdonképpen más

viszonyokkal összefüggő érzéseikre utalunk. Ezeket az érzéseket felhasználjuk a terápiás folyamatban, de a terapeuta ellenőrzése és felügyelete alatt kell maradniuk. A lelkipásztorlás viszont nem állít tudattalan konfliktusokat a középpontba, még akkor sem, ha azok jelentékeny alkotóelemei is a problémának. (Más persze a helyzet, ha a lelkivezető egyben pszichoterapeuta is.) Természetesen egy lelkipásztorló számára is éppolyan fontos a bizalmas légkör megteremtése, ennek érdekében nem szabad sem erőltetnie, sem megzavarnia a bizalmasát, sem intellektualizálnia vagy moralizálnia. Ebben a vonatkozásban a lelkipásztorlás és a pszichoterápia kéz a kézben járnak. Az empátiás és eltöprengő beszélgetés mindig is alapvető a lelki-pásztorlásban. Most azonban nem a lelkipásztorlás egyetemes lélektani jellemzőivel, hanem speciális jegyeivel szeretnék foglalkozni. A lelkipásztorlás különböző alkotóelemeknek, • a személyes

bevonódást előidéző egyéni beszélgetésnek, • az egzisztenciális létkérdésekkel kapcsolatos élményeknek, • a létkérdések feldolgozásához használt, részben privát, részben egyházi elbeszéléseknek, szimbólumoknak és rítusoknak és • a vallásos hagyomány személyes elsajátítási folyamatának az összjátékára összpontosít. A túl sok technikai kifejezés használatának elkerülése érdekében igyekszem hétköznapi szavakkal leírni, miként jutnak ezek kifejezésre. A lelkipásztor-lást négy dimenziójával jellemezhetjük: gondoskodás, tudatosodás, értelmezés és elmélyülés. Ezeket a dimenziókat mélységükben a következő fejezetben tárgyaljuk, de hadd adjak itt addig egy előzetes áttekintést. 4.41 A lelkipásztorlás négy dimenziója Kezdjük a gondoskodással. A sokszor lelkigondozásnak nevezett lelkipásztorlás legfontosabb része, paradox módon, nem a gondozás. Az elsődleges cél ugyanis nem a gyógyítás vagy a

terápiás változás, hanem az emberi megértés és melegség felkínálása. Ennek tökéletesítésére sok lelkivezető kurzusokon és saját terápiában növeli emberismeretét és empátiás készségét. Feldolgozza saját 22 érzelmi vakfoltjait, hogy képes legyen olyan előítéletmentesen és nyíltan mások meghallgatására, amennyire csak tud. Az ilyen kurzusok, vezessenek be akár a krízisterápiába, a beszélgetésmódszertanba, a halál vagy a betegség és öregedés témáinak kezelésébe, nem változtatnak az alapálláson: a lelkivezető alapvető beállítottsága nem a gondozás, hanem a gondoskodás. A lelkipásztorlásnak - iskolákban, börtönökben, kórházakban, halálos ágynál, temetés kapcsán vagy ifjúkori válságban - leginkább a gondoskodás szintjén kellene folynia. A tudatosítás először az intenzív személyes élményekre összpontosítást jelenti, amelyekben az érintett azt éli át, hogy részese valaminek a kézzelfogható

világon túl; vagyis ami a később transzcendencia-jeleknek nevezett misztikus élményekre utal. Browning azt írja, hogy a lelkivezető "a bizalmasnak azokat az élményeit vizsgálja, amelyek a sors és az emberi természet transzcendens aspektusaival kapcsolatosak; az odaát élményét" (1987, 43). Másodszor az olyan egzisztenciális témákra való fókuszálást jelenti, mint az idő, halál, szenvedés és értelem; harmadszor pedig a saját élet erkölcsi aspektusaira összpontosítást. Tehát a bizalmas életében olyan élményeket keresünk, melyekre úgy tekint, mint végső támaszaira, lelki fogódzóira, vagy amelyekkel kapcsolatban úgy érzi, "nélkülük nem tudna élni". Ehhez jönnek még azok a létkérdések, amelyek többnyire mindig ott bújnak a hétköznapi vesződségekben: "Ennyi volt csak az élet?" vagy "Mire jó mindez?" A bizalmast tehát hozzásegítjük, hogy közelebb kerüljön saját felelősségéhez

és el tudja viselni döntései következményeit. Ez az utóbbi bűntudathoz és nagy elkeseredéshez vezethet A tudatosodás dimenziója azáltal jön létre, hogy a lelkivezető többé-kevésbé rendszeresen segíti a bizalmast, hogy felfigyeljen, tudatosítsa és kritikusan végiggondolja élete célját és értelmét. Vagyis, tisztázó jelleggel elgondolkodjon azon, hová s mibe veti "élete horgonyát", milyen élményei mutatnak valami nálánál nagyobbra, s mik az arra utaló szimbólumok? Ha a gondoskodás és a tudatosodás olyan dimenziók is, melyek valamelyest közösek pszichoterapeuta és lelkipásztorló számára, az értelmezés dimenziójánál világos a válaszvonal. Itt nem a pszichoterápiás értelemben vett értelmezésről van szó. A teológiai értelmezés során a lelkivezető a beszélgetésben a keresztény hagyomány olyan képeire, szimbólumaira és elbeszéléseire igyekszik utalni, amelyek kifejezik és megjelenítik a tudatosodás

folyamán középpontba került élményminőségeket. Vagyis egy vi1 Már amennyiben a gondozás szó terápiás vonatkozásaira asszociálunk (pl ideggondozó) A svédben a különbség még szembeszökőbb: lelkigondozás mint egyházi hivatás: sjálavárd (sjála=4élek, várd=gondozás). De a lelkigondozást végző már: sjálasörjare (sörjare= gondoskodó / törődő). szonylag privát élettörténet elbeszélésének sajátos kifejezéseit a keresztény létértelmezés kínálta univerzumba ágyazza. Az értelmezés történhet verbálisan és nem-verbálisan, kiterjedhet a liturgikus élet esztétikájára, a Krisztuskövetés etikai radikalizmusára is. A lelkipásztorló tehát továbbmegy a tudatosodás dimenziójánál. A bizalmas megsegítésén túl, hogy élményeit ki tudja fejezni, rámutat arra a keresztény hagyományra és megeleveníti azt, amelyben és amelyből ő maga is él (ez a kérügmatikus vagy igehirdetői szerep). Itt húzhatjuk meg lelkész és

pszichiáter, lelkivezető és terapeuta között a határvonalat. A világnézeti téma, amely a pszichoterápiában szükségképpen háttérbe szorul, de legfeljebb érzelmi dinamikáján keresztül nyer értelmezést, a lelkipásztorlas egyik talpköve. Az értelmezés lélektani, teológiai és etikai szemszögből is problematikus szakasz. A probléma abban áll, hogy ki, mikor és miként vezesse be ezt a teológiai értelmező dimenziót a beszélgetésbe. Ki határozza meg a pásztor-ló beszélgetések tartalmát? Foglalkozzunk ezzel egy kicsit behatóbban! Három különféle hozzáállást különböztetünk meg az értelmezéssel kapcsolatban. Az első szerint soha nem lehet a lelkivezető feladata, hogy vallásos meggyőződésre segítsen valakit. Ahhoz, hogy hajtóereje legyen, a vallásos hitnek önmagától kell kialakulnia a bizalmasban. E nézőpont szerint bármilyen körülmények között is erkölcsi és lélektani megerőszakolásnak számít, ha bárki

nyugtalanságát vagy szorongását arra használják ki, hogy "eladjanak" neki egy meggyőződést. A saját keresztény hittel teljesen a háttérben kell maradni. 23 A másik beállítottság szerint méltányos, ha a pásztorló azt akarja, hogy a másik ember keresztény meggyőződésre jusson, hiszen a hit nem csupán egyes emberek számára igaz, hanem igaz "önmagában". Ezért egy lelkésznek nemcsak teológiai, hanem erkölcsi kötelessége is, hogy továbbadja életértelmezését. Ezért szentelték föl arra, hogy az isteni ige szolgája legyen: Verbi Divini Minister (VDM). Itt a probléma abban áll, hogy a pásztorló miként viszonyuljon "mondanom kell valamit" kényszeréhez. Végül, a harmadik nézőpont szerint minden azon múlik, milyen a bizalmasunk. Az ő kívánsága és igénye dönti el, hogy ha egyáltalán, akkor miként essen szó a keresztény hitről. Szerintem a lelkivezetőnek rugalmasnak kell lennie, nem hozakodhat

elő meggondolatlanul "erkölcs-bonbonokkal", dogmatikával vagy igékkel a nehéz helyzetekben. A vallásos, keresztény életfelfogás átadásának sok esetben az a legjobb módja, ha nem beszélünk a saját meggyőződésünkről. Erre példát is hozok a Dosztojevszkijjel foglalkozó fejezetben, a Bűn és bűnhődésből Szonya, A Karamazov testvérekből pedig Zoszima és Aljosa alakjára utalva. Minden pásztorlói kapcsolat legfontosabb vonásának a beleélésnek és az együttérzésnek kellene lennie. Más esetekben azonban a lelkivezetőt felkeresővel és a lelkivezető meggyőződésével szemben is nagy árulásnak számíthat, ha nem értelmezünk vagy nem utalunk a beszélgetésben a keresztény hitre. Ezért rendkívül jelentős, hogy a lelkivezető mélyen és személyesen elsajátított ismeretekkel és jártassággal rendelkezzen mind a Biblia, mind a klasszikus lelkipásztorlás irodalma terén. A beszélgetésben ugyanis felváltva hol a bizalmas

helyzetébe éli bele magát, hol a keresztény elbeszéléseket aktualizálja. E váltogatás előfeltétele természetesen az, hogy jómaga e kereteket terhelhetőnek, az emberi létfeltételek és reménység releváns és személyes kifejezőinek tartsa. Ez nagy érzékenységet és alázatot követel. A lelkész elhivatottságának része, hogy továbbadhatja "a legfontosabbat, amije van". Ugyanakkor tisztelnie kell azokat, akik nem osztoznak a hitében, vagy nem akarják, hogy beszéljen arról. A pszichológiai megértés és beleélés mások élettörténetébe ugyanakkor nem keverendő össze a lelkivezető világnézeti kérdésekben mutatott homályos elképzeléseivel. A szükséges teológiai visszafogottságnak nem kell identitásválsághoz vagy hirtelen feltámadó megváltási lázhoz vezetnie. Az értelmezés a pásztorié legfontosabb és egyben legnehezebb feladata. Maga a lelkivezetői szerep is ellentmondásos: az egyik oldalon természetesen

keresztény hitet takar, a másik oldalon viszont nyilvánvalóan tiszteletben kell tartania a bizalmastól elhangzó "nemet" és érdektelenséget anélkül, hogy az megrázná vagy kétségbeesésbe kergetné. Ez az elmélyülés negyedik dimenziójához vezet. A keresztény egyház történetében, nem kevésbé a misztikus hagyományokban, különbözőképpen ragadják meg és írják le, miként vezethet valaki egy másikat a keresztény hit személyes elsajátításában. Ezt a folyamatot gyakran lelkivezetésnek hívják. Az egyházi hagyomány különböző leírásokat ad arról az "útról", amelyet az embernek végig kell járnia. Metaforákkal és képekkel jeleníti meg azokat a változatos élményeket, amelyeket a Krisztust követni, a krisztusi hasonlatosságot és a Keresztény utazását megvalósítani szándékozó ember átél. Ezeket a lelki utakat egyfajta terápiás vagy pedagógiai rendszernek vehetjük: a pásztorló hitbéli érésében

segíti a másikat. Az elmélyülés elsősorban kiterjed: • Isten vagy a láthatatlan valóság megtapasztalására, szemben az intellektuális vallási elemzésekkel és gondolkodással. Az elmélyedés középpontjában nem azok a racionális megfontolások állanak, amelyekkel valaki a hite helyességét mérlegeli, hanem a tapasztalatok, az értelmetlenség érzése, a lelki üresség, az imádkozás és az imameghallgatás; azok az élmények, hogy Isten hallgatag vagy távoli; hogy irgalmas és szelíd, vagy követelő és felfoghatatlan; vagy a sejtés Istenről, vagy arról, hogy megvéd, megvigasztal. • A jóság megélésének vágyára. Itt olyan erények állnak, mint az önmegtagadás, a gyöngédség, a hűség és a nagylelkűség. Ezek központi témák a klasszikus lelkipásztorlási irodalomban "Mindig vegyétek fontolóra a Madame legkülönbféle pompázatos belső tapasztalásait, látván hogy azok morális élete jobbulására válnak-é" (Henric

Schartau, Levél lelki ügyekben, 1925). A "megszentelődés/megigazulás" vagy "istenivé válás" teológiai fogalmait a Krisztus-követéssel 24 járó változásra és erkölcsi átalakulásra használják. Kézzelfogható módon ez az embertársak iránti fokozódó felelősségvállalásban, a társadalmi vagy politikai harcban jelenik meg. A misztikus hagyományban is találunk szavakat és kifejezéseket erre a változásra. A jóság és a szeretet nemcsak etikus minőségek: a jó ember esztétikailag is szép és övé a legnagyobb erő. A jó átváltoztat: "semmi nincs, / amit le nem győz, / a szenvedő szeretet." (Sék 140,3) • A belső lelki szomjat oltó forrás okra. Ilyenek főként az imádság, az igeversek, a meditáció, a csöndben lét, a keresztény közösség, a lelki olvasmányok és a szentségek. • A növekedésre, a változásra és a tökéletesedésre inkább, mint a zavarokra vagy lelki problémákra. Az

érdeklődés nem a pszichés működésre, hanem az ontológiai szubsztanciára irányul. A teológus úgy véli, rendelkezik egy olyan nyelvvel vagy értelmező kerettel, amellyel megragadható a legvégső Lét, az emberélet értelme. Az elmélyedés segíti az egyént azzá válni, akivé s amivé szánták: "Merj azzá lenni, aki Krisztusban vagy." (Sék 87a,l) A hajdani lelkipásztorlási irodalom egyik klasszikus megállapítása az, hogy a lelkivezetés célja a Krisztusszerűvé válás. A minta itt mindig ugyanaz Magunkat feledve találunk rá önmagunkra, magunkat elveszejtve leszünk önmagunkká. És ezzel visszatértünk a Miért vallásos az ember? című fejezet alaptéziséhez: a teológia szimbólumrendszert kínál az értelem- és létkérdésekhez. Kifejezi és "lecsapolja" a belső nyugtalanságot. Ennek értelmében, a kolosséiakhoz írt levélben mondottak alapján, "[az ember] .benne [] általa és reá nézve teremtetett" (Kol

1,16), az egyéni életutak egy átfogóbb értelmező közösségbe, az egyházba tagozódnak. Az egyház közösségében fény vetül az emberre néző Arcra, melynek tekintetében ez az emberi lény egésznek látja magát. A misztikus írások egyes alaptémái vissza-visszatérnek s a különböző korokban és összefüggésekben rájuk ismerünk. A misztikusok afféle diagnózissal vagy útleírással szolgálnak Arról van szó, magyaráznák a réges-régi lelkivezetők, hogy felismerjük "a kegyelem művét az ember lelkében" vagy meglátjuk "a megszentelődés átváltoztató erejét". Ezek a lelki atyák és anyák olykor elég nyersek a diagnózisukban. Faltin, az öreg esperes, Bo Giertz Házát kősziklára építette című regényében (1941) abban segítette a fiatal segédlelkészt, Savoniust, hogy tanuljon meg így "diagnosztizálni". Erre mutatott rá Zoszima sztarec, kis díványáról az öreg Karamazov felé fordulva A Karamazov

testvérekben: "Ne szégyellje ennyire önnönmagát." Ilyen élményekről olvashatunk Georges Bernanos A falusi plébános naplója című könyvében (1943). Az útleírások körülbelül úgy működnek, mint amikor a terapeuta képet próbál alkotni páciense nyugtalanságáról a terápiában és dinamikus diagnózist ad, hogy azzal adekvát kezelést kínáljon. 1 "Vitted a kereszted. Dicsőségedről, melyet áldott az ég, hatalmadról, mely határtalan volt, lemondtál, hogy megmutasd, semmi nincs, / amit le nem győz, / a szenvedő szeretet." Persze mindenféle útleírás kockázatos, a lélektanban csakúgy, mint a teológiában. A terapeuták és lelkivezetők sem kedvelik az utóbbi években a diagnózisokat. Inkább azt hangsúlyozzák, hogy maga az empátiás vagy dinamikus kapcsolat az, ami gyógyít. Súlyos túlkapásnak minősítettek minden olyan kísérletet, amely a "páciens zavarának" objektivizálását vagy meghatározását

célozza, avagy azt igyekszik behatárolni, hogy a pásztorlót fölkereső egyén a "megszentelődés útjának" melyik állomásánál tart. Bizony sok gyalázatosság történt, amikor címkézni kezdték vagy osztályokba kezdték sorolni az embereket. A humanisztikus pszichológiának a pszichoanalitikus diagnosztizálással és a teológusoknak a merev és tekintélyelvű lelkipásztorlással szemben támasztott kritikája nagyon jogos volt. Ezeket a teológiai "rendszereket" ugyanakkor összehasonlíthatjuk a pszichiátriai diagnosztizálás előnyeivel és hátrányaival kapcsolatos megállapítások némelyikével. A pszichiátriai diagnózis többek között arra szolgál, hogy: • megfogható egységbe szervezze a különböző megfigyeléseket; • a különféle kifejezések közötti eltérések és hasonlóságok könnyebben láthatóvá váljanak; • adekvátabb formákat találjunk a konkrét kezeléshez; és 25 • kipróbált kezelési

formákat javasolhassunk. Nem teljesen értelmetlen lefordítani mindezt a lelkipásztorlás vagy a misztikus hagyomány terminusaira. Az elmélyedés során a diagnózis felállításával egy hatalmi viszony megerősítését kockáztathatjuk. A lelkivezető mindentudónak tarthatja magát, ahelyett hogy egy másikkal együtt olyan értelmezés után kutatna, amely őrajta és a bizalmasán is túlmutat. A patriarkális szemlélet és a tekintélyelvűség így még inkább az előtérbe kerül. A lelkivezető a másik megértésére tett kísérlet helyett a saját vallási értelmezését erőlteti rá a másikra - Prokrusztész-ágyba fekteti. Azonban, mint említettem, az egyháztörténetben vannak olyan sokrétű élményleírások és élményelemzések, amelyek meghatározóak lehetnek, és amelyeket a pásztorlónak ismernie kell -, anélkül hogy azt gondolná, minden további nélkül átemelhetők egy másik évszázadba. 4.5 Általános és pszichoterápiás

lelkipásztorlás Egyáltalán nem ritka, hogy a lelkivezető képzett pszichoterapeuta, vagy hogy a pszichoterapeuta mélyen vallásos ember. Ők vajon szakmai hasadásra ítéltettek? Miként vegyíthető e két terület? Más kérdés, hogy miként folyhat az együttműködés a pásztorié és a pszichoterapeuta között, és megint más, hogyan egyeztethető össze a pszichoterápia és a lelkipásztorlás egy és ugyanazon személyben. Itt ezt az utóbbi kérdést tárgyalom Elsősorban az intézményes keretek határozzák meg, hogy aki két szakmával is rendelkezik, melyiket emeli ki. A lelkész, aki csinál pár óra pszichoterápiát hetente, olyankor felölti a szakmai szerepét - amint arra már korábban utaltam. Otthagyja munkahelyi szerepét, hogy egy másikba lépve, más szabályokat kövessen. Már nem a hitét továbbítja, hanem behatárolt strukturált helyzetet teremt és keres is e munkájával. A képzése során kifejlesztett elméleti és emocionális keretek

között ténykedik. A viszonyok érzelmi jelentésére fókuszál, ideértve azt a kapcsolatot is, mellyel a páciens az Istennek megélt másikhoz viszonyul. Ez azt jelenti, hogy pszichoterápiás összefüggésben Istent mint belső pszichés tárgyat kezeljük, más belső tárgyakkal egyetemben. E tárgy funkcióját igyekszünk megérteni Tehát a lelkivezetőnek ideológiailag semleges álláspontra kell helyezkednie, és tevékenységének egyes - más összefüggésekben fontos - részeit vissza kell tartania, valamint ellenőrzés alá kell vonnia. A teológiai és egzisztenciális témák itt nem központiak, legfeljebb a jobb megértés eszközei lehetnek. A terapeuta személyes meggyőződése teljesen háttérbe szorul. Vannak itt azonban nehézségek Az, aki máskülönben Istenről mint objektív, önálló, élő Gestaltról gondolkodik és beszél a munkájában, vajon hogyan elemezheti Istent tárgykapcsolat-elméleti összefüggésben? Itt visszautalnék a

módszertani kontra ontológiai redukcionizmusról folytatott érvelésre. Természetesen egy terapeuta sem formálhat véleményt arról, hogy létezik-e ténylegesen egy olyan objektív Isten a külső világban, ami megfelel a róla alkotott belső és szubjektív képnek vagy élménynek -amivel a bizalmasa küzd, vagy amiben örömét leli stb. Ezzel szemben a belső konfliktusok feldolgozása - legyen az akár Istennel, egy szülővel, egy testvérrel vagy valaki mással kapcsolatos - korábban lekötött pszichés energiákat szabadít fel. Éppen úgy, ahogyan a házastársi vagy gyermekek iránti szeretet (vagy ambivalencia-érzés) érzelmi gyökereinek elemzése nem vezet szükségképpen e szeretet megzavarásához - hanem egyenesen elmélyíti azt -, nem kell, hogy az istenhit érzelmi gyökereinek és dinamikájának elemzése csökkentse az ebbe a lelki elképzelésbe - "Istenbe" mint objektív létezőbe - vetett bizalmat. Ezzel szemben a pásztorlónak mint

pszichoterapeutának vagy a hívő pszichoterapeutának nem kell túllépnie a tudatosodás részterületét, és vallásosán értelmeznie. A pszichoterápiának nem célja ugyanis a keresztény hit átadása, hanem a hit, mint minden egyéb ideológia érzelmi tartalmának a vizsgálata. Ha keresztény értelmezésre vagy elmélyedésre lenne szükség, akkor új szerződést kell kötni, hogy mindkét fél tisztán lássa, többé nem pszichoterápia, hanem lelkipásztorlás folyik teljesen másféle keretek közt. 26 Más a helyzet, ha a vallásos terapeuta egyházi munkát végez, intézményes keretek között, nyilvánvaló teológiai háttérrel és célja a "lelkivezetői beszélgetés". Egyesek ezt terápiás lelkipásztorlásnak hívnák, az USA-ban pasztorális pszichoterápiának nevezik. Más szavakkal, különböző fajta lelkipásztorlásokat ismerünk, attól függően, hogy a beszélgetés mennyire irányul - a gondoskodáson, tudatosodáson,

értelmezésen és elmélyülésen túl - a pszichodinamikus háttértényezők feldolgozására is. A pszichoterápiás végzettségű lelkivezető természetes úgy is "mélyítheti" e négy dimenziót, hogy közben a vallásos hit érzelmi tartalmával is foglalatoskodik, ez azonban ettől még nem pszichoterápia, hanem terápiás lelkipásztorlás. A kórházlelkészeknek, és nem kevésbé a pszichiátriai teamekben vagy az egészségügyben, például egy terminális részlegen dolgozó lelkésznek, tulajdonképpen váltogatniuk kellene a lelkipásztorlás négy dimenzióját és a tisztán pszichoterápiás magatartást. Az, hogy vajon terápiás lelkipásztorlást választunk-e, mindenekelőtt három tényezőtől függ: a) a lelkivezető szakmai képzettségétől, b) annak mértékétől, mennyire "determinálják túl" a bizalmas vagy a páciens vallásos meggyőződését belső tudattalan konfliktusok, és c) az intézményes kerettől. Nagyon fontos,

hogy ezt az elmélyített lelkipásztorlást ne hívjuk pszichoterápiának, mert hiszen nem törekszik úgy a neutralitásra, mint az utóbbi. A lelkész, aki nyomon követ a gyülekezetében egy rendkívül elhúzódó gyászt vagy a konfirmandusok szülei között olyasvalakivel találkozik, aki annyira magához kötötte a gyerekét, hogy minden érintett kellemetlenül érzi magát, természetesen vegye igénybe lélektani ismereteit és azt akár be is építheti a lelkipásztorlás leggyakoribb formájába, a kötetlen beszélgetésbe. Vagy lelkipásztorlási szerződést is köt Az efféle pszichoterápiás gyakorlattal rendelkező lelkipásztorló sokszor felfedezheti munkájában a vallásos témák erős neurotikus felhangjait, és informálisan vagy szerződést kötve dolgozhat ezekkel. Itt ingoványos terepre érkeztünk, hiszen egyrészt a keresztény nyelvi világ keretei közt, másrészt a keresztény élmények intrapszichés eredetét és funkcióját kutatva folyik

a munka. Annyit minden bizonnyal leszögezhetünk, hogy a lelkivezetőknek - bármely lelkipásztorlási képzésben vegyenek is részt - részesülniük kell azokban az alapvető ismeretekben, hogy a vallási témák és elképzelések mikor tekintendők inkább neurotikus és túlfeszülő érzelmeknek, mint az egzisztenciális fenyegetéshez viszonyulásnak és az azzal való megbirkózás módozatainak. Amikor azzal szembesülnek, hogy a probléma inkább erős belső tudattalan konfliktusokról szól, támaszt nyújthatnak egy bizonyos belátás megszületéséhez. Más esetekben szakorvoshoz küldhetik vagy alkalmas segítséget ajánlhatnak az érintettnek 4.51 A világnézet szerepe Láttuk, hogy a lelkipásztorlás egyik részfeladata a jelentésadó szimbólumnyelv felkínálása. A terapeuta és a lelkivezető között az a különbség, hogy ez utóbbi - hivatásának megfelelően, mint az isteni ige szolgáj a (VDM) - egy átfogó felsőbb univerzumhoz (a keresztény

hithez) is viszonyul. Nyilvánvalóan a terapeuta is érezhet efféle elhivatottságot, de az nem szakmai identitásának része, és mindenekelőtt nem alkotó eleme terapeutai hivatásának. Az üléseken a legtöbb terapeuta objektivitásra és beleélésre törekszik. (Éppen ebből következik az a veszély, hogy egyes pszichoterápiák - ha elvetik eredeti szándékukat, hogy az emberi nehézségek mind mélyebb megértésére törekedjenek - könnyen normatívvá válnak és szekularizált életfilozófiákká lesznek.) A lelkipásztorlás ezzel szemben a vallásos meggyőződés létértelmező funkcióját emeli ki. Nem pszichés problémáknak vagy valláselméleti megállapításoknak kell nagyító alá kerülniük, hanem az élet határhelyzeti élményeinek -mint például egy evilági összefüggéseken túli valami utáni vágyakozásnak és akár e másfajta valóság-darab megtapasztalásának. Ebben a megközelítésben ugyanakkor alázatosságra és ökumenikus

pluralizmusra kell törekednie, bár nem elveszítve ennek érdekében az igazság intenzív keresése iránti tiszteletét. A pásztorlót olykor annyira magukkal ragadják az érzelmi problémák, hogy elnéz afölött, vajon a teológia és a létkérdések az igazságkérdésekkel való intellektuális megbirkózásra is kiterjednek-e: van-e Isten vagy nincs? Máskor meg annyira lenyűgözik a teológiai kérdések, hogy észre sem veszi, milyen nagy emberi szükség bújik a legkegyesebb kijelentésekben. 27 4.6 Az elmélyedt lelkipásztorlási elmélet igénye Van egy ellentmondás a modern lelkipásztorlásról folyó vitában, ezt szeretném még végül felvetni. Egyrészt, számos egyházi összefüggésben hangsúlyozzák a lelkipásztorló-képzés és -továbbképzés szükségességét. Ezzel egyidőben azonban bizonytalanság van azzal kapcsolatban, hogy mi a lelkipásztorlás. Ez a lelkipásztorlás teológiai tartalmára éppúgy vonatkozik, mint lélektani és

társadalmi funkciójára. A lelkipásztorlás szisztematikus és dogmatikus bemutatása várat magára, mint ahogy a lelkipásztorlás valláspszichológiai egyediségének vitája is. Ebben a fejezetben ez utóbbi hiányosság csökkentésére vállalkoztam. Arra, hogy nem fordítottak elég figyelmet a lelkipásztorlás társadalmi funkciójára, Browning (1976) mutatott rá. Őt elsősorban az egyes pszichoterápiás rendszerek közvetlen vagy közvetett minősítéseire irányuló kritikája tette ismertté. Alapgondolata az, hogy a szekuláris terapeuták abból indulnak ki és úgy dolgoznak munkájukban, mintha a páciens körül stabil értékközösség lenne. Ez régen így is volt, a klasszikus társadalmakban létezett egyfajta "erkölcsi horizont", ehhez viszonyulva folyt a terápiás munka, kiindulva, majd visszatérve ugyanahhoz a perspektívához. De a szekulari-zálódás növekedésével egyetemben, mivel a társadalom hierarchikus értékrendszere

szétesett, a terapeuták arra kényszerülnek, hogy - a klasszikus érzelmi problémákon túl - erkölcsi és világnézeti kérdésekkel is foglalkozzanak. Browning mondanivalójának sarkalatos pontja éppen az, hogy a lélektani és a szociológiai elméletek önmagukban nem képesek egy ilyen erkölcsi megtartó keret felkínálására. A terápiás munka sem adhat erkölcsi útmutatást Ebben rejlik a lelkipásztorlás sajátos dimenziója. "A lelkész és a szekuláris pszichoterapeuta közötti alapvető különbség az, hogy a lelkésznek közvetlen hivatásszerű kötelessége az érték és értelem ezen erkölcsi univerzumának kialakítását segíteni. Függetlenül a pásztori beszélgetés egyéb jellemzőitől, annak ezen hivatásszerű kötelezettség sajátos keretein belül kell folynia." (1976,11) A lelkivezető jelentésrendszerének és erkölcsi alapállásának a nyilvánosság és az őt felkereső egyén előtt is világosnak kell lennie. Browning

nézetei némiképp szélsőségesnek tűnhetnek. De Weber, Par-sons és más klasszikus szociológusok is igyekeztek bemutatni, hogy az instrumentális gondolkodás szorosan összefügg a modern társadalommal, és ez következményekkel jár a lelkipásztorlásra nézve is. Említésre méltó itt, hogy Parsons (1964) a pszichoterápiát a keserves jelentől való afféle szankcionált visszavonulásnak és társadalmilag legitimált anómiának tekintette: társadalmi erkölcsi struktúrák híján a népesség "befelé" fordul. Browning csatlakozik ehhez, ámde egy lépéssel tovább is megy. Rámutat a túlságosan individualista és érzelmi irányultságú pszichoterápia-felfogás társadalmi következményeire. A lelkipásztorlás növekvő pszichologizáló-dása szerinte olyan következményekkel jár, hogy csökken az értékeléseknek és az értéktelített szimbólumoknak az adott társadalmi összefüggésben játszott stabilizáló szerepe. Azok együtt egy

kulturálisan szankcionált valóságfelfogást teremtenek: "Egy csoport vallási és kulturális értékszimbólumai modelleket adnak ahhoz, hogy e csoport miként igazodjék el az élet egyetemes kategóriáihoz való viszonyában. E kategóriák magukban foglalnak időt, teret, természetet, emberi sebezhetőséget, cselekvés-lehetőséget és ember-sorsot." (1976, 72) Újabban nem ritka, hogy a lelkipásztorlás sajátosságait bemutatandó, azt a krízis- vagy gyászfolyamatoknál alkalmazott beszélgetéstechnikával hasonlítják össze, és egyfajta támaszterápiának értelmezik. Véleményem szerint azonban a lelkipásztorlás identitása elsősorban nem a krízissel és a gondozással van kapcsolatban, hanem azzal a folyamattal, melynek során felépül egy keresztény valóságfelfogás és személyesen relevánssá válik, különösképpen az egzisztenciális kérdések vonatkozásában. De amint el is mondtuk, rögtön emlékeztetnünk kell a

pszichoterápiás gondolkodás alapvető szerepére egy konkrét beszélgetés vezetésében. Összefoglalásként tehát azt mondhatnám, hogy nem kevesebb lélektant szeretnék a lelkipásztorlásban, hanem több vallást. Hadd pontosítsam. Amikor valaki a problémájával felkeres egy lelkészt vagy egy papot, okkal gondolkozhatunk el azon, miért éppen őt kereste föl és nem a pszichiátert, a pszichológust, a szociális munkást vagy a családsegítőt. Valószínűleg azért, mert többé-kevésbé tudatosan inkább világnézeti, mintsem pszichológiai összefüggésbe helyezi önmagát és problémáját Ilyen jellegű egyedi megértésre vár 28 Nyilvánvaló, hogy minden szakágnak megvan a maga "verbális szűrője" vagy nyelvezete és értelmező modellje az átéltekre vonatkozólag. Pruyser (1976), az USA-beli Menninger Klinika vezető pszichológusa egy azok közül, akik azt az állítást hangoztatják, hogy a lelkivezetőnek, mint minden más,

emberekkel foglalkozó szakembernek, sajátos terminológiája van, amelyet, lévén hogy a saját erejénél fogva hatékony, nem kell valami más terminológiával értelmezni. Magam is hangsúlyoznám a teológiai örökség jelentőségét, a képeket és a fogalmakat, amelyeket az egzisztenciális élmé-nyék azonosításában és feldolgozásában használunk. Itt visszautalnék fenti diszkussziómra a vallási szimbólumok egyediségéről. Feltehetjük tehát a kérdést: mi a pásztorló "diagnózis-műszere"? Melyek sajátos fogalmai és terminusai? Mely élményeket figyel és avat értelmezése tárgyává? - Az egyházi lelkivezetői hagyományban efféle szavakat találunk: hit, remény, alázatosság, bizalom, megbocsátás, bűnbánat, kiengesz-telődés, megbánás, bizakodás, imádkozás, imádság stb. Lélektanilag lényeges a különbség aközött, hogy valaki "Isten elhívottjá-nak" írja-e le önmagát, vagy kijelenti: "anyagi

lehetőségeim megengedik, hogy elkezdjek lelkésznek tanulni." Az utóbbi technikai, profán kijelentés, az előbbi vallásos és célzatos. Másik példa: "Olyan üresnek érzem az életet most, hogy elmentek a gyerekek, nem érzem, hogy bármiben is szükség lenne rám."; "Akárhogy változik is a világ, Isten gondoskodása elkísér; látom, ahogy mindent elveszítek, de Isten jelenlétében mindig van valami teendőm." Az első egy egzisztenciális élményre utal, az utóbbi egy hasonló helyzet teológiai értelmezése. A keresztény hagyomány a hívő számára megértést és egységteremtő értelmező keretet kínál. Véleményem szerint a lelkivezetőnek - a bizalmas saját problémaválasztásának természetszerű elfogadásán túl - figyelnie kell az egzisztenciális témákra, néha még talán ki is kellene provokálnia ezeket, stimulálnia belső jelentésük megértését, és olykor aktualizálni a teológiai értelmező rendszereket.

A terápiás közegen belül is egyre nagyobb figyelmet szentelnek az egzisztenciális alapkérdések sajátos fogadásának szükségességére (DeMarinis és Wikström 1996, Stifoss-Hanssen 1996). A haldoklókkal találkozáshoz Katié Eriksson és mások fejlesztettek ki elméleti modelleket. KüblerRoss (1971) különböző pszichológiai fázisokat ír le a haldoklás végső útján Újra meg újra előkerülnek a hasonló létkérdések: Mi rosszat tettem, hogy ez történt velem? Mi lesz velem most, ha többé nem lélegzem és meghalok? Hogyan engedheti meg Isten, hogy ez a rossz történjék velem? Hogyan értsem, hogy néha olyan erősen vágyódom valami mindenható és földöntúli után? Ha valaki egy beszélgetésben azzal hozakodik elő, hogy be szeretne lépni egy szerzetesrendbe vagy apácának készül, vajon milyen fogadtatásban részesül? Regressziónak veszik, tudattalan, ki nem elégített igénynek, vagy tiszteletben tartják azt az egzisztenciális

döntését, hogy az életét másoknak kívánja szentelni? A lelkipásztorlás funkciói közé tartozik ezeknek az egzisztenciális dimenzióknak a lokalizálása, egyértelművé tétele és később -nagy rugalmassággal és alázattal lehetséges teológiai értelmezésük aktualizálása a bizalmassal együtt. A pszichiátriában a professzionalizálódás kiterjedésének vagyunk tanúi. Míg tíz évvel ezelőtt az egyéni pszichoterápia volt a "legszebb", lehetőleg valamiféle belátásorientált irányzat kebelében, ma egyre inkább hangsúlyozni kezdik a különböző gondozói-segítői eljárások professzionális identitását és egyre pragmatikusabban és eklektikusabban kezdenek dolgozni -eltávolodva attól, hogy a mélyreható pszichoanalitikus lenne a terapeuta és az otthonokban dolgozó szociális gondozó a legfelszínesebb. És ebben a változási folyamatban kiderül, hogy sokan mások is folytatnak személyes beszélgetéseket krízisbe jutó

emberekkel: lelkészek, papok, diakónusok stb. Általános benyomás, hogy a lelkivezetők hivatásszerű identitása "lötyög" és gyakran védekező, különösen, ha az adott gyülekezeten kívülre kerülnek vagy amikor más egészségügyi csoportok számára kell leírniuk tevékenységük egyediségét. Olyankor gyakran a kríziselméletből, a pszichoterápiából, a rendszerszemléletű családterápiából kölcsönöznek fogalmakat. Pruyser (1976) kutatásaiban felfigyelt arra, hogy még a pszichoterápiás képzettségű lelkészek is sokszor képtelenek egy gyülekezeti tag élményeit személyes vallásos, lelki terminusokra lefordítani vagy azok segítségével értelmezni. A lelkészek sokszor annyira élnek-halnak a pszichológiáért, hogy gyakran otthonosabban mozognak annak fogalmi világában. A teológusok gyakran ültek Gamálielként a 29 pszichológusok vagy pszichiáterek lába előtt - és még kedvelték is a helyzetet. A pszichológusok és

a lelkészek együttműködése során a teológus inkább kap, mint ad. Ugyanakkor vannak teológusok, akik úgyszólván veleszületett megvetéssel tekintenek a pszichológiára - ami gyakran félelemből, ismerethiányból és annak tagadásából fakad, hogy felfedezzék a kapcsolatot saját munkájuk és a társadalom egyéb szociális szféráiban vagy a diakóniában tevékenykedők munkája között. Pruyser, aki számos keresztény pásztorlói beszélgetést analizált, azt találta, hogy a lelkivezetők előszeretettel alkalmaznak lélektani terminusokat, bár viszonylag pontatlanul. Ha megkérték őket, hogy pontosabban foglalják össze a megfigyelésüket saját szakmai terminológiájukkal, vagyis saját vallási fogalmaikat és képeiket használva, a helyzet sokkal problematikusabb lett. A pásztorlók még a vallási témák figyelmen kívül hagyására is hajlottak. Ez még abban az esetben is igaznak bizonyult, ha a beszélgetésre érkező olyan

megállapításokat igyekezett bevinni a társalgásba, mint "már nem tudok hinni", "kétkedem", "keresem magamat" vagy "azon töprengek, hogy a megbocsátás tényleg vonatkozik-e rám". A lelkivezetőknek nehezére esett a bűn és megbocsátás, az isteni szeretet és áldás, a pusztaság és virágzó élet egyházi fogalmaival visszaadniuk a krízisek és viszontagság tartalmát: vagy klasszikus egyházi ének- és evangéliumrészletekkel. Úgy tűnt, tartózkodással, fenntartással és gyanakvással fogadták a saját képeiket, mint ahogy kifejezni és megosztani sem siettek a vallásos hitet. A lelkészeket pedig érzékenyen érintette mások kritikája lelkészi szerepükről. 4.61 A hallgatás spirálja Érdeklődnek-e hát a papok és a lelkészek a keresztények vallásos tapasztalása iránt? Végeznek egyáltalán lelkipásztorlást a lelkészek? Folytatnak személyes beszélgetéseket egy-egy emberrel arról, ami a leginkább

leköti őket, függetlenül attól, hogy az a családdal, egy problémával vagy a lelkiséggel kapcsolatos-e? Egy svéd lelkészek körében lefolytatott provizórikus felmérés azt mutatja, hogy hetente csupán egy-két óra egyéni beszélgetést folytatnak, bár szívesebben végeznének többet (Löwén 1990). Ehhez még hozzájön, hogy a svéd lelkészek alapvetően elméleti végzettségűek (ellentétben a terapeutákkal), és egyéni (vallásos vagy egyéb) élményeik feldolgozása rendkívül kis szerepet játszik a képzésükben, illetve szakmai identitásuk fejlődésében vagy fenntartásában. S ezzel talán éppen maga az egyetemi teológia és az egyház mint intézmény járul hozzá ahhoz a szekularizációhoz, amit voltaképpen el szeretne kerülni. Vegyünk néhány példát Z. úrnak az az érzése támad, hogy Isten egy különleges feladatra hívta el, de nem tudja, miként viszonyuljon ehhez az "isteni hanghoz". Y asszony szeretné elmesélni egy

misztikus lelki élményét. Ilyen esetekben, ha a pásztorié nincs tisztában azzal, hogy mi egy elhívás, hogyan hallgatják az imára a választ vagy ismerik fel az imameghallgatást, hanem ehelyett habozás nélkül "szakszövegre" váltva válaszol, vagy konkrétan rátér a Z. vagy Y jövőjével kapcsolatos kérdésekre, akkor ők azt fogják átélni, hogy a lelkész képtelen egy megerősítő teológiai keretbe helyezni az élményt. Igen sokan vannak, akiknek voltak már szokatlan, intenzív, misztikus élményeik, de még soha nem mertek előhozakodni azzal a lelkészük vagy az orvosuk előtt (Björkhem 1979, Geels 1991). Félnek ugyanis, hogy vagy betegnek minősítik majd őket, vagy kiderül, hogy a hitük hamis. Az ő szempontjukból a pszichiátriai címkék és a teológiai diagnózisok egyaránt veszélyesnek tűnnek. Az egyéni lelkipásztorlás ritkán beszéli a keresztény tapasztalatok nyelvét. Ha ez így folytatódik, hamarosan tényleg el fog

tűnni az a hit, hogy a teológiai nyelvezet egy valóságra utal, s ezzel egyidőben csökkenni fog a vallásos élmények száma. Hiszen, mint ahogyan azt megállapítottuk, a vallásos élményvilágot az azt őrző és elmélyítő csoportok és egyének tartják fenn. A vallásos tapasztalás megerősítésre és támogatásra szorul (lásd még az elméleti kiegészítést az Első függelékben). Ezennel befejezzük a lelkipásztorlás és a pszichoterápia hasonlóságainak és különbözőségeinek a taglalását, hogy részleteiben foglalkozhassunk a lelkipásztorlói identitással. 30 2. A szisztemikus irányultságú lelkigondozás Forrásanyag: Hézser Gábor, Mi okból vagy milyen összefüggésben, Tanulmányok a rendszerszemléletről, in: Miért? Rendszerszemlélet és lelkigondozói gyakorlat, Budapest 2001, 9-29 o.; Órai jegyzet A) Mi okból vagy milyen összefüggésben? Tanulmányok a rendszerszemléletről 1. Bevezetés A Merkúr bolygó

viselkedészavarának csodálatos gyógyulása „A valóság", abszolút értelemben, az ember számára elérhetetlen és felfoghatatlan. A „tükör által homályosan látás" pali, az istenismeretre vonatkoztatott kijelentése korunkban egyre több kutató számára az e világi valóságmegismerés vezéreszméjévé is válik. A különböző tudományágak legújabb, robbanásszerű fejlődésével fellépő kérdések és az ún. szisztémikus szemléletmód vezetett el az új tájékozódáshoz. Amit mi „valóságnak" tartunk, az, alaposabban vizsgálva, konstruált, feltételezett valóságként lepleződik le. A tudományosan bizonyítottnak tűnő „valóságok" is, végső fokon, tudományosan bizonyítottnak tartott valóságképzetek. Ez a felismerés azonban nem jelenti azt, hogy valóságképzeteinket feladhatnánk. Ezek létszükségletek mind az egyén, mind a közösség számára, nélkülük lehetetlenné válna a világban való

tájékozódásunk. Másrészt arra int ez a felismerés, hogy mindenkor és minden összefüggésben számolnunk kell azzal, hogy „tükör által, homályosan" látunk. A tudományos szemléletmód és az általa korábban kialakított „valóságok" megváltozása, mint minden „új", elbizonytalanodást is jelent az ember számára. A gondolkodás megváltozása viszont korábbi, „megoldhatatlannak" tartott problémák spontán megoldódását is maga után vonhatja. Mint például a renitens Merkúr bolygó esetében.1 A geocentrikus világkép a maga idejében sok megoldhatatlan problémához vezetett. Egyes bolygók, mint pl. a Merkúr, nem úgy viselkedtek, ahogyan a matematikai számítások szerint illett volna. Szabályos pálya helyett „bolyongtak", mintha viselkedészavarban szenvednének Amikor Kopernikusz megváltoztatta a tudományos gondolkodás paradigmáját, azaz nem a Földet, hanem a Napot helyezte a világkép középpontjába, a

Merkúr rendellenességei megszűntek. A „hiba" nem a bolygóban volt, hanem a róla alkotott képben. Ez azt jelenti, hogy Kopernikusz világképe a „helyes", és a korábbi „téves"? Sem ez, sem az, hanem egyazon jelenség különböző szempontbólvaló leírása. Az 1980-as években az űrhajózás visszatért a geocentrikus szemlélethez. Nem azért, mert ezt tartja a „valóságnak", hanem mert így könnyebb kiszámítania az űrhajók repülési pályáját. Az űrhajózás igényeit tekintve ez a szemlélet „értelmesebb" (1. ábra) A Merkúr-probléma spontán megoldódása a szemléletmód megváltozása folytán nem csak a csillagászatra jellemző eset. A mindennapi életben a „sose hittem volna, hogy ez így is lehet" formában ismeretes. Mindkét esetben megváltozik az ún gondolkodási paradigma A lelkigondozás számára, mint a későbbi fejezetekben látni fogjuk, messzeható jelentősége van annak, hogy mennyire tudjuk,

pali alázattal, minden konzekvenciájában elfogadni azt, hogy mi a másik ember élethelyzetének „valóságáról" csak képet alkothatunk, de azt valóban és maradéktalanul nem tudjuk megismerni. Lehet, hogy minden másképpen van, mint elfc^pzeltük Milyen módon alakítja ki az ember valóságképzetét? 2. Paradigmák és „belső térképek" - a valóságalkotás eszközei avagy: a macska mint fogalom nem karmol. 31 Kopernikusz a maga idejében új világnézeti paradigmát vezetett be, amely sokáig meghatározta a világképet és a tudományos gondolkodást. A paradigma olyan szellemielméleti modell a világról, amely absztrakciók (elvonatkoztatások) segítségével, az individuális jellegzetességek mellőzésével, az általánosan jellemzőt, a törvényszerűt írja le.2 A paradigmaalkotás mindennapi életünk elengedhetetlen szellemi tevékenysége: környező világunk képeit folyamatosan elképzelhetetlen komplexitásban érzékeljük. A

benyomástömeget paradigmaalkotó képességünk segítségével redukáljuk elképzelhető mennyiségűre. A redukció egyben az érzékelt benyomások rendszerezését is jelenti. A redukció által lépünk - paradox módon - a minket körülfogó komplexitással kapcsolatba Sántító, de érzékeltető hasonlat: tűző napsütésben szemünket hunyorítva, „redukálva" válunk képessé a táj nyújtotta kép élvezetére. Életünk, intellektuális fejlődésünk során paradigmarendszerek sokaságával ismerkedünk meg. Ezek elengedhetetlenül szükségesek az életben való eligazodáshoz. Ezért terjedt el az összefoglaló belső térkép elnevezés.3 A belső térkép tapasztalataink, élet-, világos emberképünk, erkölcsi és esztétikai nézeteink összességét jelenti. Philo- és ontogenti-kai (egyed- és fajfejlődési) tényezők közösen alakítják ki. Egyesek a belső térkép fogalmát tágabban értelmezik, és kiterjesztik a gének által hordozott

információkra is. így „tudja" például a macska4, hogy bundájában éppen ott kell két lyuknak lennie, ahol a szemei ülnek; vagy hogy macska leginkább ott található, ahol egerek vannak. Az ember a tudományosan kidolgozott paradigmarendszerek segítségével hatalmas absztrakciós teljesítményekre képes. Segítségükkel például doktori értekezésben mutathatjuk be a macskát, vagy színes elbeszélésben számolhatunk be arról, hogy milyen is ez az állat. Akárhogyan járunk is el, az eredmény a másodlagos, szekunder valóságalkotás (2. ábra) Ki tudjuk alakítani a macska képét, de nem tudunk élő, valóságos macskát „előállítani". A tudományosan tárgyalt vagy művészien ábrázolt macska senkit sem fog megkarmolni. . .5 A paradigmaalkotás, belső térképeink kialakítása életszükséglet. Életveszélyes lehet viszont, ha az egyén és a közösség megfeledkezik arról, hogy az így kialakított produktum nem maga a valóság,

hanem szekunder valóság. Sok vegyületről, amelyeket korábban a szekunder valóságalkotás veszélytelennek tartott, kiderült, hogy rákkeltő hatása van. Mivel az ember a valóság képeit alkotja, természetes, hogy egyazon „valóságról" különböző képek keletkezhetnek, mindig többféle, egyenrangú valóságkonstrukció lehetséges! A szemantika (a jelentéstannal foglalkozó tudomány) megállapítja: „A térkép nem azonos az országgal és a név a megnevezett tárggyal vagy személlyel".6 Ugyanarról az országról készíthetünk vízrajzi, gazdasági, etnikai, politikai és útrajzi térképet. Az autóvezető tájékozódását viszont a vízrajzi térkép nem fogja segíteni, neki más paradigmára van szüksége. Teológiailag folytatva az eddigi gondolatokat a következő asszociáció lehetséges: az ember nehezen viseli el a bizonytalant, biztos tudásra, a tudás fájának gyümölcsére vágyik. Ezáltal a legalizmus csapdájába kerülhet:

ha valamely valóságképzetet (azaz általunk alkotott szekunder valóságot) megdönthetetlennek nyilvánítunk, törvényerőre emelve „a" valóságnak tartunk, az idővel az életvilág elviselhetetlen beszűküléséhez vezethet. Az Evangélium ezért törekszik arra, hogy zárt rendszerek helyett nyitott rendszereket alakítson ki - coram deo és sub specie aeternitatis folyamatosan más valóság „konstruálódik" előttünk, mint az, amit mi emberi értelemmel és a tudomány által kialakítottunk. A lelkigondozás szempontjából megjegyzendő: a testileg vagy lelkileg szenvedő ember állapotát gyakran csak egyetlen szempontból képes áttekinteni. Kialakít egy, a számára „örökérvényű" magyarázatot, ami sokszor „valótlan valóságot" teremt, és életképét beszűkíti. Remény, vigasz, új, életet segítő perspektíva akkor kezdődik, ha képessé válik arra, hogy helyzetét másképpen is lássa, ha más valóságkonstrukciók is

elfogadhatóvá válnak számára. A Luther által hangsúlyozott simul 32 iustus et peccator beállítottság mutat ilyen irányba. A gyakorlati-lelkigondozói szempontokra a későbbiekben visszatérünk. A lelkigondozás során is a bekövetkező paradigmaváltás, a belső térkép átalakulása átmenetileg krízist válthat ki! Zseniális tudósok életrajzai példázzák, hogy életképük új paradigmái, átmenetileg, mélyreható személyes krízishez vezettek. Ez olvasható ki pl Saul-Pál, Kálvin, Luther, Einstein, Heisenberg, Bohr biográfiájából. A személyes lelkigondozásban az ilyen jelenség nem „műhiba", hanem további feladat: a vívódó ember erősítő támogatása. * A továbbiakban a megismerés útjának néhány mérföldkövére hívjuk fel a figyelmet, azzal a folyamattal foglalkozunk, amely a szisztémikus szemlélet kialakulásához vezetett. 3. A megismerés útkeresése avagy: mennyire élvezetesek a tudás fájának gyümölcsei. 3.1

TÖRTÉNELMI GYÖKEREK Hogyan és mennyiben ismerhető meg „a" valóság? Hogyan alakítja ki az ember belső térképét? Ezek a kérdések az emberiség fejlődésének elválaszthatatlan útitársai. Külön tudományág, az episztemológia (a görög episztemé: megismerés kifejezés nyomán) foglalkozik ezzel a témával. A teológia területén a hermeneutika keretében jelenik meg ez a diszciplína. Tudománytörténetileg (és általánosítva-leegyszerűsítve) a megismerésre törekvő gondolkodásnak két formája különböztethető meg:7 1. az analitikus-dualisztikus és 2. a holisztikus-szisztémikus Az első gondolkodási modell a görög atomista filozófusokra (pl. Démokritosz) és Arisztotelészre vezethető vissza. Céljuk az volt, hogy az egyre kisebb részekre bontás, redukálás és széttagolás (ana-lyein görögül széttagolás) eljussanak a végső, „oszthatatlan" (a-tomosz: oszthatatlan) egységhez. Descartes-nál éri el ez a

gondolkodásmód tetőpontját, az ő latin neve után vált kartéziánus gondolkodásmódként ismertté. A második út ellentétes paradigma kialakítására törekszik. Ez is ősi történelmi gyökerekre nyúlik vissza. Itt az oszthatatlanság, a feloldhatatlan kölcsönhatás, a holosz (egész, oszthatatlan egység) és a szisztéma (részekből összeállított egység, teljesség) fogalmai határozzák meg a gondolkodást. Jelenlegi újrafelfedezése, úgy tűnik, alapjaiban változtatja meg a modern tudományok ember- és világképét. A két alapirányt összevetve azt mondhatjuk, hogy a kartéziánus gondolkodással szemben a szisztémikus szemlélet az atomot, a végső oszthatatlan egységet nem a legkisebb részben, hanem magában az egészben ismeri fel. Egyes kutatók, pl P Watzlawick, azt remélik, hogy ez a szemléletmód megszabadítja a tudományokat „eredendő bűnüktől": attól a „tévhittől", hogy a tudomány feladata az „igazság

felfedezése", a „valóság objektív kutatása". Ez a felfogás, Watzlawick szerint, életveszélyes helyzetbe sodorta az emberiséget, mert azt a hiedelmet terjesztette, hogy minden kontrollálható és előre kiszámítható." A kartéziánus analitikus-dualista gondolkodásmódén kauzál-lineáris eljárást követ: az ofcés az okozat közvetlen összefüggéséből indul ki. A szisztémikus paradigmát a hálózatos (cirkuláris) gondolkodás jellemzi: a kölcsönhatásokra (interdependenciára), a cir-kularitásra (körkörösségre) figyelve kísérli meg a világban való tájékozódást. A kartéziánus, ok-okozati gondolkodásmódot sokkal könnyebb leírni, mint a sziszté-mikust. Ennek magyarázata az emberi nyelv egyik alapvető sajátosságából adódik: a nyelv lineáris konstrukció, azaz egyszerre csak egy szót tudunk kimondani, és egyik szó a másikat követi." Ez így van abban az esetben is, ha egyidejű és egyenértékű kijelentést

akarunk tenni! Például: ha egy levélben azt akarom tudatni a családommal, hogy egyforma szeretettel gondolok egyidejűleg, most, 33 amikor írok, valamennyiükre, akkor, ha neveiket egyenként felsorolom, de facto azt fejezem ki, hogy először arra a családtagra gondoltam, akinek neve az első helyen áll, és utolsósorban arra, akit a felsorolás végén említek. Hasonló nehézséggel állunk szemben akkor, amikor szót szóba öltve, lineárisan eljárva, a szisztémikus szemlélet leírásába fogunk. Descartes dualisztikusán, kettősségekben gondolkodik. Számára a világ res cogitans-ból és res extensa-ból áll, a szellemből és a testből, két, egymástól függetlenül létező szubsztanciából. A kapcsolatot közöttük a teremtés, a teremtő Isten biztosította. Ez a kapcsolat-teremtés" nem a keresztyénség specifikuma, vallástörténetileg általánosan ismert jelenség.10 A teremtett világ mechanikus formában jelenik meg, a kölcsönhatások

a mechanika törvényszerűségeit követik: az ok okozza az okozatot. Morális síkon könnyen áttekinthető, gyors eligazodást segítő tett-bűn, illetve tett-érdem kapcsolati lánc alakul ki, és így „világos-egyértelművé válik", hogy mi „jó" és mi „rossz". A tudásmegismerés fájának gyümölcsei itt egyszerűek és könnyen élvezhetők -a képnél maradva -, egyes tudományágak esetében igen táplálóak is: pl. a technika és a gyakorlati orvostudomány fejlődése a lineáris-okozati gondolkodás nélkül elképzelhetetlen. A sürgős operációt végző sebésznek okokozati szintre kell redukálnia gondolkodását, nem gondolkodhat azon, hogy milyen társadalmi és családi tényezők kölcsönhatása vezetett ahhoz, hogy a páciens gyomorfekélyt kapott. Ha ezt az utat választaná, valószínűleg elvérezne a beteg. Más a helyzet, a példánál maradva, az elméleti orvostudomány esetében: ha nem alkalmazná a szisztémikus

szemléletet, akkor nem ismerhettük volna meg a pszichoszomatikus kórképeket és a segítségnyújtás lehetőségeit. A tudás fájának kartéziánus gyümölcse rossz mellékízt is kaphat. Miért áll fenn ez a veszély? A szakirodalom felhívja a figyelmet arra, hogy a kauzális gondolkodás eredetileg - a görögöknél és a rómaiaknál - a büntetőjog eljárásmódhoz tartozott. A görögök és nyomukban a rómaiak, egyes kutatók szerint, a természet megismerésére büntetőjogi gondolkodási rendszerüket alkalmazták." A megismerés útja és módja tehát nem „természetes", azaz a természetnek megfelelő, hanem attól idegen, anthropomorph-jogi eljárás. Hasonló jelenségek a teológiában is ismeretesek, pl. a bűn és megbocsátás emberi-joggyakorlati megközelítése esetében A századforduló táján egyre több tudós találta elviselhetetlennek (a technikai forradalomban eleinte kiválóan bevált és egyre inkább egyeduralomra jutott)

kauzális gondolkodás kényszerét. Maga a technikai fejlődés is egyre több olyan jelenséget fedezett fel, amelyeket a hagyományos paradigmával nem lehetett megmagyarázni. Pédaként a termosztát „nyugtalanító esetét" említhetjük: 3.2 A TERMOSZTÁT NYUGTALANÍTÓ ESETE ÉS A SZISZTÉMIKUS SZEMLÉLET TOVÁBBI ALAKULÁSA B. Russell angol filozófus írja 1912-ben:2 „A filozófusok úgy képzelik, hogy az okozatiság a tudomány alapvető axiómái és posztulátumai közé tartozik, de elég különös, hogy olyan, a legmagasabb fejlettségű tudományokban, mint például a gravitációs asztronómia, a fogalom elő sem fordul. Véleményem szerint az okozatiság elve a régmúlt idők relikviája, amely, akárcsak a monarchia, csak azért maradt életben, mert mindenki abban a tévedésben él, hogy nem tartandó károsnak." Majd így folytatja: „Az okozatiság elve azért kísérthetett időtlen időkön át, mert a legtöbb filozófus számára a

funkció fogalma ismeretlen." Egy évtizeddel később L. Wittgenstein így nyilatkozik:13 „A jövő eseményeire nem következtethetünk a jelenlegiekből Az okozatiság babona Az akarati szabadság éppen abban áll, hogy a jövőbeni cselekmények a jelenben nem tudatosulhatnak." Ebben az időben készültek az első termosztátok, amelyek az okozati láncot alaposan összegubancolták: a hagyományos és uralkodó természettudományos világkép szerint minden oknak kötelessége, hogy az okozat előtt álljon. A termosztát erre nem hajlandó: ha a hőmérséklet növekszik a szobában, akkor a termosztát segítségével kikapcsol a fűtőtest. A fűtőtest viszont maga „gondoskodott" arról, hogy a hőmérséklet növekedjék. Ki az oka annak, hogy a fűtés 34 kikapcsolódott? A termosztátos fűtőtest vagy a hőmérséklet, amelyet a fűtőtest hozott létre? A válasz, elméletileg, egyszerű: el kell hagyni a vagy-otl Ezáltal az ok helyére a

kölcsönhatás (cirkularitás), az egymástól való egyenrangú függőség (interdepen-dencia) kerül. Ez az egyszerű példa érzékeltetheti a bekövetkezett paradigmaváltást. Hogy ez a tudomány számára milyen következményekkel jár, azt néhány idézettel érzékeltetjük: Megszűnik a természet, az életvilág, az ember objektív megismerésébe vetett hit; A. Einstein14 lapidáris fogalmazásában: nyilvánvalóvá vált, hogy az „elmélet határozza meg a megfigyelést". A Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert a következő elgondolkodtató gondolatokkal búcsúzik az objektív megismeréstől: „Az élet titkának vadászatát histológiai (szövettani) kutatásokkal kezdtem. Később a physiológia (élettan) felé fordultam. Mivel ezt is túl komplikáltnak találtam, pharmakológi-ával foglalkoztam, de a helyzet még itt is túl komplikált volt, úgyhogy bakterológiai tanulmányokba fogtam. Húsz évi munka után úgy találtam, hogy az elektronok és a

hullámmechanika világába kell lemerülnünk ahhoz, hogy az életet megérthessük. De az elektronok csak elektronok, és egyáltalán nem élőlények. Ekkor vált nyilvánvalóvá előttem, hogy útközben, valahol, elveszett az élet, mintegy szétfolyt ujjaim között."15 Az objektív megismerésre való törekvés feladása, a valóság, a természet kontrollálására és leigázására való törekvés feladását is jelenti. Ezt a kritikai racionalizmus büszke jelmondata így fogalmazta meg: „A teória a háló, amelyet kivetünk, hogy befogjuk vele, racionalizáljuk, magyarázzuk és hatalmunk alá hajtsuk a világot" (Kari Popper).16 Az új paradigma által a kutató ember és a tudomány sok, az idők folyamán elvesztett tulajdonságot nyerhet vissza: például az alázatot, a szerénységet és a szépséget: „. Jót tenne nekünk, kutató tudósoknak - írja G Betason -, ha fékezni tudnánk magunkat a világ - amelyről oly keveset tudunk -

kontrollálására való igyekezetünkben. Jó lenne, ha hiányos tudásunk és megértőképességünk ténye nem a félelmeinket táplálná, mert ez csak növeli a kontrollálás iránti igényünket. Vizsgálódásainkat inkább egy ősi, ma kevésbé honorált motívum kellene, hogy vezesse: a világ iránti - amelynek magunk is részei vagyunk - őszinte és alázatos kíváncsiság és csodálat. Az ilyen munkajutalma nem a hatalomnyerés, hanem a szépség felfedezése Különös tény, hogy minden jelentős tudományos felfedezés, nem utolsósorban Newtoné, elegáns."" 4. A rendszerszemlélet karakterisztikumai Ez a szemlélet alapjában véve nem új felismerés eredménye, inkább a tudományos fejlődés során feledésbe merült nézetek újrafelfedezését jelenti. így újra megjelenik, és központi jelentőséget kap pl. a teleológia (célirányosság), a teljesség (hólizmus) és az önfenntartás gondolata Az ún. általános rendszerelméletet

kidolgozó L Bertalanffy állapítja meg, hogy a „rendszer" (szisztéma) ideálja egyidősnek tekinthető az európai filozófiával.18 Századunkban egyre több fizikus, biológus, szociológus, majd kutató orvos ismerte fel, hogy minőségileg új ismeretekhez jutnak, ha az összefüggéseket nem okozatilag, hanem (általunk áttekinthető) komplexitásukban vizsgálják.19 A pszichológia, a pszichiátria és az ökológia egyre több képviselője csatlakozik ehhez a meggyőződéshez. A tudományos vizsgálódás különböző területeken, egymástól függetlenül folyt, mégis egyazon szemlélethez vezetett el. így, mintegy véletlenül, újra felsejlik a tudományok régóta elveszettnek hitt egységének a perspektívája.20 A különböző kutatási területek a következő alapvető felismeréshez vezettek: Minden rendszer, a maga teljességében, minőségileg új és más, mint az azt alkotó elemek izoláltan szemlélt tulajdonságainak összessége.21 35 Az

elméleti teológia feladata lesz ezt a szemléletet a maga kategóriáiban vizsgálni és a metafizikai-transzcendentális hólizmussal (Krisztus teste és tagjai) összevetni. Az ilyen kutatás egyengetheti azt az utat, amely a teológiát is visszavezetné a tudományok újra fel-sejlő egységébe. Bertalanffy munkásságának köszönhetjük, hogy ma már bizonyos elképzelésekkel rendelkezünk a „rendszerek általános dinamikájára"vonatkozóan.21 Ő dolgozta ki először azokat a hasonlatosságokat, amelyek mind az élő, mind az élettelen rendszerek struktúráiban megtalálhatók: „Milyen strukturális minták teremtenek kapcsolatot a rák és a homár, az orchidea és a primula között - és közöttem?. ennek ugyanis mind az ő, mind a magam számára hatalmas jelentősége van Napjainkban a veszélyeztetett bioszféra életben maradása függhet ettől."23 A rendszerszemlélet, bármely tudományra alkalmazva, a következő kérdést teszi fel: hogyan

alakítja ki és tartja fenn magát, mi zavarja meg és borítja fel az ún. rendet? Ha így kérdezünk, új kérdések fogalmazódnak meg a régi válaszokra: a „magától értetődő" gyakran értelmetlenné válik. Tudatossá válik, hogy azért, mert valamit „magától értetődőnek" tartunk, az még nem jelenti azt, hogy megértettük, hanem azt, hogy nem tekintjük kérdésesnek!24 Ennél a szemléletnél nemcsak a szabály alóli kivételek, hanem maga a szabály is magyarázatra szorul. A továbbiakban a rendszerszemléletnek az ún. élő rendszerekre vonatkozó felismeréseivel foglalkozunk. 4.1 AZ ÉLŐ RENDSZEREK NÉHÁNY JELLEMZŐJE A nem élő, statikus rendszerek alapvetően a következő mottóval jellemezhetők: minden mindaddig úgy marad, ahogy van, amíg valaki vagy valami külső hatással nem gondoskodik arról, hogy változás következzék be. Példa: az autó karosszériája mindaddig „változatlan" marad, amíg valamilyen külső hatás,

pl. a rozsdásodás vagy egy karambol, nem „gondoskodik" változásról Az élő, dinamikus rendszerek mottója a fentiek ellenkezője: minden mindig változik, hacsak valaki vagy valami nem gondoskodik arról, hogy minden maradjon a régiben. Példa: a jól borotvált férfi csak akkor marad „jól borotvált", ha egy borotva „gondoskodik" arról, hogy ne nőjön ki a szakálla. Az okozati gondolkodásmód a nem élő rendszerekre kielégítően alkalmazható (. karambol történt, ezért behorpadt a karosszéria.) Az élő rendszerek esetében más paradigmára van szükség, olyanra, amely figyelembe tudja venni a kölcsönhatást. Az autós példánkat így folytathatjuk: a karambolos kocsi nem tudja megjavítani önmagát, a megbetegedő emberi szervezetnek viszont alapvetően megvan az a képessége, hogy visszaállítsa az egész-séget! Ezt nevezi (a görög nyelv iránt nagy előszeretetet mutató) szisztémikus szemlélet autopoiezisznek, önalkotó

képességnek. A szubjektum és az objektum közötti határ feloldódik A megismerés szempontjából különösen jelentős ez a felismerés: azt jelenti, hogy a megismerést végző és a megismerés tárgya között, végső soron, lehetetlen különbséget tenni. Ez az einsteini tételre emlékeztet, mely szerint a megfigyelő határozza meg a megfigyelést! - az „objektív" nézetalkotás fikció. Ennek érzékeltetésére a következő példa: A magát „objektívnek" tartó megfigyelő a folyóparton ülve definiálja „a" folyót. Jóllehet „a" folyó egy másodpercre sem ugyanaz, mivel folyik A szisztémikus szemléletmód követője inkább csónakba száll, átadva magát a folyó sodrásának, beszámol az utazásról, a mozgásról, a partvonal és a vízi út kapcsolatáról. A folyó, a part és önmaga közötti kölcsönhatást írja le. A köveücezőkben a szisztémikus szemlélet néhány, a lelkigondozás számára fontos vonatkozására

térünk ki. 36 4.11 Az egész minőségileg több és más, minta részek tulajdonságainak summája Minden, ami él, az egész (a teljes rendszer) részeként létezik. A teljes egész és egy körülhatárolt élő rendszer közötti különbségtétel a valóság redukciója. Az emberi megfigyelőképesség végessége miatt mindig csak az egészből kiszakított részeket tudjuk áttekinteni - fatális következményekkel jár azonban, ha azt hisszük, hogy ezek a részek „önállóak", és nem állnak kölcsönhatásban az egésszel. Az ökológia területén találhatunk „egyszerűbb" példákat: milyen következménnyel jár például egy szúnyogirtás a Balaton faunájára. Sokkal komplikáltabb lesz a helyzet, ha az egyént, a családtagot, a családot, a gyülekezetet kíséreljük meg az egész, az utca, a falu, a járás, a megye, az ország, a kontinens stb. részeként, annak kölcsönhatásaiban elképzelni Olyan komplex összefüggésekre bukkanunk,

amelyek egyszerűen áttekinthetetlenek. De fatális tévedés lenne, megfigyelőképességünk végessé-ge miatt, arra a következtetésre jutni, hogy mindezek között nincsen összefüggés! így legjobb segítő igyekezetünk is öncélúvá válik, és eredménytelen marad. Vegyük az asztmás beteg példáját:26 az asztmás beteget légzőszervi zavarokban szenvedő embernek szokásos tekinteni. Ez az értelmezés un szomatikus redukcionalizmus Az ember itt úgy jelenik meg, mintha a szoma, a psziché és a környezet egymástól függetlenül létezne. Ha a testi (szomatikus) kezelés nem hozza meg a kívánt eredményt, akkor általában pszichikai redukcionalizmus következik be: a beteg állapotát kizárólag pszichikai okokra vezetik vissza, pl. kialakulhat az a vélemény, hogy az állandó szorongásos félelem miatt „nem kap levegőt" a beteg. A két szemlélet összekapcsolása alakítja ki az ismert pszichoszomatikus álláspontot. A szisztémikus orientáció

más úton jár: nemcsak a családi környezetet veszi figyelembe, hanem azt is, hogy a lakóhelyen milyen mértékű a légszennyeződés. Lehet, hogy a családi légkörnek kell megváltoznia a beteg gyógyulásához, de lehet, hogy a közeli gyárkéményre kellene új szűrőberendezést szerelni. A vizsgálódás során kiderülhet, hogy más „a" beteg, mint az annak tartott páciens: lehet, hogy a családi légkör beteg, lehet, hogy a gyárkémény szűrőberendezése. Ez a szemléletmód rámutathat arra is: a fellépő zavar, a betegség, fontos, „egészséges" funkciót is betölt: addig fel nem ismert jelenségekre irányítja az egyén és a közösség figyelmét. - A fenti esetben pl a lelkigondozás mellett helyi iparpolitikai tevékenységre is szükség van. 4.12 A fejlődési folyamatok célirányosak Bertalanffy megállapítása szerint27 az emberi viselkedés és magatartás mindig célirányos. A felnövekvő, önállósuló fiatal - normális esetben

- nem azért válik ki a családból, mert „elege van abból", hanem azért, mert „célja" önálló egzisztenciájának megteremtése. Az első változat a sértődöttmegbántott reakció példája lehetne, a második a célirányos fejlődésé 4.13 Önszabályozó (autoregulációs) képesség Az emberi közösségek állandóan a status quo megtartására (morpho statikus) és annak megváltoztatására (morphogenetikus) törekvő folyamatok kölcsönhatásában élnek. Normális esetben ez a két folyamat egymásra visszahatva (ún. feed back-folyamat által) biztosítja az önszabályozást. Ha a természetes önszabályozás folyamata megszakad, akkor krízis alakulhat ki. Egy mindennapi példa erre: A család a 10 éves gyermektől is azt kívánja, hogy 8 órakor ágyban legyen, mert „mindig jó volt neki, ha eleget aludt". Ez minden este veszekedéshez, feszültséghez vezet Ha a család az időpontot, amelyet akkor állapítottak meg, amikor a gyermek 7

éves volt, megváltoztatja, megszűnnek az esti veszekedések. A gyermek növekedése (morphogenetikus folyamat) és a kialakult tradíció (morphostatikus tényező) egymásra hatása indítja el az önszabályozást. 4.14 Dinamikus egyensúly 37 Szintén Bertalanffy érdeme az egyensúlyi állapot új értelmezése. Nála az egyensúly nem statikus állapotot jelent, hanem folyamatot, az előző pontban leírt két erő olyan állandó egymásra hatását, amely által kiegyensúlyozott állapot alakulhat ki. Bertalanffy ezt homeosztázisnak (homoiosz=hasonló, sztazisz=nyugalmi állapot) nevezi.28 Példával érzékeltetve: a felnövekvő fiatal önálló egzisztenciát teremtve változási folyamatot indít el a családjában. Normális esetben ezáltal nem szakad meg a szülői csaIádhoz való kapcsolat, a család közösen fog arra törekedni, hogy megváltozott keretek között és formában, de megmaradjon a családi közösség. 4.15 Ugrásszerű fejlődés A

mechanikából ismert jelenség, hogy folyamatos-lineáris gyorsítás, pl. az autómotorok esetében, csak egy sebességfokozaton belül lehetséges. Ha a vezető magasabb fokozatba vált, ugrásszerű gyorsulás következhet be.29 Hasonló a fejlődés folyamata pl. kisgyermekek esetében is: a szülők gyakran csodálkozva tapasztalják, hogy gyermekük „egyik napról a másikra, egyszerre csak elkezdett mászni vagy felállni". Ugrásszerű fejlődés figyelhető meg a család és az egyén életfolyamatának ún természetes krízispontjain is: gyermek születése, beiskolázása, a nyugdíjkorhatár elérése stb. ugrásszerű változáshoz vezetnek (erre a jelenségre később részletesen is kitérünk). Ilyenkor a család az életmódját eddig igazgató „szabályokat" az új fejlődési szintnek megfelelően kell, hogy átalakítsa - a megváltozott életre megváltoztatott élet vitellel kell reagálnia. Teológiai összefüggésben érdekes megfigyelés, hogy

a teremtéstörténet is az „ugrásszerű fejlődést" példázza: a teremtés szakaszosan, „napokra osztva" történik. 4.16 Hierarchikus tagolódás A rendszerszemlélet egyik axiómája: az élő rendszerekben ún. alrendszerek (szub-szisztémák) ismerhetők fel, amelyek önmagukban is rendszereknek tekintendők. Az eddig leírt, általános karakterisztikumok minden szinten megtalálhatóak: az emberi szervezetben, az egyénben, a családban, a lakóhelyi közösségben, a társadalmi rendszerben. A kisebb és nagyobb rendszerek egymáshoz való viszonyát hierarchia jellemzi: a nagyobb rendszer magában foglalja a kisebbet. A társadalom magában foglalja pl a családokat, a család a gyermekek, a testvérek alkotta alrendszert. így minden rendszer a hozzá tartozó alrendszerek összességét is jelenti, és minden alrendszer az őt magában foglaló rendszer részeként is értelmezendő. Ezek az összefüggések és a kölcsönhatások teljes komplexitásukban a

jelenleg rendelkezésünkre álló kutatási módszerekkel nem tekinthetők át. A megismerés áthidalhatatlan nehézségét (H. Stierlin nyomán) a távcső hasonlatával érzékeltethetjük: az élesen beállított távcsőben egy pont élesen, mások elmosódottan láthatóak. A hierarchikusan és organikusan egymáshoz kapcsolódó rendszerek megismerhetetlenségét a 80-as és 90-es évek fordulóján lezajlott európai változások is példázzák: évtizedeken át kutatta Nyugat-Európa, a legmodernebb tudományos és titkosszolgálati eszközökkel, a társadalom és a politika legkülönbözőbb szintjein (rendszereiben), hogyan fog alakulni a keleti világrend sorsa. A ténylegesen bekövetkezett változások annyira eltértek a prognózisoktól, hogy teljesen felkészületíenül érték Nyugat-Európát és Amerikát. 4.17 „Szabályok" A „szabály" kifejezés nem egészen pontos. Olyan dinamikus folyamatokról van szó, amelyek a külső szemlélő számára

„szabályszerűségeknek" tűnnek. A család példáján érzékeltetve: a családi életet nyíltvagy burkolt, hatásukat tekintve funkcionális („hasznos") vagy diszfunkcionális („hátrányos"), tudatosan vagy tudattalanul kialakult szabályok igazgatják. Egy családban pl kialakulhatott az a „legfőbb szabály", hogy „mi mindig mindenben egyetértünk". A kimondott - nyílt 38 - szabály mögött sokszor a következő burkolt kijelentés rejtőzik: a nézeteltérések nálunk megengedhetetlenek. Diszfunkcionálissá - a családtagok számára hátrányossá - akkor válik ez, ha lehetetlenné teszi, hogy megtanulják a szabad véleményalkotást. 4.18 Nyílt és zárt rendszerek Az élő rendszerek elválaszthatatlan kapcsolatban állnak az őket magukban foglaló nagyobb és az őket alkotó alrendszerekkel. A viszony lehet nyílt vagy elzártságra törekvő A sejtkutatás ismert felismerése, hogy az egészséges sejtek fala

áteresztőképességgel rendelkezve biztosítja a környezethez való, életszükségletet jelentő kapcsolatot. Hasonlóan képzelhetjük el pl. a család és az őt körülvevő nagyobb rendszerek közötti kapcsolatot is: optimális fejlődési feltételek akkor adottak - pl. szülők és gyermekek, vagy a generációk között, ül a család és a közvetlen környezet között -, ha összekapcsoló elkülönülést és kapcsolatot lehetővé tévő határok alakultak ki. Mind az elmosódó határok, mind a vasfüggöny-határok a fejlődés szempontjából destruktívak. 4.19 Az élő rendszerek és a külső szemlélő interdependens kapcsolata A szisztémikus szemléletmód az élő rendszerek megismerhetőségét illetően egyfajta relativitáselméletet képvisel. A szokásos kérdés, pl hogy valaki vagy egy család „milyen", azt az illúziót kelti, mintha objektív megfigyelés lehetséges lenne. A rendszerszemlélet abból indul ki, hogy a „milyen" kérdés

megválaszolhatatlan. A megfigyelő csak arról számolhat be, hogy mi jellemzi a családot akkor, amikor azzal ő kapcsolatban áll. Minden megfigyelő - átmenetileg - maga is a család részévé-tagjává válik. Emlékeztetünk a korábbi, a folyót megfigyelő ember példájára! Ezért beszél Bertalanffy perspektivizmusról: az emberi megismerés és megfigyelés alapelemének és céljának nem az objektivitást, hanem a perspektivikus szemlélődést tartja. 4.110 Az ember közösségi rendszerei kommunikatívak Az ember közösségi rendszereit más élő rendszerektől a kommunikációs képesség formája és mértéke különbözteti meg. A kommunikáció és az ember elválaszthatatlanok30 P Watzlawick, az emberi kommunikáció egyik kiváló kutatója ezt így fogalmazta meg: az ember nem tud nem kommunikálni. A - szekunder - valóságalkotás kommunikáció által történik A kommunikáció zavarai befolyással vannak az egész érintett rendszerre. Valamennyi eddig

felsorolt, az élő rendszerekre vonatkozó karakterisztikum kommunikációhoz kötött. 5. A rendszerszemlélet emberképe A szisztémikus szemlélettel való foglalkozásunk célja annak a kérdésnek a taglalása is, hogy ez a koncepció alkalmazható-e az egyházi gyakorlatban, a lelkigondozásban és gyülekezetvezetésben? Ebben az összefüggésben különös figyelmet kell fordítanunk a rendszerszemlélet emberképére összeegyeztethető-e az a teológiai antropológiával? Ez a vizsgálódás két nehézségbe ütközik: az egyik az, hogy a teológián belül különböző antropológiai koncepciók léteznek, a másik az, hogy a rendszerszemlélet sem alakított még ki átfogó antropológiai elméletet. A következőkben felsorolandó szempontok további vizsgálódásra kívánják késztetni az olvasót. Ezek előrebocsátásával tesszük fel a kérdést: milyen tendenciák fedezhetők fel a rendszerszemlélet emberképében? 1. A szisztémikus szemléletmód két

alaptételét (1 az egész minőségileg több és más, mint alkotórészeinek egysége; 2. az egész és a részek elválaszthatatlan egységet alkotnak) a szaknyelv a hólizmus elvének nevezi. ] C Smuth Holism and Evolution című, 1928-ban megjelent művében dolgozta ki. A természetben rejlő tendenciákat csak teljességükben 39 tartja megismerhetőnek, és arra a következtetésre jut, hogy a részekre bontás, a redukció, a jelenségek önmagukban való magyarázata - végső soron - lehetetlen. A hólizmus elmélete nem új felfedezés. Az ókori filozófiában játszott szerepére és tudománytörténeti fejlődésvonalára már korábban utaltunk Vallástörténetileg is ismert jelenség: az „egész", a „teljes és tökéletes", a „szent", a „divinális" egyrészt magában foglalja az élő és élettelen világ alkotóelemeit, másrészt arra törekszik, hogy ezeket az ember metafizikus irányból közelítve kísérelje meg értelmezni.

Az ember és az emberi megismerés azonban csak részlegesen képes transzcendentálásra - a világ megismerése ezért csak „tükör által, homályosan" történhet. A rendszerelmélet, Bertalanffy szerint,31 nem a részekből kísérli meg az egészet megérteni, és lemond arról is, hogy az egészből kiindulva vizsgálja a részeket. Bertalanffy vizsgálódásának iránya nem lineáris, hanem a kapcsolatok, a kölcsönhatások állanak a centrumában. A magyar származású tudós új elképzelést alakított ki az evolúcióról is: azt nem lineárisan fejlődő, „önmagában létező" láncnak tekinti. Szerinte az evolúció a külső feltételek és a belső szerveződés közötti kölcsönhatás.1,2 Az ember nem tekinthető sem mechanikus gépnek, sem természetfölötti lénynek. Bertalanffy munkatársának, László Ervinnek a megfogalmazásában33 az ember nem a természettől függetlenül felfogható sui generis jelenség, hanem mint egyén is a

természetben jelenik meg. László szerint, képletesen kifejezve, az ember sok és sokféle, egymással állandó kölcsönhatásban álló „világ" lakója. Eredetét tekintve például biológiai organizmus, munkássága, életvitele szempontjából szociális szerepek hordozója. A biológiai és a szociális világ között a tudatos személyiség az összekötő láncszem. Az emberben talál egymásra, és rendeződik össze a biológiai és a szociális világ, a természet sok síkú hierarchiája. Úgy tűnhet, hogy a rendszerelméletben az egyén, az individuum jelentősége csökken, az ember a különböző rendszerek „produktumává" válik. Ez a feltételezés a rendszerszemlélet intenciójának félreértését jelentené. Az egyén, az egyéniség szisztémikusan szemlélve, önmagában is komplex rendszer. Az egyén „egészében" - az első axióma szerint - minőségileg több és más, mint a rendszerelemek additív summája. Más és több,

mint pl az öröklött tulajdonságok és a nevelési „eredmények összessége", bár ezek formáló befolyása alatt áll. Az egyén és a közösség kapcsolatáról szólva Bertalanffy szenvedélyesen foglal állást: ,A végső parancsolat az ember individuum!. A legfőbb dogma ez kell, hogy legyen: az ember nem csak politikai és szociális lény, hanem mindenekfelett és mindenekelőtt individuum. Az emberiség végső értékei nem azok, amelyeket más biológiai élőlényekkel oszt meg,. hanem azok, amelyek az individuális szellemiségből fakadnak. Az emberi társadalom nem hangyák társadalma, amelyet ösztönök irányítanak. Az emberi társadalom alapja a kiforrott egyéniség Az emberi társadalom felszámolódik, ha az individuum a szociális masinéria fogaskerekévé degradálódik" A végső intés, amelyet ad, így hangzik: „A rendszerszemlélet nem diktátorok számára készült kézikönyv, amely az ember leigázáshoz nyújthat segítséget.

