Filozófia | Tanulmányok, esszék » Biriné Varga Csilla - A filozófia kezdete, a kezdeti filozófia problémája

NYÍREGYHÁZI FŐISKOLA A FILOZÓFIA KEZDETE, A KEZDETI FILOZÓFIA PROBLÉMÁJA Tiszabercel, 2003. november 03 KÉSZÍTETTE: BIRINÉ VARGA CSILLA MAGYAR-KOMMUNIKÁCIÓ LEVELEZŐ TAGOZAT I. ÉVFOLYAM I. FÉLÉV A filozófia szó eredetileg azt jelentette: „a bölcsesség szeretete”. A szó görög eredetű: „philo-szophia”. A „szophia” tudást, bölcsességet jelent, a „philo” előtag valaminek a kedvelését, szeretetét fejezi ki. A görögök azonban többes számú alakban is használták a kifejezést; s ez a „philoszophiai” forma mindenfajta tudást, mindenfajta bölcsesség kedvelését ideértették. A filozófia nem növeli a világról való tapasztalati, tényszerű ismereteinket, hanem értelmezi azokat. A filozófia szó nem annyira tárgyi tudást, inkább a tárgyi tudás értelmezésére való képességet akar nyújtani az embereknek. A filozófia kezdetét nagyon nehéz behatárolni. Sok kezdet van Maga a történeti kezdet

szétszóródik, hiszen már a homéroszi eposzokban is fellelhető a filozófia kezdete. Az első görög filozófus Thalész /ie 585ben/ Az első görög filozófusokat másképpen „preszokratikusoknak” is nevezték az i.e VI században Utána következtek a „szofisták” A legtöbb írásos emlék az athéni filozófusokról, Szókratészról, Platonról, Arisztotelészről maradt ránk. A filozófia az antik görög társadalomban aranykorát érte. A filozófia „bölcsőjeként” is emlegetik. A hellenizmus korszakában sajátos tudást jelent a filozófia. Az orvosok, papok, államférfiak, költők, mesteremberek is tudással rendelkeztek és ezek mellé bekerül a filozófus. A filozófusok másképp tanítanak, de sem a tanítás formája, tartalma nem hoz újdonságot. A görög filozófusok egyfajta életritmust, életformát alakítottak ki. A filozófus nem rendelkezik rábízott tisztséggel, megbízatással. Független szemlélődő életformát,

„teóriát”, életmódot alakítottak ki. 1 A görög filozófusok nem kérnek a társadalomból; szerintük a tudás egy állapot és ezt csak akkor tudjuk megérteni, ha kivonulunk a világból és külső szemmel nézzük az eseményeket. Az egyén és a közösség konfliktusa a további görög filozófusoknak, a szofistáknak is problémát jelent a polisz rendszerben. A szofista filozófia elmozdítója a filozófiatanítás. A filozófusok mesteremberek lesznek, retorikát és poétikát tanítanak. Az antik filozófia legnagyobb alakja Platón /i.e 428-348/ Párbeszédekben fejezte ki magát, saját gondolatait egykori mestere Szókratész szájába adta. Szókratész ősatyja a filozófusoknak, tanításaival provokálta a közösséget. Szókratész soha nem ért semmit, hatása mégis rendkívül nagy volt. Egész élete az athéni utcák és piacterek nyilvánosságában bölcselkedő beszélgetések között telt el. Filozófiai vizsgálódásainak

középpontjában mindig az ember állott, az embert akarta erényre nevelni. Egész gondolkodásmódját áthatotta az erény taníthatósága; hitte, hogy ha valóban felismeri az igazságot, az erényt, akkor aszerint fog cselekedni. Az erkölcsi igazságok érdekelték. Mi a bátorság, az igazságosság? Roppant szerény volt, nem bölcsnek nevezte magát, csak a bölcsesség kedvelőjének (filozofosz). Meggyőződése volt, hogy a jó embert sem életében, sem halálában nem érheti semmi igazi rossz. Nem a halál a legnagyobb baj, a legfőbb rossz, hanem a becstelen élet, a bűn. Platón az egyén és a közösség, a költészet felé viszi a filozófiát és mítoszokba önti tanításait. Platón hatalmas filozófiai életművet hagyott maga után. Már az ókorban Homérosszal tartották egyenrangúnak, filozófusnak nevezték. 2 s későbbi csodálói költő- Sajátos műfaja a filozófiai párbeszéd. A szépirodalomhoz kapcsolja műveit a dialógusok