Inkább végső intést jelent a diktátorok számára is: a társadalmi, az állami vagy egyéb rendszerek Leviátánja nem falhatja fel az egyént anélkül, hogy egyidejűleg és feltartóztathatatlanul maga is meg ne semmisülne."34 Az utolsó mondatok, az európai változásokat tekintve, igazolódtak. * Az elméleti teológia feladata lesz annak vizsgálata, hogy milyen kapcsolatban áll a metafizikus hólizmus és a Bertalanffy nyomán kialakuló rendszerelmélet, és az, hogyan gazdagíthatja egyik a másikat.A gyakorlati lelkigondozás esetében az ok-okozati, a lineáris gondolkodásmód feladása segítheti a morális dualizmus jelenségének elkerülését. A „jó" és a „gonosz", a „tettes" és az „áldozat" farizeusán rideg képlete áthidalhatóvá válhat. A „ne ítéljetek" újszövetségi 40 parancsolatnak új perspektívát is adhat. Érdemes ebben az összefüggésben egy pillantást vetnünk a rendszerszemlélet

kialakulóban lévő etikai perspektívájára is. 6. Az etikai perspektíva A terápiában, a tanácsadásban és a szupervízióban gyakorlatilag alkalmazott rendszerszemléletnek, mint minden más elméletnek is, tisztáznia kell cselekvésének etikai perspektíváját is. Az etikai vizsgálódás a szisztémikus szemléleten belül most van kialakulóban Ezért itt is csak néhány olyan szempontra hívhatjuk fel a figyelmet, amellyel ez a tudományág jelenleg foglalkozik. 1. Ez a gondolkodásmód abból a meggyőződésből indul ki, hogy nem valóságzsmere-tünk, hanem csak valóságképzetünk van. Az, amit mi valóságnak tartunk, alaposabb vizsgálódás során valóságkonstrukciónak bizonyul. Ez a felismerés közkeletű morális értékítéleteink felülvizsgálására is késztet. A morális dualizmus, a jó és a gonosz „biztos" és „egyértelmű" megkülönböztetése tarthatatlanná vált. Ha viszont feladjuk ezeket a kategóriákat, mi lép a

helyükbe? 2. A kapcsolat és a kölcsönhatás jelentőségének felismerése által új, morálisan enyhébb kategóriák jelennek meg: a „konstruktív", az „előnyös", a „kedvező", az „alkalmas", a „továbbvezető", a „segítő" kategóriája.35 3. A tradicionális etikai rendszerek normatívak és a kauzál-dualisztikus gondolkodásmódhoz kapcsolódnak. Ezek az irányzatok, általánosítva, abszolút érvényű értékrendszerek kialakításán fáradoznak, és így az értékvalóság megismerhetőségét posztulálják és szuggerálják, így hozzák létre a közösség által egyetemesen elfogadott értékrendszer alapján -azokat a konvenciókat, amelyek a „lehetségest" és a lehetséges cselekvésmódokat beszűkítik. Az így kialakuló etika jellemzője az, hogy az egyéntől a közösségi normák iránti felteden engedelmességet követeli meg. így jön létre az ún engedelmességi etika (Gehorsamsethik). A

szisztémikus gondolkodásmód ezzel szemben az ún. kapcsolati etikát6 követi Ez a buberi dialogikus elvből kiindulva, maximáit a kontextusra és a szituációra vonatkoztatja. Posztulatumai közé tartozik például a saját pozíció relativitásának és a másik ember személye, élethelyzete komplexitásának elismerése; vallja, hogy az ember különböző megközelítési módok által ismerhető meg; eljárásmódját a diszkurzus jellemzi, a „változhatatlan" (invariáns) kijelentéseket leheteüennek tartja. Milyen etikai meggondolásokat bocsát pillanatnyilag a rendszerszemlélet a gyakorlat, a terápia és a tanácsadás rendelkezésére? 4. Négy imperatívuszban foglalható ez össze: a) Az egyén és a közösség (pl. család) pszichoszociális valósága mindig különböző rendszerekben, síkokon és összefüggésekben jelentkezik, ezért minél több aspektusból tekintendő át és vizsgálandó. A problémák, a szimptómák, a diagnózisok és a

nyújtandó segítség jelentősége és hatása is mindig különböző síkon és összefüggésben jelentkezik, ezért többsíkúan vizsgálandó. Az ebből adódó etikai imperatívusz így fogalmazható: Gondolj arra, hogy mindig minden több és más összefüggésben is áll, mint azt az érintettek (a segítő személy is) első benyomása alapján feltételezi - kívánatos, hogy a rendekezésre álló lehetőségek számát növeljük! b) A dolgok, események, problémák „abszolút egyértelmű és helyes" látásmódja nem létezik, ezért: gondold meg, hogy milyen definíciókat és értékítéleteket alkalmazol, számolj azzal, lehet, hogy minden egészen másképpen is lehet! c)A segítő személy nem „kívülálló", hanem kapcsolatot teremtve a segítségre szoru lóval, maga is - időlegesen - a másik életrendszerének részévé és alakítójává válik. Gondolj arra, hogy magad is része vagy a teljes kontextusnak, és amit teszel és mondasz,

annak a teljes kontextus számára is következménye van! d) A rendszerszemlélet szerint konstruktív változás a lehetséges lehetőségek számának növelésével segíthető elő. 41 Törekedj - a másik iránti kellő respektussal - arra, hogy élethelyzetéről kialakított képét új, más aspektusokkal egészítsd ki! A szisztémikus szemlélet a segítséget nyújtó jelentőségét és felelősségét vizsgálva felhívja figyelmünket lehetőségeink határára is: a segítséget nyújtó felelős azért, amit tesz és mond, azt viszont nem tudja befolyásolni, hogy a másik ezt a maga számára hogyan érti és értelmezi. 7. A rendszerszemlélet érdeklődése a vallás iránt A rendszerszemlélet 1. mint elméleti koncepció és 2 mint a terápiás és tanácsadói gyakorlatban alkalmazott eljárásmód kerül kapcsolatba a vallással. 7.1 EGY PÉLDA A VALLÁSSZEMLÉLETRE A következőkben példaként Gregory Bateson vallásszemléletét ismertetjük.37 Bateson a

vallást (mint az álmokat, művészeteket, mítoszokat) az okozati-lineáris gondolkodásmód természetes korrektívumának tartja. Szerinte az ember szellemiségének - amelyet a szellemiség rendszereként értelmez -a tudat csak egyik része. A tudati rendszert a célzatosság, az érdekhez kötődés jellemzi A tudat a szellemiség egyik része, és nem azonosítható azzal. Az emberi tudat „hajlamos" arra, hogy önmagát tekintse a szellemiség teljességének és meghatározójának. Önmagát a legmagasabb rendű instanciának tartja, és hatalmi igénnyel lép fel: a természet és a külvilág leigázására törekszik. Ezáltal veszélyezteti a természetet, pontosabban a természeti egyensúlyt. A tudat képtelenné válik a természet ún dinamikus egyensúlyának érzékelésére, ha nem fogadja el, hogy a szellemiségen belül, önmaga is annak egyensúlyi állapotához kötött. Bateson bibliai példával is alátámasztja gondolatait. Szerinte az lMóz 3-ban

megfogalmazott „bűneset" a tudat lázadása a szisztémikus ökonómia ellen. A történet az egész uralására irányuló, tudatos törekvést írja le. A vallás feladata és jelentősége, szerinte, a tudatos, érdekhez kötött gondolkodásmód inflációjának korrekciója. Ezt akkor éri el, ha az ember figyelmét vonatkoztatottsá-gára és kapcsolatban állására irányítja: az ember egy átfogóbb princípiummal, Istennel ^függőségi viszonyban. Ennek felismerése és „megvallása" által válik képessé arra, hogy önmagát az „egész" (a „Teremtés") részeként fogadja el. Ilyen összefüggésben tekintve, Bateson véleménye szerint a vallás alázatra int: lehetetlen egy rendszert, amelynek magunk is része vagyunk, feltétel nélkül uralnunk és kontrollálnunk. Szerinte az állatok jobban „elismerik" ezt az összefüggést, és nem kezdenek pl. hódító háborút A vallás, így értelmezve, a „szisztémikus interdependencia

bölcsességének kincsestára". Destruktívvá is válhat. Ez akkor következik be, ha az ember a vallást önkényesen kauzál-line-áris céljai elérésének érdekében alkalmazza. Ez akkor történik például, ha a vallás a világi politikai hatalom vagy az egyén és a közösség lelki manipulációjának szolgálatába áll. A batesoni elképzelés nyomán tarthatatlanná válik Sigmund Freud és a korai freudi pszichoanalízis azon tétele, mely szerint a vallás eleve a kényszerneurózis egyik megjelenési formája. Rövid áttekintésünk mutatja, hogy a szisztémikus szemlélet - alapkoncepciójához híven - nem arra a kérdésre keres választ, hogy „mi a vallás?". A vizsgálódás középpontjában annak kutatása áll, hogy „milyen funkciót tölt be a vallás?". Ez a funkció nélkülözhetetlen Bateson és a rendszerszemlélet általában foglalkozik a vallással, nem célja és feladata a konfesszionális differenciálás. Éppúgy

általánosan és fenomenológiailaghívja fel a figyelmet arra, hogy valamennyi vallásforma a lelki egészség veszélyeztetőjévé is válhat. 7.2 VALLÁS ÉS LELKI EGÉSZSÉG 42 aj A pszichoanalitikus elmélettől a szisztémikus koncepciójú családterápiához vezető fejlődési folyamat egyik kiemelkedő teoretikusa Böszörményi-Nagy Iván. Ismereteink szerint ő foglalkozik (M. Buber elméletéhez kapcsolódva) elsőként behatóan azzal a kérdéssel, hogy milyen befolyással vannak a családon belül kialakult igazságképzetek a családi közösség dinamikájára?" Az egyes családokban generációkon át kialakult igazságképzetek határozzák meg az „adás" és az „elfogadás" viszonyát. Nemcsak materiális értelemben, hanem emocionálisan és az értékrendszerre, a világ- és emberképre vonatkoztatottan is! Az „egészséges" közösségben az „adás" és az „elfogadás" viszonya dinamikusan kiegyensúlyozott,

egyenértékű. így alakul ki a közösségben a bizalom légköre Böszörményi-Nagy szerint az emberi kapcsolatok minősége szempontjából a bizalom jelentősebb, mint a kommunikáció, viszont a kommunikáció „minősége" döntően befolyásolja a bizalom kialakulását. A közösség és az egyén igazságképzeteinek kialakulásánál a vallás, a vallástradíció és az abból kialakuló etika kap alapvető jelentőséget. b) A rendszerszemlélethez kapcsolódó családterápia további fejlődése során a generációs befolyások mellett a családban és a közösségekben aktuálisan ható, a problémák megoldását segítő vagy megakadályozó kölcsönhatásokra irányította figyelmét. Egy milánói kutatócsoport dolgozta ki a segítségnyújtás így adódó lehetőségeit. Világszerte elterjedt koncepciójukban a vallásgyakorlat, nevezetesen a liturgikus és rituális elemek is szerepet kapnak. Abból az általános megfigyelésből indulnak ki, hogy a

krízisbe került családok általában szociális és tanácsadó intézmények, valamint barátok, rokonok véleményét kikérve komplikált ún. segítőrendszert alakítanak ki. Általában elmarad azonban az egyes segítőakciók koordinálása így könnyen előfordulhat, hogy a család egymásnak ellentmondó tanácsokat kap, és a probléma megoldhatatlansága növekszik. Az irányzat képviselői ilyen esetekben nem egyedül a családdal foglalkoznak, hanem valamennyi érdekelt „segítségnyújtót" is meghívjak. Nehéz feladat ilyenkor a kellő kapcsolati bázis gyors megteremtése. Vallásos családok esetében gyakran vallásos rítusok, liturgiái elemek, egyházi énekek éneklése segítheti az „összehangolódást", a kapcsolatteremtést. Egyben érzékelteti a résztvevőkkel, hogy nem „mindennapi" esemény történik. Ez erősíti a szokásostól eltérő, valóban új megoldások keresésére való készséget is. A vallásos rítus az a

„médium", amely összekapcsol, a krízis idején hordoz, és rádöbbent az egymás iránti kölcsönös felelősségre. Közvetlenül terápiás céllal is sikerrel alkalmazhatóak liturgiái elemek. Ruveni egy esetleírásában számol be a szerzett tapasztalatokról:40 Egy amerikai, mélyen vallásos zsidó család legidősebb fia hosszú idő óta akut szuicidális állapotban volt, a különböző terápiás beavatkozások nem hozták meg a kívánt eredményt. A terapeuta megbízta a családot, hogy a péntek esti szabbat-várásra hívják meg mindazokat, akik eddig megkíséreltek a fiatalemberen segíteni. Felkért egy unokatestvért, egy rabbiképzős növendéket, hogy a szabbat-váró liturgia után végezze el a temetési liturgiát is! Az akut krízis feloldódott. Mi vezetett ehhez az eredményhez? A liturgikus forma nem intellektuális-racionális orientáltságú, ezért átmenetileg lehetetlenné teszi a „magyarázkodást" és egymás meggyőzését.

Ehelyett tradicionálisan kialakult, biztonságot nyújtó érzelmi elemekkel lehetővé teszi az érzelmek kifejezését és átélését. A temetési liturgia a hozzátartozók és a fiatalember számára egyértelműen kifejezte és átérezhetővé tette, hogy családból való végleges kiválása gyászhoz vezet. A fiatalember pedig lehetőséget kapott arra, hogy katasztrofálisan zsákutcába jutottnak érzett életét meggyászolja - ezt az életszakaszt emocionálisan és formális módon lezárja. Öngyilkosságra, ami ugyanezt a célt szolgálta volna, már nincs szükség. Más szakemberek (pl. SeMni-Palazzoli és munkatársai) nem vallásos kliensek esetében maguk alkotnak a családhoz „illő" rítusokat. Gyakran hagyományos kegyességi formákat „fordítanak le" egy-egy család számára. Különösen akkor kap nagy jelentőséget ez az eljárás, ha a kliensek nem rendelkeznek elegenedő önreflexiós képességgel vagy azért, mert képzettség

hiányában verbális lehetőségeik kevéssé fejlettek, vagy azért, mert - az értelmiségi körökhöz tartozók esetében túlságosan kifejlettek. Utóbbiak a problémákat „agyonbeszélik", és ezáltal megoldhatatlanná teszik 43 A gyakorlatban például felkérik a családtagokat, hogy hetente egyszer, egy közösen elköltött vacsora során mindenki mindenkinek egy előre megfogalmazott rituális mondat aktuális kiegészítésével köszönetet mondjon. így érik el a családtagok és a közösség önértékérzetének ugrásszerű javulását. Tapasztalataik alapján két szempontra nyomatékosan felhívják a figyelmet: 1. A választott rítusnak „illenie" kell a családhoz - mind az aktuális krízist, mind a nyelvi kifejezésmódot illetően. 2. Ha a rítusok alkalmazása sikertelen marad, akkor - erre hajlamos klienseknél -kényszerek kialakulásához vezethetnek. A teológus mint a rítusok és a liturgia szakembere jelentős szolgálatot

végezhet pl. azzal, ha más kompetenciával rendelkező szakemberekkel (pszichológusokkal, pszichiáterekkel, házassági tanácsadókkal) közösen dolgoz ki az egyes családoknak megfelelő rituális formákat. 8. A rendszerszemlélet gyakorlati alkalmazása A rendszerszemléleten alapuló terápiás, tanácsadói és szupervíziós gyakorlat három olyan módszerét ismertetjük, amelyek valamennyi irányzatra egyaránt jellemzőek. Ezek a következők: a)Szisztémikus problémaértelmezés és hipotézisalkotás - az egyéntől az egészhez. b)A vonatkoztatási rendszer megváltoztatása - a problémaközpontú rendszertől alternatív megoldások felé. c)Hálózatos beszélgetésvezetés. Ezek kellő gyakorlattal, egyaránt alkalmazhatók a család lelki gondozásánál, a gyülekezeti csoportmunkában, ülések vezetése során és a vallásoktatás területén is. Valamennyi eljárás feltétele az, hogy a lelkigondozó ne módszertani „fogásként" alkalmazza ezeket,

hanem ilyenformában fejezze ki azt, amiről meg van győződve. 8.1 SZISZTÉMIKUS PROBLÉMAÉRTELMEZÉS ÉS HIPOTÉZISALKOTÁS A krízisbe került ember vagy közösség általában „pontosan tudja", hogy mi „a" problémája, ki vagy mi a nehézségek, a szenvedés „oka". Aki megfogalmazza „a" vélt problémát, az a maga szempontból konstruálja a valóság számára igaz változatát. Ha az érintettek ezzel egyetértenek, kialakul az ún. problémaközpontú rendszer42 (3 ábra) Egy „klasszikus" példa erre a következő: Egy háromgyermekes családban a 8 éves kisfiú éjszakánként hónapok óta bevizel, a klasszikus orvostudományban enuresis nocturna néven ismert betegségben szenved. Az aggódó család több szakorvoshoz is fordul a gyermekkel. Ezek megállapítják, hogy a betegségnek szervi oka nincsen A szülők és a testvérek, mivel segíteni nem tudnak, egyre jobban aggódnak, és egyre intenzívebbenkutatják, hogy mi lehet a

gyermek baja. Végül családi tanácsadóval konzultálnak, aki - meglepő módon - nem a kisfiú iránt érdeklődik, hanem az egyes családtagokat kérdezi jelenlegi életükről. A beszélgetés során megtudja, hogy az apa munkahelye a csőd szélén áll, az apát munkanélküliség fenyegeti. Az anya, hosszú idő után most kezdett el újra dolgozni, nehezen tudja behozni sokéves szakmai lemaradását, és a kettős - munkahelyi és háztartási - „műszak" is nagyon megterheli. A szülők egymással minderről nem beszélnek, nem akarják a másikat még a „maguk dolgával is megterhelni" Csak a kisfiú problémáját boncolgatják, keresik, hogy mit is lehetne tenni A legidősebb fiút nem vették fel az egyetemre, ami súlyos krízist váltott ki belőle, attól fél, hogy ő „mindenről lemarad", és ezért még nagyobb igyekezettel készül a következő felvételire. A nagylány most érettségizik, éjjel-nappal tanul, és nemrég szakított első

szerelmével. Ezeket hallva a családi tanácsadó a következő hipotézistközli a családdal: „Az egyes családtagok beszámolóit hallgatva úgy tűnik, hogy jelenleg ki-ki, rajta kívülálló okokból, nagy nyomás alatt áll. Elképzelhetjük a család jelenlegi helyzetét úgy is, hogy a kisfiú problémája, az 44 éjszakai bepisilés, egészen természetes reakció. A családtagokra és a családra nehezedő nagy nyomásra utal. Még azt is mondhatnánk, hogy ezzel hívja fel valamennyiük figyelmét arra, hogy jelenleg, ki-ki mekkora terhet visel." A további beszélgetések új témája az, hogyan tudnák az egyes családtagok magukat a jelenlegi helyzetben valamelyest tehermentesíteni, mert ha így folytatják, akkor számolni kell azzal, hogy valaki infarktust vagy gyomorfekélyt kap, vagy depresszióba esik. A család hamarosan arról számol be, hogy a kisfiú „teljesen meggyógyult" Mi történt? Ez a család abban a tudatban kereste fel a

tanácsadót, hogy egyetlen „igazi" problémájuk van: a legkisebb gyermek. Ha ez „a" probléma megoldódna, akkor „minden rendben lenne". A beszélgetés során kitűnt, egyéb nehézségeiket egyetlen jelenségre redukálták A segítségnyújtás útja a konstruált probléma dekonstrukciója: elhagyva a család „hivatalos magyarázatát" a figyelem a nagyobb egység felé fordult. Az „egyértelmű definíciót" a hálózatos és kölcsönhatásban álló összefüggések leírása váltotta fel. Az univerzális szemlélet helyébe a multiveizáis, sokszempontú szemlélet került. A tanácsadó egy új hipotézistbocsátott az érintettek rendelkezésére. így a .probléma", nagyobb összefüggésbe állítva, konstruktív jelentőséget is kap: a kisfiú szimptómája („tünete") egy általános szindrómára (tünetcsoportra) is utal, és azáltal, hogy ezt valamennyien időben felfedezték, elkerülhetővé válnak további

szomatikus megbetegedések. A „beteg" így gyakran életmentő változások elősegítőjévé is válhat. Ezért nevezi a rendszerszemlélet a betegséget indexproblémának és a beteget indexszemélynek is. Az eset példaként szolgál az ún. problémaközpontú rendszerre is: A család - jelenleg e körül a(z index-)probléma körül szerveződik, ez tartja össze őket. Pillanatnyilag kevesebb megterhelést jelent ezzel a közös problémával foglalkozni, mint az egyes családtagok különböző nehézségeivel. Az egyes családtagok közötti kapcsolat minősége sem teszi lehetővé, hogy az egyidejűleg jelentkező individuális krízisekkel konstruktívan foglalkozzanak. A krízisbe kerülteknek azonban megnő a közösség iránti igényük. A család ezt azáltal biztosítja, hogy egy közös problémával foglalkozik Lelkigondozók is jól ismerik azt a jelenséget, amikor egy családtag megbetegedése hirtelen „összekovácsol" egy szétzilált családot.

8.2 A VONATKOZTATÁSI RENDSZER MEGVÁLTOZTATÁSA (REFRAMING) A fenti példából kitűnik: a tanácsadó a beszélgetések során megváltoztatta a probléma vonatkoztatási rendszerét. Az „egyértelműnek", „nyilvánvalónak" tartott elképzelések és magyarázatok által konstruált vélt-valóságmellett új, alternatív szemléletmód alakulhatott ki. A rendszerszemlélet egyik alaptétele az volt: ha valamiről meg vagyunk győződve, akkor az nem a „valóságot" jelenti, hanem azt, hogy kialakított szemléletünket nem vonjuk kétségbe. A reframing nem jelenti a vélt probléma (az indexprobléma) és az ahhoz kapcsolódó érzelmek lekicsinylését, nem arról akar meggyőzni, hogy tévedtünk. A másik látásmódjának relativálására, kiegészítésére törekszik. A reframing is csak akkor lesz hatásos, ha a hi-potetizált alternatíváról a tanácsadó meg van győződve. Ha csak „módszerként" alkalmazza, akkor a segítségre

szorulókhoz való kapcsolat megromlik. A vonatkoztatási rendszer megváltoztatása nem új „találmány", hanem egy ősi emberi képesség újrafelfedezése. Ezt az életbeállítottságot írják le a Grimm testvérek a Jankó szerencséje című meséjükben:43 A hétévi munkával megszolgált keresetével hazafelé tartó Jankót egyik „veszteség" a másik után éri. A mese hőse szokatlan módon reagál: a veszteségek szamára nem katasztrófát, hanem egyre függetlenebbé válást jelentenek. A mesehős nem kétségbeeséssel és pánikkal reagál keresete maradékának, egy kőnek az elvesztésére: „Amikor Jankó a követ a kút mélyébe veszni látta, felugrott örömében, majd térdre hullva, könnyes szemmel köszönte Istennek, hogy még ezt az 45 utolsó kegyelmet is megkaphatta, és ilyen csodálatos módon szabadulhatott meg a nehéz kőtől, az utolsó tehertől. Nincs még ember a Nap alatt - kiáltotta -, aki olyan boldog lenne, mint

én!" A reframing a gyakorlatban a következő centrális kérdésből indul ki: „Hogyan szemlélhetnénk és állíthatnánk más összefüggésbe az egysíkúan definiált problémát?" Röviden: mi mindent jelenthet még a probléma? A gyakorlati eljárás arra törekszik, hogy a monolitikus problémarendszert egyrészt alkotóelemeire bontva megváltoztathatóvá tegye, másrészt mozgósítsa az egyes elemekre vonatkozó, korábbi sikeres megoldási tapasztalatokat. Steve de Shazer kiváló amerikai pszichoterapeuta dolgozta ki azoknak az általános alkotóelemeknek a rendszerét, amelyek „segítségével" az ember a problémáit konstruálja és stabilizálja. Utal arra is, hogy milyen lehetőségek vannak az egyes elemek esetében kialakult és megcsontosodott vonatkoztatási rendszer megváltoztatására.43 A problémaközpontú orientációt az alternatívák rendszerének felfedése váltja fel. Abból indul ki, hogy problé-maalkotásunk és

fenntartásunk egyik jellegzetessége a szakaszos és változatlan ismétlődés - a köznyelv ismert kifejezésével: „mindig ugyanazt a hibát követem el." A jelenséget, a problémát állandósult értékítélettel látjuk el - „rettenetes, hogy mindig ugyanazt a hibát követem el." Akkor is, ha különböző gyakorisággal lép fel, általában úgy tűnik, hogy „állandóan ugyanazt a hibát követem el." Ha úgy érezzük, hogy valami „állandóan" fellép, akkor valószínűleg arra a következtetésre jutunk, hogy azt általunk kontrollálhatatlan okok váltják ki: „akármit csinálok, mindig ugyanaz történik." Úgy tűnik, hogy a látszólag életelemmé vált probléma mindig és mindenhol, kivétel nélkül elér minket - „ mindig, mindenhol ugyanazt a butaságot csinálom ilyen helyzetben." A monoton ismétlődés közérzetünkre mindig egyazon módon hat: „dühöngök mindig, amikor utolér ez a csapás. Az állandósult

megoldási kudarcok azt a benyomást keltik az emberben, hogy ezen a területen sohasem tudott változtatni: „nekem ezek a dolgok még sohasem sikerültek ebben az életben." Az így feketének festett múlt hasonló színben tünteti fel a jövőt is: „sohasem fogok már megtanulni ilyen helyzetben másként viselkedni." Ha netán mégis jelentkezne a kiút, a változtatás perspektívája, akkor az olyan illuzórikus formát ölt, ami nyilvánvalóan megvalósíthatatlan (és ezáltal tovább stabilizálja a problémát): „mindennek teljesen meg kellene változnia az életemben ahhoz, hogy ezzel az állandó nehézséggel megbirkózzam." Ha valakit egy ilyen lapidáris probléma hosszú időn át követ, akkor idővel kialakul egy magyarázat, hogy mi és/vagy ki az oka annak, hogy ezen téren nem lehet változás -„ha ő másként viselkedne velem szemben, ha nem ez a rendszer lenne ebben az országban." Ha sikerült okot, egy bűnbakot találni, akkor

általában belenyugszunk a változtat-hatatlanba, és elképzelhetetlen, hogy bárki másnak is köze lenne a jelenséghez - „ez az ügy kizárólag a kettőnk dolga." A segítségnyújtás arra törekszik, hogy a differenciálatlaná vált érzékelés és a megcsontosodott magyarázatok melletti alternatívákat elérhetővé tegye. A lelkigondozói segítségnyújtás speciális lehetősége ebben az összefüggésben az, hogy az emberközi kapcsolat mellett az Istenhez való kapcsolatot is bevonja a vonatkoztatási rendszerbe. A hit pedig az individuális értelmezési rendszer központi részeként jelenik meg. Az alternatívakeresés lehetséges irányait a 4. ábra mutatja 8.3 A HÁLÓZATOS-CIRKULÁRIS BESZÉLGETÉSVEZETÉS Quot homines, tot sentenüae - ahány ember, annyiféle nézet. Gyakran találkozhatunk olyan családokkal, kollegiális közösségekkel, amelyek látszólag meghazudtolják Cicerót. Úgy tű -nik, hogy mindig mindenben egyetértenek. Sok család

kimondottan büszke az általános egyetértésre A tanácsadói gyakorlat arról számol be, hogy paradox módon az ilyenfajta „egyetértés" sokszor kapcsolati zavarokhoz vezet, és ha problémák lépnek fel, megnehezíti azok megoldását. 46 Pontosabban megvizsgálva az ilyen harmóniát, hamarosan megállapítható, hogy az érintettek úgy gondolják, hogy egyetértenek a különböző problémák megítélésében. Valójában olyan megcsontosodott feltételezési rendszer alakult ki, amely az egyetértés benyomását kelti. Ha mindenki tudja, hogy mit gondol a másik, akkor az általában azt jelenti, hogy kialakított magában egy elképzelést arról, amit szerinte a másik gondol. További eszmecserére nincs szükség, ami a kapcsolatok stagnációjához, a problémák fennmaradásához vezet. Az előző pontban vázolt elképzelés szerint kibontakozás, új perspektíva akkor alakulhat ki, ha külső segítséggel sikerült a konstruált problémarendszert

lépésről lépésre részeire bontani. Ehhez arra van szükség, hogy az egyéni vélemények és elképzelések nyilvánvalóvá váljanak. Differenciálódási folyamatnak kell megindulnia. Hamarosan érzékelni fogja pl a család, hogy az egyéni véleményszabadság nem veszélyezteti, hanem megeleveníti és erősíti a kapcsolatokat. Ebben segít az ún. hálózatos-cirkuláris beszélgetésvezetés Ez az intervenciós forma a lelkigondozói beszélgetés egyik elemeként is jól alkalmazható, az alap itt is az empátia, a kongruencia.44 A hálózatos-cirkuláris beszélgetésvezetés egyszerűbb formájában - a kapcsolatok különböző megítélésének feltárására, - az egyénileg eltérő problémadefiníciók tisztázására - a problémák megoldására vonatkozó elképzelések feltárására - és az ehhez szükséges egyéni erőforrások felfedezésére vonatkozik. A differenciáló kérdések segítenek felülvizsgálni a másik véleményére vonatkozó

feltevéseket. Néhány általános példával érzékeltetjük az eljárás lényegét. Megfelelő gyakorlással mindenki kialakíthatja a maga repertoárját. PÉLDÁK A HÁLÓZATOS-CIRKULÁRIS KÉRDÉSFOGALMAZÁSRA A kapcsolatok egyénileg különböző megítélésének tudatosítása: „Mi a férje/felesége véleménye a kapcsolatukról?" (másik személy véleményének feltételezése) „Mit mondana a felesége, ki áll közelebb a fiukhoz?" (kívülálló személy feltételezett véleménye egy kapcsolathálózatról} „Mit mondana a férje, milyen az Ön kapcsolata a lányukkal?" (kívülálló személy feltételezett véleménye egy duális kapcsolatról) „Mit mondana a lányuk, ha a felesége véleményét hallaná?" (érintett személy feltételezett véleménye kapcsolatának feltételezett megítéléséről) A problémák egyénileg különböző definíciójának tudatosítása: „Ki hogyan látja ugyanazt a problémát?" „Kik látják

hasonlóan a problémát? Milyen különbségek vannak a hasonlóságban?" „Hogyan (milyen különbözően) reagálnak a többiek az eltérő véleményre?" „Milyen feltételek mellett fogadhatók el .különvélemények a többiek számára?" A problémák általi, egyénileg különböző érintettség tudatosítása: „Kit érint leginkább / kit legkevésbé a probléma?" (egyéni és közös megítélések) „Milyen csodának kellene történnie, hogy a probléma megoldódjon?" (egyéni és közös megítélések) „Ki a legbizakodóbb a megoldást illetően, és ki a legpesszimistább?" (hogyan reagál erre a közvetlenül érintett és a többiek?) „Miért optimistább X, mint a többiek?" (egyéni és közös megítélések) „Mikor nem jelentkezik a probléma?" (kivételek egyéni és közös megítélése) „Kinek mit kell tennie, hogy a probléma biztosan fellépjen?" (egyéni és közös megítélések) A problémák

és a várható változás/megoldás tudatosítása: „Ha gyermekük nemsokára elköltözik otthonról, hogyan befolyásolja ez majd Önnek a férjéhez való viszonyát?" „Ha ismét olyan (pl. jókedvű) lenne, mint régen, ki venné ezt legelőször észre - és ki legutoljára?" 47 „Ha a probléma egyik pillanatról a másikra megszűnne, milyen gondokkal kellene akkor Önnek (férjének, gyerekeinek) foglalkoznia?" „Ha lenne egyáltalán megoldás, mi lehetne az?" „Hogyan oldanak meg mások hasonló problémákat?" A problémák megoldásához rendelkezésre álló erőforrások tudatosítása: „Mi lehetne az Ön első (legkisebb) lépése a probléma megoldása érdekében?" „Mit tehetne (konkrétan!), hogy ez a lépés lehetővé váljon?" „A sok nehézség mellett, mi az egyetlen dolog, ami jelenleg örömöt szerez?" „Kit látogatna meg először (milyen időpontban), hogy ne legyen teljesen egyedül?"

„Kinek/minek az emléke segít a problémát jobban elviselni?" (korábbi pozitív élmény) „Mit tanácsolna apja/anyja (ha élne) ilyen helyzetben?" 3. A lelkigondozás mint kommunikáció Forrásanyag: Buda Béla, A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei, Budapest, 1986, III. fej A közvetlen emberi kommunikáció csatornái, 71-106. o); Jegyzet (KJ) III. A közvetlen emberi kommunikáció csatornái Az emberi kommunikáció jellemzője, hogy sok csatorna igénybevételével történik. Az emberi viselkedésnek több olyan eleme van, amely kizárólagosan vagy elsődlegesen a kommunikáció céljait szolgálja. Az emberi kommunikáció csatornáira csak az utóbbi másfél évtizedben derült fény, ekkor ismerték fel, hogy számos mozgási megnyilvánulás kommunikatív értékkel bír, amelyet korábban legfeljebb az emocionális expresszióval kapcsolatosan vagy a személyiségdiagnosztikában vettek figyelembe. Az egyes kommunikációs csatornák

egymástól csak vizsgálati célból különíthetők el, a valóságos kommunikációkban mindig együttesen vesznek részt. A köznapi kommunikációkban, a közvetlen, kétszemélyes modellhelyzetben minden csatorna részt vesz, ritka helyzet az, amikor egyik vagy másik időlegesen kénytelen felfüggeszteni működését. Általában a médiáit, közvetett interperszonális kommunikációkban kapcsolódik ki a csatornák egy része. Ez azután a kommunikációs folyamatban különleges változásokat hozhat, néha azonban a domináns csatorna viszonylag kis tartalmi változásaival a működésből kirekesztett csatorna információanyagát pótolni lehet. Tekintettel arra, hogy a csatornák együttesen működnek, és a kommunikációs folyamat során minden fázisban általában valamennyi csatorna jeleinek konstellációja hat és jut be a percepcióba, valamint kap minősítést, és csak igen ritkán emelkedik ki egy-egy csatorna saját jelanyaga, a kommunikációs

csatornák ismertetése is csak taxonomi-kus rendszerezésben történhet. Általában az egyes kommunikációs csatornákkal önmagukban - leszámítva talán a beszédet és a nyelvet -csakis alapkutatásszerűen foglalkoznak. A) A VERBÁLIS CSATORNA A verbális csatorna az ember legspecifikusabb kommunikációs módja, önmagában csaknem teljesen alkalmas arra, hogy mindenféle emberi kommunikációt hordozzon, mindenféle információ továbbításához fel lehessen használni. Valamennyi kommunikációs csatorna közül a legbonyolultabb kóddal rendelkezik írott formájában a legtipikusabb eszköze a közvetett kommunikációnak. A kódrendszer (a nyelv) és maga a verbális kommunikáció, a beszéd kulturális termék, az ember egész fejlődéstörténete során alakult ki. Őstörténete a homályba vész, alig van adatunk arról, hogyan keletkezhetett a beszéd képessége, hogyan, milyen társadalmi mozgatóerők hatására indult meg fejlődése, és a fejlődés milyen

fázisokon futott keresztül. A nyelvészek állítása szerint formális rendszerében valamennyi ma ismert nyelv körülbelül azonos vagy nagyon hasonló 48 fejlettségi szintű, tehát még a primitív közösségek nyelveit sem lehet úgy tekinteni, mintha azok a fejlett civilizációk nyelveinek előfutárai lennének. Pedig a nyelv fejlődésének ténye kétségtelen, erre mutat a nyelvcsaládok léte, amelyekben egy-egy ősnyelvből az eltérő nyelvi kódok sokasága fejlődött ki. Ilyen nyelvi fejlődés végbement az utóbbi évezredekben is, erre példa a latin nyelvből kialakuló román nyelvek egész sora. A nyelvészek álláspontja inkább úgy fogalmazható meg, hogy a különböző közösségek nyelveinek nyelvtani rendszere hasonló fejlettségű, függetlenül a közösség kulturális és civilizációs fejlődésétől, a nyelvekfogalomkészlete, különösen elvont fogalmakat kifejező szókincse tekintetében viszont a társadalmi szerkezet

differenciáltságával és a kultúra fejlettségével arányosan nagy különbségek vannak. A nyelvek fejlődése elsősorban a fogalomkészlet vetületében megy végbe (a szóalakzatok, ragok, képzők, hangzók szüntelen alakulását inkább a változás és nem annyira a minőségi változást implikáló fejlődés fogalmával célszerű illetni). A nyelvészek tisztázták, hogy valamennyi nyelv fonémák és morfémák meghatározott, kötött számú mennyiségéből képezi a kód jeleit. Hasonlóak a generatív szabályok is, ahogyan ezekből az egységekből nagyobb nyelvi egységek jönnek létre. Valószínű, hogy a fonémák és morfémák változatlehetőségei részben az emberi hangadó szerv, a gége, részben pedig az idegrendszer biológiai sajátosságai miatt kötöttek, és az is igen valószínű, hogy neurofiziológiai mechanizmusok határozzák meg a formális nyelvi szabályszerűségek egy részét is. Annak ellenére, hogy a pszicholingvisztika

keretében külön diszciplínák foglalkoznak ezzel, keveset tudunk a nyelv és a központi idegrendszer összefüggéseiről (például Osgood, Seboek 1965 stb.) Általánosan elfogadott Chomsky úgynevezett innata elmélete a nyelvről, eszerint a beszéd képessége velünk született és neurológiailag determinált, a nyelv strukturális elemei tehát biológiailag kódoltak, különösen alapvető összefüggéseikben. Ez az elmélet még nem kapcsolható össze neurofiziológiai vagy neurobiokémiai korrelátumokkal. A kutatás azonban halad előre e téren is, egyre többet ismerünk meg az egyén információfeldolgozó mechanizmusaiból, nyilvánvaló, hogy ezek a nyelv szempontjából meghatározó jellegűek hasonlóan a számítógépek szerkezeti és általános programozási karakterisztikumaihoz, amelyek a gép működési paramétereiben alapvető azonosságokat jelentenek, függetlenül attól, hogy a gép milyen konkrét programon dolgozik. De kevéssé ismertek a

nyelv szociológiai vonatkozásai is (például Fishman 1968). A nyelv és a beszéd sokrétű kapcsolata a társadalmi helyzettel és a társadalmi viszonylatokkal ugyanakkor régóta nyilvánvaló. Gyakorlatilag minden olyan társadalmi közösség vagy csoport, amely kialakult vagy amelynek valamilyen szociológiai meggondolásból indokolt az elkülönítése, különbözik-ha kis mértékben is - a nyelv és a beszéd sajátosságai tekintetében. Nem jöttek létre azonban még megfelelő koncepciók e különbségek - különösen a nyelv és a beszéd mélyrehatóbb, szemléleti jellegű (tehát nemcsak dialektusbeli vagy zsargonszerű) különbségei -megragadására és értelmezésére. A már említett Sapir-Whorf hipotézis (vagyis amely szerint a nyelv legalapvetőbb szemléleti sajátosságai, például az idő, tér, okság szemléletét hordozó elemek meghatározzák a nyelvben felnőtt és kommunikáló ember egész világképét, világszemléletét) ugyan

tetszetős, de megfogalmazása nagyon általános, csupán néhány nyelvi jelenség illusztratív bemutatásával bizonyít, és a köré épített metalingvisztikai elmélet inkább doktrína, mint tudományos teória. A hipotézist többen ismegpróbálták igazolni, ez általában nem sikerült. A szakirodalomban így inkább csak történeti érde-kességű felfogásként szerepel. A nyelv nagy tömegű kódjeleiből a társadalom különböző csoportjai különböző mennyiséget ismernek, használnak és preferálnak. Régebbi szociológiai vizsgálatok is kimutatták (például Bendix-Lipset 1953 stb.), hogy a különböző társadalmi rétegek nyelvhasználata más, eltérő egymástól, általában minél magasabb a réteghelyzetük, annál több szót ismernek és használnak az emberek, annál jobban képesek élményeiket és megfigyeléseiket elvont kifejezésekben verbalizálni, és általában annál nagyobb a nyelvi kulturáltságuk. E különbségek az eltérő

szocializációs feltételekből következnek, részben a réteg továbbadja meglévő nyelvi kultúráját a szülők beszédmódján és a családi interakciók nyelvi atmoszféráján át, részben pedig a magasabb iskolázással együtt jár az árnyalt, elvont beszédbeli kifejezés és beszédbeli megértés gyakorlása és fejlesztése is. Az alsó rétegek beszéde általában konkretisz-tikus, sok logikai kitérőt tartalmaz, 49 redundáns, sok sztereotip elemet használ fel. Elvontságot igénylő nyelvi helyzetekben az alsó rétegek tagjai nehezen találják fel magukat. Nehezebb az írott absztrakciók felismerése is Sok országban komoly akadályt jelentenek az alsó rétegek nyelvi nehézségei a kérdőíves és interjús szociológiai vizsgálatokban. A társadalmi réteghelyzet és a nyelvhasználat viszonyával Bernstein (1971, 1975 stb.) munkássága foglalkozik, eszerint az elsődleges szocializáció (a családon belüli szocializáció) során kapott

alacsonyabb nyelvi kulturáltság jelentős tényező abban, hogy a személyiség megmarad réteghelyzetében. Általában a nyelvi hiányosságok akadályozzák az iskolai tanulást, a követelmények olyan fokú teljesítését, hogy ezáltal a továbbtanulás, majd a kiemelkedés lehetővé váljon. Bernstein ezt vizsgálatokkal is bizonyította Kétségtelen, hogy Bernsteinnek elméletében és vizsgálati koncepcióiban igaza van, csak az kétséges, hogy a nyelvi jelek relatív szegénysége vagy az elvont fogalomkészlet hiányossága lenne a rétegpozíció "újratermelésének" egyedüli oka, akár a kommunikáció szintjén maradva is (az ugyanis Bernstein előtt is nyilvánvaló, hogy egyéb, erőteljes társadalmi szelekciós mechanizmusok is működnek). A valóságos kommunikációk említett sokcsatornás jellege miatt a beszéd más, mint a nyelv, mivel a beszéd elkerülhetetlenül a nem verbális kommunikációs csatornák jeleivel együtt hat, a nyelv pedig

elvonatkoztatva csak a verbális kommunikáció jelrendszere. A nyelvre magára vonatkozóan a köznapi, közvetlen kommunikáció perspektívájából kevés kijelentést tudunk tenni. Lehetséges, hogy az alsó rétegek Bernstein leírásában nyelvieknek tűnő hiányosságai a beszédet kísérő nem verbális kommunikatív viselkedés hiányosságaival is együtt járnak, és emiatt a szociális kontaktus kialakítása is nehezebb, és a személyiség nehezebben tudja érvényesíteni magát az adott szociális térben. Meg kell itt említeni, hogy a hatvanas évek elejétől világszerte megindultak a korrekciós nevelési programok, amelyek hátrányos társadalmi helyzetű gyerekek felzárkózását voltak hivatottak elősegíteni. Ezek a programok legtöbbször a nyelvi kommunikációs készségek javításán át próbáltak hatni. E programokat sok kritika érte (Bron-fenbrenner 1978 stb), a közvetlen eredmények nem voltak jók, azonban a későbbi utóvizsgálatok

fényében ezek az erőfeszítések hasznosaknak bizonyultak, például mentálhygiénés védőhatást is ki tudtak mutatni ezek nyomán (Eisenberg 1984 stb.) A hetvenes években Zsolnai József vezetésével hazánkban is indultak ilyen programok, ezeknek nagy értékük, hogy a teljes kommunikációs spektrumra kiterjednek, és nagy jelentőséget tulajdonítanak a nem verbális kommunikációnak és az empátiának. A nyelvi jelrendszer ismeretében és használatában mutatkozó különbségek megfigyelhetők különböző közösségekben és különböző szervezetekben is. A falusi és városi miliő nyelvi különbségei például közismertek, nemcsak dialektusok tekintetében, amelyek nem is annyira a verbális csatornához tartoznak, hanem inkább a nem verbális csatornák között az úgynevezett vokális kommunikációhoz. A falusi és a városi nyelv a használt szavakban is sokban különbözhet A régebbi, klasszikus különbségek a civilizált társadalmakban

mindinkább elmosódnak. Mint ezt sokszor megírták, ez a tömegkommunikáció hatása: a tömegkommunikáció általában a városi nyelvet terjeszti el, és ezzel egy-egy nyelvi egységet homogenizál. A rádió megjelenésével kezdődött meg a homogenizáló folyamat számottevő mértékben, a sajtó szerepe ebben igen kicsi volt, és ebben is, mint annyi más tömegkommunikációs vonatkozásban a televízió az igazi hatótényező a maga nagyon intenzív és sűrű audiovizuális ingereivel. A szervezetekenbelüli nyelv bizonyos szavak, fogalmak preferálásában mutatkozik meg leginkább. így például jól ismert az úgynevezett "hivatalos nyelv", amelyet közigazgatási intézményekben beszélnek, a "katonanyelv" vagy a különböző foglalkozások nyelve (ez különösen régebben volt jellemző, amikor még nagyon sok mesterségbeli német szó volt divatban). Voltaképpen minden mikromiliőnek, kis közösségnek lehet sajátos nyelvhasználata,

egyes "reference group" természetű csoportok is kitűnnek nyelvükkel. Még a családon belül is lehetnek a nyelvben jellegzetességek. Részben mikromiliő, részben egy tágabb kulturális hagyomány nyelve az argó, a jassznyelv, ebben már bizonyos deviáns állásfoglalás is rejlik. Az utóbbi évtizedekben mind kifejezettebbek a sajátosságok a fiatalság nyelvében, részben ilyen sajátosságok megfigyelése nyomán is keletkezhetett a fiatalkori kultúra (youth culture) elmélete. A nyelvhasználat is speciális viselkedésformák, kommunikációs stílusok és ruhaviselet kísérője (lásd erről: Buda, Havasné 1974). 50 A nyelvhasználat maga is sokszoros normatív szabályozás alatt áll. Egyrészt megvan a nyelvhasználat sajátos etikettje, ez az egyes társadalmi rétegekhez és csoportokhoz kötött, azoknak a szerepmeghatározásaiba tartozik bele. Ez kiterjed a tiltott szavakra és témákra, amelyek rétegenként, közösségenként mások, és

amelyek tekintetében a szituáció elvétése egy sor interperszonális szankciót von maga után (ha például valaki olyan szót használ egy miliőben, amely ott tilos), de kiterjed a kötelező vagy elvárt szavakra is. Számos organizáció megkövetel bizonyos kifejezéseket és fogalmakat a verbális kommunikációban, ilyen például a katonaság, ilyenek lehetnek egyes politikai szervezetek, de más munkahelyi organizációk is. Jellegzetesen sok a megkívánt és tiltott szava a vallási szervezeteknek. Általában minél inkább betartja a személyiség a verbális közléssel kapcsolatos tilalmakat vagy kívánalmakat, annál szorosabb és aktívabban vállalt a viszonya a szociális csoporthoz, amelytől az ilyen elvárások származnak. Hasonló szabályszerűség érvényes a hosszú élettartamú, érzelmileg intenzív emberi kapcsolatokban is, például a szülő-gyermek kapcsolatban vagy a házasságban; a tiltott, megengedett és megkívánt nyelvhasználatnak itt

is megvannak a szabályai, ezek azonban partikulárisak, mások számára nem könnyen válnak érthetővé (Kaplan-Singer 1972). Sajátos kérdéseket vet fel a nyelvi jelek jelentéstartalmánakpmblémá-ja. A nyelvi kód elvont fogalmakat kifejező jelei a kommunikációban és általában a viselkedésben nagy szerepet játszanak. Ezek a jelek az interakciókban gyakran félreértés forrásai, mert a közlő és közlést befogadó a szót nem ugyanabban a jelentéstartalmi változatban használja. Ilyenkor többféle esemény következhet be, vagy csak később kerül felszínre a félreértés, amikor már az interakció előrehaladt egy olyan pontig, ahol a korábbi látszólagos konszenzus már nyilvánvalóan nem érvényes - ez esetben ritkán tisztázódik, hogy a félreértést a fogalom okozta; vagy rögtön disszonancia támad a két személyiség között, ekkor a szó értelmét visszakérdezik, vagy a szóval kapcsolatos tárgyban nézeteltérés, vita bontakozik ki.

Ez utóbbi esetben is ritkán fedezik fel az elvont fogalom értelmezésében mutatkozó eltérést. Az általános szemantika az ilyen eseteket szokta a szemantikus konfúzió állapotainak nevezni. Korzybskinak és követőinek abban nagyon is igaza van, hogy a mindennapi gondolkodás nem tudatosítja a nyelvi kódjeleinek önkényességét és a jelentés konszenzuális, definíciós alapját, hanem a szót hajlamos azonosítani a valósággal. Amíg a valóság kézzelfogható, addig ez az azonosítás nem szokott kommunikációs zavart okozni. Elvont fogalmak esetében azonban már a zavar gyakori, esetleg súlyos is. Korzybski és Hayakawa szerint számos személyiségzavar is ered abból, hogy a személyiség a szót azonosítja a valósággal, és ennek nyomán hibás kiindulópontokat, premisszákat alakít ki viselkedése számára, amelyből bonyodalmai, ellentétei támadnak a külvilággal. A legtöbb szemantikai félreértés az egymást nem ismerő, korábban

kapcsolatban nem lévő emberek elvont kommunikációiban fordul elő. Az elvont fogalmak használata ugyanis éppen azért maradhatott meg ősi öntudatlanságában és automatizmusában, és éppen azért nem oldotta fel a nyelv fejlődése a "szemantikai csapda" lehetőségeit, mert az emberek egymással meghatározott körökben érintkeznek, és az ismételt nyelvi interakciókban megtanulják egymástól, hogy egy-egy fogalmat általában hogyan értenek, milyen jelentéstartalommal kapcsolják össze. Ebben a tekintetben a szóhasználat konkrét összefüggései és a közlési helyzettel való kapcsolatai az irányadóak, ezek segítik elő a pontos szemantikai tanulást. Az elvont fogalmak használatának szükségessége a modern társadalomban növekszik, éppen ezért szokták az ilyen szavakat, fogalmakat definiálni mindenütt, ahol a szemantikai zavart el akarják kerülni, például a tudományokban vagy a társadalmi tevékenységi területeken. Ilyen

területeken esetleg köznapi szavak terminus technicussá válnak, és egészen más értelmet kapnak. A tudományokban és a különböző gyakorlati szférákban mindinkább terjed a teljesen új szavak terminus technicusként való alkalmazása. Valamennyi tudomány ős nómenklatúrája a görög és a latin nyelv kifejezéseinek terminológiává emelése révén jött létre, már ebben is az a törekvés fejeződött ki, hogy a szó alakzatával is világosabb legyen, hogy itt nem köznapi kifejezésről, hanem új jelentésről van szó. A nómenklatúrák ezt el is érik, itt a szemantikai zavar minimális, mert a külön szóalak kiküszöböli az alapvető jelentésbeli azonosság zavaró hatásait. A szemantikai árnyalatok jelentősége jól látszik például idegen nyelvek fordításánál vagy a nyelvtanulási folyamatban, amikor még az idegen nyelv használata nem vált automatikussá. A szótári jelentés ugyanis egészen 51 más szemantikai konnotációval

bírhat, mint a szó valódi jelentése különböző eredeti nyelvi összefüggésekben. Az idegen nyelvnek tehát meg kell tanulni a sajátos szemantikáját is, és a hagyományos, szótárbázisú nyelvtanulás, amelynek valószínűleg a hibás szemantikai identifikáció, a szó és a valóság belső azonosítása képezi a premisszáját, erről gyakran megfeledkezik. Minden nyelvben sajátos valóságszemlélet rejlik, ebből következően az egyes fogalmak definíciója más lehet. Minél kisebb az anyanyelv és az idegen nyelv közötti nyelvtörténeti rokonság, vagy minél kisebb a kultúrtörténeti kapcsolatokból fakadó szókincsbeli közösség, annál nagyobbak a szemantikai eltérések. Mint ahogy az anyanyelvben is a nyelvhasználat különböző konkrét helyzetei tanítják meg az elvont szavak pontos jelentéstartalmát, az idegen nyelv esetében is csak az eleven beszéd valós szókapcsolataiban derül ki a szavak értelme. A különböző szociális

egységek, közösségfajták megkülönböztethetők az elvont fogalmak használata alapján is, általában más jelentéstartalmi árnyalatban használják a szavakat a különböző társadalmi rétegek és referencia-csoportok. A Bernstein-féle problémának ebben is lehet az egyik gyökere. Az eltérő szemantika érthető, hiszen minden közösség lényegében együttélési rendszert jelent, amelyben a sűrű és rendszeres interakciók a szóhasználatot is uniformizálhatják. Elég kevés vizsgálatról tudunk, amely megkísérelte volna a pontos összefüggések megállapítását e területen, inkább csak az általános szemantika elméleteiből és tapasztalataiból, valamint egyes szociológiai kutatások töredékeiből lehet erre következtetni. Valószínű, hogy a jelentéstartalmi eltérések azokban a fogalmakban a legnagyobbak, amelyek a megfelelő szociális struktúra életmódjával, értékszemléletével, "ideológiájával" állnak

összefüggésben. Nagyon jellegzetes a mikromiliők sajátos szemantikája; az érzelmi szálakkal összekötött kiscsoportokban egészen sajátos konszenzuális fogalomhasználat alakulhat ki. Erre a legköznapibb példa a nagy filozófusok vagy esztéták és követőik kis társasága, amelyben a mester elméletének kategóriái annyira sajátos vetületben fogalmazódnak meg az ismétlődő viták, beszélgetések során, hogy a követők tényleg jól értik, hogy mit is fejez ki - ahogyan szoktuk mondani: mit "akar" kifejezni - az eredeti tétel vagy megállapítás. De sajátos szemantika uralkodik a családokban és a szoros emberi kapcsolatokban is Minden családban jobban megértik egymást az emberek, részben a szemantikai uniformitás miatt is (mint látni fogjuk, más okai is vannak ennek). Végül pedig mindenféle konszenzus ellenére, ami csak a társadalmi kommunikáció rendszeréből következően alakul ki, minden személyiség sajátos, egyedi

szemantikát képvisel, amely kongitív rendszerének különlegességét biztosítja. A sajátos szemantika a differenciálpszichológiai vizsgálatok egyik célpontja. Az egyén élményvilágát, kognitív folyamatait nem lehet megfelelően megérteni, ha nem figyelünk tudatosan is arra, hogy mi a másik fogalomanyagának sajátos jelentéstartalma (priváté meaning). Az egyéni szemantikába való behatolás a már említett és majd ismételten szóba kerülő empátiának lényeges alkotórésze (Buda 1985). Az egyéni szemantika mélyreható megértése nagyon bonyolult dolog Ezt mutatja a pszichoterápiák, de különösen a pszichoanalízis gyakorlata. Tapasztalati tény, hogy az emberekkel saját lelkivilágukról, élményeikről, pszichés tulajdonságaikról nem lehet értelemteljes beszélgetést folytatni, és különösen nem lehet rájuk e témával kapcsolatban hatni a köznapi kommunikáció kategóriáiban. Valamilyen különös, eddigi ismereteink szerint még

nem magyarázható módon a kultúra nem látja el az embert az elvont fogalmak olyan hierarchikus rendszerével, amellyel a saját élményeket és az egyéni viszonyulásokat másoknak koncipiálni és kifejezni lehetne. A meglévő fogalmak az absztrakció túlzottan magas fokán állnak és főleg tulajdonságjelzőkből (például Allport-Odbert 1937), ezek segítségével csak rövid távú kommunikációs stratégiákat lehet végrehajtani, előbb-utóbb kialakul és zavaróvá válik a disszenzus. Egy megoldás van, a terápiás folyamatban meg kell ismerni a beteg, illetve páciens (mert a terápiás folyamatban való részvétel indokolt és hasznos lehet klinikai értelemben nem beteg emberek számára is) egyéni jelentésvilágát olyan módon, hogy minél többet és részletesebben kell beszéltetni múltbeli élményeiről és jelenlegi emberi kapcsolatairól. Különösen a terápia kommunikációs helyzetére és a terápiás kapcsolatra vonatkozó közléseit kell

nagy figyelemmel kísérni. így a sok konkrét fogalomhasználat nyomán fokozatosan kirajzolódik a terapeuta előtt az a szemantikai szemléletmód, amely páciensét jellemzi. Feltárulnak bizonyos sűrített szóképek, amelyek a beteg számára nem szubjektív jelentőséggel bírnak, ugyanakkor értelmi összetevőik nem világosak. A pszichoterápiás szóhasználatban ezeket 52 nevezik szimbólumoknak, mivel ezek sokban hasonlóak a művészi vagy folklór szimbólumokhoz. A feltárt egyéni jelenségvilág megkönnyíti a verbális kommunikációt, lehetővé teszi a terapeuta számára, hogy a pácienst fokozatosan hozzásegítse önmagának és emberi viszonylatainak jobb megértéséhez és az ellentétek, problémák elhárításához. A konszenzus és a szemantikai összehangoltság jelentőségét mutatja az a tapasztalati szabály a pszichoterápiában, hogy a terapeutának elsősorban a páciens saját szavaival - de empátiásán, a beteg saját

jelentéstartalmaiban alkalmazott saját szavaival - kell megfogalmaznia azokat a közléseit, amelyekkel szeretné őt ráébreszteni állapotára, vagy pedig fel szeretné hívni a figyelmét valamilyen összefüggésre (konfrontáció, interpretáció). A megfogalmazásoknak lépcsőzeteseknek kell lenniük, a terapeutának figyelnie kell az egyes fokozatok hatásaira. Ez az óvatosság és támaszkodás a perceptív visszajelentésekre éppen a szemantikai bonyolultság miatt szükséges, ugyanis az egyéni jelentésvilág annyira összetett lehet, hogy mindig fenn kell tartani a nem teljes megértés gyanúját. A különböző szociális struktúrák, valamint személyiségek egyéni szemantikájának vizsgálatára alkalmas a szemantikus differenciál módszere (Osgood-Suci-Tannenbaum 1957, Hofstátter 1963 stb.) Ennek segítségével ellentétes jelzőpárok közé való besorolás alapján próbálják meghatározni a szavak asszociációs terét, ebből következtetnek a

jelentéstartalmi sajátosságokra. A módszer nem alkalmas arra, hogy meghatározza a pontos jelentéstartalmat, csupán összehasonlításhoz ad szempontokat, több ember szemantikai különbségeinek mennyiségi megragadására használható. Legjobban akkor válik be, ha az összehasonlítás csoportokra vonatkozik, ilyenkor a csoportok tagjainak válaszai összegezhetők, így a véletlenszerű befolyások (például az instrukció nem helyes megértése, egyéni hangulati vagy motivációs állapotok stb.) zavaró hatása kiküszöbölhető Bizonyos fokig a személyiségek eltérő szemantikai viszonyaira mutat a lélektan klasszikus vizsgálati módszere, az asszociációs teszt is. Ebben standard ingerszavakra adott asszociációkat vizsgálnak. A szemantikus differenciál módszerében és a hasonló pszichológiai eljárásokban az a gondolat lényeges, hogy a jelentéstartalmat nem formális definícióval közelítik meg, mint ahogyan például a tudományos terminus

technicusokkal a gyakorlatban próbálják, hanem a vizsgált szó asszociatív kapcsolatait mutatják ki és ábrázolják. Nyilvánvaló, hogy nem csak jelzőpárok kellenek ehhez, bár több szó úgynevezett szemantikus profiljából következtetni lehet a közöttük lévő kapcsolat mértékére. A szemantikai problémák kutatásában e módszerek továbbfejlesztése látszik járható útnak. A szemantikai vetület önmagában nem érthető és csonka, ha a beszéd kontextusától függetlenül vizsgáljuk, a kontextusnak nem csupán abban az értelmében, amely a társadalmi kommunikáció rendszerével kapcsolatos, hanem egy konkrét értelmében, amelyet előzményi kontextusnak nevezhetünk. A verbális kommunikáció mindig folyamat, a folyamaton belül egyes részei, fázisai az előzőekkel és az őt követőkkei összefüggésben vannak, az összefüggés a kommunikáció során tudatos, az előzmények a memóriában elevenek. A közlési folyamatbármely elemét

választjuk ki vizsgálat céljából, általában tartalmaz utalásokat az előzményekre. Sok esetben a kiragadott részlet nem is érthető, ha elszakítjuk az előzményektől. Ehhez járul még a tágabb kontextus mint viszonylatrendszer, amelynek a szituációra vonatkozó normái a kommunikációs szituáció résztvevői számára egyaránt világosak, ezért azokra csak utalni kell, vagy még azt sem, a közlés implicite tartalmazza az utalást is. A közlés tehát így megrövidülhet anélkül, hogy céljából, értelméből vesztene. A kontextusra való utalás minden emberi kommunikáció sajátja, és ez a beszéd jelökonómiájának egyik sarkalatos tétele. A kontextus ismerete mint evidencia vesz részt a kommunikációban. A kommunikáció dinamikájához tartozó jelenség, ezért később tárgyalandó, hogyan bővül ki a verbális kommunikáció, ha a közlő a közös evidenciabázist alábecsülte, és a megértés finom szignáljait nélkülözve,

"jobban megmagyarázza", miről is akar beszélni. A mindennapi kommunikációkban a használható és a feltétlen megértendő evidencia mennyisége normatív szabályozás alatt áll, ugyanis ha valaki olyan nagy mennyiségű evidenciát tételez fel, amely a megszokott elvárások szerint aránytalan, akkor a közlést fogadó fél ezt nehezményezi, esetleg méreggel reagálja le, tehát szankcionálja, ha pedig valaki nem bír a kellő evidenciával, nem érti meg a verbális kommunikáció célzásait és utalásait, ezt a környezet minősíti, az illetőt butának tekinti. 53 A célzások és utalások rendszere a verbális kommunikációs csatornában alkalmas arra, hogy sokféle rejtett jelentést hordozzon. A rejtett jelentések mögöttes értelemmel rendelkeznek, és a kommunikációs nyelv verbális tartalmát minősítik. Később a metakommunikáció kapcsán lesz erről szó, ennek a közvetlen kommunikációban mindig nagy a jelentősége. A verbális

kommunikáció formális vonatkozásai is külön kommunikatív szerepet kapnak, és ugyancsak a manifeszt közléstartalom minősítését végzik. A verbális kommunikációban mutatkozó struktúrák, megfogalmazási módok, hangsúlyok és kiemelések tartoznak ide. Egy-egy szó nyomatékosítása, felcserélése a szokott sorrendben, szinonim kifejezések közül egyesek kiválasztása stb. gyakran kommunikációs értékű a közlést befogadó számára. Altalános értelemben itt a belső viszonyítás és normatív háttér ad támpontot a kommunikáció címzettjének és közlőjének egyaránt. A beszéd normatíváihoz tartozik a nyelvtani szabályok rendszere is, valamint a szóhasználatban és fogalmazásban meglévő sémák rendszere. Az elvárás mint normákra ezekre irányul Ha a kommunikációban ettől eltérés történik, és az eltérés csak egy meghatározott vonatkozásban jelentkezik, és egyébként a nyelvi közlés mindenben megfelel az elvárásoknak,

akkor ennek az eltérésnek értelme van, ez az értelem a közlőben valamiféle közlési célhoz, funkcióhoz kapcsolódik, a közlést befogadó számára pedig hírértéke van. Részben az utalások révén felidézett kontextusok, részben a fogalmak jelentéstartalmaival és asszociációs összefüggéseivel való manipuláció sajátos emberi kommunikációs formát hoz létre, a humort. A humor lényege verbális kommunikáció, melynek nyomán a másikban derű és nevetés alakul ki. Lehetnek természetesen humoros effektusok a nem verbális kommunikációban is, a humor alkalmazása azonban leginkább a verbális kommunikációban történik (anekdota, vicc, irónia stb.) A humor hordozhat agresszív tartalmakat is, a humoros kommunikáció társadalmi elfogadottsága és intézményesülése miatt ennek kockázata kisebb, mint az agresszió direkt, verbális kifejezéséé (Freud 1905 [1982]). A humor igen hatékony szabályozó eszköz lehet a kommunikációban, a

metakommunikáció szerepét is betöltheti A humoros tónus gyakran* élveszi a kommunikációs szituáció élét, játékosnak, komolytalannak tünteti azt fel, mintegy zárójelbe teszi. Viszonyszabályozó szerepe is lehéí hiszen negatív indulatokat old fel, közelítheti az embereket egymáshoz. A humor kommunikációelméleti értelmezése, illetve a humor kommunikációban betöltött szerepének feltárása még nem valósult meg kellőképpen a szakirodalomban. A kontextus kiterjedése, differenciáltsága érthető módon mindig annak a függvénye, hogy a kommunikációban résztvevők mennyi korábbi kommunikációban vettek részt közösen, mennyi az együttes élményük. Minél kiterjedtebb és fejlettebb a jelentéstartalmi és normatív konszenzus az emberek között, annál erősebb és mélyebb a közösség közöttük (a szó mind köznapi, mind szociológiai értelmében). Az intenzív, tartós emberi kapcsolatokban válik a legbonyolultabbá a kontextus, ez

teszi ki a kapcsolati partnerekben a kapcsolatokról kialakult kognitív kép nagy részét. A közösség kifejezője tehát az utalás a kommunikációban (Mérei 1975). Mérei már igen korán felismerte az utalás fontos szerepét az összetett jelentéstartalmakkal operáló mentális folyamatokban, mint ezt a most publikált korábbi naplói és ennek különböző pszichológiai elemzései mutatják (Mérei 1985). A verbális kommunikáció a nyelvtani struktúrában és a fogalmazási módokon, valamint a mondanivaló sorrendi felépítésén át nagyon bonyolult kommunikációs célokat követhet, és interperszonális effektusokat érhet el. A személyiség általában "készül" ezekre a hatásokra, a verbális közlések belső kidolgozása és szerkesztése révén. Ez különösen az írásos kommunikációban valósul meg, amely a verbális kommunikáció legtisztább formája, hiszen ebből mindenféle nem verbális elem eliminálódik. E

"készülés" és "szerkesztés" nem különálló dolog a magatartás szervezésében, hanem általános jelenség, a személyiség minden magatartási megnyilvánulást megpróbál kognitíve ellenőrizni. Ezt a folyamatot az úgynevezett TOTE (TestOperate-Test-Exit) modell írja le, amely szerint minden cselekvés, vagyis énvezérelt viselkedés először helyzetfelmérésből, majd cselekvésterv készítéséből és fantáziabeli lejátszásából áll, majd a személyiség megpróbálja képzeletben ellenőrizni a várható effektust, és csak azután oldja ki a tényleges cselekvést (Miller-Galanter-Pribram 1960). Ez a modell valósul meg, többnyire repetitív formában a verbális kommunikáció belső szerkesztésében. E problémával ma sokat foglalkozik a 54 kognitív szociálpszichológia a kommunikációtól függetlenített módon, hasonlóan a pszicholingvisztikához és a szociolingvisztikához (Radics-László 1980). A verbális

kommunikációs csatorna szerteágazó problémáit (éppen azért, mert folyamatos átfedésben van a pszichológia és más, emberrel foglalkozó szociális tudományok témáival) részletesen nem tárgyaljuk. Csupán három kérdést emelünk ki illusztrációként: 1. A verbális kommunikációban nagyon sok sematikus, formális elem van, ami építőkockaszerűen kapcsolódik be a különböző stratégiákba, és bizonyos helyzeteket rögzít, a figyelmet tereli, védekezést, elhárítást stb. szolgál Ezeknek az úgynevezett gambiteknek mintegy metakommunikatív jelentésük van, mert a közvetlen szövegszintnél elvontabb információkat hordoznak. E nyelvi fordulatok értelme és hatása is öntudatlanul érvényesül (Keller 1979) E kérdésre még visszautalunk a metakommunikáció tárgyalásánál. 2. A tág kontextuális térben olyan témák is utalásos jelleget hordozhatnak, amelyek látszólag egyszerű közlések, nincs bennük semmilyen utalásos nyelvi

támpont. Például párkapcsolatban vagy házasságban mindig funkciója van, ha valaki (a partner felszólító kérdése nélkül vagy élettörténeti beszámolás közvetlen kontextusa nélkül) korábbi partneréről beszél. Az ilyen közlésre a másik fél rendszerint úgy reagál, mintha utalásról lenne szó, anélkül, hogy ezt tudatosítaná (Newman 1982). Nagyon elvont és általános metakommunikatív funkciót hordozhat az ilyen közlés (ismét a metakommunikáció problémakörében fogjuk ezt tovább tárgyalni). 3. A mindennapi emberi kommunikációs helyzetekben összetett hatások érhetők el bizonyos témák, jelentéstartalmak, összefüggések és problémák elhallgatása révén. A nem beszélés valamiről nagyon sokoldalú funkciókkal bírhat (Kursh 1971). A nyílt kommunikáció az utóbbi évtizedek társadalomtudományában a társadalmi és interperszonális problémamegoldás kívánatos útjának minősül, és mintegy általános megoldásként

ajánlják a szakemberek. Bár ez általában igaz, egyes esetekben a kommunikáció korlátozása bizonyos témákkal kapcsolatosan nagyon fontos lehet. B) A NEM VERBÁLIS CSATORNÁK A nem verbális kommunikáció csatornáival és ezek működésével kapcsolatos felismerések alapvető jelentőségűek a közvetlen emberi kommunikáció egész teóriája szempontjából. Mint már említettük is, ilyen elméletről egyáltalán csak a nem verbális kommunikáció kutatásai nyomán beszélhetünk. Bár a nem verbális megnyilvánulásokról és azok szerepéről a kommunikációban az ókortól kezdve ismeretesek anekdotikus, szépirodalmi és töredékes tudományos leírások, a pszichológiai elméletek nem tudatosították ezek szociális jelentőségét. Legfeljebb az emocionális expresszió vagy a személyiségdiagnosztika keretében mint egyéni jelenségekkel foglalkoztak velük. Az ilyen megnyilvánulások kommunikatív funkciója a mindennapi kommunikációkban nem

tudatos, vagy a tudatosságnak csak a peremén van, ezért is késett olyan sokáig inkorporációjuk a pszichológiai elméletekbe. A nem verbális közlési csatornák léte megváltoztatja a pszichológiai emberképet, a biológiai organizmus helyett sokkal inkább a szociális lény tűnik elő, amely az emberi környezettel igen sokrétű kapcsolatban van, és az összekötő szálak egy része szükségszerű, akaratlagosan nem is vágható el. E nem verbális kommunikáció csatornái és szabályszerűségei aláhúzták az interakciók szerepét a személyiség fejlődésében. Mivel a kutatások főleg az elmúlt két évtizedben folytak, még nem hoztak annyi eredményt, hogy ki lehetne alakítani valamilyen egységes elméletet. A nem verbális kommunikáció kérdéseit nem lehet lezárni, csupán ideiglenes összefoglalást lehet adni a kutatás és a teoretikus általánosítás jelenlegi állásáról. Különösen vonatkozik ez a nem verbális csatornákra, amelyek a

közvetlen kommunikáció szempontjából csupán "molekuláris" nagyságrendűek (Tolman tanuláselméletének elterjedt koncepcióját kölcsönözve e jelzőben), elemi mechanizmusokat és feltételeket jelentenek, a kommunikációban ugyanis "moláris" formában, alakzatokban vesznek részt, minden egyes kommunikációs aktusban a különféle csatornák jelzéseinek sorozatai alkotnak egységeket. A nem verbális komm unikáció csatornáinak még egységes osztályozása, katalogizálása sem jött létre. Nagyon nehéz meghatározni a csatornákat úgy, hogy elkülönítsük őket a fiziológiai expressziótól vagy pedig a kommunikációs funkciótól, amelyet a csatorna a közlési folyamatban 55 betölt. Csupán egyes csatornák különülnek el ténylegesen, a legtöbbnek elkülönítése értelmetlen, ha az interakciók szintjén maradunk, csak diagnosztikailag vihető végbe. A főbb csatornák a következők: 1. Mimikai kommunikáció Az érzelmek

arckifejezésével kapcsolatos korábbi vizsgálatok nem tudtak egyetértésre jutni abban, hányféle különálló érzelem is tükröződhet a mimikában. Darwin nyolc érzelmet tételezett fel, és elmélete szerint mindegyikhez külön izommozgás-konstelláció tartozik az arcban. A kérdést legmélyrehatóbban kutató Ekman szerint összesen hét érzelemfajta tükröződik az arcon: öröm, meglepetés, félelem, szomorúság, harag, undor, érdeklődés (Ekman 19701973; Buda-László 1981). De nem sikerült az érzelmek fajtáit megnyugtatóan tisztázni az emóciók elméleteinek sem, sőt az indulatokat sem tudták elkülöníteni az emócióktól. Pedig neurofiziológiai és pszichológiai vizsgálatok nyomán igen valószínű, hogy a félelem egészen más jelenség, a düh is, mint például az örömérzés. Feltételezhető, hogy egy-egy érzelmi-indulati töltésnek többféle formája létezhet, a változatok egyik szélsősége a valódi indulat, amely

biológiailag meghatározott magatartássémát hoz mozgásba, a másik szélsőség pedig valami enyhe színezet a hangulatban. A hangulati és az érzelmi szféra legalább két, gyakorlatilag elkülöníthető szintjének gondolata tükröződik a klasszikus elmekórtan terminológiájában, amely megkülönbözteti a thymia és a phoria állapotát: a thymiában több az érzelmi elem, a phoria inkább csak felhang, minősítő színezet a kellemes és a kellemetlen vetületében. Az érzelmek és indulatok kutatási területén még mindig folynak a viták, a közvetlen kommunikáció szempontjából azonban nincs jelentősége, hogy ismerjük-e eléggé a különböző szubjektív állapotformákat, ugyanis itt nem a, személyiségről van szó, hanem a személyiség viszonyulásáról a másik emberhez és a közlési szituációkhoz. Ezen az inter-szubjektív, tranzakcionális szinten az érzelemkifejeződések értelmezhetők. Történetileg is a kommunikáció gondolatának

érlelődése lendítette előre az expresszívnek tartott mimikai megnyilvánulások eredményes kutatását, és vitte közel a problémakört a tisztázáshoz. A régi vizsgálatok ugyanis az egyes kifejezési állapotokat tükröző arcképeket mutatták meg a vizsgálati alanyok csoportjainak, és a helyes felismerés gyakoriságán próbálták lemérni, hogy kifejeződik-e a mimikán valóban valamilyen érzelem, illetve az ilyen érzelem felismerése az arcról milyen gyakori, mennyire általános. így indult el eredetileg Darwin is, már ő is mutatott fényképeket és rajzokat másoknak, és elemezte a kapott válaszokat. Később az úgynevezett Rudolph-féle képeket (egy tehetséges festő különböző érzelmeket kifejező önarcképeit) használták az érzelemfelismerés kutatására. A vizsgálatok ellentmondó adatokat szolgáltattak, bár kétségtelenül az emberek nagy hányada felismert többféle emóciót is az arckifejezésről, vizsgálatonként erősen

változott, hogy ez a hányad mekkora. Csak nemrég vetődött fel, hogy esetleg az arckép nem ábrázolja hűen az érzelem kifejeződését, bármennyire is igyekezett a modell a megfelelő emóciót előidézni magában, másrészt pedig az arc pillanatnyi állapotát tükröző fénykép nem alkalmas az emóció felismerésének vizsgálatára, mivel a mindennapi életben a másik ember arcát nemcsak egy pillanatig látjuk, hanem hosszabb ideig, eközben ez nem marad mozdulatlan, hanem szinte másodpercenként változik az interakció helyzetétől függően. A mindennapi életben tehát az emóció felismerése a vizuális információk folyamatára támaszkodik E szempont módszertani következménye a film - majd később a képmagnó - alkalmazása volt az érzelmek felismerésének kutatásában. Ez pedig szükségszerűen kiragadta a problémát az individuális megközelítésből: a filmen vagy képmagnón ábrázolt embert olyan interaktív összefüggésben olyan

kommunikációs helyzetbe kellett állítani, amelyben valamely emóció biztosan kialakul benne. Az érzelem kifejeződését most tehát nemcsak az egyén megnyilvánulásaként vizsgálták, hanem az érzelmet kiváltó szociális stimulu-sok függvényében A legtöbb modern vizsgálat eljárása az volt, hogy a vizsgált és filmezett embereket vagy rejtett kamerával kísérleti helyzetben fényképezték, vagy pedig valamilyen film nézése közben készítettek róluk felvételeket. Meghatározott érzelmek kiváltására standard filmeket használtak, így például a kaliforniai egyetem nem verbális kommunikációval foglalkozó laboratóriumában külön filmarchívumot hoztak létre e célból, és vizsgálták, hogy melyik film hogyan hat az érzelem56 felidézés szempontjából a nézőre (például Ekman 1970). A filmen bemutatott emberek érzelmi állapotát már a nézők túlnyomó többsége megtudta állapítani, és az érzelemfelismerés gyakorlatilag száz

százalékos volt, ha nemcsak magát az embert, hanem az egész interakciós helyzetet is mutatták. Mindez bizonyítja, hogy a mimika az emberi kommunikációban állandó közlési csatorna, az ezen futó jelzések biológiai kódja közös az emberekben, és ez biztosítja a "dekódolást". Ujabb vizsgálatok egy szellemes módszerrel, az úgynevezett pikto-grafikus eljárással igyekeznek tisztázni ezt a kódot. Ez a módszer a régi, rajzos érzelemvizsgálathoz hasonlít, csak nem törekszenek az arc hű ábrázolására, egyszerűen az arc mimikai szempontból legfontosabb fő vonalait és pontjait használják fel az érzelem kifejezésére; ezek: a szemek pontja, a szemöldök és a száj vonalai. Érdekes, hogy az orr vonalának az érzelemkifejezés, illetve érzelmi kommunikáció szempontjából nincs jelentősége, vagyis ez a mimikai kódnak nem eleme. A piktogra-fikus módszerrel nagy felismerési konszenzussal, csaknem az audiovizuális módszerekhez

hasonló pontossággal lehet megragadni a különböző érzelmi állapotokat (Hinde 1972, Harrison 1974,1976). A film és a képmagnó segítségével történt mai vizsgálatok - köztük főleg az említett San Francisco-i laboratórium yizsgálatai - alapján az érzelemkifejezésről ma a következő képünk alakult ki: kétségtelen, hogy vannak biológiailag meghatározott érzelemkifejezési mimikák, amelyek kultúrától függetlenek, és az emberiség minden tagjában megfigyelhetők. Ennek bizonyítására Ekman és munkatársai nagyszabású interkulturális vizsgálatot végeztek, eközben felkerestek olyan primitív népeket (például új-guineai törzseket), amelyek a nyugati civilizációkkal még alig érintkeztek. Meghatározott kísérleti helyzetekben minden kultúra tagjaiból egy-egy kis mintáról videotape felvételeket készítettek, majd bemutatták ezeket más kultúrák tagjainak (Ek-manSerensen-Friesen 1969, Ekman-Friesen 1969 stb.) Valamennyi kultúra

tagja alapjában hasonló érzelemkifejező mimikát mutatott, és ezt a többi kultúra tagjai szabályszerűen fel tudták ismerni. A vizsgálatok legfőbb módszertani problémája volt a standardizálás, hiszen minden kultúrában más az érzelmekre vonatkozó fogalmak szemantikaja, és mások a szokások, reakciósémák is. Ekman és munkatársai megállapították, hogy az azonos biológiai "affektusprogramozásból" következő azonos mimikai sémák hétféle érzelmet mutatnak: örömöt, haragot, meglepetést, félelmet, undort, szomorúságot és érdeklődést. Ezek - az érdeklődés kivételével - minden kultúrában egyértelműen fel is ismerhetők, függetlenül attól, hogy a másik ember más fajtához és kultúrkörhöz tartozik. A biológiailag meghatározott mimika azonban a különböző kulturális hatások nyomán lényegesen változik, ezért eltérő kultúrák esetében a felismerés nem könnyű. Kultúrától függően más lehet: a) a

különböző érzelmek kiváltódásának ingerrepertoárja és ingerküszöbe, b)a mimikai érzelemkifejeződés tartalma és mértéke, c) a mimikai érzelemkifejeződés szabályozottsága, vagyis mikor, milyen interaktív helyzetben mennyire lehet, szabad, kell kimutatni az érzelmet (bizonyos kultúrákban, bizonyos helyzetekben a mimikai megnyilvánulást teljesen vissza kell fogni, mintegy maszk alá rejteni), d)a mimikai érzelemkifejezés kommunikatív szerepe, hatása, különösen affektuskeltő befolyása a másik emberben. Ekman vizsgálatai már egyértelműen a kommunikáció problémakörébe sorolják a mimikai megnyilvánulásokat. Az érzelemnyilvánítások lényegében viszonyulást, érzelmi állásfoglalást jelző kommunikációk, ezeknek a mindennapi érintkezésekben nagy szerepük van, bár használatuk és percepciójuk nagyrészt nem tudatos. Bizonyos fokig azonban normatív kontroll alatt állnak, a normák nagy része nem tudatos. Ilyen öntudatlan norma

például az emóciókifejező mimika paraling-visztikus használata, amikor a verbális közlés aláfestésére, nyomatékosítására szolgál. A paralingvisztikus mimikai kommunikáció jelentéstartalma ilyenkor egybeolvad a verbális jelentéstartalommal, attól nem eltérő, azzal kapcsolatban más (metakommunikatív, mint erről később szó lesz) funkciója nincs, csupán azt tükrözi, hogy a beszélt nyelvnek valószínűleg nem maga a szó vagy a mondat az egysége, hanem az előirt mimikai és egyéb paralingvális megnyilvánulások kíséretében elmondott szó vagy mondat. Az írásbeliség és az írásos kommunikáció elterjedtsége segít hozzá bennünket ahhoz, hogy erről az alaptételről gyakran elfelejtkezzünk, és csak a nyelvi momentumokra figyeljünk, ha a verbális kommunikációról van szó. 57 Normatív szabályozás alatt áll a mimikai megnyilvánulások egy kis része, amely a kommunikációban mint tudatos, kommunikatív jel szerepel. Ezeket a

jeleket közlő fél szándékosan használja, a közlést kapó számára pedig lexikális értelemmel bírnak. E jelek is eredetileg a viszonyt tükröző és öntudatlan mimikái megnyilvánulásokból kristályosodtak ki, a kulturális fejlődés során kiemelkedtek az öntudatlan kommunikációs folyamatból, és megnevezést, megfogalmazást is kaptak, és lassan a verbális kommunikációval egyenrangú jelentőségre jutottak. Az ókorban is már tudatos jelzésértéke volt az összevont szemöldöknek és a szigorú tekintetnek, bírálatot, megítélést, nemtetszést jelentett. A császárok poétáinál gyakran olvashatjuk a kérést, hogy a kritikus legyen elnéző velük szemben, és hagyjon fel a szemöldök összehúzásával (pone superciiium). Jel-értékkel bír például a száj elhúzása, nemtetszést, elégedetlenséget fejez ki, de szubjektívebb értelemben, mint a szemöldök összevonása, amelyben inkább valamilyen kollektív norma, szempont került

felszínre. A különböző kultúrákban más és különböző számú ilyen nem verbális jel szerepel a kommunikációban. Az ilyen, lexikális tartalmú jelek besorolásának problémája a kommunikáció elméletében még nem megoldott. Hasonló jelek nemcsak a mimikai kommunikációban, hanem mindenfajta nem verbális csatornában vannak, de különösen az akciós, illetve poszturális csatornában, amelyet később tárgyalunk. A tudatos jelek viszonylag gyors kulturális változásban vannak, egyesek használata ritkul, mások előtérbe kerülnek, időről időre új jelek bukkannak fel. A modern társadalmakban felerősödött horizontális mobilitás és idegenforgalom révén a különböző kultúrák jelei irradiálnak. Az ember kódképző képessége folytán mindig megvan a lehetőség arra, hogy kisebb csoportok konvencionális mozgásjeleket alkossanak és gyakoroljanak be, és ezeknek kommunikációs szerepet adjanak. A már említett jelbeszédformák is ilyenek

A jelbeszéd legismertebb változata a süketnémák mutogatós beszéde, amely egységes és kodifikált. A tudatos, lexikális értelmű jelekkel kapcsolatban érdemes megemlíteni Ekman és Friesen sémáját a nem verbális kommunikáció egységeiről és ezeknek típusairól, bár ezek inkább más összefüggésben lennének helyükön (Ekman-Friesen 1969). Ezt a sémát nem használják sokan, e gondolatmenet sem támaszkodik rá, megemlítése a mimikai csatorna jobb megértése szempontjából célszerű. Ekman és Friesen szerint a nem verbális kommunikáció ötféle lehet: 1. érzelemnyilvánítások (sensu stricto), 2. illusztratív gesztusok - a paralingvisztikában tárgyalt aláfestő és kiemelő nem verbális megnyilvánulások 3. szabályozók - a kommunikációs folyamatot mintegy szabályozó, annak tartalmától független megnyilvánulások, például felszólítás a közlés folytatására, megszakító jelzések, felszólítás a megismétlésre vagy

kibővítésre, tagoló és nyomatékosító jelzések stb; ezek egy része lexikális jel-értékű és tudatos, más része spontán, öntudatlan, de tudatosítható, 4. "emblémák"-egyértelmű híreket szállító konvencionális jelek, amelyek főleg akkor kerülnek alkalmazásra, ha a verbális közlést valami nehezíti vagy akadályozza; ezek is a paralingvisztika területére tartozó jelek, Ekman és Friesen szerint nem cserélhetők fel a verbális hírrel 5. adaptáló jelzések - a személyiség viszonyulását fejezik ki az adott kommunikációs helyzethez, lehetnek minősítő jellegűek, de lehetnek csupán a személyiségből következő, idioszinkratikus reakcióminták is, például regresszív viselkedéssémák vagy kommunikációs formák. Ekman és Friesen rendszerében a mimika minden típusban részt vesz, de elsősorban adaptáló és szabályozó jfunkcióval bír. Lehetséges mimikai embléma is Az embléma kérdése a kulturális szignálok

későbbi témájában kerül elő újra, itt csak annyit kell még megemlíteni vele kapcsolatban, hogy nem fogadható el Ekman és Friesen definíciójából az a tétel, hogy ennek jelentéstartalma a verbális hírrel nem cserélhető fel, legfeljebb olyan módosítással, hogy hasonló rövidségű és pregnan-ciájú verbális jellel - például egyetlen szóval vagy kifejezéssel - nem lehet pótolni. Minden tudatos és konvencionális jel ugyanis "lefordítható" a nyelvre. Ez természetesen csakis a nem verbális kommunikáció azon elemeire áll így, amelyeket e tanulmány sorol a kommunikáció jelenségkörébe. A kulturális szignálok problémájával más a helyzet, ezeket a szignálokat most nem 58 soroljuk a kommunikációba, mert ezek nem természetes és átlagos emberi kommunikációs csatornák mozgásos úton létrehozott jelzései. A mimikai kommunikációban a jelzéseket a szem és a száj körüli izmok finom és összerendezett mozgásai

keltik. E mozgások részben akaratlagos kontroll alatt is állnak, valamennyi izom harántcsíkolt és akaratlagosan mozgatható, de emellett akaratlan impulzusok is befolyásolják őket. Az akaratlagos beidegzés finom modulációja gyakorlás, tréning útján alakul ki, ez gyakran az egész élet során folyik. A szemek és a száj körül sok kis izom helyezkedik el, ezek általában csontokról erednek, és vagy a szem és a száj körüli körkörös - az összehúzást végző - izomnyalábban (m. orbicularis oculi, m. orbicularis oris vagy m perioralis), vagy pedig az arc bőrében szétsugározva, általában széles felületen tapadnak. Beidegzésüket a VII agyideg, a nervus facialis végzi A szemmozgató izmok után ezek az izmok az emberi szervezet legjobban beidegzett izmai, ami azt jelenti, hogy viszonylag kevés számú izomrostot lát el egy idegrost. A vázizomzatban egy-egy idegrosthoz több ezer izomrost tartozik, így ezek az izmok egészen finom mozgásra

gyakran nem is alkalmasak (rendszerint nem is ez a funkciójuk, hanem a végtagok vagy a test mozgatása). Az arcizmok finom beidegzettsége is mutatja, hogy a mimika kommunikációs szerepe az emberben nem valami atavizmus, biológiai maradvány, hanem sui generis emberi sajátosság. Erre mutat az extrapiramidális idegpályák és központok rendkívüli fejlettsége az emberben, amely messze meghaladja a fejlett állatok fejlettségét e tekintetben. Ez az extrapiramidális rendszer hordozza az akarat által nem befolyásolható mozgási impulzusokat, ez tartalmazza azokat a visszacsatoló pályákat, amelyek az izomfeszülést és ezáltal a tartást szabályozzák. Igen valószínű, hogy e rendszer nagy fejlettsége az ember kommunikatív nyíltságának, sokcsatornás jellegének egyik feltétele. A mimikával kapcsolatosan meg kell említeni, hogy több kultúrában van hagyománya annak, hogy a mimikát tudatosan visszafogják, elnémítani igyekeznek. Ebben már a mimika

interakciós szerepének felismerése tükröződik. Olyan társadalmi helyzetekben is szokásos a mimika visszafogása, amikor az áruló jel lehet, hogy a kommunikáció, illetve az esemény a személyiséget nagyon érinti. Ilyenkor a "rezzenéstelen arc" (póker face) rejtőzködést szolgál Ennek képessége általában tréning kérdése. A mimika tudatos manipulációja is lehetséges, ez például a színészi munkában általános, azonban mindig csak bizonyos hangulatok, képzeletbeli kommunikációs helyzetek belső felidézése, tehát megfelelő interakciós helyzetbe való fantáziabeli "áthelyeződés" révén lehetséges, és ez is gyakorlás kérdése. A mimikai kommunikáció kulturális kifejezési szabályairól szóltunk (erről kitűnő összefoglalás: Boucher 1979), meg kell azonban említenünk, hogy nagyok az egyéni különbségek is mimikai kifejezés képességében és szokásos működésében ugyanúgy, mint a mimika

felismerésének kérdésében is. A szakirodalomban el szokták különíteni a mimikai kódolás (encoding) és a kódolvasás (decoding) képességét (Buck 1979, Luciani 1979, Daly-Abramovitch-Pliner 1980 stb.) A mimikai kommunikáció megértése (tudatos megértése, illetve öntudatlan dekódolása) sokban függ attól, milyen egyéb más kommunikatív csatorna működik még. Különösen szoros a kapcsolat a verbális csatornával (La Francé 1979, Friedman 1979 stb.) A mindennapi interakciókban a mimikai kommunikáció lényegében, mint ezt később látjuk, fontos visszajelentést ad a másik kommunikációs félnek (Kraut 1982). Az utóbbi néhány bekezdésben leírt szabályszerűségek természetesen nemcsak a mimikai csatornára vonatkoznak (bár kétségtelenül némelyikük ott mutatkozik meg a legszembetűnőbben). A mimika kapcsán tehát ugyanúgy általános, más csatornákra is érvényes dolgokról van szó, mint a lexikális tartalmú nem verbális

jelzésekkel kapcsolatosan. 2. Kommunikáció a tekintet révén Az emberben külön kommunikációs csatornának vehető a tekintet. Ennek kezdeményei már a magasabb rendű állatokban is megvannak. Bizonyos megfigyelések szerint a tekintet a különböző fajok közötti elemi, biológiai kommunikáció csatornája is, a magasabb rendű emlősökben a szem és a tekintet biológiai kódja azonos, így néhány egyszerű jelváltásra alkalmas. Megfigyelték például, 59 hogy tekinteten át történő kommunikáció ember és állatok között is folyik, ez például állatkísérletekben zavaró lehet, a kísérletező a tekintetén át akaratlanul is befolyásolhatja az állatokat (Exline 1969, Moscovici 1969). A kommunikáció dinamikájának ismeretében érthető a "fajok közötti" kommunikáció lehetősége, hiszen a tekintet az, amelyből észlelni lehet, hogy a másik lény percepciós terében vagyunk-e. Ennek igen nagy a biológiai jelentősége, szerepe

van a túlélésben, életben maradásban (survival value). A tekintet "visszajelentés a visszajelentésről", arról kelt képet, hogy a másik mit észlel, mit vesz észre, és ezáltal könnyíti a kontrollt a helyzet felett. Az emberi kommunikációban így az "impressziókeltés" tendenciájának fő bázisa ez. Az emberi interakciókban a tekintet irányának és tartalmának mindig szignál értelme van, amelyre az interakciós partner szükségszerűen figyel. A tekintet kommunikációs szabályszerűségei főleg a kommunikációval foglalkozó angol kutatók (Argyle 1962 stb.) munkái nyomán váltak ismertté. A tekinteten át történő kommunikáció többnyire öntudatlan, azonban van embléma jellegű tekintetkommunikáció is, például bizonyos helyzetekben a merev, hosszadalmas ránézés valamire egyezményes alapú közlés lehet. A tekintés (looking behavior, ahogyan ezt az angol kutatók nevezik) sok szempontból normatív szabályozás alatt