szellemisége. A vitapartnerek hús-vér emberek, mindegyik külön-külön, önálló karakterrel jellemzett egyén. A párbeszédek színhelye mindig Athén Platónnak 34 filozófiai dialógusa van; életművéhez tartozik az Apológia (Szókratész védőbeszéde). Az Apologia három részből áll. Az első, a leghosszabb beszéd, a tulajdonképpeni védekezés. Szókratészt koholt vádak alapján került a bíróság elé. A vád szerint istentagadás bűnébe esett, új isteni lényeket hoz be, megrontja az ifjúságot. A koholt vádak alapja egy régi történet: egyik barátja Delphoiba ment és megkérdezte, hogy van-e bölcsebb Szókratésznél. A Püthia azt felelte, hogy senki nem bölcsebb nála. Szókratész nem akart, nem mert hitelt adni a jóslatnak és vizsgálgatni kezdte a magánál bölcsebbnek látszó embereket, államférfiakat, költőket, kézműveseket. Rájött, hogy mégis igaza van a jóslat szavának és ő a legbölcsebb ember. Szókratész tudja

magáról, hogy semmit sem tud, a többiek azonban még ezt sem tudják. A kifaggatott és felsült „bölcsek” ezért haragjukban megvádolták Szókratészt. Az Apológia második egységében a bíróság kimondta a bűnösséget. Szókratész itt azt fejtegeti, hogy nem büntetést, hanem jutalmat érdemel, hiszen az emberek javát szolgálja, ha velük az erényről beszélget. Ez a javaslat a bírák nagy részét felháborította és halálra ítélték Szókratészt. A védőbeszéd harmadik része a halálbüntetés kimondása utáni felszólalás. A bírákhoz szól és azt kívánja bizonyítani nekik, hogy „a halál valami jó”. „Mert két dolog közül egyvalami a halál: vagy abból áll, hogy a meghalt semmivé lesz és egyáltalán semmit sem érzékel már, vagy pedig –ahogy 3 mondani szokták- abból, hogy a lélek itteni helyét egy más hellyel váltja fel és máshová költözik. És ha semmi érzékelése sincs, hanem olyan, mint az álom,

amelyben alvás közben még álomképeket sem látni, hiszen akkor csodálatos nyereség a halál. Ha pedig a halál valamiféle elköltözés innen egy másik helyre, és igaz, amit mondanak, hogy ott vannak mind a megholtak, akkor mi lehetne ennél nagyobb jó, bírák” Végül arra kéri a bírákat, legyenek meggyőződve, „hogy a jó emberrel nem történhetik rossza sem életében, sem halálában.” A következő sorokkal zárul az Apológia: „De ideje már, hogy távozzunk. Én halni indulok, ti élni; de hogy kettőnk közül melyik megy jobb sors elé, az mindenki előtt rejtve van, kivéve az istent.” Platón a Phaidon című dialógusában számol be Szókratész haláláról: utolsó óráiban barátaival együtt a lélek halhatatlanságáról elmélkedett, majd mosolyogva megitta a mérget. Szókratész filozófiájának továbbfejlesztése Platón idea-tanában jelentkezik. Ennek lényege az a feltételezés, hogy léteznek öröktől való, az emberektől

független ideák, melyek a dolgoknak örök szellemi lényegét, tiszta eszményét jelentik. Ezek az ideák mentesek a konkrét dolgok egyedi vonásaitól. Az idea-tant világítja meg Platón Állam című művének 7. könyvében leírt hasonlataival. Az emberek úgy élnek, mint akiket a barlang szájának hátat fordítva leláncoltak. Hátuk mögött tűz ég s közben a barlang előtt különböző alakok vonulnak el. A leláncolt emberek az árnyképeket tartják valóságosnak. A platóni idealizmusból fakad az az ismeretelméleti 4 felfogás, hogy a visszaemlékezés, amelyet a földi tapasztalat vált ki, de amely végső soron az ideákra irányul. Platón úgy gondolja, hogy az ideák ismerete megszületésünk előtt megvan a lelkünkben, s ezekre csupán visszaemlékezünk. Az Állami című munkájában az „ideális” állami utópiáját dolgozta ki, ahol mindenben az igazságosság uralkodik. Az állam élén a filozófusok állnak, mert csak ők tudják az

államot a helyes eszmék felé irányítani. Az őrök alkotják a rendfenntartó réteget. Ezek vagyon nélkül, családi élet nélkül élnek, hogy semmiféle egyéni érdek ne tántorítsa el őket a feladatuktól. Végül a tanulatlan néptömeg éli mindennapi életét Platón ellenséges és elutasító a művészetekkel szemben. A művészetek, az életet, a természetet, az emberi dolgokat „utánozzák” – állapítja meg. Államából száműzi a művészeteket. Platón Állam című munkája nagyon is kettős élű munka: a zsarnokság igazolására is könnyű felhasználni. Platón legnagyobb tanítványa: Arisztotelész. Arisztotelész a legmagasabb rendű tudás kérdéseivel foglalkozott. 5