áll. Különböző társadalmi viszonylatokban megszabott lehet a tekintet iránya és tartalma. Bizonyos kultúrákban például a nőknek nem volt szabad (az európai katolikus országok falvaiban, kisvárosaiban ma sem szabad) rátekinteni társas helyzetben a férfiakra, hacsak azok nem társadalmilag elfogadott és szentesített kapcsolatformában társak. "Szemérmesnek" kell lenni, ahogyan ezt a magyar szóhasználat kifejezi, utalva a tekintet jelentőségére. A prostituált részben a "kihívó" és "csábító" tekintet révén hívja fel magára a figyelmet, és jelzi identitását a másik félnek. Tilos más férfi partnernőjét hosszasan nézni, "fixírozni", e tilalom megszegése szankciókat válthat ki, még ma is lehet ebből verekedés, régebben pedig párbajok oka volt. A hosszas rátekintés kapcsolatminősítő kezdeményezés, ajánlkozás lehet erre példa a "szemezés" A tekintet kifejez szimpátiát,

szeretetet is. Kísérletek és klinikai megfigyelések szerint a szimpatikus, illetve szeretett személyen - főleg annak arcán - huzamosabban áll meg a tekintet, és hamarabb és gyakrabban tér rá vissza. Ez nem tudatos megnyilvánulás, ha tudatosul (például nevelési hatásra, mások figyelmeztetése nyomán vagy ritkábban önismereti úton), akkor általában elfojtásra vagy gátlásra kerül. A mindennapi viselkedésben a tekintet e megnyilvánulása a metakommunikáció része. Végül a tekintetnek szabályozó szerepe van (az Ekman-Friesen-féle értelemben), ugyanis a kommunikációs folyamat bizonyos epizódjaiban a mimika mellett a tekintet hordozza leginkább a befolyásoló jelzést. Jórészt a tekintet merevsége és "üressége" közvetíti a meg nem értés tényét, és váltja ki a kommunikáció megismétlését vagy kibővítését. A tekintet fontos eleme a mimikai kommunikáció különféle konstellációinak, Gestaltjainak, és lényegében

tartozéka minden emóciókifejező mimikai formának is. Az említett vetületekben azonban a tekintet bizonyos fokig önálló szerepet kap. A tekintet kommunikációs funkciójának kutatása hozzájárul a nem verbális kommunikáció jobb megértéséhez, hiszen a tekintet visszajelentést kereső funkciójából következik, hogy amire az interakciók során szabályszerűen nézünk, annak szerepe van a kommunikációban. Ma már vannak olyan technikai megoldások, amelyekkel a tekintet irányát rögzíteni, követni lehet, egyelőre ezeket főleg a percepció vizsgálatában használják. Egyedül Argyle és iskolája vizsgálta a tekintetet a kommunikáció során, és állított össze ábrákat arról, hogy mely testrészekre és mozdulatokra figyelünk általában. E vizsgálatokból azonban még hiányzott a most vázolt hipotézis, a tekintet mint visz-szajelentési csatorna beállítása a kommunikáció kibernetikai modelljébe. A tekintet rendkívül finom mozgásokra

képes, ezt a külső szemizmok, az úgynevezett szemmozgató izmok finom beidegzése teszi lehetővé. A mindennapi kommunikációs történésekben nehéz elkülöníteni a tekintet és a mimika kommunikációs tényezőit. A tekintet a mimika szerves része A mimikai kommunikáció eleme például a pupilla, amely heves emóciók hatására kitágul. Számos kutatási adatunk van arról, hogy a tág pupilla az ijedtség vagy a meglepetés, illetve az izgalom észlelésének támpontja. Az egyes emóciók tartalmát és jellegét elsősorban az arc különböző részei tükrözik. Tomkins és Ekman szel60 lemes kísérletében a különböző emóciókat tükröző arcképeket két vízszintes vonallal három egyforma részre vágták. Vannak emóciók, amelyek a száj tartásából is valószínűsíthetők, a legtöbb azonban a felső archarmadból ismerhető fel, amely a szemet is tartalmazza. (Buck 1979, BudaLászló 1981 stb) A kommunikációs folyamatban természetesen a

mimikai és a tekintetkommunikáció metakommunikatív szerepe az érdekes. Említést érdemel, hogy az arc a tekintettel együtt adja ki azokat a sémás alakzatokat, amelyek az emocionális felismerést, illetve a mimikai kommunikáció szignálját közvetítik. Az ilyen sémák nagyon egyszerű rajzokkal is visszaadhatok (például Luciani 1979). E sémák mennyiségi viszonyai is kifejezhetők, így bizonyos fokig mód van az emóciókifejezés szignáljainak matematikai modellezésére is (Thorton-Pilowsky 1982). 3. Vokális kommunikáció A közvetlen emberi kommunikáció szempontjából a nyelv és a beszéd megkülönböztetése egymástól azért is lényeges, mert a beszédben egy jellegzetes nem verbális kommunikációs csatorna, az úgynevezett vokális kommunikáció is szükségszerűen működik. A vokális kommunikáció jelenségei is részben ismeretesek voltak, csak nem tisztázódtak általános jelentőségükben, amíg az ötvenes évek végén meg nem

indultak Amerikában a modern kutatások (vocal behavior vagy linguis-tic communication néven). Régóta ismerték, hogy milyen fontos például a mindennapi érintkezésekben a hangnem, a hanghordozás. Kifejezi ezt a felismerést a francia aforizma is: Cest le ton, qui fait la musique. Egy sor hanghasználati jelenség embléma jelleget kapott, annyira tisztázódott és közhasználatúvá vált megf ogalmazási változata is van. így például a magyar nyelvben is mondjuk, hogy valaki kemény hangon beszél, felemeli a hangját, hivatalos hangnemben beszél (bár ez a verbális tartalomra is vonatkozik), nem megfelelő hangot üt meg stb. Természetesen a vokális kommunikáció szorosan összefonódik a beszéd tartalmával, és elsősorban mint paralingviszti-kai megnyilvánulásnak van szerepe. A hanghordozásban, a hang formalis jellemzőiben megmutatkozik annak a közösségnek a hatása, amely a beszélőt a nyelvhasználatra szocializálta (dialektusok). Ezenkívül

azonban van a hangnak és a besízéd egyes formai sajátosságainak érzelmet, viszonyulást kifejező funkciója is. A hang elég jól tükrözi a belső feszültséget, izgalmat, a hanghordozás változása valamilyen behatásra jó indikátora a hatás természetének, és képes arra, hogy affektusokat is hordozzon. A szépirodalomban és a köznyelvben sok szó esik erről A hang expresszív tulajdonságait eddig viszonylag keveset vizsgálták, így nem tudjuk pontosan, hogy hányféle típus (pat-tern) különíthető el benne. Csak következtetni tudunk, hogy valószínűleg több érzelmi modulációt tartalmaz, mint maga a mimika, valószínűleg jobban megvan az egyes modalitások közötti átmenet is, az egyes emóciókifejezések nem különböznek olyan nagy mértékben egymástól, mint a mimikában. A vokális kommunikáció lényegében folytatása az evolúciós sor fejlődésének, ugyanis az emberszabású majmok összehasonlító vizsgálatai megállapították,

hogy minél magasabb rendű egy majomfaj, annál több vokális kommunikációs jele van, ezek többsége a másik állathoz való viszonyt fejezi ki. Legfejlettebb a gorilla és a csimpánz vokalizációs rendszere (Altmann 1967 stb.) E vokalizá-ciókban nincs olyan tagoltság, amely alsár csak emlékeztetne is a beszédre, körülbelül azonos hangok különböző modulációiból állnak a jelek. Általában a hang sem önálló kommunikációs csatorna, bár a telefon és a rádió némileg önállóvá tette. Míg a természetes interakciókban a vokális színezet a nem verbális csatornáknak csak egyike, és a benne futó jelzés több más csatorna jelzésével összeolvadva tud hatni, a telefonban és a rádióban csak a nyelv van mellette mint támpont, és esetleg a nyelvben magában található néhány formai sajátosság, amelynek hírértéke van. Ilyen a már említett nyomatékosítás a szórend változtatása révén, valamint a mondatrend és a gondolatmenet

számos összetettebb struktúrájának jelentése. A hang emóciókifejező, tehát viszonyulást jelző funkciójánál talán több és lényegesebb jelet hordoz a beszéd folyamatának néhány formalitása, amely teljesen független attól, amit a beszélő mond. Ilyen a hangsúly elhelyezése és tartása a szavak egyes szótagjain vagy a mondat egyes szavain, 61 a mondat dallamváltozasa, a szavak közötti szünet stb. Ennek nagy kommunikációs jelentősége van A vokális kommunikáció egy része normatíve szabályozott, például bizonyos szituációkban megfelelő hanghordozás kívánatos, ez például a rádióban hozzásegíthet a beszéd típusának felismeréséhez akkor is, ha magát a szöveget nem is halljuk tisztán ahhoz, hogy megértsük. (Felismerhető a politikai szónoklat, a szavalat, az igehirdetés, de a rádió története során kialakított sajátos vokalizációk révén a sportközvetítés, a hírbemondás vagy a rádiójáték is.) Különösen

a beszélő szorongását, belső feszültségét jelzi a hangszínezet és a beszédformai jegyeinek megváltozása. A feszültség fokának megállapítására irányul a legtöbb vizsgálat, főleg amerikai szerzők végezték, legtöbbet Mahl és munkatársai. Az ő munkájuk az úgynevezett Mahlféle skála, amely a belső feszültség kvantitatív megragadására használatos A Mahl-skála tízféle zavarjel előfordulását méri, ilyen zavarjel például a szó hibás kimondása, a verbális elvetés (az úgynevezett elszólás), a túl hosszú szünet, a hibás szórend, egyes szavak kihagyása vagy ismétlése, a dadogás, a befejezetlenül hagyott mondat stb. Ha e jelek összesített számát elosztjuk a vizsgált beszédben elhangzott szavak számával, egy indexet kapunk, amelyet Mahl a beszédzavar indexének (speech disturbance ratio) nevezett el, és amely szerinte - igen kiterjedt és aprólékos validációs vizsgálatok nyomán - a belső feszültség jelzője (Mahl

1963, 1967, Mahl-Schultze 1964, AlpertFrosch-Fi-scher 1967 stb.) Mahl skálájának és koncepciójának, amely a pszichoterápiás gyakorlatban is ismételten igazolható, és egy még Freudtól kiinduló gondolati hagyománnyal, az elvetések teóriájával is alátámasztható, nagy a jelentősége a köznapi kommunikáció kutatásában is, de különösen a tömegkommunikáció terén, ugyanis a később részletesen tárgyalandó kongruencia jellemzője éppen az ilyen zavarjelek hiánya vagy ritka előfordulása. A vokális csatorna különösen érzékenyen jelzi tehát a belső ellentmondást, a beszélő kizökkentését a tervezett kommunikációs mederből, a belső feszültség hirtelen emelkedését. Számos vizsgálat mutatja, hogy egyedül a beszédből, a vokális csatorna jeleiből is észlelheti a kommunikációs partner (például rádió- vagy telefonkapcsolaton át), hogy valami baj van, valami izgatja a másikat, valami elvonja a figyelmét (Scherer 1981). Ilyen

módon a vokális csatorna a pszichikus működésekben mutatkozó zavarok legérzékenyebb kifejezője is. A pszichiátriai diagnosztikában például a vokális csatorna jelzései bizonyultak a legérzékenyebb indikátornak, akkor is, ha ezt a pszichiáter vagy a klinikai pszichológus esetleg nem is tudatosítja, hanem következtetéseit a közléstartalmak vagy a megfigyelt viselkedés sajátosságaival magyarázza (Scherer 1981, Fairbanks-McGuire-Harris 1982 stb.) Éppen ezért a nem verbális kommunikáció és különösen a vokális csatorna észlelése, empátiás megértése a segítő szakmákban dolgozók számára nagyon fontos, képzésükben tehát lényeges rész a nem verbális kommunikáció érzékelésének megtanulása (Waxer 1979, Buda 1985 A vokális csatorna jelzéseiben sok olyan jellegzetesség van, ami ismétlődik, illetve huzamos ideig fennáll, és így mintegy az illető személyiségre jellegzetessé válik. Éppen ezért a vokális csatorna

szolgáltatja a legtöbb személyiségpercepciós támpontot a kommunikációban. Ezt már a rádiózás, illetve a telefonhasználat korai vizsgálatai is tisztázták, a hangból ugyanis nemcsak a beszélő nemét lehet azonosítani, hanem életkorát, sőt bizonyos mértékig természetét, karakterét is. Ehhez járulnak még az ismétlődő zavarjelek, amelyek ugyancsak hozzásegítenek mindennapi karaktérattribúciós következtetésekhez, valamint az aktuális beszédszituációból eredő, lényegében metakommuni-katív szintet képviselő megnyilvánulások. A köznapi kommunikációs helyzetekben persze a személyiség megítélésében szerepet játszik maga a beszéd is. Mindebből következtetni lehet arra, hogy a beszélő hol nőtt fel (tájszólás, tájnyelv), milyen társadalmi rétegbe tartozik, mennyire művelt, mennyire értelmes stb. A beszéd sebességének, szüneteinek és hanglejtésének változásai lényegében a technikai szabályozás funkcióit végzik

a verbális interakcióban, tehát az Ekman-munkacsoport terminológiája szerint a nem verbális jelzések regulátor kategóriájába tartoznak. 4. Mozgásos (akciós) kommunikációs csatornák 62 Mint már mondottuk, a kommunikáció mindig mozgás eredménye, minden kommunikáció meghatározott izmok mozgása révén létrehozottjelekkel történik, ezek az izmok elsődleges vagy részleges funkciója a kommunikációban való részvétel. A megfelelő izmok működését együttesen nevezzük a kommunikáció szempontjából közlési csatoniának. A beszéd a gégeizmok, a nyelvizmok és a száj körüli izmok mozgása révén jön létre, ugyanígy a vokális kommunikáció is, míg az arcizmok közvetítik a mimikái kommunikációt. A mozgásos izomműködések általános jelenléte ellenére meg kell különböztetnünk azokat a mozgásos kommunikációs csatornákat, amelyekben a cselekvést és helyváltoztatást szolgáló izmok működése nyomán keletkeznek a

jelzések. Ezek a jelzések feltűnőbbek, mint a mimikaiak, mert a mozgás egész testrészekre vagy általában az egész testre kiterjed. E mozgásos kommunikációk egy része olyan, mintha a kommunikáló személyiség valamilyen akcióban lenne, valamit csinálna vagy készülne tenni, ezért szokták ezeket együttesen akciós kommunikációnak is nevezni. Négyféle ilyen csatornát különböztetünk meg. a) Kommunikáció gesztusok révén A gesztusok közé a fej és a kezek, karok mozgását soroljuk. E testrészek a közvetlen kommunikációban általában mozgásban vannak. E mozgásoknak értelmük, jelentésük van Egy részük tudatos jelzés, amelynek természetéről és jelentéstartalmáról mind a közlőnek, mind pedig a közlést befogadónak tudatos képzete van. Más részük öntudatlan, de kommunikációs vizsgálatokban kimutatható, hogy a kommunikációs partner figyel, néz és reagál is rájuk. Valamennyi nem verbális kommunikációs csatorna közül

a gesztusokban van a legtöbb egyezményes jel, embléma. A fej mozgásai igenlést vagy tagadást, helytelenítést (fejcsóválás), megszégyenülést vagy elszomorodást stb. fejeznek ki A kezek hívást, elutasítást, tiltakozást, könyörgést stb. képesek kinyilvánítani, köszöntésre lendülnek, fenyegetően ökölbe szorulnak, az ujjak kihívóan mutatják az olaszos "felszarvazott" (cornuto) jelzést az autósztrádákon (a hüvelykujj vagy a mutatóujj a kisujjal párosulva), esetleg a győzelmet jelképező V betűt (a második és a harmadik ujjal) stb. E jelzési módok egy része ősi kulturális eredetű (például az igenlés és a tagadás, a fenyegetés vagy a kéznyújtás mint a barátság és elfogadás jele stb.), más részük nemrég keletkezett (például az amerikai négerek szolidaritás-jele, a magasra emelt és ökölbe szorított jobb kéz), esetleg rövid idő után el is tűnik (például a Heil Hitler jelzés). Minél későbbi termék

egy konvencionálisan gesztus jel, annál inkább részt vesznek létrejöttében a szociális normák, és használata annál erősebben szabályozott. A kulturális eredetű jelzések is társadalmi normák hatása alatt állnak, meg van szabva, hogy milyen viszonylatokban és milyen szituációkban szabad használni őket. Erre a személyiséget a formális nevelésben tanítják meg A normák megsértése szankciókat von maga után. Katonaságnál például nem lehet a felettes kérdésére fejbólintással válaszolni, a hivatalnok nem "inthet be", ha főnöke utasítja, bíróságon nem szokás fenyegető gesztusokat tenni stb. Van azonban egy sor gesztus, amely nem tudatos, vagy a tudatosság alacsony fokán áll. Ezek egy része paralingvisztikai funkciót tölt be. A beszédet kísérő gesztikuláció a legjellegzetesebb paralingvisztikai megnyilvánulás. Különböző kultúrákban, nyelvekben a gesztikuláció használata egészen eltérő. Vannak nyelvek,

amelyeket alig kísér gesztus, más nyelvek elképzelhetetlenek a széles gesztikuláció nélkül, amelyek álló helyzetben szinte táncszerűvé válnak. Jellegzetesek például az olaszok paralingvális gesztusai. A kultúra befolyását és a paralingvisztikus megnyilvánulások jelentőségét alkalma volt e sorok írójának személyesen megfigyelni a VIII. nemzetközi pszichoterápiás kongresszuson (1970, Milánó), Silvano Arieti - olasz származású, de évtizedek óta az Egyesült Államokban élő professzor viselkedésében. A szkizofréniával foglalkozó szekció elnökeként és főreferenseként angolul beszélt, hanghordozása egyenletes volt, kezei alig mozdultak a csaknem egyórás beszéd alatt. Hamarosan vita bontakozott ki, a hallgatóság főleg olaszokból állt, akik a szimultán tolmácsolás révén anyanyelvükön szólhattak a pódiumon ülő amerikai és német paneltagokhoz. Arieti, eloszlatni igyekezvén a vitában adódó félreértést, olaszra

fordította a szót, hogy így jobban megmagyarázza egy kérdezőnek egy amerikai paneltag válaszát. Pár perces olasz beszéde hangos, 63 kántáló volt, mimikája élénkre változott, és kezei szüntelenül széles ívben mozogtak. Majd később angolra váltott, és visszazökkent korábbi vokális és geszturális viselkedésmódjába. A gesztusok kevéssé tudatos részének bizonyos hányada szabályozó funkciót tölt be a kommunikációs folyamatban. Fej- és kézmozgásokkal, gyakran igen aprókkal, finomakkal, fejezzük ki, ha a kommunikáció folytatását, gyorsítását, megszakítását, a mondott tartalom magyarázatát kérjük. Ilyen jelekkel adjuk tudtára a másiknak, hogy szólni akarunk Vannak adaptáló gesztusok is, pszichoterápiás megfigyelések mutatják, hogy beszéd közben bizonyos rendezetlen kézmozdulatok, a szórakozottság jelének tűnő, simító, ütögető megnyilvánulások jobban megfigyelve szimbolikusan közlik a következő, a

beszélőben még csak készülő, szerveződő közléstartalmat, mintegy anticipálják azt, vagy pedig visszatartani szándékozott vagy nem tudatos információt fejeznek ki (Mahl 1966). Az ilyen kommunikációban részt vesz általában a testtartás is. Ezek a gesztusok lényegében a kinezika problémakörébe tartoznak, és bővebb értelmezésükre ott kerül sor. A gesztusok nagyon sok zavarjelet is közvetítenek, ezért nagyon fontos részei a személypercepciós élmény kialakulásának a kommunikációs partnerben. Nagyon érzékenyen mutatják például a kezek a feszültséget. Ez különböző akaratlan kézmozgásokban fejeződik ki A kommunikációs partner észreveszi, hogy ezeknek nincs közvetlen kommunikatív jelentőségük, és nem is tartoznak a beszédhez, tehát nincs paralingvisztikai szerepük, ezért rendszerint figyelmen kívül hagyja őket. Bizonyos kiélezett interakciós helyzetekben azonban ezek fontos visszajelzések (például kihallgatáskor,

felelősségre vonás alkalmával, emberi kapcsolatok feszült pillanataiban, kríziseiben stb.) Kézremegés, apró ismétlődő mozdulatok e zavarjelek, illetve a saját test -főleg az arc és a másik kéz - megfogásából állnak. Pszichoanalitikus szerzők az ilyen akaratlan, feszültségtükröző mozgásokban gyakran fedeznek fel szimbólumokat, például a karikagyűrűjével játszó fiatal nő házasságának gondjaival küzd, a körmét rágó serdülő nem tud mit kezdeni agresszív feszültségével, a szorongó ember pedig azért nyúl az arcához, kezéhez, mert mintegy önmagában próbál megkapaszkodni (Feldmann 1959 stb.) A kommunikációs kutatásban az egyik központi téma - erről később lesz bővebben szó -, hogyan lehet a nem verbális kommunikációból empátiás úton, megfelelő érzékenységgel észrevenni olyan tartalmakat, amelyeket a másik ember nem akar közölni. A kutatások azt mutatják, hogy e téren is érvényes a "nem lehet nem

kommunikálni" elv, az ember tulajdonképpen szükségszerűen kifejezésre juttatja valamennyibelső motivációs és érzelmi állapotát, csak ezek néha háttérbe szorulnak a viselkedés szándékolt, akaratvezérelt arculata mögött, illetve a társadalmi szocializációban az emberek érzékenysége csökken a nem verbális kommunikáció iránt, főleg a direkt kommunikációt tanulják meg figyelni (erről részletesebben: Buda 1985). A közlésre nem szánt, rejtett lelki tartalmak dekódolásában, megértésében nagy szerepük van a gesztusokban kifejeződő jelzéseknek, különösen az említett zavarjeleknek. A gesztusokkal rokon, de sokak szerint szinte önálló kommunikációs mód az érintés. Különösen a másik ember megérintése, megfogása bír kommunikatív jelentéssel, számos társadalmi szabály is előírja az érintés interakciós lehetőségeit. Az érintés általában fontos jelzés a kapcsolatok szorosabbra fűzésében. A nemek közötti

érintés különösképpen szabályozott, más a két nem számára kulturálisan megengedett érintés lehetősége is, például a nők gyakrabban érinthették meg egymást, a férfiak között ez kevésbé szokásos stb. (Major 1981) Erről is később lesz bővebben szó b) Kommunikáció a testtartás révén (poszturális kommunikáció) A gesztusokon kívül nem verbális mozgásos csatorna a testtartás is. Viszonyt, álláspontot, szubjektív értékelést fejez ki, jórészt normatív módon meghatározott, de sok tudattalan indíték befolyása alatt is áll. Különböző szociális viszonylatokban, szerephelyzetekben meghatározott testtartás kívánatos vagy esetleg kötelező. Ülő helyzetben a lábak mozgása, a súlypont valamelyik oldalra való helyezése, az előre- vagy hátrahajlás lehet kommunikációs értékű. A testtartásban kifejeződhet emóció is, tehát adaptáló kommunikációs funkciót is betölthet a testhelyzet. "Magába roskadhat"

valaki, vagy "kihúzhatja magát", "eleresztheti kezét-lábát" stb. Bizonyos regulációs funkciót is betölt a testtartás a kommunikációs folyamatban, érdeklődést, figyelmet fejezhet ki. E 64 regulatív vetületnek főleg a pedagógiában és a pszichoterápiában van jelentősége az eddigi vizsgálatok szerint (Scheflen 1963, 1964). A testtartásban is kifejeződhet anticipáció, általában azonban ez a reguláris funkcióval ötvöződik. Megfigyelték például, hogy csoportos együttlétben az az ember, aki meg akar szólalni, előtte szabályszerűen előrehajol egy kicsit. Az odaforduláshoz testtartás-változtatás kell, az odafordulás a kommunikációs partnerhez pedig minden interakcióban jelen van (ha nem történik meg, ennek külön minősítő jelentőséget szoktak tulajdonítani). Az odafordulás a tekintetnek is gyakran előfeltétele. Az odafordulás foka és jellege viszonyjelző értékű kommunikáció lehet A poszturális

kommunikáció is sok szempontból kapcsolatban van a kinezikával, de összefügg a térközszabályozó viselkedéssel (proxemic behavior) is, tekintettel arra, hogy ülő helyzetben az előre- vagy hátrahajlás befolyásolja a kommunikációban résztvevők közötti távolságot, s változtat a látószögön, amelyben egymásra nézhetnek. A testtartásban számos érdekes szabályszerűséget figyeltek meg. Scheflen leírta például, hogy az egymással szoros kapcsolatban levő emberek (barátok, szerelmesek) az interakciós helyzetben akaratlanul és öntudatlanul átveszik egymás testtartását, ugyanolyan ülő vagy álló testtartást vesznek fel. Ezt Scheflen poszturális tükörjelenségneknevezte E jelenséget csoportok vagy különféle interakciós szituációk vizsgálatában támpontként lehet felhasználni. A testtartásban sok a különbség a két nem között, ezek többsége azonban nem biológiai, hanem kulturális szabály, például a nők körében a

lábak mozgása korlátozottabb az interakciós helyzetben, mint a férfiak között (Davis-Weitz 1981). A testtartással történő kommunikáció gazdag jelenségvilága felé az utóbbi években egyre nagyobb figyelem fordul, többek között hazai kutatási kezdeményezésekben is. Vizsgálatát nehezítő körülmény, hogy a különböző megnyilvánulásokat elég nehéz kategorizálni, leírni. Meg kell azonban említeni - éppen az átírással, kategorizálással kapcsolatosan -, hogy a poszturális kommunikáció szinte elválaszthatatlanul összefonódik a - később ismertetendő - kinezikus kommunikációval, és ez az Összefonódás a kodifikációs próbálkozásokban is tükröződik. c) A térközszabályozás kommunikációs csatornája Mindennapi megfigyelések és tudományos vizsgálatok mutatják, hogy kommunikációs jelentősége van annak a távolságnak, amelyet az emberek az interakciók során egymástól felvesznek. E jelentőség szinte természetesen

következik abból, hogy a távolság befolyásolja a hallást és a látást, a kommunikációban szerepet játszó legfontosabb érzékszerveket. Az interakciós partnerek közötti térköz a viszonylatformát kommunikálja. Ez a viszonylat szerepviszonylat, vagy a szervezeti kontextus határozza meg, vagy pedig magánjellegű. E térköz főleg a magánviszony, a kapcsolat szempontjából jelentős. A kapcsolat különböző fázisaiban más és más az elfogadott vagy a lehetséges térköz. Az emberek között a teljes intimitás a teljes testi kontaktus lehetőségével jár Minél lazább, formálisabb a viszony, a kontaktus annál nagyobb térközzel engedhető csak meg. A térközszabályozó viselkedés vizsgálata egyetlen ember nevéhez fűződik, Hall amerikai kutatóéhoz (195919661975), aki évtizedeken át tanulmányozta a jelenségkört. Tőle ered a proxemic behavior elnevezés, és ő nevezte a térköztartással foglalkozó vizsgálatokat vagy ismeretanyagot

proxemikának (proxemics). Hall nyolcféle távolságtípust különböztet meg: nagyon közeli - ilyenkor hallható a halk suttogás is, közeli (körülbelül fél méter távolságon belül) - ilyenkor a suttogást még lehet hallani, viszonylag közeli (egy méternél nem távolabbi) - helyiségben lehet halkan beszélni, a szabadban normál hangon; az első három távolságtípus a bizalmas személyes kapcsolatokra jellemző, közeli semleges - a beszéd még elég halk, bizalmas vagy személyes témák megbeszéléséhez való helyzet, a viszonytól függetlenül, távoli semleges (másfél-két méter) - normális hangvételre van szükség, nyilvános (két-három méter) - hangos normál beszéd, általában nyilvános helyzetben, termen át - szónok vagy kihirdető közönség előtt, a távolság nyújtása - elmenetben levő közlés, integetések a távozáskor stb. 65 Hall e típusokat amerikai emberek vizsgálata alapján alakította ki. Ő maga is írja, hogy

különböző kultúrákban mások a proxemikus normák. A latin-amerikai normák általában kisebb távolságot írnak elő. A kommunikációs felek nem érzik jól magukat, ha a távolságot nem veszik kisebbre A távolságtartás csak részben tudatos, nagy rangkülönbségeket involváló kommunikációban a társadalmi távolság jelzésére tudatosan alkalmazzák a nagyobb távolságtartást, egyébként a közlő és a közlést befogadó a megfelelő distanciát teljesen automatikusan állítja be. A viszonynak nem megfelelő távolság esetén a másik fél előre- vagy hátralép. A proxemikus normák helyes betartása fontos, különben a személyiség szankcióknak van kitéve. Általában a személyiség zavarának jele, ha a távolságtartási szabályokat nem tudja tartósan betartani. A zavar legtöbbször pszichopatológiai jellegű (Horowitz 1968). Hall típusait az utánvizsgálatok nem mindenben igazolták. Maga Hall is változtatott egyes típusainak

meghatározásán. A típusok száma és elkülönítése a közvetlen kommunikáció szempontjából nagy jelentőséggel bír, a lényeg azonban a távolságtartás kommunikációs funkciójának ténye, amely kétségtelen, és amelynek szerepe van a kommunikációs dinamikában. d) Kinezika és kinezikus kommunikáció A nem verbális kommunikáció egy sajátos kutatási módja a kinezika, amely a kifejező mozgások vizsgálatának amerikai hagyományából fejlődött ki. Megalapítója és legfőbb kutatója, Birdwhistell, kezdettől fogva a kommunikáció problémakörébe sorolta a kinezikai megnyilvánulásokat. Mindenféle mozgást vizsgálnak a kinezikában, ami csak a kommunikációs folyamatban előfordul, és ami valamilyen jelzést hordoz. így a kinezika lényegében magába foglalja a mimikai és a gesztusmozgások, valamint a testtartások jelenségeit is és még sokkal több, más finom megnyilvánulást. Birdwhistell és követői a kinezikát kommunikációs

alaptudománynak fogják fel, amelynek valamennyi mozgásos, nem verbális kommunikációs jelzésre egységes elméletet kellene kidolgoznia. A kinezika nem foglalkozik a verbális közléssel, sem pedig a vokális kommunikációval, de vizsgálatainál ezeket figyelemmel kíséri, támpontnak veszi az egyes mozgásformák megítélésében. A kinezikai vizsgálatok úgy folynak, hogy kétszemélyes kommunikációs helyzeteket leggyakrabban pszichoterápiát - hangosfilmre vagy képmagnóra vesznek és a felvételt elemzik. A pszichoterápiás helyzet nagy előnye, hogy az egyik fél, a pszichoterapeuta önmagáról, saját érzéseiről sok mindent meg tud fogalmazni, jó introspektív készséggel rendelkezik, a másik fél, a páciens viszont jól ismert személyiség, a terapeuta sok, viszonylag objektív adattal rendelkezik róla. A felvett kommunikatív interakció tehát jól ismert és explicitté tehető előzményi kontextusban zajlik, ez sokat segíthet az egyes mozgásos

elemek értelmének felismerésében. A filmet vagy képrögzítős felvételt több szakember előtt játsszák le, először hang nélkül, majd hanggal. A képet sűrűn megállítják és visszaforgatják. A megfigyelőknek empátiásán, beleélő módon kell értelmezniük az egyes mozgásokat. A leírások szerint egy percnyi felvétel ilyen elemzése általában másfél-két órán át tart. Viszont a felismerések igen érdekesek Egy leírás szerint egy pszichoterápiás interjú során a terapeuta tíz perc alatt nyolcvanhárom féle fejmozdulatot tett, bár árnyalatnyi, de meglévő különbségekkel és kommunikációs jelentéssel (Knapp 1963, Birdwhistell 1963, Dittmann 1963). Megállapították, hogy a kinezikus mozgások értelmezése a mindennapi életben annyira öntudatlanul, spontán módon folyik, hogy a pszichoterápiás interjú alatt történő kinezikus jelenségeknek csak 0,03%-ára emlékezett a terapeuta, aki pedig munkájánál képzettségénél fogva

érzékenyebb a nem verbális kommunikációra, miközben a teljes verbális anyag 40%-át fejben tudta tartani, és ez a verbális közlés egész lényegét tartalmazta. A verbális közlésből még hosszabb idő után is emlékezetében maradt 20%, míg a kinezikus jelenségeket teljesen elfelejtette. Amikor a terápiás ülés felvételét két pszichiáter megfigyelő nézte végig, már a kinezika szempontjainak tudatában, akkor sem tudták fokozni 1%-nál magasabbra a vizuális visszaemlékezést. A kinezikai vizsgálatokban általában a pszichoanalízis teljes koncepcióanyagát felhasználják, és igyekeznek az empátiát is gyakorolni. 66 A kinezika a lingvisztikával egyenértékű, ahhoz hasonló tudományág szeretne lenni, keresi is az analógiákat és kapcsolatokat a strukturális nyelvészettel. Feltételezi, hogy a nyelv strukturális egységeihez hasonlóan (fonémák, morfémák) a kinezikus viselkedésnek is vannak egységei, a kinémák és a

kinemorfémák. A kinezika célját Birdwhistell (1963) és Scheflen (1963) abban határozta meg, hogy ezeket az egységeket leírja, és a nyelvészeti tudományokhoz hasonlóan megállapítsa használati szabályszerűségeiket. A kinezika mélypszichológiai premisszáit, amelyekre elsősorban módszertani okokból van szükség, jól mutatja Renneker (1963) leírása a kinezika alapelveiről: Az ember minden külső mozgásos megnyilvánulása felfogható pszi-chofiziológiai állapotát kifejező információs forrásként. Az emberek közös tulajdonsága az az eltanult képesség, hogy mozgásokat értelmezzenek és kommunikatív célokra felhasználjanak. A kinezikus viselkedést a többé vagy kevésbé egészséges énműkö-dés kontinuumában kell értékelni, mivel a mozgások célszerűsége és megfelelősége egyenes arányban áll a személyiség integratív képességeivel. A kinezikus képességek (kinesic skills) az információk kibocsátása és felfogása

tekintetében egyénenként, időszakonként és szituációnként mennyiségileg és minőségileg változnak. A mozgások értelmezésében és kivitelezésében mutatkozó tökéletlenség neurotikus zavart fejez ki. A neurózis többféleképpen kifejeződhet kinezikusan, például mások mozgásbeli megnyilvánulásainak értelmezési tévedéseiben (projekció, eltolás, tagadás, szelektív percepció stb. révén) E tételeket lényegében igazaknak kell tekintenünk. A kinezika sokat ígérő kutatási ág, a mozgásos nem verbális kommunikációs csatornákra vonatkozó ismeretek integrációs lehetősége, azonban valószínűleg túlzott vagy túlzottan atomisztikus az a felfogása, hogy minden kine-zikus megnyilvánulás szükségképpen kommunikációs értékű is. Ez kétséges Itt bukkan fel újra a kommunikáció meghatározásának kérdése és elkülönítésének fontossága a személyiségről való információszerzéstől, diagnosztikától. Kommunikáció

csak közös kódban folytatódhat, e kód jeleire a viselkedésnek rövid idő alatt reagálnia kell. A kinezika által vizsgált megnyilvánulások csak részben egységei a köznapi nem verbális kódrendszernek. Nagyobbrészt olyan mozgások ezek, amelyek a speciális szemléletű és előismeretekkel rendelkező vizsgálónak értelemteljesek, megfejthetők, tehát információt adnak. Természetes, hogy az információ kialakításához a vizsgáló felhasználja köznapi emberismeretét és mindennapi percepciós sémáit, amelyekben megvan a közvetlen emberi kommunikáció teljes kódja, azzal a külön előnnyel együtt, hogy a vizsgáló gyakorlott áz introspekcióban és a saját reakcióinak, kommunikációinak értelmezésében. A kinezika által felvetett problémára, a kommunikáció, sajátos információ és az élettani szintű expresszié elkülönítésének problémájára mai ismereteink alapján a következő magyarázatot lehet adni: Az ember biológiailag is

egy kommunikációra beállított, ontogenezise során kifejlődő, nyílt rendszerjellegű "vezérlő egység" képességeivel (a személyiség létrejöttének képességével) ellátott lény. Ez a sajátossága csaknem minden belső, intrapszichés - interperszonális - folyamatának valamilyen külső tükröződéséhez, kifejeződéséhez vezet. E kifejeződések egy része vált kommunikációs csatornává. A kommunikációs csatornák létrejöttében a biológiai lehetőségen és a speciális expressziós készségen kívül kulturális tényezők is szerepet játszottak. E tényezők mindinkább differenciáltak és tudatosították a kommunikációs csatornák kódelemeit. Nagyon lényeges, hogy a humán kódok differenciálódása és tudatosodása napjainkban is folyik, mégpedig a tömegkommunikációs eszközök és más társadalmi folyamatok hatására intenzívebben és gyorsabban, mint valaha. Kommunikációvá tehát az expressziónak csak az a része

vált, amely valamely társadalmi közösség, egy nagyobb embercsoport interakciós rendszerében szerepet kapott, amely a percepcióban mint egység jelent meg, és amely a percepcióban bekövetkező önállósulás révén - akár tudatosan, akár öntudatlanul -a közlőben is bizonyos internacionalitással alakult ki. Gondolatmenetünk szempontjából egységnek számít az olyan nem verbális jelzés is, amely önmagában nem teljes értékű, hanem csak más csatornák jelzéseivel együtt ad értelemteljes 67 egységet. Az expresszióból mint rezervo-árból a kultúra fejlődésével mind több ilyen jelzés különül el. A kommunikációt kutató szakember az expressziókat olyan összefüggésben tudj a szemlélni, hogy esetleg észlelheti bizonyos jelzésmódok kialakulását, előfázisát is, hiszen a megnyilvánulást sokkal tágabb kontextu-ális keretben vizsgálja. Különösen a tudományos előismeretek és következtetési elvek tágítják ezt a keretet

Mivel a verbális kód viszonylag jól artikulált - ahogyan ezt a Palo Alto-i iskola kifejezi: főleg digitális kommunikációs kód, logikus szintaxissal és csak kevés analógiás jellel (szimbólummal), amelynek szintaxisa bizonytalan (Watzlawick-Bea-vin 1967, Watzlawick-Beavin-Jackson 1967) -, a kommunikáció új kódjainak differenciálódása elsősorban a nem verbális kommunikáció terén megy végbe. Rendkívül érdekes, teljességgel nem is magyarázható ma még az a körülmény, hogy a közvetlen interakció és az emberi kapcsolatok jelentősége a társadalmi kommunikáció mai rendszereiben folyton nő. A régebbi kultúrák embere egyediségében, életérzéseiben, gondolataiban volt igen fejlett és sajátos, a mai ember pedig kapcsolataiban, viszonylataiban, viszonylataihoz fűződő érzelmeiben az. Ez tükröződik a drámában, irodalomban, képzőművészetekben A nem verbális kommunikációnak mind nagyobb a jelentősége, míg korábban alig lehetett

szerepe az emberi érintkezésekben. Erre bizonyítéknak látszik a két legfejlettebb ókori kultúra, a görög és a latin világ irodalma, melyben alig találunk utalást nem verbális jelzésekre (az említett "su-percilium" a kevés kivétel egyike). Feltűnő a vígjátékokban (Terentius, Plautus) az álöltözet szerepe, az idegen ruhát öltő személy mindig leplezni tudja kilétét még közeli hozzátartozóielőtt is. Vajon ma elképzelhető-e ez? Ha meggondoljuk, hogy Moliére vígjátékaiban is, másfél évezreddel később, még milyen nagy jelentősége van az álöltözetnek, valószínűvé válik, hogy a kommunikáció kódszisztémája ez idő alatt keveset fejlődött (még ha tekintetbe vesszük is, hogy az álöltözet Moliére munkáiban esetleg a vígjátékírói hagyomány sémája, amely a művelt nézőkben is a klasszikus séma alapján vált ki nevetést). A kinezika által vizsgált jelenségek viszonya a kommunikációhoz még egy

szempontból elemezhető. A kinezika igen következetes, alapos vizsgálati mód, amely minden észlelhető mozgásos megnyilvánulás kommunikatív szerepét vizsgálja, szigorúan empirikusan, bár az introspekciót is igénybe véve (de azt a Thurstone-skála készítéséhez hasonló meggondolással, a vélekedők, értelmezők nagyobb számával kontrollálva). Ennek során olyan szabályszerűségek megállapítására törekszik, amelyek teljesen tudományosak, és nem felelnek meg teljesen a mindennapi kommunikáció sémáinak. Nem véletlen az analógiák keresése a nyelvészettel, mert a kinezika is olyan egységeket, ösz-szetevőket próbál találni, amelyek elemei a mozgásos kommunikációnak, de kisebb nagyságrendben vannak, mint a köznapi kinezikus hírek, ugyanúgy, mint ahogyan a nyelvészet egységei is a szavak megszokott, természetes egységeiben foglaltatnak, és a beszélő számára szinte abszolút automatikusak (például a fonémák) és értelmetlenek.

A kinezika egységei, például a sokféle fejtartás az interjú során, ilyen elemi és önmagukban értelmetlen összetevők, amelyek ugyanakkor értelemteljessé is válhatnak valamilyen rendszerben, mint ahogyan a különböző nyelvi rendszerekben is vannak sajátos értelemmel és funkcióval bíró fonémák is. Ha a nyelvészettel való összehasonlítást továbbvisszük, a kinezikus viselkedésben rejlő információ ugyanúgy függvénye a vizsgáló viszonyítási rendszerének, mint ahogy a nyelvész lingvisztikai ismeretétől függ, hogy a nyelven belül milyen összefüggéseket lát meg. Ezeket az összefüggéseket a beszélő maga nem tudhatja. A kinezikai viselkedés elemi megnyilvánulásai azért is a köznapi jelentéstartalmak szintje alatt lehetnek, mert csak részei esetleg a nem verbális kommunikáció globális híregységeinek. A kinezikai kutatások mindenesetre sokban hozzájárultak a nem verbális kommunikáció ismeretéhez, és várható, hogy még

további eredményekhez vezetnek. Számos módszertani elv a kinezikából átvi-hetőnek látszik más nem verbális csatornák - például a vokális kommunikáció vizsgálatába. A kinezikai jelek leírása és kodifikációja a poszturális kommunikáció leírási kísérleteivel kapcsolódik össze. Mai ismereteink szerint úgy tűnik, hogy a kinezikai és a poszturális kommunikáció lényegében azonos csatorna, csupán azért szerepelnek külön, mert a poszturális 68 megközelítés inkább statikus, a kinezikai megközelítés pedig inkább dinamikus szemlélettel vizsgálja a test mozgásos jelzéseit. 4. A lelkigondozás módszerei és funkciói A lelkigondozás módszerei és funkciói (jegyzet M. Klessmann nyomán) A lelkigondozás szerepe egyfelől abban áll, hogy segítőleg az élet nehézségeivel küzdő ember mellé álljon, másfelől abban, hogy az élet értelmét kereső embernek keresésében segítsen. Tehát szerepe kettős: élet-segítő és

élet-értelmező. A lelkigondozás egyszerre tekint az ember üdvösségére és egzisztenciális kérdéseire. A lelkigondozás e szerepét a szemtől-szemben történő kommunikáció eszközeinek segítségével végzi, ezért annak szerkezete és dinamikája pszichológiai és kommunikációtudományi szempontból vizsgálható és vizsgálandó. A lelkigondozás közel áll a pszichoterápiához, mert mindkét esetben emberek közti segítő tevékenységről van szó, a segítség eszközei pedig lelkiek – szemben a diakóniával, amely anyagi eszközökkel, vagy az orvosi gyógyítással, amely vegyi anyagokkal és sebészeti eszközökkel dolgozik. E közelség sokat segített a lelkigondozásnak abban, hogy módszerében szilárd alapra álljon. E közelség ellenére hangsúlyoznunk kell mind a lelkigondozás mind a pszichoterápia önállóságát és sajátosságát. Önállóságuk azt jelenti, hogy egyik sem helyettesítheti a másikat, sajátosságuk pedig abban, hogy

míg az egyik foglalkozás, addig a másik szolgálat. Az emberek közötti segítő szolgálat két szinten történik: - a gyülekezetben, a gyülekezeti tagok közötti spontán hétköznapi lelkigondozásban, amelyben az emberek egymást kölcsönösen támogatják. E lelkigondozás alapja az együttérzés; - és a lelkigondozók által, ahol a szakmaiság elengedhetetlen követelmény. A szakmaiság többek között azt jelenti, hogy a lelkigondozás tisztában van a maga célkitűzésével és módszereivel. A lelkigondozás kommunikációs eszköze a beszélgetés. A beszélgetés esélyeket és veszélyeket, lehetőségeket és nehézségeket hordoz magában. A beszélgetés alapvető nehézsége abban áll, hogy két egymással szemben álló ember között folyik, akik egymás számára idegenek. A beszélgetés alapvető lehetősége abban áll, hogy általa az emberek közötti idegenség legyőzhető. A beszélgetés alapvető veszély abban áll, hogy súlyos

félreértések forrásává lehet. Alapvető esélye pedig abban, hogy a félreértéseket kiküszöbölheti vagy jelentősen csökkentheti. A veszélyek elkerülésére és a nehézségek kiküszöbölésére, ill. az esélyek és lehetőségek kihasználására akkor van esély, ha a beszélgetés dinamikájával és törvényszerűségeivel tisztában vagyunk. A lelkigondozás módszere Az a tény, hogy mi nem rendelkezünk Isten Szentlelke felett, nem jelenti azt, hogy nem kell átgondolnunk a lelkigondozásban alkalmazott módszert. E módszer meghatározásakor a beszélgetés módszertanára támaszkodunk, mert az releváns a lelkigondozásra nézve. A sikeres beszélgetés egyik legfontosabb eleme az odafigyelés, a meghallgatás. Udo Rauchfleisch szerint a meghallgatás egy olyan „igencsak aktív magatartás”, amelyet a következők jellemeznek: a) társunknak nonverbális és verbális jelzésire való nagyon éber odafigyelés, b) a másik személy közlésinek

közelengedése önmagunkhoz (hagyni, hogy hasson ránk) c) érzésalapú részvét d) a fentiek alapján döntés arra nézve, hogy ebben a jellegzetes helyzetben hogyan reagálhatunk a hallottakra a legmegfelelőbb módon 69 Freud „egyenletesen lebegő figyelmességről” beszélt. Ez alatt a következőt értette: a hallottakat ne értékeljük azonnal, nem válogassunk bennünk, ne hangsúlyozzunk őket, hanem engedjünk mindent, verbálist és nonverbálist ránk hatni. Ez a magatartás a lelkigondozásban nagy segítséget jelenthet A lelkigondozás nem dolgozott ki egy önálló módszert, hanem a pszichoterápia módszeréhez igazodik. Az Biblia, az énekeskönyv, a liturgikus történések (imádság, áldás) és az általuk történő élet-értelmezés a lelkigondozásnak felcserélhetetlen keresztyén sajátosságot kölcsönöz. A lelkigondozás célkitűzései Jürgen Ziemer megfogalmazott olyan „ideálokat”, amelyekhez a lelkigondozói beszélgetésnek

minél inkább közelítenie kell: a) a lelkigondozói kapcsolatból ki kell küszöbölni mindennemű függőséget. A lelkigondozói kapcsolat a felek egyenértékűségére épít b) a lelkigondozói kapcsolatnak dialogikusnak kell lennie – olyan térben kell történnie, amelyben a másik ember megszégyenítésének és bekebelezésének szándéka nem érvényesülhet c) a lelkigondozói kapcsolatnak személyközpontúnak kell lennie – a beszélgetőtárs áll a figyelem központjában Mindez a lelkigondozó részéről a következőket feltételezi: a) megértő magatartást (beleérzés, aktív odafigyelés, nonverbális magatartás észlelése) b) elfogadó magatartást (a személy egyszeriségének elfogadása) c) bátorító magatartást (segíteni felfedezni a saját erősforrásokat) d) hiteles magatartást (pásztori identitás, beidegződött attitűdök kerülése) Ezeket a magatartásformákat meg lehet tanulni. A lelkigondozás célkitűzését a következőkben

határozhatjuk meg: a) a bajba jutott stabilizálása, támogatása, bátorítása és vigasztalása. Itt különös segítséget nyújthatnak a lelkigondozás liturgikus eszközei. Az olcsó vigasz mindenképpen elkerülendő, mert az nem segít. b) a megkötözött ember felszabadítása bátorítása által, élethelyzetének észlelése által. Csak az igazság tesz szabaddá. Az ilyen jellegű beszélgetésben elsősorban a felfedő, leleplező és konfrontativ magatartás a hasznos. Mindkét célkitűzés megfelel a hit szerepének és Szentlélek munkájának, aki pártfogóként erősít és bátorít, de ugyanakkor megítél és felfedi az igazságot. Hogy e célkitűzés közül mikor melyiket kell követnünk, az Szentlélek vezetése és a bajba jutott ember helyzetének helyes észlelése határozza meg. Seward Hiltner a lelkigondozás funkcióit a következőkben határozta meg: - gyógyítás – célja nem a korábbi állapot helyreállítása, hanem új lehetőségek

felfedése - támogatás – ez alatt vigasztaló és bátorító magatartást értünk. E magatartásban különös fontossággal bírnak Isten ígéretei. - Vezetés – tanácsoló, pedagógiai tevékenység, amely az embereknek segít, az élet nehézségei közepette saját útjukat megtalálni és járni - Megbékítés – Istennel és emberekkel megromlott kapcsolatok helyreállítását célozza. Megbékélés csak akkor lehetséges, ha a fennálló konfliktus felszínre kerül. Ezért ebben a helyzetben a leleplező és konfrontáló módszerek hatékonyak. Az Istennel való megbékélés világossá teszi, hogy ezt a kapcsolatot mi nem tudjuk helyreállítani. Isten – aki megbékéltette magával a világot - megbékélteti magával az embert is. A megbékélés ajándék. 70 - 5. Megerősítés – arra néz, hogy az emberek Istentől nyert potenciáljaikat kibontsák és használják. A lelkigondozó ezt tartós melléállással és támogatással segítheti A

bibliai „növekedés” teológiája itt különösen hasznosítható. Kommunikáció Paul Watzlawik szerint (IDE KELL) 11 . FEJEZET Az interakcionális nézőpont Paul Watzlawick Csak a gyakorlatlan megfigyelőt tudja megtéveszteni az első ránézésre harmonikusnak tűnő Franklin család, holott a felszín alatt problémák egész sorával küzdenek. Sonia Franklin kiváló zongoraművész, aki haladóknak tanít zeneelméletet és művészi technikát saját lakásán. Férje, Stan hamarosan az egyik legsikeresebb könyvelési cég vezetőségi tagja lesz. Középiskolás lányuk, Laurie kitűnő tanuló, osztálytársai a diákbizottság tagjává választották és egyben a teniszcsapat második legjobb játékosa. Laurie öccse, Miké azonban teljesen hátat fordított a tanulásnak, csakúgy, mint a sportnak és a társasági életnek. Egyetlen szenvedélye a sör és a drog Bár a családtagok eltérően reagálnak Miké függőségére, egyikőjük sem nyújt

segítséget. Stan tagadja, hogy fiának bármiféle problémája is lenne. A fiúk már csak ilyenek, gondolja, és biztos abban, hogy Miké majd túljut életének ezen a szakaszán. Egyetlen egyszer, amikor § és Miké szóba hozták a problémát, Stan a következőket mondta, „Szeretném, ha nem innál ennyit - nem miattam vagy édesanyád miatt, hanem - a saját érdekedben." Laurie mindig is felelősséget érzett öccse iránt és most retteggéssel nézi Miké önpusztító életmódját. Állandóan megígérteti vele, hogy nem nyúl többet sem alkoholhoz, sem kábítószerhez, és igyekszik összehozni öccsét saját „normális" barátaival, annak reményében, hogy köztük jó társaságra talál. Sonia attól fél, hogy az alkohol és a drogok tönkreteszik fia jövőjét. Egyik reggel, amikor Miké másnaposan ébredt, megfázásra hivatkozva igazolta fia hiányzását az iskolában. Egy másik esetben ügyvéd segítségét kérte, mikor Mike-ot ittas

vezetésért megállították. Bár megígérte, hogy nem szól férjének ezekről az incidensekről, állandóan szemére veti Stannak, hogy nem törődik eleget fiával. Minél többet nyaggatja férjét, az annál kevésbé hajlandó szembenézni a problémával Miké ördögi körben érzi magát. A marihuánás cigaretta ugyan ellazítja, de ezzel családjának okoz szomorúságot, ami aztán még több cigaretta elszívására sarkallja. Az egyik feszült hangulatú családi ebédnél kifakad: „Akarjátok tudni, hogy miért csinálom? Nézzetek tükörbe!" Bár a család Mike-ot tekinti a probléma lényegének, Paul Watzlawick pszichoterapeuta a teljes családi rendszer működésében keresné a zavar okát. Interakcionális nézőpont-elméletét, amelyet a családokon belüli diszfunkcionális minták vizsgálatának segítségével alkotott meg, azért hozta létre, hogy bepillantást nyerjen a kommunikáció optimális működésébe. A CSALÁD, MINT RENDSZER A

családot képletesen egy mennyezetre felfüggesztett, több részből álló egyensúlyszoborhoz hasonlíthatjuk, amelynek minden darabja ugyanazzal az erős zsinórral van a szerkezet többi részéhez rögzítve. Az egyensúly fenntartásának titka a megfelelően kiszámított csomózás Ha bárhol megrántjuk a tartózsinórt, az egész hálózat beleremeg. Ha bármelyik elemnél elvágjuk a zsinórt, az egész szerkezet összecsuklik. Az egyensúlyszobor hasonlatban a zsinór a családot összetartó kommunikáció szabályait jelképezi. Watzlawick szerint a család rendszeréhez tartozó bármelyik figura viselkedésének mozgatórugóját csakis az egész családra jellemző kommunikációs minták tükrében lehet 71 értelmezni. Különösen fontosnak tartja azt, ahogy a család egyes tagjai megbeszélik egymás között a családon belüli kapcsolataikat. Watzlawick (a kaliforniai Palo Alto székhelyű Pszichiátriai Kutatatóintézet főmunkatársa, a Stanford Egyetem

pszichiátriai tanszékének nyugalmazott profesz-szora) tagja annak az alig húsz fős tudós és terapeuta csoportnak, akiket nemcsak inspirált Gregory Bateson antropológus, hanem együtt is dolgoztak vele. A Palo Alto Csoportot összetartó közös nevező az az elkötelezettség, hogy az interperszonális interakciót egy összetett rendszer részeként tanulmányozzák. Véleményük szerint a családon belüli kommunikáció természetét nem az egyéni indítékok és nem is a személyiségjegyek határozzák meg. A Palo Alto Csoport kutatóit elsősorban nem az érdekli, hogy miért cselekszik valaki egy bizonyos módon, hanem inkább azt kutatják, hogy milyen hatással van ez a viselkedés a csoport többi tagjára. Ha a családi kapcsolatokat úgy közelítjük meg, mintha azok rendszerek volnának, nem elégedhetünk meg az emberi cselekedetek mozgatórugóira adott leegyszerűsített magyarázatokkal. A testbeszédről szóló pszichológia könyvek azt állítják, hogy

ha valaki csípőre tett kézzel hallgat egy beszélgetést, akkor az illető szkeptikusan viszonyul a hallottakhoz. Watzlawickot minden bizonnyal érdekli, hogy az emberek hogyan reagálnak erre a testtartásra, de azzal nem ért egyet, hogy egy bizonyos testtartás feltétlenül része lehet ok-okozati események láncolatának, mint azt az alábbi ábra mutatja: a > b -» c -> d Az emberi kapcsolatok nem egyszerűek, és még csak nem is tartoznak a „dolgoknak" abba a kategóriájába, amit az az állítás sugall, hogy „jó kapcsolatban vagyunk egymással." A kapcsolatok összetett működésű folyamatok ugyanabban az értelemben, ahogy a matematikai függvények is többváltozósak: Ahogy x-et meghatározza a, b, vagy d értéke, ugyanúgy a csípőre tett kéz is különböző magatartási formáknak, érzelmeknek vagy fizikai állapotnak lehet a következménye. Lehet, hogy ez a testtartás valóban kételkedést sugall. Ugyanakkor azonban unalmat is

tükrözhet, vagy éppen feszélyezettségét, netán sajgó váll-izmokat vagy éppenséggel a középkorúakra jellemző kitüremkedő „úszógumi" kendőzését. Watzlawick a Pragmatics of Humán Communicatíon című könyvében következetesen ezt a matematikai metaforát használja. Társszerzőivel, Janet Beavin-nel és Don Jackson-nal együtt olyan kulcs axiómákat ír le, amelyekkel „az emberi kommunikáció hozzávetőlegesen kiszámíthatóvá" válik. Ezek alkotják a „társalgás nyelvtanát" vagy a könyv, egy másik analógiáját idézve, a „játékszabályokat". A hagyományos értelemben vett játékosság mint jelző, aligha illene a Franklin családra. Alán Watts pszichológus szerint „az élet egy olyan játék, ahol az első számú szabály: Ez nem játék, hanem nagyon is komoly dolog".1 Watzlawick a játék fogalmát „szabályok által irányított viselkedésminták sorozataként" határozza meg. Bár Sonia és Stan

egészségtelen és végnélküli „húzd meg ereszd meg" játszmát folytatnak, mégsem kísérelnek meg kilépni belőle, mivel az adott helyzet mindkettőjük számára bizonyos funkcióval bír. (Sonia ezáltal felsőbbrendűnek érzi magát, Stan pedig elkerüli a fiával való vitát.) Talán egyikőjük sincs tudatában annak, hogy valójában mi is történik, de az általuk alkalmazott szabály voltaképpen a „valamit-valamiért" alkun alapul. Miké italozása és családja iránti aggodalma ugyanebbe a kategóriába tartozik. (Az alkohol nemcsak ideiglenes feszültségoldó, hanem ideális kibúvó is az életben való sikeresség kényszere alól, amely Franklinok családi játékának neve.) Ne essünk abba a kísértésbe, hogy Franklinék kapcsolatait a szenvedélybetegségekkel küszködő családok mintapéldájának tekintsük. Watzlawick megjegyzi, hogy minden család egyfajta sajátos szabályok szerint működő játékot játszik. Ahogy a jelentés

összehangolt szabályozásáról szóló elmélet leszögezi: a társalgásban résztvevő személyek kölcsönösen újraalkotják saját társadalmi környezetüket (lásd 5. fejezet) A Palo Alto Csoport is azt hangsúlyozza, hogy minden családi 72 rendszer megteremti saját valóságképét. Ebből a meggyőződésből kiindulva közelítenek a családterápiához: A rendszeralapú megközelítéssel az a célunk, hogy a lehető leggyorsabban megértsük a rendszer működését, és ehhez elsősorban a következő kérdésre keressük a választ: Milyen valóságképet hozott létre önmaga számára az adott rendszer? Ez a kérdés eleve kizárja a kategorizálás lehetőségét, mert a rendszerelmélet egyik alapelve pontosan az, hogy „minden rendszer a saját működésével magyarázható legjobban."2 AZ INTERPERSZONÁLIS KOMMUNIKÁCIÓ ALAPTÉTELEI A Franklin család tagjainak egymáshoz való viszonyát meghatározó kommunikációs szabályok szövevényes

hálózata rendkívüli módon megnehezíti, hogy bármelyikük is változtasson megszokott viselkedésformáján. Watzlawick, Beavin 158 INTERPERSZONÁLIS KOMMUNIKÁCIÓ és Jackson a családi patthelyzet (családi homeosztázis) kifejezést használják annak a családsegítők számára is jól ismert szituációnak a leírására, amikor a családtagok hallgatólagosan összejátszanak egymással azért, hogy fenntartsanak egy általuk megszokott helyzetet. Az interakcióelmélettel foglalkozó kutatók szerint a változással szembeni káros ellenállás felismeréséhez elengedhetetlen a következő kommunikációs alapszabályok, illetve szabályszerűségek megértése.3 Nem lehet nem kommunikálni Kétségkívül mindannyian kerültünk már olyan helyzetbe, amikor kénytelenek voltunk beszélni, pedig szívesebben kibújtunk volna a válaszadási kötelezettség alól, mely hozzátartozik minden kommunikációs helyzethez. Példa erre, mikor valaki randevúról megy haza

és az ajtóban édesanyja azzal fogadja: „Na, mesélj!" Vagy amikor tanulnunk kellene, ám a szobatársunk beszélgetni akar. A kommunikáció elkerülése céljából egyszerűen kijelenthetjük, hogy a holnapi számonkérés miatt a tanulás pillanatnyilag fontosabb, mint a társalgás. Azonban a jólneveltség szabályai nem teszik lehetővé, hogy ennyire konkrétan hangot adjunk elkülönülési vágyunknak. Ha mégis megtesszük, a beszélgetés gyakran kínos hallgatásba torkollhat, és beárnyékolhatja kapcsolatunkat. A randevúról hazatérve eláraszthatnánk az ajtóban toporgó szülőnket az estével kapcsolatos hosszadalmas és jelentéktelen részletekkel éppúgy, ahogy elintézhetnénk a kérdést egy kurta „jó volt"-tal eltűnve szobánkban, vagy fáradtságra és fejfájásra hivatkozva meg is tagadhatnánk a választ. Watzlawick ezt úgy nevezi, hogy „tünet stratégia", ami azt a látszatot kelti, hogy „szívesen beszélnék veled, de

valami nálam sokkal erősebb, amiről egyáltalán nem tehetek, megakadályoz ebben". Azonban bármit is teszünk, naivitás lenne azt gondolni, hogy édesanyánk nem fogja árgus szemekkel figyelni viselkedésünket, hogy megpróbálja kitalálni mi történt az este folyamán. Eredeti példánkhoz visszatérve, hiába állna Miké Franklin néma és rezzenéstelen arccal szülei előtt, egész magatartása „beszélne" hozzájuk. Nyilvánvalóan ezek a nonverbális üzenetek a család többi tagjára is hatással vannak. Az első alaptételből tehát szükségszerűen következik, hogy „nem lehet nem hatással lenni".4 Kommunikáció = Tartalom + Kapcsolat A címsor rövidített változata a következő alaptételnek: „Minden közlésfolyamatnak van egy tartalmi és egy kapcsolati aspektusa, és az utóbbi meghatározza az előbbit, amit ezáltal metakommunikációnak nevezünk."5 Watzlawick úgy döntött, új nevet ad a kommunikáció ezen két

aspektusának, amelyeket Gregory Bateson eredetileg „közlésnek" és „utasításnak" nevezett. A közlés, vagy tartalom azt mutatja, hogy mit mondunk. Az utasítás, vagy kapcsolat pedig a hogyant 73 hangsúlyozza. A 111 ábra a kettő közötti különbséget mutatja, amely alapvető az interakcionális modell megértéséhez. Sem a fenti egyenlet, sem a 11.1 ábra szembeállított kifejezései nem tudják teljességében megragadni azt a folyamatot, ahogyan a kapcsolat körülöleli a tártai Tartalom Közlés Amit mondunk Verbális csatorna Kapcsolat Utasítás Hogyan mondjuk Nonverbális csatorna Kommunikáció Metakommunikáció Kognitív Érzelmi Számítógépes adatok Számítógépes program Szavak Írásjelek 11.1 ÁBRA: A kommunikáció két aspektusának interakcionális nézőpontja mat és megteremti az értelmezés kontextusát illetve hangulatát. Olyasféle különbség ez is, mint ami a számítógépre felvitt adathalmazt különbözteti

meg attól a programtól, amely az adatok feldolgozását irányítja. A kommunikáció írott változatában az írásjelek határozzák meg a szavak értelmezésének módját. Ha a kérdőjel helyére felkiáltójelet teszünk, ez megváltoztatja az üzenet értelmét. Igaz? Igaz! A verbális kommunikációban viszont a hangszín, bizonyos szavak hangsúlyozása, arcmimika, és így tovább, határozzák meg az üzenet értelmezési lehetőségeit. Watzlawick a „metakommunikáció" fogalmával az interakció kapcsolati aspektusára utal, ami tulajdonképpen nem más, mint kommunikáció a kommunikációról. A metakommunikáció valahogy így működik: „Ezt gondolom magamról, ezt gondolom rólad, és ezt gondolom, hogy gondolod rólam." Watzlawick szerint a közlésfolyamatban mindig a kapcsolatra vonatkozó üzenetek a legfontosabb elemek. Ám, ha egy család bajban van, akkor a beszélgetésben a metakommunikáció lesz domináns. Miké Franklin kitörése a

családi ebédnél a patologikus metakommunikáció egyik példája, amely alapjaiban rengeti meg az egész családi rendszert. A Palo Alto Csoport meggyőződése szerint hiba lenne, ha a család Miké kitörése fölött szemet hunyna annak reményében, hogy így majd a feszültség feloldódik. A problémás családi kapcsolatok csak akkor gyógyulhatnak meg, ha a családtagok hajlandók egymással beszélgetni saját kommunikációs mintáikról. A kapcsolat természete attól függ, hogy a kommunikációs partnerek hogyan tagolják a közlésfolyamatot Összegubancolódott családi kapcsolatok kibogozhatatlan szálai jelennek meg az angol pszichoterapeuta, R. D Laing „Knots" („Gubancok") című versében Nem tud boldog lenni mikor ennyi szenvedés van a földön A nö sem tud boldog lenni ha a férfi boldogtalan A nő boldog akar lenni A férfi nem érzi magát jogosultnak a boldogságra 74 A nő azt akarja, hogy a férfi boldog legyen és a férfi azt akarja,

hogy a nő boldog legyen a férfi bűnösnek érzi magát, ha boldog de akkor is, ha a nő boldogtalan A nő azt akarja, hogy mindketten boldogok legyenek Ő azt akarja, hogy a nő boldog legyen Tehát mindketten boldogtalanok.6 A vers azt az elszomorító körforgást mutatja be, amelyet a következő lap tetején figyelhetünk meg. Kívülről nézve a bűntudat és a depresszió állandóan váltakozó sémáját látjuk, amelynek nincs se kezdete, se vége. Ám a „gubanc" kelepcéjébe esett nő a p, r, vagy t pontokból kiindulva időnként megszakítja a folyamatot. Ily módon a férfit önzőnek tekinti, és úgy gondolja, hogy a férfi miatt boldogtalan. A rendszerbe hasonlóan belegabalyodott férfi, a közlésfolyamatot másképp tagolva, a q vagy s pontoknál határozza meg a kiindulópontot, amellyel a nő depresszióját jelöli meg alapeseményként. Ennek következtében bűnösségét a nő boldogság utáni hajszájának tulajdonítja Ha mindkettőjüktől azt

kérdeznénk: „Ki kezdte?" - ezzel csak értelmetlen hatalmi harcukat szítanánk. A nő depressziója A férfi bűntudata P A nő depressziója A férfi bűntudata q A férfi bűntudata r s t Watzlawick megjegyzi, hogy „az ilyen folyamatok tipikus problémája azért a megszakításokban, illetve a kezdőpont meghatározásában rejlik, mert mindkét résztvevő azt éli meg, hogy viselkedését a másik fél hozzáállása váltotta ki, méghozzá anélkül, hogy azt bármi módon provokálta volna."7 A Franklin házaspárra teljes mértékben illik ez a megállapítás. Stan úgy gondolja, hogy visszahúzódásának oka nem más, mint felesége szüntelen nyaggatása. Sonia ugyanakkor azt gondolja, hogy nem lovagolna állandóan ezen a témán, ha férje végre a sarkára állna és szembenézne Miké alkoholproblémájával. Kétféle kommunikáció létezik: szimmetrikus és kiegészítő Ez a tétel még mindig a metakommunikációval foglalkozik. Míg a

kapcsolat definíciója magában foglal olyan fogalmakat is, mint az egymáshoz tartozás, a ragaszkodás, a bizalom és az intimitás, addig az interakcionális szemlélet főleg az irányítás, a státusz és a hatalom kérdéseire fordít különleges figyelmet. Emlékezzünk rá, hogy Bateson eredeti kulcsszava a kapcsolat jellegének kifejezésére az utasítás volt. Watzlawick szerint a szimmetrikus kommunikáció egyenlő erőviszonyokon alapszik, míg a kiegészítő jellegű kommunikáció hátterében eltérő erőviszonyok állnak Watzlawick nem minősíti ezt a két kommunikációs formát, szerinte az egészséges emberi kapcsolatokra mindkettő jellemző, egyik sem „jobb" vagy „rosszabb" a másiknál. Képességeiket tekintve, a Franklin család nőtagjai között szimmetrikus a viszony. Egyikőjük sem akar hatalmat gyakorolni a másik felett. Sonia nagyszerű zongorista, Laurie pedig a teniszcsapat kiválósága. Mindketten képesek tehetségüket

kibontakoztatni, anélkül, hogy egymással versengenének. Szerencséjükre más-más téren érnek el kiváló teljesítményt Ha a tevékenységi 75 körök túlzottan hasonlítanak, könnyen létrejöhet egyfajta versengés, amelyben mindkét fél állandóan azt akarja bebizonyítani, hogy ő jobb. Sonia kapcsolata Mike-kal kiegészítő jellegű. Gyermekét irányítása alatt tartja Férje előtt titkolja Miké italozását, hazudik fia osztályfőnökének, és titokban ügyvédet fogad, hogy óvadék ellenében meg tudják oldani a gyerek rendőrségi ügyét. Azzal, hogy Mike-ot még mindig gyerekként kezeli, fenntartja a köztük lévő domináns-alárendelt viszonyt. Noha a kiegészítő jellegű kapcsolatok nem mindig hátrányosak, ez esetben a Miké és a többi családtag helyzete közötti különbség az egész családban feszültséget okoz. Az interakcionális szemlélet szerint egy kapcsolat semmiképpen nem minősíthető egyetlen verbális megnyilatkozás

alapján. Annak megítéléséhez, hogy az interakció szimmetrikus vagy kiegészítő jellegű, legalább két, egymást követő üzenetre van szükségünk - egy közlésre az egyik személytől, és egy válaszra a másiktól. Edna Rogers-Millar és Richárd Farace kommunikáció kutatók egy olyan kódrendszert állítottak össze, amely segítségével a mindennapos házastársi interakció azon legfontosabb kérdései csoportosíthatók, hogy ki irányítja a kapcsolatot. A felfelé irányuló (t) kommunikáció arra utal, hogy a társalgásban az egyik fél dominanciára törekszik. A dominanciára törekvő fél kioktató, parancsoló jellegű üzeneteket küld a másiknak, félbeszakítja, ellentmond neki, témát vált, illetve nem fejezi ki egyetértését azzal, amit a másik fél mondott. A lefelé irányuló (1) kommunikáció ellenben azt jelzi, hogy az egyik fél aláveti magát a másik dominanciájának. Ezt a fajta alárendelt magatartást az jellemzi, hogy az

érintett fél mindig egyetért azzal, amit a másik mond. Annak ellenére, hogy Watzlawick ragaszkodik ahhoz a megállapításához, hogy egy társalgás kizárólag szimmetrikus vagy kiegészítő jellegű lehet, RogersMillar és Farace szerint létezik egy keresztirányú (->) kommunikáció is, amelyet egyfajta átmeneti jellegű kommunikációnak tekintenek, amely a társalgásban kialakult dominancia semlegesítésére tesz kísérletet. 11.2 ÁBRA: Az üzenetátvitel típusainak mátrix-táblázata (Rogers és Farace, Analysis of Relational Communication in Dyads: New Measurement Procedures.) A 11.2 ábra mátrix-táblázata azt ábrázolja, hogy az egyes kapcsolatokon belül milyen jellegű üzenetátviteli formák lehetségesek. A kör alakzatban található nyílpár szimmetrikus interakciót jelent. A háromszögben lévő nyílpár kiegészítő jellegű kapcsolatra utal A négyzetben található nyílpár pedig átmeneti jellegű kommunikációt jelez. Rogers-Millar

későbbi kutatásai azt mutatták, hogy az egyik fél dominanciára való törekvése (T) nem garantálja szükségszerűen a társalgás feletti irányítás átvételének sikerét. (Ti)8 EGY RENDSZER CSAPDÁJÁBAN - AHONNAN NINCS KIÚT A családi rendszerek jellemzője, hogy ellenállnak a változásnak. Ez a fajta tehetetlenségi erő leginkább szenvedélybetegek családjánál figyelhető meg. Minden családtagnak megvan a maga szerepe a status quo fenntartásában. A Franklin családban természetesen Miké a „problémás gyerek". Sonia, merő jóindulatból, „megengedő" szerepet játszik ahogy védi Mike-ot attól, hogy észrevegye, mekkora fájdalmat okoz családjának drog- és alkoholfüggőségével. Stan a „tagadó", míg Laurie a család „hőse", aki a bátyja kudarcát ellensúlyozza. A családterapeuták megfigyelése szerint, amikor a bajba jutott család egyik tagja kezd jobban lenni, egy másiknak gyűlik meg a baja. Ha Miké abbahagyná

az ivást és a füvezést, Laurie talán kilépne a teniszcsapatból, elhanyagolná a tanulmányait, vagy ő is elkezdene drogozni. A rendellenes működésű családok megerősítik a mondást, miszerint „minél több a változás, annál inkább marad minden a régiben". 76 Watzlawick meglátása szerint a családtagok gyakran egymást kölcsönösen kizáró elvárások „kettős kötésében" [double bind] vergődnek. Az olyan szülői üzenetek, mint „kötelességed, hogy szeress engem" vagy „viselkedj természetesen" a gyermekeket lehetetlen helyzetbe hozzák. Bárhogyan is cselekszenek, bizonyos szempontból mindenképpen megszegik a parancsot. (Szeretetet csak szabad akaratunkból tudunk adni; parancsra természetesen viselkedni ugyancsak lehetetlen.) A kettős kötés paradoxona az, hogy a kiegészítő jellegű kapcsolat magasabb státusú fele az alacsonyabb státusú féltől elvárja, hogy úgy tegyen, mintha a kapcsolatuk szimmetrikus

lenne csakhogy nem az. Stan követelése, hogy fia a saját érdekében maradjon józan, Mike-ot patthelyzetbe hozza. Egyszerre nem tud engedelmeskedni és önállóan cselekedni ÁTÉRTELMEZÉS: A SZABÁLYOK MEGVÁLTOZTATÁSÁVAL MEGVÁLTOZIK A JÁTÉK IS Hogyan törhet ki a Franklin család ebből az ördögi körből és hogyan változtathatják meg egymáshoz való viszonyukat? Watzlawick szerint a család egészére kiterjedő valódi változás csak akkor várható, ha a családtagok kilépnek a rendszerből és ráébrednek az általuk játszott társasjáték szabályainak önpusztító természetére. Watzlawick a nézőpontváltásnak ezt a folyamatát „átértelmezésnek" nevezi. Átértelmezni. annyit tesz, mint megváltoztatni azt a fogalmi és/vagy érzelmi beállítódást illetve nézőpontot, amely az adott helyzet kialakulásáért felelős. Az új nézőpont - mint egy új keret - éppúgy, vagy esetleg jobban megfelel ugyanazon konkrét helyzet

„tényeinek", mint a korábbi, viszont az egész helyzet teljesen új jelentést nyer általa.9 77 „Nem akarom, hogy azért menjünk sétálni, mert én akarom. Azt akarom, hogy te akarj sétálni menni.,, The New Yorker Collection 1988 Michael Maslin from cartoonbank.com AH Rights Reserved. Watzlawick az átértelmezést egy rossz álomból való ébredéshez hasonlítja, rámutatva arra, hogy egy rémálom közben az ember menekülhet, elbújhat, viaskodhat, ordíthat, leugorhat egy szikláról vagy megpróbálkozhat egy tucat egyéb do- * loggal, hogy könnyítsen magán, de lényegében semmi sem segít. Megkönnyebbülést egyedül az hozhat, ha sikerül kilépni a rendszerből, például azáltal, hogy felébredünk. Egy jól időzített ébresztőóra vagy egy gondoskodó szobatárs közbelépése nélkül a kínlódás még sokáig eltarthat. Az átértelmezés az a hirtelen felismerés, amikor a dolgokat egy más megvilágításban látjuk. Tegyük fel, hogy

egy diák elpanaszolja Watzlawicknak a kommunikáció órára való felkészülés érdekében tett emberfeletti erőfeszítéseit. Mivel a kommunikáció szakot saját maga választotta, úgy véli, hogy kötelessége szeretni a tananyagot. Mivel diákunk számára a tanulás gyötrelemmel jár, azt gondolja, valami nincs rendben vele. Azzal is tisztában van, hogy családja anyagi áldozatot vállal egyetemi tanulmányaiért, ezért bűntudatot érez amiatt, hogy nem kap jó jegyeket és ráadásul még csak nem is érez szívből jövő hálát a segítségükért. Tulajdonképpen bántja, hogy hálásnak kellene lennie. Ha a diák ezeket a dilemmákat Watzlawick elé tárta volna, akkor ő egyszerűen átérteimeztette volna vele az attitűdjeit, melyek irreálisak és éretlenek – mint AZ a legtöbb egyetemi hallgató rémálomszerű értelmezése. Még a legjobb körülmények között is - magyarázná - a tanulás egy csomó kellemetlenséggel járó, ám szükséges

tevékenység. Azt feltételezni tehát, hogy az ember örömét leli benne, egyszerűen nevetséges. Ami pedig a hozzátartozókat illeti, kétségtelenül joguk van a diák hálájához, de ez nem jelenti azt, hogy a lekötelezettség érzését bárkinek is élveznie kell. Egyszóval a diák szabadon választhatja meg hozzáállását „Lehet ezzel az éretlen szemlélettel folytatni a vergődést, vagy felnőtt elszántsággal visz-szautasítani a tépelődést, és az életet kellemes és kellemetlen dolgok ötvözeteként szemlélni."10 A tények nem változtak, csupán más megvilágításba kerültek. Ha elfogadjuk Watzlawick nézőpontját, valószínűleg kevesebb nehézség árán jobban boldogulunk majd az életben. 78 A Franklin családot illetően az átértelmezés gyökeres szemléletváltozást jelentene. Például előrelépés lenne, ha elfogadnák a Névtelen Alkoholisták (NA) nézőpontját, miszerint Miké függősége olyan betegség, melyet nem tud

kontrollálni. Az ivása nem az erkölcsi gyengeség vagy a családi értékek elutasításának a jele - egyszerűen azért iszik, mert alkoholista. Az NA magyarázata szerint Franklinéknak le kell mondaniuk a meddő bűnbakkeresésről. Hiába is vádolja Miké családtagjait, hogy „nézzetek a tükörbe,,, ők nem felelősek függőségéért. Nem ők okozták, és sem meggyógyítani, sem befolyásolni nem tudják azt. Ez egy betegség Vajon következik-e ebből az is, hogy Miké nem felelős azért, hogy kábítószerfüggő lett? így igaz! Ellenben azért, hogy teljes erőbedobással megpróbáljon rendbejönni, már igenis felelős. Elfogadni egy új keretet azt jelenti, hogy a régit elvetjük. Franklinéknak be kell látniuk, hogy úgynevezett megoldásaik éppen annyira problémásak, mint fiuk függősége. Miké egészen addig nem fog gyógykezelésért folyamodni, amíg családja megóvja őt viselkedésének következményeitől. Az átértelmezés Sonianak is

segítene felismerni, hogy írásbeli igazolások és ügyvédek közbenjárása kevésbé szolgálja a fia javát, mint ha hagyná, hogy kirúgják az iskolából vagy elvegyék a jogosítványát. A keménykezű szeretet vagy bármilyen más új szemlélet következetes alkalmazása általában csak külső segítséggel valósulhat meg. Watzlawick ilyen szerepet szán a terápiának Társadalmi konstruktivistaként nem keresné Miké iszákossá-gának „valódi" okát, mint ahogy a függőség kialakulásának genetikai hajlamosító tényezőit sem kutatná. Nézőpontja szerint a terápia fő célja a szenvedés enyhítése. Egy alternatív modell segítségével betegségnek tekinteni a függőséget tulajdonképpen ez is fikció, de a Franklin család számára talán hasznos és főleg kevésbé fájdalmas.11 A Névtelen Családok (NCS) elnevezésű önsegélyező csoportok hasonlóképpen elkötelezett hívei a függőség-modellnek. Szerintük ez az egyetlen út a

családi kötelékek újraegyesítésére Ahogyan az NA támogatja a gyógyuló alkoholistákat, úgy nyújt segítséget az NCS is azoknak a családoknak, ahol szenvedélybetegek vannak. Az összejöveteleken a résztvevők hangosan felolvasnak egy Segítségnyújtás című rövid válogatást, amelyben fogadalmat tesznek arra, hogy kerülik a manipulációt, a befolyásolást, a túlzott gondoskodást és minden olyan kísérletet, amivel a szenvedélybeteg családtagra egy viselkedésmintát vagy képet erőltetnének. A felolvasást az aggódó szülők a következő szavakkal zárják: „Képes vagyok magamat megváltoztatni. Másokat azonban csak szeretni tudok"12 Ezt jelenti a játék megváltoztatása a szabályok megváltoztatásával. ■ KRITIKA: SZÜKSÉGES VÁLTOZTATÁSOK A RENDSZEREN BELÜL Janet Beavin Bavelas társszerzője volt Watzlawick Pragmatics of Humán Communication című, 1967-ben megjelent könyvének. Huszonöt évvel később felülvizsgálta az

interakcionális nézőpont középpontjában álló alaptételeket.13 Bavelas a kanadai Victoria Egyetemen végzett kutatómunkája alapján az elmélet néhány alaptételének módosítását javasolja. Felvetése az eredeti elmélet építő kritikájaként szolgál. Az első alaptétel leszögezi, hogy nem tudunk nem kommunikálni. Talán a hangzatos megfogalmazás miatt, ezt a tételt sokkal többen támadták illetve védelmezték, mint a többit. Bár Bavelas figyelmét megragadta ahogyan az emberek kerülik a szemkontaktust, vagy olyan testhelyzetet vesznek fel, amivel azt fejezik ki, hogy nem akarnak kommunikálni, ma már elismeri, hogy nem minden nonverbális viselkedés minősül kommunikációnak. A megfigyelők a látottak alapján is levonhatnak következtetéseket, ám a küldő-befogadó kapcsolat, valamint közös megegyezésen alapuló nyelvi kód szándékos használatának hiányában Bavelas a nonverbális viselkedést inkább informatívnak, mint

kommunikatívnak írná le. Amint azt a 11.1 ábra is mutatja, a Palo Alto Csoport a verbális és nonverbális csatornákat különböző információk hordozóinak tekinti. Bavelas ma már úgy gondolja, hogy a különböző használatra szánt, egymástól eltérően működő csatornák elképzelése helytelen. Helyette egy „teljes üzenet modellt" javasol, amely a verbális és a nonverbális közlésmódokat egységbe rendezetten 79 mutatja és gyakran egymással felcserélhető módon kezeli. Gyakorlatilag eltüntette azt a függőleges vonalat, ami a 11.1 ábrát középen kettéválasztja - ami gyökeres változáshoz vezet a gondolkodásban. A tartalom és a kapcsolat megkülönböztetéséről szóló alaptétel Bavelas szerint még mindig érvényes. Watzlawickhoz hasonlóan továbbra is úgy tartja, hogy a kommunikáció tartalma mindig az adott kapcsolat környezetébe van beágyazva. Az eddigiekre visszatekintve azonban úgy gondolja, hogy összezavarták az

olvasót, ha esetenként metakommunikációként határoztak meg minden, kapcsolatra vonatkozó közlést. Bavelas a szó jelentését a továbbiakban kifejezetten a kommunikáció folyamatára vonatkozó kommunikációra kívánja korlátozni. A szűkebb értelemben vett metakommunikáció példája lehetne Laurie öccséhez intézett megjegyzése: „Ne beszélj velem úgy, mint egy gyerek", és Miké válasza: „Ezzel mit akarsz mondani?". Laurie felhúzott szemöldöke és Miké ingerült hanglejtése része a szorosan összefüggő jelentésnek. Az embereket érintő rendszerelméleteket nehéz kiértékelni az equifinalitásuk miatt - ez a jellegzetesség azt jelenti, hogy több különböző, egymással is összekapcsolódó tényező okozhat egyazon viselkedésbeli végeredményt. A rendszer ezen jellegzetessége miatt nehéz felismerni, hogy az mikor válik működésképtelenné. Mindazonáltal úgy találom, hogy Bavelas kiábrándult abból az elméleti

rendszerből, amelynek részben alkotója volt, és ez elegendő ok ahhoz, hogy megkérdőjelezzük annak érvényességét. Ezen kételyek ellenére Watzlawick és munkatársai vitathatatlan eredményeket értek el az interperszonális kommunikáció területén. A Pragmatics of Humán Communication című könyv megjelenése jelentette annak a széleskörű kutatásnak a kezdetét, amellyel a kommunikációs minták kapcsolatokra gyakorolt építő, illetve romboló hatásait vizsgálták. Az interakcionális nézőpont emellett arra is bátorította a kommunikáció kutatóit, hogy lépjenek túl a leegyszerűsített ok-okozati feltételezéseken. A Watzlawick által felvázolt összetett rendszer hűen tükrözi az emberi kapcsolatok szövevényét. Következésképpen az elmélet a dialektikus szemlélet előfutára, amelyről a következő fejezetben olvashatunk. ÖSSZEFOGLALÓ KÉRDÉSEK 1. A rendszerelméleti szakemberek a család rendszerét egy mennyezetre függesztett mozgó

képzőművészeti alkotáshoz hasonlítják. Az alkotás melyik része fejezi ki a metakommunikációt! Ha Ön egy ilyen tárgyat építene családja modellezésére, hogyan ábrázolná a szimmetrikus és a kiegészítő kapcsolatokat? 2. Az Egyesült Államok és a volt Szovjetunió évtizedekig folytatott atomfegyverkezési versenyt. Hogyan magyarázza Watzlawicknak a közlésfolyamat tagolásáról szóló alaptétele a két ország közötti konfliktust? 3. Ki tudna-e találni olyan esetet, amelyben egy felsőbb utasítás ellentmondó elvárásokkal (kettős kötés) szembesítené? Milyen feltételek mellett lenne ez a szituáció inkább komikus, mintsem kudarcra ítélt? 4. Olvasson el egy napilap „A szerkesztő válaszol" vagy a „Kedves húgom" rovatában leközölt levelet. Hogyan tudná a levélíró helyzetét átértelmezni? 6. A komunikáció Súlc fón Thún szerint  Friedemann Schulz von Thun komminikációs-modellje A hamburgi egyetem professzora,

Friedemann Schulz von Thun kutatásai és írásai elsősorban Watzlawick második axiómáját fejtik ki és pontosítják. Így von Thun a közlés tartalmi és kapcsolati vonatkozásainak viszonyára helyezi a hangsúlyt. Kommunikációs modelljét kifejező módon szemlélteti a következő ábra: 80 Kiindulásul megfogalmazza, hogy minden kommunikációnak három tényezője van: a közlő, a tudósítás és a befogadó, vagy a vevő. Először a kommunikáció középső elemét, a tudósítást taglalja, és megállapítja, hogy minden tudósításnak négy dimenziója, aspektusa vagy szintje van. 1. A tárgyi szint (kék - Sachebene), vagyis az, amiről én informálni, tájékoztatni szeretnék A beszélgetés e szintjénél a tárgyi információ áll előtérben. Itt adatokról, tényekről és tényállásokról van szó. E szinten alkalmazandó kritériumok a „igaz – hamis”, a „fontosság – jelentéktelenség”, ill az elégségesség – elégtelenség

(kielégítő-e a nyújtott információ, vagy tovább kell kutatni) kritériumai. 2. az önközlés (zöld - Selbstkundgabe) szintje, vagyis az, amit a tudósítás a beszélőről elmondok, elárul. Az tudósítás során hozzáférhetővé válik mások számára, hogy mi játszódik le a közlőben, mi a fontos számára és hogyan tölti ki szerepét. 3. kapcsolati szint (sárga - Beziehungsseite), vagyis az, amit a közlő a beszélgető-társáról gondol és ahogyan hozzá viszonyul. 4. a felhívás (piros - Appellsseite) szintje, vagyis az, amit a közlő a fogadónál el szeretne nálad érni Amikor valaki egy beszélgetés során magához ragadja a szót, azt azzal a szándékkal teszi, hogy a beszélgető társára hasson, valamit nála elérjen. Nyilvánvalóan vagy rejtetten megjelennek vágyak, felívások, tanácsok, útmutatások. E négy dimenzió szemléltetésére álljon előttünk egy példa egy korházi lelkigondozói látogatásból. Egy 55 éves asszony azt

mondja a lelkipásztornak: „A férjem nagyon ritkán látogat meg”. Amikor ezt mondja, mindenekelőtt közöl egy tényt. Ez a közlés tárgyi szintje Másodszor, elmond valamit magáról: „Egyedül, magányosnak érzem magam”. Harmadszor, elmond valamit a férjével való kapcsolatáról is: „A mi kapcsolatunk nem jó”. Negyedszer, felhívást fogalmaz meg a lelkipásztor irányában: „Talán rá tudná venni a férjemet arra, hogy engem gyakrabban látogasson”. Schulz von Thun az ember beszédben történő megnyilatkozását egy négyzetben ábrázolta. Ez az ábrázolási mód mindenekelőtt az fejezi ki, hogy egy négy szint egyszerre jelentkezik és egymástól elválaszthatatlan. De azt is elmondja, hogy a beszélgetésben a tárgyi szinten zajló eseményeknél sokkal fontosabb az, ami a másik három szinten történik. A mimika és a gesztusok kihangsúlyoznak dolgokat, amelyek nem egyeznek vagy szembeállnak az információs szinttel. A kommunikációban a

„hír” mellett a közlő ember és a befogadó, a vevő is fontos szerepet játszik. A kommunikációban a közlő ember mellett a befogadó (vevő) is aktívan van jelen. A „hír” négy szintje a beszélő négy „szájnyílásán”, ill. a befogadó négy „fülén” keresztül jelentkezik 81 A tárgyi szinten a „közlőnek” mondandóját világosan és érthetően kell közvetíteni. A vevő, aki „tárgyi fülét” nyitotta meg, adatokat, tényeket és tényállásokat hall, de a másik három szintnek megfelelően több lehetősége van a bekapcsolódásra. Amikor a beszélő implicit vagy explicit módon, akarva vagy nem akarva, tudatosan vagy nemtudatosan „ön-közlést” végez, a befogadó azt kérdezi: „mit mond el ez nekem a másikról? Kicsoda ő? Milyen hangulatban van?” A beszélő – mindenekelőtt hanghordozásával, mimikájával és gesztusaival – azt is elmondja, hogy mit gondol a társáról, hogyan viszonyul hozz – legalábbis a

beszélgetés helyzetében. Erre a vevő nagy (sokszor túl-) érzékenyen reagál. A „kapcsolat-fülével” azt kérdezi: „hogy bánik velem a másik az által, ahogy velem beszél? Mit gondol rólam?” A beszélő nyilvánvaló vagy rejtett szándéka, hogy a társára hatást gyakoroljon. A „felhívás-fül” a vevőnél ezt is érzékenyen reagálja le, így a „vevő” azt kérdezi: „Mit kell nekem tennem, gondolnom, éreznem? Amikor beszélgetést folytatunk, közlőként vagy vevőként, mind a négy „szájnyílásunkat” ill. „fülünket” használjuk. A beszélgetés minősége attól függ, hogy mennyire sikerül a közlés négy szintjére a megfelelő „füllel” reagálni. Ez csak a tudósítás négy szintjének egyszerre történő észlelésével lehetséges, ill. a közlőre való éber odafigyeléssel Néhány példa arra, ahogyan különböző „szinteknek megfelelően” kell(ene) reagálni. A tárgyi szinten: A lelkigondozó azt mondja a

tanácsot kérőnek: „Az a benyomásom, hogy a munkahelye nagyon igénybe veszi” A tanácsot kérő: „Lehet, de talán jó lenne először tisztázni, hogy mit ért Ön ez alatt”. Kapcsolati szinten A fiatalabb lelkipásztor-kollega azt mondja idősebb szolgatársának: „Gyülekezetünkben az istentisztelet látogatottsága folyamatosan csökken”. Az idősebb kollega ezt a mondatot így hallja: „Már nem vagyok elég kreatív a munkámban”. Kapcsolati szinten fontos meghallani, amit a beszélő egy objektív tény közlésével önmagáról akar elmondani: „A férjem mindig későn jön haza” A lelkigondozó erre így reagálhat: „Ön emiatt elégedetlen, mert kevés a közösen eltöltött idő”. A „felhívás”-fül a vevő készségét juttatja kifejezésre, a másik felhívását önmagához közel engedni és arra reagálni: A lelkipásztor azt mondja a vallástanárnak: „Vasárnapra nincs senki, aki a gyerek-istentiszteletet megtartaná”. A

vallástanár erre így reagálhat: „Én most nem fogom megtartani. Nem leszek az a bolond, aki mindig beugrik, amikor kell”. Az, hogy a kommunikáció mennyire sikerül, vagy mennyire torkollik félreértésbe, nagyban függ attól, ahogy a családunkban, az otthonunkban egymással kommunikáltunk ill. ahogy mi családunk közlésmódját elsajátítottuk. Vannak családok, ahol általában egyértelműen kommunikálnak, a kapcsolati kérdéseket mint olyanokat hozzák szóba, a felhívásokat direkt módon juttatják kifejezésre. De vannak olyan családok, ahol a kommunikáció rejtett utalások által történik Ahelyett, hogy „légy szíves gyere segíteni”, azt mondjál „érezned kellett volna, hogy segítségre van szükségem”. Különösen a kevésbé szilárd öntudatú emberek hajlamosak arra, hogy olyan dolgokat haljanak ki, amit a másik nem akart mondani, vagy hogy folyton „felhívásokat” halljanak ki, hogy ez által, ill. az azokra való reagálás

által, jobban érezzék magukat A kommunikációs zavarokat csak a metakommunikációs készséggel lehet kiküszöbölni. Ez sokszor azt jelenti, a rejtett utalások „játékát” abbahagyni és némi távolságból rekonstruálni azt, ami és 82 ahogyan történt. Ez – mivel a beszélgetésekkor mély érzelmek jönnek felszínre – nem könnyű, de elengedhetetlen a mindennapos kommunikációinkban éppúgy, mint a lelkigondozásban (és általában a lelkipásztori szolgálatunkban) 7 A lelkigondozói beszélgetés módszere és elméleti aspektusai. (Forrásanyag: H. Faber – E van der Schoot: A lelkigondozói beszélgetés lélektana) 28-100 old? I. A LELKIGONDOZÓI BESZÉLGETÉS MÓDSZERE A beszélgetés Valójában mi is a beszélgetés? A kívülálló szemével vizsgálva azt mondhatjuk, hogy két ember kapcsolata, olyanoké, akik egymással szót váltanak. Szavaik értelmesek, erre figyel az egyik, amikor a másik szól hozzá. A vevő megkérdezi a boltban,

hogy mibe kerül a spenót, az eladó válaszol és árat mond. Ilyen értelemben használtam a „beszélgetés" fogalmat: különféle dolgokról beszélünk, megegyezünk, végül közös elhatározásra jutunk. Amikor tehát beszélgetésről van szó, a tartalomra, a beszélgetés során elhangzott szavakra és következményeikre gondolunk. Ha közelebbről vizsgáljuk a beszélgetést, rögtön észrevesszük, hogy még a bolti eladó és a háziasszony esetében is több történt. így gondolnám: az eladó ismeri a háziasz-szonyt, tudja, hogy nagy családja van, takarékosan kell gazdálkodnia, a spenót ezen a héten még nagyon drága. Valószínű, hogy a háziasszony iránti szimpátiából így beszél: „A friss zöldségféle még nagyon drága, még nem kedvez az időjárás, a spenót x forintba kerül", sőt talán még ezt is hozzáfűzi: „Azért van ám még más jó zöldségféle is!" Vagy nem képzelhető-e el más hasonló eset? Az eladó

olyannak ismeri vevőjét, aki készséggel vásárolja a legdrágább és legfrissebb árut, de fizetni nem szeret. Vajon nem így beszél-e hozzá: „Ma csak kis mennyiséget tudtam szerezni és valaki már meg is rendelte vacsorára." Ezek a példák mutatják, hogy beszélgetésünkben nemcsak partnerünk kérdéseire válaszolunk, hanem a szavakra, sőt minden elképzelhető társítás révén még szavak nélkül is érzelmek ébrednek bennünk, amelyek befolyásolnak a válaszadásban. Első esetünkben rokonszenv színezte a szóválasztást, a másikban gyanúérzet befolyásolta a választ, melyért - tárgyilagosan nézve az esetet - nem tehető felelőssé az eladó. - Sőt még talán tovább is mehetünk! A kérdések, amelyekkel az asszonyok az eladóhoz fordultak, még bennük sem választhatók el bizonyos érzésektől. Elképzelhető, hogy az első háziasszony már valamiféle belső nyugtalansággal kérdezte meg a spenót árát: „A férjem szívesen

eszik friss zöldségfélét, de nem lesz-e ez még túl drága? Nem szégyenülök-e meg ismét előtte, ha nem veszem meg?" Azzal, hogy az eladó ezt így vagy úgy megsejtette - vagy pontosabban: ráérzett -, spontán olyan választ, sőt hangnemet talált, amely a csalódottság ellenére sem érintette kellemetlenül vásárlóját. A második beszélgetésben sem kizárt az, hogy az asszony már eleve bizalmatlan és szinte várja, hogy az eladó, nem akarván eladni neki a zöldségfélét, kiutat találjon és hogy erre csípős megjegyzéssel reagáljon. Ezekből a beszélgetésekből világossá válhatott, hogy az a „többlet", melyről szó van, sőt amely lényegesen befolyásolja egy beszélgetés menetét, érzelmi területet érint. Beszélgetőpartnerünk, annak szavai, személye hat ránk, érzelmeink révén kapcsolatba kerülünk vele. Ettől persze nem kell elcsüggednünk! Az teszi az életet, az együttlétet izgalmassá és színessé, hogy érzelmi

életünkben öröm és szomorúság, rokonszenv és ellenszenv, szeretet és gyűlölet van, és hogy ezek szerepet játszanak az emberekhez fűződő kapcsolatunkban. Figyelemre méltó azonban az a tény, hogy milyen kevéssé vagyunk ennek 83 tudatában, pedig ezek mélyen színezik és meghatározzák társas kapcsolatainkat, főként mindennapi beszélgetéseinket. Többnyire csupán szavaink tartalmára ügyelünk és elfelejtjük, hogy a szavak a másiknál is és önmagunknál is bizonyos érzelmekkel összefüggésben fejtik ki funkciójukat. Sokszor előbbre juthatnánk, ha nem felejtenénk el minduntalan, hogy beszélgetésünk sikere vagy sikertelensége rendszerint nem szavainktól, hanem érzelmeinktől függ. Mindenütt egyre inkább felismerik ezt, ebből ered a beszélgetésvezetés technikájának tanulmányozása. Meglepő, ha megfigyeljük, hogy az utóbbi években ez milyen területeken haladt előre.1 Mindenki, aki kicsit is jártas ezekben, tud az új

módszerek kikísérletezéséről, s arról, hogy az üzemvezető-képzésben, a tanításban alkalmazzák őket, és hallott azokról a fejleményekről, amelyek összefüggésben vannak a beszélgetés és az emberi kapcsolatok ilyen szempontú vizsgálatával. Innen már csak egy kis lépés visz a lelkipásztori beszélgetésig. Valójában azt mondhatjuk, hogy a lelkipásztori beszélgetés iránti érdeklődés abból a tapasztalatból fakad, hogy e munkában nem elegendő a tartalom egyoldalú hangsúlyozása, gyakran hiányzik valami, ami az igazi örömhírt, kerügmát sugározza. Érdemes lenne megvizsgálni, hogy milyen tényezők vezettek ehhez a szükségállapothoz - úgy gondolom, joggal használják sok esetben ezt a kifejezést. Úgy vélem, hogy a társadalmi szerkezetben végbemenő eltolódás nagy szerepet játszik ebben.2 Egy példán szeretném bemutatni, hogy a lelkipásztori beszélgetés - sikere vagy sikertelensége - nemcsak a kimondott szavaktól, hanem

két személy érzelmeitől, sőt mindkét beszélgetőtárs egymáshoz, mi több, önmagához fűződő viszonyától is függ. Az elmúlt években lelkészekkel végzett beszélgetéselemzések során az egyik kolléga saját gyakorlatából hozott példát: olyan esetet említett, melyben maga is tanácstalan volt. Saját magának is feltette a kérdést, miként folyhatott volna a beszélgetés másként, hogyan kell megítélnie saját maga és a másik fél szerepét. Problémája az volt, hogy beszélgetőpartnere volt-e „javíthatatlan", vagy ő követett-e el olyan hibát, melynek következtében elrontotta a jó kapcsolatot partnerével. Egy gazdag üzletember visszavonult az üzleti élettől, és - a lelkész véleménye szerint - túlontúl magának élt, azaz jobbára csak autójának, kertjének és szép lakásának. Házassága gyermektelen volt, felesége sokat betegeskedett az utóbbi években. A lelkész gyakran meglátogatta A közelmúltban pszichiátriai

klinikára szállították az asz-szonyt és valószínű, hogy élete végéig ott kell maradnia. Férje nem volt rossz ember, de - a lelkész véleménye szerint - kevéssé tudta beleérezni magát házastársa szánalmas sorsába. Rövid egy hónap elteltével az asszony távolléte után a lelkész felkereste a férjet. A férfi arról panaszkodott, hogy üres a ház, üres az ő élete is A lelkész azt mondta neki: „Ismét megtöltheti ezt az űrt, ha megpróbál másokért élni, másokért tenni valamit." A férj válasza: „Na majd meglátjuk" volt Hagyjuk most figyelmen kívül, amit a rémült lelkész mondott és kövessük nyomon azt - miként beszédelemzéseink során korábban tettük -, ami ebben a szokatlan lelkipásztori helyzetben történt. Ha csupán azokra a szavakra figyelünk, amelyek a beszélgetés során elhangzottak, arra a következtetésrejutunk, hogy itt egy különösen makacs emberrel van dolgunk. Maga a lelkész is így vélte némi

töprengés után Érdemes azonban megemlítenem, hogy az a lelkészcsoport, mely időt szentelt arra, hogy teljes nyugalomban elemezze ezt a beszélgetést, egészen más véleményt alakított ki. Ezt aztán végül a kolléga is elfogadta. Elemzésünkben induljunk ki a fentebb kifejtett gondolatokból, azaz hogy nem csak a kimondott szavak, hanem az érzelmek is fontosak. Ezekról az érzelmekről sikerült a lelkésztől is megtudnunk egyet s mást. Kérdésünk az volt: Milyen érzelmek játszottak közre a lelkészben, hogy így beszélt? Az alábbiakban fogalmaztuk meg: 1.) A férfinak tanácsra van szüksége 2.) Ez a férfi önző 3.) Az asszony a férj önzésének áldozata 4.) Ezt egyszer érthető módon a tudomására kell hoznom Amikor arra a kérdésre akartunk elemzésünk során választ kapni, hogy a férfi esetében milyen érzelmeket várhattunk, különösebb fáradság nélkül megállapítottuk az alábbiakat: 84 1.) A lelkész egy meghatározott irányba

akar engem vezetni 2.) De erre én őt nem kértem, és negatívan válaszolok „fáradozására" 3.) Szavaiból és hangszínéből amúgy is szemrehányást érzek 4.) A lelkész nem áll mellettem, ellenem van Végkövetkeztetésünk az lett, hogy az adott érzelmi helyzetben a férfi elutasító magatartása várható volt. Szavai nyomán azt a kérdést is felvetettük, nem segélykérés volt-e a „na majd meglátjuk.", azaz „már sok rossz tapasztalatóm van az emberekkel" mondat, melyre ha pozitívan válaszol a lelkész, talán jó irányba terelheti a beszélgetést. Itt csupán azt szeretném ismételten, nyomatékosan megállapítani, hogy a lelkigondozói beszélgetésre is érvényes: nem pusztán a kimondott szavak határozzák meg a beszélgetés sikerét, hanem elsősorban azok az érzelmek, amelyeket partnereink magukban hordoznak vagy éppen rejtegetnek. Attól viszont, aki a beszélgetést vezeti - adott esetben a lelkésztől -, elvárható, hogy

odafigyeljen erre. Első megközelítés A mosfkövetkezőkben a beszélgetéselemzés egyfajta megközelítési módját szeretnénk bemutatni. Anélkül, hogy a technikai részletekben elmélyednénk vagy meghatározott fogalmakkal és megfogalmazásokkal terhelnénk olvasóinkat, vessünk egy pillantást a lelkésznek hívével folytatott beszélgetésére, amihez hasonló naponta többször is előfordul. A lelkészhez egy asszony érkezik, aki előzőleg telefonon jelentkezett időpontért. Belépéskor érezhetően ideges A lelkész csupán hűséges híveként ismeri a nőt, azt tudja róla, hogy négy gyermek anyja. Kívülről nézve rendezett családi körülményei lehetnek. Férje üzletember Sem a férjnek, sem az asszonynak nem volt eddig személyes kapcsolata vele. Az asszony a lelkészi hivatalba lépve így szól: „Lelkész úr, remélem, nem zavarom. Tudom, hogy sok a dolga" Azok, akiknek van már gyakorlatuk az ilyen természetű beszélgetések

elkezdésében, tudják, hogy milyen hasznos csoportosan is beszélni azokról a lehetőségekről, amelyek ilyenkor kínálkoznak. Ebben a könyvben nem tudjuk mindezt teljes egészében bemutatni. Azt tudom tanácsolni, hogy a kedves olvasó végezze el azt a feladatot, amelyet a résztvevők az ilyen gyakorlatok során kapnak, azaz írjon fel egy lapra két mondatot (teljes mondatot!); az egyik mondatban az legyen: amit véleménye szerint - a lelkésznek nem lenne szabad, és a másikban: amit - véleménye szerint mondania kellene. Nagyon hasznos, ha egyúttal azt is felírjuk, hogy miért tartjuk helyesnek az egyiket, miért helytelennek a másikat. Néhány választ szeretnénk itt most megbeszélni, olyanokat, amelyeket lehetőség szerint adhatunk. Az olvasó ezek alapján saját feljegyzéseit is ellenőrizheti, esetleg javíthatja Előfordulhat, hogy egy véleményen leszünk, de természetesen az is, hogy nem. Bízom benne, hogy a könyv végeztével ez utóbbi lesz a

ritkább. Munkám célja nem az, hogy olvasómra kényszerítsem a lelkigondozói beszélgetés egy meghatározott szemléletmódját, sokkal inkább az, hogy elgondolkodtassam, kétségeket támasszak és kritikai szemlélőlédésre serkentsem. Azt remélem, hogy ebből kiindulva a lelkigondozói munka olyan stílusát találjuk meg, vagy még inkább olyan készségre teszünk szert, amely a szó jó értelmében „lelkipásztori", egyúttal azonban személyes és felelősségteljes is. A következő oldalakon többször is adódik majd lehetőség, hogy kifejtsük, mit értünk ezeken a szavakon. Újra ismétlem az asszony szavait: „Lelkész úr, remélem, nem zavarom. Tudom, hogy sok a dolga." Először is: mit nem szabad mondania a lelkésznek? Gondolom, ebben az első kérdésben nem tér el a véleményünk. Helytelenek az alábbi válaszok: a)„ Valóban sok a dolgom, de üljön csak le." Feltételezem a legkedvezőbb esetet, azaz azt, hogy a lelkész

valóban igazat mond. Ennek ellenére sem lett volna szabad ezt mondania Miért nem? Egészen világosan nem tudjuk megmondani. De mindenki érzi, hogy ilyen válasz esetén már eleve hiányzik egy többé-kevésbé meghitt beszélgetés légköre. A lelkész nem mondhatja azt, hogy látogatója zavarja és kevés ideje van a számára. Nemcsak azért, mert telefonon már megbeszélték 85 és az asszony erre a beszélgetésre hivatkozhat, hanem főként amiatt, mert az asszony a lelkész együttérzésére és figyelmességére számít. Ezért lelkész a lelkész Ha valaki jól odafigyel, meghallja az asszony szavaiból az érzelmi háttérhangot is: „Remélem, hogy van ideje számomra és meg tud hallgatni engem." A lelkész fenti válasza ennek az érzésnek a visszautasítása lenne és megnehezítené a nőnek a spontán beszélgetést. b) ,Jiossz lelkész, lehelek, ha naponta többször is hallom ezt a megjegyzést." Nyilvánvaló, hogy a lelkész ezzel

sértődötten válaszol, a lelkigondozói beszélgetéshez kellő légkör nem jön létre. Nem veszi észre, hogy az asszony belső bizonytalanságából beszél így, hanem szabadjára engedi az érzelmeit. Nem jön létre érzelmi kapcsolat, ellenkezőleg, az asszony úgy érzi, hogy nem értették meg, sőt félreértették c) „Ne időzzünk sokáig a bevezetésnél. On telefonon bejelentkezett Hol szorít a cipő?" Ha nem is barátságtalan hangnemben, hanem csupán tárgyilagosan hangzott volna el mindez, akkor is helytelenítenem kell. Az első ízben sokan talán még el is tudnák fogadni Valamiféle tétovázás hallatszik ki az asszony szavaiból, valami nyomja a szívét, ezért nem tud azonnal előrukkolni bajával. Joggal érezné, hogy megbántották Úgy érződik a válaszból, mintha a lelkész nem tudná, hogy valaki szoronghat is egy beszélgetéstől. Itt jegyzem meg ismét, hogy egy ilyen, egyáltalán nem szokatlan beszélgetés elindításánál is

egyértelmű, hogy nem csupán szavak kölcsönös cseréjéről van szó, hanem arról, hogy sokszor mélyreható érzelmeink határozzák meg beszédünket. Ez a megfontolás hozzásegít minket a helyes válaszok megtalálásához. Induljunk ki abból, hogy az asszony szavaival homályos érzéseit tolmácsolja. Bizonytalan, fél, hogy a lelkésznek nincs ideje (azaz figyelme, nyitottsága) számára; minden bizonnyal azt is érzi, hogy amit el kell mondania, nem olyan, amiről könnyen lehet beszélni. Ez számára rendkívül fontos, de mit szól hozzá majd a lelkész! A telefonhívással és a megbeszéléssel igénybe vette annak idejét, de tudja-e most vállalni szándékáért a felelősséget? A lelkésznek olyan választ kell adnia, melyből az asszony megérzi, hogy felfogott valamit abból, ami végbemegy benne. Nem utasíthatja el az asszony érzéseit, nem tagadhatja magatartásával, hanem olyasvalamit kell mondania, amiből a hozzá folyamodó megsejti: a lelkész

kapcsolatot keres, mellette áll, a szó valódi értelmében segítségére van. Az egyszerű, túl tárgyilagos válasz itt nem lenne elég, érződnie kell belőle az együttérzésnek. Pl egy ilyen mondai: „Nem zavar, megbeszélésünk értelmében szabaddá lettem magam" - úgyszólván távolságtartó lenne és egyáltalán nem minősülhetne lelkipásztorinak. Néhány megfontolandó lehetőséget szeretnék ajánlani: a) „Nem; jól tudja, hogy egy lelkész idejét mindig igénybe veheti." b) „Nem biztos abban, hogy kérésével felkereshet-e olyan valakit, akiről feltételezi, hogy sok a dolga." c) „Szabaddá lettem ezt az órát. Remélem, elegendő időnk lesz, hogy nyugodtan beszélgethessünk" Már most szeretném előrebocsátani, hogy az a) és b) válaszokat előnyben részesíteném. Remélem, később sikerül megmagyaráznom, hogy miért. Jó ezt előre megjegyeznem, és még annyit, hogy mindhárom válasznál feltételezem a nyugodt

megértő hangnemet. Ha különféle módon, más-más érzelmi töltéssel mondjuk ki a fenti válaszokat, észrevesszük, hogy milyen szerepe van az érzelmeknek az emberi kapcsolatokban. Úgy is hangsúlyozhatjuk ezeket, hogy semmibe vegyük a másik érzelmeit. a) A beszélgetés folytatódik. Az asszony: „Súlyos problémám van, nem is tudom, hogyan Kezdjek elmondásához - és elhallgat. Mit mondhat és mit nem mondhat ilyenkor a lelkész? Itt is különböző lehetőségeket vizsgálunk meg, miként az előző mondatnál. Most is azt javaslom, hogy a kedves olvasó írjon fel egy helyes és egy helytelen választ, és indokolja is meg őket. Megítélésem szerint a következő válaszok helytelenek lennének: „ Tapasztalatom szerint megy ez magától is, ha az ember belekezd. Azt tanácsolnám, kezdjen hozzá!" Első pillanatra talán ez a legkézenfekvőbb Azonban véleményem szerint mégsem jó. Látszólag a legjobbat teszi a lelkész, amikor segít a másiknak

bizonytalanságában - és érzése szerint így is cselekszik -, alapjában véve mégsem áll melléje. A kapcsolatot az a veszély fenyegeti, hogy zsákutcába jut, mert az asszony szorong, hogy a 86 lelkész nem veszi olyan komolyan a nehézségeit, mint ő. Az asszony a valódi megértés hiányának veszi ezt, és most nehezére fog esni kimondani, mi nyomasztja. Vagy éppen a kétségbeesés bátorságával rugaszkodik neki a beszélgetésnek. Igazán jó kapcsolatteremtésre azonban ilyen módon már alig van remény. Még azt is el tudom képzelni érzékeny ember esetében, hogy feláll és azt mondja: „Nem, lelkész, úr, ez, nem megy: nagyon sajnálom, hogy zavartam Önt." b) „Szabad megkérdeznem, talán gyermekeivel van problémája?" Amennyiben az asszony hallgat, a lelkésznek kell ismét lépnie, hogy a beszélgetés újra elindulhasson. Érthető, hogy közvetlen rákérdezéssel szeretne megtudni valamit az asszony bajairól. Természetes az is,

hogy minden elképzelhető dolog szóba jöhet a probléma forrásaként: házasság, férjével való kapcsolatának nehézségei, saját ballépése, gyermekei rossz bizonyítványa, új otthon keresése gyermekének, mivel az már a családban nem bírja tovább. Minderről akarhat a lelkésszel beszélni De lehet valami egészen más is: orvosával történt beszélgetése, melyben megtudta, hogy operációnak kell magát alávetnie, ettől fél és hite megingott. Elgondolom, hogy mindezek néhány pillanat alatt elvonulnak a lelkész szeme előtt, és hogy ne veszélyeztesse bizonytalanná vált partnerének egyensúlyát, a legártatlanabb témát hozza elő, gyermekeit, hogy beszédre bírja az asszonyt. De vajon valóban segít-e neki? Ha gyermekekről van szó, akkor talán valamelyest elébe jött a problémának - feltéve, ha közülük egyikkel sincs komolyabb baj -, de mi történik akkor, ha a férjéről, vagy a ráktól való félelméről akar beszélni, esetleg

mégis valami rosszat tett az egyik gyereke? Ebben az esetben a lelkész kérdése nem vitte előbbre az ügyet, hiszen nem segítette elhárítani azt, ami nehézzé leszi a beszédet. Az asszony így gondolkodhat magában: ,/ lelkész nem is fogja fel helyzetemel, el sem tudja képzelni azt a rosszat, amit el kell mondanom; egyáltalán ó-e az én megértő emberem, hisz boldog házasember, rendes gyerekei vannak?" így, ahogy én ezt most leírtam, nem tudatosul benne, de tagadhatatlan, hogy a lelkész kérdése eltávolítja problémájától, mely nagyon nehéz neki, sőt a kérdés csalódást is okoz. Mindig gyümölcsöző, ha a másik helyzetébe próbáljuk beleérezni magunkat. Ha ebben az esetben is ezt tesszük, megsejtünk valamit az asszony csalódásából. Beszélgetésünknek ezen a pontján az olvasó többé-kevésbé negatív reakcióját várom. Talán így kérdez: mit tegyünk itt tulajdonképpen? Lehet-e ilyen módon egyáltalán beszélgetni? Hol marad

az intuíció, melynek alapján világosan megérezzük: bizonyos pillanatban mit mondhatunk ki, és mit nem szabad kimondanunk? Nem becsüljük-e le azt a hangnemet, ahogyan ezeket mondjuk? Nem azon fordul meg a dolog, amit mondunk, hanem ahogyan mondjuk. Lehetővé lesszük-e, hogy a másik megsejtse, amit mondani szándékozunk? Köszönöm az ilyenfajta megnyilatkozásokat! Ugyanis csak akkor jutunk előbbre, ha ilyen ellenvetéseket támasztunk és ezeket meg is beszéljük. Bármiféle publikáció igen gyatra eszköz csupán ezen a téren althoz, hogy valami pozitívumot elérjünk. Az olyan vita, amelyben helyt adunk az ellenvéleménynek, sokkal termékenyebb Ez a nagy előnye a lelkigondozók klinikai képzésének, mely égés alkalom nyílik az egyének és csoportok számára részleteiben megvitatni az ilyen ;érdéseket, éppen addig, mígnem közös nevezőre jutunk. Könyvem célját abban látom, logy tudatosítja az olvasóban a lelkigondozók klinikai képzésének

értékét. Éppen a fenti kérdések indítanak arra, hogy a következőket mondjam: ELŐSZÖR: eljesen egyetértek azzal, hogy egy beszélgetés időszerűségében nem játszhatnak szerejet mindazok a mérlegelések, amelyeket eddig hosszasan kiokoskodtunk. A beszélge-ést teljességgel lehetetlenné tenné, ha a lelkész a másik minden mondatánál tudatosan ítgondolná mindezeket a dolgokat. A valóságban arra kell hagyatkoznia, amit talán in-uíciónak nevezünk. E kifogásokban kiinduló tézisünk alátámasztását látom: a beszélgetés több, mint szóváltás és az ehhez hasonló kapcsolatlétesítésnél az érzelmek döntő ,zerepet játszanak. Fejtegetéseinknél nagy előrelépést jelentene, ha könyvünk során a ovábbiakban ebből indulhatnánk ki. MÁSODSZOR: remélem, világos az olvasó előtt, nogy az intuíció kifejezéssel még nem mondtunk el mindent. Személyes meggyőződésem, hogy nem hagyatkozhatunk csupán intuíciónkra, sokkal inkább

„habitusunkra", készségünkre, azaz lelkigondozói beállítottságunkra kell támaszkodnunk, amely - talán így fejezhetnénk ki - hathatósabbá, élesebbé teszi természetesen rendelkezésünkre álló intuíciónkat. Ez utóbbi pedig megvan és hatékony. A későbbiekben majd látjuk, a beszélgetéselemzésben is igen 87 gyakran mutatkozik, hogy a legnagyobb probléma az: túl gyorsan és aktívan válaszolunk, intuíciónk, beleérzőképességünk pedig lassan működik vagy még nem eléggé finom. Azt is mondhatjuk, hogy lelkigondozói magatartásunk, habitusunk még nem vált második énünkké. Keveset tudunk „szerepünkről" a beszélgetésben, nem él bennünk eléggé lelkipásztori mivoltunk képe. Remélem, hogy a későbbiekben sikerül több tartalmat adnom ezeknek a homályos fejtegetéseknek. Most azonban térjünk vissza beszélgetésünkhöz. Az asszony azt mondta: „Súlyos problémám van, nem is tudom, hogyan kezdjek

elmondásához", aztán elhallgat. Mit tegyen a lelkész? Bizonyos, hogy segítenie kell partnerének abban, hogy elmondhassa, ami a szívét nyomja. Azzal nem segít, hogy ilyen vagy olyan módon bagatellizálja a bajokat, sőt ezzel csak súlyosbítja a nehézségeket. Ez kettős értelemben is igaz: egyrészt talán nehéz megtalálni a megfelelő szavakat - mondjuk egy egyszerű asszony esetében; ez itt nem érvényes -, másrészt, hogy olyan ellenállás van az asszonyban, amely gátolja bajának kimondásában. Képzeljük el azt, hogy a lelkész megértő hallgatással nyugodtan vár. A beszélgetésben bekövetkező hallgatástól való félelem indokolatlan. A hallgatás és a másik hallgatására való odafigyelés nagy segítség lehet. Mégis, a beszélgetés elején fennáll a veszély: a hallgatás zavartságból fakad, és ez lehet olyan mértékű, hogy a lelkésznek mindenképpen szavakkal kell az asszony segítségére sietnie. Őszintén szólva csak egy

mondatot tartok alkalmasnak: „Nehéz dolog erről beszélni" Más megfogalmazást is kereshetünk, de a tartalomnak maradnia kell. A lelkésznek ezt olyan hangsúllyal kell mondania, amelyből az asszony azonnal megérzi, megértették. Most néhány olyan témát előlegezek, amelyekről a későbbi fejezetekben lesz szó, mégis itt kell megemlítenem őket; az asszonynak először is az az érzés fontos, hogy a lelkész tétovázásával együtt megérti és elfogadja őt. Arra vár, hogy olyan legyen a légkör, amelyben előállhat bizalmas és személyes közlendőjével. A fentebb javasolt megfogalmazással jelzi a lelkész, hogy megérti és nem sürgeti az asszonyt. így teremti meg a kívánt légkört Hajói szem előtt tartjuk ezeket a szempontokat, megértjük, miről van szó Carl ROGERS rendszerében, akinek a beszélgetésvezetésre vonatkozó nézeteiről a következő fejezetben szólunk. Az asszony harmadik mondatával folytatjuk, melyet a lelkész szavai

után bizonyos hevességgel közöl: „Rájöttem, hogy a férjem már két éve viszonyt folytat a titkárnőjével." Sírva folytatja: „Mit szól hozzá?" Most ismét jönnie kell a kérdésfeltevésnek: mit mondhat és mit nem mondhat a lelkész? Nem mondhatja: a) „Mikor jött rá erre?" - bár az ilyenfajta kérdés kétségtelenül kézenfekvő lehetőség. Szükséges, hogy a lelkész többet tudjon a dologról, ha segíteni, vagy tanáesot adni akar, és itt mégis helytelen ez a kérdés. Az asszony még nem jutott el addig, hogy tárgyilagosan beszéljen a részletekről, nyilvánvaló, hogy sok érzelem halmozódott fel benne. És ilyen vagy olyan módon az asszonynak először önmagában kell rendeznie ezeket. Talán a beszélgetés e pontján felmerül a lelkészben, hogy kérdésekel tegyen fel a hűtlenség felfedezésének idejére vonatkozólag, mert titokban fél a beszélgetés folytatásától, attól, hogy az asszonyból minden lehetséges

érzelem féktelenül kitör. Emiatt kényelmetlen érzése támad, ezért inkább eltéríti eredeti irányától a beszélgetést. Itt most olyasmit is kell érintenünk, ami önmagában is lelkigondozói téma. Milyenek a lelkészek a beszélgetések során? Magabiztosak, szorongók, vagy talán agresszívek, esetleg más módon befolyásolják őket érzelmeik? Ha igen, hogy van ez? Vagy még fontosabb: megengedett-e ez? Ha nem, akkor hogyan segítsenek? Erről még részletesebben kell szólnunk, itt csupán any-nyit legyen szabad megjegyeznem: a lelkész nincs tudatában annak, hogy azon van, hogy saját bizonytalanságának vagy neheztelésének hatására más irányba terelje a beszélgetést. Azonban a másik fél, a mi esetünkben az asszony, ha világosan meg is tudná fogalmazni, jól érzi, miért taszítják a lelkipásztor szavai. Talán így fogalmazhatnánk: az asz-szony szavai egyértelműen érzéseinek adnak kifejezést, sőt érzelmeinek láncolatát bontják ki,

és íme, a lelkész kérdése tagadja ezeket az érzéseket. Eredmény: úgy érzi, hogy nem értették meg, sőt bizonyos mértékig visszautasították. Kis időre lesz szüksége ahhoz, hogy ismét magához térjen csalódásából, azután pedig kínosan kerülni fogja azt, hogy természetesen kifejezze érzelmeit, nehogy megszégyenüljön. Azért talán megjegyezhetem itt, hogy a lelkész egy kis hallgatás után, melyben az asszony leküzdi 88 sírását, mondhatja: „És mikor jött rá?", de mindezt halk és együttérző hangon, mellyel az asz-szonyt mintegy invitálja, hogy beszámolóját folytassa. Ilyen esetben a fentebb említett ellenérvek nem érvényesek, bár szerencsésebb reakciót is el tudok képzelni. b) „ 0, de borzasztó!" - ez a felkiáltás egy jó barátnő ajkáról megfelelően hangzana, de a lelkigondozói beszélgetés során helytelen. így a lelkész teljes mértékben azonosulna az asszonnyal, de semmiképpen sem állhatna mellé.

Ezek a szavak nem ébresztik az asszonyban a megértettség és támasz érzését. Egy ilyen kifejezés nem ad lényeges elemet a beszélgetéshez Hozzáfűzhetjük, hogy a lelkipásztor ez esetben nem őrizte meg kívülállását. c) „Ez csúnya dolog volt a férjétől!" - A lelkész az asszony feltett kérdésére válaszol. Olyan ítéletet hoz a házassági hűtlenségről, amely minden körülmények között érvényes és amelyet itt ki is mondhat. Minden ember - lelkész is - hajlik a lineáris gondolkodásmódra Tőle most ítéletet vártak és kimondta, anélkül azonban, hogy a szóban forgó konkrét embert tartotta volna szem előtt. Nem tudom, nagyot tévedek-e, amikor azt mondom: lelkigondozói tevékenységünk egyik legnagyobb akadálya éppen ez a lineáris gondolkodásmód, hiszen elsősorban az embert kellene szem előtt tartanunk, csak azután lenne szabad a parancsokkal és szokásokkal való összeütközéseikre irányítani a figyelmünket. Nem kell

szem elől tévesztenünk az erkölcs és parancs szentségét - erre kitűnő példa a házasságtörő nő esete a János-evangéliumban (Jn 8) -akkor sem, ha a konkrét emberre alkalmazzuk őket. Amikor a lelkész azt mondja: „ez csúnya dolog volt a férjétől!", véleményem szerint úgy járt el, mint azok a farizeusok és írástudók, akik Jézushoz vitték a házasságtörő nőt. Ok is pusztán a törvénysértést nézték és nem a konkrét embert, az asszonyt és önmagukat. Mindezektől függetlenül is a beszélgetés tovább folytatását veszélyezteti ez a válasz. A lelkész állást foglalt férj és feleség konfliktusában. Az asszony kérdése valójában „csapda" volt Férjével szemben segítségre van szüksége olyan valaki részéről, aki az ő oldalán áll. Talán igaza van annyiban, hogy a férj részéről ez csúnya lépés volt. De mi van akkor, ha házasságukban az asszony a főbűnös: magatartásával szinte a másik nő karjaiba

űzte férjét, aki jobban megértette őt és most a harmadik fél is bűntudattal telten él. Elképzelhető az is, hogy az asszony a lelkésszel akarja kimondatni férje bűnösségét, és így akarja megnyugtatni saját lelkiismeretét. És még csak tudatában sincs mindennek, amikor a kérdést hirtelen a lelkésznek szegezi. Az is lehetséges, hogy amikor a lelkész pártosan foglal állást, elvágja annak további lehetőségét, hogy mindkét fél érdekében tehessen bármit. Sőt, ezzel a válasszal egy olyan beszélgetés lehetőségét is meghiúsította, amelyben az asszony nagyobb önismeretre tehetett volna szert, felismerve egyúttal saját bűnrészességét is az adott helyzetben. így csak megerősödött a hűtlenség felfedezésére adott első agresszív magatartásában. A tapasztalat azt mondja, hogy mélyebb önismeretre jutunk, ha a beszélgetésben lehetőségünk nyílik arra, hogy minden érzésünk, az elfojtott is a felszínre jöjjön. Esetünkben is

világosabban láthatta volna a lelkész, hol van ennek az emberi életnek a sebzett pontja, ahol a lelkigondozői segítség szükséges. A lelkigondozónak és mindenkinek, aki emberekkel foglalkozik, nehezen megtanulható lecke, hogy nem szabad túl korán, az első kézenfekvő jótanáccsal, ítélettel a dolgok elébe vágni, hanem hagynunk kell partnerünket önmaga teljes feltárul-kozásában. Fosdick, a híres new york-i prédikátor mondta egy alkalommal: „A lelkigondozói beszélgetés hasonlít a szigetre való leszálláshoz: gépünkkel előbb az egész szigetet körül kell repülnünk, hogy meglássuk a biztos leszállóhelyet." Sok helytelen válasz van még. Jó gyakorlat az, amelyet a lelkigondozók klinikai képzésén valósítottunk meg: valamennyi válaszról, amit csak találhatunk a soros kérdésre, először magunkat kérdezzük meg, jó-e. Szeretném megkísérelni most, hogy helyes választ adjak a kérdésre. Mi az a biztos támpont saját

helyzetünkben, amely jelzi nekünk, hogy mit nem szabad tennünk? Lelki szemeink előtt nem vonultathatjuk fel a kérdésre adható összes lehetséges feleletet, hogy a legmegfelelőbbet kiválaszthassuk. Véleményem szerint egy meghatározott magatartás, beállítódás alapján, mégpedig a „lelkigondozói habitus" készségével kell leülnünk az asszonnyal beszélgetni. Tudatosítanunk kell saját szerepünket, meghatározott feladatunkat és ebben a tudatban kell cselekednünk. Nem a szavainkról van itt elsősorban szó, hanem arról, hogy a másik bajaival kapcsolatban helyes-e a 89 magatartásunk, ami aztán lehetővé teszi, hogy a megfelelő szavakat is megtaláljuk. Ahogy ma gyakran mondják, jól „viszonyulunk" a másikhoz. A szó igazi értelmében mellé kell állnunk partnerünknek, „pásztorává" kell válnunk. Anélkül, hogy gyámkodnánk fölötte vagy kritizálnánk, igazi figyelmességgel és szeretettel kell tiszteletben tartanunk

szabadságát és személyes felelősségét, türelemmel kezelnünk dolgait, még azt is, ami számunkra talán ellenszenves. Ha az asszony ezt tapasztalja, akkor kezdeti kis bizonytalanság után el tudja mondani minden baját. Kérdéseiből azután - hiszen támaszt keres - kiderül, hogy mik ezek a bajok és mekkora szerepük volt házassága drámájában. A támaszt azonban ne a lelkigondozó pártoskodó állásfoglalása adja Arra van szüksége, hogy valaki hitelesen együttérezzen vele és ha kívánja, segítsen neki megoldást is keresni. Azt tanácsolnám tehát, hogy a lelkész így beszéljen: „ Ugye nagyon megviselte ez a felfedezés?" vagy „Úgy érzi, hogy olyan helyzetbe került, mely felülmúlja erejét?" Most jutunk a beszélgetés utolsó mondatához, melyet még meg akarunk beszélni. Az asszony szenvedélyesen mondja: „Mindez annak a kis boszorkánynak a bűne!" - Mit nem mondhat a lelkész? a) „Sajnos az ilyesmi gyakran előfordul az,

irodákban főnök és titkárnő közöli." Aki csak egyszer is ellenőrizte saját megnyilvánulásait, rájöhetett arra, hogy egy ilyen általánosító megjegyzés mennyire lefékezi a beszélgetést. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az ilyen megnyilvánulás feltartóztatja beszélgetőpartnerünk érzelmi áradását. Az a nyomvonal, amelyen beszélgetésünk eddig haladt, és amely egyáltalán nem volt problémamentes, a fenti megjegyzéssel szükségtelenül kiszélesedik. Beszélgetésünk menete és szerkezete bizonytalanná válik és a másik úgy érzi, nem értették meg igazán, még akkor sem, amikor segíteni akartak neki. Ugyanezt mondhatjuk az ilyen megállapításokról is: „Borzalmasan rosszak manapság az emberek" vagy „így aztán hamar kátyúbajuthat egy házasság." és ehhez hasonlók b) „Megkérdezte-e önmagát, hogy férjével való kapcsolatában nem hibázott-e valamit?" Érthető, hogy a lelkész ennél a kérdésnél mire

gondol, kérdése önmagában véve nem megmagyarázhatatlan. Mindenesetre nem azért kérdez, hogy az összképhez kapjon további információkat. Itt még nem tartanak. Az asszony még távolról sem beszélte ki magát és még nem sorolta fel teljes mértékben azt, ami emocionálisan mozgatja. Az ilyen kérdést csak azért teszi fel az ember, hogy „moralizáljon". Annak az önmagában véve helyes szempontnak az alapján, amely szerint legtöbbször mindkét fél hibás, a lelkész megkísérli hibáinak egyfajta megvallására késztetni az asszonyt. Az igazán sikeres lelkigondozói beszélgetésben azonban magától fog igénye támadni arra, hogy megállapítsa, milyen mértékig hibás a kialakult helyzetben. így igazolódik az a tapasztalat, hogy általában többet tanul az illető egy bizalmas beszélgetés során abból, amit önmaga őszintén elmond, mint abból, amit mi mondtunk neki vagy kérdezünk tőle. A moralizálás egyúttal azt is jelenti, hogy

szemben állunk a másikkal és így az igazi melléállás szoros kontaktusa elvész, hiszen a másik tekintetében valami fenyegetőt látunk. A másik fél reakciója is csak félig pozitív így ekként: „Igen, talán valamennyire igaza van" vagy „Természetes, mindig kettőn áll a vásár, de." A moralizálás révén a másik fél úgy érzi, hogy elutasították és nem értik meg. Hogyan viselkedjen helyesen a lelkész? Mulasson együttérzést: a hozzáfordulóval érezzen, gondolkodjon együtt és ily módon adjon neki alkalmat arra, hogy kifejezhesse, ami benne van. Nem szabad lefékeznünk az érzelmi áradatot, de segítséggel helyes irányba terelhetjük. Ne mondjunk sem helyeslő, sem elutasító véleményt Semmit se utasítsunk vissza, fogadjuk el azt, amit az illető mondani akar, mondanivalóját szavainkkal megismételve láttassuk meg vele, mi az, amit érzelmeiből ki tudott fejezni. Azt javaslom, mondjuk neki azt: „Úgy gondolja, hogy mindennek

a titkárnő az oka?" így az asszony abba az irányba fordulhat, ami az adott helyzetben fontos neki: bemutathatja a titkárnő szerepét, számot adhat férje szerepéről stb. Most arra a kérdésre kell válaszolnunk, hogy nem lehetne-e módszeresebben megfogalmazni a különböző válaszokkal kapcsolatos fejtegetéseinket. Kérdésünkkel - véleményem szerint - a pszichoterápiához kell fordulnunk. Minden eredmény, amit a modern beszélgetésvezetési technika területén elértek - beleértve a lelkigondozói területet is -, csupán a pszichoterápiás kutatásoknak 90 köszönhető. Erről itt nem tudunk teljes részletességgel beszámolni A következő fejezetben Carl Rogers rendszerével szeretnék kissé behatóbban foglalkozni, mert az ő megfogalmazási módját a mi területünkön is nehézség nélkül érvényesíthetjük. Rogers azonban pszichoterapeuta, éppen ezért nem mondhatja ki az utolsó szót a lelkigondozói beszélgetés témájában. Csupán

némely megállapítását vehetjük át és alkalmazhatjuk. Rogers rendszere csak egy a pszichoterápia többi rendszere között, és ezen a téren sem mondták még ki az utolsó szót. Ellenkezőleg, saját szakterületén súlyos ellenvetéseket tesznek vele szemben. Más pszichoter-apeuták is vannak, akik szintén sok hasznos szempontot kínálnak nekünk. Fejtegetéseinkben csupán kiindulópontként alkalmazzuk Rogers gondolatait. A Carl R. Rogers szerinti beszélgetésvezetés és a lelkigondozói beszélgetés Nem feladatunk Rogers életművének teljes elemzése és pasztorálpszichológiai szempontból történő értelmezése.3 Csak azt a néhány alapvető rogers-i fogalmat és gondolatot tárgyaljuk, amelyek megvilágítják a lelkigondozói kapcsolat struktúráját és problémáját.4 Rogersnél tulajdonképpen nem beszélhetünk „rendszerről" vagy „módszerről". Amit így jellemezhetnénk vagy amit talán „technikának" nevezhetnénk, csak

segédeszköz a pszichoterapeuta és a kliens közti jó kapcsolat megteremtéséhez. Az évek során Rogers munkásságának és elméletének súlypontja mindinkább erre a kapcsolatra helyeződött, a pszichoterapeuta figyelmére, nyitottságára, bizalmára és szeretetére, valamint a páciens reakcióira. Tévedés, ha a hangsúlyt sajnos ez még gyakran előfordul - a visszatükrözés „technikájára" helyezzük, vagy ha a távolságtartást, melyet Rogers lényegesnek tart, a páciens iránti keresztényi együttérzés hiányaként értelmezzük. Ellenkezőleg, éppen egy meleg, szeretetteljes kapcsolatért száll síkra Megértem a Rogers klinikai pszichológiája elleni pszichoterápiás kritikákat - egy részükkel egyetértek -, ezeket azonban más síkon kellene felvetni, nevezetesen azon, hogy Rogers következetesen elutasítja a diagnózist és az interpretációt és ezáltal a kezelési módszer indikációját. Nem feledkezhetünk meg itt arról, hogy Rogers

nem lelkipásztor, még ha a teológia iránti kezdeti vonzódása révén bizonyos vallásos gondolatok is szerepet játszanak gondolkodásában. Nála a páciens egészségéről, nem pedig Istenhez fűződő viszonyáról van szó. Rogers konzultáns, orvos Nem szolgálnánk a lelkigondozói munkát azzal, ha mindannyian Rogers követőivé válnánk, és nyomdokain haladva „konzultációval" (counseling) foglalkoznánk, s így egyfajta pszichoterápiává változtatnánk a lelkigondozói munkát. Csak egy pillantást szeretnénk vetni arra a módszerre, amelynek segítségével Rogers létrehozza a pszichoterápiás kapcsolatot. Egyik első nagyobb publikációjában - Counseling and Psychoterapy, Boston, 1942 - a következőket írja saját módszeréről: „A konzultációs kapcsolat, amely a konzultáns elfogadó melegsége révén, bármiféle korlátozás vagy személyes kényszer nélkül lehetővé teszi a kliens számára érzéseinek, attitűdjeinek és

problémáinak legteljesebb kifejezését. A teljes emocionális szabadság ez egyedi megtapasztalásában, jól meghatározott keretek között a kliens olyan szabadon ismerheti fel és értheti meg pozitív és negatív impulzusait és mintáit, mint semmilyen más kapcsolatban." A hangsúly tehát nagyon világosan a jó kapcsolaton (relationship) van. Ebben a kapcsolatban a kliens megnyílik és ezáltal élete „egészségesebb" lesz. Nyitva hagyjuk a kérdést, hogy milyen viszonyban van ez a terápiás módszer a lelkigondozó munkájával. Azt nézzük meg, hogy Rogers szerint melyek a jellemzői ennek, és a segítő beszélgetés milyen fontos szempontjaira mutat rá. E módszer egyik legfontosabb aspektusa az, hogy a terapeutának „non-direktívnek" kell lennie a pácienssel való kapcsolatában. Azt hiszem, hasznos, ha e szó használatakor világosan látjuk, hogy Rogers ezt a terápiás kapcsolat keretei között használja. Rogers „non-direktív"

attitűdje azon pszichoterápiás irányzatok ellen irányul, amelyeknél a terapeuta diagnosztizálja és interpretálja a tüneteket. Rogers elutasítja azokat a terápiás kapcsolatokat, amelyekben a tanácskérőt „páciensként" és tárgyként kezelik.6 Ugyanezen az alapon utasítja el a terapeuta „mo-ralizálását" vagy 91 „dogmatizmusát". A tanácskérőnek felelősnek kell maradnia saját éle-léért Semmiféle nyomásról vagy kényszerítésről nem lehet szó. Talán hasznos, ha már most az elején tisztázzuk azt, hogy a lelkigondozói kapcsolatnak sajátos, a terápiás kapcsolattól jól elkülöníthető dimenziója van, és megpróbáljuk megállapítani, mit jelent ez a sajátosság. Felszínesen nézve úgy tűnik, mintha a lelkigondozó munkája „direktív" lenne, amikor igét hirdet, vigasztal vagy éppen - régi kifejezéssel élve - int. Úgy gondolom, hogy rogers-i értelemben itt nem megfelelő a „direktív" kifejezés

használata, a lelkigondozói beszélgetésben azonban kerülni kell, amit ezen ért. Ennek megvilágításához előbb megpróbálunk annak utánajárni, hogy mi a lelkigondozói kapcsolat jellegzetessége, majd megnézzük, hogy Rogersnek a „direktív attitűd"-del szembeni ellenvetései érvényesek-e a lelkipásztorra is.Másutt úgy határoztam meg a pasztorális lelkigondozás sajátosságát, mint az Istenhez fűzódó helyes kapcsolat kialakításának eszközét. Ezen semmi mást nem értek, mint annak belső elfogadását, hogy az ember Isten fényében áll. Megkísérlem három bibliai szöveg segítségével megvilágítani, hogy mi a valódi lelkigondozás és milyen alapvető szempontok érvényesülnek benne. Az első bibliai szöveg az az ige, mellyel a Márk-evangélium szerint Jézus megnyitja igehirdetését: „Elközelgett az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot!" (Mk 1,15) A másik bibliai szöveg Jeremiás prédikációja a templom kapujában (7.

fejezet): „Halljátok az Úr beszédét mind, ti Juda népe mindnyájan, akik bementek ezeken a kapukon, hogy imádjátok az Urat! így szól a Seregek Ura, Izrael Istene: Jobbítsátok meg a ti utaitokat és cselekedeteiteket, és veletek lakozom e helyen!" A harmadik bibliai szöveg a közismert vigasztalás Izaiás 40. fejezetéből: „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet, így szól Istenetek! Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és hirdessétek neki, hogy vége van nyomorúságának, hogy bűne megbocsáttatott; hiszen kétszeresen sújtotta őt az Úr keze minden bűnéért." Véleményem szerint ez a három bibliai szöveg a lelkigondozás három nagy területét jeleníti meg: a megértésre való felszólítást, a figyelmeztetést, valamint a vigasztalás és megbocsátás ígéretét. Mit tanulhatunk ezekből a szövegekből? - Először is, hogy a valódi lelkigondozás nem „moralizál" és nem „dogmatikus", a rogers-i értelemben. Nem is

diagnosztizál vagy interpretál bizonyos viselkedési formákat. A másik ember a próféta vagy a lelkipásztor számára nem tárgy, akit megítél, hanem szubjektum, akihez mint felelősségteljes partnerhez beszél, akit megszólít, akihez a szó valódi értelmében appellál. Másképp mondva: a nép szabadon dönthet, hogy elfogadja vagy elutasítja a próféták szavát. A próféta a nép tudtára adja, hogy Isten fényében áll, és most már annak a dolga, hogy elfogadja-e ezt vagy nem. Véleményem szerint ebben az esetben alapvetően arról van szó, mint a már említett lelkipásztor esetében, aki meg akarta győzni az üzletembert. A „meggyőzés" szó már önmagában jellemző. A próféta nem meggyőz, hanem hirdet A prófétai vagy a lelkigondozói kapcsolat tehát személyes kapcsolat. A próféta nem szakértő vagy mindentudó, aki többé-kevésbé felülről szemléli és „kezeli" a többieket, hanem ellenkezőleg: ő az, aki teljesen a

többiekkel „él". Jézus, Jeremiás, Izaiás teljesen egyek népükkel Közöttük élnek, olykor azonban tétováznak, sőt ellenszegülnek, mielőtt elvállalnák feladatukat. Később még meg kell vizsgálnunk, hogy milyen viszonyban áll a lelkigondozói kapcsolat a rogers-i „módszerrel". Most csak azt az alapvető következtetést vonjuk le, hogy a lelkigondozói beszélgetésben kerülni kell mindent, ami eltárgyiasítja a másikat, tehát mindazt, amit Rogers „direktív"-nek nevez. A kapcsolatnak mindig egyén és egyén kapcsolatának kell maradnia A félreértések elkerülése végett itt egy kettősségre utalnék. Egyrészt adódhatnak olyan körülmények, amikor a másik tárggyá válik. A pszichoanalitikus terápiára gondolok, ahol a diagnózis és az értelmezés fontos szerepet játszik. Rogers ezt túl leegyszerűsítve szemléli. Másrészt elkerülhetetlen, hogy a lelkipásztor véleményt alkosson az előtte levő emberről. Mégsem

tartom helyesnek, ha a lelkigondozás lényeges részévé tesszük a diagnózist vagy az értelmezést. Ekkor ugyanis átlépjük halárainkat a terápia felé, és ez csak kivételesen és csak akkor engedhető meg. ha pontosan tudjuk, miért tesszük 92 Döntő számomra az a következtetés, amelyben Rogers segítségünkre van, ti. abban, hogy a lelkigondozáshoz nem tartozik hozzá a „moralizálás" vagy a „dogmatizmus". Mit értsünk ezen? Rogers úgy határozza meg a „moralizálást", mint „az ügyfélről bizonyos típusú értékelő ítélet megalkotását"7, ez esetben morális értékítéletét. Azt mondja: „A terapeuta szerepe nem az ítélkezés, hanem a kliens alapvető motivációinak tisztázása és tárgyiasítása."8 Az előző fejezetben láttuk, hogy ítélkezés esetén a másik úgy érzi, hogy a terapeuta vagy a lelkipásztor nem mellette, hanem vele szemben áll, és ezáltal tulajdonképpen elutasítja őt,

tárgyként, nem pedig személyként kezeli.y Felvetődik a kérdés, lehetséges-e ez egyáltalán Elkerülheti-e a morális ítélkezést a lelkipásztor? - Sokan célszerűnek tartják, ha az orvos úgy kezeli páciensét, hogy személyiségét figyelmen kívül hagyja, míg a lelkipásztornál problematikusnak vélik ezt az eljárást. Vajon helyes-e ez? Krisztus kifejezetten a bűnösökhöz, a vámosokhoz és az utcalányokhoz fordult. Nem tett morális különbséget bűnös és nem bűnös között; ellenkezőleg, bizalmatlan a magukat morálisan tisztának látókkal szemben. Minden esetben elfogadja a bűnöst, nem azért, mert közömbös bűneivel, hanem azért, mert őt is az isteni szeretet fényében szemléli. Isten nevének mélyebb értelmében fogadja el őt. Úgy tűnik, mintha a morálisan helyes cselekedetre intő pali tanítást ellenérvként hozhatnánk fel. Ám közelebbről nézve mégsem ez a helyzet Pál tanítása arra emlékezteti a közösség tagjait,

hogy ők megvilágosultak és erről nem feledkezhetnek meg. Itt Rogers nézetét kell elfogadnunk Ha lelkipásztorként felülről, személytelenül ítélkezünk a közösség tagjai felett, akkor lelkigondozásunk kudarcot vall. Elutasítjuk, ahelyett, hogy Isten nevében elfogadnánk őket. Ezáltal valamilyen morális sablonba préseljük az embereket, ahelyett, hogy észrevennénk problematikus magatartásukat az isteni fénnyel szemben, amely világítani szeretne életükre. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a morálnak és a hitnek semmi köze egymáshoz - Szent Pál itt valóban kimondta a döntő szavakat -, hanem csak azt, hogy lelkipásztorként tudnunk kell, mi a fontos és mi a specifikus feladatunk az evangélium -és nem a törvény! szolgáiként. Ugyanez a helyzet a „dogmatizmussal" is. Rogers nem használja ezt a kifejezést, de meg kell említenünk. A „dogmatizmus" azt jelenti, hogy ítéletet mondunk a másik vallásos kijelentéseiről, ezáltal

egyedül.hagyjuk őt a megvilágosodásért vívott harcában Gyakran azt is jelenti, hogy vitába bonyolódunk a másikkal. A vitatkozás során legtöbbször nem vesszük figyelembe a másik érzéseit, és ebből semmi pozitívum nem születik. Nem azt akarom mondani, hogy a dogmatikának nincs nagy jelentősége, mégis, ha valaki a lelkigondozói beszélgetésben teológiai-dogmatikai kijelentésekkel próbál segíteni a másikon, akkor nem mellette, hanem ellene van - miként a morális ítélkezés esetén - és legfeljebb racionális síkon segít. Ez azonban a legtöbbször azt eredményezi, hogy a beszélgetés eltérül céljától, és nem nyújt segítséget a másiknak. A szónak ebben az értelmében a Biblia egyáltalán nem dogmatikus. Beszélhetünk prófétálásról és igehirdetésről, mégis, amit teológiai megvitatásnak nevezhetnénk - Pálnál például megtalálható -, az tulajdonképpen egzegetikai megvilágítás, s azt szolgálja, hogy szabaddá váljon

az út az Örömhír, az igehirdetés és ezáltal a hit számára. Térjünk vissza Rogers-hez. Megismertünk egy alapfogalmat, amely a lerapeutának a klienssel szembeni alapmagatartásával függ össze. A terapeuta fogadja el a klienst olyannak, amilyen és ne engedje, hogy szó szerint vett előítéletei vezessék. Ez az „acceplance" (a szövegösszefüggés alapján: „feltétel nélküli elfogadás"), amelyre Rogers munkássága során egyre nagyobb hangsúlyt fektetett. Ebből következik a terapeuta „non-direktiv-itása", vagyis hogy nem „moralizál", nem „dogmatikus", meghagyja a másik szabadságát és felelősségét saját egzisztenciájáért, és nem tárgyként kezeli a diagnózis és értelmezés révén, hanem személyiségként éli meg. Meggyőződésem szerint a lelkipásztornak ugyanebből az elfogadó attitűdből kell kiindulnia és levonnia a következtetéseket. Hiszen - megkockáztatom ezt az állítást - a kliens

elfogadása a rogers-i értelemben és általában az orvosnak a pácienssel szembeni magatartása minden ember Isten nevében történő keresztényi elfogadásában gyökerezik. Azonban ez az elfogadó attitűd nem az egyetlen, még ha lényeges, nélkülözhetetlen és olykor elégséges nézőpont is a lelkigondozás feladatai során. A lelkipásztornak tudatában kell lennie annak, hogy ő Krisztus szolgája és ez prófétai megbízatás. így a meghívás és a kihívás a feladata 93 Eddig negatív oldaláról szemléltük a terápiás kapcsolatot: a terapeuta legyen „nondi-rektív". Azonban fel kell tenni azt a kérdést is: mit tesz a pszichoterapeuta pozitíve? Rogers egy speciális feladatra mutat rá, melyet a „visszatükrözés" nem elég pontos kifejezésével adhatunk vissza. A terapeuta pozitív feladata a „reflexió". Mit jelent ez és mi a jelentősége a lelkigondozói beszélgetés szempontjából? Ha a terapeuta semmilyen módon nem akar

„direktív" lenni, hanem a másik mellett akar állni, mégpedig úgy, hogy a másiknak az legyen az érzése, hogy szívből, teljes egészében elfogadják és megértik, ezt azzal érheti el, ha újrafogalmazza az illető számára önmaga által gyakran homályosan észlelt és kifejezett ellenállással fogadott érzéseit. Talán emlékezünk még gyerekkorunkból olyan beszélgetésekre, amikor úgy álltunk valaki előtt, hogy nem teljesen tiszta a lelkiismeretünk, bűntudatunk volt, vagy féltünk valamelyik tanárunktól vagy szülőnktől. Szemlesütve hallgattuk az illetőt, aki csak ennyit mondott: „Nem voltál tisztességes, sajnálod a történteket, de félsz, hogy dühös vagyok." Egyszerre csak megéreztük, hogy valaki megértett bennünket elhagyatottságunkban és éppen ezáltal nem hagyott magunkra. Mit tett a tanár vagy mit tettek a szüleink, amikor így beszéltek hozzánk? Lényegében semmi mást, mint valódi, egyszersmind azonban

távolságtartó együttérzéssel „visszatükrözték" a számunkra homályos érzést. Nem fogalmazható meg pontosan, mi történt velünk abban a pillanatban, de ily módon és abban a kapcsolatban elejtettük azt az igényünket, hogy védekezzünk vagy mentegetőzzünk; mertünk szembesülni a hibáinkkal és elismerni, sőt szükség esetén még ki is mondtuk őket. Röviden: segítettek nekünk, hogy ne gyermekként, hanem „felnőttként" reagáljunk, mint akik felelősek tetteikért. Azt hiszem, elmondható, hogy Rogers ezt érti pszichoterápián. Ő maga így fogalmazza meg: „A terápiás tapasztalatban saját motivációinkat, zűrzavarainkat, ambivalenciáinkat, érzéseinket és képzeteinket a másik révén pontosan kifejezve, de érzelmi komplikációiktól mentesen látni annyi, mint objektíven látni önmagunkat. Ez előkészíti az utat ahhoz, hogy integráljuk magunkba mindezeket az elemeket, melyeket most már világosabban észlelünk. így

segít önmagunk újjászervezésében és énünk integráltabb működésében."10 Gyermekkorunktól eltérően, amikor nem beszéltünk érzéseinkről és mások élték át és fogalmazták meg számunkra őket, a pszichoterápiás helyzetben a kliensnek ki kell fejeznie magát. Ez a különbség megmutatja, a „visszatükrözés" nem azt jelenti, hogy más szavakkal megismételjük a másik beszédét, hanem azt, hogy átéljük azokat az érzéseit, amelyeket kifejezett és ezt tükrözzük vissza szavainkkal. Rogers-nél két fogalom lényeges ebben az összefüggésben Az egyik az „empátia", vagyis a másik érzelmi világába való belehelyezkedés. Nem olvadunk egybe vele, hanem az egészséges távolságra ügyelve együttérzünk vele, érzéseire irányítjuk figyelmünket. Mindezt nem valamilyen homályos alapérzés szerint, hanem követve érzéseink változását és folyamatát. Igazán az legyen az illető benyomása, hogy átéljük vele

élményeit Ezzel egy másik pszichológiai fogalomba ütközünk, amely szintén nagyon fontos Rogers számára. Ez a „frame of reference", a másik érzéseinek és gondolatainak „vonatkoztatási kerete" egy adott pillanatban. Ha kiesünk ebből, mivel nem volt elegendő empátiánk, akkor a másik meg nem értettnek érzi magát és egy pillanatra megszakad a kapcsolat. A „jó" beszélgetésben a kapcsolat gyorsan helyreáll, de a „vonatkoztatási keret" gyakori vagy túlságosan feltűnő elhagyása különösen megnehezíti a beszélgetés sikerét. Rogers szerint ezt a veszélyt rejti magában például az értelmezés Előfordulhat, hogy a pszi-choterapeuta jobban belelát a másikba, mint saját magába. Ezt azonban mégsem közölheti vele, mivel ezáltal kikerülne a másik vonatkoztatási rendszeréből és megzavarná a beszélgetés pszichodinamikai folyamatát. Amikor az idő „megérik", a másik fél önmagától eljut erre a

belátásra és ekkor ez felszabadulást jelent számára. Rogers mindenfajta értelmezést elutasít, így bizonyos mértékig szemben áll a tradicionális pszichoterápiával. Nézetéhez azonban túlságosan mereven ragaszkodik. Úgy véli, hogy az értelmezés széttöri a másik szubjektív világát, és ez megengedhetetlen. Véleményem szerint Rogers túlságosan doktriner módon kezeli ezt az elvet A lelkigondozói beszélgetés esetében azonban helytállónak tűnik: az értelmezés a szó technikai értelmében a szakember dolga, a lelkipásztornak e téren a legnagyobb tartózkodást kell mutatnia. 94 Mielőtt számbavennénk, hogy a rogers-i fogalmak és gondolatok mennyiben és hogyan hasznosíthatók a lelkigondozói beszélgetésben, egy példával szeretném illusztrálni az eddig elmondottakat. A visszatükrözés és a hozzá kapcsolódó két elv, az empátia és a „vonatkoztatási keret" megvilágítására Rogers könyvéből, a Client-Centered

Therapy-ból idézek egy beszélgetést: „Kliens: . Azt néztem, hogy mire van szükség az adott szituációban és milyen gondolatot kell közbevetnem ahhoz, hogy boldogságérzetet nyújtsak az embereknek, és ezt meg is tettem. Konzultáns: Más szóval, tettei mindig arra irányultak, hogy a dolgok súrlódásmentesen alakuljanak, az emberek jobban érezzék magukat, és a helyzetek elsimuljanak. Kliens: Igen, azt hiszem, így volt. Hogy miért tettem, hát talán azért nem hiszem, hogy azért, mert én voltam az irgalmas kis szamaritánus, aki körbejárva boldoggá tette az embereket, hanem valószínűleg ez volt az a szerep, amelyet érzésem szerint a legkönnyebben tudtam eljátszani. Gyakran tettem így otthon is Egyszerűen nem harcoltam a saját meggyőződésemért, úgyhogy nem is tudom már, van-e meggyőzódésem, amely mellett kiállhatnék. Konzultáns: Úgy érzi, sokáig játszotta azt a szerepet, hogy a súrlódásokat vagy különbségeket elsimítsa,

illetve. Kliens: Hm. Konzultáns: Ahelyett, hogy saját véleményt vagy reakciót formált volna a helyzetben. így van? Kliens: így van. Vagy nem voltam igazán őszintén önmagam, vagy tudtam valójában, milyen az igazi énem, csak afféle hamis szerepet játszottam. Olyat, amilyet éppen senki más nem játszott, én pedig megpróbáltam betölteni. Konzultáns: Olyasvalaki személyét, akire a helyzet megmentéséhez volt szükség; szívesebben volt ez a személy, semhogy eredeti, legbelsőbb énje szerinti valaki lett volna."11 Aki figyelmesen olvassa ezt a szó szerint idézett beszélgetésrészletet, észreveszi, hogy a konzultáns a kliens érzelmeit követi. Mellette van, de sehol sem irányítja E nyugodt, figyelmes kapcsolatban mélyebb önismeretre jut a kliens. Mondatról mondatra egyre „fontosabb" dolgokat mond el saját magáról. Azt is megtudjuk ebből a részletből, hogy mi az empátia Legjobban együttérzésnek vagy beleélésnek fordíthatjuk. Az

empátia révén a tanácsadó a kliens „vonatkoztatási rendszerében" marad. Már a beszélgetés elején a következőket mondhatta volna pl: „Tehát azon fáradozott, hogy elfogadhatóvá tegye a helyzetet. Tulajdonképpen nem saját maga volt, hanem szerepet játszott." így azonban elhagyta volna a másik „vonatkoztatási rendszerét" Az értelmezés révén megítélte volna a másikat és ezt a segítséget kérő úgy ítélte volna meg, hogy nem egyénként, hanem tárgyként bánnak vele. Ennek következtében úgy érezte volna, hogy a konzultáns nem mellette, hanem vele szemben áll és eltávolodott tőle. E példa alapján nem nehéz elképzelni a konzultáns néhány olyan reakcióját, amelyeket Rogers ilyen vagy olyan formában direktívnek minősítene és ezért elutasítana. íme néhány példa: a segítséget kérő első idézett mondatára a következőket is válaszolhatta volna a konzultáns: a) „Legyen tudatában annak, hogy ezzel

saját magának okoz kárt, és nem engedheti meg, hogy továbbra is hagyja magát így kizsákmányolni." Ez a legtisztább direktív válasz. A konzultáns nyomást gyakorol, hogy olyan irányba befolyásolja a másikat, amelyet ő jónak tart. Figyelmen kívül hagyja felelősségét és szabadságát Mintegy elfelejti, hogy felelős a saját életéért. Hétköznapi beszélgetéseinkben -gyakran a lelkigondozói beszélgetésekben is - sokszor hasonlóképpen viszonyulunk a másikhoz. Látható, hogy a beszélgetés „érzelmi árama" itt megszakad. A tapasztalat is azt mutatja, hogy az ilyen tanács a legtöbbször ellenállást vált ki a páciensből, jóllehet esetleg néhány pillanat múlva, ha a konzultáns „nondirektív" marad, maga is eljutna ezekhez a gondolatokhoz. b) „Tehát Önnek kevés egészséges önbizalma volt" Ez diagnózis. A konzultáns szemben áll a pácienssel, nem gondolkodik és érez együtt vele, hanem vizsgálata tárgyává

teszi és közli vele a látlelet eredményét. Ezen a ponton Rogers, mint már 95 láttuk, szükségtelenül doktriner a normális pszichoterápiás eljárást illetően. Úgy is lehet közölni egy ilyen diagnózist, hogy ne szakadjon meg a beszélgetés folyama, sőt még el is mélyüljön. Csakhogy ekkor a tipikus orvos-beteg kapcsolatról van szó, amelyben a szakember áll szemben a tanácstalan emberrel. Rogers épp azt nem akarja, hogy ez a kapcsolat jusson érvényre Abból indul ki, hogy bízni kell a páciensben levő integráló erőkben. Tulajdonképpen ez a terápia indikációjának problémája: „Rendelkeznek-e megfelelő belső erővel mindazok, akiknek pszichoterápiára van szükségük? Vagy bizonyos páciensek esetén szakszerű segédeszközt kell igénybe venni ezeknek az erőknek a felszabadításához (értelmezés, szuggesztió, esetleg hipnózis)?" Bárhogy is van, világos, hogy Rogers módszeréhez viszonyítva a beszélgetés folyamata

megszakad és a kapcsolat ideiglenesen zavart szenved. c) „Számomra úgy tűnik, hogy ez a lelki éretlenség jele." Ezt interpretációnak nevezhetnénk, amely a diagnosztikus beállítódás része. Mindaz, amit a „b" pontban mondtunk, erre is érvényes. d) „Nem önbecsapás, ha az ember ilyen keveset gondol saját magára?" A konzultáns segíteni akar a páciensen, de közben moralizál. Itt is megszakad a beszélgetés folyamata: a páciens egy pillanatra talán még irritálva is érezheti magát, mivel nem folytathatja mondanivalóját, hanem érzéseivel mellékvágányra terelik. Jól is gondolja: az alany-alany kapcsolatnak vége, a páciens ismét tárgynak, mégpedig az erkölcsi ítélet tárgyának érezheti magát. A beszélgetés megreked, és ha folytatódik, más irányt vesz. Legtöbbször lehetetlen visszaterelni eredeti medrébe. Az előzőekben (a „Beszélgetés" című fejezetben) már láttunk erre példát Ilyenkor fel kell

készülni a másik negatív reakciójára. Figyelemre méltó, hogy ez mindig kiváltja a lelkipásztor negatív reakcióját is, így elkerülhetetlenül vitatkozásba fullad a beszélgetés, tehát a lelkigondozás szempontjából hatástalan lesz. Ha a lelkigondozói beszélgetésben vita alakul ki, akkor ez a kapcsolat sikertelenségét jelzi. Többé nem vagyunk a „másik hullámhosszán", nem beszélhetünk segítségnyújtásról. e) „Minek nevezzük ezt, felebaráti szeretetnek vagy az önszeretet finomabb formá jának?" Azt mondhatnánk, hogy ez a dogmatizmus egyik változata. A lelkipásztor vitát kezdeményez arról, hogyan kell „keresztényi" szemszögből szemlélni ezt a viselkedést. Önmagában lehet értelme erről beszélgetni, de nem a lelkigondozói beszélgetésben. A segítséget kérő érzelmi áramlata megszakad, elutasítva és irritálva érzi magát. Beszélőkedve megszűnik és alábbhagy az a várakozása, hogy a beszélgetéstől

valami fontosat kaphat. Ezenkívül a kérdésben egy leplezett, a beszélgetésnek ehhez a stádiumához nem illő rendreutasítást érez. Remélem, sikerült kicsit érthetőbbé tennem Rogers módszerét vagy gondolati „rendszerét". Most megkíséreljük közelebbről meghatározni a „konzultáció" szerepét a lelkigondozói beszélgetésben. Mint az eddigiekből kiderült, ez a módszer ember és em is, hogy megszűnnek a problémáik. Olykor csak annak enyhítéséről ill. fokozásáról van szó, amit Jaspers határhelyzetnek nevezett; ilyen a halál, a szenvedés, a harc. a bűn Ezekhez a helyzetekhez gyakran neurotikus reakciók kapcsolódhatnak, amelyek ugyanakkor normális egzisztenciális konfliktusok, és elviselésük nem tehető könnyebbé pszichoterápiával. Ám a hit segíthet a talpon maradásban Elképzelhető, hogy a rogers-i értelemben vett pszichoterápia azzal a következménnyel jár, hogy az ember elfogadja vétkességét felebarátjával

vagy Istennel szemben. Az is megtörténhet, hogy az egzisztenciális sötétségben a lelkigondozó „igehirdetése" hitet eredményez, azaz az Isten szeretetének való bizalomteli odaadást. A betegek lelkigondozása tulajdonképpen olyan „folyamat", mely technikai szempontból pszichoterápiaként kezdődik és lelkigondozásként végződik. Helyesnek tartom azt az amerikai felfogást, hogy kórházakban és pszichiátriai osztályokon kell elsajátítani a „klinikai tréninget", mivel ott „stresszhelyzetekben" - úgy is mondhatnánk, határhelyzetekben - szerezhető meg az „érzékenység" (sensitivity), mely minden lelkigondozáshoz szükséges. Azok, akik pszichoterapeutához fordulnak tanácsért, nem vallásos választ várnak. „Tanácsadó", nem lelkigondozó szerepben látják őt. Valószínűleg vannak olyan emberek, akik határhelyzetben nem őt keresik fel, hanem a lelkigondozót, amennyiben nem akarják elkerülni a

szembesülést a 96 vallásos „dimenzióval". A pap szerepe meghatározna az emberek hozzá fűződő viszonyát és olyan határokat von. amelyeket nem hagy-latunk figyelmen kívül Ha Rogers egy ilyen egzisztenciális helyzetben saját hitének rdna kifejezést, akkor hívőként és nem pszichoterapeutaként nyilvánulna meg. Vannak izonban orvosok, akik bizonyos körülmények között túllépnek orvosi szerepükön és így beszélnek páciensükkel, mint hívővel. Bizonyos körülmények között ez áldásos ehet számukra, noha a pszichoterapeutának gyakran nem tanácsos. A lelkigondozói capcsolatra is érvényes ugyanez. A hitközösség tagja bizonyos elvárásokkal közeledik i lelkigondozóhoz Ezért csalódást jelenthet számára, ha az adott pillanatban - bármiyen okból eredően is - nem teljesítjük a lelkigondozóval szemben támasztott igényeit (imádság, megbocsátás szava). Fontos, hogy minden beszélgetésnél világosan tu-latában legyünk

lelkigondozói feladatunknak, szerepünknek. Tudnunk kell, mit vár ölünk a másik vagy mitől tart. Adódhatnak olyan körülmények, amikor a lelkigondoónak meg kell kérdeznie magától, szabad-e eleget tennie a másik elvárásainak Ha linden további nélkül követi azt, hogy babonás szokásként imádkozik, akkor magától rtetődően szembesül ezzel a kérdéssel. Előfordult már, hogy lelkigondozói szempont-ól csalódást kellett okoznom valakinek, mivel láttam, hogy pszichoterápiára lenne züksége és voltaképp azért jött el hozzám, hogy ne kelljen szembesülnie ezzel a dön-íssel. Azaz bizonyos belső rabságban levőkre gondolok, akiket a lelkigondozó nem szankcionálhat" egyszerűen azzal, hogy imádkozik értük vagy a megbocsátás evan-éliumára utal. Eközben természetesen nem kelthetjük azt a benyomást, hogy nem ál-mk az illető mellett. A lelkigondozói dimenzió azonban sohasem jut explicit módon ifejezésre a pszichoterápiás

kapcsolatban. Ilyenkor a pszichoterapeutának mint pszi-loterapeutának háttérbe kell vonulnia és engednie kell, hogy a páciens a saját „tradí-ója" alapján keresse a maga útját. így a páciens felnőtté válik és az infantilis, neuro-kus konfliktusok határán megszűnik a pszichoterapeuta feladata. Mindezek ellenére sokszor előfordul, hogy a pszichoterápiás kezelés mélyén vallásos attitűd húzódik meg. A páciens önmagára találásának folyamatát mind a pszichoterapeuta, mind a páciens vallásos folyamatnak élheti meg. Ekkor a vallásos humanizmus egyik típusáról beszélhetünk, amit Erich Fromm A pszichoanalízis ós a vallás című művében védelmébe vesz. Véleményem szerint ez sok pszichoterapeutánál és orvosnál nagyobb szerepet játszik, mint gondolnánk. Az is egyfajta vallás, amelyet a kereszténységtől eltérő „üzenet", a jaspers-i értelemben vett határhelyzetek „üzenete" nyújt; Jaspers maga is nemes

képviselője az ilyen típusú vallásnak. 2.) Rogers rámutat arra, miként mélyül el a másikkal való lét A „pozitív elfogadás" („positive regard") hatására a páciensben dinamikus folyamat indul ej, melynek révén a szó legmélyebb jelentésében eljut önmagához. Az érzelmek empátiás visszatükrözé-se vagy a pácienssel történő figyelmes együttgondolkodás és együttérzés révén ez a folyamat annyira elmélyülhet benne, hogy döntései adekvátak lesznek, mert legmélyebb törekvéseivel „kongruensek". A „kongruens" fogalom Rogerstol származik és annyit jelent, mint integrált, becsületes, valódi. Más szavakkal: az ember ettől kezdve annak az alapvető döntésnek az alapján él, hogy elfogadja önmagát olyannak, amilyen, és ebből az alapvető önigenlésből fakadnak jövőbeli cselekedetei. Vagyis most már nem neurotikus motívumok befolyásolják tetteit, mint a szorongás vagy a különböző elhárító

mechanizmusok révén fenntartott önérvényesítés, hanem oldottság, tárgyilagosság, önmaga spontaneitása. Természetesen ez csak eszményi cél a pszichoterápiában. A valóságban sohasem érhetjük el véglegesen ezt a végpontot. Rogers szemlélete alapján olyan önigenlésként határozhatjuk meg a hitel, amelyet Isten fénye világít meg. A lelkigondozás így közösséget jelent azokkal, akik segítenek lehetővé tenni ezt a hitbeli döntést. Ehhez két dolog szükséges; az egyik az isteni perspektívára tett utalás, profetikus tanúbizonyság, a másik pedig az, hogy olyan közel álljunk társunkhoz, hogy átugorhasson rá egy szikra, így a „testimonium spiritus sancti" tüze megvilágító és felszabadító hatású lehessen, miként utaltunk rá. Az itt végbemenő pszichológiai folyamatról és annak feltételeiről keveset tudunk. A pszichoanalízisből jól ismert jelenség, az identifikáció vizsgálata azonban továbbvezet bennünket.

Másfelől ennek a dinamikus folyamatnak a közelebbi elemzéséből érthető lesz, hogy csak akkor beszélhetünk valódi lelkigondozásról, ha az önmagunkká válás és önigenlés folyamata kiteljesedik, tehát a lelkipásztor teljesen végigkísérte a másikat ezen az úton. Ha a lelkipásztor túl korán jut el 97 ahhoz, amit tulajdonképpen lelkigondozásnak vél, akkor moralizáló és dogmatikus lesz ahelyett, hogy tanúvá válna. Tehát rossz értelemben „direktív" Rogers önkritikái érzékünket finomítva figyelmeztet, hogy gyakran túl hamar kerítünk sort az „igehirdetésre" vagy az „intésre". A „klinikai tréning" - ami Amerikában néhány évtized leforgása alatt a lelkigondozó-képzés jól szervezett és jól átgondolt rendszerévé vált - nagy értéke nem is annyira bizonyos pozitív ismeretek elsajátításában rejlik, mint inkább abban, hogy segít az önkritikus, elővigyázatos, figyelmes, szeretetteljes, az

evangéliumból táplálkozó együttgondolkodás és együttérzés habitusának elsajátításában és annak a készségnek a kialakításában, hogy képesek legyünk elkísérni a másikat a fény és a sötétség közötti válaszúiig. A „klinikai tréning" megtanítja a lelkipásztort úgy figyelni saját magára és a másikra, hogy spontán módon alakuljon ki az Istenre hallgatás. Sematikusan és általánosságban azt mondhatjuk, hogy a lelkigondozói beszélgetés két szakaszban zajlik le. Elóször egy hosszabb-rövidebb ideig tartó kezdeti szakaszra kerül sor, melyben a lelkipásztor empátiás együttgondolkodással segít áttekinteni a helyzetet, majd a másodikban megnyílik a személyes rálátás Istenre, amennyiben a segítséget kérő észreveszi, hogy Isten fénye vetül rá, amit addig nem vagy csak kevéssé vett észre. A lelkigondozótól ez elsósorban alázatosságot, erőt, engedelmességet és szeretetet igényel. Mind a

pszichoterapeutának, mind a lelkigondozónak integráltnak kell lennie a kapcsolat során, miként Rogers hangsúlyozza. Úgy is mondhatnánk, hogy belsőleg szabadnak és oldottnak Lehetnek saját problémái, ám az adott pillanatban nem gátolhatják abban, hogy teljesen a másik rendelkezésére álljon. Nem fojthatja el a beszélgetés közben keletkező bizonytalanságát vagy szorongását, hanem vallja be önmagának, így elkerülheti azt, hogy mesterkéltnek tűnjön a másik előtt. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy közli is ezeket az érzéseket Beszélgetés után azonban hasznos, ha megbeszéli egy „szupervizorral". A szupervízió, akár a „klinikai tréning", azzal az előnnyel jár, hogy szabadabbak vagyunk bizonytalanság-érzésünkkel szemben és jobban megőrizzük integráltságunkat a beszélgetés során. Az integráltság rogers-i elve a lelkipásztor számára abban az értelemben fontos útmutató, hogy a beszélgetés során óvatosan

bánjon a személyes közlésekkel. A másik számára felszabadulást jelenthet, ha megtapasztalja, hogy problémáival nem áll egyedül. Ha azonban ezt úgy közöljük, hogy elveszíti integrációját, belénk vetett bizalmát azért, mert bizonytalanságunk kifejezésével még bizonytalanabbá tesszük, akkor nem beszélhetünk lelkigondozásról. Állítólag Luthert egyszer meglátogatta egy fiatal kollégája, aki arról panaszkodott, milyen nehezen készíti el prédikációit. Gyakran még szombat este sem tudja, hogy mit fog mondani a következő nap. Luther ránézett és ezt mondta: „Testvérem, neked is ez a problémád?" Nem felszabadító, hanem szorongást keltő lett volna, ha azt mondja: „Nemrégiben beszéltem ismét erről az egyik kollégával, de tulajdonképpen még mindig nem tudtam megoldani én sem." Ezt a fejezetet az eddigiek rövid összefoglalásával szeretném zárni. Az első fejezetben azt mondtuk, hogy a beszélgetés több, mint a

gondolatok kicserélése. Olyan folyamat, amelyet lényegében az érzelmek határoznak meg. A második fejezetben egy lelkigondozói beszélgetést konstruáltunk, hogy bepillantást nyerjünk általa az érzelmek játékába, amelyek a beszélgetés dinamikáját hordozzák. A harmadik fejezetben megismerkedtünk Carl Rogers gondolataival és az általa kialakított „pszichoterápiás módszerrel". Ez a „módszer" a lelkigondozói beszélgetés fontos aspektusait tárja fel számunkra, amelyeket sokszor homályosan érzünk ugyan, de nem mindig tudunk elég világosan felismerni vagy megfogalmazni: a „direklív szemlélet" („directive approach") elutasításával és annak követelményével, hogy empátiásán a másik „vonatkoztatási rendszerébe" („frame of reference") helyezkedjünk, arra tanít bennünket Rogers, hogy a lelkigondozói beszélgetés is csak meghatározott kapcsolataiban („relation") sikerülhet, és csak akkor

bontakozhat ki a lelkigondozás sajátos dimenziója, ha megfelelő előkészítés előzi meg. Véleményünk szerint Rogers tanításának jelentősége a lelkigondozói beszélgetésvezetés szempontjából egyrészt az önkritikára ösztönzésben rejlik, másrészt annak belátlatásában, hogy a beszélgetésvezetésnek - az ő „kritikája" segítségéve] történő megtisztításával a lelkigondozás sikeresebben bontakozhat ki tulajdon szándéka irányában. 98 A következőkben megpróbájuk példákkal bizonyítani ezeknek a gondolatoknak a helyességét. Módszertani problémák Miután megismerkedtünk a rogers-i „módszerrel", a második fejezethez hasonlóan ismét konstruált példán szeretnénk bemutatni a lelkigondozói beszélgetés legfontosabb aspektusait. Eddigi ismereteink most már rendszeres tárgyalást tesznek lehetővé. Egy olyan, egyáltalán nem szokatlan lelkigondozói helyzetet választunk, mint a kórházi látogatás, ahol a

lelkigondozó ágyról ágyra jár a kórteremben anélkül, hogy bármit is tudna az ott fekvő betegekről. Például egy olyan nőhöz érkezik, akit még sohasem látott. Nemrég került kórházba, hogy megoperálják Azért választunk ilyen példát, mert - mint már láttuk - a stresszhelyzetben folytatolt beszélgetés igen tanulságos az átlagos, hétköznapi beszélgetés számára. A lelkigondozás legfontosabb elemei legtöbbször itt nyilvánulnak meg a legszemléletesebben A lelkipásztor tehát az ágyhoz érkezik, röviden bemutatkozik, hogy ő a kórházi lelkész és megkérdezi a beteget, hogy miért került kórházba. Ezután hagyja, hogy a beteg tájékoztassa betegségéről. A beszélgetés világos strukturálása érdekében és hogy ne vesztegessen sok időt érdektelen részletkérdésekkel, megkérdezi: „Tehetek Önért valamit?" Úgy gondoljuk, hogy a már kialakult kapcsolatban („relation") ez a legjobb megfogalmazás. Más esetekben más

megfogalmazást is választhatunk. A lelkipásztor szándékosan fogalmazza meg így a kérdést, mivel nem akarja a betegre erőltetni magát, és lehetőséget kíván adni a visszautasításra vagy arra, hogy ha esetleg nem lelkigondozást igényel, megkérhesse egyéb szívességre, mint például egy üzenet átadására. Beteg: (kissé bizonytalanul, szorongva) „Ha megkérhetném, hogy imádkozzon velem." Mit válaszoljon erre a lelkipásztor és mit ne? Talán ismét hasznos lenne, ha az olvasó, mielőtt továbbhaladna, leírna magának néhány jónak és rossznak vélt választ, esetleg azt is, hogy milyen indítékok alapján jutott hozzájuk. Én is leszek javaslatokat és remélem, hogy az olvasó megvitatja velem ezeket. Mivel a beszélgetés dinamikus folyamat, amelyben az érzelmek fontos szerepet játszanak, mindig alkotó, nem teljesen logikus, egyéni színezetű egészet képez. Nem recepteket adni, hanem intuíciókat kívánok finomítani ezzel az

elemzéssel. Ehhez a gondolatok kicserélése, kölcsönös megfogalmazása a legmegfelelőbb forma. Éppen az előző fejezetben váltak világossá azok az irányvonalak, amelyeket a lelkigondozói beszélgetésben szem előtt kell tartanunk. Ezeknek a gyakorlati megvalósítása mindig a pillanatnyi benyomások szerint alakul. Megtanultuk, hogy a lelkipásztornak mindig azokra az érzelmekre kell figyelnie, amelyek a másik szavai mögött rejlenek. Példánkban ez azért nehéz, mert a betegnek konkrét kérdése van Ilyen kéréssel gyakran fordulnak a lelkigondozóhoz, és ő mindig pozitívan reagál. A beszélgetés még nem mélyült el annyira, hogy tudná, milyen gondolatokat fogalmazzon meg az imában: fél-e a beteg és mitől, bűntudata van-e vagy hitbeli problémája? A kérésnek tehát tárgyszerű tartalma van, de világosan kifejti azt az érzést - szavaiból halljuk és arcán látjuk -, hogy „szükségem van Önre, az imádságára, mái-nem boldogulok

egyedül." Ilyen esetben a megérzés a legfontosabb Ha a lelkipásztor a tartalomra reagál, akkor figyelmen kívül hagyta a beteg érzéseit és ekkor a beteg úgy véli, hogy nem fogadták el, nem értették meg. A beszélgetés kétségkívül megsínylené ezt Azt javaslom tehát, hogy a lelkipásztor a következóket válaszolja: „Úgy érzi, segítenék, ha Önnel együtt elmondanám problémáit Istennek." Másként is megválaszthatjuk a szavak, de ezzel a megfogalmazással a lelkipásztor a beteg „vonatkoztatási rendszerén" belül marad. Megsejti a beteg érzését, visszajátssza vagy visszatükrözi A beteg ezáltal úgy érzi, hogy a lelkipásztor megérti, elfogadja bizonytalanságában és mellette áll. Itt különösen fontos az együttérzó hangnem. Ezekben a szavakban a lelkipásztor nem fenyegető, gáncsoskodó személyként jelenik meg, hanem olyan emberként, aki biztonságot nyújt, akivel kibeszélheti magát, aki reá figyel és

együttgondolkodik vele. A válaszban egyúttal ott van a folytatásra ösztönzés, így a beteg folytatja és elmondja, hogy mi indokolta kérését. 99 Nem nehéz felsorolni olyan lelkipásztori reakciókat, amelyek jószándéktól vezettetve is zavarnák a beszélgetés folytatását. Mondok néhány példát: a) „Szívesen, csak mondja meg, mit imádkozzunk." Ez a válasz, mint már említettem, a tartalomra és nem az érzésre reagál, és az érzésáram elrekesztése révén „elhidegíti" a beszélgetés folyamatát. A legjobban ezt akkor értjük meg, ha figyelembe vesszük a beteg helyzetét. b) „Olykor nehéz megfelelő szavakat találni az imához." A lelkipásztor jól érzi, hogy nem távozhat pusztán egy kézfogással, és megpróbál valamit mondani a betegnek, hogy segítsen rajta. Azonban általánosít és eltéríti a beszélgetést a beteg központi kérdésétől: a bizonytalanság és félelem érzésétől. c) „Biztos sokat

töprengett itt." Ez értelmezés és diagnózis. Bizonyos értelemben segíthet ugyan, mivel kifejezi, hogy a lelkipásztor együttérez a beteggel, mégis olyan benyomást kelt, mintha bizonyos messzeségből szemlélné, túlságosan nagy távolságot tartana önmaga és a másik között. Ez a válasz nem segíti a folytatást. Mit mondjon most a beteg? Ha olyan problémája van, amelyről nem mer beszélni, a lelkipásztor válasza - még ha atyai hangvételű is, mely bizonyos körülmények között veszélyes is lehet - nem teremt olyan atmoszférát, melyben a beteg biztonságban érzi magát. d) „Kár, hogy nem tanulunk meg akkor imádkozni, amikor egészségesek vagyunk, most, hogy szükségünk van rá, nehezen megy." Ez moralizálás. A lelkipásztor - talán jót akarva - erkölcsi tanácsot ad: a beteg határozza el, hogy normális körülmények között is imádkozik. A valóságban azonban eltávolodik a beteg érzés világától, egyedül hagyja

szorongásaival és bizonytalanságával. Nemcsak azt érzi, hogy „korholásban" részesült - ennek elfogadása jó kapcsolatot feltételez -, hanem azt is, hogy elutasították. Az ilyen moralizálás komoly szakadást okoz a beszélgetésben és az érzések folyamatában. Utána szinte lehetetlen helyes útra terelni a beszélgetést e) „Az imádság erősíti hitünké! a nehéz helyzetekben." Ez dogmatizmus: általánosításnak is nevezhetnénk. A lelkipásztor közölni akarja, hogy mennyire örül a kérésnek. Azonban éppen ezáltal távolodik el a betegtől Figyelmét nem a betegre és bizonytalanságára, hanem saját magára és az ima dogmatikai oldalára irányítja. A beteg érdeklődése problémáira irányul és ez helyzetében érthető is. Itt azonban kénytelen elvonni figyelmét erről, és a lelkipásztor személyes véleményére irányítani. Az érzések árama megszakad, és ingerültséget, vagy legalábbis csalódást vált ki. Folytassuk

tovább a beszélgetést és feltételezzük, hogy a lelkipásztor a következőket mondja: „Úgy érzi, hogy segítene Önnek, ha együtt imádkoznánk." Ezáltal megpróbál a beteg „vonatkoztatási rendszerén" belül maradni. Ebben a légkörben biztonságban érzi magát és a következőket mondja: „Holnap fognak operálni és félek." Mit mondjon most a lelkipásztor és mitől tartózkodjon? Véleményem szerint a beteg most megnyilvánuló érzését tükrözze vissza ismét. Például a következőket válaszolhatja: „ Úgy érzi, hogy az operáció valami fenyegetőszörnyűség.", vagy ha az „úgy érzi" kifejezést merevnek találja: „Nyomasztja Önt annak a tudata, hogy holnap operálni fogják." A lelkipásztor szavait olvasva úgy tűnhet, hogy ez semmit sem tesz és semmivel nem járul hozzá a beszélgetéshez. Nem egy terméketlen ping-pong játék alakul itt ki? Erre csak azt válaszolhatom: „A puding próbája az

evés." („The proof of the pudding is the eating") Akiknek volt bátorságuk a lelkigondozói beszélgetés során ily módon kinyilvánítani, hogy valóban érdekli őket a másik érzése és megpróbáltak együttérezni vele, azok tapasztalhatták, hogy miként válik a kapcsolat egyre mélyebbé és személyesebbé. Az aktív odafigyelés - találóbban így mondhatnánk - különösen termékeny, bizalmas kapcsolatot hoz létre. Ez a beszélgetés folytatásából is nyilvánvalóvá lesz Nem ismétlem meg újra, hogy mi zajlik le a másikban a lelkipásztor ilyenfajta reakciói esetén. Csak azokra a „csábító" mellékutakra utalnék, amelyek ilyen alkalmakkor nyílnak a lelkipásztor 100 előtt, és amelyeket el kell kerülnie. Vannak tévutak, amelyeken a beszélgetés így vagy úgy, de „holtvágányra fut". Például: a) A tartalomhoz tapadás és az érzés figyelmen kívül hagyása: „Engedje meg, hogy ezzel a kéréssel imában

forduljunk Istenhez." A lelkipásztor meg van győződve arról, hogy tudja, mi okozza a beteg bizonytalanságát és rögtön rátér a cselekvésre. Azonban tényleg tudja-e az okot? Teljesen körbehajózta a szigetet? Teljesen kizárható-e annak a lehetősége, hogy a beteg nem megértve, hanem elutasítva érzi magát? Moralizálás és ezáltal az asszony érzéseinek elutasítása vagy legalábbis a probléma bagatellizálása: „Az orvosok manapság nagyon ügyesek, nem kell annyira aggódnia!" b) Általánosítás és ezáltal az érzésáram megszakítása: „Sok ember fél az operációtól, még ha csak kis beavatkozásról van is szó." c) Diagnosztizálás: „Nyilván nehezen törődik bele ebbe a sorsba." d) Értelmezés: „Az ilyen szorongások gyakran kora gyermekkori emlékekkel vannak összefüggésben." Az utóbbi két válasz esetén a beteg pszichológiai elemzés tárgyává válik. Ez azt a benyomást keltheti benne, hogy a

lelkipásztor nem áll mellette. Egyik esetben sem fogadja el a másik nyilvánvaló érzéseit, kívül áll a beteg „vonatkoztatási rendszerén". Építkezzünk most tovább az általunk javasolt mondat alapján. A kapcsolat elmélyül, a beteg együttérző, figyelmes hallgatóra talált a lelkipásztorban. A következóket mondja: „Annyira szégyellem, hogy nincs elég hitem." El tudom képzelni, hogy némelyik olvasó e pillanatban türelmetlenné válik a lelkipásztor túlzottan passzív magatartása miatt, melyet annyira támogatok s amely így leírva még kissé nevetségesnek is hat, és ezt mondja: „Most már tényleg lelkigondozói területhez érkeztünk, semmi szükség a hiábavaló papagájkodásra." Csak azt tudom válaszolni, megértem ezt a reakciót: sok segítő beszélgetésben én magam is éreztem ezt a türelmetlenséget. Azonban kérem, kövessék tovább gondolatmenetemet. Meggyőződésem ugyanis, hogy a „titkos csábító" a

beszélgetésnek e pillanatában szinte biztosan arra invitál bennünket, hogy közbeavatkozzunk és - Rogers terminológiájával szólva - „direktívek" legyünk, mégpedig abban a felszínes értelemben, hogy amilyen gyorsan csak lehet, a rossz irányból a jó irányba tereljük a beszélgetést. így azonban nem fogjuk körbehajózni a szigetel és nem tesszük lehetővé, hogy a másik szabadon vállaljon felelősséget saját magáért és döntéséért, márpedig ez a valódi lelkigondozás alapfeltétele. Azt javaslom tehát, hogy most is a lehető legjobban, legközvetlenebbül, legszeretetteljesebben tükrözzük vissza a beteg érzéseit. Ennek indokait már nem szükséges újból elismételni Lelkipásztor: „Annyi rosszban volt része, hogy hite úgyszólván cserbenhagyja most." Milyen tévutak kerülendők el? a) A megnyugtató általánosítás: „Egyedül ez így nem megy. Kevés ember merné azt mondani az Ön helyében, hogy elég hite van.

Gondoljon csak Krisztusra a Getszemáni-kertben" b) Ajól ismert bagatellizálás: „Nem olyan nagy baj, ha ilyen körülmények között egyszer kételkedik is." c) A beteg esetét különös eseménnyé tevő dogmatizálás: „Ne felejtse el, hogy Krisztus is imádkozott a Getszemáni-kertben, hogy múljon el tőle a szenvedés kelyhe." d) Atyai moralizálás: „Rosszabbat is el tudok képzelni, mint egy operáció előtti pillanatnyi kétségbeesést. Talán más tévutak is elképzelhetók, de mindegyik közös jellegzetessége, hogy nem veszi komolyan a beteg érzéseit. Sót némelyik válasszal rámenősen, akarata ellenére próbálja bizonyos irányba terelni (pushing) a beteget a lelkipásztor és többé-kevésbé nyíltan „direktív". A beteg most olyan bensőséges kontaktusban van a lelkipásztorral, hogy ki meri fejezni azt, ami nyilvánvalóan alapproblémája. Azt hiszem, kimondhatom - a szigetet körbehajóztuk: „Mit gondol rólam az Isten,

ha most az egyszer csütörtököt mondok?" 101 Hajói látom, a lelkipásztor előtt itt két lehetőség nyílik. Választása attól függ, hogyan interpretálja a beteg kijelentését. Tekinthető a bizonytalanság és a félelem megnyilvánulásának is, de konkrét kérdésnek is, amelyre a beteg konkrét választ vár. Ha a lelkipásztor a beteg érzésére reagál, akkor együttérzőn és együttgondolkodva visszatükrözheti ezt az érzést, és a következőket mondhatja: ,/ÍZÍ kérdezi, vajon Isten rossz néven veszi-e, hogy fél az operációtól?" Ezáltal fennáll annak a lehetősége, hogy a beteg látva, hogy a lelkipásztor elfogadja őt félelmével együtt, ennek valóságában szemléli önmagát, érzi, hogy hite feltámad és ezt mondja: „Nem - azt hiszem, Isten éppen saját gyengeségem miatt tekint saját gyermekének és megbocsát nekem." Láthatjuk, hogy az olyan beszélgetésekben, ahol a lelkipásztor bízik annak lehetőségében,

hogy a másik lelke legmélyén érzi a helyes irányt, a lelkigondozó segítségével maga is megtalálja a fényhez vezető utat. Nagyobb a szavatossága annak, amire az ember magától jön rá, mint amit megmondanak neki. Nem kell mindig arra gondolni: mit is mondjunk, hogy megtalálja a helyes utat. Ha ily módon - a lelkipásztor segítségével - a beteg „eljutott saját magához", akkor most már valóban a beteg szemszögéből látva elolvashat a lelkipásztor egy bibliai részletet és imádkozhat vele, vagy ha a beteg számára esetleg fárasztó volt a beszélgetés, elegendő csak az ima is. Most már tudja, hogy mit szabad az imában a beteg nevében mondania. Ha a lelkipásztor a konkrét kérdésre akar válaszolni, akkor a kérdésnek megfelelően tegye. Ha hitbeli kérdésről van szó, akkor a válasznak is arra kell vonatkoznia. A lelkipásztor nevében szívesen kezdeném így a mondatot: ,,Hiszem, hogy." vagy ,, Hisszük, hogy" A következők is

elképzelhetők: „A Bibliában, hitünk könyvében olvasható." vagy „ Talán már énekelte a templomban." A válasz pontosabb megfogalmazását illetően eltérhetnek a vélemények, de számomra egyértelmű, hogy itt most felcsendülhet az Evangélium Örömhíre. Kiemelem itt a „hír" szót. A hír a szabad embernek, az egyénnek szól Ne próbáljuk a lelkigondozás során a beteget bizonyos szavakkal, finoman, az általunk kívánatosnak vélt irányban befolyásolni (pushing): éppily kevéssé kívánatos, hogy atyáskodó hangnemet megütve bagatellizáljuk érzéseit. Véleményem szerint például azt mondhatjuk: ,,Az.l hiszem, most utat mutat számunkra Krisztus története a Getszemáni-kertben", de nem mondhatjuk, hogy: „Figyeljen, ne feledkezzen meg a Gelszemáni-kertrói." Mintapélda E könyvnek nem célja, hogy recepteket adjon. A lelkigondozásban sincsenek receptek, mivel ez két ember alkotó együttléte, amelyben nem annyira a

szavak, mint inkább az érzelmek játszanak nagy szerepet. A példamutatással, Rogers-re és a módszerére való hivatkozással nincs más célunk, mint az, hogy megtanuljunk kérdezni, észrevenni a hibákat és megszerezni egy olyan habitus érzéséi, amelyet már elsajátítottunk, vagy amellyel esetleg már eredendóen meg voltunk áldva. Röviden, ez a könyv önkritikánkat és gyakran kissé rest intuíciónkat szeretné finomítani. Hozzá kell tennem, tudatában vagyok annak, hogy a szó és az ellenvélemény sokkal messzebbre vinne bennünket, mint a papírra vetett mondatok, amelyekre nem lehet válaszolni. Mélyebb gyökereket ereszt, amit vitában látunk be. Éppen e könyv írása közben vált világossá számomra, hogy mennyivel termékenyebb lehet egy hét „klinikai tréning", mint ennek a könyvnek az elolvasása, annak ellenére, hogy így is „szimatot kaphatunk" a problémák és megoldások iránti érzékenységhez. Azonban könyvünkben is

megpróbáljuk a „klinikai tréningre" jellemző öntevékenységet alkalmazni, még ha kisebb mértékben is. Beszélgetésgyakorlatokat adunk fel az olvasónak és arra kérjük, hogy próbáljon megfogalmazni helyes és helytelen válaszokat. A fejezet végén összehasonlíthatja feleleteit az enyéimmel. „Klinikai tréningünket" legtöbbször hasonló gyakorlatokkal szoktuk kezdeni. A résztvevők leírják maguknak a szerintük helyes és helytelen lelkigondozói reakciót, majd összehasonlítják őket. Most egy másik beszélgetés következik. Egy idősebb, férjezetlen nő beszélgetést kért a lelkipásztortól egy évvel bátyja halála után, akit évekig gondozott. Bejön, és miután helyet foglal, tétován a következőket mondja: 102 „ Remélem, nem fog ostobának tartani, lelkész úr, ha elmesélem Önnek, hogy mi nyomja a lelkemet." A lelkipásztor lehetséges válaszai: a) empátiásán tükröző: b) általánosító: c) moralizáló:

d) rámenős („pushing"): Nő: „Nem tudok ezen eligazodni. nem tudom túltenni magam a bátyám halálán" A lelkipásztor lehetséges válaszai: a) empátiásán tükröző: b) általánosító: c) diagnosztizáló: d) moralizáló: e) dogmatizáló: f) rámenős („pushing"): Nő: „ Úgy érzem, az életemnek nincs már többé értelme." A lelkipásztor lehetséges válaszai: a) empátiásán tükröző: b) általánosító: c) interpretáló: d) moralizáló: e) dogmatizáló: Nő: „Ha hazamegyek, minden olyan üres." A lelkipásztor lehetséges válaszai: a) empátiásán tükröző: b) általánosító: c) diagnosztizáló: d) moralizáló: Egy ideig folytatódik a beszélgetés, majd a nő a lelkipásztorra néz és megkérdezi: „ Lelkész úr. bűn az, ha valaki ilyeneket mond.?" A lelkipásztor lehetséges válaszai: a) empátiásán tükröző: b) a tartalomra reagáló: c) dogmatizáló: d)általánosító: e) moralizáló: f)

diagnosztizáló: Az olvasó, miután megfogalmazta válaszait, a következőkben megtalálja azokat a feleleteket, amelyekre gondoltam, amikor ezt a beszélgetést konstruáltam. Remélem, eljutott már arra a fokra, hogy itt-ott nem ért egyet velem és előnyben részesíti saját megfogalmazását. Ezeknek a gyakorlatoknak az értéke nem az, hogy sémákat tanuljunk meg, hanem az, hogy ha tanulunk is másoktól - amennyire csak lehetséges, megfontoltan és kritikusan -, merjünk saját belátásunk szerint cselekedni. Másképp fogalmazva: csak tanulhatunk egymástól, mivel mindnyájan tanulók vagyunk és azok is maradunk. Ezért sajnálom, hogy nem láthatom az olvasó válaszait Hiszem, hogy némelyik tanulságos lenne. Egyre inkább az a meggyőződésem, hogy a „klinikai tréning" egy véget nem érő folyamat. A válaszokat az előző fejezet gyakorlatai alapján fogalmazom meg. Még egyszer hangsúlyoznám: a lelkigondozói beszélgetés személyes találkozás,

és e feleletek célja az, hogy 103 mintegy próbakövet nyújtsanak az olvasónak saját válaszai megvizsgálásához. Neki kell eldöntenie, hogy véleménye miben és mennyiben egyezik meg az enyémmel. Nő: „Remélem, nem fog ostobának tartani, lelkész, úr, ha elmesélem Önnek, hogy mi nyomja a lelkemet." A lelkipásztor lehetséges válaszai: a) empátiásán tükröző: „ Valami nyomasztja Önt, de fél, hogy ostobának tartanám." általánosító: „Sokan félnek, hogy problémájukat mások ostobaságnak tartanák." b) moralizáló: „Az Ön korában már nem kell félnie attól, hogy nyulán kimondja nehézségeit." c) rámenős („pushing"): „Kezdje csak el nyugodtan, majd meglátja, hogy megy ez magától is." Nő: „Nem tudok ezen eligazodni. nem tudom túltenni magam a bátyám halálán" A lelkipásztor lehetséges válaszai: a) empátiásán tükröző: „Nyomasztja Önt, hogy még mindig nem tud beletörődni a

bátyja halálába." b) általánosító: „Sokan küszködnek hasonló problémával." c) diagnosztizáló: „Talán az Ön jellemvonása, hogy nehezen válik meg azoktól, akik szerepet játszanak az életében." d) moralizáló: „Egy év után azért meg kellene próbálnia mással is foglalkozni." e) dogmatizáló: „Ez talán annak a jele, hogy Isten mennyire szívünkbe oltotta a szeretetet." f) rámenős (,,pushing"): „Talán sikerül találnom egy családot, melynek segítséget nyújthat." Nő: ,, Úgy érzem, az életemnek nincs már többé értelme." A lelkipásztor lehetséges válaszai: a) empátiásán tükröző: „ Úgy látszik, szinte értelmetlen így tovább élnie." b) általánosító: „Hasonló gondolatok gyakran járnak eszünkben halálesetek után." c) interpretáló: „Ez, számomra annak a jele, hogy túl sokat foglalkozik saját magával." d) moralizáló: „Nem volna jobb, ha kevesebbet

foglalkozna a múlttal?" e) dogmatizáló: „Isten az élők és nem a holtak Istene." Nő: „Ha hazamegyek, minden olyan üres." A lelkipásztor lehetséges válaszai: a) empátiásán tükröző: „Olyan üres otthon, olyan melegség nélküli élet." b)általánosító: „A házak olyan kihaltnak tűnnek sokszor, ha elvesztettük, akit szerettünk." c) diagnosztizáló: „Nekem úgy tűnik, azért érez így, mert túl sokat gondol a bátyjára." d) moralizáló: „Próbáljon meg bátor lenni." Egy ideig folytatódik a beszélgetés, majd a nő a lelkipásztorra néz és megkérdezi: „Lelkész úr, bűn az, ha valaki ilyeneket mond?" A lelkipásztor lehetséges válaszai: a) empátiásán tükröző: „Attól fél, Isten rossz, néven veszi azt, hogy a bátyja halála után nehéznek találja az életei." b) tartalomra reagáló: „ Úgy hiszem, ez tényleg előfordulhat. Attól függ, Ön hogy érzi" c) dogmatizáló: „

Vannak, akik ebben a kérdésben különbségei tesznek az, önszeretet és a bűn között." d) általánosító: „Hasonló kérdések gyakran merülnek fel azoknál, akikel súlyos szerencsétlenség ért." e) moralizáló: „Akiknek olyan bánatuk van, mint Önnek, azoknak nem szabad röglön a bűn kifejezést használniuk." f) diagnosztizáló: „ Úgy érzi, hogy önmaga ellen kell harcolnia és fél, hogy közben bűnt követ el." A lefolytatott beszélgetések elemzése 104 Ebben a fejezetben az eddigi megállapításokat szeretnénk átvizsgálni néhány lelkipásztori beszélgetés alapján. Ezeket a beszámolókat különböző módon gyűjtöttük össze Némelyik már megjelent közülük, némelyiket „klinikai tréningünkön" beszéltük meg. Az olvasó bizonyára megérti, hogy az utóbbiakat nem teljesen változatlanul közöljük, nehogy felismerhető legyen az eset. 1.) Az első közlés egy olyan lelkipásztortól származik, aki

némileg ismeri Rogers gondolatait, és megpróbálja alkalmazni is őket. Mint a végén megjegyzi, úgy érzi, gátolta az a tény, hogy a beszélgetés során állandóan tudatában volt annak a szerepnek, amit fel akart venni. Kezdetben gyakran előfordul ez a probléma, a későbbiek során azonban rendszerint sikerül megbirkózni vele. Az a körülmény, hogy mint háziszabónőt ismerte a beteget és tudta, hogy nem túlságosan vallásos, csökkentette elfogulatlanságát. Először közlöm a teljes beszélgetést, majd a végén kiegészítem néhány megjegyzéssel. Előbb azonban rámutatnék néhány olyan szempontra, amelyek egyébként elkerülnék figyelmünket, pedig színesebbé tehetik az olvasást. Feltűnő, hogy a lelkipásztor „száraz" visszatükrözése ellenére a nőbeteg teljesen biztonságban érzi magát és őszintén feltárja kórházi igényeit. Azáltal, hogy a lelkipásztor nem bírálja, hanem együtt van vele, saját maga kanyarodik vissza

az Úrvacsoránál mondott szavaitól - miután levezette megnövekedett agresszióját - a kórházban levő emberek kapcsolatainak témájához. Eközben - akaratlanul - egy másik oldaláról mutatkozik be Figyelemre méltó, hogy a végén - ami az elején még nem volna elvárható - ő maga mutat rá arra, hogy miként viselheti el az ember a kórházi tartózkodást. Véleményem szerint helytelen lett volna, ha a lelkipásztor vitába bonyolódik vele a nővérek kritikájával kapcsolatban. A beszélgetés tehát bizonyos mértékig jelzi, hogy a lelkipásztor együttérző figyelme támogatja a beteget, hogy „segíteni tudjon saját magának", képes legyen mélyebb belátáshoz és önigenléshez jutni. Következzen a beszélgetés: De Witt asszony a házivarrónőnk, férjezett és ötven év körüli. Bent fekszik a klinikán, már néhány operáción túl. Meg akartam látogatni és a folyosón, kórterme közelében találkoztam vele Éppen toalettről jött.

Kimerültnek és sápadtnak látszott Miután megkérdezte, nincs-e ellene kifogásom, lefeküdt az ágyába. Ezután a feleségem után érdeklődött, akit éppen akkoriban operáltak. Felvilágosítottam állapotáról, majd a többi családtagról kérdezősködött Végül magáról beszélt. A következőket mondta: De Witt: „Mindig hánynom kell. Még gyenge vagyok" Lelkipásztor: „Még kimerültnek érzi magát." De Witt: „Az ágyból kikelve jól közlekedek, de még beteg vagyok." Lelkipásztor: „ Úgy érzi, még nem sok mindenre képes." De Witt: „Nem hagyom el magam Nem hagyom elszállni a bátorságomat." Lelkipásztor: „Nem adja fel" De Witt: „Különböző injekciókat kaptam" Részletesen elmeséli, mit csinállak vele. Egy nővér jön be és bátorító szavakat szól hozzá De Witt: „Tulajdonképpen jobban szeretem az idősebb nővéreket, mint a fiatalokat, akik nem gondoskodnak annyira jól az emberről."

Lelkipásztor: „Még nem jutottak el odáig" De Witt: „ Valóban nem. Egyszerűen a másik orra alá tolják a hánytálat, ha hány az ember. Az idősebb nővérek ilyet nem tesznek este, ha már az ember alszik, a teljes fényt rávilágítják. Ilyet nem tesz az ember, ha együttérez a másikkal" Lelkipásztor: „Még nem gondolnak erre eléggé." De Witt: „Nem. Az idősebb többet lát, jobban gondoskodik az emberről Erre van szükségünk." Lelkipásztor: „Szívesen veszi az ember, ha együttérez vele, gondol rá valaki." Ezután a beteg arról beszélt, hogy milyen rosszat tett vele az egyik nóvér. Később megmutatja nekem, ez a nővér hozza be az ebédet. Éppen abban a pillanatban, amikor azon gondolkodtam, miként fordíthatnám komolyabb irányba a beszélgetést anélkül, hogy elhagynám az ő „vonatkoztatási rendszerét" és megijeszteném, így szólt: 105 „A múlt csütörtökön Úrvacsoránk volt. Én is részt

vettem rajta Egy másik teremben voltunk. Az ágyunkban vittek oda F lelkipásztor - így hívják? -tartotta" Lelkipásztor: „Tehát alkalma volt Úrvacsorán részt venni?" De Witt: „Igen. A kórházban nagyobb szükség van rá Akkor többet érez közben az ember." (Otthon Witt asszony nem vallásos) tásképzéssel ösz Lelkipásztor: „Akkor jobban érezhető az a közösség, amelynek részese lett." De Witt: „Igen, ez valóban jót tesz" - Kicsit hallgat, majd folytatja: ,,A kislányt, akit nemrég hoztak ide és itt fekszik velem szemben, már kétszer operálták. Lakóhelyén már feladták az orvosok a reményt. Itt valóban segíteni tudnak rajta Elbocsátása után három hónapra férjhez akar menni. Már ez foglalkoztatja Néha jól szórakozunk együtt" Lelkipásztor: „Érdeklődik iránta." De Witt: „Először a túlsó oldalon feküdi, azonban sokszor hallottam beszélni és mivel olyan egyedül volt, többször

meglátogattam. Mondtam neki, hogy jöjjön át hozzánk Az orvos megkérdezte a fiamtól, reménykedem-e abban, hogy húsvétra hazakerülök. Gyakran meglátta, amint csendben kifelé nézek. Féltett, hogy túl sokat aggódom" Lelkipásztor: „Talán azt gondolta, hogy szomorú." De Witt: „Igen, szomorú vagyok. De megértem, hogy még nem lehetek otthon Csak teher lennék. Előbb teljesen rendbe kell jönnie a vérképemnek Nem is ápolják itt olyan rosszul az embert." Lelkipásztor: „Jól gondoskodnak mindenkiről." De Witt: „ Csak a koszt túl rossz. Túl nehéz, nekem Otthon válogathatok és később is meg lehet enni a maradékot." Lelkipásztor: „Lassan mennem kell. Szívesen venné-e, ha együtt imádkoznánk?" De Witt: „Igen." Lelkipásztor (imádkozik): „Istenünk, Te vagy védelmezőnk. Krisztus által érezzük, hogy szeretsz minket. Nem tudjuk, milyen nehézségek várnak ránk, de hisszük, hogy mindig szereteted

fényében élünk. Légy ezután is mindig velünk És légy azokkal is, akiket szeretünk. Adj nekünk türelmet és bátorságot a jövőt elviselni Ámen" De Witt: „Adja át üdvözletemet a családjának." Mihelyt eljöttein, megijedtem, amint eszembe jutott, hogy nem érdeklődtem a családja iránt. Valószínűleg túl sokat gondoltam a saját szerepemre. A lelkigondozás szempontjából az úrvacsorai beszélgetésrészletből talán többet lehetett volna „kihozni". Már említettük, a lelkipásztornak gátlást okozott, hogy a beteget mint házivarrónőt ismerte. Nehezére esett különbséget tenni a barát és a lelkipásztor szerepe között. Ezért érthető, hogy feltette magának a kérdést, lelkipásztorként nem vallott-e kudarcot. Ezt a kérdést egyébként sok pályatársa felteszi magának kórházi látogatás után. A beteg saját magától kezdett az Úrvacsoráról beszélni, tehát a lelkipásztort látta látogatójában. Ezáltal

mintegy invitálta, hogy legyen a „pásztora". A lelkipásztor mégis elbizonytalanodott egy pillanatra, hogy mit mondjon. Reakciójával {„Tehát alkalma volt Úrvacsorázni") nem állt eléggé mellé. Pusztán megismételte a közlést, de nem tükrözte vissza a kicsendülő hálaérzést A „Boldog, hogy úrvacsorázhatott?" kérdés jobb lett volna. De Witt asszonynak egy másik fontos érzelme is megnyilvánult, amikor azt mondta: „Igen, a kórházban nagyobb szükség van rá. Akkor többet érez közben az ember." A lelkipásztor ellenben nem érzékelte ezt, amikor - diagnosztikusán - ezt felelte: „Akkor jobban érzi a közösséget, amelynek részese lett" Itt ismét nem volt eléggé a beteg mellett, aki következésképp nem folytatta a témát. Ha azt mondta volna: „ Úgy érezte, hogy éppen most nagyon fontos volt az Ön száméira", biztosan nagyon fontos beszélgetés alakult volna ki az Úrvacsora témájából. Kétségtelen

azonban, hogy a látogatás így is nagy jelentőségű volt a beteg számára. Tapasztalta a lelkipásztor együttérzését Alkalma nyílt kibeszélnie magát, és valamennyire betekintést engedhetett belső életébe is. Az odaadás légkörében együtt imádkozhatott a 106 lelkipásztorral, és segítségével jobban megérthette kórházi helyzetét, vagy ha rejtetten tudatában is volt mindennek, most tudatosabbá vált számára. Amikor azonban a lelkipásztor egy pillanatra elbizonytalanodott - tehát nem volt eléggé integrált -, gyorsan elbúcsúzott, és ezzel elszalasztottá egy fontos téma .megnyitásának" lehetőségét 2.) Most két olyan lelkipásztor beszélgetése következik, akik nem iskolázottak a lelkigondozói beszélgetés terén. E könyv olvasása során már volt alkalmunk bepillantást nyerni abba, hogy a lelkigondozó helyes „habitusa" milyen nagy jelentőségű a beszélgetés vezetésében. Megállapítottuk, hogy úgy

jellemezhetjük ezt a „habitust", mint a „másikkal való létet". Ez az empatikus figyelemben valósul meg, a másik érzéseinek „tükrözése" révén szilárdul meg és mélyül el. Felhívom a figyelmet arra is, hogy az érzelmek „tükrözése", ami Rogersnél a pszichoterápia legfontosabb eszköze, utat nyit a valódi lelkigondozáshoz. A következő beszélgetésekben nem beszélhetünk „tükrözésről". Bár mindkettő alapján jónak tűnik a lelkipásztor viszonya a közösség tagjával, mégis úgy érezzük, hogy nincs közöttük valódi lelkigondozói kapcsolat. Úgy tűnik, hogy a lelkigondozók kevés empátiával rendelkeznek Bizonyos jóindulatú „direktív" hajlam figyelhető meg náluk, a másikkal való valódi találkozás igénye nélkül. Benyomásom szerint „habitusukban" felfedezhető a lelkigondozói hajlam, de még nem mélyült el eléggé, és alkalmazott módszerük nem eléggé kidolgozott. A

beszélgetésekhez fűzött megjegyzéseimben elsősorban ennek a habitusnak a megvilágítására szorítkozom. a) F. asszony körülbelül 50 éves és reumája miatt néhány éve ágyban fekvő beteg Korábban még elment hazulról tolókocsival vagy tolószékkel. Férjezett és két felnőtt fia van Mivel már régen jártam nála, nem ismertem pontosan a helyzetét. E: „Milyen jó, hogy ismét eljött!" Lelkipásztor: „ Inkább ágyban szokott feküdni, vagy olykor még asztalhoz is tud ülni a tolókocsival?" E: „Gyakorlatilag már nem megy. Annyi fáradsággal jár, hogy már nem érdemes" Lelkipásztor: „Súlyos gond Önnek, hogy ágyhoz van kötve?" E: „Nagyon rossz, hogy nem jutok el többé templomba és kár, hogy már a tolókocsimmal sem mehetek ki. De már beletörődtem" Feltűnő, hogy a lelkipásztor ilyen sokat kérdez. Veszélyes hosszantartóan kérdéseket feltenni a lelkigondozói beszélgetésben. így gyorsan

szembekerülünk a másikkal, ahelyett, hogy mellé lépnénk, irányítjuk a beszélgetés menetét ahelyett, hogy lehetőséget adnánk a másiknak belső élete feltárására, ezzel segítséget nyújtva neki. A lelkipásztor kérdezési stílusából azonban bizonyára érzi a beteg a barátságos együttérzést. A kialakuló kapcsolatban az asszony nemcsak a kérdések tartalmára válaszol, némileg belső érzéseit is kinyilvánítja. F. asszony meleg, boldog családi légkörben nőtt fel és ezt megőrizte egészséges felnőtt éveiben is. Különös hálával beszélt erről Egy kis költeményt idéz, melyet nagyanyja írt, és szeretettel gondol egyik nagybátyjára és nagynénjére, akik nemrégiben egy utazás közben haltak meg. Megőrzött valami tiszta gyermekit magában. Betegsége csak még fokozta ezt Lelkipásztor: „így sokkal magányosabb lesz." F.: „Igen, rövidebb lesz a sírhoz vezető út (Sugárzó szemekkel) Már nincs sok hátra, akkor

eltávozhatsz, tarts még ki egy kicsit: felejtsd el a fájdalmakat, máris az atyai házba érsz." Lelkipásztor: „Biztos nagyon jó, hogy olyan sok éneket tud kívülről." F: „Igen, ez nagyon sokat jelent nekem. Fiatalon sokat tanultam Most megtérül, amikor már annyira elfáradok az olvasástól." Feltűnő, hogy a lelkipásztor mennyire ragaszkodik a barátságos együttérzés „habitusához". Tart bizonyos távolságot, nem megy közelebb. Vajon nem mélyült volna el jobban a kapcsolat, ha együttérezve és együtt gondolkodva visszatükrözi az asszony érzéseit? A beszélgetés így a szelíd, 107 diagnosztikus együttérzéshez és nem a mélyebb „másik mellett álláshoz" vezet. Akár egy bizalmas háziorvossal folytatott beszélgetés is lehetne. Azt hiszem, ebből nehezebben bontakozhat ki egy mélyebb értelemben vett lelkigondozói beszélgetés. Lelkipásztor: „ Ha nem tévedek, jobban szereti az egyházi énekeket, mint a

zsoltárokat." (a megreformált énekeskönyv rímes zsoltáraira gondol, melyek az énekeskönyv külön részét képezik) „Nem gondolja, hogy a zsoltárok ritmi-kailag sokkal szebbek, mint az egyforma énekek?" F: „Vannak csodálatos zsoltárok néhány versel idéz a 73. zsoltárból , azonban tudja, hogy mennyire ragaszkodom az énekekhez." Lelkipásztor: „ Ha a 73 zsoltár elejére gondol, ott sok rejtélyes dolog hangzik el az életről, (az asszony idézi a megfelelő részt) A költő nehezen szedte rímbe ezeket." F: „Én is rejtélyesnek találom az életet. Csak arra kell gondolnom, hogy itt fekszem És mégis higgye el, megtanultam túltenni magam ezen." Megcsodálhatjuk, hogy a lelkipásztor milyen finoman és óvatosan próbálja feltárni a lelkigondozói beszélgetés elmélyítésének lehetőségét és igényét. Azonban Rogers terminológiájával élve „direktív" módon teszi ezt, és minden óvatossága ellenére

„rámenős" („pushing"). Ebből következik, hogy az asszony intellekluális síkon lépést tart a lelkipásztorral és egyetért azzal, hogy az élet rejtélyes. A „mégis" szóhasználat azonban jelzi, hogy érzelmeivel nem képes őt követni A lelkipásztor nem az empátiás odaíigye-lés alapján beszél hozzá. Nem járja körbe teljesen a szigetet, nem az asszony „vonatkoztatási rendszerében" mozog és valójában nincs „mellette". A helyzet így vita kialakulásának veszélyét hordozza magában. A lelkipásztor, aki a beszélgetés során érzékenyen reagáló, barátságos és egyáltalán nem autokratikus emberként ismerhető meg, úgy tűnik, belátja, hogy nem szabad rálépnie az előtte megnyíló útra. Lelkipásztor: „Biztosan érdekli, hogy a héten jelent meg az, új, rímes Zsoltároskönyv, Most már könnyebben hozzáférhetők a zsoltárok." E: „ Lehet, de ez nem sokat jelent nekem Olyan forrásom van, amely

számomra elég erőt ad." Lelkipásztor: „Akkor mindig újra felfedezheti, hogy mily sokat jelent az Ön számára, hogy még részt vehet az életben." Nem tudom, jól látom-e, mintha itt a lelkipásztor közelebb kerülne a beteghez? Most az ó „vonatkoztatási rendszerében" mozog és megpróbál valóban segíteni. Nem „unszoló", hanem pusztán „empátiájával" gyakorol megvilágító és felszabadító hatást, beszéde nem autokratikus, hanem a „másikkal való lét" habitusából ered. Az asszony nagyon pozitívan is reagál E: „Olykor úgy érzem, igaza volt Pál apostolnak, amikor azt mondta: Kedvem volna meghalni és Krisztussal lenni, ami sokkal jobb volna. Mégis az az életem értelme, hogy szolgálhatok másokat, és ezáltal vigasztalást nyújtok." Megnevez néhány embert, akikkel gyakran beszélt. Ha a lelkipásztor vissza tudta volna tükrözni ezt az érzést, valódi lelkigondozói helyzet alakulhatott volna ki. -

Bejön a férj Valamivel higgadtabb a magatartása, kapcsolatuk ennek ellenére jó. Férj: „ Csak ne lelkizzenek annyira, kérem!" Lelkipásztor: „Éppen arról beszélgettünk, hogy a felesége még ebben az. állapotban is sokat jelenthet másoknak." A beszélgetés ezután a gyerekekre terelődik. Lelkipásztor: „Nagyon jó volt, hogy ismét beszélgethettünk." E: „Remélem, ismét eljön majd egyszer." Felvetődik a kérdés, vajon a „klinikai tréning" nem segített volna-e a lelkipásztornak. Tévednék, amikor azt mondom, hogy ez a beszélgetés jól példázza, miként zajlik le sok lelkigondozói beszélgetés? A lelkipásztor kész a kontaktusra és a segítésre, mivel azonban nem ismeri szerepének - és így „habitusának" - technikai lehetőségeit, kihasználatlanul maradnak a beszélgetésben rejlő kínálkozó alkalmak, és ajószándékú, de direk-tív fellépés a beszélgetés sikeres kibontakozásának akadályává

válik. 108 b) A következő beszélgetés szintén egy klinikai iskolázottság nélküli pap tollából ered. O is őszinte, kiterjedt érdeklődésű, nyitott a közösség tagjainak belső élete iránt, szorgalmasan részt vesz a közösség építő munkájában és jámborsága is nagyon szívből jövő. Beszámolója a következő Egy otthoni látogatáshoz a ház asszonyának szóló üzenet átadása és egy személyes kérelem szolgáltatta az alkalmat. Az asszony azonban nem volt otthon, a szomszédban segített a barátnőjének a varrásban. A férj ágyban feküdt, mivel operációs sebe egy elhúzódó fertőzés miatt nem nagyon gyógyult. A szobában voltak a gyerekek is Lelkipásztor (miután mindenkit üdvözölt): „A felesége nincs itthon?" Férj: „Éppen a G. családhoz, ment át De nemsokára megjön Csak segít a méretvételnél Érte küldöm az egyik gyereket." Lelkipásztor: „Óh, nem fontos!" Férj: „Miért nem? Fiatalok,

könnyen mozognak." Lelkipásztor: „ Csak kérdezni akartam tőle valamit és megkérni egy szívességre, holnap este, a nőegylet ünnepségével kapcsolatban." Férj: „No, akkor legjobb, ha Péter érte megy." Míg Péter anyjáért megy, lehetőség nyílik egy kis beszélgetésre. Lelkipásztor: „És Ön hogy van?" Férfi: „Még feküdnöm kell, a seb nem gyógyult be teljesen. És hogy van az Ön felesége az operáció után?" Lelkipásztor: „Kitűnően. Az eltelt két év óta semmi panasza De tulajdonképpen mi a baja?" Férj: „Én sem tudom pontosan. A fájdalmak nem szűnnek meg Először a háziorvos próbált segíteni, de most egy specialistához, küldöli, aki azt mondta, hogy rendbe fogok jönni. Azonban ez még jóval odébb van Nekem mindez már nagyon sokáig tart Nagy a család és sokat kellene segítenem. Most is influenzával ágyban fekszik a lányunk Szerencsére a menyünk segít." Hagyom még tovább beszélni.

Lelkipásztor: „Hallottam, hogy még ágyhoz van kötve, küldtem egy karácsonyi üdvözletet. Nem volt időm meglátogatni Önt." Férj: „igen, Önnek sok a tennivalója! Milyen sokan járnak istentiszteletre! És milyen bőven adakoznak!" Lelkipásztor: „Igen, nempanaszkodhatom a gyülekezetre." Férj: „Jó, hogy ilyen jól mennek a dolgok, lelkész úr. Érthető, ha nem tud mindenkit meglátogatni, akinek hiányzik valami." Mind e szavakból nem csendül ki semmi nyomasztó, semmi leverő, de higgadtság sem. A férfi elfogadja állapotát minden nehézség és probléma ellenére. Lelkipásztor: „Olykor szerelnék megsokszorozódni." Férj: „Igen, ezt mindenki szeretné, de ez már csak úgy van, ahogy van. Nincs ezen mit siránkozni és nem is érdemes. Ilyennek lettünk teremtve és ezt kell elfogadni" Lelkipásztor: „Azt mondja, ilyennek lettünk teremtve. De Isten másnak teremtett minket, minden szenvedés önmagunk által

keletkezik és ez emberségünk velejárója." A lelkipásztor hamis autoritás vagy mesterséges póz nélküli, együttérző lelkigondozónak mutatkozik. Felkészült a beteg csüggedt hangulatára és nem vezeti félre a másfajta hangnemben folytatott beszélgetés. Ezen alapul a férj utolsó megnyilvánulására adott reakciója Véleményem szerint helyesen válaszol. A férj szavaiban egy rejtett, de érthető „meghívás" hangzik el a lelkipásztornak címezve. Úgy gondolom, itt a lelkipásztornak választási lehetősége van: vagy a megnyilvánuló érzésre, vagy a szavak tartalmára reagál. Az utóbbit teszi Rogers szerint ez kárt okoz az érzelmi kapcsolatban. Ha valaki már részt vett „klinikai tréningen", érzékennyé válik erre a 109 finom különbségre. Azt mondhatjuk, hogy a lelkipásztor számára itt lehetőség nyílt az együttérző lelkigondozói „habitus" elmélyítésére. Ha belső harc árán nyert biztonság

érzéséi tükrözte volna vissza - azt mondja: „Úgy érzi, hogy nem lázadhatunk fel" -, akkor a férj biztosan elfogadta volna a lelkipásztor „meghívását", és a beszélgetés folyamán talán maga is eljutott volna arra a pontra, amit a lelkipásztor most eléje tár. Azonban a lelkipásztor a szavak tartalmára felel, teologizál és vitázik Már nem empátiával gondolkodik a férfival együtt, hanem -jóllehet nagyon szívélyesen „direktíven" próbál segíteni. Ennek az lesz az eredménye, hogy a férj megtámadva érzi magát és visszavonul. Férj: „Én csak egyszerű ember vagyok, tudja, lelkész, úr, és ÜZ.I hiszem Önnek van igaza Istent nem hibáztathatjuk, ezt nem is akarom. Nem ez, volt a szándékom De az állapotot, amelyben most vagyok, elfogadom olyannak, amilyen, és megkísérlem, hogy kihozzam belőle a legjobbal. Mégiscsak ez a feladatunk és a rendeltetésünk" Ebben a pillanatban megérkezik a feleség. Sajnálom, hogy

rögtön a karácsonyról és a karácsonyi ajándékozásról kezd el beszélni. Azután megjönnek a gyerekek is Megmondom az asszonynak, mit szeretnék kérdezni tőle és mire szeretném kérni. Majd távozom, hogy megszervezzem a következő napi estét. Itt tulajdonképpen meg kell ismételnünk az előző beszélgetésünkhöz fűzött megjegyzéseket. A lelkipásztor szívélyes kontaktusa kellemesen érint minket. Mégis - valószínűleg a jó klinikai kiképzés hiánya miatt - nem elég „empatikus" és a „másik mellett levő". Ez azt jelenti, hogy túl gyorsan „direktívvé" válik, még mielőtt körbehajózla volna a szigetet. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a beszélgetés félresikerült. Aki, mint mi is, a lelkigondozói beszélgetés során a jó emberi együttlét, a szívélyes szerénység és a lelkipásztor spontán jámborsága is nyomot hagynak. Hasonlít ez a gyermekneveléshez; sok szülő megérti a könyvekben leírt nevelési

szabályokat, de tárgyilagos, komplikáltság nélküli szeretetük révén mégis nagyon jó szülők. Mindössze annyit szeretnénk csak mondani, hogy a lelkipásztor, mivel hiányzott a klinikai tapasztalata, nem vett észre egy „nyitási lehetőséget", és ez kis mértékben még akadályozta is a kapcsolatot, mivel „direktívvé" vált. c) A következő beszélgetésről szóló beszámoló szintén egy olyan lelkipásztortól származik, aki még nem hallott a „klinikai tréningről", a „visszatükrözésről" stb. Teljes egészében idézem, mivel bizonyos technikai szabályok megsértése ellenére sok szempontból sikeres beszélgetés, melyről az illető beteg is azt mondja, hogy segített neki. Könyvünkben már többször hangoztattuk azt a véleményünket, hogy a jó beszélgetés szempontjából a kapcsolat fontosabb szerepet játszik, mint a technika. Véleményem szerint erre jó illusztráció ez a beszélgetés Megértéséhez két

dolgot fűznék elöljáróban. Ez a lelkipásztor különösen nyugodt, meleg, kiegyensúlyozott személyiség, másoknál jobban képes kapcsolatteremtésre és sehol sem válik rossz értelemben „direktívvé". Technikai fogások ismerete nélkül is olyan „habitussal" rendelkezik, amely képessé teszi arra, hogy „a másiknál legyen". B. kisasszony 23 éves, hajadon, egy gyermekotthon vezetője Kórházi lelkipásztorként látogattam meg, amikor kórházban feküdt. Korábban még nem találkoztam vele Benyomásom szerint jókedvű és beszédes volt. Kérdésemre, hogy megismerkedhetnék -e vele, azt mondta: „Már ismerem Önt az istentiszteletről. A múlt vasárnap az Ön istentiszteletén voltam" Lelkipásztor: „0, ott volt? Nagyszerű! Akkor már ismer egy kicsit." Beteg: „Igen. Már meglátogatott egy másik lelkipásztor is Ismeri X lelkipásztort? 0 bérmált." Lelkipásztor: „Ismerek több hasonló nevű lelkipásztort, de ők

talán egy generációval idősebbek annál, akire Ön gondol. Ismerek ilyen nevűt Assenban, Amsterdamban és Zwolleban is." Beteg: „Nem, az enyém nincs köztük. Ó ifjúsági lelkész Problémáim voltak a vőlegényemmel, de szerencsésen megoldódtak. Most még egy kicsit pihennem kell Ezért 110 vagyok itt. Szívesebben lennék egyedül a szobában, de az orvos így tartja megfelelőbbnek Biztosan tudom, sokkal jobb lenne, ha egyedül lehetnék." Lelkipásztor: „Régóta jár már jegyben?" A technikai szabály értelmében most a beteg érzelmét kellene visszatükröznie a lelkipásztornak. Kérdésével megzavarja a beszélgetés folyamatát. Hangvételéből ugyanakkor valószínűleg érzi a beteg, hogy a lelkipásztor nem bagatellizálni akarja nehézségeit, hanem közeledni szeretne hozzá és jobban el akar mélyedni problémájában. Intuitíve feltehetőleg érzi, hogy érzésnyilvánításai hevesek szoktak lenni és ezért jobban teszi, ha

anélkül, hogy megbántaná, nyugodt, tárgyilagos légkört teremt a beszélgetéshez, mivel e megszakítás után újra visszatér majd medrébe a lány érzésfolyama és akkor talán még adekvátabban folytatódhat. Beteg: „Nem olyan régóta. Körülbelül 1 éve Már régebbről ismertük egymást, de apám halála után el is jegyeztük egymást." Lelkipásztor: „A nehézségek röviddel ezután kezdődtek?" A lelkipásztor saját elképzelt „diagnózisát" akarja ellenőrizni. Noha szerintem a lelkigondozói beszélgetésben nem helyes a „diagnosztizáló" irányultság, itt mégsem akadályozza a kapcsolatot, sőt segítőnek bizonyul. A beteg valódi, nem „diagnosztizáló" érdeklődés jelének véli a kérdést és a beszélgetés nehézségek nélkül folytatódik. Beteg: „Igen, körülbelül akkor. Anyám egyedül maradt három gyerekkel A nővérem már férjnél, az öcsém még otthon volt." Lelkipásztor: „Biztosan X.

lelkész, készítette fel a bérmálásra?" Figyeljük meg, hogy a lelkipásztor nem folytatja „diagnózisát". Érzi, hogy ez nem az ő dolga Kérdése nem látszik különösebben fontosnak, de illeszkedik érdeklődésének kifejeződésébe, nem zavarja, inkább megszilárdítja a kapcsolatot. Beteg: „igen, lehelőség nyílt erre, pedig nem óvoll a gyülekezel lelkipásztora: Lelkipásztor: „Szokott ünnepeken úrvacsoráz.ni?" Jó lenne megtudni a lelkipásztortól, hogy miért tette fel ezt a kérdést. Lehetséges, hogy valódi, lelkigondozói érdeklődésből, ez érződik a hangnemből és segíti a kapcsolatot. De az is lehetséges, hogy bizonyos lelkigondozói struktúrát akart adni a beszélgetésnek. Ekkor is érthető Ám ez esetben jobb lett volna, ha már a beszélgetés elején tisztázza, hogy mit is akar a betegtől, mint kórházi lelkigondozó. A kérdés bevezetheti a következő úrvacsorára szóló meghívást is De akkor inkább a

beszélgetés végén lenne a helye - Úgy érzem, hogy a lelkipásztor bizonytalan a „szerepében", mikor ezt a kérdést felteszi. Mivel azonban annyira kiegyensúlyozott személyiség, a kérdés pedig valódi érdeklődést sugall, a beteg nem érzi „inkvizíciószerűnek" és fenyegetőnek. Mindenesetre visszafogottság nélkül folytatja Egyedül az a veszély fenyeget, hogy a beszélgetés mellékvágányra futva folytatódik. A beteg valószínűleg nem látja tisztán, mit akar tőle a lelkipásztor. Beteg: „Kicsit mindig félek tőle, de még nem adtam föl. Mindig mesélek a gyerekeknek Jézusról is, és olyan szívesen hallgatják! Tudja, mit mondott az egyik, amikor idejöttem? Ne maradj sokáig távol, mert még folytatnod kell Jézus izgalmas történetét. Ugye milyen megható ez egy pöttöm szájából?" Lelkipásztor: „Igen, tulajdonképpen felnőttes megjegyzés ez." Beteg: „Szépnek találom, hogy ilyen intézetben nevelt gyermekek

érdeklődése erre irányul." Majd beszélgetés alakul ki a Gyerekbiblia történeteinek elmeséléséről és a gyerekek figyelemreméltó reakcióiról ezzel kapcsolatban. Lelkipásztor: „X. lelkésszel és az orvossal biztosan megbeszélte már problémáit Bizonyára nem érzi szükségét annak, hogy nekem is beszéljen róluk. Kapott valamilyen kiképzést a munkájához?" Töprengek, miért tette fel ezt a kérdést a lelkipásztor. Úgy érzi, hogy kérdései nyomán nem talált kiindulópontot a lelkigondozói beszélgetéshez? Problémái megbeszélése során elmondott megjegyzései alapján ezt el is fogadhatnánk. Mindenesetre egyértelmű, hogy szerény, és nem akarja szellemi tanácsadóként a lányra erőszakolni magát, akit egyébként bérmáló lelkipásztora is meglátogatott. Talán éppen ez a szerénység adja a betegnek azt az érzést, hogy olyan valaki van 111 nála, akivel beszélgethet. A lelkipásztor kérdéseiből mindig kiviláglik,

hogy nem akar túlságosan közel kerülni, de beszédének hangneme, fellépésének szerény komolysága, a személyiségéből sugárzó biztonság arra indítja a beteget, hogy őszintén megnyíljon. Figyeljük meg, hogy a kezdeti érzésfolyam miként indul meg ismét magától. Beteg: „Igen, egy szociális-akadémiai tanfolyamot végeztem. Az első hónapokban ismerkedtem meg a vőlegényemmel. Rögtön szerelmes lett belém, de én félteni tőle Felületes, durva és közömbös volt. Azt reméltem, ez csak felszín, de bizonyosságot akartain szerezni. A vallásosság szempontjából is teljesen közömbös és rideg volt Most teljesen megváltozott. Ez valódi csoda Fél éves próbaidőt javasoltam neki, hogy jobban megismerjük egymást. Ebben az időben megállapodásunk ellenére kapcsolatot tartott egy másik lánynyal is. Különböző alkalmakkor találkozott vele De nem volt köztük túlságosan intim viszony. Tudomást szerezve erről megírtam neki, hogy nem

akarok vele járni, annak ellenére, hogy időközben észrevettem, jobban szeretem, mint gondoltam. Ez csapás volt számúra. De szerencsére minden jóra fordult Én is nagyon érzéketlen voltam Most sokkal jobb, mint gondoltuk volna. Később azt mondta nekem - talán furcsának találja, de talán megérti -hogy nagyon egyedül érezte magát, és tulajdonképpen a másik lányban is engem látott. Szívesen volt vele, mert engem látott benne" Lelkipásztor: „Azt hiszem, megértettem." Beteg: ,,És most itt vagyok. Pedig újból jól érzem magam és ismét jól megy köztünk minden. Az orvos szeretné tudni, hogy miért reagáltam ilyen érzékenyen erre a jegyességem alatti problémára. Azonban a beszélgetés X lelkésszel vagy Önnel ha jobban megismerném Önt - többet segítene, mint egy pszichoterapeuta." Lelkipásztor: „Nagyon megértem, hogy miért szeretne egyedül lenni a szobában és remélem, hamarosan így is lesz.- De most átadom Önt az

orvosnak, a nővér már bejelentette." Ebben a beszélgetésben nincs „tükröződés". Mégis, a lány szavai szerint különösen kielégítő volt a párbeszéd. Nála jobban mi sem tudhatjuk ezt Ebben az alkalmi kórházi kapcsolatban a lelkipásztor azt nyújtotta a lánynak - aki már kapott lelkigondozást -, amit véleménye szerint adnia kellett és lehetett: őszinte együttérzést és figyelmet a problémái iránt. Ez a figyelem a másikért létezés jó „habitusából" fakadt anélkül, hogy rossz értelemben „direktívvé" vált volna. Ha a lelkipásztornak több empátiája van, jobban ismeri a tükrözés technikáját és kevesebbet kérdez, a beszélgetés talán jobban elmélyülhetett volna és kevesebb lett volna az esetlegesség. Ám az együttérzés annyira hiteles volt, hogy a lány nyilvánvalóan azt tehette, amire szüksége volt, azaz kibeszélhette magát. d) A következő beszélgetés olyan lelkipásztortól való, aki már

részt vett „klinikai tréningen" és megpróbál következetesen „non-direktív" maradni. „Tükrözéssel" kezdi, majd megpróbál áttérni a tulajdonképpeni lelkigondozói beszélgetésre. Egy amszterdami kórházban véletlenül kapcsolatba kerül egy nagyon magányos férfival, aki a lelkipásztor őszinte együttérzésének hatására megnyílik és elmondja nehézségeit. A hitről folytatott részletes beszélgetés azonban inkább felvilágosító, mint felszabadító hatású. A tágabb értelemben vett lelkigondozáshoz vezető átmenetnek különböző aspektusai vannak, és a „tükrözésről" az „igehirdetésre" való áttérés csak tapasztalat és alapos átgondolás útján kaphat világos struktúrát. A beszámoló a következőképp hangzik. P úr hatvan éves, megfigyelésre vették fel a kórházba Gyomorpanaszai miatt néhány éve havonta jár kórházi kontrollra. Első pillantásra úgy tűnik, otthon érzi magát a

kórházban. Jól öltözött, magas termetű férfi és széken ülve fogad Elcsodálkozik, amikor bemutatkozom. Arra számított, hogy lakóhelyéről fogja megkeresni valamelyik lelkipásztor Férfi: „H.-ban nem ismerek ilyen nevű lelkipásztort" Lelkipásztor: „ Én Amsterdamban lakom és itt szoktam látogatni a betegeket. Mi a panasza?" 112 Férfi: ,, Gyomorpanaszaim vannak. Két hete vagyok itt, megfigyelés alatt" Lelkipásztor: „Ön H.-ból való?" Férfi: „Igen, kereken húsz éve lakom ott. A feleségem 12 éve halt meg Utolsó hónapjaiban egy tbc-szanatóriumban feküdt. Hát, sok mindenen mentem keresztül" A férfi anélkül, hogy erre a lelkipásztor rákérdezne, feltűnően bő anyagot szolgáltat. Éppen azért, mert a lelkipásztor nem kérdez, hanem többé-kevésbé magától értetődően mellette van, úgy érzi, hogy beszélnie kell saját magáról. Lelkipásztor: „Sok rosszban volt része." Férfi: „Igen. 45

éves voltam, amikor a lányom született A feleségem elvált volt és katolikus. Tudja, hogy ez mit jelent: Az emberek sokat kritizáltak Sohasem éreztem magam otthon." Lelkipásztor: „Nagyon egyedül érzi magát." Aki érzékeli a beszélgetés dinamikáját, látja, hogy a férfi érzéseinek tükrözése serkentőleg hat a beszélgetés folytatására. A férfi tapasztalja, hogy a lelkipásztor együt-térez vele és folytatja. Férfi: „Igen. Ezt jól tudják a lelkipásztorok is Legjobban B, aki most U-ban lakik Csak miattam utazott ide." Rövid beszélgetés alakul ki B.-ről és a többi lelkipásztorról Lelkipásztor: „Volt valamikor kapcsolata itt az egyházzal?" A beszélgetés e fázisában a kérdés „non-direktív". Inkább olyan, amely megvilágítja a helyzetet Biztatás a férfinak, hogy elmondja, hogyan érzi magát a kórházban, tehát a lelkipásztor megpróbál közelebb kerülni hozzá. 0 így is érzi és ismét fontos

dolgokat mond el Férfi: „Tulajdonképpen vasárnap templomba akartam menni itt a kórházban, de szerveztek valamit az állomáson azoknak a férfiaknak, akik eltávoztak." Lelkipásztor: „Igen." A lelkipásztor együttérzését fejezi ki és bátorítja a folytatást. Az ilyen „igen" gyakran különösen hatásos a lelki gondozói beszélgetésben. Férfi: „Igazából nem is mertem nagyon elmenni. Hamar fölöslegesnek érzem magam A lányom is ilyen. Azt hiszem, ez a gyerekkoromból maradt vissza" Lelkipásztor: „ Úgy érzi, hogy gyerekkora óta ez formálta az életét." Férfi: „Igen Én voltam a legfiatalabb Talán ezért. Akkor az embertől elvesznek mindent Azt hiszem, a lányom tőlem örökölte ezt" Lelkipásztor: „ Úgy érzi, hogy a lánya ezt az Ön családjától kapta." Férfi: „Igen. A főiskola igazgatója is mondta neki, hogy nem lesz könnyű élete." Majd elmeséli, mi történt vele, és hogyan fordultak

jóra a dolgok Lelkipásztor: „Gondolom, az Ön hite sokat segített problémáik megoldásában." A lelkipásztor megpróbálja „lelkigondozói" síkra emelni a beszélgetést. Úgy ösztönzi a párbeszéd elmélyítését, hogy meghagyja a másik szabadságát annak eldöntésében, hogy elfogadja-e ezt vagy sem. Nem kérdez, nem „inkvizíciószerű", de nem is „direk-tív" kicsengésű a beszéde. A „másik mellett áll" és mellette is marad. Bár az ösztönzés azt a benyomást kelti, mintha diagnosztizálna, ez nem tárgyiasító megfigyelésből született. Ellenkezőleg, megpróbálja elmélyíteni a férfi önismeretét, miközben nem akar olyannak látszani, mint aki többet tud nála. Mégis fennáll a veszély, hogy elhagyja a „vonatkoztatási keretet". A válaszból ez ki is világlik Férfi: „Igen, bűneim ellenére." Lelkipásztor: „Súlyosnak érzi bűneit." A lelkipásztor nyomban megpróbálja követni az

érzelmek változását és ezért elhagyja a megkezdett témát. Noha megkísérelhetné, hogy a hitnek az élet nehézségei leküzdésében betöltött szerepe felé terelje a beszélgetést, ezzel „direktív" lenne, ami kétségkívül elutasító reakciót válthatna ki. Bátorításával lehetőséget nyújt az érzések mederbe tereléséhez és korlátozásuk helyett az érzelmek áradását segíti. 113 Férfi: „Igen, elvált nőt vettem feleségül. De ha visszapillantok az életemre, sok áldás, sok csodálatos és szép dolog is van benne, mint például a lányom. És hogy sok minden jobban megy." Lelkipásztor: „Tehát sok fényt is lát." Férfi: „Igen, mindenekelőtt a lányomat. Miatta szeretnék élni még" Lelkipásztor: „Ó ad értelmet az életének." Férfi: „Igen. Nem lenne rossz meghalni De akkor előtte gondoskodnom kellene a lányomról. Ezt mindig így néztem Mindig nehéz dolga volt A feleségem évekig

gyengélkedett, míg végül kitört rajta a betegség és szanatóriumba kellett vinni." Lelkipásztor: „Csak akkor vált világossá az Ön számára, hogy tbc-je van." Itt a lelkész a gyors érzelemváltásban nem lát alkalmat arra, hogy valóban empátiás maradjon. Ha úgy tűnik is, hogy tükrözi az érzelmet, valójában nem ezt teszi. Férfi: „Az embernek sokszor sok mindent kell egyedül végigcsinálnia." A férfi közhellyel reagál. - A lelkipásztor érzi, hogy a beszélgetés zavarttá válik és emiatt be kell fejezni. Ezért megpróbál visszatérni a segítséget adó hit témájához és így „lelkigondozói" végkövetkeztetést levonni. Lelkipásztor: „Mégis, feltételezem, hogy hite segített Önnek akkor is maga mellett érezni az Istent, amikor egyedül volt az emberek között." Férfi: „Igen, gyakran éreztem így" Ez a következtetés túlságosan „direktív". A férj nem mond ellent, de nem tartja

szükségesnek, hogy még pozitívabban feleljen az elhangzottakra. Megnyílt az együttérzés hatására, de belső felszabadulást nem hozott számára a beszélgetés, nem a lélek valódi gondozásával fejeződött be. Lelkipásztor: ,,Szívesen imádkozna velem együtt?" Férfi: „Igen." Lelkipásztor (imádkozik): „Gyakran vannak sötét, nehéz pillanataink. Hitünkből azonban erőt és vigasztalást merítünk, mert tudjuk. Urunk, hogy karod mindent átölel és minden benne nyugszik. Minden utunkat Te világítod meg és végül minden út Hozzád vezet Köszönjük, hogy vagy és hogy mindig teljes bizalommal fordulhalunk Hozzád. Ámen Most elbúcsúznék Remélem, hamarosan újból egészséges lesz és hazatérhet" Férfi: „Köszönöm. Nagyon örültem a látogatásának" Lelkipásztor: „Igen, így legalább még a kórházban is Önnél volt az egyház.-" A beszámoló elején említettük, hogy a beszélgetés második felében a

lelkipásztor „non-direktív" módon próbálja kiegészíteni a beszélgetést a szűkebb értelemben vett lelkigondozással. Azonban az a benyomásunk, hogy a kifejezett beszélgetés a hitről kevesebbetjelent a férfi számára, mint az a lehetőség, hogy egy lelkipásztorral egyszer saját magáról beszélhet. A lelkipásztor van annyira bölcs, hogy nem erőlteti ezt, és amikor végül a férfi kifejezi háláját, szépen foglalja szavakba az eredményt azzal, hogy az egyház jelen volt vele a kórházban, ilyen körülmények között is mellette állt. Elképzelhető, hogy amikor a lelkipásztor visszatekint a beszélgetésre, kételyei támadnak, hogy a lelkigondozás szempontjából nem hozhatott volna-e ki többet a beszélgetésből. Ezzel szemben azt hiszem, hogy a beszélgetés folyamata, melynek során jó kapcsolat alakult ki, azt mutatja, hogy a férfinak éppen erre volt szüksége, és ha a lelkipásztor többet akart volna „kihozni" belőle, akkor

„direktívvé" vált volna és kétségtelenül elrontotta volna a kapcsolatot és a párbeszédet. e) Utolsó beszámolónk tanfolyamunk alatt keletkezett és egy katolikus résztvevőtől származik. Az illető becsülettel és nagyon sikeresen próbálja átültetni a tanultakat a gyakorlatba. Felismerhető, hogy az egyszerű, meleg „tükrözés" révén hogyan alakul ki jó kapcsolat és beszélgetés, és miként jön létre ebből szinte magától a valódi „lelkigondozás". A beszámoló a következőképp hangzik „Egy körülbelül 22-23 éves lány hat hete fekszik az idegsebészeten. Hetente legalább kétszer meglátogattam. Személyes és szívélyes kapcsolat alakult ki közöttünk Először az egyik karját operálták. Az idegpályákat korrigálták Két hete a nyakán operálták Azóta súlyzókkal húzatják a fejét. Jómódú, jámbor és művelt családból származik Menyasszony Otthon mindig segített anyjának a háztartásban. Húga,

aki valamivel fiatalabb nála és akit nagyon szeret, súlyos betegen 114 fekszik egy másik kórházban. A kórteremben már beszéltem a többi beteggel, amikor végül hozzá értem. Kezet fogtunk O: „Milyen későn jön!" Én: „Különbözeikollégákkal tanfolyamon vagyunk." Röviden a klinikai tréningról beszélgetünk. 0: „Egész nap Önre váriam." Én: „Hogy van?" A kérdés nagyon helyénvaló, mivel közelebb hozza ölet egymáshoz. Ő: „Úgy-ahogy" Én: „Szóval, úgy-ahogy" 0: „Ismét fáj a fejem." Én: „ Tehát nagyobbak a fájdalmai, mint legutóbb." (Ez húsvét elótt egy nappal volt Vö ezzel a beszélgetés lelkigondozói fordulatát.) O: „Igen, de most még valami hozzájött. Daganat van a fejemben Nem tudom, elmondjame apámnak, ha meglátogat" Én: „Tehát nem tudja, mit tegyen." Nagyon jó tükrözés, elkerüli a direktivitás kísértését. 0: „Inkább még nem mondanám el."

Én: „Akkor még ne mondja el. Családjának már így is sok gondja van" A lány hangnemében inkább a tárgyilagos közlésen, mint az érzésen van a hangsúly. Az érzés tükrözése így inkább mesterkélt volna. Ezt jól érzi a káplán Pusztán annyit tesz, hogy jóváhagyja a lány közlését és ezáltal megszilárdítja talán még ingatag biztonságérzetét. „Direktívnek" is mondhatnánk, de jól kapcsolódik az aktuális helyzethez. Ezenkívül a gyónás szokása érzelmi kapcsolatot alakít ki a katolikus lelkész és a gyónó között; az evangélikusoknál ez kevésbé ismert, így ezek az enyhén „direktív" megnyilvánulások nem okoznak különösebb problémát. Érezhető, hogy szavaival és hangnemével teljesen a lány mellett áll. O: „Igen, én is így gondolom. Még várok ezzel Még elviselhető" A válasz mutatja, hogy nem érezte rossz értelemben „direktívnek" a káplán tanácsát. Én: „ Tehát még

elviselhető." Jó tükrözés! 0: „Igen, az. előző héten nagy erősítést kaptam" Én: „Megerősítette Krisztus szenvedése." Figyelemreméltó, hogy ebben a kontaktusban a lány maga emeli lelkigondozói szintre a beszélgetést, amit a pap helyesen érzékel. O: „Igen, Krisztus szenvedése különösen sok erőt adott nekem." Én: „Sokat nyújtott Önnek az a tudat, hogy Vele szenved." Ez nem diagnózis vagy interpretáció, hanem a megnyilvánuló érzés megvilágítása, azaz tükrözés. O: „Igen, még most is így érzem, és ez vigasztaló számomra." A lány világosan átérzi a tükrözést és belső életének új oldalát tárja fel. En: „Szeretné holnap reggel a Vigasztalót fogadni?" (A szentáldozásban.) O: „Nagyon szívesen." Ezután kézfogással búcsúzom és keresztet rajzolok a homlokára." Véleményem szerint ez a beszélgetés különösen szép példája annak, hogy mit is értünk

lelkigondozói habituson. Nehézségek nélkül megy végbe az áttérés a tükrözésről a szűkebb értelemben vett „lelkigondozásra". A sziget teljesen körbe van hajózva és a megfelelő helyen történik a partraszállás - ha használhatjuk ezt a túl száraz hasonlatot erre a megható beszélgetésre. Ez a beszámoló jól mutatja, milyen nagy haszna van a klinikai tréningnek kórházi körülmények között. A beszélgetésnél szinte intuitíve érezzük, hogy nem szabad direktívnek lenni és elsősorban a „másikkal való létre" van szükség. Aki egy ilyen beszélgetés elemzése révén bepillantást nyer abba, mit jelent a lelkigondozói habitus, egyszersmind „fogékonyságot" („sensitivity") is szerez, amit Amerikában a kórházakban és a pszichiátriai klinikákon tartott klinikai képzés legfontosabb eredményének tekintenek. 115 Eredmények A tágabb értelemben vett lelkigondozástól, a tükrözéstől a szűkebb

értelemben vett lelkigondozáshoz, az igehirdetéshez vezető átmenetnek különböző aspektusai vannak, amelyek csak a tapasztalat alapos megfontolása által strukturálhatok érthetően. Még nem tudunk pontos ítéletet alkotni erről az átmenetről. Sokkal inkább jó habitusunk intuíciójára kell hagyatkoznunk Remélem, a beszámolók megfelelően illusztrálták az előző fejezetben tárgyaltakat. Remélem, az is jól látható, hogy a helyes habitus megszerzése fontosabb, mint szakkönyvek elolvasása vagy előadások hallgatása. A gyakorlati kiképzéshez - esetleg szerepjátékkal kiegészített - kritikai beszélgetéselemzés szükséges. Előfordulhat, hogy már természetünknél fogva rendelkezünk ilyen habitussal. A példák szerint azonban ez ritkábban fordul elő, mint gondolnánk és az alapos kiképzés még azoknak sem fölösleges luxus, akik természettől fogva előnnyel rendelkeznek. Amerikában többször volt alkalmam tapasztalni, hogy elsősorban

kórházakban és pszichiátriai klinikákon szervezik a „klinikai tréninget", mivel a krízishelyzetben levő emberekkel folytatott munka növeli leginkább az érzékenységet (sensitivity). Tény, hogy a betegnél jobban tudatában vagyunk annak, mint az egészségeseknél, hogy a másik ember saját világában él, amelyet óvatosan kell megismernünk és amelybe bele kell élnünk magunkat, mielőtt - újra, nagy elővigyázattal megkísérelhetnénk, hogy lelkigondozással belépjünk az életébe. Ugyanakkor az egészségeseknek is megvan a maguk belső világa, még ha ennek kevésbé vagyunk is a tudatában. A „klinikai tréning" egyik nagy feladata éppen az, hogy erről a sajátos világról találó képet alkossunk, és ezáltal teljesen a „másikkal" lehessünk. Tévedés volna azt hinni, hogy a „klinikai tréning" pusztán egy bizonyos technika elsajátítása. Természetesen a beszélgetés technikájára való ügyelés fontos szerepet

játszik Meg kell tanulnunk eszközként használni a „visszatükrözést". De erre csak azért van szükség, hogy általa érzékenységünket (sensitivity) fejlesszük, és megtanuljuk minél tudatosabban és egyúttal spontán követni a másik érzelmi életének változásait. Annak, aki foglalkozásszerűen szokott beszélgetni másokkal, annyira felvértezettnek kell lennie, any-nyira tudnia kell elsajátítani a technika minden elemét, hogy minden további megfontolás nélkül nyomban alkalmazni is képes legyen. A technikának és a szerepnek úgyszólván második természetévé kell válnia Ha ez így van, akkor a „klinikai tréning" több, mint intellektuális oktatás. A mélybe hatol és a személyiség kiképzését eredményezi. Bálint Mihály a háziorvosok „pszichoterápiás" beszélgetésvezetésre történő kiképzéséről szóló tanulmányában a személyiség korlátozott, de jelentős változásáról (limited though considerable

change in personality) beszél. Meggyőződésem, hogy Bálinttal együtt ugyanarra gondolunk. Amit a csoporttréningről szóló könyvében írt, véleményem szerint arra utal, hogy pszichoterápiás kiképzőcsoport esetén is erről a „személyiségváltozásról" van szó. A „nondirektivitás", a „másikkal való lét", saját határaink és gyengeségeink ismerete, az integráltság, mely megengedi bizonytalanságunk és szorongásunk elfogadását - mindezek nem elsajátíthatók könyvekből vagy előadásokból. Minderre csak kiképzéssel (tréninggel), biztonságosnak érzett meleg környezetben tehetünk szert. Mindkét beszélgetés ismertetésekor feltűnt, hogy a lelkipásztor képes volt jó kapcsolatot kialakítani gyülekezetének tagjaival, de a „másikkal való lét", az odaadás csak nagyon nehezen érte el azt a mélységet, ahol valódi kommunikáció zajlik, csak néhány pillanatra valósult meg. A „klinikai tréning" semmi

újat nem tanít, csak a rejtett lehetőségeket bontakoztatja ki. A „direktív" attitűd, amely ellenállást vált ki, gyakran a nem eléggé mély és meleg kapcsolattal áll összefüggésben. Olyan aktív eszközökkel - olykor egyoldalú kapcsolattal próbáljuk kompenzálni a segítséget kérővel szembeni bizonytalanságunkat, mint a moralizálás, a dogmatikusság vagy más „direktív" viselkedésforma. A jó klinikai kiképzéshez idő kell. Amerikában ehhez a teológus hallgatóknak három hónap, a leendő kórházi lelkigondozóknak legalább egy év szükséges, és a gyakorlati tapasztalatok szerint a továbbképzést óhajtó lelkészeknek is kevés az egy hét. Itt, Európában is ki kell kísérletezni a legmegfelelőbb formát és időtartamot a klinikai tréning számára, ám viszonylag hosszú előkészítés ajánlatos, és az is fontos, hogy ne tegyük túl alacsonyra a kiképzés mércéjét. 116 Ezenkívül meggyőződésem, hogy - miként

majd nálunk is kitűnik - a csoportos beszélgetések mellett személyes „szupervízióra" is szükség van, ha teljesen ki akarjuk használni a „klinikai tréning" lehetőségeit. Sok esetben - kiegészítésképp - rövid, olykor intenzív pszichoterápia is kívánatos lehet. Ezt az amerikai tapasztalatok is megerősítik A pszichológiai ismeretek kezdetben gátolhatják a lelkigondozói kapcsolat kialakítását, de később segítséget jelentenek és hozzájárulnak a lelkipásztor belső biztonságához. Összességében azonban minden lelkészi tevékenység alapfeltétele a széles körű és kritikus teológiai képzés. Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a klinikai képzés a lelkigondozás formájával foglalkozik, a teológiai képzés megadja az egész tartalmát, világosságát és mélységét, a papi szolgálatban azonban nem választható szét a tartalom és a forma. Ezért nagyon fontos, hogy elkerüljük az egyoldalúságot II. A LELKIGONDOZÓI

BESZÉLGETÉS ELMÉLETI ASPEKTUSAI „Konzultáció" a lelkigondozói beszélgetésben Tanulmányomnak ebben az utolsó fejezetében a lelkigondozói beszélgetés néhány problémájára szeretném felhívni a figyelmet. A pasztorálpszichológia jelenlegi állása szerint nem lehet célunk a lelkigondozói beszélgetés minden oldalról kidolgozott és jól megalapozott elméletének kialakítása. Nem akarunk mást, csak alaposabban szemügyre venni és lehetőleg meg is oldani néhány, az előző fejezetben felvetett problémát. Mintegy harminc évvel ezelőtt, ha megkérdeztek egy-egy nyugdíjba vonuló lelkipásztort a lelkészi hivatás kilátásairól, azt felelte, hogy ismét lelkész lenne, mert ez a hivatás sok lehetőséget kínál a szociális gondozásra. Bár a modern lelkipásztor érdeklődik a mai társadalom problémái iránt, tisztában van azzal, hogy nem szociális gondozó. Amerikában, ahol a „konzultáció" (counseling) fogalma kialakult, sok

tekintetben más jellegű a lelkész társadalmi helyzete.12 Véleményem szerint két, bizonyos mértékig összefüggő tényező játszik ebben szerepet: először, a lelkészi hivatás kezdettől fogva sokkal erősebb szociális jelleget viselt az észak-amerikai földrész emigráns társadalmában, mint Európában. A lelkész helyzeténél fogva hivatottnak érezte magát arra, hogy segítsen a szociális problémák megoldásában. Jó példája ennek a hajdani „social gospel" és a mai „pastoral counseling" mozgalom. Másodszor, az amerikai társadalom jobban magán viseli a XIX. század jellegzetességeit, mint a mienk A szociális idealizmus, a kis egyházakban megvalósuló vallási életforma, a jámborság hangsúlyozása és a dogmatikával szembeni bizalmatlanság, sok amerikai lelkész rokonszenve a szociális gondozás iránt a 30 évvel ezelőtti holland emeritussal mutat rokonságot. Ha az amerikai társadalom hátteréből szemléljük a

„konzultációt", akkor jobban meghatározható a lelkészi szolgálattal kapcsolatos nézőpont. Az amerikai lelkész „konzultánsként" fogadja a házassági vagy nevelési problémával hozzá forduló segítségkérőket. Ezek gyakran olyan emberek, akik neurotikus alkalmazkodási zavarokkal küszködnek. Ettől már csak egy lépés választja el azt, akinek a vallásos problémái bizonyos személyiségfejlődési zavarokkal állnak összefüggésben. Rogers rámutat, hogy a „konzultáció" mindig tartalmaz pszichoterápiás mozzanatot is. Ha az emberek ilyen problémákkal fordulnak a lelkipásztorhoz, akkor ez is szerepet játszik a lelkigondozásban. A helyesen odafigyelés és együttérzés terápiás hatású Mi a helyzet Európában? Milyen helyet foglal el a „konzultáció" a lelkigondozásban, illetve milyen szerepet kaphat? Azt hiszem, itt külön kell választanunk bizonyos dolgokat. Egyrészt Európában a lelkészi hivatástudat - mint

már megjegyeztem - egy másik, régi tradíció által is támogatva a körülmények miatt erősebben kialakult, így nagyon világos különbség van a szociális gondozás és a lelkészi szolgálat között. Másrészt a lelkészi szolgálathoz Európában évszázadok óta szintén hozzátartozik bizonyos mértékig a tanácsadó funkció is. A lelkipásztor gyülekezetének pásztora, és ebben a szerepében nemcsak a nyáj tagjainak „lelki üdvéért" felelős, hanem anyagi és lelki jólétükre is 117 irányul figyelme és gondoskodása. Gyakran a rend és erkölcs őrzőjének is érzi magát Még ha a „fegyelmezés" gyakorlása a mai lelkészi szolgálat egyik legnehezebb problémáját jelenti is, ezen a téren szintén él még bizonyos tradíció és hivatástudat. Másrészt a gyülekezet is a „pásztort" látja a lelkipásztorban, akitől irányítást, tanácsot kérhet és kaphat mindenféle ügyben. Ez természetesen mindenekelőtt az

egyházi és a személyes hitélet területére vonatkozik - gondoljunk például a vegyesházasságok problémájára -, de gyakran házassági, nevelési kérdésekkel, különböző döntési nehézségekkel, felebaráti és személyes gondokkal stb. van összefüggésben Aki elfogulatlanul hagyja, hogy hasson rá korunk lelkészi szolgálatának valósága, annak fel kell ismernie, hogy amit Amerikában „konzultációnak" neveznek, ha talán más formában, de Európában is alapvetően a papi szolgálat részét alkotja. Biztos, hogy ez mindig így is volt, csak kevesebb figyelmet szenteltünk neki, mivel régebben kevés szakember foglalkozott a sorskérdés speciális problematikájával. Ha ez így van, akkor e téren új fejlődést várhatunk Időben kell felismernünk a hangsúlyok eltolódását és új módszereket kell elsajátítanunk. Ha jól látom, a lelkigondozás szempontjából ez két dolgot jelent. Először, ahol szükséges, el kell fogadnunk a

„tanácsadás" iránti igényt azokkal a következményekkel együtt, amelyeket a mai ismeretek megkövetelnek. Általában be kell látnunk, hogy a segítség, amit nyújtunk, azt jelenti: abban támogassuk az embereket, hogy önmagukon tudjanak segíteni: tehát a tanácsadásból ki kell iktatni a „direktivitást". A lelkipásztornak le kell vetkőznie az autoriter tanácsadó szerepét, mely tanulmányaink és hivatástudatunk révén szinte mindannyiunkra jellemző, és az odafigyelésre és az együttgondolkodásra kell szorítkoznia, gyakran még a hitbeli problémák esetén is. Hogy ez mennyire nehéz a legtöbb ember - nemcsak a pap! - számára, minden klinikai tréningen tapasztalható. Másodszor: nem gondolom, hogy ezzel kimondtuk a végső szót a lelkigondozás gyakorlatát illetően. Ez mindig is az a terület marad, ahol a lelkigondozás igazi értelmében helye van az igehirdetésnek, a figyelmeztetésnek, a vi-gasztalásnak stb. Csupán azt kell

belátnunk, hogy a „konzultáció" új módszere ezen a téren is döntő dolgokra tanít bennünket. Van der Schoot többször utal arra, hogy egyes lelkigondozói beszélgetések terápiás fázison mennek keresztül. Én is utaltam Fosdick hasonlatára, hogy körbe kell hajózni a szigetet, mielőtt kikötnénk. Mint egyszer egy pszichiáter mondta, az igehirdetés nem „tölténypuffogtatást" jelent, hanem a másik mellé állást és valódi kapcsolat létesítését vele. Ez az „egzisztenciális kapcsolat" csak a másik problémáinak türelmes és intenzív átélése révén érhető el. Aktív odafigyeléssel kell hozzáfognunk a beszélgetéshez, miként már többször hangsúlyoztuk. A tapasztalat, az emberismeret és a küldetés pontosabb megismerése határozza meg azt a pillanatot, amikor dönteni kell: a „konzultációt" vagy az igehirdetést válasszuk-e. A beszélgetés első fázisában azonban még nem tehető meg ez a

megkülönböztetés. Ha súlyos bűntudattal fordul hozzánk valaki, nem oldozhatjuk fel rögtön bűnei alól. A beszélgetés első, „figyelő" fázisában világossá kell válnia az illető rejtett szükségletének. Együtt gondolkozva és együtt érezve próbálkozzunk, hogy ennek világosan tudatára ébredjen. Talán ő maga fedezi fel, hogy szükséglete valamilyen jellemhibával, kishitűséggel vagy másokhoz fűződő rossz kapcsolatával áll összefüggésben, és felismeri azt, hogy elsősorban ebben a vonatkozásban kell megváltoznia. Az is lehetséges, hogy a lelkipásztor látja, hogy az illető már nem képes segíteni magán, mi-ve] olyan bűn terhének a súlyát hordozza, amelyet rejtegetnie kell. Ekkor a lelkipásztor azáltal próbálja ismét helyes kapcsolathoz segíteni Istennel, hogy Isten megbocsátó szeretetéről beszél, amely új útra akarja vezetni őt. A „konzultáció" a tág értelemben vett lelkigondozói munka része, és

módszerének abból a lelkigondozói habitusból kell fakadnia, amellyel a beszélgetés első fázisát vezeti. Eközben egy további probléma merül fel. Rogers felfogása szerint a „konzultáció" pszichoterápia. Ha valakit támogatunk abban, hogy saját magán segíthessen, akkor bizonyos mértékig pszichoterápiát folytatunk. Ez azonban csak akkor 118 sikerülhet, ha bizonyos szabályokat szem előtt tartunk és követünk. Az első az, hogy lehetőséget teremtünk az őszinte megbeszélésre. Lelkészeinknek ez nem megy mindig könnyen Talán elfogadjuk és eltűrjük, ha egy fiatalkorú támadja az egyházat vagy a szüleit, sőt esetleg meg is értjük. Belátjuk, hogy fejlődése, tehát lelki egészsége szempontjából ez hasznos lehet és így elég nagy terápiás távolságot tudunk teremteni. Ám ha egy idősebb ember beszél így az egyházról, szüleiről vagy esetleg a házastársáról, akkor szükségesnek tartjuk, hogy ezt egyszerűen ne hagyjuk

szó nélkül. Ezzel szemben a következetes „konzultáció" ezen a téren is, a fogadószobán kívül is magába foglalja a teljes toleranciát. Ez nehéz számunkra Mit tegyünk, ha tudjuk, hogy valaki hűtlen a házasságában vagy arra készül, hogy megváltoztassa vallását? Többször szembesülünk azzal a kérdéssel, hogy a „konzultációban", vagyis a másik lelki fejlődése érdekében korlátozzuk-e hozzájárulásunkat? Esetről esetre kell eldöntenünk, hogy el akarjuk-e juttatni a belső szabadsághoz az illetőt és azt akarjuk-e, hogy maga döntsön, vagy „direktívek" akarunk-e lenni és annak is kell lennünk. El tudok képzelni olyan helyzetet, amikor nem ragaszkodunk a pszichoterápiában biztosított egyéni szabadság zsinórmértékéhez. Megjegyzendő azonban, hogy a nem teljesen egyéni szabadságon alapuló döntések gyakran súlyos következményekkel járnak. Másik szabály: a pszichoterapeuta nem írhat elő semmilyen normát,

hanem abban kell segítenie, hogy a páciens - amennyire csak lehetséges - a saját neveltetéséből eredő normákat tegye önálló, belső tulajdonává, vagy ellenkezőleg, érett megfontolások alapján szabaduljon meg tőlük. Ez a vallásos meggyőződésre is érvényes. A jó pszichoterapeuta nem megtéríteni akarja pácienseit, hanem abban kíván segíteni nekik, hogy érett emberhez méltóan belső meggyőződéssé alakítsák hitüket. Ha a lelkipásztornak az a meggyőződése, hogy egy következetes „konzultációs" kapcsolat révén tud a legjobban segíteni, akkor tartózkodjon attól a belső szükségletétől, hogy saját hitbeli meggyőződését hirdesse vagy hitbeli vitákba bocsátkozzon. Egyedül figyelmével, együttérzésével és együttgondolkodásával kell segítenie, ha látja, hogy komolyan foglalkoztatja az illetőt a saját hitéhez vezetó út megtalálása. A beszélgetés strukturálásának szükségessége Rávilágítottunk arra,

hogy a lelkipásztor a lelkigondozói beszélgetés során mindig legyen tudatában annak, milyen típusú beszélgetést akar folytatni. Durván megkülönböztetve, lehet figyelő, „konzultáló" vagy lelkigondozói feladatát teljesítő, igehirdető és vigasztaló. Azzal is tisztában kell lennie, hogy a másik informált-e a beszélgetés struktúráját illetően. A sikeres beszélgetéshez szükséges, hogy a lelkipásztor és a gyülekezet tagjai hasonló igényeket támasszanak a beszélgetés céljával, elsősorban a lelkipásztor szerepével kapcsolatban. Ha a lelkipásztor „konzultációra" van beállítódva, miközben a másik saját problémáinak autoriter megoldási módját várja el, a beszélgetés kudarcba fullad. Ha a lelkipásztor észreveszi ezt a téves elvárást, akkor tisztáznia kell a valódi együttműködés fellételeit. Úgy „strukturálja" a beszélgetést, hogy kiderüljön, mi motiválta ennek vagy annak a szerepnek az

elfogadását. Ha a beszélgetés során „szerepet" vált, akkor hasznos, ha a lelkipásztor megmondja és esetleg meg is magyarázza. Mindig szükségesnek tartom a beszélgetés „strukturálását", ha a lelkipásztor látogatást tesz és akihez megy, nem tudja, miért kíván beszélni vele. Azért, hogy megismerkedjen vagy átadjon valamilyen üzenetet? Csak gratulálni akar vagy lelki beszélgetést szeretne folytatni? Meggyőződésem, hogy ha két partner nincs kellően tisztában a beszélgetés struktúrájával, az rendszerint rosszul sikerül. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy egyoldalúan mindig a lelkésznek kell meghatároznia ezt a struktúrát. Mindenekelőtt térképezze fel a másik kívánságait és elvárásait A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ha a lelkész látogatóba megy, röviden azt mondja: „Azért jöttem, hogy megismerkedjünk, én vagyok az új lelkipásztor", vagy: „Azt hallottam, hogy itt beteg valaki, szívesen

meglátogatnám", vagy: „Szeretnék kérdezni valamit Öntől, bejöhetek?" 119 Elfogadás Ro gers publikációjában mindig nagy hangsúlyt fektet egy olyan pontra, amely meggyőződése szerint döntő jelentőségű a beszélgetés sikere szempontjából: ez a másik elfogadása - úgy, ahogy van -, és a tartózkodás minden hallgatólagos véleménynyilvání-lástól. Ezzel a lelkigondozói habitus problémáját érintjük. Később erre még részletesen visszatérünk Itt elég néhány utalást tennünk Különbséget tettünk a „konzultáció" és a szűkebb értelemben vett lelkigondozás között, és megjegyeztük, hogy a lelkigondozói kapcsolat első fázisa „terápiás" kapcsolat is lehet, miként Van der Schoot szívesen nevezi, illetve „konzultációvá" alakulhat. A lelkipásztor beleéli magát a másik helyzetébe, mielőtt lelkigondozóként aktívvá válik. Rogers szerint a „non-direktivitás", annak támogatása,

hogy a másik segíteni tudjon saját magán, csak akkor lehetséges, ha pozitívan elfogadjuk őt, tehát valódi együttérzés és figyelem esetén. Alkalomadtán a szeretet vagy a „positive regard" kifejezést is használja, így a direktivitás a kritikával, a másik segítésével vagy osztályozásával áll összefüggésben. Figyelemre méltó, hogy mindenki - a lelkész is - hajlamos a direk ti vitásra és túlságosan hamar akar segíteni, még mielőtt teljesen beleéke volna magát a másik helyzetébe. Beszélgetéselemzéseink során állandóan találkozunk ezzel a problémával. Meggyőződésem szerint a lelkigondozás nem lehetséges a rogers-i értelemben vett elfogadás nélkül. Akkor sem, ha ez esetben más motiváció szükséges „Elhamarkodottságunk" legtöbbször a valódi igenlés hiányából fakad. Hogyan lehet elsajátítani ezt az „igenlő" természetet? A „konzultáció" helyzetében a „pásztor" szerepét játsszuk,

akinél a másik védelmet, nyugalmat és figyelmet talál és aki által eljuthat „önmagához". Tehát rendelkezésére állunk Véleményem szerint ez a lelkipásztor „szolgálata". Ennek az önmagáról kialakított képhez kell tartoznia A lelkipásztor Krisztus szolgálatában áll, és miként Pál apostol mondja, Krisztus szeretete készteti a keresztényeket arra, hogy készek legyenek a másik megsegítésére. Ez a szeretet azonban alapvetően különbözik a szimpátiától. A lelkipásztornak úgy kell viselkednie a segítséget kérővel szemben, mint az orvosnak, aki rokon- vagy ellenszenvétől függetlenül kezeli a beteget. Lelkipásztorként Krisztus fényében szemléljük a másikat, vagy talán pontosabban, Krisztus szemével látjuk. Krisztus szeretetében olyannak tartjuk embertársunkat, mint aki a jó utat keresi és tartózkodunk mindenféle ítélkezéstől. Ha van ítéletünk, ne mondjuk meg A konzultációs helyzetben az ítélkezés nem

segít a másiknak abban, hogy megtalálja saját útját. Ilyenkor csak együttérzésünk, a biztonság, amit neki ajándékozunk, a szeretet, melynek jegyében részt veszünk problémáiban, nyújt segítséget. Az ítélkezés, az elhamarkodott direktivitás csak blokkolja őt önmaga tisztánlátásában. Krisztus szeretetének kell segítenie abban, hogy a beszélgetés során valóra váljon az a szabadság, amely lehetővé teszi a másik számára önmaga helyes megítélését. A szűkebb értelemben vett lelkigondozás esetén más a helyzet, mert véleményem szerint más síkon helyezkedik el, mint a „konzultáció", bár a lelkigondozói munka különböző aspektusainak tekintjük mindkettőt. Ebben az esetben - mint már a „Beszélgetés" című fejezetben láttuk - a megtérésre való felszólításról, az intésről és a vigasztalás, a bűnbocsánat megígéréséről van szó. Gondoljunk ebben az összefüggésben Jézus kapcsolatára a

vámosokkal. Ó szeretetének fényében elfogadta őket. Betért hozzájuk és velük evett Az egykori Keleten ennek nagy jelentősége volt Nem azoknak az oldalán állt, akik az akkori idők társadalmi szerkezetének szemszögéből elítélték a vámosokat, hanem egy másik síkon lépett kapcsolatba velük. Úgy tekintett rájuk - ahogyan egyébként mindenkire -, mint Isten által meghívottakra és ez határozta meg magatartását velük szemben. Embernek tartotta őket, akiknek hirdetnie kellett, hogy Isten fényében állnak ők is Ez kezdettől fogva azt jelentette, hogy elfogadta őket. A szó rogers-i értelmében nem volt direktív velük szemben. Azáltal, hogy szóba állt velük, megmutatta, hogy ott akar állni, ahol ők, és minden előítélettől mentesen igenli őket. Egy dologra mindig ügyelnünk kell: az el nem fogadás egyenlő az elutasítással. Láttuk, hogy a visszautasítástól való félelem mennyire meghatározhatja az emberek viselkedését.

Hozzátehetjük, hogy ugyanez a félelem jellemző a segítséget kérőre a szűkebb értelemben vett lelkigondozás 120 helyzetében is, miként ugyanez a félelem jellemezte az emberek Jézushoz fűződő kapcsolatát is. Az „Örömhír", az evangélium hirdetése hozza meg azt a bizonyosságot, hogy nem elutasítottak, hanem meghívottak vagyunk, hogy Isten fényében állunk. Jézus magatartása az emberekkel ezen Örömhír hirdetésének élő bemutatása, ahogyan a lelkipásztor lelkigondozói magatartásának is az Örömhír hirdetését kell tükröznie. Meggyőződésem, hogy csak ez az igenlés teszi lehetővé a valódi igehirdetést és a szűkebb értelemben vett lelkigondozást. Enélkül csak puszta tanítás lehet Az igehirdetés két ember között zajló meggyőzés, nem pedig átnevelés. Az összetartozás és a szolidaritás élményét feltételezi Tehát a hit aktusában valósul meg, abban a kockázatban, amikor az igazságot keresve túllépünk

az emberi lehetőségek határain. Prófétai irgalmasság Lelkigondozói exploráció, az emocionális kapcsolatok vizsgálata a lelkigondozói beszélgetés során13 című könyvemben alapvető lelkipásztori magatartásként írtam le a „prófétai irgalmasságot". Ezen azt értem, hogy akkor is elfogadjuk a másikat, ha jogos a dühünk ellene, ha ítéletet mondunk fölötte vagy megtérésre szólítjuk fel. Alapvetően mindig embertársunk a másik, aki szintén meghívott, a fényhez vezető út küszöbén áll és akit talán csak helyzetének tudatosítására kell ráébresztenünk. Ez nem az a fajta megítélés, amit Rogers azért utasít el, mert moralizálásra és direk-tivitásra csábítja a lelkipásztort. Egészen más habitusból származik Szeretet húzódik meg a mélyén Legbelül a szerencsétlenséget jósló próféta is irgalmas. Számára végül is népének megmentése a tét. Irgalmassága prófétaságán alapul A fény prófétája Az a

feladata, hogy az Istenhez fűződő helyes kapcsolatra vezesse a többieket és ez más síkon mozog, mint a direktív viszony. A helyes habitus Többször hangsúlyoztuk már, hogy a lelkipásztornak helyes habitussal kell végeznie munkáját. Az érzelmek visszatükrözése, a „non-direktivitás" és a többi technikai segédeszköz csupán, amelyek hatása attól függ, hogy helyes habitusból származnak és táplálkoznak-e. Rogers kiválóan fogalmazta meg ezt a habitust a teológusok számára is. Természetesen mindaz, amit mond, bizonyos mértékig minden terápiára érvényes, még a mindennapi orvosi terápiára is, és az a szeretet, amellyel a lelkipásztornak keresnie és vezetnie kell gyülekezete tagjait, ugyancsak nem esik messze a „pozitív elfogadástól" („positive regard"). A lelkipásztor mindössze világosabban látja azt a forrást, melyből táplálkoznia kell, hogy megtalálja és megőrizze ezt a habitust. Ez a forrás pedig annak

tudata, hogy Krisztus szolgálatában áll, és az Ő szeretetének fényében lát minden embert. A habitusnak két oldalát kell megkülönböztetnünk, egy pozitívat és egy negatívat. A pozitív aspektus azt jelenti, hogy a lelkipásztor figyelmével és szeretetével állandóan a „másik mellett próbál lenni", hogy követni tudja őt érzelmeinek változásában és abban, hogy mit akar kifejezni. Tehát olyanként igenli a másikat, amilyen, és amennyire csak lehetséges, megpróbálja beleélni magát a helyzetébe. A negatív aspektus azt jelenti, hogy a lelkipásztor nem tesz, illetve nem tehet meg bizonyos dolgokat: nem tarthat távolságot és nem ítélheti meg a másikat tárgyként, nem szólhat hozzá moralizáló stílusban, hogy ezáltal a kívánatosnak tartott irányba terelje; nem távolodhat el az egyes embertől úgy sem - miként ez a bizonytalanság miatt gyakran előfordul -, hogy általánosít vagy más módon elvonja érzelmeit. A Bálint

házaspár évek óta foglalkozik az orvosi beszélgetés pszichológiai aspektusainak vizsgálatával. Figyelemre méltó, hogy tanulmányaikban szintén fontos szerepet kap a helyes habitus kérdése. Mindkét könyvükben: The doctor, his patienl and the ill-ness és a Psychoterapeutic techniques in medicine (London, 1960 és 1961)14 ismételten visszatérnek erre. Véleményük szerint 121 a helyes orvosi „attitűd" elsajátításához minden orvosnak ajánlatos résztvennie olyan tréningen, melynek következtében személyisége meghatározott irányban, ám mégis jelentőségteljesen változik („limited but considerable change in personality"). Az orvosi beszélgetésben használatos technika a kérdésfeltevés. Bálint a következőket írja elsőnek említett könyvében: tapasztalataink szerint ha az orvos a szokásos stílusban veszi fel az anamnézist, akkor éppenséggel megkapja a szükséges válaszokat kérdéseire, de semmivel sem többet ennél. Ha

mélyebb diagnózist szeretne elérni, akkor előbb meg kell tanulnia odafigyelni. Ez az odafigyelés sokkal nehezebb és finomabb technika, mint a másik, amelyik szintén szükséges, de amelyiknek meg kell előznie az odafigyelést: el kell érni a páciensnél azt, hogy feloldódjon és képes legyen beszélni. Az odafigyelés képessége feltétlenül művészet, és az. orvos belső beállítottságában korlátozott, de jelentős változást igényel („considerable though limited change in the doctors personality") (német kiadás 171. old) Bálint nem tárgyalja részletesen, hogy mit jelent ez a változás, de figyelemre méltó, hogy szoros összefüggésbe hozza vele az odafigyelés képességét. Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy Rogers szerint is a „jól odafigyelés képessége" révén valósítható meg a pszichoterapeutától elvárható helyes habitus. Amit a lelkipásztor habitusáról mondottunk, az is ebben az odafigyelésben összpontosul.

Thurneysen „Die Lehre von der Seelsorge"^ című könyvének 116. oldalán a következőket írja a lelkigondozásról és különösen annak pszichológiai oldaláról: „Ugyanarról van szó, mint az orvosnál: először anamnézist vesz fel, meghallgatja a pácienst, megvizsgálja és diagnosztizálja, és csak ezután avatkozik be. De ekkor is, sőt leginkább ekkor, szeme előtt kell lennie és ott is kell maradnia a beteg egész helyzetének, hogy helyesen avatkozhasson be. Ugyanígy nem választható szét az ember helyzetének felismerése és Isten szavához vitele." Majd így folytatja: „Az anamnézis felvétele a helyzet kivizsgálása és megértése formájában történik, amikor a beszélgetés vezetője minden rendelkezésre álló eszközt igénybe vesz. Első eszközként a pszichológiát említjük." Thurneysen fontos könyvében két dolgot értékelek különösen: először, a lelkigondozás lényegéről alkotott világos képet - annak

ellenére, hogy a lelkigondozói gyakorlat valóságának szempontjából kissé leszúkítettnek találom -, másodszor pedit> annak megkísérlését, hogy modern formát adjon a papi szolgálatnak azáltal, hogy nem szigeteli el napjaink életétől, hanem felhasználja mindazokat a segédeszközöket, amelyeket a pszichológia ma kínál. Mindeközben előítéletektől mentes marad Véleményem szerint azonban deduktív. Amit ír: „tanítás", de nem veszi eléggé figyelembe a lelkigondozó és a közösség tagjai közötti kapcsolat pszichológiai valóságát. Egyetlen lelkipásztor sem fogja nyereség nélkül olvasni a „lelkigondozóról" írt befejező sorait. Ám nem tud meg semmit a lelkigondozói beszélgetéshez szükséges habitusról, ami -miként Rogers-től és Bálinttól megtudtuk - döntő jelentőségű. Az előbbi idézet szerint Thurneysen a diagnózisra és az utána következő „beavatkozásra" helyezi a hangsúlyt. Thurneysen itt

szakemberként szemléli a lelkipásztort, aki bizonyos távolságból vizsgálja és ítéli meg a másikat, hogy azután kést ragadjon a műtéthez. Tehát nem a „másik mellett állásról" (Beidem-anderen-Stehen"), hanem a „másik magával viteléről" („Den-anderen-mitnehmen") van szó Mindent a lelkipásztorra épít és nem gondol a másik félre. Elsősorban a lelkipásztor helyzetéből indul ki, hogy korrektül alkalmazza a lelkigondozásról szóló tanítást, és első helyen a segítséget kérő közösségi tag felszabadítását tartsa szem előtt. Nem beszél odafigyelésről és „mélyebb diagnózisról" („deeper diagnosis"), mint Bálint, miként nem szól a „pozitív elfogadásról" („positive regard") sem, amit Rogers hangsúlyoz. Hiányolom nála továbbá a „prófétai irgalmasságot" is Ezzel szemben az „Örömhír hirdetése" Thurneysennél furcsa módon merevvé válik. Valamennyi

élethelyzet elemzésekor a bűnbocsánat témájához jut el: „A lelkigondozói beszélgetésnek éppúgy, mint az egyház igehirdetésének, egyetlen témája a bűnök Jézus Krisztus általi megbocsátása:" (159. o.) Az előzőekben a szűk értelemben vett lelkigondozói beszélgetés három nagy témáját érintettük, és olyan további lelkigondozói tevékenységekre mutattunk rá, amelyek e központi téma körül mozognak. Thurneysen nem veszi figyelembe ezeket a különbségeket Úgy tűnik, hogy nála a lelkipásztornak a beszélgetés végén következő „igehirdetése", a megszabadító, megvilágító ige közlése nem a lelkigondozó és a segítséget kérő egymás mellett állásában, a hit kockázatát átélő 122 helyzetében valósul meg, hanem a mindenkori helyzet diagnózisa alapján úgy alkalmazza terápiaként az igehirdetést, hogy a lelkipásztor - Thurneysen szavaival - a másikat „teljesen magával viszi abba a fénybe és az

erőtérbe, ahonnan származunk" (144. o) Ha a lelkipásztor egy meghatározott helyről érkezik a másikhoz, ez véleményem szerint helytelen habitus, mivel oda akarja vinni a másikat, ahonnan ő jött. Sokkal inkább úgy kellene saját magára tekintenie, mint aki arra a helyre kíséri a másikat, ahol Isten találkozni akar vele; még ha ismeri is hite által a célt, ez nem jelenti azt, hogy a saját útja mindig azonos a másikéval. Számomra különbség van a „Krisztus szeretete arra indít engem" és az „Egyház azt tanítja nekem" kifejezésmód között. Az eltérés másképp is szemléltethető. Thurneysen arról beszél, hogy a lelkipásztor magával viszi a másikat, én pedig úgy vélem, arról van szó, hogy oda menjünk, ahol a másik áll - gondoljunk a sziget körbehajózásának hasonlatára -, hogy valóban lássuk, hol is van. Vele kell lennünk, hogy bűntudatát, kételyét, magányát, belátása hiányát, röviden,

elhagyatottságának sötétségét megértsük és valóban szeretettel beszélhessünk vele, miként a Szentlélek tanít bennünket. Véleményem szerint minden valódi lelkigondozói beszélgetésben jelen van valami abból a feszült bizonytalanságból, talán még félelemből is, ami Jézus előtt lebegett, amikor arra intette tanítványait, hogy ne aggódjanak: „mert megadatik néktek abban az órában, mit mondjatok. Mert nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a ti Atyátok Lelke az, aki szól tibennetek." (Mt 10,19) A Szentlélek tanúsága Most egy olyan kérdést érintünk, ahol a lelkigondozói beszélgetés teológiai megvilágítása nem kerülhető meg, nevezetesen: mi a Szentlélek hatásának a jelentősége ebben az emberi kapcsolatban. Az európai evangélikus teológia igen kevéssé dolgozta ki a Szentlélekről szóló tanítást, különösen a lelkigondozás szempontjából. Ezzel szemben az amerikai teológia rámutat a Szentlélek fontos szerepére a

lelkigondozás terén és a probléma teológiai feldolgozásának fogyatékosságaira. Két megjegyzést kell itt említenünk. Először: a Szentlélek tanúságának láthatóvá kell válnia a beszélgetésben. Ha nem látjuk a másiknál a lelki felszabadulást és pusztán csak meghallgatja a szavunkat anélkül, hogy belsőleg valóban továbblépne és főként felszabadulna, akkor nem beszélhetünk a Szentlélek tanúságáról, és fel kell tenni a kérdést, hol a hiba. Az is lehetséges, hogy a lelkipásztorban. Ez a könyv segítséget kíván nyújtani abban, hogy a lelkipásztor észrevegye, hol követett el hibát, ha rosszul sikerült a lelkigondozói kapcsolat. Másodszor: a lelkigondozás sikere bizonyos kapcsolatot feltételez a lelkigondozó és a tanácskérő között, amint már többféleképp leírtuk. A Szentlélek képes kifejteni hatását, ha a másik mellett állunk, ha figyelemmel és szeretettel valóban a tanácskérő pásztorának érezzük

magunkat. Természetesen nem arról van szó, hogy vattába csomagoljuk őt, hanem hogy olyannak fogadjuk el, amilyen; szükség esetén haragudhatunk is rá, de szeretettől irányítva. Igehirdetésünk nem mondható prófétainak, ha csak kimondtunk bizonyos szavakat és bizonyos szabályok szerint tanítunk Isten műve nem ismer határokat Akár egy rossz újsághír által is magához tud vonzani embereket. Pszichológiai fejtegetések Mé g egy bonyolult, könnyen félreérthető nézőpontot kell megemlíteni, a teológia és a pszichológia közti viszonyt. Azt hiszem, hogy a lelkigondozás tanulmányozásához a pszichológia által identifikációnak nevezett jelenség közelebbi vizsgálata szükséges. Az identifikáció arra a tényre utal, hogy az ember, mindenekelőtt a gyermek, azonosul a szeretett vagy tisztelt (idósebb) személlyel. A gyermek én-ideált alakít ki, melynek segítségével beépíti saját élettervébe mások ideáljait, normáit, hitbeli

meggyőződéseit. Követni akarja a másikat és mindig szorosan mellette akar lenni. Az identifikáció szereteten vagy tiszteleten alapul. Nem különbözik attól a folyamattól, amelyet az előzőekben teológiai szempontból írtunk le. Amit teológiailag, isteni oldalról nézve a Szentlélek 123 művének nevezünk, emberi oldalról, tehát pszichológiailag szemlélve az identifikáció folyamatát jelenti. A lelkigondozói beszélgetésben a lelkipásztor hozza létre ezt a kapcsolatot, ami nem a szakember és laikus közötti különbségen alapul, hanem a szabadságon és a szereteten. Különbség azonban mégiscsak van, mint az idősebb, bölcsebb barátra felnéző ifjú esetén, ezért a lelkigondozóí kapcsolatban gyakran megfigyelhető a segítséget kérő infantilis beállítódása. Más publikációkban többször utaltam erre.16 Meggyőződésem szerint a lelkigondozói kapcsolat identifikációs aspektusa pszichológiailag teszi érthetőbbé azt, amit

teológiailag a Szentlélek művének nevezünk. Remélem, nem gondolják, hogy pszichologizálni akarom a hitet. Csak azt próbálom kinyomozni, hogy mit tud mondani a pszichológia a vallásos lelki folyamatokról, amelyek egyszersmind lélektani folyamatok is. Ezen a ponton úgy tekinthetünk a teológiára és a pszichológiára, hogy egyiknek sem kell feladnia saját autonómiáját. Szolgálat, közösség, Isten szava Ugy tűnik, most kell foglalkoznunk azzal a kérdéssel, hogy mit jelent a szolgálat, a közösség és az Isten szava a lelkigondozóí beszélgetésben. Az utóbbi évtizedekben megfigyelhető a szolgálat tudatának élénkülése. Ezt örvendetesnek találom Gyorsan változó és sok területen csoportmunkát igénylő társadalmunkban mindenképp egészséges az egyház papjainak erősebb feladat- és hivatástudata. Ugyanakkor különbséget kelJ tennünk aszerint, hogy mi a maradandó és mi az ideiglenes a lelkipásztor munkájában. Fennáll ugyanis a

veszély, hogy inkább az egyháztól mint társadalmi intézménytől várják a szolgálat modelljét, nem pedig a lényegtől, vagyis attól, hogy a lelkipásztor Krisztus szolgája. Úgy tűnik, hogy a lelkészek számára feszültséget jelent, hogy hagyományos formákban kell megvalósítaniuk hivatásuknak ezt a lényeges sajátságát. Otthoni és kórházi látogatások, prédikációk és oktatások, lelkigondozói beszélgetések során mindig megpróbáljuk élővé és szemléletessé tenni az emberi lehetőségeken túlmutató prófétai tanúbizonyságot. Egyházi képzésünk olyan biztonságot sugall, melynek inkább a szaktudományokhoz van köze, mintsem ahhoz, hogy „figyeljük, mit mond számunkra a Lélek". Bizonyos esetekben a szolgálat tudata a lelkipásztorkodás útjában állhat és torzíthatja a lelkigondozói habitust. A lelkipásztornak mindig gondolnia kell arra, hogy mit jelent a „cím", amikor megbízásának megnevezésére a

„hivatal" kifejezést használja. Érzésem szerint a „pásztor" szó jelentésárnyalataihoz hozzátartozik az együttgondolkodás, a „másik mellett állás", az odafigyelés és a „konzultáció", amelyek együtt alkotják azt az alaphelyzetet, melyből az igehirdetés magától adódik. Ezzel szemben a „hivatal" kifejezés egyoldalúan a feladatra, a küldetésre emlékeztet és gyakran elbizonytalanítja a lelkipásztort, hogy megfelelt-e ennek a feladatnak a lelkigondozói kapcsolatban, azaz elég világosan hirdette-e az igét. További kérdés, mit jelent a közösség a lelkigondozói kapcsolatban. Csak ketten vesznek részt a beszélgetésekben, vagy figyelembe kell venni, hogy a lelkipásztornak hivatala van, mely a közösségi életben kap értelmet, és így aktuálisan vagy legalábbis prospektíve közösségi tagként kell-e kezelnie a segítséget kérőt? Ha jól látom, akkor itt több mindent kell megkülönböztetni. Először:

a lelkipásztor a közösség szolgája és úgy tekinti a segítséget kérőt, mint aki Krisztus fényében áll, akkor is, ha a segítséget kérő nem érzi ezt. Közben a beszélgetés nagyon személyes jelleget ölt, gyakran olyan részletek hangzanak el, amelyek mintegy gyónási titokként kezelendők. Másodszor: a beszélgetés során a lelkipásztor utalhat arra a tényre, hogy a másik akkor is tagja a közösségnek, de legalábbis Krisztus egyházának, ha ez az egyes konkrét esetekben nem is fogalmazódik meg. A kontaktusban tehát egy „mi-kapcsolat" áll fenn, mely lehetővé teszi, hogy a beszélgetésből szervesen fejlődjön ki az igehirdetés. Harmadszor: a lelkipásztor arra is gondoljon a lelkigondozói beszélgetés során, hogy a közösség bizonyos esetekben „terápiás" közösség is lehet, ahol az illető megtalálja a helyét, figyelmet, fejlődési lehetőséget és nyugalmat kaphat, ha ezekre van szüksége. A „pásztor"

szolgálatához tartozik véleményem szerint az is, hogy nyája „szerves" egésszé váljon. Minden lelkipásztor tapasztalhatja, hogy nehéz helyzetekben milyen kevéssé tekinthető „organizmusnak" a közösség, az lKor 12-13 példája alapján. 124 Az elmondottak fényében mit jelent Isten szavának a hirdetése a lelkigondozói beszélgetés alkalmával? A már említett prófétai irgalmasságnak kell hordoznia Isten szavát. Ezt nem találjuk készen valamely textusban vagy egyházi közleményben, amivel dobálózhatnánk. Isten szava csak hittel hirdethető és mindig konkrét helyzetben mondható ki, ezért mindig aktualizálni kell. A „Seelsorgerliche Erkundung" című írásomban hangsúlyoztam, hogy mindig a helyzet határozza meg a bibliai szöveg alkalmazását: „Csak akkor idézzünk, ha ez a Szentlélek transzcendens terében mintegy magától merül fel." Ezt értem a hit aktualizálásán A következők még elmélyíthetik: „A

végső stádiumot akkor érjük el, ha a másik úgy érzi, hogy a lelkipásztor mint társ a döntés során eltűnik a háttérben és az illető saját szabadságának terében egyedül áll Isten előtt, a Szentlélek fényétől belülről megvilágosodva és felemelkedve. A lelkipásztor bizalmas, szeretetteljes, baráti jelenlétével a háttérben marad, így elviselhetővé válik a döntés magánya. Beszélgetőtársának pozitív, előremutató gondolatát hallgatással fogadja, ami nem csak odafigyelés, hanem alkotó csend is, melyben elkísérjük oda a másikat, ahol teljesen egyedül lehet Istennel."17 Meggyőződésem szerint Isten szavának hirdetése más, mint amit Rogers direktivitá-son ért, és amit el is utasítunk a lelkigondozói beszélgetésben. Isten szavának hirdetésekor megmarad az a szeretetteljes távolság, amit a lelkigondozói beszélgetés során alapvetőnek neveztünk és amiből mindenféle „direktivitás" hiányzik. Mitől

válik a lelkipásztor szava Isten szavává? Vagy másképp fogalmazva: milyen helyzetben kell a lelkipásztornak tudatosan igehirdetésre váltania a konzultáció helyzetéból? A BibJiára hivatkozva úgy írtuk le a lelkigondozást, mint a megtérésre való felszólítást, mint intést, valamint a vigasztalás és a bűnbocsánat ígéretét. Ez a három aspektus új elemmel egészíti ki a helyzetet A lelkipásztor szava akkor lesz valódi értelemben lelkigondozói, ha kívülről, tehát nem az immanens emberi összefüggésekből hoz valami újat a másik élete számára. Elfogadás esetén felszabadító lesz a hatás, elutasítás esetén azonban nyilvánvalóvá válik a helyzet kiúttalansága. Végkövetkeztetésünk a következő: a lelkipásztor hirdetheti és hirdesse is az igét akkor, ha általa jó útra téríthet egy zsákutcába jutott életet, és ha valakinek, aki nem látja a fényt, meg tudja mutatni, hogy fényben áll. Ez feltételezi, hogy a

lelkipásztor a „másik oldalán áll" - abban az értelemben, ahogyan már többször kifejtettük. És feltételezi azt is, hogy a másik helyzetét annak szemszögéből nézi, csak hitének felismerése ér el távolabbra. És a „keményszívűekkel" szemben? Minden lelkipásztor ismer olyan embereket, akiknek nagy szükségük van Isten szavára, de akiket nem ér el. Remélhetőleg sikerült megvilágítanom, hogy ilyen esetekben a „moralizálás" vagy a „dogmatizmus" nem segít. Ugyanez érvényes a lelkipásztor kritikájára, amikor „direktíven" próbál beavatkozni a másik életébe. Ez csak negatív reakciót eredményezhet Ehelyett inkább próbáljon a lehető legjobban azonosulni a másik életéve], érzéseivel, félelmeivel, fájó emlékeivel, vágyaival és szenvedéseivel. Isten szavát helyes hangnemben kell kimondanunk s annak önmagunkban kell megszületnie. Mindig tekintettel kell lennünk a másik szabadságára, jogára az

önálló életvezetéshez. Egyedül Krisztus szeretete vezethet bennünket a lelkigondozói kapcsolat keresése során, miközben mi is csak tétován járunk az úton. Itt idézném azokat a sorokat, amelyeket másutt azoknak a lelkigondozásával kapcsolatban írtam, akik nem fordulnak hozzánk, bár szükségük van rá: „Mik a mi motívumaink? Tényleg csak a prófétai irgalmasság? Képesek a keményszívüek helyesen befogadni szavunkat? Beszélnünk kell, bárhol támad lehetőség. De olyan emberek is vannak, akiknek végső lelkigondozását Istenre kell bíznunk."18 A lelkipásztor szerepe a pszichoterapeutával szemben Részletesen tárgyaljuk a lelkigondozás központi alaptételeit, mert a lelkipásztornak világos képet kell alkotnia saját szerepéről, ha nem akar összezavarodni a modern lelkigondozás nagy és 125 bonyolult területén. A különböző szakterületek növekvő differenciálódása pontos szerepmeghatározást igényel, mivel ezáltal

válik lehetővé annak felismerése, hogy a különböző szakemberek munkája ne keresztezze egymást, hanem meglássák a céltudatos együttműködés lehetőségét. Sok .teológus a lelkigondozás pszichologizálásától fél, amikor azt hallja, hogy a pszichológia alkalmazásának fontosságát hangoztatjuk. Mások fenntartásokkal fogadják a Rogers tanítására való hivatkozást és a „konzultáció" fontosságának hangsúlyozását. Érthető módon attól tartanak, hogy a lelkigondozás a könnyű esetek pszichoterápiájává válhat és a lelkipásztor tulajdonképpen megtagadja hivatását. Ezért szükséges kidolgoznunk a lelkipásztor és a pszichoterapeuta szerepe közötti alapvető különbséget. A lelkipásztor hivatásában számos olyan tényező játszik közre, amely a pszichoterapeuta szerepében akkor sem fordul elő, amikor mindkettőjük munkáját érinti. Például a lelkipásztor nem fizetség ellenében és nem terápiás szerződés

alapján dolgozik - ezt a szempontot Kari Menninger a pszichoterápiás beszélgetésről szóló tanulmányában hangsúlyozza. A lelkipásztor nem szolgálati viszonyban van, hanem hivatását gyakorolja. Fizetése csak létalapját biztosítja, de semmiféle speciális lelkigondozásra nem kötelezi. A segítséget kérőben nem pácienst vagy klienst lát, akinek szakemberként kell tanácsot adnia, hanem embertársát látja benne, aki Krisztus fényében áll és erről az ő közvetítésével értesülhet. A lelkipásztor és a segítséget kérő egyaránt Krisztus közösségéhez tartozik, és e kapcsolaton belül egymás mellett állnak, hogy életükben rátaláljanak arra, amit Krisztus akar tőlük, és azzá váljanak, amivé Ó kívánja formálni őket. A lelkipásztortól senki sem azért kér segítséget, mert „panasza" van és meg akar szabadulni tőle, hogy egészségesebb és életrevalóbb legyen, hanem azért fordulnak hozzá segítségért és

irányításért, hogy megpróbáljanak többet kihozni életük lehetőségeiből, mint ami pillanatnyilag sikerül nekik. Az illető eltévedt és nem talál kiutat. Új, jobb lehetőségeket keres Mindeközben homályos vagy határozott bűntudatot érez, tehát tudatosul benne az, hogy maga is megváltoztathat valamit. Nem orvosként, hanem életének irányítójaként tekint a lelkipásztorra, aki többet tud nála az „igazi" élet titkáról. Talán autoritást keres benne, aki receptet ad neki, vagy apát, akinek végre bizalommal elmesélhet mindent és aki megérti problémáit, és bizonyos körülmények között az ilyen beszélgetésben is felszabadító, megújító belátásra juthat. Hasonló - gyakran téves - elvárásokkal fordulnak a lelkipásztorhoz azok az emberek is, akiknek családi vagy embertársi kapcsolataikban vannak problémáik vagy azok, akik kételkednek önmagukban. Ilyen igények fényében másképp kell nézni a lelkipásztor szerepét, mint

a terapeutá-ét. Ha orvoshoz - és nem pszichoterapeutához - fordulnak hasonló problémákkal, akkor elsősorban nem az orvost, hanem az embert látják benne, aki nagyobb életbölcsességgel rendelkezik és akivel olyan „jól lehet beszélgetni" erről a dologról. Ebben az esetben az orvos bizonyos fokig egy szinten áll a lelkipásztorral. Miért megy bele az ilyen típusú beszélgetésbe a lelkipásztor? Nyilvánvalóan azért, mert osztja a gyülekezet tagjainak „szerep-elvárásait". Feladatának tekinti, hogy ezen a téren is melléjük álljon. Megpróbáljuk közelebbről is megvizsgálni, mit jelent ez A segítséget kérő a fényhez, az „igazi" élethez vezető „útmutatónak" tekinti a lelkipásztort, aki ennek meg is akar felelni. Ennek az „igazi" életnek a horizontális dimenziója az emberekhez és az önmagunkhoz másként szólva: a boldogsághoz - fűződő viszonyunk, vertikális dimenziója pedig kapcsolatunk Istennel, az

élet végső igazságával. Az emberek bevonják a lelkipásztort, mert az a meghatározatlan érzésük, hogy nem lehet szétválasztani ezt a két dimenziót, ezek minden élethelyzetben szerepet játszanak. Alapjában véve tehát mesterséges a tágabb értelemben vett lelkigondozás, a „konzultáció" és a szűkebb értelemben vett lelkigondozás, az „igehirdetés" közötti különbségtétel. Ez Thurneysen helyes kiindulópontja. Ha valaki „boldogtalan" és bűntudat kínozza, akkor érzi, hogy az élet „szentségének" megvalósításából hiányzik nála valami, és ha valaki cinikus és aggodalmaskodik, akkor nem jó a kapcsolata Istennel, nem képes Istenre bízni magát és hinni megbocsátásában. Ezek a problémák mindig konkrét élethelyzetekben nyilvánulnak meg Mégis el kell döntenünk, ha a lelkigondozói beszélgetés során bizonyos elórelépés figyelhető meg, hogy „gyakorlati" megoldásra van szükség vagy Istennel

való hiányos kapcsolatról beszélhetünk-e. Ezt a fejlődést nem zavarhatja meg a két dimenzió mesterséges összekeverése. Természetesen szóba kell hozni a hiányzó dimenziót, ha a beszélgetés csak ezáltal válik teljessé és egésszé. A lelkipásztornak 126 meg kell nyitnia az isteni perspektívát, ha „prófétai irgalmasságból" cselekszik. Ha a lelkipásztor már számos beszélgetést folytatott Rogers módszere alapján a helyzet tisztázására, és úgy segített a hozzá fordulóknak önmaguk és problémáik jobb megértésében, hogy képesek legyenek kiutat találni, és ha e beszélgetések során a vallásos problémák felmerülésekor sem kimondottan „igehirdetőként" lépett fel, akkor mondhatjuk-e, hogy pszichoterápiát folytatott? Véleményem szerint alapvetóen nemleges választ kell adnunk erre a kérdésre. A pszichoterápia és a lelkigondozás mindig különböző. A beszélgetés keretét képező kapcsolat, az alapjául

szolgáló elvárások, a konzultáns feladata és felelőssége nyilvánvalóan eltér a kétféle helyzetben. Mindezt kielégítően fel kell deríteni. Más kérdés, hogy a lelkigondozói beszélgetés terápiás hatású is lehet, tehát segíthet a segítséget kérőnek egészségesebben, alkalmazkodóbban, kevésbé egocentrikusan, több szeretettel és odaadással élni. E hatékonyság mértékét, az orvossal ellentétben, tudatosan vagy nem tudatosan vallásos háttérre] vetítjük ki, mégis terápiás jelentősége van. Bár a terápia és a vallásos életvezetésben nyújtott segítség alapvetően más, határaik nem választhatók szét élesen. Amikor a lelkipásztor az „igazi" életre gondol, ebbe a „lelki egészséget" is beleérti, míg a terapeutának figyelembe kell vennie az életet megalapozó és teljessé tevő „életszemléletet" is. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy bár megkülönböztetjük a lelkipásztor és az orvos szerepét, a

két szakterület között nincs „senkiföldje". Az Istenhez és az egészséghez fűződő helyes viszony Némileg habozva térek rá olyan problémák tárgyalására, amelyek - első pillantásra úgy tűnik túlmennek e könyv gyakorlati célján, teológiailag azonban olyan fontosak, hogy nem hiányozhatnak a lelkigondozói beszélgetés elmélete szempontjából. Azért habozok, mert könnyen adódnak félreértések, és azért is, mert a lelkigondozói beszélgetés különböző aspektusainak és struktúrájának átgondolása során nem jutottam egyértelmű megoldásra. Az előzőekben különbséget tettünk a tág értelemben vett lelkigondozói beszélgetés, a „konzultáció" és a szűk értelemben vett lelkigondozói beszélgetés, az „igehirdetés" között. Az előbbi kapcsolatnál a lelkipásztor, mint a „bárányának" jólétéért felelős „pásztor", bekapcsolódik az illető életének problémáiba és tudja, hogy annak

„boldogságáról" van szó. A másik mellett kell állnia, és támogatnia őt abban, hogy képes legyen segíteni magán. Még ha nem is hirdet kifejezetten igét, kapcsolatukban jelen vannak az életvezetés vallásos aspektusai. Az egészség, a lelki egészség is, felfogásunk szerint vallásos jelentéssel is bír. Ha valaki hozzájárul felebarátjának egészségessé válásához, akkor Krisztus szolgájának is tekintheti magát. A szűk értelemben vett lelkigondozás azokkal az emberekkel foglalkozik, akik megrekedve, az elkerülhetetlen szenvedés és bűn láttán kétségbeesnek az emberi élet véges-sége és fonáksága miatt. Az ilyen ember nem tudja megtalálni Istennel a helyes kapcsolatot. A lelkipásztor az „igehirdetés" új, felszabadító eleme révén segíthet neki abban, hogy megtalálja a fényt. Ez közvetlen értelemben, Krisztus nevében vett szolgálat. Rámutattunk arra, hogy vallásos háttérből kell ugyan szemlélni a

„konzultációt", de csak a szűk értelemben vett lelkigondozás esetén kerülhet sor Isten szavának hirdetésére. Ebből egy különleges, teológiailag fontos szempont következik: míg a „vallásos" ember az egészséges és boldog élet értelmében kötelezi el magát, addig a hívő Istenre bízza magát, aki a lelkipásztor igehirdetésén keresztül szól hozzá. Itt azonban nem lehet részletesen foglalkozni a vallás és a hit feszültségteljes egymásba kapcsolódásával a lelkigondozásban19. Az egészség és a boldogság teológiai szempontból ambivalens jelentésűek. Terem-tettségünk értelmében Isten akarata szerintiek. Az egészség, az egészséges emberi kapcsolatok, a népek közötti egészséges kapcsolatok területén minden ember a boldogságot keresi és ezek a fogalmak hitünk számára is pozitív jelentésűek. Az élet értelmének részét képezik Aki az élet értelmét keresi és gondolkodik rajta, az a vallás területére

érkezik. Minden értéket és igazságot vallásosnak nevezhetünk, amely túlemelkedik az egyéni életen és átragyog rajta az „egész" titka. Az egészség és a boldogság túlmutat önmagán. Mindig magasabb szempontok szolgálatában kell állniuk 127 Önmagában és önmagáért az egészség még nem jelent semmit. A döntő kérdés, hogy mit tesz és mit kell az embernek tennie vele. Másfelől, az emberi lét bizonytalansága mindig megtépázza az egészséget és a boldogságot. A halál, a betegség, a bűn, a sikertelenség nemcsak határt szab az egészségnek és a boldogságnak, hanem alá is áshatja, megsemmisítheti. Mindkét esetben, de különösen az utóbbiban a hit üzenetével szembesül az ember. Aki figyelemmel követi e fejtegetéseket, velem együtt felismeri, hogy ez a két aspektus feszültséget teremt a lelkigondozásban, mely tág ül. szűk értelmének igen világos megkülönböztetésével függ össze. Ha ugyanis helyes ez a

különbségtétel, akkor az Istenhez fűződő helyes kapcsolat - melyhez a lelkipásztor szeretne hozzájárulni - terén is két aspektust különböztethetünk meg. Először is azt mondhatjuk, hogy az a komoly törekvés, amely az értelmes élet részévé akarja tenni az egészséget és a boldogságot, „vallásos" törekvés is, tehát helyes kapcsolatot eredményez Istennel. Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy a „konzultáció" a Krisztus szolgálatában működés és a „pásztori szolgálat" lényeges aspektusa, amennyiben azt jelenti, hogy a lelkipásztor ezáltal próbál segíteni a személyes élet, a házasság, a munka terén megtalálni a helyes utat. Másodszor az is igaz, hogy a hívő szemszögéből az egészség és a boldogság túlmutat önmagán és nem tekinthető függetlennek az ember egzisztenciális bizonytalanságától. A helyes Isten-kapcsolathoz tehát az is hozzátartozik, hogy tudatában legyünk ennek a bizonytalanságnak és

egyúttal képessé váljunk legyőzni az Istenbe vetett bizalom és az iránta tanúsított engedelmesség révén. Ezért a „pásztori szolgálat" lényegéhez tartozik az is, hogy egzisztenciális bizonytalanság esetén a lelkipásztor segítse a másikat hitében, azaz abban, hogy igent mondjon arra, hogy nincs egyedül, Isten látja őt és az Ő fényében áll. A lelkipásztor igehirdetése tehát a már említett hármas értelemben véve Krisztus szolgálata. A papi szolgálat szerkezetének a lelkigondozói beszélgetés szempontjából történő elemzése után könnyebben észrevesszük azt a feszültséget, amely a lelkigondozás két említett területe között húzódik. Bár mindig is létezett, korunknak a papi szolgálattal szembeni kihívásai még inkább felerősítik azt a problémát, hogy a beszélgetésanalízis befogadható a lelkigondozásba mint egy másik szakterülethez tartozó segédeszköz. Ez a kérdés minden „klinikai tréningen"

felmerül és minden lelkipásztor találkozik vele hivatásának gyakorlása közben: mikor szorítkozzam csak a konzultáció szerepére és mikor kell továbblépnem és igét hirdetnem? Mikor számít kudarcnak, ha csak konzultánsként nyilatkozom, ül. mikor mesterkélt, ha egy kevés lelkigondozást is beleviszünk a beszélgetésbe? Azt hiszem, erre a kérdésre nem lehet elvontan válaszolni, csak az adott helyzetben adhatunk rá feleletet. Mégis, a tapasztalat és a kritikus figyelem, tehát a tréning és a beszélgetéselemzés révén lehetőségünk nyílik intuíciónk finomítására és felelősségteljes viselkedésszabályok kidolgozására. A pszichológiai képzés haszna A lelkészi szolgálat lelkigondozói feladatának teológiai megvilágítását tárgyaltuk. Remélem, sikerült eloszlatnom némely olvasó kételyét, hogy a pszichológia nagyobb térnyerése pszichologizáláshoz vezet a lelkészi szolgálatra történő felkészítésben. Abból indulok ki,

hogy a lelkigondozói munka általunk képviselt nézőpontjából mély értelmet kaphat a pszichológia alkalmazása. Legjobb, ha segédtudománynak tekintjük A következőkben megpróbálom bemutatni, mivel járulhat hozzá a jelenlegi pszichológia mint segédtudomány a lelkigondozói beszélgetésirányítás megújításához és javításához. Ugyanakkor tudatában vagyok, hogy nézeteim e nagyon fiatal tudomány gyors fejlődése során akár néhány év alatt elavulhatnak, és akkor majd helyesbítésre és kiegészítésre szorulnak. Mindenekelőtt arra szeretnék rámutatni, hogy mennyiben hasznos bizonyos mértékű lélektani képzettség. Rogers arra a véleményre hajlik, hogy a pszichoterápia általa alkalmazott formájához nem szükségesek pszichológiai ismeretek, sőt gyakran károsak is lehetnek. Véleménye szerint az együtt gondolkodás és visszatükrözés pszichológiai ismeretek nélkül is lehetséges, mivel elsősorban 128 helyes habitust

igényel. A pszichológiai képzettség inkább károsítja ezt a habitust, mivel erósíti a pszichoterapeuta diagnosztizáló és interpretáló hajlamát. A lelkigondozói beszélgetésre gondolva ebben egyetérthetünk Rogers-sel. Személyes tapasztalataim szerint - melyeket sok kollégám is megerősített -növekszik hajlamunk arra, hogy olyan összefüggéseket tegyünk világossá a páciens számára, amelyekel pszichológiai ismereteink alapján vélünk felfedezni. Ily módon egy kis „megvilágosítással" kívánunk szolgálatot tenni, pedig fájdalommal kell észrevennünk, hogy valójában még akkor sem segítünk a másikon, ha helyes az interpretációnk. Másban látom a pszichológiai ismeretek hasznát a lelkigondozói munka szempontjából. Amennyiben nem engedünk interpretációs hajlamunknak, sem a csendes diagnosztizálás kísértésének, akkor bizonyos mértékű pszichológiai bepillantás nyugalmat és biztonságérzetet ad, amikor észrevesszük,

hogy a beszélgetésben nem „ismeretlen" tájakra visznek bennünket, hanem hellyel-közzel ismert dolgokat fedezünk fel. Az eddigiek során mindig nyomatékosan hangsúlyoztuk, hogy mennyire szükséges beleélnünk magunkat a másik életébe és mellé állnunk. Említettük azt is, hogy bizonyos mértékű távolságtartás is kell, de ennek a gondolatnak kevesebb figyelmet szenteltünk. A lelkigondozói beszélgetés egyik veszélye, hogy emocionálisan mélyen érinti a lelkipásztort, aki „integrációját" elvesztve túlságosan azonosul a másikkal, vagy a hallottak miatt bizonytalan, szorongásos, agresszív, esetleg deprimált lesz. Meggyőződésem szerint ezért bizonyos fokú lélektani képzettség segítséget nyújt a lelkipásztornak „integrációja" megőrzésében, ami szükséges a beszélgetés sikeréhez. A pszichológia másik fontos hozzájárulása a lelkigondozáshoz, hogy a beszélgetés lefolytatása után segít számot vetni, mi is

történt tulajdonképpen a párbeszédben - különösen akkor, ha magnóra vettük. Amerikában rendszerint így megy a pszichoter-apeuták kiképzése Azt hiszem, a lelkipásztornak is képesnek kell lennie számot adni arról, hogy a beszélgetés folyamán hogyan alakult az egész kapcsolat jellege. Ha annyira talán nem is, hogy a végén diagnosztizálni tudjon, de annyira igen, hogy a másikkal folytatott beszélgetés során képes legyen erősíteni a biztonság és a meghittség érzését. A beszélgetés sikeres pszichológiai elemzése nemcsak abban segít, hogy megértsük, mi ment végbe a másikban, hanem elmélyíti a betekintést saját habitusunkba is. Végül az is könnyen belátható mindenki számára, hogy munkánkhoz a pszichikus élet patológiájának bizonyos fokú ismerete is szükséges. Bizonyára nem ütközik ellenvéleménybe, ha azt mondom, hogy a normális lelki élet és a pedagógiai képzettség a lelkigondozói munka sok területén, így a

hitoktatásban, a csoportmunkában és másutt is nélkülözhetetlen. Arra figyelni, ami a szavak mögött rejlik ook évvel ezelőtt egy pszichoterapeuta azt vetette a szememre, hogy véleménye szerint a papok többsége nem eléggé felkészült és képzett abban, hogy arra figyeljen, ami a szavak mögött rejlik. Ez a megjegyzés jól illusztrálja azt, amit Rogers szükségesnek tart a sikeres beszélgetéshez. Mint már kezdetben mondtuk, a beszélgetés több a gondolatok puszta kicserélésénél és valamilyen formában közölt tartalomnál. A beszélgetés folyamata és tartalma is nagymértékben függ azoktól az érzelmektől, amelyeket a két partner önmagával és a másikkal kapcsolatban táplál. Egymás szavainak meghallásához ezért mindenekelőtt a másik érzelmeire fordított figyelem szükséges. Rogers szerint a meghallgatás nemcsak azt jelenti, hogy tudomásul vesszük a másik szavait, hanem azt is, hogy együtt élünk vele. Az érzelmek

visszatükrözése, ami a rogers-i beszélgetésterápiában fontos szerepet kap, mert jó kapcsolatot alakít ki a lelkigondozóval, csak akkor jöhet létre, ha odafigyelünk arra, mi rejtőzik a másik szavai mögött. Ez a figyelem habitusunk szempontjából is fontos, mivel megakadályozza az elsietett reagálást a másik szavaira. Megóv bennünket a hamis „direktivitástól" „Odafigyelni" (zuhören) beleélést jelent, és ez több annál, minthogy „halljuk" (hören), mit mond a másik. A beleélés tartós folyamat, melynek során mindig fel kell tenni a kérdést, vajon célt értünk-e már. Fosdick is arra figyelmeztet, hogy a lelkigondozói beszélgetés során „előbb körbe kell hajózni a szigetet", mielőtt „partra szállunk". Az odafigyelésnek ez a fajtája ösztönzi azt a habitust, amely még többet vár el (des 129 Noch-mehr Erwartens) és megakadályozza, hogy azt higgyük, most már tisztán látjuk, mi is történt.

Ébren tartja bennünk annak tudatát, hogy a másik lelki életének felszíne és mélye van, és voltaképp a mélyben meghúzódó problémáival fordul hozzánk. Ám csak akkor enged bepillantást ezekbe, ha biztonságban érzi magát nálunk. Odafigyelni a mélyben rejtőzőre tartós visz-szafogottságot igényel, ami megterhelő számunkra, és nyitottságot, szinte kíváncsiságot kíván, amit állandóan hagynunk kell növekedni. Olyan nyugalmat feltételez önmagunkban, amely lehetővé teszi, hogy egy pillanatra elengedjük magunkat, hogy teljes figyelmünkkel a másik felé forduljunk. Ugyanakkor egy bizonyos feszültség elviselését is támogatja, melynek segítségével szorosan a másik mellett lehetünk, aki ezáltal jótékonynak érzi figyelmünket. Sőt bizonyos mértékű távolságtartást is jelent, feltételeket teremtve a másik mondanivalójának kivárására a beszélgetés éppen sorra kerülő fázisában. A lelkipásztor integráltsága Vajon

idealizáljuk-e az idősebb generációhoz tartozó lelkipásztorokat, amikor azt mondjuk, nagyobb mértékben rendelkeztek az előbb leírt odafigyelés habitusával, mint mi? Félrevezető-e az a feltételezés, hogy a beszélgetés során felmerülő problémáink azzal függnek össze, hogy számunkra nehezebben szerezhető vagy őrizhető meg a beszélgetéshez szükséges integráció? Nekem úgy tűnik, hogy néven nevezhetjük a múlt és a jelen között fennálló különbségeket. Először is, a lelkipásztor mint lelkigondozó nem rendelkezik azzal az autoritással, mellyel korábbi kollégája. Az emberek manapság csak szaktudással rendelkező szakemberhez mernek fordulni személyes problémáik megoldásáért, és kételkednek abban, hogy korunk lelkipásztora rendelkezik ilyen ismeretekkel. Ezenkívül gyakran a lelkipásztor bizonytalanodik el, ha olyan problémával keresik fel, amelyet elégtelenül képes átlátni. Ez elsősorban a szexualitás területére

érvényes Pedig gyakran ugyanilyen nehezen átlátható tematikát jelentenek a neurotikus zavarok is, mivel e téren a lelkipásztoroknak kevés a tapasztalatuk és az ismeretük. Végül, a mai lelkipásztor gyakran elbizonytalanodik saját értékrendszerében, vajon képes-e szilárd útmutatást adni benne akkora változások közepette, amilyenek az erkölcs területén is végbementek. Vajon csodálkozhatunk-e, hogy elveszett idősebb lelkipásztor-testvérünk nyugalma, midőn az az egykor ki nem kezdett autoritáson, a nagy tapasztalaton és a - korábban kielégítőnek tartott emberismereten alapult? Ugyanakkor igazat kell adnunk Rogers-nek abban, hogy a személyes integráltság a jó pszichoterápiás - és hozzátehetjük: a jó lelkigondozói - beszélgetés alapfeltétele. Aki valóban a másik mellé akar állni, aki empátiával akar visszatükrözni és biztonságot nyújtani, annak legalábbis az adott konkrét kapcsolatban jól integráltnak kell lennie. Máskor

neki is lehetnek problémái, de a lelkigondozói kapcsolat során nem engedi meg, hogy érzékelni lehessen tulajdon bizonytalanságát. A jó „klinikai tréning" egyik fontos aspektusa, hogy azáltal segít a jobb integráció kialakításában, hogy tudatosítja habitusunk hiányosságait és lehetővé teszi helyes úton történő kimunkálását. Ellenállások A következőkben néhány olyan pszichológiai fogalmat tárgyalunk, amelyek nagyon fontosak a lelkigondozói munka megvilágítása szempontjából. Rogers nyomán hangsúlyoztuk a „másik mellett állás", a biztonságnyújtás, a valódi és megértő figyelem, és végül az érzelmek visszatükrözésének fontosságát, ami hidat képez a megértés és elfogadás kontaktusának létrehozásához. Az ezekkel összefüggő ismeretek gyarapításához alapvető ösztönzést adott Sigmund Freud lánya, Anna Freud 1946-ban megjelent könyve, Az én és az elhárító mechanizmusok^, mely széles kutatási

területet nyitott a pszichoanalízis számára és jelentősen gazdagította a betekintést a karakter-kialakulás folyamatába. Anna Freud tanulmánya rámutat, hogy az „én" milyen megoldásmódokat képes találni, ha akadályozva van bizonyos erősségű ösztönök és affektusok közvetlen átalakításában. A legismertebb elhárító mechanizmus az „elfojtás". A konfliktus-megoldásnak azonban más módjai is 130 léteznek. Az analízisben felszínre kerülnek az elhárító mechanizmusok által keletkezett ellenállások. A lelkigondozói beszélgetésben általában nem ragadhatok meg ennyire világosan, de bizonyos ellenállások itt is érvényesülnek. Annak, aki képtelen megoldani valamely problémáját és ellenáll annak, hogy beszéljen róla, mivel csak valamilyen elhárítási forma segítségével tudta legyőzni konfliktusát, attól kell tartania, hogy az elhárított tartalom visszakerül a tudatába. Egyfelől szívesen beszélne szorult

helyzetéről, hiszen ezáltal szabadulást remél a nyomás súlyától. Másfelől azonban fél beszélni róla. Ehhez járul, hogy ambivalensen éli meg a lelkipásztort is Egyrészt bizalomteljes, tapintatos emberként, aki odafigyelő és megértő, másrészt olyan lelki működés megszemélyesítőjeként, mint a lelkiismeret, aki esetleg még megis dorgálja. A segítséget kérő bizonyos mértékig mindig infantilis szemlélettel néz fel a lelkipásztorra, mert fél az elutasítástól. Mi, lelkészek a legtöbbször nem vagyunk eléggé tudatában annak, hogy puszta lelünk sokak számára - a valóságosnál nagyobbnak vélt - fenyegetést is jelent, és annak sem, hogy a segítséget kérő, bár igényli problémáinak a megbeszélését, egyszersmind fél is ettől. A beszélgetés során a másik mindig egy védelmi sáncot őriz, melyet csak akkor mer elhagyni, ha biztonságban van és elfogadva érzi magát. Utólagos elemzéskor - erre különösen alkalmasak a

beleegyezéssel rögzített beszélgetések - megfigyelhető az ellenállás fokozatos eltűnése és a lassú megnyílás, önkibontakozás. Olyan jói kivehető átmenetről van itt szó, amely a felszínitől a lényegeshez, az objektív légkörtől a szubjektívhez, a szemrehányástól érzett félelemtől a saját életmód átgondolásához vezet. Remélem, hogy a beszélgetés pszichológiai szempontból történő megvilágítása érthetővé tette a „pozitív elfogadás" (positive regard) és az empátia, vagyis a másikba vetett bizalom, a másik alapvető igenlése - Rogers által is hangsúlyozott - jelentőségét. Beszéltünk a „másikkal való létről", a szeretetről és a figyelemről. Ezek szükségesek ahhoz, hogy a másik emberben kialakuljon a biztonság érzése, annak tudata, hogy elfogadták, és így olyan helyzet jöjjön létre, amely lehetővé teszi, hogy feladja ellenállásait. E nézőpontból egyúttal az is érthetővé válik, hogy

a visszatükrözés technikája csak segédeszköz, amely nem használ, ha a másik nem érez valódi elfogadást. Igazi lelkigondozói habitus nélkül azonban a legjobb technikai képzettség mellett sem válik senki jó lelkipásztorrá. Átvitel Az átvitel a klasszikus pszichoterápia egyik legfontosabb fogalma. Arra a tényre utal, hogy az analízis során a páciens a pszichoterapeutára vetíti saját infantilis attitűdjeit és ezáltal újraéli gyermekkorának valamelyik központi személyéhez fűződő kapcsolatát. A pszichoterapeuta tudatosan dolgozik ezzel az átvitellel, hogy feloldja a páciensnek azokat a megoldatlan konfliktusait, amelyek meghatározzák lelki életét. Rogers többször felveti a kérdést, hogy módszerében milyen szerepet játszik az átvitel, és a metódusa szerint dolgozó pszichoterapeutának hogyan kell kezelnie. Úgy tűnik, hogy Rogers módszerében a szeretet és a gyűlölet jelensége kevésbé intenzív és meghatározó

jelentőségű a beszélgetés folyamán, mint más pszichoterápiás irányzatokban, mivel a rogers-i módszer értelmében a pszichoterapeuta a páciens által elmondott egyéb anyag kontextusában kezeli ezeket az impulzusokat. Ha azonban Rogers beszélgetésterápiáinak beszámolóit olvassuk, akkor látjuk, hogy a páciens meghatározott érzésekben tapasztalja meg a pszichoterapeutát. Ez világosan kitűnik a páciensek állal az elemzés alatt vezetett naplóból. Azt hiszem, abból kell kiindulnunk, hogy az átvitel szükséges a beszélgetés sikere szempontjából, jóllehet nem játszik akkora szerepet, mint a klasszikus pszichoterápiában. A páciensnek el kell fogadnia a pszichoterapeuta erőfeszítéseit és ebben a helyzetjen ténylegesen az otthoni biztonság légkörét, a figyelő, vele együtt élő apával szem-Deni attitűdöt kell átélnie. Van azonban valami, amire sem a klasszikus analízis képviselői, sem Rogers nem utalnak kifejezetten, bár itt is, ott

is észlelték. Az átvitelben egy, a fejlődéslélektanból jól ismert folyamat is 131 végbemegy, nevezetesen bizonyos mértékű „identifikáció" a pszi-choterapeutával. A rogers-i beszélgetésterápia során, amikor a terapeuta személye mindig kissé színtelen marad, talán nem is annyira feltűnő ez, de a jó lelkigondozói beszélgetés folyamán biztosan felszínre kerül. A lelkipásztornak fel kell készülnie a fokozott pozitív átvitelre. Olyankor és olyan összefüggésekben kell számítani „tiszteletre" és hálára, amikor alig érezzük, hogy alapot adtunk rá. Ez hozzátartozik a lelkigondozói beszélgetés struktúrájához, de néha természetesen „betegessé" is válhat. Éppígy tudatában kell lennünk annak is, hogy a másikkal szemben kialakuló érzelmeink „viszontindulatáttételt" okozhatnak. A beszélgetésben a partner személye iránt támadó érzelmeinkkel veszünk részt és ezek is kifejtik hatásukat. A szűk

értelemben vett lelkigondozói munka sikere szempontjából szükséges elemnek látom ezt az identifikációt. Többször említettük, hogy az üzenet megértése kontaktust igényel, és ezzel kapcsolatban elsősorban azt hangsúlyoztuk, hogy a lelkipásztor „legyen a másikkal", ami már-már identifikációt jelent vele. Az elmondottak alapján érthető, hogy ez az identifikáció fordított irányban is lehetséges és szükséges. A jó lelkigondozói kapcsolatban ez kisebb vagy nagyobb mértékben ki is alakul. Klinikai tréning lelkipásztorok és papok számára Hollandiában az utóbbi években többször szerveztünk „klinikai tréning" kurzusokat. Befejezésül az ezekkel kapcsolatos benyomásaimról szeretnék beszámolni. A kurzusok azokon a tapasztalatokon alapulnak, amelyeket az USA-ban 1960 tavaszán tett tanul-mányutamon szereztem, melynek célja a pasztorálpszichológia, a valláspszichológia és a lelkipásztori kiképzés legfrissebb

fejlődésének tanulmányozása volt.-1 1961-ben néhány kórházban rövid, egyhetes kurzust tartottunk annak megvizsgálására, hogy az amerikai minta miként alkalmazható európai körülmények között. Ezek a kísérletek kezdettől fogva sikeresek voltak. Nemsokára egy Leiden melletti pszichiátriai intézet vezetősége lehetővé tette az ott szolgáló lelkész számára, aki pasztorálpszi-chológiai képzettséggel és már nagy lelkipásztori tapasztalattal rendelkezett, hogy Amerikába ulazzon és „szupervizori" kiképzést kapjon. Néhány hónapra Topekába, a „klinikai tréning" és a modern pszichoterápia jól ismert központjába küldték. Hazatérése után lehetőségünk volt munkánk rendszeresebb felépítésére. Továbbra is szerveztünk egyhetes kurzusokat az idősebb hallgatók és az egyetemi docensek részére, de a hangsúlyt mind fokozottabban a három hónapos kurzusokra helyeztük. Jelenleg abban a szerencsés helyzetben vagyunk,

hogy a leidschendami „Hulp en Heil" klinikán W. Zujlstra lelkipásztor vezetése alatt az európai kontinens első olyan elismert „klinikai tréning" központjával rendelkezünk22, amely megfelel az amerikai színvonalnak, és az orvosi karral is rendszeres az együttműködésünk. A központ munkája iránti érdeklő-dés érezhetően növekszik. A kurzusok lassan túlzsúfolódnak és már várakozási listát kell nyitnunk. Nemsokára annyi lelkipásztort fogunk nálunk vagy Amerikában kiképezni, hogy segítségükkel további „szupervíziós" központokat tudunk létrehozni. A „klinikai tréning" kisugárzásának egyik hatása, hogy azok a lelkipásztorok, akiknek eddig nem volt alkalmuk bekapcsolódni a kurzusokba, legtöbbször egy, a tanfolyamon már résztvett tag vezetésével, beszélgetéselemzés révén próbálnak betekintést nyerni a lelkigondozói beszélgetésvezetés problematikájába. így van ez az utrechti egyetem pasztorális

pszichológiai tanfolyamának programján is, ahol gyakorló lelkipásztorok előadásokon ismerkednek meg a lelkigondozás modern fejlődésével. A súlypontot a beszélgetések elemzése képezi Ugyanígy, a nimwegeni katolikus egyetemen az egykori hallgatóknak lehetőségük van pasztorálpszichológia tanulására. Ezeknek a speciális tanulmányoknak egyik vezetője, W Berger szintén részt vett előzőleg egy amerikai tanulmányúton, s ő a tanulmányi program szilárd alkotórészévé szeretné tenni a három hónapos „klinikai tréninget", ezért már most engedélyezik néhány hallgató részvételét a „Hulp en Heil" kurzusán. Végül beszámolnék arról, hogy azoktól a hallgatóktól vagy lelkipásztoroktól, akik doktori disszertációjuk fő- vagy melléklárgyaként a pasztorálpszichológiát választják, elvárom egy három hónapos kurzus teljesítéséi. Bár a „klinikai tréning" még a 132 kezdeteknél tart, fokozatosan

kirajzolódik a hasznos fejlődési irány. Már sok tapasztalattal rendelkezünk, és a jövő elsősorban új központok létesítésétől függ, meghatalmazott „szupervizorok" részvételével. Véleményem szerint a sikeres európai „klinikai tréningen" döntő jelentőségűek a következő szempontok: 1.) A lelkészi szolgálathoz hasznos tapasztalatokat elsősorban nem könyvekből és előadások hallgatásából, hanem a gyakorlatból lehet megszerezni. A lelkészi szolgálat elsajátítása a szó valódi értelmében „klinikai tréning" által történik. A „klinikai" azt jelenti, hogy lehetővé tesszük a hallgatóknak és a fiatal lelkipásztornak, hogy olyan emberekkel beszélgessenek, akiknek problémáik vannak, így elsősorban olyan kórházakban vagy pszichoterápiás ül. pszichiátriai klinikákon, ahol pszichoterápiás munka folyik. Az ilyen intézményekben levő embereknek kezdettől fogva arra van szükségük, hogy a

lelkipásztor beleélje magát életükbe, sajátos érzelmi és gondolati világukba, mielőtt igét hirdetne nekik. Ilyen kurzust jelent a „tréning", mert nem annyira meghatározott ismeretek megszerzését, hanem belső képzést, önművelést, bizonyos habitus kiteljesedését célozza meg. A Bálint által említett „korlátozott, jelentős személyiségváltozás" is nagy jelentőséget kap lelkigondozói képzésünkben. Az amerikai módszer alapelvének, a cselekvés általi tanulásnak - ami a Dewey által erősen befolyásolt amerikai iskolarendszer légköréből származik - az európai „klinikai tréningben" is központi helyet kell kapnia. 2.) Az intenzív gyakorlati képzés mellett nagyon fontos az elméleti felvilágosítás is, hogy a résztvevőknek világos képük legyen arról, ami bennük és körülöttük történik, ezáltal megszilárdulhasson a képzés hatása. Ezt a kurzus elméleti szempontjainak pszichológiai elemzése

biztosítja. Amerikában kisebb hangsúlyt fektetnek erre Bár nyújtanak bizonyos pszichológiai oktatást és a résztvevők viszonylag behatóan megvitathatják az eseményeket az orvossal, mégis az volt a benyomásom, hogy e téren általában fenntartásokkal viseltetnek az elmélettel szemben és idegenkednek a doktriner gondolkodástól. Ennek az a következménye, hogy a vezetőség alig vállal felelősséget az elméleti képzésért, mivel ennek a feladatnak kezdetlegesebb formában van csak tudatában. 3) A „klinikai tréninghez" tartozik az is, hogy közben a résztvevők képet alkotnak maguknak arról a „szerepről", amit lelkipásztorként kell betölteniük. Ennek magában kell foglalnia az elméleti és gyakorlati oldalt. Egyrészt ismerik az orvos vagy a pszi-choterapeuta munkáját a kórházakban, megtárgyalják a módszertani különbségeket és az együttműködés lehetőségét. A klinikai tréningeken kívül is gyakran részt vettem ilyen

beszélgetéseken és mindig nagyon gyümölcsözőnek találtam őket. Természetesen számos nehézséget kell leküzdeni a valódi beszélgetés kialakulásához, de ezek segítenek tudatosítani saját „szerepünket". Másrészt az amerikai tréning alig nyújt segítséget az elméleti feldolgozásban. Noha beszélnek „image"-ről, eszményképről, amelyet a lelkipásztornak ki kell alakítania saját magáról, kevéssé jutnak el e kép mélyreható teológiai átgondolásáig. Meggyőződésem szerint a tréninghez hozzátartozik a teológiai kiegészítés, a lelkigondozói munka elmélyítése és megalapozása más teológiai szakterületek nézőpontjából. 4.) Amennyiben a „klinikai tréning" a tanultak valódi elsajátítását, a habitus gyarapodását eredményezi, akkor ez alatt az idő alatt bőséges alkalmat kell nyújtani az ott történtek megbeszélésére. Mindig engedni kell, hogy a felszínre törő egyéni reakciók, nehézségek és

ellenállások kifejezésre juthassanak, s mindig újra kell tárgyalni ezek módjait, valamint az egyén számára szükséges felvilágosításokat. Programunkban minden nap kezdetére általános csoportbeszélgetést tervezek. Ezek a beszélgetések lényegesnek bizonyultak a tréning sikere szempontjából. Az ellenállások elsősorban nem intellektuális természetűek, hanem legtöbbször érzelmek mögé rejtőznek, sőt leggyakrabban a tudattalanban rejlenek. A tréningnek lehetőséget kell teremtenie ahhoz, hogy kimondjuk és tudatosítsuk ezeket az érzelmeket, és ily módon eljussunk oda, hogy önkritikával tekintsük, tudatosan átgondoljuk és igeneljük mindazt, ami velünk történik. Ehhez nélkülözhetetlen segítség a beszélgetés, mint mindenki tudja, aki hasonló körülmények között foglalkozik emberekkel. 133 5.) Nagy jelentősége van a csoportnak, különösen pedig a csoportvezetőnek A csoportban a résztvevők kicserélik tapasztalataikat,

kölcsönösen ízekre szedik és átveszik egymás szavait, okulnak a különböző sikeres vagy sikertelen kísérletekből és a biztonság légkörében megtanulják kritikusan nézni önmagukat és azt is, hogy merjenek tanácsot kérni. A csoportok nem lehetnek túl nagyok. Amerikában nem lépik túl a hat főt Mi nyolc résztvevőt engedélyezünk és ez a szám inkább túl nagynak, semmint túl kicsinek bizonyult. Első rövid kísérleteinknél még nem éreztük szükségesnek a személyes „szupervíziói", bár olykor kívánatos lett volna több, személyesebb kapcsolat a vezetővel. Hosszú kurzusok alatt azonban biztosítani kell a „szupervíziót" Már a közös csoportbeszélgetések esetén is nagyon fontosnak bizonyult a vezető magatartása, miként a csoportpszichológia is tanítja. A vezető toleráns, autoritásmentes magatartása a szabadság érzését kell, hogy közvetítse a résztvevők számára. Bár az ő kezében van a

csoportbeszélgetés strukturálásának a lehetősége, engedje bátran, hogy a csoport maga válasz-sza meg a saját tempóját és útját. Egy jól képzett „szupervizor" döntő jelentőségű a klinikai tréning sikere szempontjából Összefoglalás Végül még néhány megjegyzést fűznék saját tapasztalatainkhoz. Tudatosan használom a megjegyzés kifejezést, mivel részletes elméleti számvetés csak akkor készíthető, ha bővebb anyag áll rendelkezésre, és ha a jelenleginél pontosabban megfogalmazható a probléma. Ettől eltekintve számos fontos kérdés tisztázódott. 1.) A „klinikai tréning" sajátos dinamikát mutat Egy kezdeti stádiumból, ahol jól látható ellenállások - kétely, kritika, aggály - kerülnek felszínre, a fejlődés a második stádiumhoz vezet, melyben elsősorban annak az újdonságnak a racionális megértésére és igenlésére kerül sor, mellyel a résztvevők találkoztak. A harmadik szakaszban saját

-kezdetben esetleg túlértékelt - munkánkról kezdünk szerényen gondolkodni és beszélni és nagyon kritikusan szemlélni tulajdon teljesítményünket és habitusunkat. Mindez a tanultak értelmes elsajátítását és egy új habitus kialakulását eredményezi. 2.) Kurzusaink alátámasztják az amerikai tapasztalatot, hogy a teljes „klinikai tréningnek" mintegy három hónapig kell tartania. Amerikában ismét felhagynak azokkal a kísérletekkel, hogy hathetes kurzusokat szervezzenek. Egy olyan tréning, amely „korlátozott, de jelentős személyiségváltozást", a lelkigondozói habitus elsajátítását tűzi ki céljául, hosszadalmas és lényegesen többet igényel a pusztán intellektuális elsajátításnál. Ha elegendő idő áll rendelkezésre, akkor a „technikai" kérdések nem keltenek ellenállást. Csak ekkor válnak a habitus integráns részévé. 3.) Jelentős szempont, hogy a csoport ne legyen túl nagy, biztonságot és

meghittségét tudjon nyújtani. A felső határt nyolc résztvevőjelenti Megerősíthetjük azt a tapasztalatot, hogy a csoport átvitt értelemben - nem attól „gyarapodik", hogy mennyit hallgat és fogad be, hanem sokkal inkább a nyílt beszédben mutatott aktivitás révén, amikor mindenkinek alkalma van arra, hogy kibeszélje magát. 4.) A vezető ebben a megvilágításban szemlélje magatartását a kurzuson Ne ismeretközlő előadónak tekintse magát elsősorban. „Tanítása" főként arra irányuljon, hogy a résztvevők megtanuljanak helyesen kérdezni. Legfontosabb feladata olyan légkör megteremtése, amelyben a legjobban „gyarapodik" a csoport. Nem lehet autoriter, hanem szabad atmoszférát kell biztosítania, ahol kifejezésre juttathatnak és közösen megvitathatnak minden ellenállást. A csoport csak akkor lesz képes elfogadni az álláspontját, ha nem próbálja rájuk erőltetni. Különösen fontos - a csoportvezetőktől gyakran

alábecsült - feladata a beszélgetés strukturálása azáltal, hogy az elején mindig figyelmeztet az összejövetel céljára és javaslatot tesz időtartamára. Ezt természetesen a csoporttal egyetértésben kezdeményezze Bálint Mihály: Az orvos, a betege és a betegség című könyvében2?1 érdekes elemzését adja annak, hogy mi történik egy olyan orvosokból álló csoportban, akik már részt vettek vele egy összehasonlítható tréningen. Ez az analízis lelkészeink számára is hasznos dolgokat tartalmaz, és megerősíti azt, amit a 3. és 4 pontban mondtunk a 134 csoport és a csoportvezető magatartásának jelentőségéről. Megérné a fáradságot, ha más részletekben is összehasonlítanánk a nagyobb számú kurzus tapasztalatait a szerző tapasztalataival.24 Bálint alig tér ki arra a nézőpontra, amely Amerikában viszont nagy szerepet játszik: a személyes „szupervízió" kérdésére. Feltehetően azért nem kerül előtérbe ez a

szempont, mert tapasztalt orvosokkal foglalkozik, míg az amerikai képzés elsősorban a hallgatókat tartja szem előtt. Ezenkívül Bálint nem zártkörű kurzusokat tartott, hanem esetenkéntjártak hozzá az orvosok megbeszélésre a klinikára. Tapasztalataim szerint növekvő időtartamú kurzusokkal, több alkalmat kell biztosítani a személyes „szupervízióra". A legszemélyesebb nehézségek, amelyek rendszerint a legmélyebben húzódnak, csak a vezetővel folytatott személyes beszélgetéssel hozhatók felszínre. Ezt a „szupervíziót" mindenesetre élesen el kell választanunk az egyéni lelkigondozástól vagy akár a pszichoterápiától, amit netán javasolhatunk is a kurzus résztvevőinek. A „szupervízió" a tréninghez tartozik A lelkigondozás és a pszichoterápia szükségképpen más jellegű 5.) Pszichológiai oldalról nézve a tréning alatt jobban megértjük szokásainkat, hibáinkat és érzelmeinket, egyszersmind növekszik az

igényünk mások megértésére és segítésére azáltal, hogy „odalépünk" melléjük. Más szavakkal: a habitus lassan változik Fokozatosan jön létre a „korlátozott, de jelentős személyiségváltozás". Ez elsősorban olyan eszközök segítségéve] érhető el, mint a lefolytatott beszélgetések és konstruált próbabeszélgetések elemzése, valamint a „szerepjátékok", azaz lelkigondozói szituációk eljátszása és utólagos értékelése a csoporttal együtt. A tartós hatás szempontjából a személyes „szupervízió" bizonyult az egyik leghatékonyabb eszköznek. A munkáról és a problémákról folytatott szabad megbeszélés fontos alkotóelemét képezi a tréningnek, mert mindig szó esik benne a másikhoz fűződő kapcsolat személyes aspektusáról. 6.) Végül rámutatnék arra, hogy tapasztalataink szerint a klinikai tréning felekezetek fölötti jellege nem akadálya a sikernek, sőt élesebben veti föl és

tudatosítja a lelkigondozói kapcsolatteremtéssel összefüggő problémákat, miközben a csoport ennek köszönhető „gyarapodása" révén még jobban elmélyül a szabad beszélgetés. Meggyőződésünk, hogy azon az úton lehet és kell továbbmennünk, amelyet ebben a pontban javasoltunk. 8. A lelkigondozói beszélgetés sajátossága és segélyforrásai (Forrásanyag: H. Faber – E van der Schoot: A lelkigondozói beszélgetés lélektana) I. STRUKTÚRÁK A lelkigondozói beszélgetés összehasonlítása más beszélgetési szituációkkal Az utóbbi években nagyon sok alkalom adódott, hogy átgondoljam a lelkigondozói beszélgetéseket. Mint docens, elóadásokon és gyakorlatokon a beszélgetés pszichológiájával foglalkoztam, különös tekintettel a lelkigondozói beszélgetésekre. Különböző konferenciákon megvitattuk a kérdést, és ezenkívül gyakran állt módunkban személyes eszmecserék során elmélyülni a témában. Ezzel

összefüggésben elsősorban azt kell megemlítenem, milyen sokat köszönhetek a „Nederlandse Hervomde Kerk" lelkigondozói bizottságában végzett intenzív munkának. Minden megbeszélés világosabbá tette, milyen nehéz meghatározni a lelkigondozói beszélgetés sajátos jellegét. Talán jó lesz, ha a téma bevezetésekor elsősorban arra a kérdésre irányítjuk figyelmünket: mi a beszélgetési szituációk sajátossága azoknál a segítőknél, akiknek foglalkozása az embertársaikkal való törődés, ezzel ugyanis összehasonlítási alaphoz jutunk. Gondoljunk most először az ORVOSPÁCIENS közötti beszélgetési helyzetre Meghatározó szerepet kap benne a páciens betegsége vagy annak érzése, hogy beteg és az orvostól várja a gyógyítást. Most a PSZICHOTERAPEUTAPÁCIENS kapcsolat sajátosságaira szeretném felhívni a figyelmet, amelyek azonosak a többi orvosi 135 szakágazat beszélgetési szituációival. Mindenesetre itt az a

meghatározott kérdés vetődik fel: mi történik olyankor, amikor valaki nem beteg, hanem akut életkonfliktusával fordul a pszichoterapeutához? E helyen nem tudok pontos választ adni erre. Ismeretes, hogy ezen a téren egymás között sincsenek azonos nézeten a pszichoterapeuták. Egyesek kiterjesztik terápiájukat az ilyen emberek életkonfliktusaira is, mások elutasító álláspontra helyezkednek, mert véleményük szerint a pszichoterapeuta ekkor már nem terapeutaként dolgozik, hanem a lelkigondozó, a konfliktuspszichológus, a pedagógus, a szociális munkatárs stb. területére téved Ami a SZOCIÁLIS MUNKATÁRS/GONDOZÓNŐ-KLIENS beszélgetés szituációját illeti, figyelembe kell venni, hogy a szociális munkatársak működése mögött egy intézmény áll és ennek segítsége döntő jelentőségű. Konkrét célkitűzések határozzák meg beszélgetéseiket, melyeknek közös vonása, hogy nehézségek megoldásán fáradoznak bennük, miközben az adott

célkitűzések határain belül szociális és pszichológiai szempontokat érvényesítenek. A gyakorló pszichológus is olyan modern megjelenési forma, mint a szociális munkatárs. A pszichológus-kliens beszédhelyzetet szintén konkrét szempontok határozzák meg. A pályaválasztási tanácsadónál, a konfliktuspszichológusnál stb. különösen világos ez Minden ilyen esetben a pszichikai összefüggéseketjói ismerő szakember látja el a szolgálatot. A lelkigondozói beszélgetés sajátosságát nehezebb meghatározni Annyi mindenesetre világos: nem a beszélgetés TÁRGYÁBAN kereshetjük. Nem mondhatjuk, hogy a lelkigondozói beszélgetés során csak teológiai kérdések és úgynevezett „hittel kapcsolatos dolgok" kerülnek szóba. A nyitott, elfogulatlan lelkipásztor tapasztalata szerint az életben előforduló mindenféle kérdésről szó eshet. Ugyanezt fogják megállapítani azok, akik elolvassák ezt a könyvet A lelkigondozói beszélgetés

néhány alapkérdése Hollandiában a második világháború után megjelent néhány publikáció, amelyekre érdemes e helyen odafigyelnünk. Mindenekelőtt E L Smelik egyetemi székfoglaló beszéde: BESZÉLGETÉS a pasz.torálteológiúban25 Smelik elsósorban ÁLTALÁNOS ÉRTELEMBEN szól a BESZÉLGETÉSről mint az „emberek közötti legközvetlenebb szellemi érintkezés"-ről. Megállapítja, hogy jelen világunkban kiapadt és elcsökevé-nyesedett az igazi, mélyreható beszélgetés. Ezután a FILOZÓFIÁT BESZÉLGETÉSt tárgyalja Sókratés és Kierkegaard felfogásában, akik szerint ez „tartja áramló mozgásban az emberi gondolkodást". A KINYILATKOZTATÁSban elsősorban az jellemzi az embert, hogy ISTEN megszólítja. Isten és az ember közötti beszélgetés „nem fogható fel úgy, mint két egyenrangú partner közötti párbeszéd. Isten szava jóval az emberé fölött áll." - A MISZTIKUS BESZÉLGETÉSben gyakran látomásszerűen átélt

találkozás formáját találjuk, itt a lélek folytat párbeszédet. Végül Smelik eljut a LELKIGONDOZÓI BESZÉLGETÉShez, s kiindulópontul ezt mondja: „Krisztus környezetében olyan radikálisan nyitottá vált a kommunikáció ember és ember között, amilyen addig sohasem volt." Alapvetően megváltozott az ember-ember kapcsolat Smelik abban látja a lelkigondozói beszélgetés sajátosságát, hogy a „lelkipásztor olyan ember, akinek küldetése van." Beszélgetését „nem auctoritate sua folytatja - hanem az Úr nevében, aki küldte. A lelkigondozói beszélgetés nem több s nem kevesebb, mint ama formák egyike, melyekben Krisztus folytatja beszélgetését a világgal az idők végezetéig." Smelik lényegi különbséget tesz a lelkigondozói és a pusztán pszichológiai beszélgetés között. Ez utóbbi az intrapszichikus határain belül zajlik, itt az aggódó, nyugtalan ember önfelszabadításáról van szó. Smelik mégis azon a

véleményen van, hogy a pszichológus és a pszichoterapeuta, amikor a lélek mélyére hatolnak, olyan ponthoz jutnak, ahol a páciensnek már nem KEZELESre van szüksége, hanem mint ember ÉLETE IRÁNYÍTÁSAI igényli. Itt már nem az a kérdés, vajon győzi-e biológiai vitalitással az illető, vajon kielégítően létrejön-e a társadalmi beilleszkedés, hanem az, hogy valóban elhangzik-e megnyugtató szó és tud-e értelmes megbízatást közvetíteni. Ezzel újra a lelkigondozói beszélgetés hátteréhez és a lényeghez jutunk: „Hirdetjük-e az igét, amely nem tőlünk, hanem Istentől származik, kimondjuk-e Krisztusban a megbocsátás, a megújulás és a remény szavát?" Azután J. H van den BERG fordította figyelmét 136 témánkra A beszélgetés és a lelkigondozói beszélgetés sajátos módja^ c. cikkében is Véleménye szerint aszimmetria áll fenn a beszélgetők között, ez a beszélgetés egyik előfeltétele. „Ha a beszélgetőtársak

között tipikus aszimmetria jön létre, akkor a beszélgetés jellege tipikus lesz" Például gondoljunk itt a szerelmesek, a tanító-tanítvány, az orvos-páciens stb. kapcsolatára Ilyen és annyi más kontaktus terén az aszimmetria sajátos alakzata határozza meg a beszélgetési formákat. „A lelkigondozói beszélgetés jellegzetességét is a beszélgetőtársak aszimmetriájában látták: a lelkipásztor beszélgetését a laikus-sal, az egyházközségi taggal." Ebból a szemléletből következik van den Berg szerint az emberi kapcsolatteremtés kiindulópontja, melyet a lelkésznek észre kell vennie, például az igényt egy vigasztaló szóra, az intés szükségességére stb. így végül is az emberi együttélés aszimmetriája fogja meghatározni az egész beszélgetést. Ám ezzel szemben - folytatja van den Berg - az a meggyőző tapasztalat szolgálja a legfontosabb pszichológiai ellenvetést, hogy a lelkigondozói beszélgetés struktúrája és

bármilyen más beszélgetés formája között alapvető különbség van. Ezzel kapcsolatban van den Berg Smeliket idézi: „Ezt a társas érintkezést sem barátságnak, sem ellenségeskedésnek, sem szimpátiának, sem közömbösségnek nem tekinthetjük. A társas érintkezés e formájában a lelkipásztor szeretetteljesebb legyen, mint egy barát, néha keményebb, mint egy ellenség, jobban tudjon vigasztalni, mint egy anya, szigorúbb legyen egy apánál, megértőbb egy pedagógusnál, közömbösebb, mint egy véletlenül arra járó." A lelkipásztor érintkezését az egyházközségéhez tartozó tagokkal „tehát nem a pszichológia határozza meg." A továbbiakban azt is mondja, hogy a lelkigondozói beszélgetés nem e világból való. A beszélgetés „pszichológiátlan" még akkor is, ha „közben egyes pszichológiai adottságok érvényesülnek." Megeshet, hogy semmibe veszi a lélektant és átmenetileg minden pszichológiai

tapasztalatnak ellentmond. A lelkigondozói beszélgetés idegen beszélgetés. Nem az együttlét határozza meg, miként a világban szokásos, hanem az idegen szó, amit az a bizonyos HARMADIK sugall, aki jelen van, ha ketten összejönnek a nevében. „Ez az idegen beszélgetés furcsa módon otthont teremt Új teret alakít ki, mely által az egész emberi lét új megvilágításba kerül a közösségen belül". „A lelkigondozói beszélgetés egyházi beszélgetés." Az „idegen szó" határozza meg „Mindenesetre nem maga ez az idegen szó alkotja a beszélgetés közvetlen tárgyát". A beszélgetés mindennapi dolgokat érint, de a különös az, hogy itt az „idegen szó" szembesül ezekkel a dolgokkal. Ennek ellenére egy kívülálló talán semmit sem vesz észre a lelkigondozói beszélgetés idegenségéből. Magában a beszélgetésben is fennáll az a veszély: ha a lelkész választja ki témának az „idegen szót", ez eltereli

eredeti rendeltetésétől a beszélgetést, mely ezért vétkessé változhat. A „dis-putare de Deo-nak például semmi köze sincs a lelkigondozói beszélgetéshez." Szeretnék hozzáfűzni néhány megjegyzést Smelik és van den Berg említett gondolataihoz. Először is: állíthatjuk-e valóban Smelikkel, hogy a pusztán pszichológiai - és Smelik nyilván a pszichoterápiát is ideérti - beszélgetés az intrapszichikain belül játszódik le és a nyugtalan ember önfelszabadításáról szól? Még ha bizonyos mértékig érvényes lenne is ez meghatározott pszichoterápiás irányzatokra, sok pszichológus és pszichoter-apeuta már régóta hangsúlyozza, hogy egyedül sosem találhatunk igazi gyógyulást, ez csak szerető közösségben és egy másik ember támogatásával lehetséges. Gondoljunk itt csak arra a nyomatékra, amit ma a pszichoterapeutapáciens kapcsolatára helyeznek mint a leghatásosabb terápiás ágensre Itt emlékeztetünk Hans TRUB

(eredetileg CG. Jung tanítványa volt) írásának jellegzetes címére: Gyógyulás a találkozás által (Stuttgart 1951). C. R Rogers önmegsegítése („Self-help") a személyközpontú terápián belül is csak akkor válik lehetségessé, ha a páciens olyan EMBERTARSra talál, aki e minősített kapcsolatban lehetővé teszi számára, hogy önmagává váljon. Ezután mindenütt áttörik az önfelsza-badítás intrapszichikus határait a legindividuálisabb értelemben. Smelik talán arra gondolt elsősorban, hogy a pszichológiai beszélgetés kizárólag az emberi szférában játszódik és azon kívül semmire sem vonatkozik, tehát a vallásos területre sem. Ehhez - van den Berg gondolatait figyelembe véve - a következőket tenném hozzá: mint van den Berg is utalt rá, a lelkigondozói beszélgetés nem e világból való és pszichológiátlan beszélgetésként lehet, hogy lábbal tiporja a lélektant. Egyetértek van den Berg SZÁNDÉKÁval, melynek

jegyében megformálta véleményét. A megfontolások jelenlegi 137 szakaszában a dolgok ábrázolásának módja és megfogalmazása alkalmasnak tűnik a fennálló zűrzavar megtartására. Előfordul, hogy egyes lelkipásztorok van den Berg-et idézik - szándékával ellentétesen -, hogy megőrizhessék lelki nyugalmukat, amikor nem végzik el a lelkigondozáshoz szükséges megerőltető tanulmányokat, és arra hivatkoznak: hiszen végül is minden Istentől függ, „tehát" semmit sem várhatunk a „módszerektől" és a „kiképzéstől". Pedig a jó, pszichológiailag felelősségteljesen levezetett beszélgetés nagy jelentőségű a lelkigondozásban. Vannak ugyanis pillanatok, amelyekből - mint van den Berg mondja -„incidens" lesz, amelyekben kívülről váratlanul belép valamilyen téma, ami transzcendenssé teszi a beszélgetést. Van den Berg kifejezésével élve, ha lábbal taposnak minket, ezt pozitívvá változtathatja a

megbocsátás, a vigasztalás isten szava által. Ezek az „incidensek" a lelkigondozói beszélgetések lényegéhez tartoznak és nekünk kötelességünk gondosan felkészülni rájuk, különös tekintettel a pszichológia szempontjaira. E megfontolások van den Berg véleményéből kiindulva ahhoz a megállapításhoz vezetnek, hogy a pszichológus és kliense közötti beszélgetésben két személy kap szót, míg a lelkigondozói beszélgetésben három beszélgetőtárs vesz részt. Szerény véleményem szerint hallgatólagosan még Smelik is feltételezi ezt. Kiegészítésképp egy s mást említenünk kell még Van den Bergnek és Smeliknek bizonyára igazuk van. A kialakult szokások és számos gyakorló terapeuta publikációi is őket igazolják. Ha ennek fényében abból a feltételezésből indulunk ki, hogy „Isten" semmivel sem járul hozzá a beszélgetéshez, akkor azt gondoljuk, hogy „O" az emberi szellem kivetítéséből áll csupán.

Másfelől néhány - keresztény - pszichológus e tény, valamint hivatása és felfogása alapján tiltakozik az ellen, hogy beszélgetései csak önmaga és kliense, azaz két személy között zajlanának, hiszen harmadik résztvevőként mindig jelen van Isten, amikor a pszichológus helyett a lelkipásztor beszél a segítséget kérővel. Mely előfeltételek képezik tehát a fent említett különbségek alapját és mi a reális talaja mindennek? Hollandiában Smelik és van den Berg gondolatai fordították a figyelmet a lelkigondozói beszélgetések alapvető átgondolására. Mindketten Thurneysen A lelkigondozás tana című könyvéből végezték tanulmányaikat. A lelkigondozói beszélgetés sajátos módja Megkísérlem körülírni és összefoglalni a lelkigondozói beszélgetés jellegzetességeit: 1.) A lelkigondozói beszélgetés Krisztus egyházának megbízásán alapul A lelkigondozó nem tekintélyt merít ebből, hanem küldetést kap a szolgálatra

Istenért. 2.) A lelkigondozói beszélgetés ott éri el célját, ahol meghallják az „idegen" szól, ahol a harmadik beszélgetőtárs szóhoz jut, ahol az emberek tudják, hogy Isten színe előtt állnak. Mindez nem jöhet létre, ha teljesítik ugyan az első feltételt, vagyis az egyházi megbízást (küldetést), de csak formálisan. Önmagában e második pont ugyanakkor egyházi megbízástól függetlenül is megvalósulhat. 3.) A lelkigondozói beszélgetés tárgyát a legkülönbözőbb témák alkothatják Lehet beszélni a hit és az élet alapvető kérdéseiről a „lelkigondozás" szűkebb vonatkozásában, de ha a közösség egy tagja vagy a lelkipásztor autót akar venni, szóba jöhetnek egy autótípus előnyei is. Az a kérdés, vajon akarjon-e autót venni a közösségi tag vagy a lelkipásztor, olykor sokkal értelmesebb tárgyát KÉPEZHETI a lelkigondozói beszélgetésnek, mint egy vita a hivatásról vagy a kiengesztelésről szóló

tanításról. Bizonyos értelemben azt kell mondanunk: a témának semmi köze sincs a lényeghez. Sokkal inkább arról van szó, mit JELENT a mindenkori téma a szóban forgó személy életében, hogyan és milyen mértékig szívügye az, mennyire érinti a lelkét. Teljesen „világi" témák mozgalmas lelkigondozói beszélgetéshez vezethetnek, míg „hitbeli kérdések" és teológiai témák képesek menet közben félrevinni a lelkigondozói beszélgetés lényegét - és milyen gyakran csapják így be magukat lelkipásztorok! A lelkigondozói beszélgetés jellegzetessége tehát az, hogy az evangéliummal ütköztetjük és a hit világánál szemléljük az élet bármely kérdését, a „legközönségesebb" dolgokat is. Másképp: bármi kerül szóba és bármilyen józanul merülünk el benne, végül - noha rejtetten - az ember gyógyulása a tét. 138 Elhatároltságok Az elhatároltság más hivatásoktól, ami segítséget jelenthet a

beszélgetés folyamán, nem érinthető a beszélgetés témái között, de abban sem, amit a lelkigondozói beszélgetésben Isten mint harmadik beszélgetőtárs jelent. Ezért ki kell térnünk egy s másra az elmondottakon túl 1.) Nézzük a pszichoterapeutát Őhozzá általában csak komoly életkonfliklus esetén fordulnak az emberek, amikor a pszichés mozzanatok nagy szerepet játszanak életükben. Azaz sajátos szaktudás igényéről van szó, ezenkívül az idő tényezőjéről is. A lelkipásztor soha nem lesz képes vállalni, hogy hónapokig vagy évekig tartó kezelésben részesítsen egy embert azért, hogy a hithez segítse még akkor sem, ha úgy érzi, hogy ez lenne a hit feltétele. 2.) A gyakorlatban a szociális munka megosztása sem mindig egyértelmű Itt a keresztény gondoskodásra (CARITASra) gondolok. A nehézségek szociális vonatkozásainak szakismerete rendkívül fontos tényező e területen. Ez a tény a munkát illetően különböző

foglalkozásokat érint: a plébánost, az egyházközségi elöljárót, az egyházközségi tagot, akik néha nem látják be vagy tagadják a keresztény szociális gondoskodás különös jelentőségét, vagy csak jelentéktelen ügyekben veszik igénybe a szociális munkatársnőt. Másfelől a szociális munkatársak sem ismerik el a plébános szerepét és sok gyakorlati problémánál küzdenek a részvétele ellen. Általános vélemény szerint az emberek házassági és családgondozási kérdésekben a szociális munkatársat tartják illetékesnek, a hit dolgaiban viszont a lelkipásztort. Meg kell tanulnunk közösen dolgozni és tanulni egymástól. Némely keresztény szociális munkatársnál még nincs válasz arra a kérdésre, hogy az egyéni háttér mennyire határozza meg a beszélgetés vezetését. Ez a háttér lehet egy keresztény szervezet, mint pl. A Belső Misszió megbízása, vagy Krisztustól kapott személyes indíttatás is. Néhányan nem tudják,

milyen módon és mértékben kaphat helyet kapcsolataikban a lelkigondozói nézőpont. Nekem úgy tűnik, hogy ezen a területen sok a tisztázatlan kérdés, és a szociális munkatárs kiképzése és továbbképzése túl kevés segítséget jelent e problémák megoldása terén. A jövőben több súlyt kell majd helyezni a pszichológiai felelősségtudattal kialakított beszélgetés levezetésére, ugyanakkor tekintettel kell lenni az evangéliumi küldetésre, amit a keresztény szociális munkás és a plébános egyformán szolgál. 3.) Az orvosoknak és így a pszichoterapeutáknak mint specialistáknak sajátos feladata a gyógyítás. Valamennyi beszélgetésük erre irányul Természetesen a gyakorló keresztény orvos tudatában van annak, hogy az üdvözülés a gyógyulás fölött áll, és reméli, hogy - a szó legmélyebb értelmében - az egészség is az üdvösséget szolgálja. Ahol szükséges, a szó szorosabb értelmében is lelkigondozói nyelvet

használ, ki fogja mondani a megbocsátás, a vigasztalás, a bátorítás stb. szavát. De akkor sem válik rossz orvossá, ha nem tesz így Nagyon határozottan szeretném visszautasítani azt a véleményt, amelyet egyesek - mint pl. Hans GÖDAN Krisztus és Hippokratés című könyvében -képviselnek, hogy csak hívő orvos képes valóban jól ellátni feladatát. A lelkipásztor és az orvos gyakran beszélnek ezekről a nehézségekről és kérdésekről beszélgetőtársaikkal. Csak a nézőpontjuk különbözik: az egyik az üdvösséget, a másik az egészséget látja. Mindkettő tudja azonban, hogy ez a lehatároltság sohasem jelent válaszfalat A lelkipásztor is szolgálhatja a másik testi és lelki egészségét lelkigondozói, esetleg pasz-torálterápiás beszélgetésekkel. Ugyanígy lehetséges az is, hogy orvosi-terápiás beszélgetéseivel az orvos közvetve hozzájáruljon a másik üdvösségéhez, mert kezelésének befolyásával pl. bensőleg szabaddá

teszi embertársát, aki így - pszichológiailag szólva -képesebb lesz igazi hitbeli döntést hozni. „Más" legyen-e a lelkipásztor, mint embertársa? Kézenfekvő, hogy a lelkipásztor számára a lelkigondozói beszélgetés sajátos neme nem kizárólag elméleti megfontolás dolga, hanem napi munkáját is jelenti. Ha jól látom, sokuknak nagy nehézséget jelent, hogy átlássa a viszonyt tulajdon személyisége és hivatalának sajátossága között. Jelenleg arra hajlunk, hogy azt mondjuk a lelkipásztornak, legyen „olyan, mint az utca embere" világos reakcióként a múltbeli szituációra, amikor öltözetében, fellépésében, stílusában stb. különbözött egyházközsége tagjaitól. Most sok helyen azt várják el, hogy „mindennapi ember" 139 legyen, ami sokszor sajnos oda vezet, hogy a „mindennaposnál mindennapibban" viselkedik és e szándékosan mindennapi fellépésével teszi felismerhetővé magát. Ez a kirívóan modern

öltözetben vagy a feltűnően joviális viselkedésben is kifejezésre juthat. Vannak lelkipásztorok, akik azt mondják: mindez nagyon szép, hogy az unalomig ismételték nekünk, elsősorban „mindennapiak" legyünk, a mi problémánk mégis az, hogy oly sokat kell fáradoznunk azon, hogy hivatalunkból adódóan „másmilyenek" legyünk. Idegen hivatal hordozói vagyunk, hogyan lehetünk képesek mindennapi életünkben, személyes érintkezésünkben, pasztorális beszélgetéseinkben ezt megvalósítani? Alapjában véve itt újra felmerül a lelkigondozói beszélgetés sajátosságának kérdése. Miben áll ez a „másmilyenség", a lelkigondozói beszélgetés különössége? Úgy tűnik nekem, hogy ebben nem ritkán közrejátszik az a félreértés, hogy az emberek kényszerítve érzik magukat, hogy a lelkipásztor „másmilyenségére" vonatkoztassák az üzenetet, esetleg még a pasztorális nyelv különösségére is. Nem felszabadító-e a

lelkipásztor számára az a tudat, hogy mint mindenki más, ő is jól lássa el a munkáját. Az orvosnak tudományos felkészültséggel kell vizsgálnia betegét, a lelkipásztornak tudományosan kell előkészítenie az istentiszteletet és konfirmációs tanítását, a beszélgetés alatt tudományosan kell elmélyülnie a másik problémájába stb. Mint minden „megbízottnak", „küldöttnek", „üzenetközvetítőnek", „meghatalmazottnak", kötelessége a „FELSŐBBSÉG" szolgálata. Számomra úgy tűnik, hogy az a nézet okozza a lelkipásztor magatartásbeli merevségét, melyet még a lelkigondozói beszélgetés folyamán is megőriz, miszerint másnak kell lennie, mint a többi embernek. Ez azonban nem igaz Jól kell végeznie munkáját éppúgy, mint bárki másnak. Természetesen számára is fontos, mit jelent saját magának az üzenet, de nem szabad, hogy ez túlságosan befolyásolja munkájában. Ezen a következőket értem: ha a

lelkipásztor életében szombat este nehézségek merülnek fel vagy hitbeli kétségekkel küszködik, akkor nem gondolhatja azt: holnap nem prédikálhatok! Ma nem vezethetem a lelkigondozói beszélgetést, amiben X. úrral megállapodtunk! - Sokkal inkább tudnia kell, hogy munkája a kötelessége, saját élete tetőpontjaitól és hullámvölgyeitől függetlenül. Természetesen létezik határ, ahol az ember már nem beszélhet magasságokról és mélységekről, mert odajutott, hogy nem képes tovább hinni az ügyben, amit szolgál, és tudatosan más utat választ magának. Ekkor le kell vonnia a következtetéseket Ám mindaddig, amíg el nem éri ezt a legvégső határt, köteles bizonytalanságai, hitevesztettsége ellenére is hűségesen tovább folytatni munkáját. A modern irodalomban is találhatunk példákat a lelkipásztor ilyen típusú problémájára. Gondoljunk Graham Greene és Kaj Műnk munkáira. A lelkipásztor „szimbolikus" jelentősége Ha

mármost a lelkigondozói beszélgetés sajátos jelentőségéről beszélünk, akkor azzal is foglalkoznunk kell, mit nevezhetnénk a lelkész „szimbolikus" jelentőségének? Aki lelkészhez fordul, másként tesz, mint aki szociális gondozóhoz, pszichológushoz, orvoshoz stb. megy A lelkész a keresztény közösségért, Krisztusén, Istenért van, az Ő szimbólumuk, jelenléte rájuk utal. Természetes, hogy aki kontaktust keres vele, nem gondolja át mindezt valamennyi vonatkozásában. Legtöbbször talán csak határozatlan érzések és asszociációk vezetik. Ezek azonban nagyon fontosak lehetnek a lelkigondozói beszélgetés szempontjából. Okozhat nehézségeket a szimbolikus jelentőség, melyet a hozzá forduló a lelkipásztornak tulajdonít, de lehetőségeket is kínálhat. Mindaz, amit addig az egyház részéről tapasztalt, összes hitbeli elképzelése, gondolata, félelmei és elvárásai Istentől szerepet kapnak akkor, amikor az illető a

lelkipásztorhoz fordul. Ekkor pedig a lelkipásztoron a sor, hogy elvárásokat idézzen fel annyiban, amennyiben jelenléte Istenre utalást hordoz a másik ember számára. Különös bonyodalmat okozhat, ha hivatása Istenre utal ugyan, de valós személyes habitusa nincs fedésben ezzel. Hangsúlyozhatja a lelkipásztor Isten megbocsátását, miközben a másik észreveszi, hogy nem fogadja el őt teljes valóságában, hanem moralizálva, ellentmondást nem tűrően és türelmetlenül bánik vele. Ilyen esetben rádöbbenünk, hogy nem a szavakba öntött kinyilatkoztatás a döntő, hanem a mód, ahogyan átadjuk az üzenetet a másik embernek. 140 Hisz-e a munkájában a lelkipásztor? Később kimerítően szeretnék szólni azokról az előfeltételekről, amelyek a lelkigondozói beszélgetés vezetéséhez szükségesek. Ajelen összefüggésben most csak egyet kívánok említeni: szükséges, hogy a lelkipásztor maga higgyen a lelkigondozói beszélgetésben, a

benne foglalt lehetőségekben és a megvalósulásban is. Magától értetődően érvényes ez mindazokra az emberekre, akik hivatásuknál fogva beszélgetéseket folytatnak. Állítom, hogy sok beszélgetésnek kevés vagy semmilyen eredménye sincs, mert a felelős beszélgetőtárs, a szociális munkatárs, a pszichológus, az orvos stb. nem hisz kliensében, sem a vele folytatott beszélgetésben. Azon a területen, amely a lelkipásztorin kívül leginkább a szívemhez nőtt, és amit talán a legjobban meg tudok ítélni: a pszichoterápia területén ez biztosan érvényes. Többek között a terapeuta beállítottságában, a beteggel szembeni habitusában kereshetjük annak okát, hogy a pszichoterápia gyakran eredménytelen. Márpedig a lelkigondozói beszélgetéshez is szükséges, hogy a meghallgató magatartása szeretetteljes legyen, elfogadja a másikat, türelmesen, bizalommal és tisztelettel tekintsen rá. Ugyanígy szükséges, hogy bízzunk a lelkigondozói

beszélgetés lehetőségeiben. Nem kétséges, hogy ennek alapja kifejezetten abban a szándékban rejlik, hogy a beszélgetőtárssal Isten fényében álljunk. Olyan beszélgetés ez, mely a hit és az ima szférájába tartozik még akkor is, ha a beszélgetőtárs tudatában ezek talán még elérhetetlen és lehetetlen dolgok. A lelkipásztornak másképp kell látnia a helyzetet Imádkozzon beszélgetőtársáért, higgyen benne, lássa, hogy a másik ember élete mögött Isten áll, aki nem hagyja, hogy keze munkája, mindaz, amit ebben az emberben megkezdett, elvesszen. A lelkipásztor hisz a lelkigondozói beszélgetésben, hogy az ember ezáltal is megváltozhat. Ha elveszítette ezt a hitét, talán mert mindebből soha nem érzett meg semmit, akkor mindenekelőtt önmagát vizsgálja és kérdezze meg komolyan, vajon nem hit-, remény- és szeretetbeli fogyatékosságán múlt-e az, hogy erőtlenség jellemezte lelkigondozói beszélgetéseit. A lelkigondozói

beszélgetés jellemzője nem utolsósorban az is, hogy reményteli. II. SEGÉLYFORRÁSOK Specifikus lelkigondozói segélyforrások A lelkipásztor nem elszigetelt helyzetből vezeti lelkigondozói beszélgetését, miként a szabályok szerint a pszichoterapeuta teszi bizonyos mértékig a négy fal védettségében. A terapeuta és páciense előzőleg rendszerint nem ismerték egymást. Az új kapcsolatban, ami most létesült, sok minden történhet, ami döntő jelentőségű lehet a páciens életében. De a terapeuta az utolsó rendelés után becsukja maga mögött az ajtaját és az ügy lezárult, eltekintve az utolsó számlától, amit a páciensnek még ki kell egyenlítenie. A lelkipásztor egészen más helyzetben van Fogadja a hozzá fordulókat, mert erre kapott megbízást egyházától, és az egyházközség képviselőjeként cselekszik. Nem arra törekszik elsősorban, hogy megszabadítson valakit pszichés nehézségeitől és konfliktusaitól, hanem hogy

valódi hithez segítse. Mellette akar állni, hogy az illető megtanulja Isten világánál nézni életét, felfedezze Krisztus közösségét, több embertársában ismerve fel fivéreit és nővéreit. Mindez azt is feltételezi, hogy a lelkipásztor ismer segélyforrásokat, amelyek fontosak lehetnek a segítséget kérő számára. A következőkben ezzel fogunk foglalkozni A gyülekezet közössége Jézus Krisztus már kezdetben közösséget gyűjtött maga köré, az Úr testét. Isten gyermekei nem állnak egymástól elszigetelten. Új közösséget ismernek meg: kapcsolatba lépnek Istennel és egymással. A plébánia, az apostolság, a diakónia alkotja ezt a közösséget, mely biztosítja az „egymással-együtt-létet". Itt nemcsak társadalomtudományi adottságokról van szó, hanem Isten országának alaptörvényeiről. 141 Az egyházközség közössége minden egyes tagja számára nagy jelentőséggel bír. Az egyház ellen intézett minden

szemrehányás és panasz tartalmazza, hogy „ott nem törődnek az egyénnel", „nem nyújtanak számára közösségi lehetőséget". Az ilyen és hasonló vádak azt mutatják, hogy intuitíve tudnunk kellene, milyen közösségi életre vágyik a gyülekezet. Magától értetődik, hogy ezzel már a mai élet legáltalánosabb problematikájának a kellős közepén vagyunk. A közösség nemcsak a gyülekezet keretein belül vált problematikussá, hanem mindenütt. A társadalom elhagyja a magányost, nem törődik az egyénekkel. Elvesztette azt a funkcióját, amellyel összekötötte az egyes embereket. A legtöbben már sem az egyházon belül, sem kívüle nem érzik, hogy a közösség értelmesen összefogná őket, mint tagjait Ez sokakban belső meghasonlást, kettősség-érzést kelt így képtelenné válnak a beilleszkedésre, s ez bizonytalanságot, agresszivitást és neurózist váll ki belőlük. Ez a problematika nem kerüli el az egyház

közösségél sem A gyülekezet gyakran nem elég meggyőző, és nem érinti meg sem a közösség tagjait, sem a kívülállókat. Ehhez még egy sor további terhelő tényező járul: sokan hallatlan önfe-jűséggel ragaszkodnak a kereszténység széttagoltságához, emiatt kevéssé hangzik meggyőzően a sok szép szó igazságról, közösségről, szeretetről és egységről. Sok egyéb tényezőjátszik fontos szerepet e kérdéskörben, de ebben az összefüggésben nem szükséges megemlítenünk ezeket. Ugyanakkor a keresztény közösség - sokféle megjelenési formájában - sokak számára továbbra is elsőrendű fontosságú lelki realitást jelent. Ezt jelzi a megszámlálhatatlan lelkigondozói beszélgetés is, amelyeket naponta folytatnak az egész világon, és csak azért folytatják, mert van a világon keresztény egyház. Világos, hogy még ha tisztán személyes jellegű is, a lelkigondozói beszélgetés hátterében és előfeltételeként ott áll a

gyülekezet közössége azzal a kívánsággal, hogy a közösségbe vezesse vagy visszairányítsa a beszélgetőpartnert. Ez nem jelenti azt, hogy minden esetben kapcsoljunk be a megszokott egyházi életbe minden tanácskérőt. Megdöbbentő, hogy a lelkivezetők milyen gyakran indulnak ki abból, hogy a közösségi élet különféle rendezvényei egyszerűen magától értetődővé teszik, hogy ott mindenki megtalálhatja a helyét. Személyesen az a véleményem, hogy a mai egyházi élet struktúrája sok vonatkozásban túlhaladott, a múlthoz illő. Sok keresztény ezért nem érzi már otthon magát a keretei között. Ezt semmiképp sem szabad Krisztus közösségével szembeni hűtlenségnek bélyegezni. Nem kizárt, hogy valaki elutasítja a tegnap formáit és szabályait, amelyekkel az egyházban ma találkozik, de kész arra, hogy a holnap közösségének felépítésén dolgozzon. Épp a lelkigondozói beszélgetés adta tapasztalatok alapján szeretnék utalni

arra, hogy a közösségi élet árnyaltabb felépítésére és munkamódszerére van szükség. Gyakran aggasztott, amikor a lelkigondozói beszélgetésből kiderült, hogy a szóban forgó partnerek szívesen részt vennének a közösség életében, de úgy tűnik, környezetükben nincs erre megfelelő lehetőség. Az az érv, hogy az ember köteles „a helyi" közösség vagy a „saját" kerületi egyház kereteibe beilleszkedni, nem állja meg a helyét! Ha egyszer utánanézünk, azt találjuk, hogy „közösségen" sokan a keresztények egy bizonyos csoportját értik, akik kétségkívül közösséget is képeznek, de ennél többet nem. Ez a csoport pedig ijesztően evidensnek veszi azt, hogy saját felekezeti kötöttségei, hagyományos egyházi formái stb mindenki számára „a lelki otthont" jelentik Attól félek, hogy a jelenlegi egyházi élet gyakran túlságosan „a" közösségre épül és ezért sok keresztény testvérünk

távol tartja magát tőle. Kívánalmak a közösséggel szemben Amennyiben a lelkigondozói beszélgetéssel szeretnénk bevezetni a közösségbe az egyházközségi testvéreket, akkor a következők szükségességét kell figyelembe vennünk.27 1.) Sokoldalúságot kell kifejleszteni az egyházi és közösségi életben Sokarcú, ösz-szetett társadalmunkban csak erre a sokféleségre ráhangolt közösség válhat tagjai lelki otthonává. 2.) A gyülekezet közösségének többnek kell lennie, mint csupán liturgikus közösségnek Az egyének, házastársak, családok egyrészt olyan közösséget alkossanak, amely részt vesz Isten szolgálatában, másrészt olyan kisközösségeket képezzenek az egyházközösség tagjai, amelyek elejét veszik annak, hogy egyesek egocentrikus módon begubóz-zanak, hogy mindnyájuk együvé 142 tartozása megmaradjon a stilizált liturgikus közösségi formáknál. A kisközösségek az áttekinthetóség és önállóság

kedvéért ne álljanak többől 12-15 embernél, de legyenek nyitottak, vagyis forduljanak a kívülállók felé. Legyenek ökumenikusak, vagyis tegyék lehetővé, hogy más egyházak tagjai is csatlakozhassanak hozzájuk. Mindebből magától értetődik, hogy a lelkipásztor immár nem lehet mindenért felelős. Ellenkezőleg, itt a közösségi tagok lelkipásztorságáról, diakónusságáról, apostol-ságáról van szó. Egymás számára legyünk lelkipásztorok, szolgák, küldöttek. így ha a lelkigondozói beszélgetésre gondolunk, nagy jelentőséget kap, hogy a lelkipásztor nem tekinti saját feladatának azt, hogy a lelkigondozói beszélgetések keretében a végkimerülésig szolgáljon valakit. Hiszen ez elviselhetetlen lenne Pszichológiai szempontból tarthatatlan és abszurd ilyen nehéz lelki terhelést kibírni De leológiailag is el kell utasítani az ilyesmit Az egyén elsősorban azáltal kap segítséget, hogy a fivérek és nővérek közösségében

van: ez támogatja, vigasztalja és kíséri. Csak néha szükséges a négyszemközti beszélgetésnek szentelni egy-két percet. És olykor jó, ha a lelkipásztor kezdeményezi ezt Értékes és létfontosságú lehet, hogy erre meglegyen a lehetőség. De azután, mihelyt mód nyílik rá, térjen vissza az egyházközség közösségébe. Sajnos ez a közösség a legtöbbször hiányzik még, és így a lelkipásztorok elégtelenül tudnak csak segíteni a lelkigondozói beszélgetéssel. Gyakran nagyon rosszul működik az a közösség, amelynek gyógyító és segítő módon kellene támogatnia a lelkigondozást. Remélem, felvázoltam a közösségi élet néhány olyan formáját, amelyekre sokszor nagy szükség lenne a lelkigondozói beszélgetés kiegészítéseként. A beszélgetés után (újra) vissza kell vezetnünk a segítségkérőt a fivérek és nővérek közé. Majdnem azt kell mondanom: minél jobban működik az egyházközség közössége, annál kevésbé

lesz szükség lelkigondozói beszélgetésre. A liturgia jelentősége Mondtuk már, hogy az egyházközség közösségének többnek kell lennie, mint pusztán liturgikus társaságnak, amely vasárnaponként összejön. Ennek a következménye az is, hogy a liturgikus közösség jelentősége a lelkigondozói beszélgetés szempontjából is igen megnövekszik. A lelkipásztorság, az apostolság és a diakónia a liturgiából ered, az Úrvacsorával a középpontban, melyben mindaz megvan, amit Krisztus kevés szóval mondott nekünk, értünk cselekedett, aki számunkra lenni akar. A lelkigondozói beszélgetéstől azt is reméli a lelkipásztor, hogy segít beszélgetőtársának megtalálni az utat oda, ahol a közösség az istentiszteletre összegyűlik. Aki részt vesz az istentiszteleten és a liturgiában, az imában, az imádkozásban, a közösséggel együtt magához vett Úrva-csorában, kimondhatatlan erősítést kap személyes életútjához is. Ez a mondat

sokak, még az egyház tagjai számára sem érthető. Másoknak olyan igazságot mond ki, amit egész szívükből igenelnek. Szeretnék itt Romano Guardini néhány mondatára utalni, amelyek a hívők imádkozására vonatkoznak ugyan, de kiterjeszthetőek azokra is, akik a liturgia minden megnyilvánulásában részt vesznek. „A lélek tisztaságának biztosítéka Isten imádása Mindaddig, amíg egy ember Istent imádja, mindaddig, amíg Isten előtt meghajol, mint AZ előtt, aki méltó arra, hogy övé legyen az ország, a hatalom, és a dicsőség, mert ő az Igaz és a Szent - addig az árulástól mentes marad. A legerősebb a létben a lélek tisztasága és egészsége, de - ilyen az ember - ez a legsebezhetőbb és leggyengébb pontja is. Óvatosságot igényel Kell, hogy legyen valami, ami világossá teszi az emberi szellem számára, mi igaz és mi hamis, mi tiszta és mi tisztátalan. Rossz, ha az ember a helyeset, amit felismer, nem teszi meg, ilyenkor ítéleteket

érdemel. Sokkal rosszabb azonban az, ha magát az igazsághoz fűződő tant teszi zavarossá, amikor az Árulás még a tekintetében érezhető, mert magában a lélekben van a székhelye. Ezért szükséges, hogy legyen valami, ami megújítja a szívet az igazságban, megtisztítja a lelket, a tekintetet világossá, a jellemet felelősségteljessé teszi. Ez az imádkozás. Az ember számára semmi sem fontosabb, mint hogy megtanulja, hogy lényének legbense-jében meghajoljon Isten előtt, Neki teret engedjen, hogy ő ott helyet foglaljon, és JELENVALÓVÁ váljon, azért, mert méltó arra, hogy ILYEN legyen. Ha elgondoljuk és bensőleg megvalósítjuk, hogy Isten igazságából kifolyólag végtelenül, maradéktalanul méltó az imádatra, ez szent és nagy dolog és alapjainkban tesz minket egészségessé."2" 143 Tudjuk, hogy itt számos gyakorlati nehézség van. Sokan vannak, akik az egyházközségben nehezen tudnak részt venni a fent vázolt korlátok

közé szorított, átlagos istentiszteleten, vagy megtalálni ott a maguk helyét. E területen a legitim árnyaltságnak kell majd uralkodnia Egyébként feltűnő, hogy azok, akik a mostani időkben fedezik fel újra a „kisközösséget" és részt vesznek benne, ugyanazok, akik visszatalálnak az imához és oda, hogy a liturgikus közösséggel Úrvacsorán stb. tiszteljék Istent Úgy látszik, hogy sokaknak most újra helyre tudott állni ez a kapcsolata, mely túl gyakran és túl sokáig szakadt meg, és az is világos, hogy a fent említett kisközösségi formáknál elsősorban abban a tekintetben mosódik el a liturgikus közösségek közötti különbség, hogy e jelenleg „házi közösségeknek" is nevezett kis közösségek mindenféle lehetséges liturgikus tevékenységgel foglalkoznak: ima, bibliaolvasás, bibliamagyarázat, ének. Ezzel egyidejűleg sokan már az Úrvacsora megünneplésének a lehetőségére is gondolnak. Az ima jelentősége29 W. J

Bergernek egy sor fontos pasztorálpszichológiai éeszrevételt köszönhetünk az imáról30 Művében először is arra utal, hogy az ember a nehézségekkel és azok által növekszik. Akik valami fontosat akarnak elérni az életben, azoknak küszöbökön kell átlépniük, ellenállásokat leküzdeniük, búcsút mondaniuk és új fázisba lépniük. Az önmagunkban gyakran felfedezett ellenállás elvileg az elbúcsúzás, az új kockázatvállalás, az új kibontakozás ellen hat, amit szívesen vállalnánk, de ugyanakkor félelmet is kivált belólünk. E megfontolások az ima sok nehézségére magyarázatot adnak, amelyek gyakran a felnőtté válás nehézségei. Berger számos példán szemlélteti, ahogyan gyakran a lelkigondozói beszélgetésekben is megnyilvánulnak: 1.) Vannak, akik csak akkor imádkoznak, amikor bajban vannak Ilyen helyzetektől eltekintve az ima vagy semmilyen vagy igen csekély szerepet játszik életükben. 2.) Egy másik nehézséget a

következőképpen fogalmazhatunk meg: Isten nem hallgatja meg imádságomat, pedig fontos dolgokat kérek Tőle. - Nincs-e ebben az a követelés: Istennek meg kell tennie, amit akarok? Nem kerül-e így hamis módon előtérbe az „én"? „Ha arra gondolok, hogy kéréseim megfelelőek és mégsem találnak meghallgatásra, akkor meg kellene kérdeznem magam: vajon nem ellenem van-e kifogása Istennek, talán annyira helytelenül viselkedem, amivel lehetetlenné teszem Atyámnak, hogy megadja, amit kérek tőle? Bár helyes dolgokat kérek, azért nem kapom meg őket, mert nem nekem valók?" Szeretném megvilágítani e nehézségeket néhány példával. Egy ember, aki az ital rabjává vált, egy lelkigondozói beszélgetésben elmondta, hogy mindig könyörög Istenhez megváltásáért rabságából, és a lelkipásztort is megkéri, hogy imádkozzon vele ezért. Ám ugyanakkor sem a lelkipásztor, sem az orvos tanácsát nem hajlandó követni és elvonókúrára

jelentkezni. - Egy asszony arra kéri Istent, hogy szabadítsa meg homoszexuális kapcsolatától, „de Isten nem hallgatja meg". Ugyanakkor visszautasítja a pszichoterápiás segítséget, holott esetében célszerű lenne. - Hosszú ideje imában terjeszti elő kérését házassági problémái megszűnéséért egy házaspár. Jóllehet felhívták a figyelmüket arra, hogy erőteljes neurotikus tényezők hatnak házastársi magatartásukban, mégis vonakodnak e téren segítséget elfogadni. - Mindezekben az esetekben az érintettek életében fontos dolgokról van szó, és az említetlek közös hibája, hogy nem készek megtenni azt, amire emberi lehetőségük lenne s amit pedig meg is kellene tenniük. 3.) Az imával kapcsolatos harmadik probléma: „Imám értéktelen, mert szívem sohasem vesz részt benne. Amikor másokat hallok beszélni imádkozásukról, felfogom, hogy milyen sokat jelent a számukra, de saját imámnál a szívem rideg és hideg marad."

Berger ezt a beállítást néhány kérdéssel szembesíti, amelyek végül mind ugyanoda futnak ki: csináltam-e már teljes szívvel valamit vagy törődtem-e valakivel, voltam-e valaha nyitott? Nem önmagam vagyok-e a gátja tudatosan vagy öntudatlanul -, hogy érzéseim is szóhoz jussanak? Nincsenek-e bennem gyermekes, irracionálisán motivált félelmek, amelyek lehetetlenné teszik, hogy teljesen átadjam magamat annak, amit az élet értelmének és Isten szándékának tartok? 144 4.) A Berger által említett negyedik nehézséget így fogalmazhatjuk meg: „Nem imádkozom, mert nincs Isten, és ha lenne is, ő olyan halalom, mellyel összevesztem, mert úgysem lehet változtatni a dolgok folyásán." E felfogással kapcsolatban meg kell kérdeznünk: tulajdonképpen miről is van szó? - Rólam magamról, abban az értelemben, hogy én akarok lenni mindennek a normája és mércéje? Vagy meg akarom tanulni, hogy kérdezve, figyelve, hívőn Istenre bízzam

magamat? Berger ezt mondja ezzel kapcsolatban: „Az egész emberi életfolyamat továbblépés a gyermeki önösségből a szolgálat irányába és az én mások rendelkezésére bocsátása felé. Tragikus látni, hogysok lelkigondozó sajnos azt hiszi: úgy tudja a legjobban megoltalmazni a hitet, ha hit és lelkiismeret dolgában gyermeki szinten próbálja tartani az embereket, és így meggátolja felnőtté válásukat és kapcsolódásukat Istenhez." Egy beszélgetéssel rendszerint nem lehet segíteni az ima terén nehézségekkel küzdő embereken. Fel kell ismertetni a partnerrel: nem vált igazán felnőtté. Meg kell tanulnia, hogy áttekintse életútját, újra meg kell indulnia felnőtté válásának. Előrehaladása érdekében lépéseket kell tennie és döntéseket hoznia. Gondoljunk Jézus imájára: „De ne az én akaratom legyen, hanem a Tiéd, Atyám!" Imádkozva hozta meg a döntést, de éppily igaz, ha azt mondjuk: e döntés által tudott

imádkozni. Arra gondolok, hogy csak akkor tudom megoldani az imával kapcsolatos nehézségeket, ha meg merem hozni az életfontosságú döntést, amely előtt állok. Néha fel kell nőnünk ahhoz, hogy megtegyük a következő lépést és a lelkigondozó kötelessége, hogy megfelelő légkört biztosítson ehhez. Számomra azért tűnnek nagyon értékesnek Berger ismertetett pasztorálpszichológiai megállapításai, mert aláhúzzák, hogy milyen nagy szükség van bölcsességre a .lelkigondozói beszélgetésnél, de ugyanakkor pszichológiára is, mert a lelkigondozó csak így, a beszélgetőtárssal együtt fedezheti fel imával kapcsolatos nehézségeit és biztosíthatja a „lelki tartást". Imádkozzunk-e a lelkigondozói beszélgetés alatt? Milyen szerepet játsszon az ima a lelkigondozói beszélgetésben? A lelkipásztor számára ez gyakran nehéz kérdés! - A beszélgetések olykor bizonyos természetességgel torkollnak imába, máskor, amikor nem ez a

helyzet, ne is próbáljuk mesterségesen előidézni ezt. Ne unszoljunk többé-kevésbé görcsösen az imára mint a lelkigondozói beszélgetés alkotóelemére, de éppúgy ne is térjünk ki előle. Az ima nagyjelentőségre tehet szert a lelkigondozói beszélgetésben Máskor viszont azt is tapasztalhatjuk, hogy fölösleges, sőt gátolhatja a beszélgetést. Itt is érvényes: az odafigyelés mulatja meg a követendő utat. Mit tegyünk, amikor a beszélgetőtárs azt kérdezi: Nem imádkozna velem? Esetleg még az ima szándékát is körülírja, miközben a lelkipásztor úgy érzi, hogy pillanatnyilag ez nem illik az alkalomhoz? Véleményem szerint nyugodtan mondjunk nemet ilyenkor, és szeretettel és tapintattal ismertessük az elutasítás okát. Példa egy ilyen helyzetre: egy házasságnál világossá vált, hogy több okból is a válást kell a legkisebb rossznak tekinteni. A férj nagyon aggályoskodó, kényszerneurotikus ember. Új nőt talált és rútul

gyötri feleségét Egyik beszélgetésekor megkéri a lelkipásztori, imádkozzon vele azért, hogy felesége ne tegyen „bűnös" lépést a válás érdekében. Ebbe a kérésbe a lelkipásztor nem egyezett bele. Véleményem szerint még úgy sem szabad belemenni, ha azért vagy valami hasonlóért imádkozik a férfival, hogy Ő maga jusson jobb belátásra. Ez visszaélés lenne az imával Nem kell tehát igent mondania a kérdésre: „akar velem imádkozni?". Itt is a valós élethelyzetet vesszük figyelembe (Sitz im Lében) Gyónás és feloldozás Ennél a témánál is néhány paszlorálpsziehológiai szempontot leszünk mérlegre. 1.) Mindenekelőtt jól tesszük, ha különbséget leszünk katarzis és gyónás között Katarzison azt érijük, hogy a beszélgetőtársnak lehetősége nyílik, hogy kibeszélje magái, „lereagálja" problémáit. A gyónás fogalmái itt a személyes gyónásra, az úgynevezeli négyszemközti fülgyónásra,

magángyónásra vagy titkos gyónásra korlátozzuk. Minden gyónás előfeltétele, hogy Isten színe 145 elolt, olyan ember jelenlétében történjen, akinek megbízatást kapott arra, hogy Isten nevében meghallgassa őt. A gyónás hivatalos jellege akkor is fennáll, ha a hívők általános papságát lekinlve az egyik gyülekezeti tag fogadja a másik gyónását. Csak Krisztus nevében lehel meghallgatni a bűnvallomást és kimondani a megbocsátás szavát. Bizonyára a gyónásnak is van katartikus hatása, és feloldódást, tisztulást, megkönnyebbülést hoz magával. Tévedés azt gondolni, hogy a katarzisnál csak a feszültségek lereagálásáról van szó. Sokkal löbb történik Önmagunktól nagyobb távolságot, több önismeretei és önbizalmat nyerünk. Gyónásról azonban csak akkor beszélhetünk, ha Isten és szolgája előtt önvallomást teszünk. Azt mondhatnánk, hogy a gyónás és a katarzis úgy viszonyul egymáshoz, mint a pszichoterápia és

a leikigondozás, de figyelembe kell venni, hogy a különbség ellenére az egyik átmehet a másikba. 2.) A gyónás funkciója az is lehet, hogy áttörje a magányosságot, nevezetesen azt, amely a bűn következménye. A bűn elmagányosít és ezért gyakran kapcsolódik a félelemhez Azt lehetne mondani, hogy a pszichoterápia általában véve állítja helyre viszonyunkat a közösséggel, ezzel szemben a gyónás Istennel és Krisztusban élő testvéreinkkel, vagyis az egyházzal békít meg minket. Tapasztalatom szerint ugyanazoknak a dolgoknak a kimondását másképp éljük ál pszichoterápiás, esetleg katartikus beszélgetésben, mint gyónáskor. 3.) A gyónás segíthet úrrá lenni szolgaságunkon, rabságunkon, kötöttségeinken Aki súlyos bűnökkel kínlódik, nagymértékben rabságban érezheti magát. Bizonyos dolgok olyan lúlhatalmal szerezhemek fölölte, hogy akarattal vagy értelemmel képtelen ellenállni, rendszerint legyőzöttnek, lehengereltnek

érzi magát. Akkor sem képes mást cselekedni, ha akar Ilyen helyzetben a gyónás segílhct legyőzni a szolgaságot, kötöttséget, rabságot. Ili kell szólnunk a mindennapi bajokról, a pszichés konfliktust eredményező átmenetekről, amelyek komoly neurotikus zavarokhoz, sőt még súlyosabb betegségekhez is vezethetnek. Minél meghatározhatóbb a neurózis, rendszerint annál kevésbé használ önmagában a gyónás. Sokkal inkább terápiás kezelésre van szükség. Magától értetődik, hogy a lelkipásztornak ilyen emberekkel folytatolt beszélgetéskor elsősorban Isten szeretetét kell közvetítenie, nem Isten parancsait. Ezeket az utakat a segélykereső nagy energiával, de helytelen módon a legtöbbször már megpróbálta. Kél akadályt kell itt kikerülni: nem szabad bagatellizálnunk, mert ezzel senkin sem segítünk, de még kevésbé szabad Isten parancsával fenyegetőznünk. Csak abban a lelkigondozói kapcsolatban nyílik a gyónónak lehetősége a

továbbjutásra, amelyben tapasztalja a lelkipásztor szereleiét. 4.) A gyónás a bűn beismeréséről szól Ezzel egy központi, de kimeríthetetlen pszichológiai és teológiai problematikához jutunk. Itt elégedjünk meg néhány, e fejezettel kapcsolatos jelentőségteljes megjegyzéssel. A kérdés tárgyalásakor külön kell választanunk a pszichológiai kérdéseket a teológiaiaktól. Pszichológiailag jó szem elölt tartanunk bizonyos különbségeket, amelyek segítenek, hogy árnyaltabban szemléljük az emberi valóságot, mint általában. Érdemes különbséget lenni a bűnbánat, tehát a helytelen cselekedet tudata, valamint a bűnösség érzése között, amin tulajdonképpen a bűn miatti szenvedést értjük. A bűnösség érzése csak többé-kevésbé tudatosodik. Néha fojtogatóan hal az emberre, anélkül, hogy az illető képes lenne felismerni helyzetét. Különbséget lehet tenni valódi és hamis bűnösségi érzés közölt Az elsőt egy

valóságosan elkövetett bűn vallja ki. A másik olyan érzés, melyről beszámol valaki, talán érezni is szerelné, holott a valóságban nem képes adekvát módon megélni bűnösségél. Ezek nem valós érzések Gyakran az „infantilis" bűnösségi érzés fogalmával jelöljük ezt az éretlen formát, amit a szeretet elvesztésének félelme okoz. Egyeseknek az az érzése, hogy csődöt mondanak olyan személyekkel szemben, akiknek szeretetére sokai adnak és félnek, hogy azok megvonják tőlük szeretetükéi. Ekkor nem a valóság, az erkölcs vagy a vallásosság vezérli viselkedésüket, hanem a magányosságtól, az elhagyalottságtól való félelem. Rünke nyomatékkal rámutatott, hogy az infantilis bűnösségi érzés abból kelelkczik, hogy valaki nem kap elég szeretetei, míg az éreti bűnösségi érzés - amit nagyon nehéz szavakba foglalni - annak a következménye, hogy valaki nem tud szerelet adni. Feltűnő az az összefüggés, melyei Rünke

közöl, hogy érett bűnösségi érzéssel igen ritkán találkozunk - noha lehetséges, hogy gyakran előfordul -, az „orvosoknál és lelkigondo-zóknál" is ritkábban fordul elő, mint az infantilis vagy hamis bűnösségi érzés. Ameny-nyiben teológiai értelemben beszélünk a 146 bűnről, akkor az. embernek Istennel és az ő szeretetével szembeni csődjei (ellenszegüléséi) értjük alatta. A bűn climológiailag a belső paranccsal (sollen) függ össze Olyan követelményről van szó, amelyet hanyagul teljesítünk, olyan hanyagságról, ami büntethető, amiéri számot kell adnunk. Így válik a vétek, azaz képtelenségünk megállni Isten előtt (ami az ember állapotában és cselekedeleiben is megnyilvánul, gondoljunk Izaiás 6-ra) bűnné, és engesztelést kövelel. Ennek előfeltétele bizonyos szabadság és felelősség az ember részéről. Itt tesszük fel a kérdést, hogy beszélhetünk-e teológiai értelemben bűnről és vétekről

addig, amíg nem áll fenn az Isten megismerésének valamilyen formája. Csak az kövcthel el bűnt aki ismeri Istent, hiszen bűnt elkövetni annyit jelent, mint vétkezni Isten ellen. Fontos, hogy pszichológiai szempontból is foglalkozzunk a bűnnel mint az immanens-emberi sík jelenségével. A keresztény ember számára egyszerre van szó többről és másról Tudja, hogy bűnével Isten előli áll. Bűnös Isten szeretetével és törvényével szemben, személyes életében megsértette Isten szándékát. Amennyiben ez megtörtént cselekedetekre vonatkozik, nem megváltoztatható, illetve nem lehelő jóvá. Gondolától, szót, cselekedetei nem lehel visszavonni és meg nem történtté lenni. Csak Isten megbocsátása állíthatja helyre a viszonyl és szentelheti meg az embert. 0 képes a lehelelleni lehetségessé, az istentelent igazzá tenni, mint a Róm 4,5-ben olvasható. Itt felhangza-nak a (eloldozás szavai: „Bűneid meg vannak bocsátva" A gyónáskor

és a (eloldozáskor annak tudatáról van szó, hogy Isten újból teljes egészünkben elfogadott minket és fontos a válaszunk, amit hitben, önátadásban és szeretetben adunk. A legmélyebb emberi bűn az, amikor nem akarjuk, hogy Isten szeressen minket és ezért megtagadjuk, hogy szeretetünkben részesítsük embertársainkat és Istent. Embertársaink és Isten iránti szeretetteljes önátadásunk a megzavart közösség helyreállításához vezet. A gyónlató-székben elhangzó bűnösségi érzéssel kapcsolatban szeretnék összefoglalni és megnevezni néhány szempontot: a) Számos bűnösségi érzés bevallásakor a lelkipásztornak törekednie kell differenciált felfogásukra. b) Amennyiben infantilis vagy hamis bűnösségi érzésről van szó, úgy kell elfogadnia, mintha valódi vagy érett bűnösségi érzés lenne, másképp megerősödését vagy növekedését okozhatja. c) A lelkigondozói gyakorlatban is számolni kell több éves, régi bűnösségi

érzés jelentkezésével.32 d) Infantilis bűnösségi érzések könnyen útját állhatják az érett bűnösségi érzésnek. Megtörténhet, hogy pl. a fiatalkori onánia gondolata megbocsáthatatlan bűnként aggaszt valakit, míg egy visszalaszít() rosszcselekedete, mely jelenébe is beleszövődik, alig ébreszt bűntudatot benne. A tény, hogy pszichológiailag tiszta képet teremtettünk magunkban az ember bűnét és bűnösségi érzését illetően, felment-e az alól, hogy teológiai értékeléssel, azaz a hit világánál nézzük a dolgokat? Úgy gondolom, épp ellenkezőleg. Minél inkább megtanulunk világosan és árnyaltan gondolkodni pszichológiailag, annál tisztábban látunk teológiaikig. Jól illusztrálja ezt a következő eset. Egy férfi mint személyes nagy baját mondja el a lelkipásztornak, hogy állandóan megszegi a negyedik parancsot és nem viseltetik kellő tisztelettel és respektussal elhalt atyja iránt. Atyja, akihez neurotikusán

kötődik, sohasem egyezett volna bele, hogy életbiztosítást kössön felesége és gyermekei javára, védőoltásban részesítse gyermekeit stb. 0 szigorúan ellenezte az ilyesmit mint Isten gondviselése elleni „bizalmatlanságot". Megesküdött neki, hogy soha nem fog ilyesmit tenni Bár a fiúnak immár más a véleménye, mégis súlyos bűnnek tartja teltét Isten és atyja ellen, akinek akaratát nem tartotta tiszteletben. A lélektani ismeretek révén a lelkipásztor megteheti, hogy ne teológiai értelemben vett ,,bűnről" beszéljen. Legalábbis nem a férfi elgondolása szerint Aki pszichológiailag nem eléggé árnyaltan és közvetlenül mélyed el a férfi „gyónásában", azt mondhatná: „Igen, amit tett, azzal tényleg vétkezik Isten ellen". Ily módon azonban a férfi egyre mélyebben belebonyolódna infantilis bűnösségi érzésébe. 147 Bűnbánat és gyónás Hogyan viszonyul egymáshoz a bűnbánat és a gyónás? Először

azt a kérdést legyük fel, mit értünk bűnbánaton. Ebből a szempontból a következőket tartjuk lényegesnek: bizonyos telteket személyesen, szabadon elismerünk bűnnek és efölött bánatot érzünk. Ide tartozik az akarat, hogy visszatérjünk a helyes útra és a készség telteink következményeinek elfogadására. - Milyen a viszony a bűnbánat és a gyónás közölt? Ez fontos kérdés. Sok lelkésznek az a véleménye, hogy esak akkor szabad gyónni, ha igazi bánatot érzünk. A gyónás alatt láthatóvá kell válnia a megbánásnak. Jól van ez így Nem inkább az a helyzet, hogy a megbánás esak következménye egy belső érési folyamainak. ami viszont egyedül a szereiét és az elfogadás légkörében válik lehetségessé? Ezért szeretném azt mondani, hogy sok esetben nem előzheti meg a megbánás a gyónást, hanem épp a gyónás vezet el hozzá. El kell utasítanunk annak aggályos figyelését - ami sok lelkipásztorra és keresztényre jellemző

-, hogy valódi megbánást érzünk-e egy hibás lépés megtétele ulán. A megbánás forrása a hit, a remény és a szeretet Nem szabad azzal nyomási gyakorolnunk a másikra, hogy rossz néven vesszük, hogy az illető nem mutat elég megbánást. A türelmes szeretet mint a gyónási beszélgetés előfeltétele Ha valahol, akkor a gyónási beszélgetés során megmutatkozik, ismeri-e a lelkipásztor a türelmes, éber szeretelel, melyet Krisztus vár tőlünk. A gyónási beszélgetés alatl éle-lének rejlett, kellemetlen, közönséges dolgairól is beszélhet a közösség tagja, amelyeket talán senki nem tud róla. Olyasmik is szóba kerülnek, amiket az illető mindig rosz-szul csinál. Emberi dolog, ha a lelkipásztor ekkor arra gondol: ezzel most fel kell hagyni. Most aztán legyen vége! Ha valaki komolyan veszi, hogy ballépéseiről beszél, akkor azon is kell munkálkodnia, hogy megszabaduljon tőlük! - Ám amikor ilyen gondolatok lámadnak benne, a

lelkipásztornak kötelessége, hogy egy pillanatra önmagái is kritikusan, nagyító alatt szemlélje. A lelkipásztornak sok türelemre van szüksége a gyónóval szemben, olyanra, amilyennel Isten viseltet irántunk. Ezzel a fogalmazással azl a félreértést akarjuk kiküszöbölni, mintha itt gyengeségre gondolnánk. Számolnunk kell az ember erőtlenségével, ós ne várjuk, hogy máris helyrejön a magatartása azért, mert meggyónt. Arra is gondolnunk kell, hogy valójában még nem kész felszámolni egy bizonyos bűnt. Egyrészt mert még nem jutott el idáig, noha undort érez önmagával szemben - ezért kereste fel a lelkipásztort -, másrészt olyan nagy jelentőségre tellek szert életében bizonyos bűnös kötöttségek, hogy nem tud és nem is akar szabadulni tőlük. Esetenként nehéz eldönteni, hogy mikor nem képes valaki valamire és mikor nem akarja egyszerűen megtenni azl. Az első gyónási beszélgetés továbbiakat fog maga ulán vonni és ezek

folyamán arra kell felkészítenünk a gyónót, ahhoz kell időt adnunk neki, hogy döntése önkéntes legyen, nehogy kikényszerítsük. Merészség a személyes gyónásban A következő mérlegelés talán Pontosabb a katolikus, mint az evangélikus lelkigondozó számára. A lelkipásztor kötelessége: érezze szabadnak magát a szilárd, biztos szabályokkal és előírásokkal szemben, amelyekhez a keresztények szívesen tartják magukat, vagy amelyekről úgy vélik, hogy tartaniuk kell magukat hozzájuk. A lelkipásztornak mernie kell SZEMÉLYES beszélgetést kezdeni a gyónóval. A személyesség azt jelenti: a lelkésznek tudatában kell lennie, hogy a gyónó számára személyre szólóan egyszeri, egyedi eset ez a helyzet. Természetesen hal ránk, hogy sok katolikus és evangélikus teológus végiggondolta, mit kell és m i t szabad tennie egy kereszténynek. Ez sokaknak biztonság- és védellségérzésl ad: így tudjuk, mi a helyzet. A a jó lelkipásztor

azonban szabadon kezeli az egyházi és keresztény előírásokat, vagyis EZZEL az emberrel EBBEN a helyzetben törekszik Isten útját keresni és megelleni az embert. Egészen új, személyes esetnek tekint minden esetet. 148 Az áldás Feltételezésem szerint ritkán fordul elő a lelkigondozói beszélgetéskor az, hogy áldásban részesül a beszélgetőtárs, még ha vannak is lelkipásztorok, akik löbbé-kevésbé rendszeresen oszlanak áldást lelkigondozói gyakorlatukban. Hajlok arra, hogy azt mondjam: elhallgatunk ilt valamit, ami nagy jelentőségű lehel. Az áldás szavakból áll, a helyzetekből adódóan más és más lehet, de legtöbbször a Bibliából vagy a liturgikus hagyományból merít és egy eselekvés kíséri: a kéz lejre létele. Szimbolikus tett ez: Istennek ezzel az emberrel vállalt közösségél jelképezi, valamint az átadási Istennek: akire kezünket helyezzük, azt Istennek szenteljük. Az evangéliumok különböző alkalmaiból is

ismerjük az áldásosztást: házasságnál, papszentelésnél, konfirmálásnál stb Gazdagítaná-e a személyes lelkigondozást az áldás gyakorlása? Jómagam helyesnek tartanám, nevezetesen a betegeknek és haldoklóknak nyújtott lelkigondozásban vagy egy gyónási beszélgetés lezárása alkalmával. Ez a eselekvés a Bibliába, a hagyományokba nyúlik vissza, és valóban „áldási hozó" lehet a mai embereknek is. Ám ha megtesszük, valóban tegyük is meg, amin azl értem, hogy ne kerüljük az. érintési Tehát kérem, hogy ne egy arasznyival a fej fölött lebegjenek a kezek, miként a házasságok meg-áldásakor látjuk. Ez ugyanolyan szakadékot jelent, mintha kézfogásnál tartanánk arasznyi távolságot a két kéz közöli, nehogy testi kontaktus létesüljön. Ellenkezőleg: az áldásnál éppúgy, mint a kézfogásnál, bizonyos közösség-létesítő konkrétumról van szó. A kézrátétel és az áldás szavai együtt jelentik a gyógyítás,

tisztítás, megbocsátás, bátorítás szavait: közösség teremtését. Tudjuk-e és szabad-e ezt tennünk? Bizonyos értelemben nem. „Áldani csak az tud, akinek hatalma van. Áldani csak az tud, aki teremteni tud Áldani csak Isten tud" -mondja Romano Guardini. De így folytatja: Isten teljhatalmai adolt az áldás osztására azoknak, akik az ő helyébe lépnek: a szülőknek, Krisztus egyháza szolgáinak, a hívőknek. „Ezeknek mind megadta Isten saját élete állal a hatalmat, hogy áldást adjanak -mindegyiküknek más módon, küldetésük szerint."- Ugyanakkor itt is megfontolás tárgyává kell tenni a/t a kérdést, hogy a lelkipásztor attól tegye függővé az áldás adását a lelkigondozói beszélgetéskor, hogy a beszélgetőtársban megvan-e az ehhez szükséges megértés. Olyan is lehel a beszélgetőtárs vallásos beállítottsága, hogy egyáltalán nem értené meg ezt a eselekedelel. Áldó kezek egy „kemény" társadalomban

Kortársaink közül sokan ritkán vagy egyáltalán nem élik ál. milyen is az, amikor egy kéz szeretettel érinti őket, vagy amikor áldóan rájuk helyeznek egy kezet. Mindennapjainkai a versengő magatartás határozza meg. Gyakran keménynek kell lennünk, hogy helyi állhassunk és ritkán fordul elő, hogy valóban figyelmesek vagyunk a másikkal és kifejezésre juttatjuk aggódásunkat. Gyakrabban szorulnak kezek ökölbe, hárítanak, nyúlnak tiszteletlenül cs mohón a másikhoz, alázzák meg a másikai, semmint bátorítóan, vigasztalóan, szeretetteljesen helyezkednének a másik emberre. Milyen sok férfi és nő vágyódik erre? Ha némelyek talán furcsának találják is, én amellett vagyok, hogy a lelkipásztorok többször tegyék rá kezüket embertársukra, hogy megáldják őket. A Biblia és más írások a lelkigondozói beszélgetésben Egy fejezet leiolvasása a Bibliából meglepetést hozhat a lelkigondozói beszélgetésben és teljesen új elemmel

gazdagíthatja. Sok segítségei kereső különlegességként fogja megélni ezt, másnak érzi, mintha prédikációban hallaná ugyanezt. A Bibliával való visszaélés ugyanakkor nem csekély veszélyt jelent a lelkigondozói beszélgetés alatt. Valóban képesnek kell lennünk felelni azért, amit teszünk. Ez a fejezel a Bibliából válasz ERRE a beszélgetési helyzetre Ám ügyelnünk kell arra, hogy a Biblia formális le-kinlélye és kinyilatkoztatása kevesebbet jelent a mai ember számára. Mi több, a Bibliára való túlzott hivatkozás többeket elidegenített az egyháztól és a keresztény 149 közösségtől. Bizonyosan nem szabad helyt adnunk a lelkigondozói beszélgetésben a Bibliából történő felolvasásnak azért, hogy általa Isten szavának tekintélyére hivatkozzunk, amennyiben az ember minden körülmények közöli köteles meghajolni előtte. Legtöbbször célszerű egyszerűen felolvasni a szöveget anélkül, hogy tekintélyként

tüntetnénk fel. A beszélgetőtárs magától fogja felfedezni, hogy e szavak milyen tekintélyt sugároznak számára. Az is fontos tanács, hogy magunk olvassuk fel a Bibliái. A legtöbb esetben sok segítséget, felvilágosítási igényel az, hogy képessé váljon valaki a Biblia olvasására. Ez erősen függ attól, hogy mindaddig milyen helyei foglalt el az éleiében. Nem szabad illúziókba ringatni magunkat és azt hinni, hogy túl sokan olvassák egyénileg a Bibliát. Ez sokkal inkább az egyházi, mint a nem egyházi embereknek jeleni problémái Szükséges, hogy a lelkigondozói beszélgetés során utat teremtsünk a Biblia olvasásához, de a lelkipásztornak arra kell fordítania a figyelmét, hogyan tud ebben beszélgetőtársa segítségére lenni. Nagyon hatásos lehet, ha a lelkigondozói beszélgetés folyamán elmélkedés céljából felolvasunk egy szöveget, verset vagy valami hasonlót. Hogy mit, az a beszédhelyzettől függ, de attól is, hogy éppen

akkor mi áll a lelkipásztor rendelkezésére. A másik eszköz, amit olykor használok, a lemezjátszó vagy a magnó. Egy dal néha többet tud mondani, mint a lelkigondozó Ám minden esetben az a jó, ha a másik lelkivilágába helyezkedünk és nem a saját kedvenc lemezeinket játsszuk le, amelyek a másiknak esetleg semmit sem jelentenek. Amit jól választunk ki, az úgy hangzik, mint Isten üzenete a segítséget kérő részére; a dal vagy más zenedarab alkalomadtán világosabban szól, mint ) a kimondott szó. Szabadság a lelkigondozói beszélgetés alatt A lelkipásztor oldottan mondja és tegye azt, amit az adott helyzetben célszerűnek tart. Bizonyos szakaszokban elsőrendű segédeszköz a non-direktív beszélgetési mód. Ekkor azonban módszeresen kell tudnunk alkalmazni. A lelkigondozói beszélgetést a legteljesebb szabadság jellemezze abban, hogy mit tegyünk meg vagy mit kerüljünk a beszélgetőtárs érdekében, együtt imádkozzunk, felolvassunk vagy

föllegyünk egy lemezt, bekapcsoljunk neki a magnót, javasoljuk részvételél az istentiszteleten vagy közösségbe ) küldjük, ajánljunk egy filmet vagy színdarabot, amelyet jó lenne megnéznie ebben a lelkiállapotban. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy mindezt az kisujjunkból rázzuk és terel adjunk a szubjektív önkényeskedésnek. Ellenkezőleg, még az esetleges improvizálás is a türelmes odafigyelés és az belőle születő kreatív válasz, gyümölcse legyen. IMás vonatkozásban is jótékony hangsúlyoznunk a lelkigondozói beszélgetés szabadságát, a helyszínre és az időre vonatkozólag is. A lelkigondozói beszélgetés általában előzetes megállapodás szerint, a lelkipásztor hivatalos szobájában vagy a segítséget kérő lakásán zajlik. De egy teraszon, kávézás közben, vagy vendéglőben egy pohár sör mellett is lefolyhat, sőt akár egy korábban konfirmált személy táncos rendezvényén, esetleg más ilyen alkalmakkor.

Tapasztalatom szerint ugyanis a fiatalabbak nehezen szánják rá magukat, hogy megbeszéljenek egy lelkigondozói látogatási, de szívesen és gyorsan felengednek az alkalomszerűen adódó helyzetekben. 9. A család lelkigondozása: a. A család meghatározása és rendszere Forrásanyag: GG Barnes, Család, terápia és gondozás, Budapest, 2. fejezet: Alapfogalmak, 1531 o; 2 Alapfogalmak Mi a családi minta és a családi rendszer? 150 A családi rendszer fogalma azon a felismerésen alapul, hogy a viselkedésformák szerveződése egy időtengely mentén képzelhető el. Bármely családban a mindennapi élet szerveződése az adott család fennállásának tartama szerint épül fel, és magában foglalja mindazt, amit a család az előző generáció sémáiból megtanult. Ezen sémák legnagyobb része minden családban a szokásokhoz híven működik, és a családtagok számára nem tudatos. Még ott is, ahol az elvek, a magukat erősen tartó hiedelmek vagy a dolgok

kezelési módjainak családi eredete a homályba vész, ezeknek nagy hatásuk van a jelen valóságra. Családsegítő munkájuk során a szociális munkások lehetőleg megfigyelik azokat az eseményeket, amelyek ugyan rendszeresen előfordulnak, de nem hozzák a megfelelő eredményt, valamint azokat, amelyek elvár-hatóak lennének és megoldást is hozhatnának, mégsem találhatók fel az adott családban. Ezekből a megfigyelésekből rendszerezheti és feltérképezheti a családra jellemző mintázatot (124). A célból, hogy megértse, hol és hogyan ragad le ismételten a viselkedési minta, hogyan gátolja meg újfajta megoldás vagy gondolkodás kialakulását, a családsegítő elkezdi megtervezni, milyen további információra vagy erőforrásra lehet szüksége az adott családnak. A családi viselkedésminták kialakulása A családi viselkedési mintázat személyek közötti kapcsolatokból áll össze, s ezek a személyek rájuk jellemző vonásokkal, múltbeli

élettapasztalattal rendelkezve, adott társas hálóban, adott kultúrában élve lépnek a kapcsolatba. Nagyon sokféle és eltérő változó befolyásolhatja kapcsolataik fejlődésének folyamatát. Minden lehetséges párosban a kapcsolatnak bizonyos sajátos vonásai alakulnak ki, melyek egy része az adott típusú kapcsolatnak csak egy részét jellemzi, más részük viszont hosszabb távon, időtől függetlenül is érvényes. Például egy feleség haragudhat a férjére, mert az sohasem mosogat el, és a férj is lehet dühös rá, mert az meg nem törődik a családi kocsi fenntartásával. Ezek az érzelmek rövidtávú viselkedési interakciók kísérői lesznek, amelyek viszonyuk más elemeire vagy hatnak vagy sem. Mindketten utálhatják, mondjuk gyermekeikbizonyos viselkedését étkezés közben vagy vásárláskor, s ezen érzelmeknek a kifejeződése vonatkozhat csak egy bizonyos helyzetre, de kihathat a családi interakciók más területeire is. Minden ilyen

családi szekvenciának van valamilyen ritmusa, időbeli előfordulása és egy sajátos befejező formulája (35). Mindezek együttvéve egy bizonyos családi viselkedési mintázat jellegzetességeit adják, s különösen akkor hatnak, ha a családban problémák merülnek fel. Az interakciós mintázatból eredő érzelmi sajátosságokat úgy is tekinthetjük, mint a kapcsolat dinamikus aspektusát. A kapcsolat rejtett aspektusai olykor csak akkor figyelhetők meg, amikor egy szakember is kapcsolódik a rendszerhez - olykor azonban a kapcsolat jellemző vonásai és dinamikája a viselkedésben közvetlenül is megfigyelhető. Amikor egy anya, Mrs. Berg a családi interjú során odaszólt a 17 éves lányának, hogy vegye le a kabátját, mert meleg van a szobában, a vizsgáló ebból arra következtethetett, hogy kapcsolatuk egyik erőteljes vonása a túlzott gondoskodás, vagy egy annyira szoros közelség, amely egy 17 éves lány korának, fejlődési szintjének már nem

felel meg. Hasonlóképpen, amikor egy másik anya, Mrs. Sharpé arról panaszkodik, hogy a 13 hónapos kisbaba "mindig ellenemre tesz, már kezdettől fogva" - nos, itt lehet arra gondolni, hogy az anya negatív jellemzőket tulajdonít a kicsinek, rossz képe van a csecsemőkről és azoknak az anya iránti igényük szokásos mértékéről. Idővel a kapcsolatban kezdenek kialakulni a jellemző interakciók, az ezekkel kapcsolatos érzések és gondolatok, további interakciókat generálva. így pl. Mrs Berg elvárta a lányától, hogy szorosan mellette maradva minden gondolatát és érzését megossza vele, s ezzel olyan közeget teremtett, amelyben folyamatosan kontrollálni tudta a lánya gondolatait saját nézeteivel, arról, mi a jó, a megfelelő. Ez a lány számára megnehezítette saját gondolatai és érzései kialakítását, "megizmosodását", amelyek azután elkülöníthették volna őt az anyjától. Mrs Sharpé a kisbaba minden

kívánságát ellene intézett támadásnak fogta fel, amit "helyre kell tenni". Kapcsolatuk az állandó ellentétre alapozódott, a testi közelséget a fenyítés eszközei képviselték. 151 Mrs. Berg férje befolyással van a lánya és a felesége közötti kapcsolatra, éppúgy, mint ahogy Mrs Sharpé anyja is a csecsemő és a kismama közti viszonyra. Ahhoz, hogy megértsük, ők hogyan befolyásolják ezt a viszonyt, szükséges annak felderítése, a szóbanforgó szülők saját fiatalkorukban milyen viszonyban lehettek a saját szüleikkel; milyen viselkedési mintákat, viszonyulásokat figyelhettek meg és tanulhattak ők maguk annak idején. Minél szabályszerűbben viselkedik egy család bizonyos megismétlődő napi eseményekkel kapcsolatban, annál köny-nyebben kiszámítható, hogy maga a mintázat hogyan befolyásolja kapcsolataik jegyeit. Azaz, a csoporton belüli minden egyes kapcsolatnak vannak rendszerjellegű vonatkozásai a kölcsönös

egymásrahatás általános törvényének megfelelően. Néhány gondolat a családi viselkedésmintákkal kapcsolatban Egyértelműen elfogadott, hogy a családterapeuták figyelmének középpontjában az az összefüggés áll, amely az egymás közötti interakciók, viszonyulások és a viszonyulásokban látható mintázat, valamint bármelyik családtag "tünete" között található. Ha azonban arra gondolunk, hogyan dolgozzunk a családokkal, hogyan avatkozzunk be abba a mintázatba, amely az idők során családi rendszerré rögzült, akkor már megoszlanak a vélemények. A vita itt és a szociális munka más területein is abban áll, hogy a beavatkozás milyen szinten történjen. Az legyen-e a szakmai célunk, hogy az éppen ott, aktuálisan előforduló viselkedési és érzelmi történésekbe avatkozzunk be, vagy próbáljuk megérteni ezek jelentését mindegyik személy korábbi élettapasztalatának fényében? Egy család esetén ez azt jelentené,

hogy az egyén viselkedését egy szélesebb szinten, a családra, mint egészre gyakorolt hatást kellene megértenünk. Más szóval, keresnünk kell az egyéni viselkedés rendszerszemléletű, szisztémás jelentését. Ezt korlátozhatjuk a család jelenlegi generációjára, de ha szükséges, a korábbi generációra is kiterjeszthetjük, sőt, akár több generációra is. Felmerül az a kérdés is: vajon hatékonyabb-e az a beavatkozás, amelyet a közvetlen jelenben megfigyelhető viselkedés szintjén alkalmazunk? Milyen körülmények között hatékonyabb az, amikor a kapcsolat rejtettebb vonatkozásaira összpontosítunk, amelyekre csak a megfigyelés és kutatás során jövünk rá? Ez a kérdés nem válaszolható meg. Valószínűleg sokkal inkább attól függ, hogyan tud a szakember a leghatékonyabban dolgozni, mint más körülményektől. A szakember igényeit azonban kielégíti, ha kérdésünk mindössze arra szorítkozik: hogyan lehetne meghatározni minden

családnál azokat az információkat vagy elveket, amelyek alapján eldönthető, egyensúlyról vagy merevségről van-e szó az új megoldásokat gátló mintázat esetén. A családterápiás elmélet és gyakorlat alapját a viselkedési és gondolkodási mintázat rendszerszemlélete képezi. Bateson a gondolkodási mintázatot (habit) úgy jellemezte, mint a tudatos gondolkodás legtakarékosabb rendszerét, "a tudás lesüllyedését egy kevésbé tudatos, archaikus szintre" (11). Ez a folyamat az egyszerűsítést szolgálja A világról szerzett tudás kódolási és osztályozási folyamatában a legtöbb információ elvész. Az eseményekről beérkező észlelések és információk kitörlődhetnek, átalakulhatnak, sűrítodhetnek oly módon, hogy a megmaradó "tudati minta" számára csak egy-két jelentés marad hozzáférhető. Például, egy összetett cselekvéssorból kiemelve, amikor Jim lepisil valamit, az anyja rákiabálhat, hogy mossa fel,

az apa azt mondhatja az anyának, hogy ne kiabáljon a fiúra, miközben Susan, a testvére megcsípi a fiút és ezzel kihozza a sodrából, mire Jim visszaüt, amiért Susan megcsípte. Ha Jimnek már van egy olyan családi címkéje, hogy agresszív vagy csintalan gyerek, akkor mindebből a család számára esetleg csak annyi maradhat meg, hogy Jim megütötte Susant. A család tehát a teljes cselekvéssorból, amely az egész családot érinti, kiválogathatja azokat az állításokat, amelyek Jim iránti korábbi beállítódásuknak megfelelnek, és más aspektusokat, melyek viszont éppen a többiekkel kapcsolatosak, figyelmen kívül hagyhat. Ebben az értelemben a mintázat az észlelés "szabadságát" szervezheti a családokban, és megakadályozhatja "új" információk vagy állítások befogadását. Ilyen mintázatok a mindennapi tevékenységek folyamatos ismétlődése során alakulnak ki, komoly következményük pedig a családi interakciók

változatosságának megszűnése és az, hogy az emberek ismételten belecsúsznak régi, besült vitákba, olyan konfliktusokba, amelyeket sohasem sikerül megoldaniuk. 152 A "tudati mintázat" fentebb részletezett tulajdonságai kizárhatják a rendszerből az új információ felvételét, minek következtében a problémamegoldást megnehezítő rugalmatlanság fokozódik. Ezeknek az elképzeléseknek az érvényességére utaló további empirikus bizonyítékul szolgálnak a családi mintázattal kapcsolatos intervenciók (52,54). Jó példa a családi viselkedésmintázatban szereplő páciens esetére a 26 éves Nádja, akit hosszú idő után bocsátottak el egy elmeosztályról. A felvétel, ill kezelés előtt félbehagyta munkáját, és hosszú "fóbiás" időszakot töltött otthon munkátlanul. A családjára vonatkozó kritikus észrevételeit, hogy a háztartás teljesen felbomlott, a kórházi személyzet (mely soha nem találkozott a

családdal) úgy tekintette, mint Nádja paranoid állapotával összefüggő tüneteket, a kórrajzban úgy is szerepeltek, mint "paranoid üldöztetéses téveszmék". Kibocsátásakor egy véletlen folytán elküldték egy szociális munkáshoz, aki olyan kiscsoporttal dolgozott, amelynek tagjai érdeklődtek a családokkal kapcsolatos munka iránt. A szociális munkás az egész családot meghívta a Nádja rehabilitációjával kapcsolatos vitára. Nádjának két fiútestvére élt otthon és egy húga, aki már elköltözött otthonról (ő volt egyedül a 20 évnél idősebb négy gyerek közül, aki sikeresen elköltözött otthonról). Úgy látszott, a család nyitott Nádja kritikájával és kontrolláló rituáléival szemben. Nádja erőszakosan ismételgetve ecsetelte, hogy a család tagjai hogyan hozzák létre az otthoni káoszt, amely őt állandóan "beleviszi" rö-geszmés rítusaiba. Éppen ugyanannyi időt tölt el a családi káosz

elkerülésével, mint a család azzal, hogy elkerülje Nádja rítusait. Mivel a szülők különböző műszakban dolgoztak, a családban nem volt kialakult viselkedési minta sem az éjszakára, sem a nappalra vonatkozóan. A családtagok este 7-től reggel 7-ig bármikor lefeküdhettek, és ugyanígy egyes tagok akkor kezdték el a napjukat, amikor mások befejezték. Az étkezések úgy és akkor történtek, amikor valaki éppen úgy akarta A házon belüli territóriumok tisztázatlanok voltak, mivel a szobák sarkai a nap különböző időszakaiban különböző emberekhez tartoztak, de még az is előfordult, hogy megküzdöttek a helyért, ha véletlenül ugyanazt a szobát a napnak ugyanabban a szakában akarták használni. A család beszélt arról, hogy milyen jó lenne egy meghitt otthon, amelyet jobban meg lehet tervezni, s mindig nyitott mindenki számára. Úgy érezték, hogy szükségük van egy "házvezetőnőre" Nádja paranoid kitöréseit lehetett

úgy értelmezni, mint a családi újjászerveződés követelését, s ez olyan kérdés volt, amelyben mindannyian erősen egyetértettek, bár nem tettek semmit sem együtt annak érdekében, hogy megváltoztassák azt, amit éppen ők maguk derítettek fel és tartottak nem megfelelőnek. 18 hónap múlva, miközben kezdetben kéthetente, később havonta találkoztak, Nádjánál is kialakult egy önállóbb személyiség, és a családi háztartásnak is világosabb lett a struktúrája. Ilyenkor minden család esetében az lesz a kérdés, hogyan lehetne őket abban segíteni, hogy az addigi tudati mintától elszakadjanak, amely mindaddig megakadályozta őket folyamatosan konfliktust okozó problémájuk megoldásában, és hogyan lehetne segíteni abban, hogy felhasználva az új tapasztalatot, képesek legyenek másként gondolkozni, érezni vagy cselekedni. Nádja esetében az első interjúban két dolgot tettek ennek a másfajta gondolkodási mintának az eléréséért.

Elsőként kihangsúlyozták, hogy az otthonmaradásának milyen védőfunkciója volt, hiszen éppen a család mondta ki, hogy szükségük lenne egy "házvezetőnőre". Majd újradefiniálták Nádja néhány rituáléját, mint a családi káosz meghaladására tett kísérleteket, amelyek abból a vágyból fakadnak, hogy nagyobb rend legyen otthon - éppen arra vonatkoznak tehát, amelyet mindegyikük kimondott az ülésen valamilyen formában. Ennek megértéséhez az átértelmezéseket olyan feladatok adásával kapcsolták össze, amelyek elősegítették új együttélési minták kidolgozását. Ezzel mind Nádja, mind a család számára egy sokkal jobban működőképes realitást alakítottak ki. Végül is a lány képessé vált arra, hogy elköltözzön a családtól, a családtagoknak pedig sikerült meggyőződniük arról, hogy a másik képes nélküle is boldogulni. Családi rendszerek és az intervenció 153 A szociális munkás, gyakrabban, mint

más hivatásosok és másként, mint a felnőttekkel dolgozó pszichiáter, olyan makacsnak, fixáltnak látszó viselkedésekbe szokott beleütközni, ahol látszólag elképzelhetetlen a változás, akár a kliens szociális helyzete, akár az illető reménytelensége, kilátástalansága miatt megbénult belső forrásai alapján. Az ilyen helyzetek már valóban "többfrontos" szakmai beavatkozást igényelnek, magas szintű hozzáértést és a munka megtervezését - melyek egyébként alkotóelemei a rövid családterápiáknak (bár mások a családterápiát éppen rövidsége miatt bírálják). A szociális munkás egyik legfontosabb talentuma azonban éppen az, hogy meglátásait mindig át tudja alakítani akciókká - akár egyénekkel, akár csoporttal, akár közösséggel dolgozik. Ennélfogva jól fel kell szerelkeznie korábbi családsegítői tapasztalatokkal, hogy rájöjjön, mi hozhatna a kliens problémafelfogásában valami olyan változást,

amelynek alapján az illető képessé válik majd új módon működni. A család meghatározása Hagyományos értelemben a család egy olyan elsődleges szociális csoport, amelybe az egyének beleszületnek, s amely kezdetben biztosítja táplálásukat, intim viszonyaival hozzájárul fizikai és lelki védelmükhöz. Ugyancsak a tradicionális szemlélet szerint a család több, mint egy generációt magában foglaló egység, amelynek tagjai szokványosán egy háztartásban élnek. Mégsem lenne korrekt, ha arra a sokféle családi formára, amellyel a szociális munkások foglalkoznak, ilyen egyszerű meghatározást alkalmaznánk. A családsegítő nemcsak azért dolgozik, hogy megőrizze a régi formákat, hanem azért is, hogy újakat hozzon létre. Gyakran dolgozik olyan családokkal, amelyek gyászolnak és ugyanakkor az újjáalakulás folyamatában vannak, de foglalkoznak olyan rendszerekkel is, amelyek élettartama mindössze néhány hét vagy hónap. Olykor a család

mindössze egy generációt tartalmaz, pl. az együtt dolgozó testvérek csoportját Ami a "családról" szóló meghatározásokat illeti, Bowlby (16) szerint az a tagok egymáshoz való ragaszkodásából származó konstrukció; Rutter (103) szerint a sikeres személyiségfejlődéshez és a lelki egészséghez szükséges protektív, meghitt kapcsolatok elengedhetetlen menedéke. A szociális munkások idejük nagy részében nemcsak azzal foglalkoznak, hogy megpróbálják ezeket a képződményeket a sérülékeny egyének számára megóvni, hanem aktívan létrehozzák, illetve újraalakítják azokat (pl. olyan különféle formákban, mint az örökbefogadó és nevelőszülős családok, vagy a különféle otthonokban, nevelő intézményekben a kiscsoportos szituációk). Robinson (99) kategorizálta azokat a családszerű formákat, amelyekkel szociális munkások kapcsolatba kerülnek. A felsoroltakon kívül vannak olyanok is, pl nevelőcsaládok, ahol a

gyerek kapcsolata az eredeti családdal is megmarad (ezek között olykor az ilyen kapcsolat egyben tiltott is), azután a mostohacsaládok különböző formái. Ilyen esetekben a családgondozóknak nemcsak a jelenlegi struktúrával és mintával kell foglalkozniuk, hanem a korábbi, de a jelenlegivel interferáló mintákkal is. Ez az interferencia lehet olyan, amikor a vérszerinti rokon nem avatkozik bele a gyermek jövőjét illető kérdésekbe, de lehet olyan is, amikor a szülők aktívan- és destruktívan aláássák a nevelőcsalád sikerességét. A régi minták befolyása a tanult viselkedésformák intemalizációján keresztül is létrejöhet, melyeket az egyének magukkal visznek az új helyzetbe, ahol egy-egy akcióban újra megjelennek. Ilyen szituációkban hiba lehet, ha csak az aktuális helyzetet vesszük figyelembe. A családgondozónak a pillanatnyi struktúra zavaraival kapcsolatos munkája során, személyes értékelése kialakításánál foglalkoznia

kell az összképnek a korábbi családdal kapcsolatos részével is, s figyelembe kell vennie a két struktúra összeütközését is. Mindez a szociális munkás gondolkodásához szolgáltat alapvető információkat, függetlenül attól, hogy a gyakorlatban milyen módszert választ. Nem házas felek esetében a családok formája eltérő lehet a szokásos rendszertől, mellyel a mindennapi gyakorlatban találkozunk (egy férfi, egy nő és néhány gyermek). Nagyon sok családban van csak egy szülő. Ilyenkor azonban a család alapvetően fontos része lehet még az a személy vagy csoport, akihez az egyedülálló szülő tanácsért fordulhat, esetleg általa megerősítheti saját felnőtt voltát, vagy a szexuális partnere. Az egyszülős családnak ezek a partnerei lehetnek azonos vagy ellentétes neműek. A felnőttek egymással való protektív kapcsolatainakjelentőségét nem szabad 154 alábecsülnünk. Újabb kutatások (19,106) rámutattak, hogy egy férfival

kialakuló bizalmas kapcsolat hogyan járul hozzá az egyszülős anyák lelki egészségének megtartásához. Jelenleg még viszonylag keveset tudunk a homoszexuális párok családi struktúrájáról, kapcsolataik erősségéről és problémáiról. A fejlődéslélektan tételeiből könnyen megérthető, mennyire fontos szerepe van a sikeres családszerveződésben a gyereknevelés alapkövetelményeinek és az életkornak megfelelő védő-óvó meghitt kapcsolatok, a ragaszkodás kialakításának. Pl egy olyan családban, ahol egy fehér leszbikus pár a névszerinti szülők, a gyerekek pedig fekete angol fiúk, a probléma a "nemzedékek" közötti vonzalom volt. Itt különösen fontosnak látszott, hogy a megoldás kielégítse a gyerekek korának megfelelő fejlődéstani igényeket. Ha végiggondoljuk, mit kell bármely szülőnek vagy szülőként szereplő személynek - nemre való tekintet nélkül - a gyerek életkora, fejlettségi stádiuma szerint

teljesítenie, akkor inkább tudjuk segíteni a "családot" abban, ők maguk is gondolják végig, hogy mire van szükség az egészséges szülő-gyermek kapcsolathoz, és hogy ezt képesek-e teljesíteni vagy sem. Struktúra és hierarchia A családtagok interakciók, viselkedési elemek sorozatával kapcsolódnak egymáshoz, melyeket az idők során kölcsönösen alakítanak ki. A létrejött kapcsolatok kívülről és belülről is befolyásolják, korlátozzák az érintett egyéneket. Az egyéni szabadság szükségszerűen korlátozott minden olyan rendszerben, ahol a kölcsönös lelki függés (az interde-pendencia) kulcsfontosságú. A családok az utódok felnevelésével és szocializációjával kapcsolatos feladatok megoldására szerveződnek, ezekért normál körülmények között a szülő vagy a szülők felelősek. Az egyik leggyakoribb probléma, amikor a családok a gyakorlatban azzal foglalkoznak, hogy ki a felelős. Ilyenkor gyakori, hogy míg

tudatos és rejtett szinten "labdáznak" az autoritással, alapvetően annak a feladata a határok kijelölése, aki a még függő gyermekek felett is döntéshozó joggal bír a kapcsolatban. Ez világosan jelzi, ki az igazi "felelős" a családért, ill. a család és a külvilág közötti kapcsolatért A külvilág előtt a szülők gyakran végrehajtó alrendszerként is szerepelnek. A családsegítőnek gyakran fel kell vállalnia annak felelősségét, hogy a "határőr" személyét megváltoztatja, sőt, a szülőket formálisan megfosztva szülői jogaiktól, a szülői tekintély felelősségét magára vállalja. A családi életciklus A családokkal folyó munka alapelveivel való ismerkedésnél számításba kell venni, hogy a gyakorlatban számtalan féle családszerkezet fordul elő. Ugyanakkor sok családi mintázat bármelyik szerkezet-típusnál előfordulhat. Az életciklus fogalma voltaképpen egy gondolkodási keret arról, hogyan is

működik egy család a kulturális és társadalmi normák talaján. Azt például, hogy mi az elfogadható és mi az elfogadhatatlan viselkedés egy adott családban, a család életének minden szakaszában kétségtelenül a kulturális elvárások szabják meg. A biológiai fejlődés is szolgálhat némi támpontul, ennek segítségével végiggondolhatjuk, hogyan kapcsolódnak egymáshoz a szülői figurák és a gyerekek. A családi funkciók sok eleme elhelyezhető biológiai keretben, ez kiegészítheti a családról alkotott becslésünket, végső soron azonban csak a szociokulturális dimenziók alternatív tengelyét jelenti. A család által hozott probléma szisztémás szemlélete a szociálisan és kulturálisan meghatározott kereteket foglalja magába, s a rájuk alapozott kérdések segítenek annak a fontos problémának a megválaszolásában, vajon az adott család alkalmas-e sérülékeny tagjainak megóvására és a fejlődésre, van-e szükség

átalakításra, és az elérhető segítség elegendő-e ehhez. Minuchin (81) a családot olyan természetes fejlődési egységnek fogta fel, amely több stádiumon keresztül fokozatosan fejlődve, a saját szerveződésén belül mindig újra meg újra átalakul, de eközben tagjai számára a folyamatosságot is fenntartja. Minuchin szerint a családstruktúra "a funkcionális követelmények láthatatlan összessége, amelyek meghatározzák a család tagjainak interakcióit". A családokat és viselkedésüket két széles kényszerrendszer kormányozza Ezek közül az elsőt univerzális kényszereknek nevezhetjük, mivel ezekkel minden családnak meg kell küzdenie: ilyenek a táplálás, a komplementaritás kialakítása, az autoritás és hatalom megszervezése, az interdependen-cia, illetve autonómia viszonyai. A kényszerek másik csoportja ahhoz kapcsolódik, ahogyan ezek az általános kényszerek megvalósulnak egy adott családban: az 155 univerzális

kényszerek strukturálódása, szerveződése, és a mindennapos viselkedés, amelyen belül az egyensúlyuk kialakul. Minuchin legjelentősebb hozzájárulása a családi feszültségeket az életciklusok fejlődésével magyarázó elmélethez annak hangsúlyozása: ezeknek a feszültségeknek a jelentkezése minden családban normális jelenség, és tulajdonképpen az átmeneti krízisek elkerülhetetlenek. Az olyan változások, mint a házasság, a gyermekszületés, a második gyerek, a családban bekövetkező haláleset, egy idős nagyszülő beköltözése a családba; nyomást gyakorolnak az eredeti családi mintázatra, s révükön egy új mintázat jön létre. Új egyensúlynak kell kialakulnia, még rendszerint azon a tartományon belül, amelyet a család még szabályozni képes. Nagyon sok esetben azonban a család nem képes úgy átalakulni, ahogy szükséges, és eközben még kontinuitását is megőrizni. Ebből a megfontolásból vezette be Minuchin az

alulszervezett család fogalmát a dezorganizált család helyett. A család adott nehézségeit aktuális élettapasztalatuk fényében kell értelmeznünk. Ez azt jelenti, hogy figyelemmel kell lennünk magasabbrendű szervező elvekre, az elvárások és az attitűdök jelentőségére, a múltból származó tabukra. Éppilyen erős lehet egy, a jelenlegi szituációt befolyásoló tapasztalathiány (pl. azoknak a fiatal lányoknak, akiknek egész élete állandó gondoskodásban telt, fiatal anyaként meg kell küzdeniük azért, hogy ki tudjanak alakítani egy olyan családformációt, amelyet ők maguk sohasem tapasztaltak - ld. 106) Mások (30) a különféle családi feszültségeknél két tengelyt különítettek el: horizontálisan és vertikálisan. A horizontális tengely magában foglalja az előre jelezhető, a fejlődéssel járó stresszorokat, az előrelátható eseményeket. Ide tartoznak azok a veszélyek, melyekkel a család élete során találkozik: különféle

hátrányok, hosszú ideig tartó betegségek, korai halálesetek, valamint a családon kívülről származó olyan környezeti feszültségek, amelyeket az nem tud kontrollálni. A vertikális stresszorok magukban foglalják az előző generációk tapasztalatait, főleg, amelyeket a szülők tapasztaltak és adnak tovább. A család nyilvánvalóan azokon a pontokon a legsérülékenyebb, ahol az aktuális krízis feléleszt bizonyos, korábban a szülőktől átvett szorongásokat, amelyekkel ők sem voltak képesek megbirkózni annak idején. Az intakt családi fejlődés életciklusból életciklusba átmeneti stádiumokon keresztül történik. Némileg leegyszerűsítve és elméleti formájában ezt mutatja a 2.1 táblázat A krízisben lévő család Nagyon sok család - többnyire ilyenekkel találkozik a szociális munkás is - történetében gyakran nincs megfelelő folyamatosság, s emiatt, vagy a szegényes, esetleg hiányzó családi tapasztalat miatt nem tudják

elviselni aktuális problémáikat. Nagyon valószínű, hogy ezek számos, egészségüket veszélyeztető feszültségtől szenvednek, azaz krízis állapotában vannak. Amikor a családi minta megszokott teherbírását az események sora vagy bizonyos egybeesése túlhaladja, az egyensúlyt fenntartó erők kimerülnek. A család ilyenkor felvállalhatja és választhatja a probléma megközelítésének teljesen új módját, mint ahogyan pl. ezt sok önsegítő csoport teszi (gyakran éppen a családi élet körül kifejlődő krízisek területén, mint amilyen a gyermekre irányuló vagy a családban másként megnyilvánuló erőszak); vagy pedig átmeneti nehézségek lépnek fel az új megoldás megtalálásáig. Ez magában foglalhatja a korábbi családi szerkezet felbomlását is Maga a krízis a régi mintázatok áttörését és az új mintázatok létrejöttének a lehetőségét takarja. Megnövekedik annak a valószínűsége is, hogy a család maga sohasem fog a

korábbiakhoz hasonló módon megnyugodni. A krízis kimenetele nem szükségszerűen pozitív A krízis-intervencióról szóló tanítás a kliens szorongásának csökkentésére összpontosít, a remény felélesztésével, az autonómia és a helyzet feletti kontroll érzésének helyreállításával. A terápia lépésről lépésre történő megtervezésének ebben a folyamatban nagy jelentősége van. Sainsbury (107) világított rá, mennyire értékelik a dezorganizált családok még azt a lehetőséget is, ha egy problémás helyzetről a legkisebb részletekbe menően tudnak beszélgetni, és ezzel nagyobb jártasságot nyernek azzal kapcsolatban. 2.1 táblázat 156 Életciklus stádiumo az otthon elhagyása , egyedül élés házasság, házaspár kisgyerm ekes család serdülök a családban gyerekek kirepülése, "üres fészek" i dó késői életszakasz Átmeneti feladatok elkülönülés , függetlensé g A családi rendszerben szükséges

változások A (1) lehetővé tenni a fiatal leválását a családról (2) krízis esetén se hívja vissza a család a fiatalt az új helyzet B érzelmi felvállalása (1) az új családtag elfogadása a kéttagú család (2)a magánélet tiszteletben tartása, új átalakulása háromegyen v. négy tagúvá súly létrejötte (1) helyet csinálni a jövevénynek a viselkedési és C véleményszabadság (1)a család fiatal tagjai elismerik a még rugalmasabb változás (szex is), de még az értékességét autoritás is fennáll (2)a küzdelem, vita és tárgyalás értékeinek az új családtagok D "jö-vés(1)a gyerekekkel új, felnőtt viszonyulás menésének" elfokialakítása gadása, új határok (2)a családon kívüli világ lehetőségeinek á k l való E új a gyerekektől nagyobb függőség (1)a pár/egyén az öregséggel szemben is elfogadása fenn tartja tevékenységét (2) túlgondoskodás nélküli függés Dare 1979 és McGoldrick 1981. Alternatív

kapcsolatokra vonatkozóan ld Dare 1979; valamint Carterés McGoldrick 1981. A családsegítők másoknál sokkal gyakrabban kerülnek szembe azzal a lehetőséggel, hogy az eredeti családi szerkezet már áttörte határait vagy felrobbant és egyes tagjait elkergette, kizárta, eltüntette. Ennél-fogva egy új rendszert kell kialakítani: ez lehet elfogadható a családtagok részéről vagy esetleg éppen teljességgel elfogadhatatlan. Ilyen időszakban a család és a szakember közötti kontaktus alapvető jellemzője az, érzi-e azt a család, hogy a szociális munkás képes kontrollálni a krízist és segíteni őket. A családi rendszereket egy képzeletbeli spektrum három pontján helyezhetjük el. A spektrum a hajlékonyságtól a merevségen keresztül a káoszig terjed: 1.Az egyéni autonómia kialakulását az interakciók megfelelő rugalmasságával és a kifejeződés szabadságának biztosításával lehetővé tevő családok (beleértve ebbe a vélemények

közötti különbségek és az új mintázatok kifejlődésének tolerálását). 2.A család számára a kifelé mutatott konformitás különlegesen nagy jelentőségű, még az egyéni nézetkülönbségek elnyomása árán is. 3.Az örökös ellenkezésen és az eredményként előálló "kríziseken" alapuló, kaotikus interakcióval rendelkező családok (akik termé szetesen nem tanulnak a krízisekből). Az első típusba tartozó család nagy valószínűséggel a szokványos élettel együttjáró veszélyek kapcsán lehet a kliensünk: mint pl. valamilyen baleset, súlyos betegség, szociálisan hátrányos helyzetből fakadó nehézségek, váratlan haláleset, átmeneti otthontalanság. Ugyanakkor a segélyező intézményekben is gyakran találkozunk velük, örökbefogadó és nevelőszülői minőségben, vagy mint közösségi munkásokkal, kitartó önkéntes segítőkkel. Ezek a családok képesek arra, hogy felhasználják a profi családgondozó

ötleteit, amelyek révén újra tudják gondolni és újra tudják rendezni átmenetileg kaotikus érzéseiket. A második típusba tartozó családokkal olyan helyzetekben találkozunk, ahol akut mentális probléma keletkezik a család egy vagy több tagj ánál (ez leggyakrabban valamilyen elmezavar), valamelyik serdülő vagy akár felnőtt családtagnál. Sok esetben olyankor találkozunk velük, amikor 157 a családban rejtett, titkolt erőszak is előfordul, főleg a gyerekek folytonos bántalmazása. Ide tartoznak - sajnos - azok az esetek is, ahol a segítséget nyújtó szülők - legyenek akár örökbefogadók, akár hivatásos nevelőszülők - nem tudnak szembenézni azzal a feszültséggel és erőszakkal, amelyet munkájuk jelent. Ilyenkor hajlamosak úgy viselkedni, mintha minden rendben lenne, tagadni mindenfajta nézeteltérés lehetőségét, amely munkájukkal kapcsolatban a felszín alatt felbukkan. A harmadik csoportba a kaotikus családok tartoznak Ezek

hasonlóak, bár nem feltétlenül ugyanolyanok, mint az alulszervezett család. Eredetileg Minuchin és munkatársai (80) írtak le ilyeneket a Nyomornegyedek családjai című munkájukban. Ezeknél a családoknál olyan fokú krízis vagy erőszak jelenti nekik a szokványos életmenetet, amely a legtöbb ember szerint igencsak távol esik a normálistól. A sérülékenyebb családtagokat elsősorban a protektív, védő-óvó kapcsolatok hiánya és a generációk közötti határok problémái veszélyeztetik. Az egyik ilyen családban pl. a gyerekek esti játékul kutyákat használnak szexuális partnerül, amin az anya meg a szeretője nemcsak jól szórakoztak, hanem még be is segítettek. Ez rettenetes generációs konfúzióra utal, s az életkoruk miatt sérülékenyebb kisebb gyermekek hosz-szútávú védelmére, gondozásba vételére volt szükség. Családi egyensúly és ellenállás a változással szemben A családban működő "homeosztatikus

mechanizmusok" koncepciója (ezek a mechanizmusok tartják fenn az érzelmi és viselkedési egyensúlyt adott határok között) az utóbbi időben klinikai és kísérletes megalapozást nyert. Ez a szemlélet elősegíti, hogy a szociális munkás egy gondolati vezérfonal mentén fel tudja becsülni a család kulcsjellemzőit, kapcsolatukat az adott problémával, a családon belüli viszonyokkal. Fontos megvizsgálni, mennyire koherensek a kulcsjellemzők, s ami a legfontosabb: milyen a változáshoz való viszonyuk. Például a kriminalitás kulcsfogalom lehet egy adott családnál az egységük definiálásában. Ennek alapján a családsegítő is jobban meg tudja fontolni, hogy a család valamelyik tagjának "megjavulása" milyen hatással lehet a többiekre. Ugyanis, ha a változott családtag, a "páciens" a családban marad, az a többiektől is változást követel meg. Ez ellenállást provokálhat vagy úgy oldódik meg, hogy ugyanez a probléma

meg fog jelenni egy másik családtagnál (s ezzel lehetővé válik, hogy a családi egyensúly változatlan maradjon), vagy úgy, hogy a "megjavult" problémahordozó személyt kizárják a családból. Számos tanulmány mentálisan egészségesnek azt a családot tartja, amelyik képes tolerálni a viselkedések, és vélemények széles skáláját és ahol a családtagok nagy mozgásszabadsággal, de a család, mint egész egyensúlyát nem csökkentve tevékenykednek. Az ilyen család a külvilágból érkező új gondolatokat (s köztük a szakemberek véleményét is) könnyebben befogadja és reagál azokra. Az ezen vonásokkal felruházott család képes problémáival kapcsolatban új megoldások megtalálására. Ezzel szemben a súlyosan diszfunkcionális családok sokkal szűkebb válasz-spektrummal rendelkeznek. Kevés figyelmet fordítanak az egyes családtagok meglátásaira, az egyéni érzékenységre, valamint arra is, hogy leválasszák azokat a

nézeteket, amelyek nem illeszkednek a családi egyetértést megtestesítő normákhoz. Mind a nagyon rigid, mind a nagyon kaotikus családok hasonlóak abból a szempontból, hogy az eredeti modell változatlan fenntartását erőszakolják, és képtelenek feldolgozni az új gondolatokat, képtelenek a változásra (72). Hogyan fogadja a család az információt és hogyan változik a családi rendszer? Ez a kérdés nemcsak a család saját jellemzőitől függ, hanem attól is, ahogyan a külső ágens (a hivatásos segítő) vélekedik saját beavatkozásáról, ahogyan kontaktusba kerül a családdal, amilyen tervet össze tud állítani, amennyire képes felmérni azt, hogyan fogadja majd a "rendszer" az információt és hogyan vált át majd egy adaptívabb szerveződésbe. Az ilyen átváltás mind az attitűd, mind a viselkedés változását megköveteli majd, de rendszerint az egyik követi a másikat. A családokkal folyó szociális munkával kapcsolatos

rendszerelméleti gondolkodás és terminológia részletesebben a szerző más munkáiban (52, 54) található meg. A családok becslése 158 A családok erejének és problémás területeinek felbecslésére több munkacsoport is kifejlesztett érdekes, gondolatgazdag módszereket. A Nagy-Britanniában ismert valamennyi értékelés a család működésének egy dimenziójára épül, mint pl. a kommunikáció vagy az érzelmi működés vagy a viselkedés. Az ilyen egyszempontú értékelés nem előnyös Rutter (102) a családi működésben nyolc területet különített el. Ezek a területek megfelelnek a gyermekeknél fellelhető pszichés stresszoroknak, amelyeket egy korábbi tanulmányban (48) Gorell Bar-nes a családok komplex értékeléséhez használt (ez a gyermek és a szülők fizikális felmérését is tartalmazta, mivel a családi működés megítélésénél a gyerekek fizikai, érzelmi és pszichés nevelését befolyásoló valamennyi területet

számításba kell venni):Az érzelmi kötelékek hiánya vagy erős torzulása. 1. Kifejezett zavarok a családnak biztonságos érzelmi bázisként való működésében (ahonnan a gyermekek biztonsággal kutathatják a külvilágot). 2. A gyermeki (tudatos vagy tudattalan) utánzás tárgyául szolgáló szülői modellek hiánya vagy súlyos torzulása (az identifikáció folyamata zavart szenved). 3. A feszültségek leküzdésében diszfunkcionális alkalmatlan formák tapasztalhatók (pl nem megfelelő agresszió-kezelés, az egyes betegségekhez való folytonos visszatérés). 4. A szülők közötti interakció hiánya vagy kifejezett torzulása 5. A szükséges és a fejlődésnek megfelelő élettapasztalatok és életfeltételek hiánya (táplálék, meleg, játék, beszélgetés és a szociális készségek kialakulásához vezető interakció). 6. Nevelési eljárások hiánya vagy éppen eltúlzott alkalmazása 7. Hiányos vagy eltorzult kommunikációs háló (a

családon belül, illetve a család és a külvilág között). A családokat régóta tanulmányozó szerzők azt tapasztalták, hogy azok különbözőképpen kezelik feszültségeiket: vagy közelednek egymáshoz vagy pedig eltávolodnak. Minuchin ezt a mozgást a kohézió vagy a nagyobb távolság irányában beolvadásnak, illetve visszavonulásnak, elkerülésnek nevezte el. Jordán (67) integrálódó és centrifugális családot különböztet meg, Byng-Hall (24) pedig részletesen vizsgálta azokat a mechanizmusokat, ahogyan a gyerekek szabályozni tudják a szülők közötti távolságot a család megfelelő egyensúlya érdekében. Bár az egyes elméletek különböző leíró fogalmakat használnak, mindegyikük központi helyen említi a "családi egyensúly" fogalmát, melyet a család a krízis kapcsán fenntart. Reiss (95) több, mint 1000 családdal végzett kísérletei során kimutatta, hogyan szabályozzák a családok önmagukat bizonyos paramétereken

belül, s módosítják egymás működésének különféle vonatkozásait annak érdekében, hogy megóvják a család, mint egész "egyensúlyát". Az "egyensúllyal" kapcsolatban levő jellegzetesség, hogy annak megőrzése érdekében bizonyos családok időről időre kizárják, kitaszítják egy-egy tagjukat. Arra nézve, hogyan jut el a problémakezelés ehhez a lépéshez, jó magyarázatot nyújt a család előző generációjának története. Ennek során gyakran világossá válik, hogy inkább családi törvényről, és nem egyéni patológiáról van szó. A gyakorlati megoldás (időről időre a gyerekek állami gondozásba adása, egy családtag elmeosztályra küldése stb.) vagy a korábbi élettapasztalatból vagy az előző generációtól származik A szociális munkásnak, amikor egy személlyel találkozik, azt kell elsősorban megértenie, elfogadnia, hogy az illető valahol szülő, házastárs vagy gyerek, és gondolkodásában,

látásmódjában, érzéseiben annak a rendszernek a mintázatát, annak a szerveződésnek bizonyos elemeit hordozza, amelynek a része. Ez még akkor is így van, ha csak a szociális munkás van vele a szobában. Amikor a kliens által hozott problémával kapcsolatban segít neki azon elgondolkodni, mindezt figyelembe kell vennie. 9. b A család meghatározása és rendszere Székely Ilona, Családterápia, in: A családról, Budapest 2001, 97-104. o SZÉKELY ILONA CSALÁDTERÁPIA 159 /. Mi is a családterápia? Egy olyan gyógykezelési módszer, amely a pszichológiai, kapcsolati és magatartási rendellenességeket az egész családi közösség kontextusában közelíti meg. Azt az alapfeltételezést vallja magáénak, hogy a család egyetlen pszichológiai valóság, ahol a családtagok személyiségfejlődése, érzelmi világa, magatartása nem egymástól függetlenül, hanem az egymással való interakcióban alakul. Ez a beavatkozási forma a családban rejlő

erőforrásokra számít Ezt aktiválja a felmerülő problémák gyógyításában HOGYAN JÖTT LÉTRE A CSALÁDTERÁPIÁS IRÁNYZAT? Az 1930-as, és 40-es években az USA-ban kezdődött el a családterápiás mozgalom. A gyermekekkel és skizofrén betegekkel foglalkozó pszichiáterek szinte egyidejűleg, de egymástól függetlenül tapasztalták, hogy pszichoanalitikus képzésük és módszereik nem eléggé hatékonyak á nehéz esetek gyógyításában. Megfigyelték azonban, hogy a páciens - a gyermek, illetve a skizofrén felnőtt - magatartása és a családban történő interakció egymást kölcsönösen befolyásolja. Ezért a beteggel családja körében kezdtek el foglalkozni. Csak néhány kimagasló kezdeményezőt szeretnék megemlíteni. Egy N Ackermann nevű gyermekpszichiáter azt tapasztalta, hogy amikor egy magatartási rendellenességben, vagy pszichoszomatikus betegségben szenvedő gyermek meggyógyul, a család egyik vagy másik gyermeke kezd el

tüneteket produkálni. Azon gondolkodott, vajon mi történik a családban? Miért működik úgy, hogy egyik tagjára különös gondot kell fordítania, aggódnia érte, foglalkoznia vele, mert az vagy beteg, vagy rossz. Ezt a két címkét kaphatja a tüneteket hordozó családtag. Egész családokat, szülőket és gyermekeket együtt elkezdett kezelni Sőt, gyakran a nagyszülőket is bekapcsolta a terápia folyamatába. Nagyon sokat tanult ebből, amit aztán szisztematikusan elméletbe foglalt. A pszichoanalitikusan képzett pszichiáterek körében az volt a másik tapasztalat, hogy a skizofrén betegek javulnak a kórházi környezetben, de amikor már normálisabban gondolkodnak és állnak hozzá az élet dolgaihoz, hazaküldik őket, de egy idő múlva újra jelentkeznek náluk a skizofrénre jellemző gondolkodási és magatartási zavarok. Az orvosok közül többen (Bowen, Whitaker, Böszörményi-Nagy Iván) egymástól függetlenül elkezdtek kísérletezni azzal,

hogy a skizofrén beteget a család körében gyógyítsák. Ebben a helyzetben meglepően sok új ismeretre tettek szert A család körében jobban megértették a beteg magatartását, és a tünetei is gyorsabban javultak. Eleinte külön-külön, szinte titokban dolgoztak így, mert ez teljesen ellentétben állt a szakma szabályaival. De amikor eredményeket értek el és fölfedezték egymást, akkor nagyon gyorsan elindult a családterápiás mozgalom Amerikában ( ez a 40-es évek végén történt), és jó két évtizeddel később elfogadottá vált szakmai körökben ez a módszer. A következő 25 évben többféle családterápiás irányzat fejlődött ki. Ennek az előadásnak keretében most nem tudunk ezekre kitérni, de nézzük meg azokat az alapfeltételezéseket, amelyeket minden családterapeuta, családterápiás irányzat elfogadott, és alapul vett. //. Teória ALAP-FELTÉTELEZÉSEK A család egyetlen pszichológiai valóság, így ami a család bármelyik

tagjával történik, az befolyással bír az egész családra. A nyitott rendszerről megfogalmazott elmélet olyan alkalmas fogalmi keret, amely rávilágít a jól működő, illetve hibásan működő családok tulajdonságaira. HATÁROK Ez az elmélet foglalkozik azzal, hogy egy adott rendszernek milyenek a határai. Egy egészséges családnak meghatározott keretei vannak, de nyitott a környezet befolyásaira, és viszont: befolyást gyakorol környezetére. Egy egészséges család interakcióban van más családokkal, más rendszerekkel, mint például: az iskola, egyházközség, politikai rendszer, stb. A családi rendszeren belül is léteznek alrendszerek, amelyek között szintén érzékelhető, de 160 rugalmas határok léteznek. A család legfontosabb alrendszere a házastársi-szülői alrendszer A szülők kapcsolata a táptalaja a gyermekek egészséges fejlődésének. Talán kevésbé ismert az a tény, hogy a gyermek fejlődése nem annyira az anya-gyermek,

vagy az apa-gyermek viszonyától függ, hanem a házastársak egymás közötti kapcsolatától. Idetartozik a válás tragédiája is. Magyarországon mintha nem ismernék el, hogy a válás pszichológiailag káros hatással van nemcsak a felekre, hanem a gyermekekre is. Nemcsak a felnőttek szenvednek, de valójában a válás árvái az áldozatok. A KÉTGENERÁCIÓS CSALÁD A rendszerelmélet szerint szülők és gyermekek alrendszere a két szülő eredeti családjának. A gyerekkori családból hozott erőforrások, hiányosságok határozzák meg az új kis család belső életét is. Ez a magunkkal hozott lelki örökség nagymértékben tudattalan Automatikusan úgy gondolkozunk, úgy látjuk a világot, olyan értékek szerint működünk, ahogy a gyermekkori családunkban azt magunkba szívtuk. Kapcsolataink azokra a mintákra épülnek, amelyekben mi felnőttünk. A jelenlegi családban gyakran látjuk, hogy a szülők megismételik saját családjuknak mintáit. Amikor

egy családban konfliktus van anya és lánya között, akkor érdemes visszamenni az eredeti család mintájához, és az esetek túlnyomó részében megtaláljuk azt, hogy ott is volt konfliktus az anya és leánya között. A tudattalanul magunkkal hozott eredeti család mintáinak a hatását akkor lehet kivédeni, hogyha az tudatosul. Ezzel kapcsolatban említem, hogy mennyire fontos, hogy a házasulandó fiatalok kellően érettek legyenek, és érzelmileg leváljanak a szüléikről, mert akkor a magukkal hozott lelki örökséget az egymás iránti igények szerint tudják alakítani. SZABÁLYOK A család életét tudatosan és tudattalanul működő szabályok irányítják. Minden családnak megvan a jellegzetes szabályrendszere. Ezeknek az egyik mutatója a család kommunikációs stílusa Családterápiás munkánk egyik lényeges aspektusa, hogy ezeket a kommunikációs mintákat és a mögöttük rejlő tudattalan folyamatokat megismerjük, és segítsük ezeket a

családnak úgy alakítani, hogy minden családtag fejlődését elősegítsék. Az egészséges családban a szabályok meghatározottak, de rugalmasak. Például a 15 éves serdülőnek többet meg lehet engedni, mint a 12 évesnek. Azt is érdekes megfigyelni, hogy mennyi különbség van a kimondott, és a megélt szabályok között. Például a család kimondta, hogy engedelmeskedni kell. Megfigyelhetjük, hogy bizonyos esetben a gyermekek engedelmeskednek, más esetben pedig nem. Esetleg az apukának engedelmeskednek első szóra, az anyukának meg többször rájuk kell szólnia. Mennél kisebb a különbség a kimondott, meghatározott és a megélt szabályok között, annál jobban működik a család. Ezért szoktuk ajánlani a szülőknek, hogy kevés szabályt hozzanak, de azzal kapcsolatban legyenek következetesek. SZEREPEK Minden családban tapasztalhatjuk, hogy vannak bizonyos szereposztások. Itt nem olyan szerepekre gondolok, hogy az egyiknek ki kell vinnie a

szemetet, a másiknak ki kell takarítania a szobát, hanem olyan szerepre, amelyek a család érzelmi életét befolyásolják. Például van olyan család, ahol van egy „bezzeg gyerek". Ha van egy bezzeg gyerek, akkor valószínű, hogy van egy rossz, egy problémás gyerek is. Ott nincs gond, ha ezek a szerepek változnak, tehát van, amikor az egyik a „jó gyerek", és a másik „a rossz", ill. fordítva De ahol a gyerekek közül mindig ugyanaz a rossz, és ugyanaz a bezzeg-gyerek, ott valami baj van. Nagyon érdekes az, hogy amikor így vannak elosztva a szerepek a családban, szinte lehetetlen a szülőknek a véleményét megváltoztatni. A rossz gyerek cselekedetében akkor is rosszat látnak, hogyha az nagyon megfelel a magatartás szabályainak, és például az iskolában is jól működik. A bezzeg gyerek pedig a szülők szemében semmi rosszat nem követ el. Az ilyen családban úgynevezett hasítás van A szülők belső életében is megvan egy

bizonyos rendellenesség, ami ezt a hasítást serkenti. Amerikában volt egy felnőtt asszony paciensem, akinek nagyon felelősségteljes pozíciója volt egy hatalmas vállalatban. 0 mondta el, hogy az ő családjában három leánygyerek volt. Az egyik volt „az okos" - ez volt ő -, a másik volt „a szép", és a harmadik „a lázadó". Ő, „az okos" lány, aki a karrierjében hamar előrehaladt, nem tudta magáról elhinni, hogy szép Pedig szép volt „A szép" lány pedig csak 43 éves 161 korában szánta rá magát arra, hogy felsőfokú végzettséget szerezzen. „A lázadó" meg lázadó maradt. Ez egy olyan család volt, ahol a szabályok nagyon merevek voltak Az is kiderült, hogy apjuk alkoholista volt, és az alkoholista családokban rendszerint a kapcsolatok és a szabályok igen merevek. LOJALITÁS A család egybetartó erejének jele, hogy a tagok lojálisak egymáshoz: megvédik egymást idegenek előtt. Ez gond lehet

szülő-tanár együttműködésben Ez megnyilvánulhat a gyermek-szülőtanár háromszögek kialakulásában Amikor például a szülő a gyermek pártját fogja a tanár ellen, az iskola ellen, ott nagyon nehéz együttműködni. Néhány szót hadd szóljak arról, hogy Intézetünkben, a Megújulás Családterápiás Intézetben egy nagyon hasznos teóriát használunk a diagnózis, és a kezelés munkájának irányításában. Ezt az elméletet tárgykapcsolat-elméletnek nevezik, és nagyon jól lehet ötvözni a rendszer-elmélettel. A tárgykapcsolat-elmélet egy pszichoanalitikus elmélet; tulajdonképpen klasszikus freudi analitikus elmélet továbbfejlesztése, annak egy modernebb, emberközelibb változata. Alapfeltételezésében lényegesen eltér a freudi szemlélettől néhány fontos dologban. Például a tárgykapcsolat-elmélet úgy véli, hogy a legalapvetőbb emberi törekvés a kapcsolat keresése, szemben az ösztön kielégülésből fakadó öröm

keresésével. A tárgykapcsolatelmélet a személyiségfejlődést a szülő-baba interakciója keretében látja, a freudi felfogással szemben, amely szerint szexuális ösztön érése határozza meg a személyiség fejlődését. A tárgykapcsolatelmélet nyitott rendszerparadigmában gondolkozik, nem pedig egy materializmussal ötvözött, zárt rendszer elgondolásban így ennek az új, modernebb analitikus szemléletnek világnézeti vetületei is vannak. Például a freudi paradigma nem tudta az ember Istennel való kapcsolatának értékét elismerni. A tárgykapcsolatelmélet viszont meg tudja erősíteni, és értékelni az Istennel való kapcsolat keresésének mozzanatait az emberben. Ez a hozzáállás alapot ad a pszichoanalízis és vallás dialógusára - mondja William Maissner jezsuita pszichoanalitikus orvos és tudós. Mint már említettem, Intézetünkben a rendszerelmélet és tárgykapcsolat-elmélet ötvözete vezeti munkánkat. Mind a kettő megerősíti azt

a felfogást, hogy a család valóban egyetlen pszichológiai valóság, és míg a rendszerelmélet rámutat ennek a valóságnak érzékelhető, látható, hallható aspektusaira, addig a tárgykapcsolat-elmélet segít a családtagok közti tudattalan folyamatok megértésében és kezelésében. ///. Gyakorlat Néhány konkrét esetet szeretnék említeni, ahol a családterápiás szemlélet gyakorlati alkalmazása segített: Egy elektív mutizmusban szenvedő ötéves kislány, aki spontán meggyógyult, amikor apja elmondta titokban tartott lelki gondjait a terapeutának. Anorexia nervosa súlyos esete állt fenn egy 12 éves kislánynál, ahol az anya és anyós közti háború a gyermek vallásos nevelésével kapcsolatban folyt. Jó tanuló, rendezett negyedik osztályos kisfiú sorozatosan elszökött otthonról. Kiderült, hogy túlterhelt édesanyja szerette volna otthagyni a családot. Válás-árva 6 éves kisfiú második alkalommal próbálja felakasztani magát

függönyzsinórral. Anyja váltogatja partnereit. Intézetünkben családterápiás munkánk célja nemcsak az, hogy a tünet megszűnjék abban a családtagban, aki „rossz", vagy „beteg", hanem, hogy olyan családi légkört segítsünk kialakítani a családnak, amelyben minden tagnak a fejlődési esélyei optimálisan adottak. MILYEN ESZKÖZÖKET HASZNÁLUNK CSALÁDTERÁPIÁBAN? Sokféle módon tudjuk a családot segíteni, hogy jobban megértse önmagát, és megtegye a szükséges változásokat. Például: Megfogalmazunk egy metaforát, amely a család központi problémáját fejezi ki, és amihez minden családtag tud viszonyulni. Ezek spontán, meseszerű metaforák, amik ott születnek a 162 családterápiás ülésen. Például: „nincsen konyha", egy másik: „központi kormányzat, és partizánok harca". Használunk családi rajzokat, például az elvarázsolt család technikájával. Kérjük, hogy a gyurmával mondják el, hogy ki hogyan

éli meg a családi kapcsolatokat. Bábozunk, családi szobrot építünk. A játékos, nem verbális módszerekkel el tudjuk érni azt, hogy elmondják nekünk is, egymásnak is azt, ami igazán fontos, ami csak félig tudatos, vagy egészen tudattalan, és ezért nem lehet szavakba önteni. Párterápia: alapja a párkapcsolat fejlődési folyamatának ismerete. Vonzódás. Tudatos és tudattalan igények A tudattalan igények sikeres összecsiszolódása adja meg azt az alapot, amely szükséges egy hosszú távú házasság kialakítására, amelyben mind a két fél jól érzi magát. Szerelem. A szerelem feladata a kötődés: - egymáshoz való kötődés - megvalósítása (szimbiózis). Meghatározó, hogy a korai ősbizalom kifejlődése milyen fokot ért el Tudjuk, hogy a szerelem pozitív irányba torzít. De ha a társkapcsolat túléli ezeket a kezdetleges torzításokat, akkor jön a csalódás. Ez is egy fontos lépés, mert ha a bizalom a két ember között

egészségesen tovább tud fejlődni, akkor a túlságos idealizálás, torzítás már nem szükséges. A csalódás után a problémák elfojtása, illetve a konfliktuskezelés készségének hiánya elidegenítheti a párokat. Egyéni érdekek fontossága. Hatalomharc, vagy egymás támogatása kaphatja a döntő hangsúlyt ebben a fejlődési fázisban. Újraközeledés. Ezt a fázist a mélyebb értékek érvényesülése jellemzi Kialakul a szeretet győzelme az önérdek felett. Ilyenkor a házastársak úgy érzik, hogy a társuk a legjobb barátjuk, mindent meg lehet beszélni, számíthatnak támogatására, azelőtt konfliktusokat okozó apró dolgok már nem számítanak, mert ami igazán fontos: az a kapcsolat. A HÁZASSÁG ÁPOLÁSA A házasságot, mint minden más élő valóságot ápolni kell. Ha nem ápoljuk, akkor a negatív, lefelé húzó erők érvényesülhetnek, és a házasság nem lesz boldog, meg van a veszélye, hogy széttörik. Intézetünk szervez és

vezet házasságra előkészítő, és házasság ápolására irányuló programokat. Ehhez egyik eszközünk a „Törékeny kincsboldog házasság" hatrészes oktató játékos videó-sorozat. b. A házasság szakaszai Forrásanyag: Dorothy R Freeman, Házassági kríziksek. A házassági tanácsadás gyakorlata Budapest, 1994 Első rész. A házasság szakaszai 17-136 o EZEK HÁZASSÁGI TANÁCSADÓI BESZÉLGETÉSEK ÉS KICSIT SOK, HA VAN KEDVETEK KERESSÉTEK MEG ÉS OLVASSÁTOK EL. AZONBAN TALÁLTA VALAMIT A NETEN ÉS SZERINTEM EZ IS JÓ VALAMIRE. Dorothy R. Freeman: Házassági krízisek A házassági tanácsadás gyakorlata Az elsősorban szakembereknek szóló könyv a házassági krízisekkel jelentkező kliensek eseteit és a lehetséges megoldási módokat mutatja be. A könyvet a szerzőnő Egyesült Államok beli, londoni és kanadai tapasztalatai alapján 1982-ben írta. Technikái, következtetései a mai napig aktuálisak. Kevés elméleti alapvetéssel sok

gyakorlati tapasztalatot, esetet ismertet. Rövid pszichoterápiás gyakorlati módszer mellett érvel, pszichológusoknak, szociális munkásoknak egyaránt használható formában. Krízis-megoldási modelleket javasol. 163 1. Mi a rövid házassági tanácsadás Elméleti alapvetésében szinte kizárólag a Sorokin-féle négy szakaszos családi ciklus modelljére támaszkodik: 1. Fiatal házaspár a házasság kezdeti zakaszában, gyermekek nélkül 2. Fiatal, gyermekeket nevelő házaspár 3. Középkorú házaspár tizenéves gyermekekkel 4. Idősebb házaspár, a gyermekek már elhagyták az otthont Ha a tendenciák a válás irányába mutatnak, nem elég a tanácsadás: ilyenkor szakpszichológushoz, ügyvédhez kell irányítani a klienst. A rövid házassági tanácsadási folyamat kezdetén négy fő feladatot kell megoldani: 1. A kiváltó tényezők felmérése és meghatározása Itt gyakran felmerülő probléma a hivatali, gazdasági előmenetel. Az állás

elvesztése, vagy a költözés 2. A rövid szolgáltatás és a "Szerződés" ismertetése a klienssel 3. A probléma azonosítása 4. A kliens bevonása és a feladatok kitűzése Fontos, hogy a tanácsadó maradjon realista, ne tápláljon irreális illúziókat. A következő fázisban bíztatni kell a klienseket, hogy ők is pozitívan értékeljenek minden javulást. A terapeuta tisztázza a többértelmű üzeneteket. A házasság szakaszait a szerző négy fő részre osztja, és ennek megfelelően elemez tipikus eseteket: 2. A kezdeti időszak Végig szem előtt kell tartanunk, hogy saját szexuális értékrendünket ne kényszerítsük a kliensekre. Victorék esete A fiatal házaspár szexuális tünetekkel jelentkezik. A tapasztalatlanságuk mellett a párt szembesíteni kellett tév-hiedelmeikkel, és azzal, hogy problémájuk közös ügy. A helyzetet bonyolítja, hogy megjelent a "külső harmadik" személy, és a válás lehetősége.

Végigkövethetjük az öt üléses párterápia folyamatát, a terapeuta visszajelzéseit, reagálásait. A szexuális nehézségek megoldódtak, a kapcsolat rendeződött. Azt is láthattuk az eset kapcsán, hogy milyen praktikus, ha bőséges szakirodalom, ismeretterjesztő irodalom áll a terapeuta rendelkezésére, amiből szükség esetén ajánlhat is a klienseknek. A Peters házaspár A terapeuta kognitív és kommunikációelméleti megközelítést és értelmezést ad. Ezt átfogalmazhatjuk a (nemi) szerepelmélet terminológiájába is. A feleség belekényszerült egy alárendelt, patriarchális szerepbe. A háttérben a szülőkkel való megoldatlan konfliktus is jelen van, sőt rejtett identifikációs mintaként vagy ellenazonosulásként döntő tényezőként tör a felszínre. Ezek a családi sémák még arra is hatnak, hogy mikor vállalhat a házaspár gyereket. A terápia fő irányvonala az, hogy a pár képes legyen az előzőeket értékelve saját

döntéshozatalra. 164 3. A gyermeknevelés időszaka Bevezetőként a tipikus problémák taglalásával szembesülünk: a többgenerációs családok helyett egyre inkább nukleáris családokkal találkozunk, ahol a férj mellőzve érezheti magát a gyermek megszületése után. Gyakran a feleség szexuális érdeklődése is csökken A Martin család (3 gyerekkel) A férj határozott válási szándék hangoztatásával érkezik a tanácsadásra. Feleségét degradálja, szemben vele ő viszont mindent megtett a családjáért. Igen nehéz a tanácsadónak fenntartania a párban a további konzultációs ülések iránti motivációt. Olyan kommunikációs feladatokat ad, mellyel közvetve a feleség pozícióját erősíti. A praktikus problémákban, a pár végül egyetértésre jut (pl. bébiszitter fogadása) A 10 hónappal későbbi kontrollbeszélgetés alapján kiderül, hogy a szülőiházastársi szerepek módosultak, az egyensúly felé mozdultak el Viszont új

gondként szexuális nehézségek léptek fel. A szexuális együttlétek gyakorisága jelentősen csökkent Ezt elsősorban a férj hiányolta. Szerintem a szerző túl könnyedén lép túl ezen a problémán (Tünetváltás, vagy kompromisszum?) Lehet, hogy ilyen problémára egy jól képzett szociális munkatárs sincs felkészülve. A férj visszajelzést kapott, milyen fontos felesége és gyermekei számára is az ő dicsérete, pozitív elismerése. Mivel időkorlátos vagy ún rövid pszichoterápiákról van szó, a történeti előzmények elemzése kevésbé hangsúlyos. 4. A középső szakasz A pároknak immár tizenéves gyerekeik vannak. A nők növekvő számban keresnek munka, illetve karrierlehetőséget. A férjek egy részének ez problémát jelent Dr. Fisher és neje (15, 16 és 18 éves fiúk van) A nő indulásként a terápiában válási szándékát fogalmazza meg. A terapeuta igyekszik a kommunikáció hatékonyságát növelni. A nő karrierigényeit

szembesíti a férj másfajta elvárásaival A feleség szexuális orgaztikus kielégülésének csökkenése ebben a terápiában is csak érintőlegesen kerül megbeszélés tárgyává. A terápia koncepciója inkább kognitív elemekre épít, figyelembe véve a kliensek jó intellektusát is. (Például a probléma megoldási és konfrontációs technikák alkalmazásában.) A szerző azt is megállapítja, hogy ezeknél a rövid terápiáknál az elválás kezelésénél nincs szükség az áttételek értelmezésére. 5. A gyermek elszakadásának időszaka A házaspár újra magára marad, miután a gyerekek "kirepülnek". Vannak, akik megkönnyebbülést, vannak, akik magányt élnek át. A szexhez való viszony ambivalens: a menopauza után nem kell félni a terhességtől, de részben a hormonális változások miatt a szexuális aktivitás a 60-as évektől jelentősen csökkenhet. A nagyszülői szerep pedig új célokat, örömforrásokat hozhat a házaspár

életébe. A Brown házaspár (18, 23 és 25 éves gyerekekkel) A házaspár válási szándékkal jelentkezik a tanácsadásra. A feleség értelmezése szerint Mr Brown éjszakánként egyszer-kétszer szexuális közeledési szándékkal felébreszti őt. Szerinte a "megélhetésükért és gyermeknevelésért folytatott küzdelmük véget ért." Izraelita értékrendszerén felülkerekedve a házaspár végül közeledik egymáshoz a terápia hatására. Gesztusaikban 165 kompromisszumokat kötnek. Felnőtt fiúkban elismerik saját kompetenciájának igényét Házasságukban elérték egy magasabb működőképesség szintjét. Egy hosszú eset gyors megoldása A Donaldson házaspár elérte az "üres fészek" korszakát. A gyerekek "kirepültek" A házaspár a válás megerősítésének szándékával jelentkezett terápiára. Egyetlen fiú gyermekük 4 éve öngyilkos lett. A terápia során felszínre kerül, hogy ebben férj és feleség

egymást hibáztatják: "Nem vetted észre fiunk drogozását, stb." A házastársak között 8 hónapja megszűnt a szexuális kapcsolat Kommunikációs csődre világít rá a terápia. A konklúzió nem egyértelmű Söpörjük szőnyeg alá a szexuális problémájukat, mintha nem is létezne? Második rész: További alkalmazások 6. A telefon akut házassági krízisekben A szerző szerint 15-20 perces telefonbeszélgetés nagyon hatékony eszköze lehet annak, hogy összehozzák a házaspárt már a terápia elején. Az ismertetett 3 telefonbeszélgetéses eset is ezt bizonyítja. Két irányelvet emel ki a szerző: gyors beavatkozás és feladatkijelölés 7. Tanácsadás válásnál és újraházasodásnál A házasság, mint társadalmunk alapintézménye Loise Despert szerint nem mindenképpen fenntartandó: a rossz házasság megszakadása nem feltétlenül ellenezhető! A válás, vagy egy újabb külső kapcsolat kezelése igen nehéz pszichoterápiás feladat.

Egyedi elemzést igényel! 8. A rövid házassági tanácsadás ellenjavallatai A rövid, korlátozott óraszámú házassági tanácsadás ellen sok szempontot felsorol a szerző: Pl: pszichózis, szexuális funkciózavar. Konkrét esetismertetést is olvashatunk az ellenjavallatokra, pl a borderline Mr. És Mrs Wood esetét A Charlson házaspár a férj primér alkoholizmusának problémáját eltitkolták. Hamis fókuszokat jelöltek meg, ezért eleve kudarcra ítélt volt a házassági tanácsadás kísérlete. Alkoholizmus esetén a szerző az Anonim Alkoholisták csoportját ajánlja, mely hatékonyabb lehet, mint a pszichoterápia. 9. Felkészülés a házasságra A házassági tanácsadás folyamán gyakran jegyesekkel, házasulandókkal is találkozhatunk. Csoportok szervezésének tapasztalatairól is beszámol a szerző. Hangsúlyozza, hogy a tanácsadó szerepe az, hogy képessé tegye a párokat arra, hogy önmagukon segítsenek. A 10. Pontban arról olvashatunk, hogy mi

a szerző tapasztalata más segítő foglalkozásúak felkészítésében a rövid tanácsadásra. A szerző könyvében bemutatja, hogyan tanítja meg a pároknak a konstruktív problémamegoldás 166 technikáit. Az esetismertetéseknél a margón követhetjük a szerző gondolatait, értékelését Párokkal foglalkozó szakemberek széles körének ajánlom a könyv tanulmányozását. Házasságterápiával foglalkozó pszichoterapeutáknak épp úgy hasznos lehet ez a gyakorlati megközelítésű mű, mint érdeklődő laikusoknak. IV. A lelkigondozó 3. A lelkipásztori hivatás (motiváció, identitás, szerepek és kompetenciák) Forrásanyag: Kozma Zsolt, Pojmenika, Kolozsvár, 2000, 10 par., 21sk O; A lelkigondozó 10.§ A lelkipásztor mint lelkigondozó A lelkigondozás a Szentlélek adománya, lelki, illetve kegyelmi ajándék (pneiimatikon, khariszma), s elég itt a „lelkek megítélésére", a „gyámolításra" (antilémpszisz), a

„kormányzásra" (kübernészisz) gondolnunk és arra, hogy Isten adott némelyeket pásztorokul Krisztus testének építésére (lKor 12,10.28 és Ef 4,11) De talentum is, amelyből nem mindenki kapott egyenlő mértékkel. A lelkipásztor mint a gyülekezetnek egyik szolgája nem kapott mindegyik karizmából, s lehet, hogy a lelkigondozásét sem kapta. Azt, hogy milyen karizmából és hogy milyen mértékben részesült, fel kell ismernie és tudatosítania kell. De mert a kegyelmi ajándékot a legnagyobb mértékben érvényesíteni kell, de mert nem mindenki kapta ezt, ezért a lelkigondozást tanulni kell. Végül is a lelkigondozás személyi feltételei a lelkiség és a szakmai képzettség. Ezeknek előrebocsátásával kérdezzük: milyen legyen a lelkigondozó? 1. A lelkigondozás igehirdetés és mint ilyennek hitből hitbe kell történnie, ezért a lelkigondozó legyen hívő személyiség. Maga a hit nem adható át, tehát a lelkigondozó hite nem

származtatható át a gondozottra, de olyan eszköz a szolgálatban, amely segítheti a hitre jutásban. Tulajdonképpen azért nyílnak meg előttünk, tárják fel lelki gondjaikat, mert a hit térségéből várják a választ. Feltételezik, hogy a lelkipásztornak nagyobb a hite, mint nekik, hogy hittapasztalatai vannak és mint ilyen tud segíteni. Ha magánélete nem mutatja fel a hit jegyeit, nem is fordulnak hozzá, illetve nem nyílnak meg előtte. 2. Amikor Pál a karizmákról beszél, akkor egy kiváltképpen való utat mutat, a szeretetét A lelkigondozói munkánkból nem hiányozhat a pásztori szeretet. Ez nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem gerjed haragra, mindent elfedez, mindent eltűr (lKor 13,4-7). Maga a szeretet nem karizma, hanem kiváltképpen való út, azaz légkör, közeg, amelyben a lelkigondozásnak történnie kell. 3. A lelkigondozás szempontjából is elengedhetetlen követelmény, hogy a lelkipásztor legyen jártas a Szentírásban. Forgács

Gyula mondja a pásztori gondozásról írott könyvében, hogy „minden ember láthatja a csillagokat, de a csillagász jobban látja, mert van látcsöve". Fontos a Biblia lókusok szerinti ismerete is, ennél fontosabb, hogy ismerjük, elemezzük és alkalmazzuk az ott előforduló lelkigondozói eseteket, de a lelkigondozás akkor történik hiteles és hatékony módon, ha a gondozott megérzi, hogy a lelkipásztor a Bibliából és a Biblia szerint él. Az írással átitatott személyiség egyik előfeltétele annak, hogy megtörténjék a „hitből hitbe" nagy eseménye. 4. A szakirodalom ismeretétől ugyan nem szabad csodákat várni, de nagyon sokszor kisegítenek szolgálatunkban, főleg ott, ahol a gondozott megismerésére van szükségünk. Itt a lelkipásztornak mint lelkigondozónak vigyáznia kell egy kísértésre: a pszichológiának lényegesen nagyobb az irodalma, mint a pojmenikának, sokszor érdekesebbnek is tűnik, ezért szívesebben veszi elő

ezeket a szakkönyveket, mint a pojmenikákat. Pedig elsőrendű olvasmányunk a teológiai szakirodalom kell hogy legyen, s csak a mellett és kritikailag vegyük elő a pszichológiait. Könnyen hozzájuthatunk ahhoz a 4-5 magyar nyelvű pojmenikai műhöz (könyv, tanulmány, kurzus), amelyek haszonnal olvashatók. 5. Lelkigondozói mivoltunk fontos feltétele a nyitottság Zárt rendszerű teológiánk van, ez segít abban, hogy védekezzünk a tévtanítások ellen. Ez helyénvaló dolog akkor, amikor hitükben 167 tévelygők lelkigondozásáról van szó s az írásból felismert hitigazságokat védenünk is kell. De nem jelentheti azt, hogy ne fogadjuk el a másként gondolkozókat s főleg azt, hogy ne értsük meg a lelki betegeket. Nyitottaknak kell lennünk a másik ember elfogadására, le kell vetkőznünk előítéleteinket, mert különben „teológiai diagnózisunk" sem lesz jó, de a gondozandók sem fognak megnyílni előttünk. Ha pedig a lelkipásztor

természeténél fogva merev, zárkózott, ez ellen küzdenie kell 6. Ellenőrizetlen, de valószínűen igaz megállapítás, hogy a pszichiáterek egy része olyanokból került ki, akik pszichikailag terheltek voltak, vagy most is azok. A lelkipásztornak mint lelkigondozónak azonban kiegyensúlyozottnak kell lennie. Hitében megrendült, labilis idegrendszerű vagy konfliktusait sokáig hordozó lelkipásztor nem tud igazán pásztorolni. Itt általában lelkiségre is kell gondolnunk, de arra is, hogy a lelkigondozói alkalmakkor a lelkipásztor legyen nyugodt, árassza magából azt a biztonságot, megállapodottságot, amelyet Istenbe vetett hite biztosít. Az ideges, tétovázó lelkigondozó tudtán kívül átviszi lelki állapotát a gondozottra, de a higgadt, kiegyensúlyozott lelkigondozó számíthat Isten után az eredményre. 7. A szolgálat minden területén, itt talán hangsúlyozottabban, elengedhetetlen feltétel az alázatosság A lelkigondozóban kialakulhat egy

mindenhatósági és mindentudási érzés, pedig sem oklevelünk, sem felkészültségünk, de még hitünk sem jogosít fel semmilyen felsőbbrendűségi tudatra. Ha a gyülekezet tagjai eljönnek a lelkipásztorhoz kérdéseikkel, s különösen ha vannak lelkigondozói „sikerei", magát szeretetreméltónak, intelligensnek, megbízhatónak, tájékozottnak képzeli. Ha elfogná valamilyen szakmai gőg, vagy hitbeli felsőbbrendűségi érzés, mindig tartson szem előtt két dolgot: azt, hogy ő is sokszor szorult és bizonyára szorulni fog pasztorációra, és azt, hogy adott esetben az „egyember-megoldás" nem segít s más lelkigondozóhoz kell tanácsolni a beteget, vagy éppen orvoshoz, pszichológushoz, szociológushoz, pedagógushoz, jogászhoz. 8. A lelki gondozói szolgálatot imádsággal kell kísérni Nem csak a gondozottal együtt kell adott esetben imádkozni és nem csupán érette (erről a későbbiekben még szó lesz), hanem saját magáért is,

azért, hogy hitben növekedjék, hogy Isten lelkileg is tegye alkalmassá erre a szolgálatra. Órai jegyzet; O. Winkström, A kifürkészhetetlen ember, 5 fejezet: A lelkipásztorolói identitás, 141-182) 5 A lelkipásztorlói identitás Úgy tekintsen minket minden ember, mint [.] Isten titkainak sáfárait lKor 4,1 5.1 Rövid áttekintés Itt a keresztény lelkipásztorlást veszem közelebbről szemügyre - saját premisszái alapján. A teológia valóságszemléletéből indulok ki, és hagyom, hadd elevenedjenek meg teljes valójukban a szavak: lélek, belső élet, imádság. Ismétlem, olyan személyes, törékeny és nehezen megfogható dologról elmélkedni, mint amilyen a lelkipásztorló beszélgetés, valamelyes ellenállást ébreszt bennem is. Minden kategória, modell és megnevezés leegyszerűsítőnek tűnik. Ez persze nem jelenti, hogy ne lenne érdekes legalább kísérletet tenni egy, a lelkipásztorlás "lelkét" megragadni hivatott modell

kidolgozására. Fejezetünk a korábban a lelkipásztorlás négy dimenziójának nevezett jelenségek - gondoskodás, tudatosodás, értelmezés és elmélyülés - kibontását célozza. Vagyis annak megválaszolását, miként válik személyes érvényűvé és tartóssá a vallásos valóságértelmezés. Az Értelmezés részben nagy hangsúlyt fektetek a Bibliára, a szentségekre és a liturgia szerepére (valláslélektani fogalmakkal a mítoszra, a szimbólumra és a rítusra); az Elmélyülés részben pedig a spiritualitás és az imádság szerepére. 168 5.11 Hogyan határoljuk be a lelkipásztorlást? Sok definíciót ismerünk. Terminológiai dzsungelben törünk előre Minekutána olyan folyóiratok mint a Journal far Pastoral Care, ajournal ofPsychology and Theology és a Wege zum Menschen, sem fektetnek túl nagy hangsúlyt a fogalom tisztázására, nem könnyű a dolgunk. Az angol nyelvű irodalomban a pastoral care minden keresztény keretek között folyó

beszélgetésre vonatkozik. Ez a tevékenység azután tovább szűkíthető. A pastoral counselling csak tanácsadó jellegű: a pásztorló támaszt adó terápiát végez; a pastoral psycho-therapy egyfajta keresztény emberképre alapozó belátásterápia. Ezt korábban pszichoterápiás lelkipásztorlásnak neveztük Ez az utóbb említett típus azonban az USA-ban gyakran teljesen az egyház intézményes keretein kívül folyik. A magánpraxist folytató pasztorálterapeutákra nem néz túl jó szemmel sem az egyház, sem a pszichoterápia. E pszichológiai gyökerű lelkipásztorlási hagyományokat ellensúlyozandó, megjelent a spiritual guidance, a lelkivezetés. Itt hangsúlyozzák, hogy a keresztény elmélyülésnek és "beágyazódásnak" a keresztény egyház közösségében kell történnie, s ezzel egy időben szeretnék előmozdítani a misztika, valamint a meditáció szerepét. Az utóbbi években a spiritualitás -az aszkézis és a lelkigyakorlatok

teológiája - felé fordult az érdeklődés. 5.12 Vajon miért "dimenziók"? A következőkben különböző "dimenziókról" beszélve nem arra szeretnék utalni, hogy a lelkipásztorlás egymástól elválasztható részekből tevődik össze. Másképpen fogalmazva: értelmetlen lenne az emberben egy vallásos összetevő és egy specifikus, gondozandó "lélek" után kutatni. Ehelyett a lelkipásztorlás a mindenki számára oly fontos létkérdések és egzisztenciális tapasztalatok behatárolására törekszik. Minden elmélyülő és "az embert legmélyebben magával ragadó" (Tillich 1978) beszélgetésben megjelenik a töprengő elmerengés, a tudatosodás igénye. Magától értetődő, hogy a tudatosodás pillanatát nem lehet mindentől függetleníteni. A vallási értelmezést vagy elmélyülést sem lehet elválasztani egy bizalmas élettörténetétől és valóságától. A tudatosodás, az értelmezés és az elmélyedés

mindig a teljességről - vagyis a konkrét személyről való gondoskodásba ágyazódik. Határozottan óvnék mindenkit az idealizálástól és a spiritualizálástól. A dimenziókat nem úgy kell érteni, mintha azok a kegyesség lépcsőfokai lennének: vagyis, hogy az első dimenzió az evangélizáció-előttes stádium, s csak azután bontakoznak ki az "igazi" vallási dimenziók. Nem úgy van tehát, hogy először gondoskodunk, aztán tudatosítunk, értelmezünk és amikor már majdnem a mennybe jutottunk, készen állunk az elmélyülésre, és végre szóhoz jutnak a vallás "kiválóságai", a misztikusok és az imádkozó szentek is. A pszichodinamikus hátterű és széles körű elméleti ismeret és gyakorlat megszerzése az általános és a specializált lelkipásztorlásban egyaránt alapkövetelmény. A lelkivezetőnek arra különösen figyelmet kellene fordítani, hogy bizalmasa mire "használhatja" a vallásosságát; hogyan

mutatkozhatnak vallásos köntösben a személyes problémák; hogy a gyermekkori élmények könnyen beleszövődnek az istenképbe vagy istenreprezentációba (Rizzuto 1979). A valláslélektani ismeretek elsajátítása itt kiemelkedő jelentőségű. Kívánatos továbbá az is, hogy a lelkivezető naprakészen feldolgozza saját - törékeny, kétkedő vagy biztos - hitét, mégpedig azért, hogy problémáit meg tudja különböztetni bizalmasa gondjaitól. Haladási irányunkat nem az orvostudomány vagy a pszichiátria szabja meg. Nem egészséges és beteg között húzunk határt vagy keresünk itt egy, a normalitástól a krízisen és neurózison keresztül a borderline állapot és a pszichózis felé vezető utat. Nem célunk az egyetemes tudatosság vagy belátás megszületése sem. Ehelyett az ember egzisztenciális feltételét állítjuk a középpontba, s vizsgáljuk, hogy mennyire fogja fel és igazítja ehhez az életét. A lelkipásztorlás az ember

kategóriákba sorolása helyett - énerős, éngyenge, neurotikus stb. - az egyénnek a vallási dimenzióról való tudatossági fokáról és annak feldolgozására mutatott készségéről gondolkodik. És mindenekelőtt azt a kérdést veti föl, mennyire igyekszünk megvalósítani a jóságot, a gyöngédséget és az együttérzést. Gyümölcséről ismerjük meg a fát Különböző típusú lelkivezetőket ismerünk. Van, aki érzékenyen figyel, könnyen késztet elgondolkozásra és tudatosodásra, míg egy másik a keresztény hitben való elmélyüléshez biztosít jó 169 támaszt, megint más pedig a gondoskodást tartja legfontosabb feladatának: vigaszt és reményt adni, különösebb vallási felhangok nélkül. Az egyformaságra törekvés helyett a lélek kísérőjének rá kell találnia saját különleges készségére. Meg kell ismerkednie a lelkipásztorlás más részterületeivel is, törekednie kell kompetenciája bővítésére, valamint, hogy a

krisztusi egyházat kollektív nagyságként lássa - annak érdekében, hogy a bizalmasok mindig megtalálják a számukra megfelelő lelkipásztorlót. Ők maguk is változnak, fejlődnek Egy bizonyos korszakukban esetleg gondoskodás- és támaszadás-központúak, más időszakban értelmezőbbek, elmélyítőbbek. A lelkivezetőnek fogékonynak kell lennie bizalmasa igényeire és vágyaira. Mindenféle emberrel találkozik: a vallási megnyilvánulások bősz ellenségétől a legjámborabb imádókig. Némelyek lenézik azt a lelkészt, aki, miután hosszas vívódás után fölkeresték, még csak nem is érinti a keresztény meggyőződés vagy hit kérdését. Csüggedten távoznak tőle Másban ott motoszkál egy gyermekkori moralizáló pap hangja, és minden üres szónak vagy közhelynek tűnő kijelentést gyanakvással fogad. A dimenziók, melyeket most szemügyre veszünk, még nem tökéletesen kidolgozott témák, de a legfontosabb az, hogy ezeket teológiai-egyházi

összefüggésükben is lássuk. Itt pszichológiai elmélethez kötődnek, és ezért teológiai szempontból talán meglehetősen kérdésesek. Viszonylag részletesen áttekintem az értelmezés és az elmélyedés témaköröket. Ez nem jelenti, hogy fontosabbak lennének a tudatosodásnál vagy a gondoskodásnál, inkább az az oka, hogy a rendszeres lelkipásztorlási diskurzus az előbbieknek jóval kevesebb figyelmet szentel. 5.2 Gondoskodás A szeretet csak azok számára ölt testet, akik részvétet éreznek az élők iránt. A részvét és a szeretet, ez a két dolog véd meg bennünket az örök haláltól. Torgny Lindgren, Merab szépsége (1983) Az általános gondoskodás a lelkipásztorlás egyik alapeleme. Egy hétköznapi, és nem egy elméleti fogalmat választottam, mivel hangsúlyozni szeret1 Jávorszky Béla fordítása nem a tartalmát: az egyszerű, ám oly nehéz emberségességre gondolok itt mely távol áll minden specializálódott kezelési formától.

Erre sok példaképet találunk a Bibliában és a keresztény hagyományban, a szentek között és a diakóniatörténetben. Az egyházban - akárcsak a társadalomban - olykorolykor elkezdjük csodálni a szavak eleganciáját, a szellemes megnyilatkozásokat, a keresztény szigort, a vastag könyveket és a csillogó pompát. Ezzel szemben a lelkipásztorlás történetéből a jámbor, szelíd lelkek csendes, irgalmas tetteit tartjuk sokra, mert ők ideállá válnak és modellül szolgálnak. Mérvadó a Krisztus iránti hűségük és a rendkívül szerény körülmények között élők iránti figyelmük. Egyszóval: létezik még egy "alternatív" szentség; az elfeledettek és magányosak szentsége. A lelkivezetőknek feltétlenül forgatniuk kell a szentekről, a nemes lelkű jó emberekről szóló elbeszéléseket, akik Krisztust követő gyöngéd alázatukkal tekintélyre tettek szert: ".amikor megtettétek ezeket akárcsak egy-gyel is a legkisebb

atyámfiai közül, velem tettétek meg." (Mt 25,40); ".ha pedig valaki egy mérföldnyi útra kényszerít, menj el vele kettőre" (Mt 5,41); "a testvérszeretetben legyetek egymás iránt gyöngédek." (Róm 12,10) Ezekben a bibliai idézetekben, igeversekben egy szó nem esik vallásról: a cselekvés és viselkedés "nyelvén" beszélnek felemelkedésről, tiszteletről és méltóságról. A vallásos frázisok csupán akkor nyernek értelmet, ha mögöttük tartalmukkal egybecsengő cselekedetek vannak. A gondoskodás fogalmában az is benne rejlik, hogy a pásztorié sem a kliensének, sem a páciensének, sem a tanítványának nem tekinti beszélgetőtársát. És nem a gyülekezet egy majdani tagja ül vele szemközt, hanem az embertársa, akinek vallási, erkölcsi vagy ideológiai meggyőződéstől függetlenül tisztelet és gondoskodás jár. Az emberségesség ugyancsak lejáratott szó - a beleélés és a gyöngédség

valószínűleg jobb. Az a kifejezés: "elkísérni valakit élete egy szakaszán", ugyanezt fejezi ki. A gondoskodás fogalma takarja az odafigyelést és felemelést, az emberi méltóság visszaadását és a támasznyújtást vagy a részvét újjáteremtő erejét. 170 Előszeretettel emlékeztetnék itt Szonyára, Aljosára, Zoszima sztarecre és azokra, akikkel majd találkozunk még a 6. fejezetben, Dosztojevszkijnél Ok mind dicsérik a gondoskodás és a részvét megújító hatalmát. A neki tulajdonított imádsággal Szent Ferenc is folyton-folyvást tükröt tart a lelkivezetők elé: .Ó, Mesterem, add, hogy inkább vigasztaljak, mintsem vigaszt keressek, megértsek másokat, mintsem megértést keressek, szeretetet nyújtsak, mintsem engem szeressenek. Mert mikor adunk, akkor kapunk, mikor elfeledjük, találjuk meg önmagunk, mikor megbocsátunk, nyerünk bocsánatot, mikor meghalunk, születünk az örök életre. Ha a lelkipásztorlás nem erre az

"egyszerűre" épít, akkor a többi dimenzió is magasröptű, de értéktelen elméleti spekulációvá válik. A pásztorlói identitás az egyszerű, de a magánjellegű és nárcisztikus társadalomban elfeledett gondoskodás hajthatatlan kereséséből táplálkozik. A pásztorlónak, érzékenysége növelése érdekében mély emberismerettel kell rendelkeznie, és ehhez a pszichológiai és pszichoterápiás naprakészségen túl a kulturális kérdésekre kell még figyelmet fordítania. A szépirodalom és az esszé, a művészet, a film, a dráma és a zene tömörített formában általános emberi megnyilvánulásokat jelenítenek meg. De ennél is fonto-sabb, hogy ismételten magvas beszélgetéseket folytasson barátaival. Az ember addig nem sokat tud magáról, amíg meg nem osztja gondolatait valakivel; alig tudhat valamit meggyőződéséről, kételyeiről és vágyairól, amíg azokat szavakba nem önti. Másokban tükröződve nő a belátásunk és

lehetőség nyílik saját elképzeléseink, gondolataink kritikus szemlélésére. Éppen ezért elég nyugtalanító, hogy a teológus- és pszichológus-képzés meglehetősen egyoldalúan kurzusokra és kreditpontokra összpontosít, és egyre inkább kiszorítja a reflexiót és az önálló véleményalkotást. A gondoskodást lehetővé tevő emberismeret sokkal több a formális lélektani vagy teológiai kompetenciánál. Ezt egyrészt egy kifeléfordidó folyamatban (a kifürkészhetetlen ember megfigyelésén és a róla való gondolkodáson keresztül), másrészt egy befelé forduló folyamatban (önreflexióban) lehet elsajátítani. A rendszeres baráti beszélgetések, a gyónás, a saját terápia, a napló- vagy levélírás mindezeket jótékonyan lendítik előre. Csak ezeket megfontolva sejlik föl Gunnel Vallquist szavainak értelme: "Minél többet éltünk, annál nagyobb képtelenség ítéletet mondani. Nem pusztán azért, mert egyre jobban felfedezzük,

hogy a gonoszság összes lehetősége megvan önmagunkban is. Vagy majdhogynem az összes Hanem, mert minél jobban megismerjük az embereket, és minél többükhöz kerülünk közel, a vétkekben és gyöngeségekben annál gyakrabban egy-egy szeretett arc vonásai elevenednek meg a tudatunkban. A másikban lakozó gonosz - szenvedés nekünk Ám ítélkeznünk mégis lehetetlen" (Amíg megvirrad a napja. Naplófeljegyzésekl950-1958,1959, 7) 5.3 Tudatosodás Istenem, mielőtt eljön az aratás ideje, engedd megérlelődni a lelkem! Selma Lagerlöf, A halál kocsisa (1912) A tudatosodással arra a mentális érintettségre szeretnék utalni, amire akkor kerül sor, ha elmélyül egy beszélgetés, magával ragad egy egzisztenciális téma. A beszélgetés ilyenkor nem a viszonyulásokat - apához, anyához, gyerekhez vagy munkához - érinti, hanem a (korábban határhelyzeteknek nevezett) "teljesség" észlelésére adott reakciókkal foglalkozik, mint amilyenek

például az olyan önfeledt boldog pillanatok, amikor a "mindennapok világa előtt új dimenziók tárulnak föl". E beszélgetések egzisztenciális aspektusainak a határ-témákés az intenzitástémákelnevezéseket adtam (ld még Wikström 1993, ahol az intenzitás témáit "kis szentségnek" hívtam). 1 Kunos László fordítása, 154. oldal Hadd mutassam be az alábbiakat néhány példán. A tudatosodás nem az a mélységes bizalmi kapcsolat, amely pásztorié és bizalmasa között létrejön, amikor például a lelkivezető osztozik egy éppen válását átélő bizalmasa fájdalmában; bár a tudatosodás kialakulhat e beszélgetés 171 folytatásaképpen. A tudatosodás közel áll az olyan kérdésekhez, mint: mit kezdjek most az életemmel; hogyan lehet a végzet ennyire kegyetlen; hogyan engedheti meg mindezt Isten; hogyan találjak valami értelmet a történtekben? (Ezek a határ-témák.) A tudatosodás nem az, amikor egy újdonsült apa

a munkahelyén megkínálja a kollégáit egy-egy szivarral, hanem az, amikor egyedül marad és örömkönnyekkel telik meg a szeme, átérezve első gyermeke megszületésének fantasztikumát. (Ez intenzitás-téma) A tudatosodás nem kibúvók keresése, a bűntudat és szégyenérzet feldolgozása, mondjuk, amikor valaki nem látta el elég jól idősödő szüleit; hanem ennek folyományaként jön létre, amikor megfelelő mértékben átéli felelősségét és nem képes eltekinteni attól a valóságos vétkétől, hogy már túl késő helyrehoznia a történteket (határ-téma). A tudatosodás nem az, amikor valaki megszokásból vagy konvencióból istentiszteletre jár, hanem amikor saját maga egy "egészen más" teljesség-, egység-, béke- és öröm-élményben részesül. Bár ilyenkor az is előfordulhat, hogy az ember a csodálkozástól talán mozdulni sem bír, összezavarodik, fogalma sincs, mit kezdjen a történtekkel (intenzitás-téma). A

lelkivezető feladata, hogy olyan lelki és fizikai légkört teremtsen maga körül, amelyben létrejöhet a megfelelő tudatosodás körüli beszélgetés, történjen ez akár egy improvizált találkozás alkalmával vagy szerződéses keretek között. A tudatosodás esetleg a stressz, a kifelé fordulás ellentéteként is megragadható. Fájdalom-kerülő társadalmunkban gyakran a lelkészek és lelkipásztorlók feladata találkozni az emberekkel olyankor, amikor leomlanak a boldogság és jólét falai, amikor az önbecsülést és az emberi méltóságot már nem adja meg a munka és a társadalom iránti elkötelezettség mértéke. Ők találkoznak a csendesen vagy hirtelen szélre sodródottak-kal De a tudatosodás iránti vágy az élet forgatagában is jelentkezhet, krízisek során, amikor világossá válik az élet múlandósága, például egy munkatárs hirtelen és korai halálakor. Ilyenkor kevésnek tűnik az orvostudomány és a pszichiátriai kezelés: az

életfeltételek témája unos-untalan ott tolakszik, a szenvedő alanyra telepedve. A régi Schartau-követő a tanítóját kérdezte, Oroszországban a sztarecet keresték fel. Ok nem csak hallgatni és megérteni tudtak s voltak hivatottak - legalább annyira feladatuk volt a gondolkodásra késztetés. A lelkipásztor-lás tehát alkalmat kíván teremteni a tudatosodásra, másképpen kifejezve az eltöprengésre, az önvizsgálatra, az új perspektívák keresésére, a célok megváltoztatására, az iránymódosításra, az elmélkedésre és önmagunk komoly kérdőre vonására, hogy világossá váljék: "ezért élek." Ámde mit is jelent elgondolkodásra, önvizsgálatra, hamis megoldások átlátására ösztönözni? A tudatosodás "provokálása" természetesen kényes feladat. Inkább van szó tükrözésről, mintsem kellemetlen igazságoknak a másik szemébe vágásáról. "Folyamatosan azt fejtegeted, hogy milyen boldog vagy, de

egyáltalán nem nézel ki annak!" Vagy ahogy Zoszima sztarec mondja az öreg Karamazovnak: "Az a legfontosabb, hogy önnönmagának ne hazudjék." Jung szerint az ember "perszónát", maszkot visel - kifelé. Ezen belül rejtezik tulajdonképpeni énje. Egyesek azonban oly mértékben azonosulnak - a családjukban, a rokonságukban, sőt az egyházi munkásságukban, ahol éppenséggel a szerepűkhez tartozik a komoly meggyőződés - a viselt per-szónájukkal, hogy szinte tökéletesen megfeledkeznek arról, valójában kik ők, vagy mivé szeretnének válni. Ebben az összefüggésben a provokálás elengedhetetlen lehet ahhoz, hogy megkezdődhessen - a jungi - individuáció. A lutheránus lelkipásztorlás fogalmaival azt mondhatnánk, hogy a törvénynek el kell végeznie a művét: az idealizáló énképet szembesíteni kell a valódi énnel. A tudatosodás idő, kapcsolat és tisztelet híján nem valósulhat meg. A "naptárhoz-ragadt",

mobiltelefonos és rendkívül effektív lelkivezetők azon fogják kapni magukat, hogy egyre kevesebben keresik fel őket. Egy elfoglalt lelkivezető önmagáról szóló üzenetét hamar érdektelenségként élik át az emberek. Mindazonáltal egy beszélgetés minősége nem pusztán a percek, órák hosszától függ. A szerződéssel arra utalnék, hogy a bizalmas és a pásztorló között empátiás viszonynak kell lennie. A tisztelet alatt pedig azt értem, hogy a lelkivezető a lehető legmélyebben komolyan vegye bizalmasát és ne próbálja meg rátukmálni saját hitét vagy meggyőződését. 172 5.31 Az intenzitás tudatosodása mint a misztikus részesség élménye Mielőtt továbbmennénk a határ-témára, mely egyben a tudatosodás legfőbb tartalmi eleme, elidőznék még egy kicsit az intenzitás témájánál és a terjeszkedő élményeknél (egy részüket misztikusnak nevezzük). A második fejezetben leírt három megközelítés (individuális,

kulturális és értelmi) általában elfogadott valláslélektani elméletekre épül, miszerint a vallás egy mögöttes igényt elégít ki: az érzelmi biztonság, a nyelvi és társadalmi megerősítés és az értelem igényét. Ezek az okfejtések azt feltételezik, hogy a vallás egy hiányra válaszol. Más megközelítésből - a szociológus Péter L. Berger szerint - a vallásos nyugtalanság nemcsak egy hiányérzet kifejezője, hanem a csodálaté is. Eszerint a vallás az ember pozitív tapasztalatokra vonatkozó, teljességgel sajátos viszonyulása: tapasztalatai azt üzenik az érintettnek, hogy ő egy nálánál nagyobb, rajta kívül álló valami részese, s hogy ez a "másmilyen" csodálatos és jó és váratlan, sőt talán isteni. De szólhatnak ezek az élmények az intenzív örömről, a boldogságról, a zenéről, a közösség érzéséről és a humor pillanatairól is, vagy lehetnek végtelenség-élmények. Születhetnek közösségben vagy

egyedüllétben. Berger hangsúlyozza, hogy ezeket az intenzív vagy misztikus tapasztalatokat figyelembe kellene venni a vallásos kifejeződés pszichológiai értelmezésénél. Ezek ugyanis "transzcendencia jelek" és ezek alapján csatlakozhatunk a véleményhez, miszerint az embernek szüksége van az érzékfelettire és az önmagán való túllépésre (Berger 1969). Egyszóval, a tudatosodáshoz nemcsak negatív és félelemteli élmények tartoznak. A terjeszkedő, az önmagukon túlmutató élmények azonosítása és pontos leírása is idetartozik. Igencsak fontos, hogy a lelkivezető képes legyen azonosítani a pozitív tapasztalásokat, és ezeket is befoglalja a vallásos értelmező keretbe. E "belső alapok" felfedezése a tudatosodás része. Melyek azok az intenzív és teljességgel nélkülözhetetlen élmények valaki életében, amelyekre legfőbb értékeiként tekint? A pontosítás végett három szakaszt különböztethetünk meg: • A

belső alapok felfedezése. A beszélgetés középpontjában ilyen és hasonló témák állhatnak: "Ezért élek", "Enélkül egyáltalán nem tudnék élni", "Amikor minden más összedől, ez adja a legtöbb erőt és értelmet az életemhez." Sokan mondják maguknak egy közlekedési baleset, betegség vagy más válság után: "Milyen bagatell! Milyen világos! Hogy lehetett nekem olyan fontos az, ami annyira jelentéktelen? Jaj, de együgyű voltam eddig, meg kell változtatnom az életemet." Tudatosodásnak számít az is, ha elébe vágunk az élet olykor kegyetlen és dorgáló kiigazításainak, ha behatároljuk életünk sérthetetlen dolgait. Mi számít szentnek, az intenzitás mely dimenzióinak hiányában válna minden szürkévé és kibírhatatlanná? • £ belső és legfontosabbik világ leírása szavakkal és megjelenítése képekkel. Minél figyelmesebben követi valaki azt a szimbólum világot, ami a végérvényűt, a

meghatározóan értékeset kiaknázza, az annál sokatmondóbbá is válik. A képek sűrítve jelenítik meg azt, amire utalnak Ilyen szimbólumokat szavakba - forrás, fény, fa, tenger -, lírába, szólásokba, zsoltárversekbe, igébe öntve közvetíthetünk. Ezt a belső, sérthetetlen és "szent" világot a dolgok is ábrázolhatják; elsőszülött gyermekünk hajszála a pénztárcánkban, egy réges-régi tengerparti fénykép, egy emléktárgy az íróasztalunkon. De létrejöhet zenei élmény során is Itt arról van szó, hogy vajon mi ad támaszt, sugároz örömöt és reményt a belső és külső világban - a legjelentősebb dolog pedig számtalanszor ingyen van. A tudatosodással támadnak föl és mélyednek el azok a félhomályban rejlő dolgok, melyek mégis a bizalmas életének legintenzívebb részeit képezik. Az aktív meghallgatás művészetéhez hozzátartozik mások örömének megértése, de még inkább az "együtt-örülés". A

keresztény hagyomány beszél az eufória, a humor és a közös nevetés jelentőségéről. • "A legfontosabbak" jelentésének elmélyítése és kritikus felülvizsgálata. Amennyire fontos rátalálni az intenzitás forrásaira, annyira jelentékeny kritikus kiértékelésük. Mely értékek állják ki a próbát, melyek nem? Mely illúziókat és reményeket érdemes és jó megtartani, s melyekről kell örökre lemondani? A tudatosodás révén örök az átalakulás, kiforgatunk mindent és megkérdőjelezzük saját életünk alapjait: "mennyit ér ez nekem, s vajon miért?" 173 Kelj fel ágyadból, AnnKatarin, s hallgass az intő szóra: Csak lassan ízleld, kóstold e nemes bort hisz elveszít bájt-derűt, ki mohón hörpinti e nedűt, üres üveget tart majd kezed, és sűrű könnyeket, hamut a szíved. Cornelis Vreeswijk 5.32 A szent szféra Az intenzitás tudatosodása olyan misztikus tapasztalásokat is érint, amelyek átszakítják a

megszokott világ kereteit. A misztika-kutatásból ismerjük, hogy az emberek nagy csoportja őriz élményeket arról, hogy egyszer csak eltűnik szemük elől a hétköznapi világ, s valami nagyobb aktivitás résztvevőjének érzik magukat. Az ilyen tapasztalások - ha pár másodpercnyiek is - olyan alapvetővé válhatnak, hogy örökre emlékeznek rájuk, és bármit megtennének, hogy újra megtörténjen velünk. Kápráztató élmény a valami-teljesen-más "hatalmába" kerülni A mindenséggel való egység és részesség misztikus tapasztalását komolyan kell vennünk. A transzcendencia-jelek és az intenzitás-pillanatok meghatározására szolgálhat a "szent szféra" kifejezés. Az ember valami olyasféle sérthetetlenről szerez egy élményt, valamint spontán, konkrét tudomást, amit aztán meg kell védenie. Péter Berger kiemeli, hogy ezek az intenzív tapasztalások nem belülről származnak, a külső világban éljük át a barátság, a

zene és a fantázia túlcsorduló erejét. Mindenkinek vannak efféle élményei lenyűgö-zöttségről, mindenki érezte már párszor a világ belső rendjének jelenlétét. A lelkipásztorlásban a tudatosodás alkalmával ezeket az emberen önmagán túlmutató jeleket igyekszünk elérni, és megérteni bizalmasunk élethelyzetében betöltött szerepüket. Az értelmezés ugyanakkor mindezek vallásos életszemléletbe ágyazását jelenti, ahol is a Másik aktivitásának közvetlen megnyilvánulásaként kezeljük: elhívás vagy vigasz gyanánt. Az efféle tapasztalatokat az ember "őstapasztalatainak" nevezzük. A lelkivezető a tudatosodás szakaszában nem kezdi filozófiai vagy teológiai szemszögből felülvizsgálni, vajon ezek földöntúli élmények-e. Ezzel szemben e tapasztalás személyes jelentését keresi Mikor részesült olyan túláradó élményben a bizalmasom, hogy örömkönnyek áztatták arcát? Mikor futkosott a hideg a hátán a

lenyűgöző szépségtől vagy némult el boldogságában? A következőkben látni fogjuk: a spiritualitás hagyománya az efféle örömöket a compunctio, a szent vágyakozás kifejeződésének tartja. A csöndes, ámde intenzív életöröm tudatosulásával foglalkoztunk, és megállapítottuk, hogy a pszichoterápia és a lelkipásztorlás túlságosan keveset foglalkozik az élet napos oldalával. A tudatosulás egészen más fajtája foglalkozik a fenyegető és szorongásos élményekkel, melyeket korábban határkérdéseknek hívtunk. A gyülekezetekben leginkább ezekre terjed ki a lelkipásztorlás 5.33 Az egzisztenciális határkérdések tudatosulása A kitörés és változás gyakran felveti az élet rövidségének és értelmének a kérdését. Elgondolkodásra késztet. És ilyenkor nem ritkán leszünk ambivalencia tanúi: látjuk az őszinte óhajt, hogy beszélgessünk a halálról, az értelemről és az élet rejtelmeiről, de elhanyagolásuk vágya is

éppoly jelenvaló: "majd gondolkozom ezen öregkoromban". A tudatosodás tehát azt a segítséget is felkínálja, hogy a bizalmas a halálán, a felelősségén és valós vétkességén is eltöprenghessen. A halál Urunk, taníts meggondolni közelgő halálunkat, hogy amikor el kell hagynunk e mulandó földi életet, készen álljunk az üdvözítő útra. (Korábban az igehirdetés után olvasták.) Taníts minket megszámlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk. (A temetési liturgiából.) 174 A halálról és a haldoklóról tekintélyes mennyiségű irodalom szól. A könyvek tartalmának felidézése helyett beszámolok egy látogatásomról. Rómában véletlenül egy kollégámra akadtam Egy szerzetesről, egy keményen dolgozó pszichiáterről van szó - nagyon szerette a statisztikát. Amikor beléptem érdekesen berendezett dolgozószobájába, rendi csuháját viselte. A csupasz falon feszület függött, az asztalon, számítógépe mellett

könyvek sorakoztak, rajta egy porfogó anyag, két kis számológép és egy koponya. Első szempillantásra hátborzongató látvány volt A beszélgetésünk során azonban kiderült, hogy mindennapi meditációja az életről mint kölcsönről, mint egy alkalmi ajándékról szól. A meditálás a koponyáról, ami folyamatosan emlékezteti őt arra, hogy egyszer majd mindent oda kell adnunk, szerinte szabadságot és nyíltságot, egyfajta intenzitást és megelégedettséget ad az életben. Annak belátása, hogy mindent kölcsönbe kapunk, paradox módon ugyan, de erősíti jóérzésünket és szabadságérzetünket. Az élet múlandóságának ez a szembeszökő szimbóluma segítette hozzá ahhoz, hogy olyannak lássa a valóságot, amilyen. Nem megragadni és soha el nem engedni vágyta az életet, hanem ajándékként venni, s aztán, a Másik eszköze gyanánt, valamit hozzátenni. E haláltagadó, ifjúság- és boldogságközpontú korban, pásztorlóként gyakorta

találkozunk olyanokkal, akiket brutálisan és meglepetésszerűen emlékeztetett valami a létezés törékenységére. Temetés körüli időben folyó beszélgetésekben nem ritkán merülnek föl a hozzátartozókban - az elhunyttal kapcsolatos gondolatokon, a sors gyűlöletén és a létezés ellen forduló haragon kívül - saját halálukkal és öregedésükkel összefüggő kérdések is. A halál és a gyász lélektani folyamatáról igen értékesek lehetnek az Elisabeth Kübler-Ross és más tanatológusok tollából származó ismeretek (1971). A gyász és a halál előtti fázisok kutatásából sokat tudunk az eltaga-dás, az alkudozás, a reménykedés stb. szakaszáról A halál tudatosodása azonban elsősorban nem a meghalás folyamatainak ismerete. A tudatosodás inkább a halotti állapotról szól "Hol van most az az ember, akit már nem érhetek el?" "Mi lesz velem, amikor a rák egyre többet elpusztít a testemből?" "Mi történik

majd abban az országban, ahova tartok?" "Van valami igazság a pokolról, mennyekről, ítéletről szóló elbeszélésekben, vagy végül minden megsemmisül?" "Egyáltalán miért kell megválnunk egymástól?" A középkorúak időn és halálon töprengése gyakorta kéz a kézben jár saját szüleik öregedésével. Megérkeznek a legidősebb nemzedékbe. Letagadják a test külső változásainak a jeleit Az öregedést nárcisztikus sérelemként veszik. Ebben a korosztályban a lelkipásztorlás realizmust, tényszerűséget és áttekintést biztosít. A tudatosodás az élet végességére és hajthatatlanságára kínálhat új perspektívát. A lelkipásztorlónak nyilván nem a halál angyalaként kell viselkednie, hanem éppen a Halált porrá zúzó Életről kell szólnia. Mivel azonban a tudatosodás tényszerű hozzáállást kíván, el kell sajátítania azt a képességet, hogy ne csak folyamatként kezelje a halált, hanem az élettel

járó fenyegetésként. Egy másik, a halálhoz társuló alapkérdés, hogy miként békéljen meg az ember saját vagy mások szenvedésével. Sokat írtak a fájdalomról, a fájdalomreceptorokról és a fájdalomcsillapításról A tudatosodás inkább az igazságtalanságként átélt fájdalommal, a betegség és testünk végességének elfogadásával foglalkozik. "Megalázó betegségek és fájdalom tör szüleim, gyermekeim, barátaim életére, és az enyémre. Hogyan szőhetnék ebből értelmes rendet, hogyan bírjam ki ezt az ellentmondásos létet?" Ez talán a lelkipász-torlás egyik legáltalánosabb kérdése. A tudatosodás révén a lelkivezető hozzájárulhat a felkészültség és a kiforrottság elsajátításához. A fájdalom, akár a halál, sérelemként érhet. Ezt látjuk a dühkitörésekben, a sírásban és a panaszban, a bűntudatban és az alkudozásban. Nyilvánvalóan fontos empátiát és megértést sugározni, ha előkerülnek ezek

az érzések. A tudatosodás során azonban nemcsak a saját és mások fájdalmának a feldolgozása történik, hanem ezek értelmezése is. Ez alatt persze nem bombabiztos logikus magyarázatokat értek, hanem olyan hozzáállást, amelyben semmiféle megalázó elem nincs. A Biblia elbeszélései bűnbeesésről, szenvedésről és halálról, megértésre alkalmas és értelmező keretet biztosítanak. De gyakran el kell fogadni és teológiailag megerősíteni, hogy egyes nehézségek és vesződségek teljesen értelmetlenek, s hogy a gonosz minden értelmetlenségek legnagyobbika. 175 A felelősség A felelősség tudatosodása során a személyes beszélgetésben lehetőséget teremtünk bizalmasunknak ahhoz, hogy elgondolkozhasson a különbségen, vajon a körülmények áldozata-e ő, vagy éppen maga is oka a terhessé váló helyzetnek. Ilyenkor nem a bűntudatot emeljük ki, hanem magára a hibára összpontosítunk, behatároljuk a valódi vétkességet - és

nemcsak "a körülményekre" hivatkozunk. A tudatosítás a megkerülhetetlen felelősség belátásának a növelését is célozza Amennyiben valaki nemcsak áldozatként látja önmagát, hanem felelősként is, egyben megteremti nehéz, de emberi felemelkedése és integritása feltételét. A felelősség tudatosodásának segítése egy párbeszéd során nehéz egyensúlyozást kíván. Honnan tudja vajon a lelkivezető, hogy a kérdéses személy kibírja-e a terhet, vagy (hogy pszichodinamikus terminusokban beszéljünk) rendelkezik-e olyan énstruktúrával, amely elviseli azt a régóta elfojtott érzését, hogy valaki másnak valóban fájdalmat vagy bánatot okozott? Az ellenkező eset is felmerülhet, amikor e gyötrő belátás elnyomásában kell segíteni valakit. A tudatosodást a régi lutheránus lelkipásztorlók "törvény által való megvilágosodásnak" nevezték. Hangoztatták, hogy nemcsak a valóságos vétket kell azonosítani, hanem

egy életideálra kell törekedni. A klasszikus teológia "gyónási tükre" éppen erre hivatott. A "törvény" az öncélú embert szeretné megközelíteni A lelkipásztorlás egyik réges-régi tapasztalata, hogy az emberek, még ha először mégoly mogorván reagálnak is, megszívlelik az önmagukról hallott nagy igazságokat. Még egy fájdalmas igazságot is el lehet fogadni, ha szeretettel és gyöngédséggel közlik. így volt ez Zoszima sztarec és Iván esetében is A Karamazov testvérekben (1881), vagy az öregasszonnyal, Katalinával és Jánossal Bo Giertz könyvében, A házát kősziklára építette című műben (1941). Bizonyára vannak mazochista egyének, akik szívesen és hosszasan érlelgetik neurotikus igényeiket önvádaskodással és bűntudattal, és bizonyára vannak lelkészek és lelkivezetők, akik őszintének vagy szókimondónak vélt magatartásukkal hosszan rejtegetett agresszivitásuknak engednek szabad utat. Ezek a

változatok azonban nem vonják kétségbe, hogy fontos emlékeznünk, a klasszikus lelkipásztorlás egyik talpköve az erkölcsi élet tudatosítása volt. A felelősséghez hozzátartozik az élet értelme és célja feletti eltöprengés is. Ellensúlyozni kell, hogy az ember mindig a dologi világgal van elfoglalva, ami általában leköti a figyelmét, és megakadályozza az utánagondolás-ban. Itt lép be a képbe a lelkivezető, aki megteremti a párbeszédhez illő hangulatot, melyben fontos szerepet kapnak a lét- és életszemléleti kérdések. A tudatosodás két fő vonását összefoglalandó: Az első, hogy a lelkivezető segíti bizalmasát az intenzitás-témák rögzítésében: "Mi számít sérthetetlennek az életében? Miért élek? Létezik-e számomra valami a kézzelfogható világon túl?" A tudatosodás idején megragadjuk, fejlesztjük, ugyanakkor kritikus vizsgálódás tárgyává tesszük ezeket a "szentségeket" megjelenítő

képeket, emlékképeket, szimbólumokat. A második, amikor a pásztorló segíti beszélgető partnerét a saját behatá-roltságával, a halállal (mások halálával, a halál állapotának jelentésével és tartalmával, az idő múlásával), a fájdalommal, a cselekedeteivel járó felelősséggel és az értelem kérdéseivel való szembesülésben. Megerősítő és ugyanakkor játékos dolog is szavakba és képekbe önteni minden pozitívat, amit szeretünk, aminek, amiért és amiből élünk. Ez táplálja a személyiséget Kiadni magunkból a negatívumokkal szembeni aggályunkat, félelmünket vagy kételyünket - szintúgy gyógyító erejű. A kimondott szó csökkenti a nyugtalanságot. Ha címkézzük, elemezzük, bizonyos szemszögből nézzük e dolgokat, máris kevésbé félelemkeltők. A szavak révén egészséges távolságot tarthatunk Az elkerülhetetlen pedig éppoly megfel-lebezhetetlenül áll előttünk, mint amennyire az is. Miként békélhetünk meg

vele? Erről szól többek között az értelmezés. 5.4 Értelmezés De Isten nélkül annyi szónak kellene meghalnia: azoknak, melyek nem lelnek fogódzót. Göran Tunström, Karácsonyi oratórium (1983) 176 Számos pásztorié beszélgetés csakis a gondoskodás és a tudatosodás szintjén marad, és ez rendjén is volna. Meghosszabbításában ott van azonban az értelmezés Ennek során párbeszédben aktualizáljuk a keresztény valóságszemlélet egyes elemeit, de, szorosan a bizalmas saját tapasztalatvilágához kapcsolódva. Ahelyett, hogy: "Isten azt mondta", azt mondjuk: "Amit ön mond, arra emlékeztet, hogy." A bizalmasnak jogában áll elutasítania a mondottakat Máshogy kifejezve: "A keresztény hozzáállás felfedezését segítjük." A keresztény hit ugyanis a határ- és intenzitás-kérdésekre elsősorban nem intellektuális válaszokat kínál. Éppen úgy, ahogy a létkérdések is csak részben mondhatók kérdéseknek -

hiszen voltaképpen a létfeltételekbe fonódó fenyegetettségre adott válaszok -, a keresztény képek és szimbólumok is csupán részben értelmezhetők racionálisan. A kereszténység tulajdonképpen egyfajta viszonyulás a létkérdésekhez és inkább érzelmi és társas jellegű, mintsem intellektuális. Röviden áttekinteném, hogy a teológiai nyelv, a liturgia és a beszélgetés miként fonódhat egybe intenzitás-élményekkel ("Ó Istenem, Te vagy az élet forrása." Sék 586,1) és határélményekkel, mint a fájdalommal ("Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta." Ezs 53,4) és a halállal ("És mikor búcsút kell intenem nékem, / ó, te el ne hagyj engem." Sék 144,6) Mint ahogy a második fejezetben láttuk, az ember itt is élmények és nyelv közé reked: miként és mi okból válhatnak a teológiai szimbólumok élővé? Kezdjük az intenzitás értelmezésével. A keresztény alapgondolat abban áll,

hogy az életöröm, akárcsak a természeti és kulturális élmények felett érzett boldogság, nem a véletlen műve, hanem transzcendencia-jel, minden jók adójának ajándéka. Erre jó példa Linné, aki Istent látta a szép havasi világban és a szülők újszülöttük láttán megjelenő örömkönnyeiben. "Te formáltál anyám méhében." (Zsolt 139,13b) A keresztény ember számára az intenzitás tere egy láthatatlan, de valóságos Másik rejtjele. A teológusok úgy fogalmaznának, hogy itt az első cikkelyről van szó: Isten cselekszik a teremtésben. Ez a vallásos keresztény értelmezés lehetővé teszi az intenzitás, vagyis az öröm, a remény és a rend forrásához fűződő személyes kapcsolatot. Az Ótes-tamentumban Isten a dicséretekben megpihen (Zsolt 22,4). A keresztény értelmezés ugyanakkor helyreigazíthatja vagy teljesen meg is kérdőjelezheti azokat az értékeket, melyeket egyesek életük céljának vagy mozgatójának tartanak.

"Nem minden Isten, ami fénylik." A teológiai hagyomány a határkérdések értelmezéséhez is keretet szab. Az egyháztörténetből nyomon követhetjük, hogy számtalan ember szavakba 1 Jávorszky Béla fordítása, 303. oldal tudta önteni nyugtalanságát a Biblia, a zsoltárok és a szent hagyomány nyelvén. Sokak hunytak el békében, mert mint Ábrahám, Mózes és Jób beteltek az élettel. Ők azért állták ki a szenvedéseket, mert Krisztus a böjtben részt vállalt az emberek gondjaiban-bajaiban. Mások féltek a haláltól, de vigaszra leltek abban, hogy Jézus is szenvedett és félt a haláltól. Megint mások betegségben és igazságtalan szenvedésükben abban a megbizonyosodásban találtak vigaszt, hogy a bűnbeesés óta az egész teremtett világ töredékes, és a végső napig nem lesz újból tökéletes. Az emberi felelősséget a keresztény teológia az ótestamentumi párbeszédből eredezteti, amikor is Isten megkérdi Ábrahámtól:

"Hol vagy?" (lMóz 3,9) A szó, hogy Ádám, embert jelent, aki egy valakihez fűződő viszonyában jelenik meg. A lelkivezető különösen felelősséggel tartozik azért, hogy aki felkeresi, segítséget kaphasson azoknak az elbeszéléseknek a megtalálásához, melyekkel feldolgozhatja a határ-témák miatt átélt fenyegetettség érzését és az önmagukon-kívül-mutató intenzív tapasztalatait. Az értelmezés nem biztosít világos teológiai látást, nem ad helyes "választ" a létkérdésekre; ehelyett a beszélgetésekben forgatókönyvekre és az azonosulásra alkalmas alakokra bukkanunk. A keresztény hit alapja a következő: létezik személyes Isten, aki Krisztusban megtestesült s törékeny egyházában él - ez mintegy axióma a hívő számára. 5.41 Az értelmezés teljes aspektusa 177 A gondoskodás és önvizsgálat mellett a lelkipásztorlás történetében - nem utolsó sorban a misztikusoknál - a lelkivezető legfontosabb

feladatának a keresztény valóságszemlélet kiépítésének és fenntartásának a támogatása számított. A lelki pártfogás diakóniaí (gondoskodó) oldalát mindig kiegészítette egy kérügmatikus (igehirdetői) is. Lélektani fogalmakkal élve: az empátiásemocionális lelkipásztorlás